fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Háttérhatalom
A "demokraták" toleranciája itt is megmutatkozottKik és hogyan szálltak szembe a trónnal és oltárral, megvalósítva először a köztársaságot, majd egyenesen a bolsevista rémuralmat? Hogyan is működik a szabadkőműves felforgatás? Az alábbi tanulmányból betekintést nyerhetünk a spanyolországi folyamatokba.
A spanyol polgárháborúról már meglehetősen sok könyvet írtak. Ám ezek majdnem mindig a legfrissebb események vizsgálatára szorítkoztak, anélkül hogy ezeket az eseményeket egy oksági lánc végpontjaként és nagyrészt az árnyékban kibontakozó és egy nagyon határozott terv szerint bekövetkező megelőző akciók következményeként tekintették volna. Spanyolország bolsevizálásának kísérlete csupán egy olyan forradalmi mozgalom utolsó szakasza volt, amelyet egyáltalán nem tekinthetünk „spontánnak”. Egyébként amikor az egyszerű emberek kommentálják a spanyol eseményeket, őket is meglepi az a tény, hogy éppen Spanyolország, ez a nagyon katolikus ország kísérelte meg, hogy Moszkva útjára lépjen és a vörös felforgatást legszélsőségesebb és legvisszataszítóbb formáiban valósítsa meg. Azonban az, akinek van érzéke a titkos forradalmi erők valódi céljai iránt, nem túlságosan csodálkozik ezen, mivel természetesnek találja, hogy éppen azok a nemzetek váltak a felforgatás megkülönböztetett célpontjává, amelyeknél egy tradicionális rend nyomai nagyobb mértékben megmaradtak – tehát a birodalmi, monarchikus és katolikus nemzetek. Az utóbbi idők eseményeit tekintve, ezért omlottak össze először a cári Oroszország, azután a katolikus Habsburg-birodalom, majd a Hohenzollerneknek és a hozzá csatlakozó uralkodóházaknak szekuláris dinasztiái. Csak másodlagos fontosságú államok menekültek meg, avagy olyan országok monarchiái, amelyek – mint Anglia – nagyrészt az antitradicionális erők érdekszférájába tartoznak, mivel teret adtak a szabadkőműves és zsidó internacionálé befolyásának.

A "demokraták" toleranciája itt is megmutatkozott

Ha tehát e nézőpontból a spanyol monarchia, valamint a katolikus és tradicionalista Spanyolország elleni támadás általában nem kelt meglepetést, ugyanakkor meg kell sejtenünk az olyan akciókat, amelyek egy előre meghatározott síkról indulnak ki. Ezeknek a forradalmi elemek nem mindig tudatos végrehajtói voltak. Sikerüket gyakran egy magasabb rendű taktika és irány segítette elő. Különben kimondhatjuk, hogy a spanyol eseményekben azok az irányító erők, amelyekre céloztunk, sokkal nyíltabban működtek, mint más felfordulásokban. Nem titok az a szerep, amelyet a szabadkőművesség és a kommunizmussal szövetséges zsidóság játszott bennük. Egy friss publikációjában vicomte Léon de Poncins – akit a világforradalom titkos erőiről szóló művei és Contre-Révolution című folyóirata révén már jól ismerünk – az újabb spanyol eseményeknek ezt a különösen fontos aspektusát tanulmányozva megkísérelte rekonstruálni a spanyol forradalom titkos történetét. Ezért érdekes lesz, ha itt közöljük e nagyon érdekes könyv rövid recenzióját.

De Poncins természetes módon Primo de Rivera diktatúrájának és a monarchia válságának periódusából indul ki. Végzetes körülmény volt, hogy de Rivera diktatúrája – miközben a parlamentáris demokrácia bukása segítette hatalomra – a legjobb ürügyet szolgáltatta ama forradalmi propaganda felerősödésére, amely – miközben a liberalizmus szokásos közhelyeit hangoztatta – még olyan értelmiségieket is a diktatúra és a monarchia elleni támadásra késztetett, mint Maranon és Unamuno. Nekik később ugyan rá kellett jönniük, hogy milyen illúzió áldozataivá váltak, de akkor már nem tehettek semmit. Miután de Rivera meghalt, 1931. február 7-én megjelent a cortest összehívó dekrétum. A felforgatás hosszú távú akciója már ebben a pillanatban felfedte magát, mivel e dekrétum nyomán – amelynek ki kellett volna elégítenie az elégedetlenek kívánságait, és ezért meg kellett volna nyugtatnia a kedélyeket – az agitáció kétszeresére növekedett. A forradalmi összeesküvés minden áron meg akarta gátolni a diktatórikus rendszer által keltett mozgolódás megfékezését, és azért küzdött, hogy megakadályozza a rendhez való visszatérést és a monarchista cortes összehívását. Miután Berenguer 1931. február 15-én lemondott, az agitáció akut fázisába érkezik, és a baloldali erők közös frontjával szemben a jobboldali elemek megosztottsága és optimizmusa valóban tragikusnak tűnik. Elérkezik április 12-e. A választások a legnagyobb csendben bonyolódnak le, anélkül hogy bárki is gyanítaná: a monarchia életének utolsó pillanatait éli. A választások meghökkentő eredménye éjszaka válik ismertté: Madridban, Barcelonában és sok más nagyvárosban a monarchia ellenfelei győztek. A kormány azt gondolja, hogy az ügy elveszett, és nem marad más hátra, mint hogy engedelmeskedjen a „nemzet akaratának”.

Itt de Poncins rámutat egy mélységes félreértésre, és felfedi a felforgatás irányítóinak taktikai akcióját. Valójában nem szabad elfelejtenünk, hogy először is e választások tisztán helyhatóságiak voltak, másodszor pedig – noha a fenti városokban elért eredmények kedvezőek voltak a köztársaságiak számára – a vidéki Spanyolország elsöprő többséggel a monarchistákat támogatta. Végeredményben 5000 köztársaságival szemben 22000 monarchistát választottak meg. Mesterségesen terjesztett jelszavak táplálták azt a hangulatot, amelyek ezeket az egyáltalán nem elvesztett választásokat olyan súlyos üggyé alakították át, hogy a királynak le kellett mondania. „Hogyan magyarázzuk meg ezt a váratlan összeomlást?” – kérdezi de Poncins. „Ha Spanyolország monarchista, mi végre a forradalom? Eltekintve az elkövetett hibáktól, a helyzet az volt, hogy a forradalom titkos erőinek – elsősorban a szabadkőművességnek – nemzetközi támadása indult meg. A küzdelem már fél évszázada tartott. A homályban dolgozva ezek az erők lassan aláaknázták a trónt; és védelmezői csak bukása után értették meg, honnan jöttek a csapások.” A spanyol diktatúra legsúlyosabb tévedése az volt, hogy a szabadkőművesség elleni küzdelmet nem készítette elő és nem szervezte meg. A nyílt küzdelem alkalmatlan volt arra, hogy bármiféle komoly csapást mérjen az ellenfélre. Ez a tévedés erőteljesen megváltoztatta a diktatúra nemzetközi helyzetét, és egy félelmetes koalíciót hozott létre, amely egy pillanatig sem habozott, hogy kihasználja a kedvező alkalmat, és végrehajtsa a már említett taktikai akciót. De Rivera tönkretételén munkálkodva magának a monarchiának a tönkretételén munkálkodott. Valójában az április 14-én megalakuló köztársasági kormány – eltekintve a zsidó származású Alcalá Zamorától és néhány statisztától – kizárólag szabadkőművesekből állt, és az eseményt a páholyok diadalordítással köszöntötték. Egy szabadkőműves közlöny ezt írta: „Az új köztársaság tanainknak és alapelveinknek tökéletes képmása, amelyet gondos kezek formáltak meg. Lehetetlen lenne a spanyolnál tökéletesebb szabadkőműves politikai forradalmat megvalósítani.” És egy másik értékes szabadkőműves nyilatkozat, amelyet szintén de Poncins idéz. Ennek szerzője a hírhedt Arturo Labriola:

„Úgy láttuk, hogy a monarchia akadály az ország történelmi útján, és meg tudtuk dönteni. De a monarchia nem az egyetlen akadály... Most arról van szó, hogy kigyomláljuk a középkort, amelynek két nagyon hatalmas támasza van: a monarchia és a Vatikán.” Már most látjuk azt a vonalat, amelynek a spanyol felforgatás után érvényesülnie kellett. Ez a vonal nem csak a forradalomé, hanem az igazi és voltaképpeni egyházellenességé is. Ahogyan a csapás a diktatúrán túl a monarchiára sújtott le, úgy a monarchián túl a vallási tradíció ellen fordult. Ezért az a vad gyűlölet, az a kimondhatatlan kegyetlenség, amely Spanyolországban a szerzetesek ellen – a szemlélődő, tehát a politikai cselszövéstől teljesen idegen rendek tagjai ellen is – fokozatosan kibontakozott. Ez a jelenség nem magyarázható pusztán a szokásos, szociális okokkal, hanem sokkal mélyebb és rejtélyesebb gyökerei vannak. Ezek a világfelforgatás erőitől sohasem elválasztható, igazi és voltaképpeni kontraspiritualitáshoz – szinte azt mondhatnánk: „sátánizmushoz” – kapcsolódnak.

De Poncins írja: „A spanyol forradalom ismét csak azt illusztrálja, hogy egy jól szervezett kisebbség kihasználhatja a zűrzavar korát, és államcsínyt hajthat végre. Valójában elégséges volt, hogy a parancsnoki posztokat elfoglaló szabadkőművesek a páholyokban kidolgozzanak és végrehajtsanak egy összehangolt akciót, ezzel kirobbantsák a forradalmat, és szabadkőműves kormányt erőltessenek egy katolikus és monarchista országra, amelynek lakossága azonban közömbös maradt a politikai küzdelmekkel szemben. Ha pedig egyszer már megragadták a hatalmat, könnyű a mozgalmat a népakarat kifejezéseként bemutatni, és elégséges egy bizonyos ideig megtartani a hatalmat, hogy a kívánt értelemben hatékonyan módosítsák a tömegek véleményét. Ezt általában eltérő eszközökkel valósítják meg, amelyek közül a legfontosabbak a sajtó és az iskola. És fel kell ismernünk, hogy e területen a szabadkőművesség nagyon ügyes.”

Híven szabadkőműves gyökereihez, a konzervatívnak és katolikusnak hitt köztársaság letépte álarcát, és egyre inkább szektáriusnak és szocialistának mutatkozott. Semmi konstruktívra nem vállalkozik, semmit sem tesz a munkások életfeltételeinek javítására. A sztrájkok és zavargások korszaka után 1931. június 14-én a köztársaság új – egyértelműen vallásellenes és marxistabarát – alkotmányt léptet életbe. A szokásos demoliberális trükkhöz folyamodik: egyrészt garantálja a személyiség jogait, a tulajdont és a többi szép illúziót; másrészt viszont a gyakorlatban mindezt törli a „köztársaság védelméről” szóló október 21-ei törvény. Ebből az alkalomból Azana ezt mondja a cortesben: „Spanyolország a mai naptól kezdve nem katolikus ország, noha katolikusok milliói gyakorolják vallásukat.” Kihasználva a körülményeket, a felforgató áramlatot anarchista és kommunista irányban próbálják irányítani. A következő programszerű kijelentés a kommunista vezető Joachim Maurintól származik: „Spanyolország elkezdte a maga forradalmát. Minden hatékony forradalomnak két lépcsője van: a demokratikus forradalom és a szocialista forradalom. Az első nélkül a második lehetetlen.” A szocialista fázisnak később természetesen át kell mennie a kommunistába.

A de Poncins által reprodukált érdekes dokumentumok között ott található a spanyol Nagy Oriens híres 1932. február 20-ai rendkívüli üléséről készült beszámoló. Ekkor mondták ki, hogy a szigorú szabadkőműves fegyelem érvényes azokra a tagokra, akik politikai funkciót vállalnak, és általánosságban a madridi politika vonatkozásában szabadkőműves irányelveket határoztak meg.

Most nem térhetünk ki a köztes időszak különböző epizódjaira. Ahogyan a forradalmi radikalizmus egyre nyilvánvalóbbá vált, a fennmaradt jobboldali elemeknek rá kellett szánniuk magukat valamilyen válaszra. A jobboldali pártok újjászerveződtek, és az 1933-as új választásokon erejük megmutatkozott: 210 jobboldali képviselőt választottak meg, 161 radikálist, és 89 baloldalit. Ez volt az a pillanat, amikor Spanyolországot még meg lehetett volna menteni. A helyzet kulcsa Gil Robles kezében volt. Ő volt a többség vezére, és neki kellett volna közvetlenül kezébe vennie a hatalmat, amire a választások fel is hatalmazták. Mindezt annak világos tudatában, hogy szembe kell néznie a polgárháborúval, hiszen immár nyilvánvaló volt, hogy Spanyolország a kommunizmus és a teljes megújulás dilemmája előtt áll. Largo Caballero még a rádióban is bejelentette: „Erővel átvesszük a hatalmat.” Azonban Gil Robles elszalasztotta a kedvező pillanatot. Amikor pedig egy évvel később rászánta magát a cselekvésre (bevett a kormányába két jobboldali képviselőt, és közvetlenül kezébe vette a hadügyi tárca vezetését), a forradalmi erőknek már elég idejük volt arra, hogy összeszedjék, megszervezzék magukat, és felfegyverkezzenek. Gil Robles gesztusát „fasiszta provokációnak” tekintették, és 1934. október 5-én Largo Caballo parancsot adott a felkelésre. A főbb központokban ez ki is robbant. A legfőbb tűzfészek Asturiában volt, azonban – mivel hiányzott a valódi akcióegység – a felkelést elnyomták. Ám a kormány semmiféle komoly intézkedést nem tett a felelősök ellen. Gil Robles itt sem volt a helyzet magaslatán. Belebonyolódott a demokratikus és alkotmányos törvényesség hálójába, és elmulasztotta az alkalmat, hogy alapjaiban lehetetlenné tegyen egy újabb támadást. Az újabb támadás – a felkelés – minden további nélkül lehetségessé vált. A forradalom titkos szervezetét az ellenintézkedések még csak nem is érintették, úgyhogy a bukott felkelés szinte a végső lázadás főpróbájának tekinthető. 1935-ben e végső lázadás szisztematikus előkészítése folyik.

Már ebben az időszakban is nyilvánvalóvá válik a nemzetközi szabadkőművességhez kapcsolódó spanyol szabadkőművességnek a kommunizmussal összehangolt akciója.

És ez meg is nyilvánult ezen időszak végén, tehát előbb, mintsem egyetlen olasz vagy német legionárius megjelent volna a nemzeti ellenforradalom soraiban. De Poncins dokumentálja az orosz – vagyis bolsevik – intervenciót az asturiai felkelésben. Ez a propaganda- és szervezési tevékenységhez nyújtott segítségként, majd pedig közvetlen fegyver- és hadianyag-szállításként jelent meg. A Kommunista Internacionálé VII. kongresszusán, Moszkvában, a spanyol eseményekről szóló beszámolójában a kommunista Pieck nem habozik az orosz pártnak tulajdonítani az asturiai hadműveleteknek – „az 1934. októberi harcoknak” – a dicsőségét. A világfelforgatás titkos erői Spanyolországot immár közvetlenül bevonják játékaikba. Tudjuk, hogy mi volt a kongresszus által kidolgozott taktikai formula: a „népfront”, a baloldali erők koalíciója. (Ez egyben elárulja ezeknek az erőknek a titkos egységét.) Ez a koalíció megvalósul Spanyolországban is, és 1936-ban hatalomra jut, miután Alcalá Zamora elnök – látva annak lehetetlenségét, hogy továbbra is parlamentáris módszerekkel kormányozzon – feloszlatja a cortest, és kitűzi az új általános választásokat. De a végső győzelem még ebben a pillanatban is távol van. A választásokon a népfront 4 365 000 szavazatot kap, a jobboldal és a centrum 4 570 000-et. Csak a választási törvény anomáliája - amely az ipari központokat kedvezményezi - teszi lehetővé, hogy a népfrontnak 210-zel szemben 270 képviselője legyen. És ekkor kezdődik a spanyol vörösterror időszaka. Kommunista és anarchista provokációk következtében, a hatóság teljes közömbössége mellett egész Spanyolországban zavargások és erőszakos cselekmények robbannak ki. Ugyanekkor az ország különböző részeiben folytatódik a kommunista sejtek szisztematikus szervezése. De Poncins bemutatja, hogyan adtak e sejtek mindegyikében részletes instrukciókat a forradalom napjára. Volt egy hozzáértő személyek által kidolgozott terv. Ez megmondta, hogy mely pontokat kell támadni, védeni, vagy elpusztítani. Elkészült a megsemmisítendő személyek listája. Mindez az immár többé-kevésbé ismert spanyol események krónikájához tartozik. Érdekes azonban kiemelni, hogy ezt az egész tevékenységet 1936. februárjától kezdve pontosan dokumentálni lehet, és hogy már ebben az időszakban – jól ismert kommunista agitátorokkal együtt – nagy mennyiségű orosz fegyver kezd el Spanyolországba áramlani. Még érdekesebb kiemelni a Nem-beavatkozási Bizottsághoz küldött portugál jelentés egyik konklúzióját. „Spanyolországnak a madridi kormány irányította részében a Komintern által előzőleg kidolgozott program valamennyi pontját végrehajtották ... Mindezt régóta elhatározták, és módszeresen végrehajtották.”

1936. április 15-én Calvo Sotelo a cortesben elmondja történelmi beszédét, amely a halálos ítéletévé lett. Bemutatja a valóságos helyzetet, leleplezi a bolsevik veszélyt, és a színlelés befejezését – vagyis a kormány határozott fellépését – követeli. Megjegyzi: ha – ahogyan az események mutatják – az ország felelőtlenül a proletárdiktatúra felé halad, a nemzeti tömb ismeri Spanyolország megmentésének útját: a korporatív és autoritárius állam létrehozását. Július 11-én, Calvo Sotelo lehengerlő vádbeszéde után a hírhedett „La Passionaria” [Dolores Ibarruri] így kiáltott fel: „Ez az ember utoljára beszélt.” Pontosan így történt. Úgy tűnik, hogy a Calvo Sotelo meggyilkolását elrendelő parancsot Genfből egy szabadkőműves, Augusto Barcia továbbította.

A többit tudjuk. Július 18-án a marokkói hadsereg fellázad, elkezdődik Franco nemzeti mozgalma és a Spanyolország felszabadításáért folytatott háború. Ez a háború immár vége felé tart, és egy háború első ütközeteként a világfelforgatás erőinek vereségét jelzi. „Spanyolország a válaszúthoz érkezett világ” – írta a L'Orrizzonte című központi bolsevik lap 1937. július 22-ei, 31. száma. Könyvének konklúziójaként de Poncins ezt írja: „Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a Spanyolországban folyó háború a szovjet befolyás következménye. Oroszország módszeresen készítette elő a forradalmat, amelynek első erőszakos megnyilvánulásai váltották ki a nacionalista reakciót. Moszkva nem rejtegette, miről van szó. A Szovjetunió fővárosának egyik múzeumában régóta van egy terem, amelyet az eljövendő spanyol forradalomnak szenteltek. A spanyolországi polgárháború nemzetközi háború, amelyet Oroszország kezdeményezett, és a kölcsönös porhintés gyerekes dolog.”

De a bolsevizmuson keresztül e tragikus események fonala még messzebbre vezet. A világfelforgatás titkos erői összhangban működtek a régi Spanyolország maradványaink felszámolásában, és a tapasztalt szem az eseményekben könnyen felismeri kedvelt taktikájuk jeleit. Majd meglátjuk, hogy túljutva e nagyon nehéz próbatétel időszakán az új Spanyolország milyen úton fog járni. Vannak szubtilisabb próbatételek is – túl az anyagi, erkölcsi és szűkebb értelemben vett próbatételeken –: az ideák, mint próbatételek. Sőt: a forradalom és az ellenforradalom erőinek eljövendő csapatai között itt lesz a döntő összecsapás.

(Julius Evola, 1938 - fordította: Ferencz Ernő - Pannonfront)


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!