fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Bölcs történetek

Wass Albert: Isten képmása

Kanyargó  kis ösvényen jött lefele a hegyről kopott és szakadozott  condragúnyában. Födetlen fején olykor végigborzolt a tavaszi szél,  melyben nyers avarszag és pattanó rügyek illata keveredett össze.  Hóvirágok fehér csöngettyűi világítottak a mogyoróbokrok alatt, egy-egy  rigó trillázva rebbent, s jókedvű cinkék énekeltek a feltámadásról.

A  kopott ember jött lefele a hegyről, nyugodt, lassú léptekkel, néha  elmosolyodott, amikor madár lebbent előtte az ágról, vagy hóvirág  csillant fel az ösvény széliben. Magasan állt a nap s öntözte langyos  sugaraival a földet, a gyep boldogan zöldült tőle, s lentebb a  szántóföldek párát izzadtak az örömtől. Egy apróka patak szökdösött  csilingelve és jókedvűen, fölötte arany-barkába bomlott füzek kellették  magukat, s zöld rügybe bomlott nyírfák hajladoztak a gerinceken.

Ahol  az ösvény kígyója leérkezett a hegyről, s beleveszett a csatakos  országútba, ott már a külváros sárga házai kezdődtek. A hegyről jövő  ember megállt az első házak közelében, és meglátott egy síró gyermeket.
- Miért sírsz? – kérdezte.
- Éhes vagyok – felelte a gyermek.
- Kérj enni, ha éhes vagy. Talán nincsenek szüleid?
- De… csak kenyerünk nincsen több otthon…

Az  ember megcsóválta a fejét, aztán mosolyogva megfogta a gyermek kezét, s  vezetni kezdte a város felé. Nehány utcával távolabb megint talált egy  síró gyermeket, és magával vitte azt is, és magával vitte a többit is,  valamennyit, ahányat útközben talált.

Így  ment a külvároson végig. Nagy füstös gyárkémények tövéből, omladozó  falak, alacsony munkásházak közeléből egyre csatlakoztak hozzá a  gyermekek, s ezzel a szepegő, szomorú rongyos hadsereggel érkezett meg a  belvárosba.
A belváros széles utcáin ünnepelt a tavasz. Vidám emberek járkáltak a  langyos verőfényben, kezükben hóvirág, fiatalok voltak és mosolygósak,  megcsodálták a rongyos ember furcsa csapatát.

Egy fényes üvegablakos étterem előtt megállt velük. Végignézett rajtuk, mosolygott és benyitott az ajtón.
- Gyertek – mondta.

A  gyermekek féltek. Bent fényes idegen világ volt, úri népek ültek unott  arccal az asztalok mellett, s döbbenve néztek a rongyos gyerekekre. Egy  pincér haragos arccal sietett oda.
- Gyerünk – mondta – itt nem lehet kéregetni. Kifele, kifele.
Komoly, szelíd arccal a pincérre nézett, aztán a gyerekekre mutatott.
- Éhesek. Adjatok nekik enni.
A pincér megütközve nézett végig a rongyos csavargón.
- Ez nem árvaház, hallja!

Odajött a tulajdonos is.
- Mi az, mi az, itt nincsen koldulás! Mit akar itt?
- Ezek a gyerekek éhesek – felelte nyugodtan a hegyi ember – elhoztam őket, hogy adjanak nekik enni!
A kis kövér vendéglős megdöbbenve bámult a rongyos emberre.
- Aztán ki fizeti azt a sok ebédet! Maga?
- Megfizeti az Úr.
- Miféle úr?
- Az Isten.

Egy pillanatra meghökkent, aztán elvörösödött.
- Na, menjenek innen. Ez nem bolondok háza. Mit gondol, kérem? Talán az  Isten fizeti a zöldséget? Az Isten fizeti a mészárost? Az Isten fizeti a  személyzetet? Az Isten fizeti az adót?

Az  üvegajtó becsapódott mögötte, s kint volt újra az utcán. Kicsit  zavartan nézett körül, kezét a homlokához emelte, s nehányszor  végigsimított rajta. Tehát fizetni kell, keringtek benne zagyván a  gondolatok, fizetni, pénz, pénz… mi az, hogy pénz? Butaság. Nehány  papírdarab. Akinek nincs olyan, az nem kap enni. Butaság. Buták az  emberek. Bolondok.

Továbbmentek. Egy bankpalota előtt újra megállt, s befordult a kapun.
- Mit tetszik? – kérdezte egy tisztviselő bizalmatlanul.
- Pénzre van szükségem – felelte.

A tisztviselő meglepetten mustrálta végig a rongyos embert.
- Kölcsönre?
Az idegen kimutatott az ablakon.
- Azok a gyerekek éhesek – mondta – azoknak kell.

A  tisztviselő összenézett a társával. Vállukat vonogatták, aztán az egyik  homlokához emelte a kezét, és mutatta, hogy bolond. Vigyorogni kezdtek.
- Aztán milyen fedezetet ajánl? – kérdezte mosolyogva egy távolabb ülő fiatalember.
- Tessék? – csodálkozott az idegen, mert nem ismerte ezt a szót.
- Vagyis miből fogja visszafizetni? – magyarázta egy másik.
- Majd visszafizeti az Isten!

A tisztviselőkből kitört a kacagás.
- Divatjamúlt dolog öregem! Valami biztosabb kezest ajánljon!
- Hát Isten neve nem elég?!
- Sajnálom, kérem – röhögte a fiatalember – hehehe, az Isten neve nem szerepel a telefonkönyvben!…
- Szegény bolond – mondotta valaki – várjon, jóember.

Valami  aprópénzt nyújtottak feléje, de azt már nem látta meg. Akkor már  csüggedten az ajtó felé indult. A gyerekek ott várták az utcán,  elszorult a szíve, amikor rájuk nézett.
- Nem tudok segíteni rajtatok – mondta szomorúan – olyan lett a világ, hogy nem tudok segíteni rajtatok.

- Miféle csoportosulás ez?
A gyermekek riadtan bújtak össze. De az idegen bátran nézett a rendőrre.
- Éhes gyerekek.
- Úgy. Aztán mit akartok itt? Kéregetni?
- Enni akarnak.

A rendőrt bosszantotta a bátor nézés és a nyugodt hang.
- Maga meg micsoda? Kicsoda? Tüntetést rendez?
- Én az Isten képmása vagyok.

A rendőr egy percre eltátotta a száját.
- Mi? Hogy hívják magát?
- Isten képmása.
- Hallod-e, velem ne bolondozz! – vörösödött neki a rendőr. – Hova való vagy?
- Istentől való.

Csoportosulás támadt körülöttük, nehányan nevettek, s a rendőr tekintélyét kezdte félteni. Egyszerre szigorú lett.
- Elég a bolondságból. Hadd lám a papírjait.
- Nincsenek papírjaim.
- Hűha – rökönyödött a rendőr – furcsa bogár vagy. De hát neved csak van?! Illetőséged csak van?!
- Engem az Isten képére teremtett. Ez meg vagyon írva. Isten képmása vagyok tehát. Más nevem nincsen.
- Bolond – röhögte valaki a tömegben –, tisztára bolond, aszongya, ő az Isten!

- Elég a tréfából – szedte össze önérzetét a rendőr – ide a papírokat, vagy bekísérlek!
- Nem tréfálok – mondta csöndes hangon a hegyről való ember – nem  tréfálok. Ezek a gyerekek is nagyon komolyan éhesek. A vendéglős  komolyan tagadta meg tőlük az ételt, a bankár komolyan tagadta meg tőlük  a pénzt. Bizony mondom nektek, nem tréfálok. Bizony mondom nektek,  elrontották ezt a világot nagyon, nem vagytok az én atyám örömére. –  Azzal megfordult, kézen fogta a gyerekeket, s elindult velük vissza a  külváros felé. A tömeg kacagott, a rendőr is elnevette magát, és azt  mondta: bolond, eredj a fenébe.

Ballagtak,  csöndes szomorú csapatban. Hallgatott az idegen, s mély árkok vésődtek a  homlokára, szeme ködös révedezéssel a messzi távolokba nézett. Egy-egy  gyerek halkan szipogott.

Alig értek vissza a gyárak közé, nagy csapat ember jött szembe velük, férfiak, asszonyok, s már messziről kiabálták:
- Itt a gazember! Hova vitted a gyermekemet?! Csavargásra tanítja a más ember gyermekét! Agyon kell verni az ilyen csirkefogót!

Döbbenve állt a szitkok között. A gyermekeket elráncigálták mellőle – öklök hadonásztak a szemei előtt.
- Csak nem sikerült, ennyi az egész… – mondotta halkan és szomorúan – megint nem sikerült…

Valaki  felkapott egy követ a földről és megdobta vele. A kő homlokon találta.  Megtántorodott, aztán lehajolt a kőért, felvette. Az emberek szitkozódva  oszlottak széjjel, mindenki vitte haza a maga gyerekét, s ő egyedül  maradt. Nézte a sárga házfalakat, a füstös, szigorú kéményeket, aztán  lehajtotta a fejét, és lassan megindult vissza a hegynek.

Esteledett  immár. Egy-egy lámpa gyúlt ki itt is, ott is s az égen is egymásután.  Köd súlyosodott a házak közé, a falak nyirkosak lettek tőle s az utca  csatakos.

Valahol  messze kint, ahol a házak már elmaradoztak, s a ködös mezők nagy  hallgatása ringatta az estét, megállt és visszanézett. Nyirkos, nehéz  tavaszi szag volt, a hegyről nyers rügyszagú szél fújt, s messze lent  sok apró lámpafénnyel csillogott a város. Fehér volt fölötte a köd, mint  valami furcsa, szomorú glória.
Sajgott a homloka. Megtapogatta a sebet és érezte, hogy nedves lett a keze.
- Vér – suttogta szomorúan – vér.

Nem  törölte le, hagyta, hogy végigszántson az arcán, s a földre csöpögjön.  Kezében ott volt még a kő, megnézte, megsimogatta, szeméből ráhullott  egy forró kicsi könnycsepp, aztán szép szelíden letette a földre.
Letért az útról és megindult a hegynek. Súlyos, szomorú lépésekkel  ment, s amerre elhaladt, véres furcsa nyom támadt mögötte,  végestelen-végig a tavaszi erdőn.


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!