fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - ISTEN

Dr. Grandpierre Attila

Van-e élet a halál után? Mi lesz velünk, mi lesz legszebb érzéseinkkel, legjobb meggyőződéseinkkel? Honnan jöttünk, hová megyünk, és mi dolgunk a Földön? Ebben az írásban olyan tudományos alaposságú gondolatmenet tanúi lehetünk, amely képes választ adni ezekre az örök kérdésekre. Belső lényegünk születésünkkor vált át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzékelési módba. Élő sejtjeinkben óriási energia-csomagok rejlenek, s ezek a halálkor az égbe röpülnek.

A halál véglegességének eszméje újkeletű

Ma már kevesen tudjuk, hogy a lélek halandóságának eszméje viszonylag újkeletű. A lélek halhatatlanságát az ember az ősi időkben életünk alaptényeként fogadta el. Az emberréválás kezdeteitől az ősember eltemette halottait, és temetkezési szokásai azt bizonyítják, hogy a Homo Sapiens nem fogadta el a halál tényét véglegesnek, hanem úgy gondolta, hogy az élet valamiféle módon tovább folytatódik. Jellemző például, hogy a halottakat guggoló testtartásban nyugat felé, a leszálló Nap irányába állították. Ezzel a halál utáni élet meggyőződésén túl még azt is kifejezték, hogy az ember halála és a napnyugta között kapcsolatot látnak, és ez a kapcsolat természeténél fogva azt is magával vonja, ahogy a napnyugta után jön a napkelte, a halál után teljes bizonyossággal jön az élet. A legősibb felfogás, a mágikus rendszer a lélek, az élet halhatatlanságát vallotta. Ebben az ősi, természetes magaskultúrában a lélek a Természet alapvető, lebírhatatlan megnyilvánulása, a Természetet egyetemesen átható életelv átlényegülése, emberi alakban testet öltése. Az emberiség egyetemes őshagyománya szerint, amely a néphitben is megőrződött, lelkünk a földi élet után a lélek eredeti otthonába jut, ahonnan az élet fakad: a csillagvilágba, a mennybe.

A halál végleges, teljes megsemmisülésként felfogása valójában az emberiség egyik legnagyobb tragédiája. A lélek halandósága vagy halhatatlansága az emberiség egyik legalapvetőbb kérdése. Ha meggondoljuk, hány és hánymilliárd lélek tört össze a halandóság dogmájának mázsás súlya alatt, hogy ez az eszme hány és hánymilliárd életet temetett maga alá, hány és hánymilliárd gerincet roppantott meg, azt mondhatjuk, hogy az emberiség létkérdése, hogy megtalálja a helyes választ.

A modern, nyugati felfogásra jellemző, hogy a mérvadó vallástörténész, S. G. F. Brandon 1973-ban megjelent könyvében azt írja, a személyiség teljes pusztulásának eszméje rendkívül magas kulturális teljesítmény, amelyhez olyan kifinomult elmére volt szükség, mint pl. az i.e. 4.-3. században élt Epikurosz. Hogyan jutott el a görögség a „kifinomultságnak” erre a fokára? Kevesen tudják, hogy a régi görögök Trója ostroma után hatszáz évre estek vissza az írásbeliség nélküliségbe. Bár erre mindannyian rájöhetünk, ha elgondolkodunk azon, hogy a görögségnek a trójai háború előtt volt írása (az ún. lineáris B), de Homérosz eposzait a szájhagyomány őrizte meg, évszázadokon át nem írták le őket. Ezekben a sötét évszázadokban, i.e. 1250-650 között felbomlott a hagyományos társadalom, a természetes közösségek szövete. A homéroszi-hésziodoszi felfogásban ugyan a lelkek sorsa a földi élet után örök, vigasztalan bolyongás az alvilágban, a Hádészban, de az ókori görögök legnagyobb része a társadalom talajtalanná válása, modernizálódása hatására már nem hitt tovább a lélek halhatatlanságának ebben a minden jelentőségét vesztett formájában sem. Ez a tény vezetett a görög tragédia műfajának divatjához is.

Eltűnik vagy csak eltávozik a lélek?

A több évezredes hitetlenség dacára mindmáig nem szűnt meg a természetes kötődés az élet örökkévalóságához. Úgy tűnik, a lélek halhatatlansága velünk született tudás által adott alaptény. De hogyan tudjuk ezt a felfogást ésszel megvizsgálni, és a vizsgálat eredményeképpen elfogadni vagy elutasítani? Kövessük ebben is az alapos, értelemszerű, tudományos vizsgálat módszerét! Először is világos, hogy a halál során a test megmarad, de viselkedése alapvető változáson megy át. Amíg az élő test önmagától mozgott, addig a halott test erre nem képes már tovább. Megdöbbentő tény: látszólag semmi sem változott, ugyanaz a test ott van előttünk, és egyszercsak hopp! már nem mozog többé. Valami, ami a legfontosabb, maga az élet, elillant: eltűnt vagy eltávozott a testből. A kérdés éppen ez: eltűnt, végleg, vagy csak eltávozott? Azzal, hogy az élet elillant, nyilvánvalóvá vált, hogy az élet lényege nem a testiségben rejlik. Valamiféle testetlen valóság irányítja a testet, valamiféle testetlen valóság az, ami él. Azt gondolhatjuk, a mai materializmus nézeteinek ismeretében, hogy a lélek végleges eltűnését a materializmus, a lélek eltávozásának lehetőségét egyéb felfogások vallják. Furcsa módon azonban belátható, hogy a materialista megközelítés mégiscsak kénytelen tagadni a lélek (illetve a szervezet anyagi működéseit az életre jellemző állapotban tartó szervező tényező, az „anyagi lélek”) végleges eltűnését, és ehelyett rákényszerül a lélek (illetve anyagi hordozója) eltávozását, fönnmaradását vallani. Hogyan lehetséges ez?

Sok ősi társadalomban a lelket nem fogták fel teljesen anyagtalannak. Lélek, lehellet, kilehelte a lelkét – ezek a szó-fordulatok azt jelzik, a lelket egyfajta testetlen, a levegőhöz hasonló anyagiságúnak (is) képzelték eleink. Talán nem is tévedtek olyan nagyot! Kutatásaim során rájöttem ugyanis, hogy a lélek és a bioelektromágneses tér között sok figyelemreméltó hasonlóság található. Olyan hasonlóság, amely a materialista felfogás számára a legnyilvánvalóbb. Az elektromágneses tér is illékony, mint a lélek. Látszólag testetlen mindkettő. A lélek pedig nem más, mint az élettevékenység irányítója, s ha testetlen, elillanhat, a halál után is fönnmaradhat. És ami az élettevékenység irányítása számára fontos: az elektromos erő rendkívül hatékony. Ha két ember karnyújtásnyi távolságra állna egymástól, és mindegyiküknek egy százalékkal több elektronja lenne, mint protonja, a taszítóerő elég lenne egymilliárd felhőkarcoló 100 kilométer magasba emeléséhez! A hétköznapi életben persze ritkán lép fel észrevehető fizikai taszítás vagy vonzás az emberek között. Ennek az az oka, hogy elektronjaink és protonjaink száma szinte pontosan egyenlő, de nem teljesen pontosan. Mégis, fésülködés vagy kézfogás közben gyakran tapasztalhatjuk, hogy elektromos szikrák ugranak elő, ami mutatja, hogy az emberi szervezet egésze általában kicsi, de jelentős elektromos töltéssel bír. Fontos tudni, hogy az elektromos erők szerepe sejtjeink szintjén még jóval nagyobb. A leglényegesebb, hogy szervezetünk egységes szerveződését nem is tarthatja fenn más, mint a bioelektromágneses tér. Ha szervezetünk egységes, és központi szervezőerejét léleknek hívjuk, akkor fontos észrevenni, hogy az egységes szerveződésnek át kell tekintenie, és össze kell hangolnia szervezetünk összes sejtjének folyamatait. Ilyen áttekintőképességgel és irányítóképességgel éppen az elektromágneses tér rendelkezik. A sejtekben zajló folyamatokat a legújabb kutatások szerint az elektromágneses tér irányítja (lásd erről részletesebben „Biolektromosság ” c. írásomat az IPM februári számában).

Tény, hogy az élet elillanása során szervezetünk bioelektromágneses tere nem tűnik el, hanem csak eltávozik. Mivel a bioelektromágneses tér mégiscsak egyfajta anyagiságot jelent, és anyag nem tűnhet el, legfeljebb átalakul, ezért a bioelektromágneses tér, és funkciója, a hozzá tartozó lélek nem tűnhet el a haldoklás során a semmibe! A lélek, illetve a bioelektromágneses tér egyszerűen csak elutazik, mégpedig pontosan a fény sebességével, és a benne rejlő információkat magával viszi. Hová, merre viszi? A fizikából tudjuk, hogy a Föld felülete és az ionoszféra mindketten visszaverik az elektromágneses hullámokat. Az az óriási információ-mennyiség, ami életünk során sejtjeinkben felhalmozódott, a haldoklás során szemünkkel láthatatlan, részben ibolyán túli, részben infravörös és az agyhullámokhoz hasonlóan nagy áthatolóképességű rádióhullámokat jelentő fény-folyamban elhagyja testünket, és egyik része az ionoszférába költözik, másik része kiröpül az űrbe, a csillagok világába. Eközben bármennyire szét is szóródik, mégsem bomlik fel, hiszen az elektromágneses hullámok ugyanazt a hírt röpítik égnek, minden irányba egyszerre. Ezért nem kell attól tartanunk, hogy ez az információ felbomlik halálunk után: inkább arra gondolhatunk, hogy halálunk után megsokszorozódunk, sokfelé, mindenhol jelen vagyunk, amerre csak fényünk terjed! Mivel a materializmus nem hajlandó elismerni a lélek önálló létét, csak a lélek anyagi oldalait, ezért azt is mondhatjuk: a lélek elektromágneses ruhájának felismerésével meghatároztuk a lélek utazási sebességét a halál után, és azt is, hová röpül!

A lélek az élet irányítója

Bármilyen óriási is legyen ez a testünkből kiröpülő információ-mennyiség, mégsem mondhatjuk, hogy sejtjeink információjának fennmaradása egyben azt is jelenti, hogy életünk is fennmarad. Ez már egy további kérdés, amely az élet lényegének rejtélyéhez vezet el bennünket. Amíg az információ az élet levedlett ruhája, addig az élet önálló valóság mivoltában önmagában ruhátlan, azaz anyagi burok nélküli valóságot jelent. Könyvemben, „Az Élő Világegyetem Könyvé”-ben megmutattam, hogy a fizika éppúgy egy végső elvre vezethető vissza, mint az élet. A fizika végső elve a legkisebb hatás elve (a mai fizikában: hatás-elv). A biológia végső elve a Bauer-elv, az életelv. A fizika végső elve azt jelenti, hogy minden fizikai létező az adott kezdeti feltételekből indulva a legkisebb hatás elvének megfelelő viselkedést tanúsít. De hogyan képesek a fizikai tárgyak a fizika végső elvét követni? Hogyan képesek viselkedésüket egy szellemi elvhez igazítani? Miféle belső érzékelésre van szükség ahhoz, hogy minden körülmények között éppen a fizikai törvényeknek megfelelő viselkedést tanúsítsák? A materializmus nem tagadhatja meg a fizika törvényeit, mert azok nélkül a fizika tökéletesen hatástalan lenne. De honnan erednek a fizika törvényei? És hogyan képesek érvényt szerezni maguknak? Ezekre a kérdésekre a materializmus azért nem tud választ adni, mert a törvények, az elvek nem fizikai létezők, és ezért vizsgálatuk kivezet a materializmus köréből. Az Élő Világegyetem Könyvében megmutattam, hogy minden fizikai létező képes feltérképezni környezetét, mozgási lehetőségeinek összességét, és ezek közül választja ki a fizikai viselkedéshez tartozót. Ez természetesen azt jelenti, hogy a fizikai törvények érvényességéből kikerülhetetlenül következik, hogy a fizikai tárgyak viselkedését egy szellemi tényező irányítja. Ha pedig a szellemi irányítás fizikai tény, és a világ szellemi irányítását maga a fizika igazolja, legvilágosabban éppen a legvégső szinten, a fizika végső elvének szintjén, akkor azt is beláthatjuk, hogy a biológiai létezők, az élőlények viselkedését a fizikai testek viselkedéséhez teljesen hasonlóan egy másik szellemi elv irányítja. Ha pedig ez így van, akkor még a bioelektromágneses tér is csak a lélek ruhája, bár talán a legközelebbi, legalsó ruhája, legfinomabb fehérneműje. Életünket tehát nemcsak a bioelektromágneses tér, hanem még alapvetőbben ez a végső elv, az életelv alkotja. A lélek tehát lényegében azonos az életelvvel! Ha meggondoljuk, lelkünk mélye felé haladva számunkra egyre fontosabb tartományokra bukkanunk. Lelkünk legmélyén találjuk a személyünk számára legfontosabb, legszemélyesebb létezőt: életerőnket. Személyiségünk lényege nem állhat csakis különbségeinkben, hiszen éppen a hasonlóságok a leglényegesebbek: hogy emberek, hogy élőlények vagyunk. Az élőlényekben pedig éppen az élet, a lélek a közös tényező. Az életelv kozmikus szervezőerő. És ha tovább élünk, biztosak lehetünk benne, hogy szerveződésünk is fennmarad, még ha más módon is. A lélek halhatatlanságának kérdése tehát arra kérdésre vezet: elveszti-e az életelv érvényét halálunk bekövetkeztével?

Erre a kérdésre pedig könnyű válaszolni. Ahogy egyetlen fizikai test elpusztulása sem vezet a fizikai törvények érvényének csökkenésére, úgy halálunk bekövetkezte sem vezet az életelv érvényének csökkenésére. Ha pedig az életelv az életünk lényege, akkor életünk lényege semmit sem veszít érvényéből halálunk bekövetkeztével! Más szóval: az életelv örökkévaló mivolta eleve biztosítja életünk fönnmaradását halálunk után!

Lélekvándorlás a mennyországba

De hogyan képzeljük el életünket halálunk után? Egy figyelemre méltó gondolatmenet szerint követhetjük a földi életünkhöz kötődő szálat. Mivel pedig ez a szál fényünkkel együtt röpül az űrbe, az égbe, ezért lelkünk – nem tehet mást – röpül az űrbe, az égbe, a mennybe! Nincs tehát pokol, nem röpül senki lelke se a Föld gyomrába, se a vulkánok mélyébe, hiszen ezek elnyelik a fényt, mielőtt leérhetnének a mélybe. Másrészt, mivel halálunk bekövetkeztével megsokszorozódunk, el nem nyelt fényünk részben az ionoszférában köt ki, más részünk a csillagvilágban utazik tovább. Ha fenn akarjuk tartani a folytonosságot földi életünkkel, akkor bizony röpülnünk kell a csillagok felé! Egy másik lehetőség, hogy e folytonosság fenntartása mellett körül is nézünk új otthonunkban, az űrben. Az életelv éppúgy betölti az egész Világegyetemet, ahogy a fizika törvényeitől is elvárjuk, hogy ne csak abban a kerületben legyenek érvényesek, ahol lakunk. Ez az életelv mint egy vezérfonál lehetőséget ad szabadon röpülő fényünknek, hogy a lényegi folytonosságot tartsa életünkkel, élő, érző mivoltunkban folytatódjunk ebben az új világban, a csillagok világában.

Felismeréseink segítségével váratlanul kirajzolódik egy megoldási lehetőség az emberiség egyik legősibb alapvető kérdésére. Érzéseink, gondolataink egységes szerveződésüket megőrizhetik földi életünk után is. Sőt, ez nemcsak lehetőség, hanem inkább törvény! Igaz, mi itt a lélek fogalmát újszerű módon közelítettük meg, hiszen az életelvvel azonosítottuk. Vizsgáljuk meg még közelebbről, mit is jelent ez! A lélek mint végső elv, elvontan hangzik. Sokkal közvetlenebbül felfoghatóvá válik azonban, ha meggondoljuk, hogy a lélek elsődleges megnyilatkozásai az érzések. Az életnek éppen azért az érzékenység, az érzőképesség a lényege, mert érzések, érzékenység, érzőképesség nélkül az élet üres maradna, érzéstelen, jelentéstelen, nem jelenthetne érezhető, átélhető, élményszerű életet számunkra. Ez újabb alapot ad a lélek és az életelv azonosítására, mert a lélek nem más, mint érzésvilágunk egységes szervezettsége. Ha pedig a lélek az érzések világát jelenti, akkor a lélek és az életelv azonossága miatt egész érzésvilágunk fennmarad halálunk után! Érzésvilágunk minden rezzenése egy-egy parányi eleme a lélek teremtő munkájának, és nemcsak az információk, de maguk az érzések is túlélik a halált, sejtjeink elektromágneses sugárzása révén átkelnek új otthonukba, az ionoszférába, a csillagok világába. Így pedig eljutunk a lélekvándorlás egy teljesen újszerű, mégis ősi változatához. Lelkünk halálunk után nem növénybe, állatba költözik, ahogy azt a lélekvándorlás modern babonái hirdetik, hanem az ionoszférába és a csillagvilágba. De ha minden lélek egy-egy érzésvilág, és a csillagvilág a lelkek közös otthona, akkor egyben az érzésvilágok közössége is! Ez a közös érzésvilág egységes szerveződést alkot, mert a Világegyetem egy. Ez pedig azt jelenti, hogy azok az érzéseink tudnak elsősorban fennmaradni, amelyek közvetlen összhangban állnak a Világegyetem, a Természet egységes érzésvilágával. Azok a gondolataink maradnak fenn elsősorban, elevenen, amelyek összhangban állnak a Természet, a Világegyetem rendeltetésével, meghatározó szellemi irányultságával. Kozmikus érzelmi-értelmi rend ítél érzésvilágunk fölött, nem elvontan erkölcsi, hanem tényszerű (tényszerűen erkölcsi!) alapon. Azok az érzések, amelyek nem illenek a Világegyetem fejlődésének irányához, egyszerűen nem tudnak megvalósulási terepet találni, és így lassan elhalnak, a különváltan élő fizikai folyamatokra váró kérlelhetetlen entrópia-növekedés törvénye szerint. Azok az érzések viszont, amelyek összekapcsolódnak a Világegyetem élettevékenységével, nemeslelkűségével, lenyűgöző szépségével, tisztaságával, azok lényegi átalakulás nélkül otthonukra találnak a Világegyetemben. Az ionoszférában fennmaradó bioelektromágneses hullámaink a földfelszínre vissza-visszaverődésükkor egy-egy hangulattá válnak, a táj érzésbeli többletet kap, s ha mi ezt a hangulatot képesek vagyunk megérezni, bennünk új életet kaphatnak a rég elköltözött lelkek élményei.

A haldoklás: átköltözés

Ha érzésvilágunk szempontjából tényszerűen végigkövetjük a haldoklás folyamatát, ráeszmélhetünk, hogy rendkívül viharos érzelmi jelensége érzésvilágunk alapvető átalakulásának szükségszerűsége miatt lép fel. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy halálunk után érzésvilágunk tovább éljen, ha a lélek halhatatlan. Érzésvilágunk azonban nem élhet tovább a megszokott, testünkhöz kötődő létmódban, mert testünk nemsokára hasznavehetetlenné válik. Ha érzésvilágunknak nem lenne elsődleges valósága, akkor a haldoklás során fokozatosan lebomolhatna, összeeshetne, sima, fokozatos, szelíd átalakulás során. Mégis, maga a tény, hogy a haldoklás rendszerint viharos jelenség, arra utal, hogy a lélek az elsődleges valóság, és a haldoklás viharos természete csak a lélek költözése, létmódjának alapvető, ugrásszerű változása miatt alakul ki. A haldoklás azért szükségszerű, mert szükségszerű, hogy érzésvilágunkat átmentsük a testhez kötött üzemmódból a csillagvilághoz kötött üzemmódba! Érzésvilágunk ilyenkor viharosan fölelevenedik, és elemi erejűvé válik, s mint óriási zsilipről zúdul át a csillagvilágba. Hogy képet alkothassunk a halál energiai viszonyairól, gondoljuk meg, hogy minden élő sejt energia-többlettel bír a halott sejthez képest. Egy gramm élő anyagnál ez a többlet 10 kalória, egy 70 kg súlyú embernél ez a többlet 700 kilokalória. Bauer Ervin kimutatta, hogy ez az energia jórészt elektromágneses sugárzássá alakul. Ha ez az energia 10 perc alatt szabadul fel, az megfelel 50 darab 100 wattos izzólámpa fényének, jórészt az agyhullámok láthatatlan, a falakon is könnyen áthatoló tartományában! Mivel szervezetünk átlagosan 100 wattos teljesítményt nyújt, a haldoklás mintegy 50-szeres energia-kisugárzással jár. Élő sejtjeink óriási energia-csomagok, amik a halálkor az égbe röpülnek. És ha a halál csak visszatérés, ha ugyanonnan jöttünk, ahová megyünk, akkor sejtjeink energia-csomagjaiban ott zakatolnak az összes fényévek.

Mindezt fontos kiegészítenünk azzal, hogy szervezetünk létének végső fizikai alapját az elő-valóság alkotja (lásd erről az IPM 2002/szeptemberi számában az „Idő és Örökkévalóság” c. írást). Ez az átfogó, nagy áttekintő-képességű elő-valóság építi fel például az elő-villámokat, a villámok útját előkészítő elő-kisüléseket. Az elektromágneses rezgéseket a nulla nyugalmi tömegű fotonok hordozzák. Spinje, perdülete azonban még a fotonnak is van. Még egyszerűbb elemi részecskék azok, amelyeknek nemcsak nyugalmi tömegük, de spinjük, perdületük sincs. Ez pedig azért fontos most a számunkra, mert az ilyen elemi részecskék még nagyobb áthatolóképességűek, terjedésük még akadálytalanabb. Ezek az ún. skalár-hullámok játszhatnak szerepet a gondolatátvitelben is. A sejtjeink lebomlásakor felszabaduló skalár-hullámok közvetlenül a valóság alapját alkotó elő-valóságba sugárzódnak ki – más szóval, egyszerre mindenhová.

Életünk a csillagokból ered

Belső lényegünk születésünkkor váltott át a csillagokhoz kötött érzékelésmódból a földi testhez kötött érzékelési módba. Lassan hozzá is szokunk földi testünk használatához. Eleinte nehezen megy, újra meg újra nekimegyünk az ajtónak, amíg megtanuljuk, hogy testünk mekkora, és hogyan kormányozzuk. Felnőtt korunkra azonban legtöbben annyira hozzászokunk testünkhöz, hogy sokan el is felejtjük az eredeti, belső érzékelés fontosságát. Pedig életfontosságú, hogy észben tartsuk: belső érzékelésünk nemcsak gondolataink forrása, hanem érzéseink bölcsője is, sőt, itt alszik legősibb, csillagkorunkból eredő, őseredeti érzékelő-képességünk is: a világérzékelés. Csillagvilághoz kötött érzékelésmódunkban ugyanis az egész világot érzékelni tudtuk, az egész természeti világgal összhangban álltunk. Így tehát mindannyian már születésünk előtt ismertük az egész világot, a Világegyetem minden titkát, mégpedig személyesen, valósággal szemtanúi voltunk – hiszen ebben az érzékelésmódban belső érzékelésünk volt legerősebb érzékszervünk, erősebb, mint a földi életmódban is csak külső érzékszervi érzékelésmód, a szemmel történő érzékelés. Emiatt nem is lehet másképp, mint úgy, hogy megszületésünkkor minden tudunk, velünk születik az igazság a Földre, a mindentudás képessége, a belső igazságérzékelés képessége. Nem vagyunk tehát olyan tudatlan páriák, akikkel bármit meg lehet tenni – legalábbis nem ilyen életre születtünk!

Újabb bepillantást ad életünk végső otthonába, ha elgondolkodunk, honnan is ered életünk. Tudományos tény, hogy szervezetünk a fogantatáskor alakul ki, szüleink ivarsejtjeinek találkozásából születik meg szervezetünk első sejtje. De hogyan? Hogyan fordulhat elő, hogy két élő sejtből egy lényegesen új alapelvű, harmadik élőlény jöjjön létre? Ehhez fel kell bomlania a két élő sejt alap-szerveződésének, és létre kell jönnie egy új szerveződésnek! Hogyan lehetséges ez? Tény, hogy a fogantatás során szüleink ivarsejtjeinek kromoszómái szétválnak, és az új sejt kromoszómáit ezekből a Természet szervező erői állítják össze (lásd a keretes szöveget!), tehát nem is eredhet máshonnan az élet, mint a Természet, a Kozmosz világából.

Külön keretben:***

A fogantatás titkai

Amikor a hímivarsejt megtalálja a jóval nagyobb petesejtet és beléhatol, akkor a citocentrum a két sejtmag közé helyezkedik, mindjobban sugározni kezd és a két sejtmagot egymás felé vonja. A két mag egyesülésével a megtermékenyülés megtörtént és a sugárzás megszűnik. Néhány perc múlva a sejtmagtól jobbra és balra egy-egy citocentrum helyezkedik el, sugározni kezd és megindítja a sejtosztódás bonyolult folyamatát. A citocentrumokból mozgató és rendező sugarak indulnak minden kromoszóma egy megszabott pontjához. A kromoszómák eredetileg különböző térsíkokban össze-vissza helyezkednek el a magban, úgy, hogy az ekkor keresztülmetszett mag szemcsés szerkezetűnek látszik. A sejtosztódás felé való első lépés a kromoszómáknak olyan elrendezése, hogy hossztengelyükkel valamennyien a két citocentrum síkjába kerüljenek. Közben a magburkolat megnyílik és fokozatosan feloszlik. A második lépés úgy az apai, mint az anyai eredetű kromoszómák fele-felerészét egyaránt az egyik citocentrum felé rendezi, a fennmaradó felerészt a másik felé, mégpedig a két citocentrum térfelét elválasztó középvonal körül. A harmadik lépésben a két citocentrum sugaraival a kromoszómákat hossztengelyük mentén kettészakítja, illetve a génfüzéreket egymástól elválasztja. E műveletnél arra kell ügyelni, hogy a páronkint egyforma kromoszómák és génfüzérek tagjai különböző citocentrum csoportjába kerüljenek. Csak így biztosítható, hogy a szervezet minden sejtjében egyforma géncsoport legyen. A negyedik mozzanat, amely az előzővel valószínűleg együtt folyik le, a kereszteződés. Ugyanis két-két egymás mellé párosított kromoszóma, illetve génfüzér egyformán két vagy több darabra szakad és a darabok kicserélődve újból összetapadnak. Kettőnek leszakad pl. egyharmad része, másik kétharmad részhez vándorol és vele összetapad. Ilyenformán a gének elrendezésének új kombinációját kapjuk. Miután ez a szervezet kialakulását befolyásolja (ezért is történik) a szervezet végállapota pedig determinált, azért a kereszteződésnek is ehhez szabott terv szerint kell történnie. A tényezőnek, amely az osztódást intézi, ezt tehát ismernie kell. Az ötödik lépésben a két citocentrum a hozzátartozó kromoszómákat a középvonalról sugaraival maga felé vonja, ott gomolyagba tömöríti, mely köré újból magburkolat képződik. Ezután a citocentrumok a sejt többi anyagát, a citoplazmát szakítják szét és csoportosítják új magok körül. Vele a sejtosztódás végetért és a citocentrumok sugárzása is megszűnik. Előfordul, hogy egyszerre három-négy sugárzó citocentrum kezd működni, ebben az esetben a sejt is három-négy felé osztódik, ami az osztódási folyamatot még sokkal bonyolultabbá teszi.

A citocentrumok sugárzása nem hipotézis, hanem látható tény. Ugyanis a sugárzás hatására a kocsonyás sejtanyag sugárszerűen rendeződik el éppúgy, mint ahogyan a vasreszelék mágneses erővonalak mentén, úgyhogy azok vonulása látható. Egyesek azzal a feltevéssel kísérleteztek, hogy nem sugarakkal, hanem húzó rostokkal van dolgunk. Ennek azonban ellentmond már az is, hogy a sejtek lehűtésekor (a sejtplazma megmerevedésekor) a sugárszerű elrendezés eltűnik, holott rostok ezáltal csak szilárdabbá válnának. Gurwitsch, Stempel, Gábor és Reiter műszerekkel is megállapították, hogy a szervezet fejlődése, a sejtek osztódása oly sugárzással jár, melynek megmérték erősségét, valamint a rezgésszámát. Úgy találták, hogy ibolyántúli sugarakról van szó, hogy a sejtosztódás folyamata e sugaraktól függ, velük együtt növekedik és csökken” –írja le a sejtosztódás folyamatát Albert S. Bernát.

Popp és munkatársai kimutatták, hogy a sejtosztódás alakzatai az elektromágneses tér mintázatát követik. Hogyan lehetséges ez? Lehetséges, hogy a kromoszómák a megfelelő alkalommal olyan erős elektromágneses teret fejlesztenek ki magukból, amelyek segítségével mozgásukat vezérelni tudják? Fentebb már láttuk, hogy az elektromágneses tér rendkívül hatékony, parányi töltéskülönbségek is óriási erőket tudnak kifejteni. Mikhailov és Ness pedig nemrég azt is megmutatták, hogy a sejtek belső tájoló rendszerét a mozgás irányának érzékeléséhez, a cél felé irányításhoz a sejt belsejében folyamatosan termelődő elektromos terek adhatják”.***

Személyiségünket a Természet modellszámítások alapján alkotja meg

Kromoszómáink, génkészletünk személyiségünk végső anyagi alapjának tekinthetők. De mi irányítja génkészletünk kiválasztásának és kialakításának folyamatát? Hoimar von Ditfurth „A Világegyetem gyermekei” című könyvében írja, hogy kromoszómák összepárosítását azok a regulátor-gének (szabályozó-gének) irányítják, amelyek génállományunk 95%-át alkotják! Minden kettős kromoszóma-készlettel rendelkező élőlény sejtmagjában megtalálható „a külső világ belső modellje”, amelyben a szülői gének összeválogatásának egy része mintegy előre, láthatatlanul lejátszódik. Ezen szabályozó gének segítségével dönti el a Természet, milyen legyen személyiségünk. Életünk egészét mintegy előre lejátssza a képződő sejtmag, és az így alkotott kép alapján dönt a Természet, hogy a sok lejátszott életút-lehetőségből melyiket válassza, milyen génkészlettel, tulajdonságokkal, hajlamokkal, szellemi irányultsággal szülessünk meg. Így tehát személyiségünk végső alapja és tevékeny alakítója, irányítója maga a Természet. De hol található ez a Természet? A csillagvilágban, és a Világegyetemet irányító természeti törvényekben, amelyekhez a fizikai törvények mellett hozzátartoznak az élet törvényei, és az értelem logikai törvényei egyaránt, mert ez a Világegyetem - élő! Úgy is mondhatjuk, hogy a csillagvilágból jöttünk ide a Földre. De ha magára a testetlen szervező-központra gondolunk, úgy is mondhatjuk, hogy a csillagvilág lélek-központjából, a természetes érzések-gondolatok földjéről jöttünk! Ha meggondoljuk, hogy ezek a természetes érzések-gondolatok valóságosan létezők, beláthatjuk, hogy amikor földi életünkben újra találkozunk velük, nemcsakhogy „már láttam!” (deja vu) élményünk támadhat, de azt is átélhetjük ezek felfedezésekor, hogy az igazságra bukkantunk, arra az igazságra, ami a Nagykönyv-ben meg van írva. Ez a Nagykönyv a Természet Nagykönyve. De talán nemcsak Nagykönyv, hanem Nagyszív is, hiszen nemcsak gondolatok, hanem elsősorban érzések alkotják. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy az igazi zene képes bennünket visszaröpíteni létünk legősibb állapotaiba, sorsunk legteljesebb kiteljesedésébe, abba a világba, amelynek a belénk írt törvények szerint el kell jönnie, akkor azt is felismerhetjük: mindannyian a zenéből jöttünk, és ez a zene, a Természet zenéje tudja, mi a Világegyetem célja, rendeltetése.

A Természet: földi életünk segítőtársa

Gondolatmenetünk, szellemi utazásunk során bepillantást nyertünk abba a világba, ahonnan jöttünk, és abba a világba, ahová megyünk. Észrevehetjük, hogy eredményünk szerint ugyanoda megyünk, ahonnan jöttünk: a mennyekből, a csillagvilág lélek-központjából. Nem is lehet ez másként: a halál nem más, mint átváltozás, visszatérés eredeti honunkba, a csillagok közé. Mi marad fönn személyiségünkből halálunk után? Elsősorban igazi lényegünk, az az érzésvilág, az az eszmeiség, aminek érvényre juttatásáért a Földre születtünk.  Ha ráébredünk erre a természetes, velünk született érzésvilágra és eszmeiségre, és arra, hogy ez adja legmélyebb, legemberibb lényegünket, rájövünk, kik is vagyunk tulajdonképpen, és mi a dolgunk itt a Földön. Kiteljesedik, óriási jelentés-többletre tesz szert önazonosságunk, mert ettől kiterjed a Természet egészére. És ha önazonosságunk kiterjed a Világegyetemre és teremtő erőire, mellénk áll az Élő Világegyetem minden alkotóereje, és életünk megtelik otthonossággal, emberi, természetes fénnyel. Nemcsak a bőrünkben, és lakásunkban, de a világban is otthon érezhetjük már magunkat. És ez olyan tartást és erőt ad életünknek, amire földi életünkben nagyon is szükségünk van.

Lelki folytonosságunk kikerülhetetlenné teszi, hogy átérezzük önazonosságunk kozmikus oldalát. A szó legmélyebb értelmében azonosak vagyunk az Élő Világegyetemmel! Önazonosságunknak a Világegyetem élete az alapja, e nélkül olyanok vagyunk, mint egy jöttment, tudatlan idegen a Földön. Emberi méltóságunknak, igazságérzetünknek kapcsolatunk a nagy Egésszel ad igazi tartalmat. Érzelmi és értelmi belátó képességünk a Világegyetem életéből fakad, és ezért mindent átérezhetünk, mindent megérthetünk, bensőséges otthonosságban. Ha tartani akarjuk magunkat önmagunkhoz, ha meg akarunk felelni önmagunknak, ha élni akarunk legmélyebb, legvalóságosabb képességeinkkel, akkor élnünk kell lelkünkkel, lelkünk Kozmoszból eredő és Kozmoszba visszatérő égi folyamával. Ez adhat életünknek kozmikus mélységű tartást, igazi távlatot, irányt, célt és értelmet.


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!