fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Tudat

 

Ez a könyv nagyon szépen bemutatja azt a tudatosságot, amellyel a táltosaink is rendelkeztek. Ez pedig nem más, mint maga a megvilágosodottság, a Krisztus Tudat.

A könyv innét letölthető.

 

 

 

 

A TÁVOL-KELETI MESTEREK TANÍTÁSA


 

ELŐSZÓ

Most, hogy “A Távol-Keleti Mesterek Tanítása” a közönségnek be lesz mutatva, előzőleg mondani akarom, hogy 1894-ben részvettem a Távol-Keleten egy vizsgáló expedícióban.

Tartózkodásunk alatt azokban az országokban, - három és fél évig, - érintkezésbe kerültünk a Himalája hegység nagy mestereivel, akik nekünk segítettek a feljegyzések lefordításával, ami a vizsgálatunkat jelentős mértékben megkönnyebbítette. Megengedték nekünk, hogy mindennapi életüket nagyon közelről megfigyeljük, azzal képesek voltunk munkában látni a nagy Törvényt, úgy ahogyan ők azt betartják.

A mestereknél szerzett élményeinkről készített jegyzetek és kéziratok mind megmaradtak. Akkor én a világot még nem tartottam érettnek erre az üzenetre. Független tagja voltam az expedíciónak és csak később hoztam nyilvánosságra a jegyzeteimet “A Távol-Keleti Mesterek“ címe alatt, miközben az olvasóra hagytam, hogy azok tanításának igazságát elfogadja vagy megvesse.

Ez a könyv az expedíciónk tapasztalatait adja elő a Mesterekkel kapcsolatban a Távol-Keleten és tartalmazza azok leckéit, melyeket az ő engedélyükkel gyorsírással feljegyeztünk.

A Mesterek elfogadják, hogy Buddha mutatja az utat a Fény felé, de világosan az előtérbe helyezik, hogy Krisztus a Fény, vagy inkább az öntudat egy állapota, amire mindannyian törekszünk, - ugyanis a Krisztus-tudatra.

BAIRD T. SPALDING

A kiadó jegyzete: Baird T. Spalding 95 éves korában, 1953 március 18-án elhunyt Tempeben (Arizona USA.).


ELSŐ RÉSZ


ELSŐ FEJEZET

Napjainkban annyi könyvet nyomnak lelki dolgokról és mindenütt olyan egy ébredést és kutatást lehet észre venni az igazság után, a világ nagy mestereiről, hogy kényszerítve érzem magam, a Távol-Keleti Mestereknél szerzett tapasztalataimat egy könyvbe foglalni.

Ennek a munkának egyáltalán nem az a célja, hogy egy új tant vagy vallást terjesszen el. Én csak egy összefoglalást akarok adni a Mestereknél szerzett tapasztalatainkról, amiben igyekezni fogok a tanításukat alapozó nagy igazságokat előadni.

Ezeknek a közleményeknek a pontosságát bebizonyítani, majdnem ugyanannyi időbe kerülne mint amennyire szükség volt, hogy a munkánkat elvégezzük, mert ezek a Mesterek egy nagy területen vannak elszórva és a mi metafizikai kutatásunk India Tibet, Kína és Perzsia egy nagy részére terjedt ki.

A társaságunk tizenegy gyakorlatilag, tudományosan jól kiképzett férfiakból állt. Az életünk nagy részét kutatásnak szenteltük. Megszoktuk csak azt elhinni mint valóság, ami teljesen be lett bizonyítva és soha nem fogadtunk el semmit magától értetődőnek. Úgy mentünk oda mint kételkedők és teljesen meggyőződve tértünk vissza, olyannyira, hogy a csoportunk három tagja visszament azzal az elhatározással, hogy ott maradnak, addig míg képesek lesznek ugyanazokat a dolgokat véghezvinni és úgy élni mint ezek a Mesterek a minap élnek.

A neveket tudva és akarva megváltóztattam, mivel azok akik oly nagy mértékben segítettek nekünk a munkánkban, mindig arra kérték bennünket, hogyha az expedíció emlékiratait kiadni szándékoznánk. Ezekben a közleményekben semmi mást nem fogok elbeszélni, mint csupán a tényeket, úgy ahogyan azok történtek és igyekszem azoknak az embereknek a szavait és kifejezéseit használni akikkel találkoztam és akikkel ezen az expedíción nap-nap után kapcsolatban voltam.

Mielőtt elkezdtük a munkát, megegyeztünk velük abban, hogy mindent aminek tanúi leszünk, először elfogadjuk mint tény, és nem kérünk magyarázatot mielőtt mélyebben belemerültünk a munkába, meghallgattuk leckéiket, velük éltünk és mindennapi életüket megfigyeltük. Kísérhettük ezeket a Mestereket, megoszthattuk velük az életüket és saját szemeinkkel meggyőződhettünk. Meg volt engedve nekünk velük együtt lenni ameddig csak akartunk, bármilyen kérdést feltenni, olyan mélyen belemerülni mindenbe amit láttunk, amennyire csak kívántuk, saját következtetéseinket kivonhattuk, hogy valami eredményt elérjünk és végül azt amit látunk elfogadjuk vagy csalásnak minősítsük, aszerint ahogyan mi azt jónak láttuk. Egyetlen egyszer se próbálkoztak a véleményeinket valamilyen módon befolyásolni; folyton az előtéren állt az a gondolat, hogy ők nem kívánják, hogy mi elhinnénk valamit, amiről nem vagyunk teljesen meggyőződve. Azért, az olvasók elé akarom tenni ezeket az eseteket és megkérni, hogy saját belátásuk szerint elfogadják vagy elutasítsák.

Körülbelül két évig voltunk Indiában, azalatt az idő alatt szokás szerint a rendszeres kutató munkával foglalkoztunk, mikor a mesterrel találkoztam akinek itt Emil lesz a neve. Mikor egy ízben az utcán jártam a városban, ahol tartózkodtunk, egy néptömeg felhívta a figyelmemet. Láttam, hogy az érdeklődés közepe, ebben az országban olyan sokat látható bűvészek vagy fakírok egyike volt. Míg ott álltam, egy idősebb férfit vettem észre, aki nem ahhoz a kaszthoz tartózott mint a körülállók. Rám nézett és kérdezte, hogy már régóta vagyok-e Indiában. “Körülbelül két éve” válaszoltam. “Angol?” kérdezte. “Nem, Amerikai” válaszoltam. Csodálkoztam ott találkozni valakivel aki angolul beszél, felkeltette a kíváncsiságomat és megkérdeztem tőle mit gondol az előadásról. Így válaszolt: “Ó Indiában ez olyan gyakori. Ezeket az embereket fakíroknak, bűvészeknek és hipnotizálóknak nevezik. Jogosan viselik ezeket a neveket, de mindezek mögött egy mély szellemi jelentőség rejlik, amit csak kevesen képesek felismerni és kétség kívül valaha valami jó fog eredni belőle. Ez most nem más mint egy árnyéka annak amiből született. Sok magyarázat lett adva ezekről a mutatványokról, de azok akik gondolják, hogy egy magyarázatot találtak, úgy látszik, hogy még soha nem hatoltak át a valódi jelentőségéig, mert hogy egy igazságon alapszik az biztos.”

Itt elváltunk, utána a következő négy hónapban csak ritkán láttam. Aztán egy nehézség adódott ami nagy kellemetlenséget okozott nekünk. Néhány nappal később találkoztam Emillel. Megkérdezte tőlem mi a bajom, és beszélni kezdett a dologról, ami bennünket foglalkoztatott. Ez nagyon elcsodálkoztatott engem, mert biztos voltam abban, hogy a csoportunkból senki nem beszélt a nehézségről körünkön kívül. Olyannyira jártasnak mutatkozott az ügyben, hogy éreztem, hogy nem ártana nyíltan megbeszélni vele a helyzetet. Ő mondta, hogy van egy bizonyos belátása az ügybe és megpróbálja tisztázni a dolgot. Néhány nappal később megoldódott a dolog, nem volt tovább nehézség. Csodálkoztunk ezen, de hamarosan nem gondoltunk tovább rá és elfelejtettük az esetet. Más nehézségek adódtak és én megszoktam, hogy Emilhez megyek hogy azokat vele megbeszéljem. A nehézségek láthatóan eltűntek mihelyt azokról ővele beszéltem.

A társaim is találkoztak Emillel, de én keveset beszéltem velük őróla. Abban az időben különböző könyvet olvastam a Hindu vallásról, amelyeket Emil kiválasztott nekem és meg voltam győződve arról, hogy ő annak a vallásnak egy híve volt. Felébredt a kíváncsiságom és napról napra jobban érdeklődtem.

Egy vasárnap délután Emil és én együtt sétáltunk a mezőn, mikor felhívta a figyelmemet egy fejünk fölött repülő galambra; azt mondta, hogy a madár őt keresi. Emil megállt mozdulatlanul, a madár néhány másodperc után a kinyújtott karjára szállt. Emil mondta, hogy a galamb egy üzenetet hozott a testvérétől északon. Ő is nyilvánvalóan egy tanító, aki azonban még nem haladt el odáig, hogy képes lenne közleményeket közvetlen módon átvinni, tehát ezt az eszközt használta. Később észrevettük, hogy Mesterek képesek közvetlenül kapcsolatot létrehozni egymással gondolat átvitellel, vagy ahogyan mi azt neveztük, egy erővel ami sokkal finomabb mint villamos áram vagy rádió.              

Akkor kezdtem kérdéseket feltenni, Emil megmutatta nekem, hogy képes a madarakat magához hívni, utjukat megváltóztatni, hogy a virágok és a fák oda bólintottak neki, hogy vad állatok félelem nélkül odajönnek hozzá. Egyszer szétválasztott két sakált, amelyek egy prédául ejtett kis állat teteméért verekedtek. Mikor megközelítette őket, abbahagyták a verekedést és fejüket teljes bizalommal Emil kinyújtott kezébe tették, aztán nyugodtan folytatták a lakomát. Az egyik állatot a kezembe is adta, majd megmagyarázta: “Nem a halandó ön, az ön amit láthatunk, képes ezeket a dolgokat tenni. Ez egy valódibb, mélyebb ön. Ez az amit te mint Isten ismersz, az Isten bennem, Isten a Mindenható, aki általam mint csatorna ilyen dolgokra képes. Magamból, a halandó önből nem tudok semmit se tenni. Csak mikor a külső önt teljesen feladom és a valódit, az ÉN VAGYOK-ot hagyom beszélni és cselekedni és az Isten nagy szeretetét hagyom általam működni, csak akkor tudom a dolgokat végbevinni amiket általam láttál megtenni. Mikor az Isten szeretetét általad engeded áramlani minden dolog felé, akkor nem lesz semmi ami fél tőled, és nem történhet semmi baj veled.”

Abban az időben Emil minden nap oktatott engem. Az volt a szokása, hogy hirtelen megjelent a szobámban, még akkor is ha az ajtót fokozott figyelemmel bezártam mielőtt lefeküdtem. Eleinte zavart tetszés szerinti megjelenése a szobámban, de hamarosan beláttam, hogy ő magától értetődően feltételezi, hogy én ezt megértettem. Megszoktam a módszerét és nyitva hagytam az ajtót, úgy hogy a saját tetszése szerint jöhetett és mehetett. Ez a bizalom láthatóan kielégítette. Én abban az időben még nem értettem meg mindent amit tanított, és nem tudtam teljesen elfogadni; nem is voltam képes teljesen hinni neki, mindannak ellenére, amit a keleti tartózkodásom folyamán láttam. Évekre volt szükség gondolkodni, hogy megadja nekem a fogalmat ezen emberek életének mély szellemi jelentőségéről.

Ők egy tökéletes gyermeki egyszerűséggel végzik munkájukat anélkül, hogy nagy hűhót csináljanak belőle. Tudják, hogy a szeretet hatalma az ő védelmük és ezt az erőt olyannyira ápolják, hogy az egész természet szereti őket és barátjának tekinti. Kígyók vagy más ragadozó állatok ezreket ölnek meg a közönséges népből ebben az országban, de ezek a Mesterek annyira kifejlesztették önmagukban a szeretet hatalmát, hogy kígyók és vad állatok nem bántják őket. Néha a legsűrűbb dzsungelben élnek és gyakran leteszik a testüket egy falu elé, hogy azt megvédjék a vad állatok ellen és semmi baj nem történik se velük, se a faluval. Szükség esetén a vízen sétálnak, tűzön át mennek átszállnak a láthatatlanon és sok más dolgot tesznek amit mi csodának szokunk minősíteni, amelyeket csak egy olyan ember képes végbevinni akiről mi feltételezzük, hogy ő természet fölötti erőkkel rendelkezik.

.Egy feltűnő hasonlat van Názáreti Jézus és ezen Mesterek élete között, úgy mint ők azt a mindennapi életükben bizonyítják. Az ember lehetetlennek tekinti, hogy az életszükségletét közvetlen a világegyetemből lássa el, hogy a halált legyőzze, és a különböző úgynevezett csodákat tegye amelyeket Jézus tett, mikor a földön járt. A Mesterek bebizonyítják, hogy mindezek a dolgok a mindennapi életükhöz tartóznak. Ők mindent, ami a mindennapi életükhöz szükséges, közvetlen az egyetemesből szereznek be, úgy eledelt, mint ruhát vagy pénzt. A halált olyannyira legyőzték, hogy sokan közülük több mint ötszáz éve a földön élnek, amit a jegyzeteik megcáfolhatatlanul kimutatnak.

Ezek a Mesterek Indiában viszonylag kevésen vannak és minden más vallás nyilvánvalóan az ő tanításuk hajtásai. A létszámuk annyira korlátozott, hogy belátják, hogy csak kevesen mehetnek hozzájuk, ők azonban a láthatatlanban egy majdnem határtalan létszámú embert elérhetnek és az életük legnagyobb részét annak szentelik, hogy a láthatatlanból nyújtják a segítő kezet mindazok felé akik hajlandók befogadni a tanításukat.

Emil tanításai képezték annak a munkának az alapját amit mi évekkel később a harmadik expedíciónk alkalmával ezekben az országokban magunkra vállaltunk, annak folyamán, három és fél évig megszakítás nélkül egész Indiában, Tibetben, Kínában és Perzsiában a Mesterekkel éltünk, velük utaztunk és mindennapi életüket megfigyeltük.


MÁSODIK FEJEZET

A csoportunk a metafizikai kutatásunknak szánt harmadik expedíciónk kezdetén Potalban, egy kis faluban jött össze, India egy félreeső részében. Én megírtam Emilnek, hogy jövünk, de se az utazásunk célját se azt, hogy hányan jövünk nem említettem. Nagy meglepetésünkre láttuk, hogy minden tekintetben előkészületeket tettek az egész társaság részére és hogy Emil és társai teljesen tisztában voltak a tervünkről. Emil, mialatt Dél-Indiában voltunk fontos szolgálatokat biztosított nekünk, de azok a szolgálatok amiket ettől az időtől fogva nyújtott, minden leírást felülmúlt. Őneki és azoknak a nagyszerű embereknek, akikkel találkoztunk, tulajdonítom a vállalkozásunk teljes sikerét.

1894 december 22-én, késő délután érkeztünk Potalba, a faluba, ahonnan az expedíciónk indult és elhatároztuk, hogy karácsony napján korán reggel kezdjük az expedíciót, amelyik a legkülönösebb lett az egész életünkben. Soha nem fogom elfelejteni a rövid beszédet amelyet Emil hozzánk intézett. Ezeket a szavakat folyékony angol nyelven ejtette ki, habár nem hivatkozhatott angol nevelésre és soha nem hagyta el a Távol-Keletet. Így kezdte: “Karácsony hajnala van. Kell, hogy ti arra gondoljatok, felteszem, hogy ezen a napon született Názáreti Jézus, a Krisztus; hogy az Ő küldetése volt, hogy a bűnöket megbocsássa; Ő nektek a nagy Közbenjáró, Istenetek és tiközöttetek. Ti ugyanis Jézushoz fordultok mint egy közbenjáróhoz Isten és tiköztetek, akit ti nyilvánvalóan egy szigorú, néha haragos Istennek tekintitek, aki valahol nagyon távol trónol egy helyen amit mennyországnak neveznek, hogy annak hol kellene lennie azt nem tudom, kivéve az ember tudatában. Ti azt gondoljátok, hogy Istent csak a kevésbé szigorú és szeretettel teltebb Fia által lehet elérni, a nagy nemes Egy, akit mi mindannyian áldottnak nevezünk és kinek eljöveteléről erre a földre ezen a napon emlékezünk meg. Nekünk ez a nap többet jelent; nekünk ez a nap nemcsak Jézus, a Krisztus eljövetelének napja ebbe a világba, hanem ez a születés a Krisztus születését képviseli minden emberi tudatban. Ez a Karácsony napja a nagy Mester és tanító születését jelenti, a nagy Megváltó, aki az emberiséget kiszabadítja az anyag korlátinak bilincseiből. A mi nézeteink szerint ez a kiemelkedő lélek a földre jött, hogy pontosabban megmutassa nekünk az utat az igazi Isten felé, a Mindenható, Mindenütt jelenlévő, Mindent tudó felé; hogy megértesse velünk, hogy Isten minden Jóság; minden Bölcsesség, minden Igazság, Minden Mindenben. Ez a nagy Mester, aki ezen a napon a földre jött, azért lett küldve, hogy tisztán értesse meg velünk, Hogy Isten nem csak rajtunk kívül, hanem belül, mibennünk van; hogy Ő soha nem lehet elválasztva tőlünk vagy bármi más teremtményétől, hogy Ő mindig egy igazságos és szeretettel telt Isten, hogy Ő minden dolog, minden dolgot ismer, mindent tud és Ő a Valóság maga. Hiába lennék minden ember belátásának birtokába, még akkor se lennék képes valamiképpen kifejezni azt amit ez a szent születés jelent.”

“Mi teljesen meg vagyunk győződve arról és reméljük, hogy ti belátjátok velünk, hogy ez a nagy Mester és tanító azért jött hozzánk, hogy egy értelmesebb fogalmat kapjunk az életről itt a földön, hogy beláthassuk, hogy minden halandó korlátozás az emberek alkotása és hogy azt semmilyen más módon nem lehet megmagyarázni. Mi hisszük, hogy ez, a tanítók legnagyobbja azért jött, hogy bizonyítsa, hogy a Krisztus őbenne ugyanaz a Krisztus aki tibennetek, aki énbennem és az egész emberiségben él, és hogy mi az Ő tanítását alkalmazva minden dolgot, amit Ő tett és még nagyobbat is megtudunk tenni. Mi hisszük, hogy Jézus azért jött a földre, hogy tisztábban kimutassa nekünk, hogy Isten az egyetlen nagy Oka minden dolognak, hogy Isten minden.”

“Talán hallottátok azt, hogy mi azt hisszük, hogy Jézus első leckéit nálunk kapta. Talán némelyek közülünk valóban azt hiszik, mi most azt középen hagyjuk. Váltóztat az valamit, hogy általunk jutott a tudat Őhozzá vagy mint egy közvetlen Isteni kinyilatkoztatás, az egyetlen forrás ahol minden dolog valójában létezik? Mert mikor egy ötlet kisarjadt az Isteni Szellemből, amit egy ember felfog és kiküld a kimondott szavakkal, nem képes akkor valaki más is, igen mindenki szintén azzal az ötlettel az Egyetemesben érintkezésbe jutni? Mert, hogy egy ember megkapta, átvette és kiküldte az ötletet, abból még nem következik, az hogy az ő saját tulajdona. Ha ő azt kisajátítaná és magának tartaná, hogyan remélhetné, hogy még többet is kapjon? Hogy többet kapjunk, tovább kell adnunk azt amit már megkaptunk. Ha megtartjuk magunknak azt amit kaptunk, akkor annak a következménye egy egyhelyben állás lesz és olyanok leszünk mint a kerék ami erőt hív elő a vízből majd hirtelen önkényesen elkezdi visszatartani a vizet ami hajtja. A használatlan víz hamarosan megállásra kényszeríti a kereket. Csak akkor, mikor a víz szabadon áramlik át, csak akkor adja meg a kerék a lehetőséget elektromos erőt termelni. Úgy van ez az emberrel is. Mikor ő az Isten ötleteivel érintkezésbe kerül, tovább kell neki adni azt, hogy maga is hasznát vegye. És minden más embernek meg kell engednie hogy ugyanazt tegye, hogy azok is növekedjenek és fejlődjenek úgy mint ő.”

“Én úgy vélem, hogy Jézus mindent közvetlen kinyilatkoztatásként kapott Istentől, éppúgy mint kétség kívül az eset volt a többi nagy tanítóinkkal is. Hiszen nem származik minden dolog Istentől és nem tudja minden emberi lény megvalósítani azt, amire közülünk egy képes? Mi hisszük, hogy ti a meggyőződéshez fogtok jutni, hogy Isten minden pillanatban minden embernek hajlandó önmagát kinyilatkoztatni, úgy ahogyan Jézusnak és másoknak kinyilatkozott. Az egész, amit evégből tennünk kell, csak annyi, hogy hajlandók legyünk azt megengedni neki. Mi minden őszinteséggel hisszük, hogy azonosnak vagyunk teremtve, hogy minden ember Egy, és a nagy munkákat amiket Jézus tett, mindenki megteheti és megfogja tenni. Látni fogjátok, hogy nincs semmi titokzatosság ezekben a dolgokban, a titokzatosság csak az emberi felfogásban róluk van.”

“Teljesen belátjuk, hogy többé kevésbé kételkedő gondolatokkal jöttetek hozzánk. Mi azonban bízunk abban, hogy nálunk maradtok addig, míg úgy láttok bennünket amilyenek mi valóban vagyunk. Ami a munkáinkat és az elért eredményeinket illeti, teljesen rátok bízzuk azt saját tetszés szerint elfogadni, vagy megvetni.”


HARMADIK FEJEZET

Elhagytuk ezt a falut, hogy Asmahba menjünk, egy kisebb helyiség, körülbelül százötven kilométerre távolabb. Emil két fiatal férfit jelölt ki hogy elkísérjen bennünket. Azok a Hindu faj nagyszerű jól kifejlődött típusai voltak. Ők lettek megbízva az egész expedíció rendezésével, amit olyan könnyedén és olyan egy kiegyensúlyozottsággal végeztek, hogy az felülmúlott mindent amit eddig ezen a téren láttunk.

Hogy könnyebben meglehessen különböztetni őket, egyiket Jast-nak, másikat Neprow-nak nevezem. Emil abban a faluban fogadott bennünket és gondoskodott a jóllétünkről, ahol az expedíciónk kezdődött. Ő Sokkal idősebb volt mint a többiek. Jast volt az expedíció kivitelező vezetője, míg Neprow a segítőtársa, ő ügyelt arra, hogy minden parancs végre legyen hajtva.

Emil búcsúzóul néhány szót mondott, így szólt: “Most azon a ponton álltok, hogy az expedíciótokra indultok, ezzel a két férfival, Jasttal és Neprowval kísérőkként. Én még egy ideig itt maradok, mert ahogyan ti utaztok, öt napig fog tartani, míg a következő fontos állomást eléritek, körülbelül százötven kilométerre innen. Nekem nem fog olyan sok időbe kerülni ezt a távolságot áthidalni, én ott leszek mikor ti megérkeztek, hogy fogadjalak benneteket. Megkérnélek benneteket, hogy hagyjatok itt valakit közületek, hogy figyelje meg és bizonyítsa, hogy mi történik itt. Így időt nyerünk és ő nem több mint tíz nap után újra csatlakozhat hozzátok.” Elindultunk Jasttal és Neprowval az expedíció élén és valóban mondhatom, hogy nem lehet szakértőbb rendezést elképzelni. Minden részlet gondosan volt végezve, minden egy zenei pontossággal fűződött egymásba és ez így ment az egész expedíció három és fél évig tartó folyamán át.

Itt hozzá fűzöm a benyomást amit Jast és Neprow keltett bennem. Jast barátságos és tettre kész volt, nagyzolás nélkül és egy remek őszinte Hindu jellemmel bírt. Minden parancsa rövid és erőteljes volt és olyan gyorsan és aprólékosan lett kivitelezve, hogy nagy ámulatra ösztönzött bennünket. Az első találkozástól fogva egy teljes jellemet láttunk benne, ami sok anyagot adott nekünk a beszélgetésre. Neprow szintén egy férfi jellemmel, egyszerre volt mindenütt, mindig nyugodt önuralommal és egy csodálatos szakértőséggel. Benne mindig ugyanaz a nyugalom uralkodott, aprólékos mozdulattal és cselekvő és gondolkodó képességgel kisérve. Ezek a tulajdonságok annyira feltűntek, hogy az expedíció minden tagja arról beszélt. A vezetőnk meg is jegyezte: “Csodálatra méltó emberek ezek. Valódi megkönnyebbülés végre emberekre találni akik tudnak gondolkodni és cselekedni.”

Az ötödik nap, négy óra körül érkeztünk abba a bizonyos faluba, ígéretének hűen ott volt Emil, hogy fogadjon bennünket. El lehet képzelni az ámulatunkat? Teljesen biztosak voltunk abban, hogy mi az egyetlen járható úton jöttünk, abban az országban a lehető leggyorsabb fuvarral, kivéve a futároké, akik éjjel nappal utaznak és mindenütt friss lovakat találnak. Egy férfit láttunk Itt előttünk, aki szemmel láthatóan haladott életkorban volt, és szerintünk képtelen volt egy százötven kilométer hosszú utazást rövidebb idő alatt megtenni mint amennyire nekünk szükségünk volt, - mégis itt volt. Természetesen mindannyian elkezdtünk össze vissza kérdezgetni, annyira kíváncsiak voltunk, hogy meghalljuk a pontos lefolyást. Ő így szólt hozzánk: “Mikor ti indultatok mondtam, hogy itt leszek, hogy fogadjalak benneteket, - lám itt vagyok. Figyelmeteket felakarom hívni arra a tényre, hogy az ember igazi területe határtalan, hogy nem ismer korlátozást se időben se térben. Ha az ember ismeri önmagát, nem kell neki öt napig nehézkesen lihegve előre törtetni, hogy százötven kilométert megtegyen. Az ember a valódi állapotában képes azonnal áthidalni minden távolságot, nagyot vagy kicsit. Egy pillanattal ezelőtt még a faluban voltam, ahonnan ti öt nappal ezelőtt elindultatok. Amit ti láttatok, a testem, az még ott fekszik. Az útitársatok, akit ti otthagytatok abban a faluban, elfogja nektek mondani, hogy én négy óra előtt néhány percig vele beszélgettem és mondtam neki, hogy most fogadni foglak benneteket, ott ahol ti most ezen időtájban fogtok érkezni. Amit ti láttatok, a testem, még ott van a társatok szemei előtt habár szolgálaton kívül. Ezt csak azért tettem, hogy megmutassam nektek, hogy mi képesek vagyunk a testünkből kilépni és minden bármelyik megbeszélt helyen és minden bármelyik meghatározott időben találkozni veletek. Az a két férfi akik titeket elkísértek ugyan azon a módon megtehették volna az utat mint én tettem. Így könnyebben befogjátok látni, hogy mi közönséges emberi lények vagyunk, ugyan olyan származású mint ti, és hogy ebben semmi titokzatosság nincs, hogy mi csak azt az erőt, amit az Atya, a nagy Mindenható mindannyiunknak adott, teljesebben kifejlesztettük. A testem ma estig ott marad ahol van, aztán ide fogom hozni, a társatok úgy jön ahogyan ti jöttetek és időben ide fog érni. Egy nap pihenés után egy kis faluba megyünk, egy napi útra innen, ahol megszállunk, aztán vissza jövünk ide, hogy a társatokkal találkozzunk és meghallgassuk mi mondanivalója van. Ma este mindannyian összejövünk. Isten veletek.”

Este mikor összejöttünk Emil hirtelen megjelent közöttünk, anélkül hogy az ajtót kinyitotta volna és így szólt: “Mintegy varázsütésre láttatok itt engem ebben a szobában megjelenni. Had mondjam el nektek, hogy ennek egyáltalán semmi köze a varázslathoz. Mutatok nektek egy egyszerű kísérletet, amit saját szemmel megfigyelhettek. Látni fogjátok, tehát elfogjátok hinni. Gyertek közelebb, álljatok körém. Itt van egy kis pohár víz amit az előbb valaki közületek a forrásból hozott. Látjátok, hogy a víz közepében egy kis darab jég képződik. Látjátok, hogy az több jeget von magához, részecskét részecske után, míg most az egész víz a pohárban megfagyott. Mi történt? Az Egyetemesben fogva tartottam a központi atomokat, míg azok egy alakot vettek fel, vagy más szóval, a rezgéseit csökkentettem addig, míg jég lett belőle és a többi részecskék az első körül képződtek, míg mind teljesen jég lett. Lehet ezt alkalmazni erre a kis pohár vízre, egy kanna vízre, egy tóra, a tengerre, a földön minden vízre. Mi történne? Minden megfagyna, nem? Mi lenne annak a haszna? Semmi. Azt kérdezitek melyik hatalom által történhet ez? Egy tökéletes törvény alkalmazásával. De az utolsó esetben nem lenne célja, mivel nem hozna vagy hozhatna semmit létre. Ha folytattam volna azzal a szándékkal, hogy a végsőkig viszem, akkor mi történt volna? Fellépett volna a reakció. Kinek ártott volna? Nekem, saját magamnak. Én ismerem a törvényt és amit kifejezek olyan biztosan ahogyan én azt kifejezem, visszatér hozzám. Könnyen megértitek, hogy ha a fagyás folyamatát hagytam volna tovább folytatódni, a hideg visszahatott volna rám, jóval előbb mint hogy a végére értem volna és én, a vágyam gyümölcsét aratva magam is megfagynék. Mindaddig míg én a jót hozom kifejezésre, a jót fogom aratni.”

“A megjelenésem ma este ebben a szobában, ugyanúgy megmagyarázható. A kis helyiségben ahol engem otthagytatok, az Egyetemesben fogva tartottam a testemet azáltal, hogy rezgéseit fokoztam, míg az visszatért az Egyetemesbe hol, ahogyan mi azt kifejezzük, minden lényeg a létére talál. Ott az én ÉN VAGYOK-om, a Krisztus-tudatom segítségével, a gondolatom fogva tartja a testemet, míg annak rezgései csökkennek és itt ebben a szobában alakot vesz fel úgy, hogy ti azt láthatjátok. Van itt szó valami titokzatosságról? Nem azt a hatalmat vagy törvényt alkalmaztam, amit az Atya a szeretett Fia által adott? Nem vagyunk mi, ti és én és az egész emberiség az Atya ezen szeretett fiai? Hiszen ez csak nem titokzatos? Gondoljatok a hitre aminek a jelképe a mustármag. A hit az Egyetemesből jön hozzánk a Krisztus segítségével aki már mindegyikünkben megszületett. Úgy jön be mint egy nagyon kicsi részecske a Krisztus, vagy a tudat feletti szellem által, a felvevő állomás a bensőnkben. Akkor azt fel kell emelni a hegyre, a legmagasabb pontra bennünk, a fejbe. Ott ragaszkodunk hozzá. Akkor legyünk befogadók a Szent Lélek iránt és alkalmazzuk az intést: ‘Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből.’ Gondolkodjatok el ezen, megértitek? Szív, lélek, erő, ész. Ha már erre a pontra kijutottál, marad még valami más mint mindent Istenre hagyni, a Szent Lélekre, a tiszta Én-lélekre aki dolgozni akar? Ez a Szent Lélek sok különböző módon jön, talán mint nagyon kicsi lények, akik kopognak, hogy beengedjük őket. El kell fogadnunk ezt a Szent Lelket, be kell engednünk és egyesítenünk a hit azon nagyon kicsi részével vagy magjával, akkor körülötte több más részecskéket magához fog vonni, és csoportosítani, növekedni fog és alakot felvenni, részecskét részecske után, kört kör után, éppen úgy mint a jéggel történt. Mi következik akkor? Kell, hogy kifejezze magát a látható világban. Folyton tovább haladsz és megszaporítod ezt a hit magját és kifejezed azt addig, mire képes vagy így szólni a nehézségeid hegyéhez: ‘Emelkedj fel és zuhanj a tengerbe’ és az úgy fog történni. Lehet ezt a negyedik kiterjedésnek nevezni, vagy  ahogyan csak akarod, mi ezt az Isten kifejezésének nevezzük, a Krisztus által bennünk.”

“Ezen a módon született Jézus, a Krisztus. Mária, a magasztos Anya szeme előtt volt az eszmény, fogva tartotta azt majd a lelke méhébe fogadta, egy ideig ott maradt, míg megjelent vagy megszületett mint a tökéletes Krisztus gyerek, az Első szülött, az Egyetlen, az Isten Fia. Táplálva lett és megóvva és a legjobb ami az anyának volt, neki lett adva, gondozva és dédelgetve lett, míg a gyerekből felnőtt lett. Úgy jön a Krisztus mindannyiunkhoz, először mint egy eszmény, ami a lelkünk méhébe lett ültetve, - a lényünk központjába, ahol Isten lakik, - ott van tartva mint a tökéletes eszmény, akkor előjön, vagy megszületik mint a tökéletes Gyerek, a Krisztus tudat.”

“Ti, akik láttátok azt ami itt történt, nem hisztek saját szemeteknek. Én nem veszem azt rossz néven. Észlelem, hogy közületek némelyek hipnózisra gondolnak. Testvérek, van köztetek valaki, aki érzi, hogy nincs meg a hatalma hogy minden Istentől kapott lehetőségét alkalmazza, úgy mint engem láttatok azt alkalmazni? Gondoljátok csak egy pillanatig is, hogy én némiképpen a gondolataitokat, vagy a megfigyelőképességeteket befolyásolom? Gondoljátok, hogy, ha én akarnám, egy hipnotikus bűvöletet hozhatnék valaki, vagy mindegyiktek fölé, mert mindegyiktek látta? Nem a ti saját nagy Könyvetekbe van írva, hogy Jézus bement egy helyiségbe, amelynek az ajtajai zárva voltak? Ő ugyanazon a módon jött be mint ahogyan én tettem. Gondolhattok csak egy pillanatig is arra, hogy Jézusnak a Nagy mesternek és tanítónak szüksége lett volna hipnózist alkalmazzon? Ő az Istentől kapott saját hatalmát használta, éppen úgy ahogyan én tettem azt, ma este. Had mondjam nektek, hogy nem tettem semmit amit közületek nem mindegyiktek ugyanúgy megtehet. És nem csak ti, hanem minden gyereknek, aki ezen a földön vagy ebben a világűrben született, megvan ugyanaz a hatalma, hogy megtegye azt amit én ma este végbevittem. Azt szeretném, hogy ez tisztán álljon elmétek előtt. Had mondjam nektek azt is, hogy ti egyéniségek vagytok, hogy nektek egy szabad akaratotok van és nem vagytok automaták. Jézusnak nem volt szüksége hipnózisra, nekünk úgyszintén nincs szükségünk rá. Bizalmatlankodjatok velünk szemben amennyit csak akartok, míg teljesen meggyőződtök az őszinteségünkről. Tegyétek félre a hipnózisra vonatkozó gondolatot, arra az időre, míg mélyebbre behatoltatok a mi munkánkba, vagy legalábbis hagyjátok működésen kívül. Mi nem kérünk mást csak azt hogy nyílt szellemmel figyeljétek munkánkat.”


NEGYEDIK FEJEZET

Mivel az utazásunk most következő része egy kirándulás jellegű volt, a poggyászunk legnagyobb részét ott hagytuk és másnap reggel elindultunk egy kis falu felé amely körülbelül harmincöt kilométer távolságra volt, oda csak Jast kísért el bennünket. Az út nem a legjobb volt és itt ott nagyon nehezen követhető, mert sűrű erdőn át kanyargott, amit ezen a környéken sokat lehet találni. Az egész nap mentünk, délben csak egy kis ebédszünetet tartottunk úgy, hogy éhezve és fáradtan értük el a kirándulásunk célját, éppen napnyugta előtt. A környék általában vad és járhatatlan volt és úgy látszott, hogy az utat soha nem használták. Itt ott egy utat kellett törnünk a lelógó futónövények sűrű erdején keresztül. Jast minden időzésnél türelmetlenséget mutatott. Csodálkoztunk ezen, mert máskor mindig olyan kiegyensúlyozott volt. Ez volt az első és egyedüli alkalom a három és fél év alatt míg velünk volt, hogy nem az a nyugodt, fegyelmezett Jast volt, mint ahogyan mi őt ismertük. Később, annak láttán ami ezután következett, nem csodálkoztunk a nyugtalansága fölött. Egy félórával naplemente előtt értünk a körülbelül kétszáz lakosú kis faluba, mihelyt megtudták a lakósok, hogy Jast velünk volt, úgy hiszem nem maradt egyetlen falubeli öreg vagy fiatal, se egyetlen háziállat hátra, hogy üdvözöljön bennünket. Miközben mi a kisebb, nagyobb kíváncsiság tárgya voltunk, azonnal lehetett látni, hogy Jast mindenki érdeklődésének a központja volt és mindenki a legnagyobb tisztelettel üdvözölte őt. Rövid idő után néhány szót intézett a falu lakósaihoz, mire néhány kivételével mindannyian visszatértek a munkájukhoz. Jast most hozzánk fordult és kérdezte, hogy nem-e megyünk vele míg elkészítik a tábort az éjszakára. A kis csoportunk öt tagja kijelentette, hogy túl fáradtak a hosszú járás után, pihenni akarnak. A többiek követték Jastot és a néhány falubelit a falut körülvevő kivágott erdőrész legtávolabbi végére. Miután átmentünk ezen a területen, még egy darabig áthatoltunk a dzsungelbe, mikor egy férfi testére bukkantunk, aki mint halott a földön feküdt, legalábbis az első pillantásra azt a benyomást keltette. Egy második benyomás azonban elegendő volt, hogy észre vegyük, hogy ez a halál helyett inkább egy nyugodtan alvó pihenése volt. Megálltunk, mintha a földre lettünk volna szögezve mikor láttuk, hogy a fekvő termet Jast volt. Hirtelen, miközben Jast feléje ment élni kezdett a termet, és felállt. Mikor a termet és Jast egy pillanatig szemközt álltak egymással, -tévedés továbbá lehetetlen volt, - az Jast volt. Mindegyikünk látta, hogy ő volt az. Aztán egy pillanat alatt az a Jast aki a falu előtt feküdt, eltűnt és csak egy termet volt előttünk. Mindez természetesen sokkal rövidebb idő alatt történt meg mint amennyi szükséges azt elbeszélni és csodák csodája, senki nem kérdezett semmit. Az öt társunk akik a táborban maradtak sietve jöttek felénk, anélkül, hogy valaki közülünk egy jelt adott volna nekik. Később megkérdeztük tőlük hogy miért jöttek. A különböző válaszok így szóltak: “Nem tudjuk.” “Mielőtt tudtuk volna, hogy mi történt, hirtelen mindannyian lábon voltunk, és felétek siettünk.” “Hirtelen azt vettük észre, hogy felétek mentünk és mielőtt észhez tértünk hogy mit művelünk rohanni kezdtünk.”

Egyikünk megjegyezte: “A szemeim annyira tágra nyíltak, hogy távolra ellátok, túl a halál völgyén és olyan csodák nyilatkoznak ki nekem, hogy nem vagyok képes felfogni azokat.” Egy másik Így szólt: “Látom az egész világot legyőzni a halált. Milyen tisztán állnak a szavak a szellemem előtt: ‘utolsó ellenségként a halál semmisül meg’. Hát ez nem ezen szavak beteljesülése?” Milyen kicsi az eszünk ehhez a hatalmas mégis olyan egyszerű felfogáshoz hasonlítva és mi az értelmesség csodáinak merészeltük tekinteni magunkat. Nem vagyunk több mint tehetetlen újszülöttek. Én végre kezdem megérteni mit jelent: ‘Újra kell születnetek,’ mekkora igazság van ezekben a szavakban.”

Az olvasóra hagyom, hogy elképzelje a megdöbbenésünket és ámulatunkat. Itt volt egy férfi, akivel nap-nap után érintkeztünk és aki minden nap szolgált bennünket, aki képes volt a testét elhagyni, hogy másokat megvédjen, mialatt ő kiválóan tovább szolgált bennünket. Lehetett volna másképpen mint, hogy felfrissítse bennünk az emlékezetet a szavakra: “A legnagyobb köztetek legyen a szolga?” Úgy hiszem nem volt köztünk senki aki attól a pillanattól fogva nem vesztette el minden félelmét a haláltól. 

Ezeknél az embereknek nem szokatlan hogy a testüket egy falun kívül hagyják fekve a dzsungelben egy környéken, ahol rablók és ragadozó állatok garázdálkodnak, akkor az a falu éppen olyan biztonságban van emberek, vagy állatok támadásai ellen mintha egy művelt környéken lenne. Látható volt, hogy Jast teste sokáig ott feküdt. A haja hosszú volt és kócos és egy ezen a környéken gyakran előforduló kicsi madárfajta bele fészkelt. Ezek a madarak fészket raktak a hajába, a fiókákat kiköltötték és azok kirepültek. Mindezekből tagadhatatlanul látható volt, hogy milyen sokáig abban a helyzetben feküdt ott ez a test. Ezek a madarak nagyon félénkek és a legcsekélyebb zavarásnál cserbe hagyják a fészküket. Ebből látni lehetett, milyen nagy volt a madarak bizalma és szeretete.

Előfordul, hogy embereket faló tigrisek a falubelieket annyira megrémítik, hogy azok nem nyújtanak tovább ellenállást, mivel akkor már azt hiszik, hogy ez az ő elkerülhetetlen sorsuk, hogy ezek az állatok felfalják őket. Ezek az állatok néha bejönnek a faluba és azt ragadják el akit akarnak. Ezen falvak egyike előtt a dzsungel közepén láttuk egy férfi testét fekve védelmezésként. Ez a falu annyira szenvedett a tigrisek támadása alatt, hogy azok majdnem 200 lakóst megöltek. Ezeknek a vérengző állatoknak egyikét a legnagyobb óvatossággal láttuk a fekvő férfi lábai fölött átlépni. A társaságunk két tagja három hónapig minden nap látta ezt a termetet. Mikor a falut elhagyták az még ott feküdt sértetlen és a falu egyetlen lakósának nem lett semmi bántódása. A férfi maga később Tibetben csatlakozott a társaságunkhoz. Akkora volt a felindultság a táborunkban, hogy azon éjjel senki nem tudott aludni, Jast kivételével. Ő úgy aludt mint egy gyerek. Időnként a csoportunk egyik vagy másik tagja felült az ágyán és Jast felé nézett aztán újra lefeküdt a szavakkal: csípj meg, hogy biztos legyek abban, hogy ébren vagyok. Néha erősebb kifejezéseket is használtak.


ÖTÖDIK FEJEZET

Másnap reggel mire a nap felkelt már felöltöztünk, azon a napon visszatértünk a faluba ahol a poggyászunkat hagytuk. Éppen alkonyat előtt érkeztünk meg és egy nagy waringin fa alatt felütöttük a táborunkat. Reggel Emil jött köszönteni bennünket, mi mindannyian egyszerre faggatni kezdtük. Ő így szólt: “Nem csodálkozom a kérdéseiteken szívesen megmagyarázok annyit, amennyit most képesek vagytok megérteni, hogy a többi válasszal várjak addig míg többet láttatok a munkánkból. Ti jól tudjátok, hogy ahogyan én most hozzátok beszélek, a ti nyelveteket használom, hogy előadjam nektek a hitünk alapját képező nagy alapelvet.”

“Ha mindannyian ismerjük az Igazságot és az a helyes módon van előadva, nem derül akkor ki az, hogy minden és mi mindannyian ugyanabból a forrásból származunk? Nem vagyunk mindannyian egy az egyetemes szellemi lényeggel, Istennel? Nem alkotunk mi mindannyian közösen egy nagy családot? Nem minden gyerek, minden egyes ember aki a világra jön, a mi nagy családunk egyik tagja, bármelyik kaszthoz vagy bármelyik valláshoz tartózhat is?”

“Ti azt kérdezitek, hogy mi hisszük-e, hogy a halál elkerülhető. Had válaszoljak a Siddhák szavaival: “Az emberi test egy egyéni önálló sejtből van felépítve, ugyanúgy mint a növények és állatok teste, amelyeket mi szívesen a mi, még kevésbé fejlett, fiatalabb testvéreinknek nevezzük. Ez az önálló sejt a testnek egy parányi egysége. Egy sokszor megismétlődő osztódás és növekvés folyamata által ebből a sejt-magból végül egy teljes emberi lény jön létre, ami majdnem számtalan milliónyi sejtből van felépítve. Ezen sejtek közül mindegyiküknek megvan a saját tulajdon szerepe, de lényegében megtartja az egyéni sejt tulajdonságait, amiből származik. Ezt az egyéni sejtet lehet a lelkesített élet fényhordozójának tekinteni. Az viszi át egyik nemzedékről a másikra az Isten rejtett tüzét, - minden élőlény életerejét, - egy szakadatlan vonalban ami visszatér abba az időbe, mikor az élet először jelent meg ezen a földön. De hogyan áll ez a sejt-csoportokkal? Ezek a sejtek az egyéni sejt sokszorosan ismétlődő szaporodásából jöttek létre és megtartották annak egyéni tulajdonságait, és egy azok közül a rejtett élet-tűz vagy az örök ifjúság. A sejtcsoportok (vagy a test) lépnek fel mint ezen egyéni sejt őrei, csupán az életnek arra a rövid idejére amit ti most ismertek.”

“A legkorábbi tanítóink sugallat utján jutottak azon igazsághoz, hogy az élet-reakciók az állatoknál és a növényeknél valójában ugyanaz. Eltudjuk képzelni ezeket a tanítókat ülve egy ágait szélesen kiterjesztő waringin fa alatt így beszélve a tanítványaikhoz: ‘Nézzétek ezt az óriási fát. Az élet-folyamat, amely a mi testvérünkben, ebben a fában végbemegy, elvileg ugyanaz mint ami nálunk. Lásd a leveleit és a bimbóit, milyen fiatalok azok, - olyan fiatalok mint amilyen fiatal a mag amelyikből ez az óriás származik.’ Mivel az élet-reakciók a növényeknél és az embernél ugyanaz, az ember biztosan hasznot húzhat a növény tapasztalataiból. Éppúgy mint a levelek és a hajtások a gallyakon a legidősebb waringin fán, ugyan olyan fiatalok mint a mag, amiből a fa kikelt, a sejtcsoportoknak az emberi testben nem kell életerejüket lassanként elveszteni és elhalni, hanem mindig fiatal maradhatnak épen úgy mit a petesejt vagy az egyéni önálló sejt. Valóban, nincs egyetlen ok, amiért a tested nem lehetne éppen olyan fiatal és életerős mint az élet-mag amiből származik. A szélesen kiterjedő waringin, mindig egy öröké tartó élet jelképe, nem hal el, nem pusztul el, hacsak nem egy baleset által. Nincsen természeti törvény a hanyatlásra, nincsen megöregedő folyamat ami láthatóan megtámadná a sejtjeinek életerejét. Ugyanaz érvényes az isteni-emberi testnek. Nem létezik természeti törvény, ami az embert hanyatlásra és halálra kényszeríti, azt csak egy baleset okozhatja. Nem létezik elkerülhetetlen megöregítő folyamat a testben vagy a sejtcsoportokban, - semmi ami az egyént lassan lebéníthatja. Tehát a halál elhárítható;  a betegség első sorban nem-jólét, a jólét vagy santi távolléte, az azt jelenti, hogy hiányzik egy kellemes jókedvű szellemi nyugalom, ami a szellem által a testre visszatükröződik. Öregkori szellemi gyengeség, az ember általános tapasztalata, nem más mint egy kifejezés, ami az ember tudatlanságát rejtegeti annak okaival szemben, nevezetesen némely hibás állapotokat a testben és lélekben. Még baleseteket is meglehet előzni egy helyes szellemi magatartással. A Siddhák azt mondták: A test életerejét úgyannyira fennlehet tartani, hogy erőfeszítés nélkül, természetes módon fertőző és más fajta betegségek mint például pestis vagy influenza ellenállhatók. A Siddhák képesek bacilusokat bevenni anélkül, hogy megbetegednének.”

“Gondoljatok arra, hogy az Ifjúság az Isten szeretetének a magva, ami az isteni-emberi formába van ültetve. Valójában az ifjúság az isteni az emberben; az ifjúság a szellemi élet az emberben, - az élet a teljes szépségében. Az egyetlen élet, amely él és szeret, az egyedüli élet amely öröké van. Az öregség nem szellemi, halandó, csúnya és nem valódi. Félelemre, fájdalomra, szomorúságra vonatkozó gondolatok a baj okai amit mi megöregedésnek nevezünk. Vidámságra, szeretetre és eszményekre vonatkozó gondolatok teremtik a szépséget, azt amit mi ifjúságnak nevezzük. Az öregség csak egy burkolat, amelyen belül a valóság, az ifjúság ékszere van rejtve.”

“Igyekezzetek visszanyerni a gyerek tudatát. Tartsátok a bennetek élő Isteni gyereket szemelőt. Mielőtt elalszol szólj így a tudatodhoz: ‘Én ebben a pillanatban belátom, hogy egy szellemi test van bennem, ami csak örömet ismer és mindig fiatal és szép. Enyémek az Isteni gyerek szép, szellemi gondolatai, a szemei, az orra, a szája, a bőre, a teste, ami most, ezen éjjel tökéletes.’ Ismételd meg ezeket a szavakat és gondolkozz el nyugodtan róluk miközben elalszol. És reggel, mikor felkelsz mond fennhangon magadhoz: ‘Kedves X..., Y..., (szólítsd magadat név szerint), egy Isteni alkimista lakik benned.’ Ezen bizonyítások szellemi hatalma által az éjszaka folyamán létre jön egy változat, egy kibontakozás belülről, a Szellem átjárta ezt a szellemi testet, ezt a szellemi templomot. Az alkimista aki bennünk lakik eltávolította a kiélt, elhalt sejteket és egy el nem múló egészséggel és kedvességgel előhívja az új bőr aranyát. Valóban, ahol az Isteni szeretet kinyilatkozik, ott örök ifjúság uralkodik. Az Isteni alkimista a templomomban lakik és folyton új és szép és fiatal sejteket teremt. Az ifjúság szelleme lakik a templomomban, - ezen isteni-emberi testben és minden jól van. Om Santi! Santi! Santi! (Béke, béke, béke!)”

“Tanuljatok meg olyan barátságosan mosolyogni mint egy gyerek. Egy mosoly amelyik a szellemből jön, az egy szellemi enyhülés. Egy igazi mosoly valami nagyon szép, az a Halhatatlan Uralkodó remekműve. Jó meggyőződve azt mondani: ‘Én egy szeretettel telt gondolatot küldök ki az egész világnak. Legyen mindenki megáldva és boldog.’ Mielőtt a napi munkádat elkezded mond magadnak: ‘Egy tökéletes alak van bennem, az Isteni forma. Én most mindaz vagyok ami szeretnék lenni. Minden nap szemelőt tartom a valódi lényem szépségét, mindaddig míg azt kifejezésre hozom. Én egy Isten Fia vagyok, minden amire szükségem van, most és mindig megadódik nekem.’ ”

“Tanuljátok meg átjárni magatokat örömmel. Mond: ‘Végtelen szeretet tölti el lelkemet és tökéletes életével átjárja testemet.’ Tegyél körülötted mindent széppé és vidámmá. Nevelj érzéket humor iránt. Örvendezz a napsütésnek.”

“Megfogjátok érteni, hogy én ezeket mind a Siddhák tanításaiból idézem. Tudomásunk szerint ők a legrégibb tanítók és az ő tanításuk több ezer évvel régibb mint a legrégibb történelem. Ők az emberek között jártak és mutatták nekik az utat egy jobb élet felé, már mielőtt az ember a művelődés első segítő eszközeit ismerte. Az ő tanításukból jött létre a törvényadók rendszere. De ezek a törvényadók hamarosan letértek arról a tudatról, hogy Isten volt az, aki őáltaluk fejezte ki magát. Mivel azt gondolták, hogy ők maguk személyesen végezték a munkát, elvesztették a szellemit a szem elől és a személyeset vagy az anyagit hívták elő, - elfelejtve, hogy mindannyian ugyanabból a forrásból, - Istenből származunk. Ezen törvényadók személyes véleményei okozták a mély szakadékot a hitben és a nagy változatosságot a gondolkodásban. Ez a mi elképzelésünk a Bábeli toronyról. A Siddhák az évszázadokon át ragaszkodtak a sugallat által elnyert igazsághoz, hogy Isten minden emberben és minden teremtményében kifejezi magát, mivel belátják, hogy Isten Minden és hogy mindenki által kinyilatkozik. Erről a tanításról nem tértek el soha. És így megőrizték a nagy alapvető igazságot.”


HATODIK FEJEZET

Mivel meglehetősen sok munkánk volt, mielőtt a Himaláján átmehettünk, elhatároztuk, hogy a főszállásunkat itt rendezzük be, ebben a faluban mint a legalkalmasabb hely. A társunk akit hátrahagytunk, hogy Emilt megfigyelje, itt újra csatlakozott hozzánk és elmondta, hogy a találkozásra megbeszélt napon valamivel négy óra előtt még Emillel beszélgetett. Aztán Emil azt mondta neki hogy most el kell mennie, hogy eleget tegyen a megállapodásnak. A kerevetre feküdt és a teste azonnal abbahagyta a mozgást mintha mélyen aludna. Abban a helyzetben maradt körülbelül este hét óráig. Azután lassan elhomályosult, míg végül eltűnt. Azon időtájban történt, hogy Emil hozzánk jött a gyűlésteremben a kis faluban.

Az évszak még nem volt eléggé előre haladva, hogy megkockáztassuk a kísérletet átmenni a hegyszorosokon. Az azt jelenti, hogy nekünk, ezzel a kis csoportunk tagjaira célzok, mert lassanként úgy kezdtük magunkat tekinteni mint egy súly a többiek lábain. Beláttuk, hogy a mi három nagy barátunk, - igen én nagynak nevezem őket, mert azok voltak, - a távolságot amit mi megtettünk sokkal rövidebb idő alatt megtehették volna, de nem panaszkodtak.

A főszállásunkról különböző rövid kirándulást szerveztünk ezen alkalmakkor egyszer Jast, majd Neprow kísért el bennünket, és minden alkalommal mutatták a felbecsülhetetlen tulajdonságaikat és nagy értéküket. Egyik ilyen kiránduláson mind a hárman, Emil, Jast és Neprow elkísértek bennünket egy faluba ahol a templom állt amit a csend templomának neveznek, vagy a templom amit nem ember keze építette. A templom és a templomszolgák házai azon a helyen van, ahol régebben a falu volt, a falu a vad állatok és a pestis által teljesen kinéptelenedett. A Mesterek megtekintették ezt a falut, a körülbelül 3.000 lakósból csak néhányat találtak életben. Segítséget hoztak az életben marattaknak, a pestis járvány megállt, a vadállatok támadásai elmaradtak. A kevés életben maradt falu lakósai egy fogadalmat tettek, hogy ha megkímélődnek attól az időtől fogva Isten eszközei lesznek és Őt szolgálják azon a módon ahogyan az Őneki tetszik. A Mesterek elmentek, mikor visszajöttek a templomot találták ott, a szolgákat pedig munkában. 

A templom nagyon szép, egy magaslaton áll ami kilátást nyújt a környék nagy részére. Fehér kőből van építve és körülbelül 600 éves. Azalatt az egész idő alatt még soha nem volt szükség helyreállításra, mert minden darab ami letörik újra magától toldódik, csoportunk némely tagja ezt ki is próbálta.

Emil így szólt hozzánk: “Ezt a templomot a csend templomának nevezik, a hatalom földjének. A hallgatás hatalom, mert mikor mi a bensőnkben a csend helyére értünk akkor a hatalom földjére értünk. Arra a helyre ahol minden egy, az egyetlen hatalom, - Isten. ‘Légy csendben és vedd tudomásul Én Isten vagyok’ (Izajás). Zaj feloszlott hatalom, az összevont hatalom csend. Mikor mi összpontosítás által (azáltal, hogy mindent egy középpontba össze vonnunk) minden erőnket egy pontba összegyűjtöttük, akkor a csendben érintkezésbe jutunk Istennel, akkor egy vagyunk vele, tehát egy minden hatalommal. Ez az ember öröksége. ‘Én és az Atya egy vagyunk.’ Csak egy út van, hogy egyesüljünk Isten hatalmával, ugyanis tudatosan érintkezésbe jutni Istennel. Ezt nem lehet kívülről elérni, mert Isten belül nyilatkozik meg. ‘Az Úr a szent templomában van, legyen előtte az egész föld csendbe.’ Csak akkor mikor elfordulunk a külvilágtól befelé, a csend felé bennünk, csak akkor remélhetjük, hogy egy tudatos érintkezésre találunk Istennel. Tudnunk kell, hogy az Isten hatalma nekünk van adva azért, hogy használjuk azt, akkor azt minden esetben alkalmazni fogjuk. Akkor tudni fogjuk, hogy egy vagyunk az Isten hatalmával. Akkor megértjük mit jelent ember lenni. Az ember majd megtanulja feladni az önámítást és a hiuságot. Tudatos lesz a tudatlansága felől és kicsinységéről. Akkor hajlandó lesz tanulni. Befogja látni, hogy büszkeség nem engedi meg a tanulást. Meg fogja érteni, hogy csak a szerények képesek az igazságot felfedezni. Lábai szilárd földet fognak érezni, nem fog tovább megbotlani, hanem egyensúlyt és határozottságot fog találni.”

“Az a belátás, hogy Isten az egyedüli Hatalom, az egyedüli Lényeg és Értelmesség, eleinte zavaróan működhet. De mikor az ember Isten valódi lényének mélyére hatolt és Őt életében kifejezésre hozza, akkor minden alkalommal használni fogja ezt a hatalmat. Tudni fogja, hogy ezzel a hatalommal folyton tudatosan érintkezésben van, miközben étkezik, jár, lélegzik, vagy mikor az előtte lévő nagy életművel dolgozik. Az ember még nem tanulta meg az Isten nagy munkáit végezni, mert még nem fogja fel az Isten hatalmának terjedelmét és nem tudja, hogy Isten hatalma az ember használatára készen áll.”

“Isten nem halja a mi hangos és sokszor ismételt bizonyításunkat, vagy a tömérdek szavainkat. Istent bennünk kell keresnünk, a Krisztus segítségével, a bennünk lévő láthatatlan kapcsolattal. Mikor az Atyát bennünk, szellemben és igazságban imádjuk, akkor Ő meghallja az előtte őszinteségben megnyíló lélek hívását. Aki a csendben felveszi kapcsolatot az Atyával, az érezni fogja az erőt önmagán át áramlani, mint minden kívánság beteljesülését. Mert aki az Atyát a saját lelke legmélyebbjén keresi és ott vár rá, azt az Atya nyilvánosan megjutalmazza. Milyen gyakran utalt Jézus erre az egyéni kapcsolatra az atyával. Lám Ő folyton tudatos kapcsolatban maradt Istennel belül önmagában. Lám hogyan beszélt Ő az Atyával, mintha az Atya személyesen jelen lett volna. Lám milyen hatalmassá tette Őt ez a láthatatlan benső kapcsolat. Jézus belátta, hogy ‘Isten nem a tűzben, nem a földrengésben, vagy a viharban beszél, hanem a csendes gyengéd zúgásban’ (1 Kir. 19 : 11 - 12), a csendes halk hangban mélyen a lelkünkben.”

“Ha az ember ezt megérti, akkor egyensúlyra fog találni. Akkor megtanul átgondolni a dolgokon. Régi ötletek el fognak tűnni, új ötletekhez fog jutni. Akkor hamarosan be fogja látni a módszer könnyű használatát és célszerűségét. Akkor végül megtanulja, megrémítő  kérdéseit erre a csendes órára megőrizni. Talán még nem tudja megoldani azokat, de ismerté válnak neki. Akkor nem fog tovább arra kényszerülni, hogy napjait sietve és tépődve töltse és amellett mégis azt érezze, hogy nem érte el a célját.”

“Ha az ember a nagy Ismeretlent, - önmagát - megakarja ismerni, menjen akkor be a belső szobájába és zárja be az ajtót. Ott találja a legveszélyesebb ellenségét és ott megtanulja, hogyan legyen annak felettese. Ott megtalálja az igazi önmagát. Ott találja leghűbb barátját a legokosabb tanítóját, a legmegbízhatóbb tanácsadóját, - saját magát. Ott találja az oltárt, - önmagát, - ahol Isten, a kiolthatatlan tűz van, minden jónak, minden erőnek és minden hatalomnak a forrása. Tudni fogja, hogy Isten a csend legmélyén van. Észreveszi, hogy a szentségek szentsége saját magában, önmagában van. Érezni és tudni fogja, hogy minden kívánsága Isten szellemében van és azért az Isten kívánsága. Érezni fogja, hogy Isten és ember milyen forrón egymáshoz van kötve, mint Atya és fiú. Belátja, hogy csak a tudatában létezett egy elkülönítés eme kettő között, ami csak kettőnek látszik, de valójában egy.”

“Isten betölti eget és földet. Ez volt a nagy kinyilatkoztatás, ami a csendben Jákob része lett. Ő az anyag kövén aludt. Egy hirtelen Isteni belátás pillanatában megértette, hogy a külső megjelenés nem más mint a gondolatban fogva tartott kép napfényre törése vagy benyomása. Ez olyan mélyen érintette, hogy így kiáltott fel: ‘Valóban, az Úr (vagy a törvény) ezen a helyen van (a földön vagy a testben) és én nem tudtam. Ez semmivel se csekélyebb mint az Isten háza, ez a mennyek kapuja.’ Az ember, úgy mint Jákob be fogja látni, hogy a valódi mennyek kapuja a saját tudata.”

Ezen a tudat létráján, ami Jákobnak egy látomásban meg lett mutatva, mindannyiunknak fel kell kúszni, mielőtt a legmagasabbnak a rejtekhelyére beléphetünk, ahol tapasztaljuk, hogy mi minden teremtett dolog kellős közepén vagyunk és minden dologgal, láthatóval, vagy láthatatlannal benne vagyunk és része vagyunk a Mindenütt jelenlévőnek. Jákob a látomásában a létrát látta amelyik a földről az égig ért. Ő Isten angyalait látta azon fel és lemenni. Isten ötleteit, amelyek a szellemből leszállnak a formába és vissza felmennek. Ez ugyanaz a kinyilatkoztatás volt amelyik Jézus része lett, mikor a mennyek megnyíltak előtte és Ő megértette a kifejezés nagyszerű törvényét, amely szerint ötletek az Isteni szellemben létre jönnek, kifejezésre jutnak és mint formák kinyilatkoznak. Ez a kifejezés törvénye olyan tökéletesen nyilvánult meg a Mesternek, hogy Ő azonnal belátta, hogy minden alak megváltóztatható egy arra vonatkozó megváltózott tudat által. Az első kísértése az volt, hogy a kő formáját kenyér formájává változtassa, hogy a személyes éhségét csillapítsa, de a törvény kinyilatkoztatásával egyidejűleg jött az igazi belátás, hogy kövek valamint minden más látható forma az Egyetemes Szellem-lényegből, - Istenből, - erednek, hogy azok önmagukban az isteni szellem egy valódi kifejezései és hogy minden dolog amit az ember magának kíván (amik tehát még nem alakultak meg) ebben a szellem lényegben várakoznak, hogy meglegyenek teremtve vagy létre jöjjenek, hogy minden vágyat beteljesítsenek. A kenyér szükséglete tehát nem mást bizonyított mint, hogy a lényeg amiből kenyér, vagy bármely dolog teremtve lehet, határtalanul jelen van és ebből a lényegből lehet úgy kenyeret, valamint köveket előhívni. Minden jó kívánság, ami az emberben jelentkezik Isten kívánsága, azért van egy határtalan készlet az Egyetemes Isten-lényegben ami mindenütt körülöttünk van, hogy minden vágyat teljesítsen és az egyedüli teendőnk csupán az, hogy megtanuljuk használni azt amit Isten a számunkra teremtett. Az Ő akarata az, hogy mi azt tegyük, hogy mentesek legyünk minden korlátozástól, és így ‘bőségben’ szabadok legyünk.”

“Mikor Jézus azt mondta: ‘Én vagyok az ajtó’ arra célzott, hogy az ‘ÉN VAGYOK’ minden lélekben az ajtó, amelyen át az a nagy ÉN VAGYOK, - az Isten, - élete, hatalma és lényege, minden egyénben kifejezésre van felszólítva. Ez az ÉN VAGYOK csak egy utat ismer, hogy önmagát kifejezze: az ötlet, a gondolat, a szó és a cselekedet utját. Ennek az ÉN VAGYOK-nak, az Isten Lényének, ami hatalom, lényeg és értelmesség a tudat ad formát, azért mondta a mester: ‘Legyen meg a hited szerint’ és ‘minden lehetséges, annak aki hisz.’ ”

“Most látjuk tehát, hogy Isten a lélekben lakik mint hatalom, lényeg és értelmesség, más szóval mint bölcsesség, szeretet és igazság a tudat által kifejezésben vagy formában kivitelezve. A tudatot, - vagy az embert, aki a határtalan Isteni szellemben él, a saját hite vagy elképzelése arról az Isteni szellemről határozza meg. Az a hit, hogy külön állunk a szellemtől az ami a testünk megöregedését és halálát okozza. Mikor mi belátjuk, hogy a Szellem minden és hogy Ő folyton a formában fejezi ki magát, akkor meg fogjuk érteni, hogy ami a szellemből született vagy ered, az valójában Szellem.”

“A Következő nagy igazság ami ezen tudat által nyilvánossá válik az, hogy minden egyén, mivel az Isteni Szellemben jött létre, ebben a Szellemben létezik tovább mint egy tökéletes ötlet. Senkinek se kell közülünk önmagát életre kelteni. Tökéletesnek vagyunk teremtve és ebben a tökéletes Isteni Szellemben folyton fennvagyunk tartva mint tökéletes lények. Mikor ez a belátás a tudatunkhoz csatlakozik, kapcsolatba juthatunk az Isteni Szellemmel és újra teremthetjük azt amit Isten nekünk megteremtett. Ez az amit Jézus újjászületésnek nevezett. Ez a nagy ajándék amit a csend nyújthat nekünk, mert Isten szellemével kapcsolatban, Isten gondolatával gondolkodhatunk és megismerhetjük önmagunkat, úgy ahogyan valóban vagyunk, ahelyett, hogy olyanok lennénk mint ahogyan gondoltuk hogy vagyunk. Az Isteni szellem segítségével igaz gondolatokkal jutunk kapcsolatba és azáltal egy igaz kifejezést hozunk napvilágra, míg eddig helytelen gondolatok által helytelen kifejezéseket hoztunk létre. De lehet a forma tökéletes, vagy tökéletlen, eredetileg az mégis tökéletes Isteni Hatalom, Lényeg és Értelmesség. Nem az alak lényegét kívánjuk megváltóztatni, hanem a formát amit a lényeg felvett. Ez a gondolkodás felújításával hozható létre vagy más szóval a tökéletlen ötlet tökéletesítésével, az emberi gondolkodást Isteni gondolattá váltóztatni. Milyen fontos tehát megtalálni a kapcsolatot Istennel, vele egy lenni és Őt kifejezésre hozni. Ugyanolyan fontos a csend, vagy a személyes gondolkodás lecsendesítése, hogy az isteni gondolat a teljes dicsőségében felvilágosíthassa a tudatot. Mikor ez megtörténik, akkor megértjük, hogy ‘az igazság napja virrad és szárnyain viszi az üdvösséget.’ A szellem úgy áramlik be a tudatba, mint a napfény egy sötét szobába. Az egyetemes szellem beáramlását a személyes gondolkodásba összehasonlítható a friss levegő beáramlásával egy szobába, amely hosszú ideig be volt zárva, ahol a levegő gőzös és szennyeződött. Ez a nagy vegyülése a kicsivel, ahol a kicsi egyé válik a naggyal. A tisztátlanságot az okozta, hogy a kicsi a nagytól el volt különítve. Az egyesüléssel létrejön a tisztaság, mivel nincs tovább nagy és kicsi, hanem csak az egy jó egészséges tiszta levegő. Úgy tehát azt is tudnunk kell, hogy Isten Egy, és hogy minden dolog úgy látható, valamint láthatatlan vele együtt Egy. Az Istentől való elkülönítés az, ami a bűnt, betegséget szegénységet és halált okozott. A vele való egyesülés az ami minket egyesit az Egész, - vagy teljességünkkel.”

“Az egységből való elkülönítés az angyalok leszállása a tudat létráján. A visszatérés az egységbe az angyalok felmenetele. A leszállás jó, mert az egység azáltal fejezi ki magát változatosságban, de a változatosság nem feltételez szükségszerűen elkülönítést. Az ami változatosság, a személyes vagy külső álláspontból helytelenül elkülönítésként lett értelmezve. Minden lélek nagy feladata az, hogy a személyes álláspontot olyan magasra felemelje a tudatban, hogy az egyesüljön a teljessel. Mikor ‘mindannyian egyetértve egy helyen összejönnek,’ - az a hely a tudatban, ahol megértjük, hogy minden látható és láthatatlan dolog eredete az egyetlen Istenben van, - akkor a színelváltozás hegyén állunk (Mt. 17). Ott először Jézust látjuk és vele Mózest és Illést, vagy a Törvényt, a Prófétákat és a Krisztust (az emberben rejlő hatalmat, hogy Istent megismerje) és először három templomot akarunk építeni, de akkor értelmessé válik mélyebb jelentősége. Az ember hallhatatlanságának tudatába kezdünk jutni és tudjuk, hogy az azonosság nem vesz el soha, hogy az Isteni ember nincs alávetve a halálnak, hogy az örökké él. Akkor eltűnik Mózes, - a törvény, - és illés a jövendölés, - és a Krisztus egyedül áll, mindenhatóan, és belátjuk, hogy csak egy templomot kell építenünk, az élő Isten templomát a saját bensőnkben. Akkor a Szentlélek felvilágosítja a tudatot és eltűnik a szemfényvesztés amit bűnnek, betegségnek, szegénységnek és halálnak nevezünk. Ez a csend nagy célja. Ez a templom amiből levághattok egy darabot és a helyébe azonnal létre jön egy új darab, csak a testünk templomának jelképeként áll, amiről Jézus beszélt, a templom, ami nem emberi kézzel lett építve, ami örök a mennyekben és amit nekünk a földön kell felépítenünk.”


HETEDIK FEJEZET

Mikor visszatértünk kirándulásunkról, nagy tömeg idegenre találtunk, akik ott gyülekeztek, hallottuk, hogy a környékről jöttek és hogy a mesterek közül is többen ide jöttek, hogy innen egy zarándokútra induljanak velük egy faluba, körülbelül háromszáz ötven kilométerre innen. Csodálkoztunk ezen, mert mi abból az irányból jöttünk és láttuk, hogy az út százötven kilométer hosszat egy homokos sivatagon vezetett át. Valójában egy magaslati síkság volt, homok buckákkal terítve, amit a szél oda vissza fujt és ahol csak kevés növényzet volt. Azon a sivatagon túl az út egy kis hegységen, a Himalája hegység egyik nyúlványán át vezetett. Azon este meghívtak bennünket, hogy vegyünk részt az expedícióban, és mondták, hogy a felszerelésünk legnehezebb részét nem kell velünk vinni, mert visszajövünk ide, mielőtt a Himalája hegységbe megyünk. Az expedíció a következő hétfőn indulna.

Jast és Neprow természetesen mindent előkészítettek és azon a hétfőn reggel korán csatlakoztunk a körülbelül 300 zarándokhoz. Azok túlnyomó része fogyatékosságban és betegségben szenvedett, amire gyógyulást keresett. Az indulásra következő szombatig minden jól ment, mikor megeredt a leghevesebb záporeső amit mi valaha láttunk és attól fogva három nappal és három éjjel zuhogott az eső szünet nélkül, - a nyár előhírnökének nevezték azt ott. A táborunk egy nagyon alkalmas helyen volt, úgy hogy nekünk semmi bajunk nem volt a viharral, az eledel miatt azonban nagyon aggódtunk, megvoltunk győződve arról, hogy ez a hosszú időzés komoly kellemetlenséget okozhat, mert mi csak az út huzamára hoztunk eledelt velünk, anélkül hogy esetleges időzéssel számot tartottunk volna. Ez a késés duplán komolynak mutatkozott nekünk, mert amennyire mi megtudtuk állapítani, nem volt hely ahol a készletünket pótolhatjuk, kivéve a kiindulópontunk, ami körülbelül kétszáz kilométerre volt mögöttünk, hova az út legnagyobb része az előbb említett sivatagon át vezetett.

Csütörtökön reggel gyönyörű napsütés volt, de ahelyett, hogy tovább mentünk volna, amire mi számítottunk, azt mondták nekünk, hogy helyben maradunk míg az utak felszáradnak és a folyók kevésbé duzzadtak lesznek, úgy az utazás könnyebb lesz. Mi aggódtunk, hogy a készletünk nem lesz elegendő, a csoportunk egyike ki is fejezte ezt a félelmet. Emil, aki az egész felszerelés felügyelője volt, odajött hozzánk és így szólt: “Nem kell félnetek. Nem gondoskodik Isten minden teremtményéről, nagyról vagy kicsiről és nem vagyunk mi az Ő teremtményei? Lássátok, itt van néhány szem gabona ezeket elültetem. Ezzel a cselekedettel értelmesen ismertetem, hogy gabonát kívánok. A szellememben gabonát képeztem el, betöltöttem a törvényt és az annak idején meg fog jelenni. De valójában szükséges-e várni a hosszú és fáradalmas folyamatra, amit a természet alkalmaz a gabonát megnöveszteni és kifejleszteni? Ha az úgy lenne akkor hosszú ideig tartó várakozásra kényszerülnénk mielőtt gabonánk lenne. Miért nem alkalmaznánk egy magasabb, tökéletesebb törvényt, amit az Atya adott nekünk, hogy előhívjuk azt amit kívánunk? Minden amire szükségünk van, nem több mint, hogy lecsendesüljünk és a gabonát a szellem elé hívjuk, vagy mint eszmény fogva tartjuk, akkor kicsépelt gabonánk lesz, készen a használatra. Ha ezen kételkedtek összegyűjthetitek, megőrölhetitek és süthettek belőle kenyeret“ A szemünk előtt ott volt a gabona, érett, kicsépelt, úgy hogy azt össze is gyűjtöttük, megőröltük és később kenyeret sütöttünk belőle.

Emil folytatta: “Ezt most láttátok és elhiszitek, de miért nem alkalmaznánk egy még tökéletesebb törvényt, és azzal létrehozzunk valamit ami még tökéletesebb, éppen azt amire szükségünk van... kenyeret. Látni fogjátok, hogy ezáltal a tökéletesebb, vagy ahogyan ti azt kifejeznétek egy finomabb törvény alkalmazásával éppen azt hívhatom elő amire szükségem van, ebben az esetben kenyér.” Míg mi mintha varázslat alatt állva néztük, egyszerre egy nagy kenyér lett a kezében, és mindig több és több jött hozzá, míg negyven kenyér az asztalon volt, amit Emil a szemünk láttára rakott oda. Ő megjegyezte: “Látjátok van elég mindenkinek, és ha netalán nem lenne elegendő, akkor szerezhetünk még többet is.” Mi mindannyian ettünk a kenyérből és megállapítottuk, hogy ízletes volt.

“Mikor Jézus Galileában Fülöptől azt kérdezte: ‘Hol veszünk kenyeret,’ próbára akarta tenni, mert Ő tudta nagyon jól, hogy annyi kenyeret amennyivel az összegyűlt tömeget táplálni lehetne, nem kellett megvásárolni az akkori piacon. Abban egy alkalmat látott arra, hogy a tanítványainak a Szellem hatalmára mutasson, hogy kenyeret állítson elő vagy azt megszaporítsa. Milyen gyakran nem gondolkodik az ember a halandó felfogásával úgy mint Fülöp! Ő csak, - mint az emberi tudat a mai napig, - a látható készlettel tartott számot, hogy abból merítsen, - megfontolva, hogy csak annyi kenyér volt vagy annyi készlet vagy annyi pénz eledelt venni. Jézus belátta, hogy az aki a Krisztus-tudatban él, az nem ismer korlátozást. Tehát a Krisztus-tudatban Istenhez fordult, mint mindennek forrása és teremtője és megköszönte a hatalmat és a lényeget, ami készen van, hogy minden szükségletet Elláson. Aztán megtörte a kenyeret és a tanítványai által elosztatta azok között akiknek szükségük volt rá, míg azok ellettek látva, és még tizenkét tele kosárral maradt. Jézus soha nem volt alárendelt a másember fölöslegének, hogy a saját vagy más szükségletét ellássa. Ő azt tanította az embereknek, hogy minden amire szükségünk van rendelkezésünkre áll az Egyetemes Lényegben és hogy semmi mást nem kell tennünk mint abból meríteni, vagy előhívni. Úgy volt az özvegy olajával is, amit Elizeus meggyarapított. Nem fordult más emberhez akinek túl sok olaja volt, mert ha úgy tett volna akkor a készlet korlátozott lett volna. Kapcsolatba lépett az Egyetemessel és a készlet egyedüli korlátozása az volt, hogy a hordók megteltek, folyhatott volna mindig több olaj, a mai napig, ha lett volna hordó tárolni.”

Emil folytatta: “Ez nem hipnózis. Közületek senki se érzi magát valamilyen módon egy hipnotikus bűvölet alatt. Had mondjam ezt nektek, hogy az egyedüli hipnózis abból áll, hogy az ember saját magát hipnotizálja arra a hitre, hogy nem mindenki tehetné meg az Isten tökéletes munkáját, vagy nem lenne képes egy kívánt helyzetet, vagy tárgyat teremteni. Mert nem a szükség a vágy valamit teremteni? Ahelyett, hogy kibontakoznál és megtanulnál teremteni úgy ahogyan Isten elvárja tőlünk bezárkózol és azt mondod: ‘Én nem tudok teremteni,’ mialatt éppen olyan sokáig hipnotizálod önmagadat, míg valójában elhiszed, hogy te egy Istentől elkülönített egység vagy. Egyszerűen nem látjátok be, hogy ti teljesen tökéletes Isteni teremtmények, vagy kifejezések vagytok. Ti akadályozzátok Istent, hogy általatok tökéletesen kifejezze Önmagát, úgy ahogyan Ő azt tenni kívánja. Nem azt mondta a nagy mester Jézus: ‘A munkákat amit Én végzek azt ti is véghez fogjátok vinni és még nagyobbakat is?’ Nem az volt Jézus valódi feladata itt a földön, hogy rámutasson arra, hogy mi mint Isten Fiai, vagy mint emberek a valódi állapotunkban, ugyan olyan tökéletesen és összhangban tudunk teremteni mint Isten. Nem az volt a célja Jézusnak mikor a vak férfinak megparancsolta, hogy mossa meg a szemeit a Siloe tavában, hogy mindenkinek felnyissa szemeit, úgy hogy láthassák, hogy Őt az Atya küldte, azért, hogy bebizonyítsa nekünk, hogy az Atya akarata az, hogy mi is teremtsünk, épen úgy mint Ő teremt, vagy végbe vigyük a tökéletes munkákat, amelyeket Jézus végbevitt azáltal, hogy a Krisztust elismerte Önmagában és minden más emberben?”

“Még mehetek egy lépéssel tovább. Ez a kenyér amit az előbb kaptam és a kezemben tartottam megemésztődik mintha tűz égetné el. Mi történt? Hibásan alkalmaztam a tökéletes törvényt, ami a teremtményemet előhívta, és hagytam azt, amit létrehoztam a tökéletes törvény helytelen és jogtalan használatával megemészteni. Ez a tökéletes törvény éppen olyan pontosan működik mint a zene, vagy a számtan törvényei, vagy bármely más úgynevezett természeti törvény. Ha folytattam volna a visszaélést ezzel tökéletes törvénnyel, akkor nem csak az amit teremtettem, hanem én is, a teremtő megemésztődnék.”

“Valóban megsemmisült a kenyér? Elismerjük, hogy az alak megváltózott, mert a kenyér helyett van most egy halmocska por vagy hamu. Nem tért valójában vissza az Egyetemes Lényegbe ahonnan származik? Nem a kinyilatkozatlan formában létezik az most, arra várva, hogy ismét elő legyen hívva? Nem az megy végbe minden formával ami a látókörünkből eltűnik, legyen az tűz, vagy romlás által vagy másféle módon? Nem térnek azok vissza az Egyetemes lényegbe, - Istenbe, - ahonnan azok származnak? Nem azt jelenti: ‘Ami a menyből leszáll, annak vissza kell térni a mennybe’?”

“Nemrégen láttátok, hogyan jön létre jég, látszólag ok nélkül, legalábbis a ti véleményetek szerint. Én mondom nektek, hogy az ugyanazon a módon történt mint a kenyér megteremtése. A törvényt én ugyanúgy alkalmazhatom, hogy jeget vagy kenyeret kapjak, legalábbis addig míg úgy az egyiket mint a másikat az emberiség javára használom, vagy szeretettel telt összhangban dolgozom a törvénnyel, vagy Istent kifejezésre hozom úgy ahogyan Ő akarja, hogy mindannyian cselekedjünk. Mindenkinek jó kenyeret, jeget vagy bármit is létrehozni amit csak kíván, és mindenkinek igyekezni kell eljutni odáig, hogy ezeket a dolgokat megtudja tenni. Nem látjátok be, hogy ti a legmagasabb törvénynek, Isten feltétlen törvényének használatával mindent előhívhattok, amire szükségetek van, vagy amit a legmagasabb eszménynek tekintetek és így tetszetek Istennek, mert így a tökéleteset hozzátok nyilvánosságra, miközben éppúgy mint Jézus, tudatában vagytok annak, hogy mi Isten tökéletes fiai vagyunk?”

“Nem a felszabadulást jelenti ez minden kötelék alól amit a kereskedelem ránk szab, valamint minden más szolgaság alól? Ahogyan mondtam, néhány éven belül azok a bilincsek lesznek a legnehezebbek amivel a kereskedelem köt le bennünket. Ha a dolgok úgy folytatódnak, mint ahogyan most, akkor az emberek teste és lelke  annak uralma alá kerül és akkor nem lehet másképpen mint hogy a kereskedelem önmagát és mindazokat akiknek részük van benne megemészti. A kereskedelem első kezdete kétség kívül egy magas szellemi síkon állt, de meg lett engedve, hogy az anyagelvűség belopóddzon addig, hogy éppen az a hatalom ami a teremtésre lett használva, megemésztő hatalommá vált, ahogyan a teremtő hatalom mindig emészt mikor helytelen módon van alkalmazva. Másrészt nem kényszerit a kereskedelem súlya és az abból eredő korlátozások bennünket arra, hogy belássuk, hogy ezt a helyzetet le kell győznünk és föléje kell kerülnünk? És nem történhet meg ez, azzal az egyszerű belátással, hogy nekünk Isten tökéletes munkáját kell végeznünk és a tudatunkat a Krisztus tudathoz kell felemelnünk? Nem ez az amit Jézus itt a földön tanított nekünk? Nem az egész élete egy példa erre?”

“Miért nem látjátok be testvéreim, hogy a kezdetben az Ige volt, és az Ige Istennél volt és hogy Isten volt az Ige? Abban az időben minden ami alacsonyabban lett alkotva, még kinyilatkozatlan formában az Egyetemes Szellem-lényegben volt, vagy ahogyan némelyek azt kifejezik a káoszban. Ez a szó eredetileg valóságot jelentett. A ‘káosz’ szó hibásan van magyarázva, mintha egy féktelen viharos civakodó ellenkező helyzetet fejezne ki, ahelyett, hogy az a valóságnak egy mély szellemi állapota lenne, folyton várakozva egy kimondott igenlő teremtő szóra, melynek segítségével kinyilatkozhat a formában.”

“Mikor Isten az Egyetemes Szellem-lényegből, ezt a világot akarta teremteni, Ő nyugodt volt és szemlélődő, más szóval Ő egy tökéletes világot látott. Isten a szellemben olyan hosszan fogva tartotta a világot alkotó lényeget, mint szükséges volt arra, hogy annak rezgéseit csökkentse, akkor kiejtette az Igét és a világ meg lett teremtve; vagy mondhatnánk, hogy egy szellemi mintát képzelt el, amelybe a világ alkotására szükséges lényeg belefolyhatott, úgy vette fel a világ az Isten tudatában fogva tartott alakját.”

“Isten, a végtelen hatalom mindezeket a dolgokat gondolhatta volna, folyton gondolhatta, örökké kívánhatta volna, hogy formát vegyen fel, de ha a kiejtett szó nem lett volna kiküldve az alaktalan világűrbe, nem lenne semmi se teremtve vagy látható formára felszólítva. Még a végtelen mindenható teremtő gondolatait és kívánságait látható formává váltóztatni és a káoszból egy rendezett alakot létre hozni is szükség volt a végleges igenlő ‘Legyen’-re. Úgy nekünk is meg kell tennünk a végleges lépést.” 

“Isten a szellemében legkisebb apróságig fogva tartja a tökéletes világot, és azoknak egy tökéletes otthon vagy mennyországként kell megjelenni, ahol minden gyereke, minden teremtménye békében és összhangban élhet. Ez a tökéletes világ amelyet Isten a kezdetben látott és amelyre most is gondol mint kinyilatkoztatott világra; megnyilvánulásának időpontja csak a mi hajlandóságunktól függ elfogadni azt. Mihelyt képesek vagyunk elérni azt a pontot, amikor tudjuk, hogy mi mindannyian egy vagyunk, egy ember, - hol mi tudjuk, hogy mi mindannyian Isten testének részei vagyunk, mint testünk egy tagja a testünk része, akkor Isten országában vagyunk a mennyországban itt a földön, ezen pillanatban.”

“Hogy ez megvalósuljon tudni kell, hogy a mennyekben nincs semmi anyagi, ott minden szellemi. Értsétek meg, hogy a mennyország egy tökéletes szellemi tudatos lét állapota, egy tökéletes világ itt a földön, most ezen pillanatban és az egyedüli tennivalónk csak az, hogy elfogadjuk azt. A világ körülöttem csak arra vár, hogy kinyissam benső szemeimet és ezen szemeken át a testem felvilágosul egy fénnyel, ami nem a naptól sem a holdtól jön, hanem az Atyától és az Atya itt van bennem, a lényem legmélyebb részén. Nekem csak eléggé be kell látnom, hogy semmi se anyagi, hanem minden szellemi és akkor arra a gyönyörű Isten adta szellemi világra kell gondolni ami mindig körülöttem van, ha képes vagyok ezt felfogni.” 

“Nem látjátok be, hogy Isten mindent ezen a módon teremtett? Isten először megnyugodott és szemlélő lett és látta a fényt, aztán megszólalt: ‘Legyen fény’ és volt a fény. Ugyanúgy megszólalt: ‘Legyen egy boltozat’ és úgy történt és így tovább miközben minden formát vagy eszményt a tudatában fogva tartott aztán kiejtette a szót amire az eszmény megjelent. Úgy történt az emberrel is. Isten megszólalt: ‘Alkossunk embert a saját képünkre, a saját hasonlatosságunkra és adjunk neki hatalmat minden fölött.’ Isten a Minden-jó, minden dolgot jónak teremtett, az embert utoljára a legnagyobbnak, hatalommal minden fölött. Akkor az ember csak a jót látta és minden jó volt, mindaddig míg az ember elvált az Istentől és egy kétséget vagy kettőt látott. Akkor az ember a gondolatával két értelmet teremtett, az egyik a jó, a másik annak az ellenkezője, mert hogy kettő volt, kellett hogy azok egymás ellentétei legyenek, - jó és rossz. Úgy jött létre a rossz, az ember ama tökéletes hatalma által, hogy amire a tekintetét rögzíti azt kifejezésre vagy megjelenésre hozza. Ha az ember nem látta volna a rosszat szellemi szemei előtt, akkor az nem kapta volna meg a hatalmat, hogy kifejezésre jusson. Csak a jó lenne kifejezve és mi olyan tökéletesek lennénk mint amilyennek Isten még mindig lát bennünket. Nem lenne akkor mindig a mennyország a földön úgy mint Isten látja és mint nekünk azt látni kell, hogy azt a mennyországot kifejezésre hozzuk? Jézus jogosan mondta, hogy Ő a mennyekből jön, hiszen nem jöttünk miden egyen a mennyekből, a nagy Egyetemes Szellemlényegből?”

“Nem adta meg Isten az embernek a hatalmat, hogy teremtsen, úgy mint ő teremt, azzal, hogy a saját hasonlatára és képmására teremtette? És nem várja el Isten az embertől, hogy ezt a hatalmat ugyanolyan szabadon és ugyanazon a módon használja mint Ő maga? Mégpedig úgy hogy először belátja a szükséget, aztán elképzeli a jót, az eszményt amit a tudatában fogva tartott formát fogja betölteni az Egyetemes Szellem-lényegből, majd kiküldi az igét, hogy megteljen a forma és az úgy történik és az jó.” 

“Mikor Jézust keresztre feszítették Ő a testét áldozta fel, a külső burkolatot, a testet, amit látunk, hogy bebizonyítsa, hogy valójában van egy mélyebb vagy szellemi test és ez a szellemi test volt az amit Ő kinyilatkoztatott mikor a sírból feltámadt. Ez volt az a test amiről beszélt mikor azt mondta: ‘Bontsátok le ezt a templomot és harmadnapra felépítem.’ Ezt azért tette, hogy bizonyítsa azt, hogy nekünk ugyanaz a szellemi testünk van és hogy mi mindannyian elvégezhetjük a munkákat amelyeket Ő végzett. Tény az, hogy Jézus megóvhatta volna magát, ha Ő azt akarta volna. Kétség kívül belátta, hogy a testében egy nagy váltózás ment végbe. Azt is belátta, hogy az emberek körülötte képtelenek voltak megérteni, hogy ők éppúgy mint Jézus a szellemi testet előhívhatják, hiába igyekezett azt megmutatni nekik. Ők még csak a személyeset látták, Jézus megértette, hogy azok, ha Ő a szellemi testét egy észrevehető váltózás nélkül előhívja, nem lennének képesek a különbséget látni a szellemi és az anyagi között, tehát a keresztre feszítés eszközét választotta, hogy ezt a változást létrehozza.”

“Valóban, nem azért jött a földre a mi nagy Mesterünk Jézus akit mi mindannyian tisztelünk és szeretünk, hogy hirdesse a Krisztust az emberben? Nem fedezte fel Ő a tökéletes utat Istenhez és nem egy példaként állította az életét, hogy nekünk azt megmutassa? Tehetünk mást mint ezt a tökéletes utat szeretettel követni mikor azt már egyszer megértettük, legyen az a magvetés, a kenyérsütés vagy az ezer-egy dolog útján, melyek szükségesek az emberi léthez? Nem csak leckék azok, melyek közelebb hoznak bennünket a kibontakozásunkhoz, míg mi egy szép napon belátjuk, hogy valóban Isten Fiai vagyunk, nem a szolgái és hogy nekünk mint Isten Fiainak mindenünk van ami az Atyának van és hogy mi éppen olyan szabadon használhatjuk mint a mi Atyánk Ő maga?”

“Bevallom, hogy eleinte egy rettenetes nagy hitre van szükség, egy hitre amelyre az ember csak lépésről lépésre tesz szert és amit éppen olyan hűen kell gyakorolni mint a zenét vagy a számtant, míg eléri azt a pontot, ahol teljes meggyőződésre jut. Akkor egy nagyszerű, szép módon szabadok vagyunk. Lehetne egy jobb és igazibb példát kívánni mint amit Jézus adott nekünk? Nem érzed a hatalmat ami az Ő nevében rejlik? Jézus a Krisztust vagy Istent nyilatkoztatta ki, aki a csontból és vérből lévő emberben megnyilvánult? Jézus elérte azt a pontot ahol teljesen megbízott a mély ismeretében és Isten meghitt megértésében és úgy véghez vitte nagy munkáit. Ő nem a saját akarata erejére bízott vagy a gondolatainak erős összpontosításában. Úgy nekünk se az akaraterőnkben sem a gondolataink összpontosításában kell bíznunk, hanem Isten akaratában. ‘Ne az én akaratom, hanem a Tied, ó Isten legyen meg.’ Hozd az akaratodat összhangba Isten akaratával. Nem gondolod, hogy Jézus mindenben hajlandó volt Isten akaratát megtenni, vagy azt tenni amit Isten akart, hogy tegye?”

“Feltűnhetett nektek, hogy Jézusról gyakran azt beszélték, hogy egy magas hegyre felment, én nem tudom, hogy valóban felment-e egy hegyre. De azt tudom, hogy mindannyiunknak magasra kell emelkednünk, a tudatos lét legmagasabb csúcsára, hogy a szellemünk felvilágosuljon. Ezalatt a legmagasabb csúcs alatt a fej legfelsőbb részét értsük és ha nincs kifejlődve a képesség, hogy a tudatunkat felemeljük, akkor azt a szellemi gondolkodás által ki kell fejlesztenünk. Akkor a szívünkből, a szeretet központjából, a szeretetet kell ömleszteni, hogy az mindent egyensúlyba hozzon, mikor ez megtörtént, akkor a Krisztus kinyilatkozott. Akkor az ember fia belátja, hogy ő az Isten Fia, az egyszülött, az egyszülött fiú akiben az atyának kedve telik. Akkor nekünk ezt egy soha nem végződő szeretettel mindannyiunkért meg kell valósítani.”

“Gondolkodj el mélyen egy pillanatig, és képzeld el mennyi homokszem van egy  tengerparton, milyen nagyszámú vízcseppek alkotják összesen a föld vizét, milyen végtelen számú életforma van a föld vizeiben. Gondolj a számtalan szikla részecskékre ami a földön van, a számtalan fákra, növényekre, virágokra és bokrokra, az állati élet számtalan formáira. Gondoljatok arra, hogy mindazok az eszme kifejezései ami a nagy Egyetemes Isteni Szellemben fogva vannak tartva, hogy azok mind az Egy életet, az Isteni életet tartalmazzák. Képzeld el akkor a számtalan lelkeket akik a földön születnek. Lásd be akkor, hogy minden lélek Isten egy tökéletes, ideális képmása, olyan mint ahogyan Isten Önmagát látja, hogy minden léleknek ugyanaz a hatalom, ugyanaz az erő, ugyanaz a kifejezési lehetőség van adva ami az Istennek magának van. Nem gondoljátok ti is azt, hogy Isten akarja vagy elvárja, hogy az ember ezeket az Isteni vagy Isten-adta tulajdonságokat kifejlessze és végezze a munkákat, amelyeket Ő végez, az öröklött jószág segítségével amelyeket az Atya az örökség eszközével az embernek adott, az egy nagy egyetemes, mindenki által, mindenkiben és mindenkiért levő Szellem által? Értsd meg akkor, hogy mindenki az egy láthatatlan, a szellem kifejezése látható formában, egy forma ami által az Isten szeretete kifejezésre jut. Mikor képesek vagyunk ezt megérteni és elfogadni akkor teljes igazában mondhatjuk, mint Jézus mondta: ‘Lám itt van egy Krisztus.’ Így lett Ő mester a világi vagy a testi ön fölött. Ő elismerte az Istenségét jogot tartott rá, befogadta azt és élte azt az életet amit nekünk is élnünk kell.”


NYOLCADIK FEJEZET

Egy nyolc napos időzés után hétfőn reggel lebontottuk a táborunkat és tovább mentünk. Harmadik nap délután egy nagyon széles folyó partjához értünk a víz mid a két oldalon a partig ért így a víz felülete körülbelül hatszáz méter széles volt és legalább tizenöt kilométer óránkénti sebességgel folyt. Mondták, hogy a szokásos időben ezen a helyen némi fáradság nélkül át lehet menni.

Elhatároztuk, hogy másnap reggelig ott berendezzük a táborunkat és megfigyeljük a víz emelkedését vagy apadását. Mondták nekünk, hogy távolabb van egy híd, de hogy odaérjünk egy négy napos nehéz kerülőt kell tennünk. Beláttuk, hogy ha a víz apad akkor jobb lenne néhány napot várni, mint a hosszú kerülőt megtenni. A bizonyítékot megkaptuk, hogy nem kell aggódnunk az eledel miatt, mert attól a naptól fogva mikor kimerült a élelmiszerkészletünk, mindaddig míg a főszállásunkat újra el nem értük, az egész, több mint 300 főből álló társaság bőségesen ellett látva eledellel a láthatatlanból, mint ahogyan mi azt kifejeztük. Hatvannégy napig ellettünk látva eledellel, addig míg visszatértünk a faluba ahonnan kiindultunk. Eddig egyikünknek se volt némi fogalma a dolgok valódi jelentőségéről vagy értelméről, amit láttunk és tapasztaltunk. Azt se voltunk képesek belátni, hogy ezek a dolgok egy szilárd törvény szerint történnek amelyet mindenki alkalmazhat.

Mikor másnap a reggelire összejöttünk, öt idegent találtunk a táborban. Belettek mutatva nekünk és mondták, hogy ahhoz a társasághoz tartóznak, akik a folyó másik oldalán táboroznak és visszatérőben vannak abból a faluból ahová mi megyünk. Nem gondoltunk tovább erre, mert mi természetesen feltételeztük, hogy ők egy csónakot találtak és azzal keltek át. A csoportunk egyike meg is jegyezte: “Ha ezeknek az embereknek egy csónakjuk van, nem használhatjuk mi azt, hogy átkeljünk a folyón?“ Úgy hiszem ebben mindannyian a nehézségünk egy megoldását láttuk, de mondták nekünk, hogy nincsen csónak, mivel ezen a helyen nem elég gyakran kelnek át, hogy egy csónakot tartsanak.

Azon reggel, miután a reggelit befejeztük, mindannyian összejöttünk a folyó partján. Észrevettük, hogy Emil, Jast és Neprow és még négyen az útitársaink közül beszédbe elegyedtek az öt idegennel. Jast odajött hozzánk, és mondta hogy ők a többiekkel a túloldalra akarnak menni a másik táborba, mert elhatározták, hogy másnap reggelig várnak és megfigyelik, hogy apad a víz vagy nem. Ez természetesen felkeltette a kíváncsiságunkat, mi vakmerőnek találtuk, hogy egy olyan gyors folyón átússzanak, csak azért, hogy egy baráti látogatást tegyenek a szomszédnál. Mert szerintünk az volt az egyedüli lehetőség, a másik partra jutni.

Mikor Jast újra a többiekhez csatlakozott mind a tizenketten teljesen felöltözve a part felé sétáltak és a legnagyobb biztonsággal a vízre léptek, nem bele! Soha nem fogom elfelejteni, mit éreztem, mikor mindegyiket ezen tizenkét férfi közül a szilárd földről a folyó vízre láttam lépni. Visszatartottam a lélegzetemet, természetesen azt várva, hogy azonnal elsüllyednek és eltűnnek. Később hallottam, hogy az egész társaságunk ugyanazt gondolta. Azt hiszem mindegyikünk visszatartotta a lélegzetét, míg azok a félúton túl voltak, akkora volt az ámulatunk ezt a tizenkét férfit a legnagyobb nyugalommal a folyó felületén látni sétálni a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül, és anélkül, hogy mélyebbre süllyednének mint a saruik talpa. Mikor a vízről a másik partra léptek, az volt az érzésem mintha mázsákat vettek volna le vállaimról, és az volt, úgy hiszem az érzése csoportunk mindegyik tagjának, mikor az utolsó férfi a partra lépett, az enyhülés által kiváltott felszálló sóhajok hallatára ítélve. Ez olyan egy élmény volt, amit nem lehet szavakkal leírni. A hét férfi a mi táborunkból, ebéd előtt visszatértek. Annak ellenére, hogy ennél a második átkelésnél az izgalom nem olyan nagy volt mégis felsóhajtottunk mindannyian a megkönnyebbüléstől mikor újra a partra léptek. Az egész reggel nem hagyta el egyikünk se a folyó partját. Keveset beszéltünk arról amit láttunk, annyira elfogultunk a saját gondolatainkkal. 

Azon délben meg lett állapítva, hogy kénytelenek vagyunk megtenni a kerülőt a híd felé, hogy átkeljünk a folyón. Másnap reggel korán felkeltünk, készen hogy a nagy útra keljünk. Mielőtt elindultunk, a társaságunk ötvenkét tagja a folyó felé ment és nyugodtan átsétált azon, éppen úgy mint az előző nap a tizenkettő tette. Mondták nekünk, hogy képesek vagyunk mi is velük együtt átmenni, de egyikünknek se volt elegendő hite, hogy megkockáztassa a kísérletet. Jast és Neprow kitartottak amellett, hogy elkísérnek bennünket. Mi igyekeztünk lebeszélni őket azzal, hogy mi a többieket követjük és hogy megkímélhetik maguktól a fáradságot. Ők azonban nem tágítottak és velünk maradtak, mondva, hogy nekik az egyáltalán nem okoz fáradtságot. A négy nap alatt ami szükséges volt, hogy elérjük azokat akik átsétáltak a folyón, semmi másra nem gondoltunk és nem beszéltünk másról mint a csodálatos dolgokról amelyeket láttunk véghezvinni a rövid idő alatt amelyet ezeknél a figyelemre méltó embereknél töltöttünk. A második nap, mikor az egész társasággal együtt egy meredek hegyre másztunk a nap forró sugarai alatt, az expedíció vezetője, aki eddig csak keveset beszélt megjegyezte: “Barátaim miért kényszerül az ember ezen a földön mászni és küszködni?” Kórusban válaszoltunk, hogy ő pontosan a mi gondolatainkat fejezte ki. Ő folytatta: “Ha némelyek képesek a dolgokat végbevinni amiket mi láttunk, hogyan létezik akkor az, hogy nem minden ember tudja azt megtenni? Hogy létezik az, hogy az ember megelégedik a mászással és nem csak az, hogy megelégszik vele, hanem még kényszerítve is van úgy tenni? Ha az embernek meg van adva, hogy uralkodjon minden fölött, akkor biztosan megkapta a hatalmat, hogy magasabbra repüljön mint a madarak? Ha ez a hatalmában van, akkor miért nem érvényesítette már régóta az uralmát? A hibának kétség kívül az emberi gondolkodásban kell lenni. Kell, hogy mindennek az oka az ember halandó belátásában legyen önmagáról. Az eszével ő nem képes önmagát másképpen látni mint mászva, tehát csak mászni tud.” Jast követte ezt a gondolkodást a szavakkal: “Jól eltaláltad, annak teljesen az ember tudata az oka. Az ember korlátozott, vagy határtalan, kötve van vagy szabadon, a gondolkodása szerint. Gondolod, hogy a férfiak akiket tegnap a vízen láttál átsétálni, hogy megspórolják maguknak ezen utazás fáradságait, egyetlen szempontból is másak mind ti? Nem, azok nem különböznek tőletek egyetlen tekintetben sem. Nincsenek ők egyetlen atommal se több hatalommal teremtve. Ők a gondolaterejük helyes használatával kifejlesztették az Isten adta hatalmat. A dolgokat amiket ti láttatok megtenni míg velünk voltatok, ti éppen olyan könnyen és teljesen megtehetitek. A dolgok amiket láttatok, egy szilárd törvénnyel egybehangzóan lettek teljesítve és ezt a törvényt minden emberi lény használhatja, ha akarja.”

Itt vége lett a beszélgetésnek, mi tovább mentünk míg utolértük az ötvenkét útitársunkat, akik a folyón átmentek és velük folytattuk utunkat tovább a kijelölt falu felé.


KILENCEDIK FEJEZET

Ebben a faluban volt a gyógyerejű templom. Azt mondják, hogy ebben a templomban, amióta az építve lett, csupán az életre, szeretetre és békére vonatkozó szavak lettek kimondva és az ezáltal létrejött rezgések olyan erősek, hogy majdnem mindenki aki a templomban végigmegy azonnal meggyógyul. Azt is állítják, hogy olyan sokáig életre szeretetre és békére vonatkozó szavak lettek ebben a templomban használva és általa kisugározva, és hogy a rezgések, amelyek ezekből a szavakból kisugároznak, olyan erősek, hogy, ha valaha viszálykodó vagy tökéletlenségre utaló szavak lennének kiejtve, azok teljesen tehetetlenek lennének. Azt mondják, hogy ez annak egy jelképe ami az emberben végbemegy. Ha az ember komolyan gyakorolná csak Életre, Szeretetre, Összhangra, Békére és Tökéletességre vonatkozó szavakat kiküldeni, akkor rövid időn belül lehetetlen lenne neki viszálykodó szavakat kimondani. Mi megpróbáltuk illetlen szavakat kimondani és minden alkalommal tapasztaltuk, hogy képtelenek vagyunk azokat az ajkunkra venni. Ez a templom volt a célja a társaságunk közül azoknak, akik gyógyulást kerestek.

A mestereknek, akik a környéken vannak az a szokásuk hogy időnként összejönnek ebben a faluban, hogy itt vallásukat gyakorolják és hogy tanítsák azokat akik ezt az alkalmat felakarják használni. Ez a templom teljesen a betegek gyógyítására van szánva és mindig nyitva van a nép rendelkezésére. Mivel nem mindig lehetséges a népnek a mesterekkel találkozni, biztatják az embereket hogy bármikor keressenek gyógyulást ebben a templomban. Ez volt az oka, hogy azokat akik összegyűltek a zarándokútra előbb nem gyógyították meg. A mesterek kísérik az embereket hogy megmutassák nekik, hogy ők egyetlen szempontból se különböznek velük, hogy mindannyiuknak ugyanaz az Isten adta hatalmuk van. Én azt gondolom, hogy ők azon a reggelen azért sétáltak át a folyón, hogy a honfitársaiknak, úgy mint nekünk megmutassák, hogy minden nehézség fölé kiemelhetjük magunkat, és hogy azt meg is kell tennünk.

Azokon a helyeken ahonnan ez a templom nem elérhető, mindenki aki, a mesterekhez fordul, kaphat segítséget és támaszt. Természetesen vannak köztük kíváncsiak és hitetlenek is, igazi érdeklődés nélkül akik nem tudják hasznát venni. Mi láttunk számos, 200-tól 2.000 főig váltakozó csoportokat és tanúi voltunk annak, hogy akik meggyógyulni kívántak gyógyulásra találtak. Többen közülük elmondták nekünk, hogy már azzal meggyógyultak, hogy magukban csendben kifejezést adtak a gyógyulás iránti vágyuknak. Alkalmunk volt sok embert megfigyelni akik különböző időpontban meggyógyultak és észre vettük, hogy körülbelül 90%-a ezeknek a gyógyulásoknak maradandó volt, miközben a gyógyulások amelyek a templomban jöttek létre mind tartósak voltak. Megmagyarázták nekünk, hogy a templom valami kézzel fogható dolog, ami egy bizonyos helyen van és úgy Isten központját, a Krisztust az egyénben jelképezi, éppen úgy mint minden templomnak ezt az Isteni vagy Krisztus-központot az emberben kell jelképeznie és, hogy az mindig elérhető mindenkinek aki ezt a kívánságot elevenen tartja. Az emberek annyiszor mehettek a templomba ahányszor akartak és tetszés szerint maradhattak. Így alakul az eszmény azok szellemében akik a templomot meglátogatják és ez az eszmény megrögződik a szellemben. Emil magyarázta: “Itt van most a gondolat ami a régi idő bálványimádásához vezetett. Az ember igyekezett fába vagy kőbe, aranyba ezüstbe vagy rézbe annak a képét vésni amit eszményévé tett. Azonban alighogy kialakult a kép, a bálvány máris felülmúlta az eszményt, mutatva lett nekünk, hogy a tekintetet arra kell rögzítenünk amit a bensőnkből kívánunk elő hívni, hogy azt szeretnünk kell és eszményünkké kell tenni, ahelyett, hogy egy bálványt készítsünk az eszményünkről, amit kiakarunk fejezni. A bálványimádás egy későbbi formája az, hogy eszményé tesszük azok személyiségét akik a mi eszményünket kifejezik. Csak az eszményt tegyük a miénké, amit a személy kifejez, ne a személyiséget aki által az kifejezésre jut. Ebből az okból határozta el Jézus, hogy eltávozik, mert belátta, hogy az emberek az Ő személyiségét tették az eszményükké, az eszmény helyett, aminek Ő kifejezést adott. Az emberek királlyá akarták tenni, mert mindannyian belátták, hogy Ő minden külső szükségletüket el tudta látni, de nem értették meg, hogy nekik önmagukban meg volt a hatalmuk mindent megszerezni amire szükségük volt és hogy nekik használni kell azt a hatalmat úgy mint Ő használta. Jézus így szólt: ‘Most ideje, hogy eltávozok, mert ha nem távozok el, akkor nem jöhet el a megváltó’ ezzel arra célzott, hogy míg ők Jézus személyiségét imádják addig nem jutnak a saját hatalmuk tudatába. Mert ez az, amit tennünk kell, saját magunkban kutatnunk, a saját bensőnkben. Más valaki adhat tanácsot, vagy megmutathatja az utat, de a munkát magadnak kell megtenned, mert ha másban bízol akkor egy bálványt teremtesz, ahelyett, hogy az eszményt kifejeznéd.”

Csodálatos gyógyulásoknak voltunk tanúi. Némely embereknek csak végig kellet menniük a templomban és máris meggyógyultak. Mások hosszú ideig a templomban voltak. Egyetlen egyszer se láttunk valakit vallásos szertartást tartani. Elmondták nekünk, hogy arra nem volt szükség mert a kimondott szó rezgései olyan erősek voltak, hogy mindazok akik a hatáskörébe léptek tapasztalták annak gyógyító erejét. Láttunk egy férfit, aki csontkeményedésben szenvedett a templomba vittek és teljesen meggyógyult. Egy órán belül tudott járni és teljesen egészséges lett. Később négy hónapig a társaságunk szolgálatában dolgozott. Egy másik férfi aki a keze ujjait elvesztette azokat mind visszakapta. Egy kis gyerek lebénult végtagokkal és egy eltorzult testel azonnal meggyógyult és egyedül távozott a templomból. Lepra, vakság, süketség és még sok más betegségek azonnal meggyógyultak. Igen mindenki aki bement a templomba meggyógyult. Alkalmunk volt többeket megfigyelni, két-három évvel később, azok közül akik visszanyerték egészségüket, a gyógyulások tartósnak bizonyultak. Elmondták nekünk, hogy ha a gyógyulás nem tartós jellegű volt és a betegség visszatért, akkor az érintett szellemi belátása hiányának tulajdonítható.


TIZEDIK FEJEZET

Mikor visszatértünk a főszállásunkra, mindent előkésztve találtunk az útra a hegyekbe. Egy napi pihenés és a teherhordó állatok és az emberek váltása után felkészültünk az utazásunk második részére, hogy ezennel átkelünk a Himaláján. A következő első húsz nap esetei csak múló jelentőségűek voltak.

Emil a Krisztus tudat megvalósításáról beszélt nekünk. Ezeket mondta: “A saját gondolkodásunk hatalma által vagyunk képesek a Krisztus-tudatot kifejezésre hozni vagy megvalósítani. A gondolataink vagy a gondolkodás folyamatának hatalmával, elismerjük mi ezt a Krisztus-tudatot saját magunkban, azzal képesek vagyunk a testünket vagy a külső környezetünket és körülményeinket úgy megváltóztatni és kifejleszteni, hogy a halált vagy jobban mondva azt a váltózást amit halálnak nevezünk, nem kell elviselnünk. Ez teljesen elérhető az ember azon hatalmával, hogy azt amire a szellemben tekintetét irányítva tartja, elképzeli és eszményévé teszi, felveszi önmagába és előállítja. Azzal kell kezdeni, hogy hisszük, belátjuk vagy tudjuk, hogy Krisztus bennünk lakik, továbbá Jézus tanításának értelmét felfogjuk, a testünk egységét Istennel ténynek tekintjük, kinek képmására és hasonlatára az teremtve van, hogy aztán engedjük felemelkedni a tökéletes Isten-testbe, úgy ahogyan Isten bennünket lát. Akkor a tökéletes Isten-testet eszménnyé tettük, megkaptuk és előhívtuk. Akkor az Isten szellemi Birodalmából valóban ‘újjászülettünk’ és oda visszatértünk.”

“Ezen a módon minden dolgot visszavihetünk az egyetemes Szellem-lényegbe, amiből származnak, hogy azután tökéletesen újra előhívjuk a külső megnyilvánulásukba vagy formájukba. Azáltal, hogy a tiszta, szellemi, tökéletes állapotukban fogva tartjuk, csökkentjük rezgéseiket és azok tökéletes formában megjelennek szemünk előtt. Ezen módon kezelhetünk minden hiedelmet, minden elavult helyzetet, minden bűnt, az egész múltunkat, mindegy bármilyen jó, vagy látszólag rossz is volt. Nem számít, mekkora hegyet alítottál te magad, vagy mások az utadba hibás elképzelésekből, kételyekből, hitetlenségből vagy félelemből, mindazokhoz mondhatod: ‘Most visszaadlak az Egyetemes Szellem-lényeg tengerének, ahonnan minden dolog származik, ahol minden tökéletes, ahonnan te magad is eredsz, hogy ott ismét feloldódj az elemekbe, amiből teremtve lettél. Most újra vissza veszlek ebből a tiszta lényegből, olyan tökéletesen és olyan tisztán mint Isten téged lát, és továbbá mindig fogva tartalak ebben a feltétlen tökéletességben’ Önmagadhoz mondhatod: ‘Most belátom, hogy ezelőtt tökéletlennek teremtettelek, és hogy azáltal te tökéletlenül nyilvánultál meg. Az igazságot most megértve, olyan tökéletesnek teremtelek amint Isten téged lát. Tökéletes állapotban újjászülettél és ‘ez úgy van’. Légy tisztában azzal, hogy a nagy csodatevő Isten bennünk, ezt a dolgot keze alá vette és kifinomította tökéletesítette és megváltóztatta azt, ami tökéletlennek látszott, amit te teremtettél és most visszaadsz neki. Légy tisztában azzal, hogy megváltózott, kifinomult és tökéletes lett, éppúgy mint a saját tested kifinomultan és tökéletesen vissza lesz adva neked, mint Isten teste, szabadságában örvendezve, tökéletességben és szépségben. Lásd be akkor, hogy ez a tökéletes Krisztus-tudat, mindenkiben és mindenkiért van. Ez Krisztussal Isten oltalmában lenni.”   

Július negyedikén a hajnal a hegyszoros legmagasabb pontján talált bennünket. Az előző este Emil azt mondta nekünk, hogy szerinte megérdemeltünk egy nap szünetet, és, hogy ő arra nem talált alkalmasabb napot mint július negyedikét. Emil a reggelinél így kezdte: “Ma július negyedike van, az a nap amelyiken ti a függetlenségeteket ünnepelitek. Milyen szerencsés véletlen, hogy ezt a napot éppen itt tölthetjük. Én érzem, hogy ti mindannyian többé kevésbé megbíztok bennünk és most szabadon fogok beszélni veletek, mert néhány nap múlva bebizonyíthatjuk nektek szavaim igazságát. Jóleső a ti országotokat Amerikának és minden lakósát Amerikainak nevezni. Ti nem tudjátok elképzelni micsoda öröm ez nekem egy ilyen fontos napon mint ez szemtől szemben állni és beszélni egy kis csoport Amerikaival, akik mindannyian, egy kivételével abban a nagy országban születtek. Had mondjam nektek, hogy közülünk néhányaknak megvolt az a kiváltsága, hogy lássák azt az országot, hosszú idővel azelőtt, mielőtt Kolumbusz a megemlékezésre méltó expedíciójára vállalkozott. Voltak előbb is kísérletek, de azok semmibe mentek. Miért? Egyszerűen azon egyedüli Isten ajándéka, - a Hit hiányában. Az, akinek meg volt a hite és bátorsága látni és a látomásához következményt csatolni, még nem ébredt fel. Azon pillanatban mikor ez a lélek felébredt a tudatra, hogy a föld gömb alakú és hogy a már ismert világ másik felén szintén szárazföldnek kell lenni, tudtuk, hogy egy új nagy történelmi időszak derengett.”

“Ki más mint a nagy Mindenható, aki mindent lát, kelthette azt a hit kicsi magját Kolumbusz lelkében? Melyek voltak az első szavai azon a napon, mikor a királynő előtt állt, annak ellenére, hogy még nem értette meg, hogy őt egy magasabb hatalom vezette? ‘Tisztelt királynő, én szilárdan meg vagyok győződve abban, hogy a föld gömb alakú és én ki akarok vitorlázni és azt beakarom bizonyítani.’ Én nem tudom, hogy ti belátjátok, de ezeket a szavakat Isten sugalmazta neki és Kolumbuszt úgy ismerték mint egy férfi akinek meg volt a tehetsége kitartani amellett amit eltökélt. Akkor megkezdődött az események hosszú sorozatának kibontakozása, amelyek nekünk már évekkel azelőtt hirdetve lett, nem minden részletekben, de elegendő ahhoz, hogy követhessük azokat. Természetesen nem volt fogalmunk a majdnem hihetetlen csodákról melyek végbementek és történelemmé lettek téve, a viszonylagos rövid idő alatt ami most mögöttünk van, de azok közülünk akik kiváltságosak voltak mindezt megérni, teljesen meg vannak győződve arról, hogy a ti nemzetetekre még sokkal nagyobb csodák várnak. Mi tudjuk, hogy a ti népeteknek eljött az idő, hogy felébredjen az igazi szellemi jelentőségére és mi mindent megteszünk ami a hatalmunkban áll, hogy abban segédkezzünk nektek.” (Úgy látszik ezek az emberek érdeklődése irántunk azon forró vágyukból ered, hogy Amerika megismerje a Krisztus-tudatot és belássa annak lehetőségeit. Ők hiszik, hogy Amerika egy tiszta szellemi oknak köszöni létrejöttét és hogy azáltal az a rendeltetése, hogy egy vezető legyen a világ szellemi fejlődésében.) “Gondoljatok arra, hogy ez, a hit egy parányi magjával lett lehetővé téve, egy ember tudatába ültetve, hogy az ott növekedjen. Mi történt? Megértitek? Annak Idején őt egy tapasztalatlan ábrándozónak tekintették. Nem jutunk el mindannyian egyszer arra a pontra ahol elhiszzük és tudjuk, hogy a tegnapi álmok nem mások mint a mai nap valósága? Mert ki hozott létre valaha valamit aki nem volt valaha egy álmodozó? Álmok voltak azok valójában? Nem voltak azok eszmények a nagy Egyetemes Szellemben, Istenben és fogamzott annak a lelkében aki azt mint egy nagy igazságot megmutatta a világnak? Nem hajózott ki egy ismeretlen tengeren, egy ország tiszta látomásával a tudatában, az óceán másik oldalán? Hogy ő látta-e az ígéretet és az előkelő helyet, amelyet Amerika most elfoglal, vagy még csak az Amerika elnevezést is, amit neki adtak, azt nem tudom. A legvalószínűbb az, hogy az azokra lett hagyva, akik a munkáját folytatták. A legfontosabb kérdés az, hogy álom volt-e az, vagy látomás? Mi már látunk néhány csodálatos dolgot ennek az egy látomásnak következményeként, de azokról amik még jönni fognak, csak egy homályos elképzelést tudunk alkotni. Úgy felsorolhatunk még sokkal több látomást, amelyek a világot előresegítették. Nem ez a módja annak ahogyan Isten magát kifejezi vagy kinyilatkozik? Nem mindig ő az, aki valamit létrehozott, akinek tudatosan vagy anélkül nagyobb bizalma volt Istenben? Képzeljétek el a férfi lelkét aki kihajózott az abban az Időben ismeretlen tengerre, micsoda nélkülözéseket, nehézségeket és csüggedést kellet neki átélni, miközben, - a cél, - az egyetlen gondolat maradt felül az elméjében.”

“Akkor az események mindig emelkedő irányban gyorsan követték egymást, addig a napig, míg az a maroknyi ember a ‘Mayflower’ hajóra szállt, kutatva a szabadság után, hogy Istent a saját módján szolgálja. Jegyezzétek meg, - a saját módján! Nem kezd a valódi igazság áthatolni bennetek, mikor mindezt látjátok, az utána következő események és a Szellem fényében? Nem építettek valami nagyobbat mint amit vártak? Nem látjátok mindezeken a nagy mindenható kezét? Aztán jöttek a sötét napok, mikor úgy látszott, hogy az első települések ki lesznek irtva, de az ahova Isten a kezét tette, kell hogy győzedelmeskedjen. Akkor jött a nagy nap amikor a függetlenségi nyilatkozat alá lett írva, amikor választani kellett Isten és az elnyomó között. Ki lett a győztes, kinek kell mindig győzni? Ha belátjátok azt, vagy sem, azon kis csoport ember küzdelme azokban az emlékezetre méltó napokban és a tény, hogy ők a nevüket az okmányra írták, egy a legfontosabb események közül Jézus földre jövetele óta.”

“Akkor megszólalt a Függetlenség harangja. Hihetitek vagy nem, annak a harangnak az első hangját olyan tisztán hallottuk mintha alatta álltunk volna. És a harang megerősítette és kisugározta a rezgéseket amelyek a kis központból jöttek, míg azok valaha az egész föld legkisebb, legsötétebb sarkába áthatolnak és úgy a legsötétebb tudatot is felfogják világosítani. Képzeljétek el micsoda megpróbáltatások és viszontagságok voltak azon az úton amelyik erre az eseményre vezetett. Nem született ezen a napon egy gyerek aki előtt egy nagyszerű jövő állt? Mily nagy lelkek voltak azok akik megkockáztatták a lépést előre, hogy felajánlják magukat keresztapának. Mi történt volna, ha elvesztették volna a bátorságukat ha elcsüggedtek volna? Nem kételkedtek és nem csüggedtek el. Mi történt? Megszületett a Föld legnagyobb nemzete. Miről tanúskodik annak nehézségei és balszerencséje? Nem függenek szorosan össze a nagy lélek, Názáreti Jézus kibontakozásával? Nem lehet azokat akik a függetlenségi okmányt aláírták összehasonlítani a keleti bölcsekkel, akik látták a csillagot amelyik a kisded születését a bölcsőben hirdette, a Krisztus-tudatot az emberben? Nem látták ők is, mint a napkeleti bölcsek régen, a csillagot?”

“Ha visszaemlékeztek az okmány szavaira, kételkedhettek azon, hogy minden szót Isten sugalmazott? Gondolkodjatok csak el egy pillanatra. Van még egy hasonmása a történelemben? Volt valaha egy ilyen okmány, amiről az lemásolva lett volna. Létezik némi kétség, hogy az közvetlen az Egyetemes Szellemlényegből eredt? Létezik egyetlen kétely, hogy az a nagy teremtés-tervnek egy kinyilvánulásba lépet része? Létezik némi kétely, hogy ez a fejlődési fokoknak egyike abban a nagy kivitelezésében lévő tervnek?”

“Nem lenne a jelszó: ‘E Pluribus Unum’ (sokból egy) az igazság szellemének egy közvetlen képe ami azokban a nyugtalan időkben el lett fogadva az egymást követő fejlődési szakaszok folyamán? Biztos az, hogy nem gépies módon jött létre az ember halandó elméjéből. És aztán a szavak amelyeket a szólamukká tettek: ‘Istenben bízunk’ nem a reménnyel legmegteltebb hitet mutatják Istenben, minden dolog teremtőjében? A sas kiválasztása is, a hímnemű és nőnemű madár egyben egyesülve, mint egy jelkép. Ebből az derül ki, hogy azok az emberek vagy egy mély lelki életet éltek, vagy jobb építőmesterek voltak minthogy tudták volna. Kételkedhettek még egy pillanatig is azon, hogy őket az Isten Szelleme vezette, aki egy teremtő cselekedetet vitt végbe? Nem következik ebből az, hogy Amerika elő van rendelve, hogy egy vezetője legyen az egész világnak?”

“Gondoljatok a népetek történetére. Az egész földön nem lehet vele párhuzamosat találni a nemzetek történetében. Látjátok, hogy minden következő lépés közelebb hozta a beteljesülést? Elhihetnétek, hogy ez a kibontakozás valami más mint a Legfensőbb Szellem működése által jött létre? Kételkedtek azon, hogy a Nagy Mindenható Isten az aki Amerika sorsát irányította?”

“Éppen úgy mint a mustármag, annak ellenére, hogy a magvak legkisebbikjeihez tartózik, a legnagyobb a fűszerek között, hisz az erejében, hogy a mustár növényt kifejezésre viszi, amely mikor felnő egy fa lesz, melynek ágain az ég madarai fészkelnek. Úgy nekünk is tudnunk kell, hogy meg van nekünk a hatalmunk, hogy a legnagyobbat fejezzük ki. Mikor Jézus ezt a hasonlatot adta, a hit minőségére célzott, nem a mennyiségre. ‘Bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a hegynek itt, menj innét oda, oda megy s nem lesz nektek semmi sem lehetetlen.’ (Mt. 17 : 20) Ez éppen úgy van a legapróbb pipacs magjával és a legerősebb banián maggal, a gumóval, a növénnyel, egy fa magjával, mindegyiknek van az a hite ami a biztonságot adja, hogy azok a legmagasabbat vihetik kifejezésre. Mindegyiknek meg van az aprólékos képe vagy elképzelése önmagában arról amit neki ki kell fejezni. Úgy kell nekünk is egy aprólékos képet alkotni arról amit mi kifejezésre kívánunk hozni. Akkor el kell érnünk a benső tökéletesítést azáltal, hogy órától óráig előkészülünk, akkor az tökéletesen meg fog nyilvánulni. Nincsen olyan virág amelyik teljes virágzásig jutott ezen benső tökéletességre irányuló ösztön nélkül. Egy pillanattal azelőtt a bimbó még elvolt rejtve a kehelyben, - a lény korlátozottságának egy jelképe, - de mikor a benső tökéletesítés be lett fejezve a virág megjelenik teljes szépségében. Éppúgy mint a magnak ami a földre esik először az egyénit fel kell adnia, hogy növekedhessen, kifejlődhessen és szaporodhasson, úgy kell nekünk is feladni az egyénit, hogy kibontakozásra juthassunk. Éppúgy mint a magnak először a magburkolaton át kell törnie, hogy növekedhessen, úgy kell nekünk is áttörnünk a korlátozásaink burkolatán, hogy növekedhessünk. Mikor ez a benső tökéletesedés beteljesült, akkor teljes szépségben előre kell lépnünk, éppen úgy mint a virág. És ahogyan az egyénnel történik, úgy történik az egy néppel is. Betudjátok látni, hogy mikor egy ilyen nemzetben a Krisztus tudat teljesen kifejlődött, minden amit az magára vállal, mindenkinek javára válik, mivel minden kormánynak a gyökere, vagy a szíve az alattvalóinak a tudata?” 

“Nagy hibákat követett el a népetek, a fejlődése folyamán, mert nem voltatok tudatosak a szellemi jelentőségetek felől, és a nagy zöme még mélyen alámerült az anyagiasságban. Én teljesen belátom, hogy nagy lelkek vezették nemzetetek sorsát, azt is belátom, hogy milyen kevésbé lettek ezek felbecsülve, addig míg éltek. Az út tele volt bokrokkal és tüskékkel, egy nehéz út, mert az ember eddig csak a korlátozott, halandó belátásával hagyta magát vezetni. Látjátok, mely csodákat hozott létre. De mennyivel nagyobb csodák jöhettek volna létre, ha a nép megértette és alkalmazta volna teljes, mély jelentőségét. Más szavakkal, ha átadták volna a hajó kormányát a Krisztusnak és ha mindannyian felismerhették volna az igazságot, hogy a Krisztus minden emberben él és hogy mindannyian egyek vagyunk, úgy mint Jézus, mely csodákat láthatnánk akkor történni! Én azonban előre látom, hogy ez a gyönyörűség még vár rátok, mihelyt a ‘E Pluribus Unum’ mély szellemi jelentősége meg lesz értve. Nem látjátok be, hogy ez egyike az Isten első nagy törvényeinek: egy a sok által kifejezve, egy mindannyiunkból és mindannyiunkért? Vegyük a nemzeteket amelyek valaha létrejöttek, azok amelyek egy igaz szellemi alapra lettek építve, azok álltak fenn a leghosszabb ideig, és örökké létezhetnének, ha az anyagiasság nem kapna alkalmat belopódzni és lassanként az egész szerkezetet alá nem aknázná, míg egy ilyen nemzet összeroskad, a túlzott rendellenes súlya alatt vagy alámerült a törvény visszaélése végett amely az életet adta neki. Mi történik egy ilyen esetben? Az Alapelv vagy az Isteni rész megmarad, míg mindezekben az egymást követő sikertelenségekben, kudarcokban egy lassú emelkedést lehet észrevenni, egy minden következő szakaszban emelkedő vonalat míg végül minden felemelkedik Istenbe, az Egy a sokból. Testvérek valóban nincs szükség prófétára, hogy erre a belátásra vezessen benneteket.”

“Látjátok milyen nagy nemzet volt Spanyolország, abban az időben mikor Kolumbusz a felfedező útjára indult és még egy rövid ideig azután és lám mi történik most. Rövidesen háborúba lesz a saját gyerekeivel, akkor látni fogjátok milyen tehetetlen nemzet, alig képes arra, hogy egy jó küzdelembe álljon vagy egy rosszból visszavonja magát. Minek tulajdonítsuk ezt a tehetetlenséget, minden életerő elvesztését? Nem mindig úgy történik az, úgy egy néppel mint egy egyénnel? Mikor a test alakja vagy szervezete, a vágyak vagy indulatok által  túlságosan ki van elégítve? Jöhet újra egy időszak látszólagos sikerrel vagy jóléttel, de az nem tart soha nagyon hosszan, aztán bebizonyítja a kiélt elaggott hervadt elpazarolt forma ugyanazt mint egy öreg ember tétovázó bizonytalan léptei. Ha azonban az ember és az állam megtartották volna és kifejlesztették, kibontakoztatták volna a szellemi erejüket, akkor azok 500, 5.000 vagy 10.000 éves korukban és az egész örökkévalóságban, éppen olyan rugalmasak és életvidámak lennének mint az életük csúcspontján.”

“Mennyire örvendezünk a jövendő korszaknak, a Kristály évszázadnak, a Szellem tiszta, fehér korának. Annak már virrad a hajnala. Mi már látjuk a napot lassan emelkedni és rövid időn belül mindannyian látni fogják ennek a hajnalodó napnak a teljes sugárkoronáját. Akkor nem lesz tovább sötétség és korlátozás. Nem örök előrehaladásra utal ez? Ha ez nem úgy lenne akkor, mindennek vissza kellene térni a forrásba amiből ered, az Egyetemes Lényegbe. Mindennek előre kell haladni, vagy visszatérni, semmi se maradhat félúton állva. Mikor ti Amerikaiak belátjátok az igazi hivatásotokat vagy küldetéseteket és kapcsolatba álltok a Szellemmel és azt hozzátok kifejezésre amit Isten akar, hogy ti kifejezzétek vagy más szavakkal mikor ti a Szellemet kifejlődésre engeditek, akkor a nemzetetek egy csodát visz végbe melyet ember nem képes leírni. Kétség kívül szükséges volt a sas erős csőre és karmai, hogy a népeteket egybe tartsa a kibontakozási ideje alatt, de egyszer át fog törni az igazi szellemi fény, és akkor be fogják látni, hogy a galamb hatalmasabb mint a sas és a galamb meg fogja védeni azt amit most a sas őriz. Gondoljatok a szavakra ami a pénzdarabon van amelyet ti kiküldötök a világon minden kereskedelmi útvonalra: ‘Istenben bízunk’ és ‘E Pluribus Unum’, a sokból összeállított Egy, szavak amelyeket a Szellem sugalmazott, szavak amelyek teljesen az időbe illenek, mikor a galamb a sas helyét átveszi a népetek szívnél.”

Itt végződött a beszélgetés, Emil közölte velünk, hogy rövid időre el kell hagynia bennünket, mert néhány emberrel beszélni akart, akik egy faluban gyülekeztek körülbelül háromszáz kilométerrel távolabb. Mondta, hogy majd újra hozzánk csatlakozik egy kis faluban száz kilométerre innen, ahova mi körülbelül négy nap múlva érkezünk. Akkor eltűnt, hogy négy nap multával ismét hozzánk csatlakozzon együtt négy társával egy kis határmenti helyiségben.


TIZENEGYEDIK FEJEZET

Aznap nagyon esős volt mikor ebbe a faluba érkeztünk, mindannyian bőrig áztunk. Nagyon kellemes szálláshelyet jelöltek ki nekünk, egy tágas, kényelmesen berendezett szobát, amit ebédlőnek és lakószobának használhattunk. Ez a szoba nagyon barátságos volt és jól be volt fűtve, egyikünk kérdezte, hogy honnan jöhet ez a meleg? körülnéztünk, de nem találtunk kályhát vagy más fűtő eszközt, pedig egy kellemes meleg hőmérséklet uralkodott. Csodálkoztunk ezen egy kicsit, de nem sok figyelmet szántunk rá, mivel már lassanként hozzászoktunk a meglepetésekhez és biztosak voltunk abban, hogy később majd mindent megmagyaráznak nekünk. Éppen az asztalhoz ültünk, mikor Emil ötödmagával bejött. Nem tudtuk, hogy honnan jöttek. Egyszerre csak egyetlen zaj vagy feltűnés nélkül, mindannyian megjelentek a szobának abban a végében, ahol nem voltak ajtók vagy ablakok, aztán az asztal felé sétáltak, mire Emil a négy idegent bemutatta nekünk. Akkor az asztalhoz ültek, mintha teljesen otthon érezték volna magukat. Mielőtt időnk lett volna elgondolkodni a történtek fölött, megtelt az asztal ízletes eledellel, csak éppen hús nem volt. Ezek az emberek nem esznek húst se mást aminek tudatos élete van. Étkezés után az asztalnál maradtunk és egyikünk megkérdezte hogyan lett ez a szoba befűtve? Emil válaszolt: “A meleget amit ebben a szobában éreztek, egy erő okozza, amivel mi mindannyian érintkezésbe kerülhetünk. Ez az erő vagy hatalom erősebb mint bármely gépi erő vagy hatalom; az ember magához vonhatja és alkalmazhatja mint fény, hő és még mint hajtóerő is, hogy mindenféle gépi szerkezeteket mozgásba hozzon. Ez az amit mi egyetemes erőnek nevezünk. Ha ti ezzel az erővel érintkezésbe állnátok, akkor azt örökmozgónak neveznétek. Mi ezt egyetemes erőnek nevezzük, isteni erőnek amit az Atya minden gyerekeinek rendelkezésére tart. Ez az erő vagy hatalom minden gépet képes működtetni, mindent el tud helyezni az egyik helyről a másikra némi üzemanyag felhasználása nélkül és minden szükségletet képes ellátni hő vagy fény iránt. Mindenütt jelen van és mindenki használhatja anélkül, hogy valamibe kerülne.” Egyikünk kérdezte, hogy az eledel ezzel az erővel lett elkészítve. Azt válaszolták, hogy az eledel teljesen elkészítve, úgy jött hozzájuk, ahogyan mi azt fogyasztottuk, közvetlen az egyetemes lényegből, éppen úgy mint a kenyér és a többi élelmiszer amivel mi már előbb el voltunk látva. Aztán Emil meghívott bennünket, hogy kísérjük el őket a lakóhelyükre körülbelül háromszáz kilométerre távolabbra, ahol megismerkedhetünk az édesanyjával. Elmondta nekünk: “Édesanyám képes volt a testét annyira tökéletesíteni, hogy azt magával vihette az átmenetelnél és most a legmagasabb tanítást kapja. Azért folyton a láthatatlanban él. Ez a saját szabad választása, mert ő a legmagasabbat akarja elérni és azáltal, hogy a legmagasabb tanítást kapja, képes arra, hogy erős segítséget nyújtson nekünk. Hogy ezt érthetővé tegyem nektek, mondhatnám, hogy ő mindig tovább haladt, míg elérte a mennyei birodalmat, ahogyan ti azt neveznétek, azt a helyet ahol Jézus van. Ezt a helyet néha a hetedik mennyországnak nevezik. Nektek, feltételezem én, ez a legfensőbb titkot jelenti. Had mondjam nektek, hogy nincs titok ebben. Ez egy hely a tudatban, ahol éppen minden titok le van leplezve. Azok akik a tudatos létnek ezt az állapotát elérték, el vannak vonva az fizikai látás elől, de vissza jöhetnek és beszélhetnek azokkal és oktathatják azokat akik befogadók tanításukkal szemben. Ők visszajöhetnek a saját testükkel, mert annyira tökéletesítették azt, hogy azzal oda mehetnek ahová akarnak. Képesek visszatérni a földre újjászületés nélkül. Azoknak akik a halálon átmentek újra kell születniük, hogy a földön ismét egy testük legyen. Mi egy tökéletes szellemi testet kaptunk és úgy kell azt nekünk látnunk és fogva tartanunk, ragaszkodnunk hozzá, hogy megtarthassuk tökéletesnek. Azok akik a testet elhagyták és a szellemben tovább haladtak, most belátják, hogy újra egy testet kell felvenniük és igyekezni tökéletesíteni azt.”

Mielőtt az asztaltól távoztak meglett beszélve, hogy a társaság öt csoportra osztódik és mindegyik csoport a szobában megjelent férfiak közül egyik vezetése alatt fog állni. Ez lehetővé teszi, hogy egy nagy munkaterületet fedjünk és nagy mértékben könnyebbítené a munkánkat. Egyúttal lenne alkalmunk olyan dolgoknak az igazságát megállapítani mint utazás a láthatatlanban és gondolatátvitel. Ezen terv szerint minden csoport az expedíciónk legalább két tagjából és egy az öt közül állna mint kalauz. Nagyon messzire eltávolodnánk egymástól, de mégis kapcsolatban maradnánk egymással azok segítségével akik olyan nagy barátságot tanúsítottak és megadták nekünk minden lehető alkalmat, hogy a munkájukat a valósággal szembesítjük.


TIZENKETTEDIK FEJEZET

Másnap minden részlet ki lett dolgozva, közülünk hárman, két társam és én Emilt és Jastot kísérnénk. A rá következő reggelen minden csoport teljesen készen állt vezetőjével és szolgáival, hogy különböző irányba menjen, miközben meg volt beszélve, hogy mindenki mindent, ami történik tüzetesen megfigyel és feljegyez és hogy hatvan nap után mindannyian összejövünk Emil lakásán a felül említett faluban, ami háromszáz kilométer távolságra volt a kiinduló pontunktól. A barátaink segítségével kapcsolatban maradnánk egymással. Az úgy lett elérve, hogy azok minden este egymással beszéltek vagy oda vissza utaztak csoportok között. Ha mi kapcsolatba akartunk lépni az expedíció vezetőjével vagy egy másik tagjával akkor csak közölni kellett az üzenetet a barátainkkal és hihetetlen rövid időn belül megkaptuk a választ. Ezen üzenetek feladásakor mindegyikünk teljesen kiírta az üzenetet és feljegyezte az időt percnyi pontossággal; aztán mikor a válasz jött ugyan azt tettük és később mikor mindannyian ismét együtt voltunk, összehasonlítottuk a jegyzeteket és tapasztaltuk, hogy mind pontosak voltak. Azon felül a barátaink az egyik táborból a másikba szoktak menni és velünk beszélni. Pontosan feljegyeztük a megjelenésüket és újra eltűnésüket, valamint az órát, a helyet és beszélgetéseket, és később mikor a jegyzeteket összehasonlítottuk láttuk hogy, minden megegyezett.

Rövid idővel az indulásunk után minden irányban szétszóródtunk, egy csoport Perzsiában volt, egy csoport Kínában, egy Tibetben egy Mongóliában és egy Indiában, mindig a barátaink társaságában. Azok néha több ezer kilométert tettek meg a láthatatlanban, mint ahogyan mi azt neveztük, és így tudakoztunk az eseményekről minden táborban.

A csoport rendeltetése amelyhez én lettem beosztva, nyilvánvalóan egy kis falu délnyugati irányban egy magaslati fennsíkon volt, magasan a Himalája hegység első hegyláncán, körülbelül százharminc kilométerre a kiindulópontunktól. Az útra nem vittünk egyáltalán semmi élelmiszert és mégis mindig bőven volt eledelünk és mindenütt találtunk alkalmas éjjeli szállást. Az ötödik napon, a kora délutánban megérkeztünk a rendeltetésünkre, ahol a falu lakósainak néhány képviselője fogadott bennünket, azok egy kényelmes szállást jelöltek ki nekünk. Észre vettük, hogy a falubeliek Emillel és Jasttal nagyon tiszteletteljesen viselkedtek. Elmondták nekünk, hogy Emil még soha nem látogatta meg ezt a falut, Jast azonban már volt itt egyszer. Az első látogatását akkor tette mikor a segítségét kérték, hogy szabadítson ki három falubelit a vad hóemberek kezeiből, akik a Himalája némely legzordabb tájain laknak. A látogatásunk oka ezen alkalommal egy segélykiáltás volt egy ugyanolyan esetből és hogy a betegeken segítsenek, akik nem képesek a falut elhagyni. Ezek az úgynevezett hóemberek nyilvánvalóan számkivetettek vagy menekültek, akik olyan sokáig a hegység havas és jeges táján éltek, hogy egy törzsé fejlődtek és képesek a hegyek vadonjában élni kapcsolat nélkül a műveltség némi formájával. Ez a nép, habár nem nagy számú úgy látszik vad és harcra vágyó, néha elfognak más embereket és megkínozzák a szerencsétleneket, akik a kezükbe kerülnek. Kiderült, hogy ezek a vad hóemberek a falu négy lakósát elfogták. A falu lakósai akik már nem tudták mitévők legyenek üzenetet küldtek, hogy megkeressék Jastot, ő segítségükre sietett Emillel és velünk mint társak. Mi már hallottunk ezekről a vad emberekről, de kételkedtünk a létezésükről, úgy hogy a jelenlétük híre nagyon felizgatott bennünket, mivel reméltük, hogy most megláthatjuk őket. Először úgy hittük, hogy egy mentő expedíció lesz szervezve, amiben mi is részt vehetnénk, de a reményünk elröppent mikor Emil közölte, hogy ő és Jast egyedül akarnak menni és mégpedig azonnal. Néhány másodpercen belül eltűntek és nem jöttek vissza második nap este előtt egyűt a négy fogollyal, akik borzalmas dolgokat meséltek kalandjukról és a furcsa emberekről akik elfogták őket. Ezek a különc hóemberek nyilvánvalóan teljesen mezítelen járnak, a testüket az idők folyamán szőr borította be, mint egy vad állatnál, úgy hogy azok a nagy hideget a magas hegyekben képesek elviselni. Azt mondják, hogy ezek az emberek nagyon gyorsan mozognak, még azt is mondják, hogy képesek a környezetükben élő vad állatokat üldözni és megfogni. Ezek a vadak a Mestereket a nap leszármazottjainak nevezik. Mikor a Mesterek megközelítik őket, hogy a foglyokat kiszabadítsák, nem állnak ellen. Elmondták nekünk azt is, hogy a Mesterek különböző kísérletet tettek, hogy jobban megközelítsék ezeket az embereket, de azok a kísérletek a vad nép velük szemben tanúsított félelméből kifolyólag, sikertelenek maradtak. Azt mondják, hogy mikor a mesterek feléjük közelednek nem étkeznek se alusznak és éjjel nappal a szabad ég alatt tartózkodnak, akkora a rettegésük a Mesterektől. Ezek az emberek minden kapcsolatot elvesztettek a művelt világgal és elfelejtették még azt is, hogy valaha érintkeztek más törzsekkel vagy, hogy azokból származnak, annyira elkülönítették magukat a külvilágtól. Csak nagyon keveset tudtunk meg Emiltől és Jasttól erről a furcsa népről és nem voltak hajlandók arra, hogy minket hozzájuk vigyenek. Az egyedüli válaszuk kérdéseinkre az volt: “Ők is Isten gyerekei úgy mint mi, csak olyan sokáig gyűlöletben és félelemben éltek az embertársaik iránt és annyira kifejlesztették a képességet a rettegésre és a gyűlöletre, hogy olyan mértékben elszigetelték magukat, hogy teljesen elfelejtették az emberi fajtól való származásukat és önmagukat annak a vad lényeknek tartják amint ők most mutatkoznak. Mi csak azt mondhatjuk, hogy az ember azt hozza nyilvánosságra amire a szellemi szemeit rögzíti, és mikor az Istentől és embertől elfordul, mélyebbre süllyedhet mint az állat. Nem lenne jó titeket ezekhez az emberekhez vinni, az csak ártana nekik. Mi abban a reményben élünk, hogy egy szép napon találunk közöttük valakit aki befogadó a tanításunk iránt és úgy mindegyiküket megközelíthetjük.”

Mondták nekünk, hogy mi teljesen szabadok vagyunk, ha akarjuk saját kezdeményezésből egy kísérletet tenni, hogy megtekintsük ezt a furcsa népet, hogy a mesterek kétség kívül meg tudnak óvni bennünket esetleges sérülésektől és hogy ők, ha foglyul esnénk, kiszabadítanának bennünket. Azon este hallottuk, hogy a terv szerint másnap indulnánk egy nagyon régi templomba ami körülbelül ötven kilométer távolságra van ettől a falutól. A két társam azonban elhatározták, hogy feladják a templomlátogatást inkább igyekeznek azokat a vadakat közelebbről megnézni. Próbáltak két falubelit rábeszélni, hogy menjenek velük, de itt egy határozott elutasításba ütköztek, mivel a lakósok közül senki nem akarta elhagyni a falut, addig míg gondolták, hogy a hóemberek a környéken vannak. Erre a társaim elhatározták, hogy ketten mennek. Miután Emiltől és Jasttól felvilágosítást kaptak a nyomokról és az irányról felkötötték a fegyverüket és felkészültek az indulásra. Mielőtt elmentek volna meg kellet ígérniük Emilnek és Jastnak, hogy csak a legszűkebb helyzetben fognak ölni. Én csodálkoztam mikor láttam, hogy volt olyasmi nálunk mint egy nagyméretű pisztoly. Az enyémet én már régen eltettem és már nem is tudtam, hogy hová. A véletlen akarta azonban, hogy a segítők egyike akik rólunk gondoskodtak, két pisztolyt a felszerelésünkhöz csomagolt és most azok ott előkerültek.


TIZENHARMADIK FEJEZET

Emil, Jast és én később a nap folyamán a templom felé indultunk, ahol másnap este hatkor érkeztünk. Két közepes korú templomőrt találtunk, akik egy kellemes alvóhelyet készítettek nekem. A templom egy magas hegycsúcson, durva kőből volt építve és ahogy mondják több mint 12.000 éves. Kitűnően megmaradt és mindig mikor szükséges volt rendesen helyre lett állítva. Azt mondják róla, hogy ez egyike az első templomoknak amelyeket a Siddhák tanítói építettek és hogy azok ezt olyan helyre építették ahol teljes csendet találhattak. Nem lehetett volna jobb helyet találni, nevezetesen a hegyvidék azon részének a legmagasabb csúcsán 3.300 méter tengerszint fölött és több mint 1.500 méter a völgy fölött. Az utolsó tíz kilométeren úgy tűnt nekem mintha az út függőlegesen ment volna fölfelé. Néha kötelekkel tartott cölöpökön vezetett, amelyek magasabban nagy kövek körül voltak tekerve aztán a sziklafalakon le voltak eresztve és a cölöpöket tartották amelyek 200 méteren mintha ég és föld között alkották az utat. Aztán arra kényszerültünk, hogy cölöpökből álló létrán másszunk fel, amelyek fent kötelek tartottak. Az utolsó emelkedő körülbelül 100 méteren függőlegesen ment fölfelé, egész végig kötéllétrán. Mikor végre elértük a rendeltetési helyünket, az volt az érzésem, hogy a világ legmagasabb pontján álltunk.

Másnap reggel előbb fennvoltunk mint a nap, mikor a templom tetőzetére léptem, elfelejtettem az egész előző napi nehézkes kuszást mászást. A templom olyan helyen volt, egy meredek szakadék szélén, hogy lefelé nézve a mélységbe 1.000 méter mélyen nem lehetett semmit látni, úgy látszott mintha az egész a levegőben lógna. A legnagyobb erőfeszítésbe került, hogy meggyőzzem magamat arról, hogy az nem úgy van. A távolban három hegyet lehetett látni amelyeken, úgy mondták nekem, ehhez hasonló templomok vannak, de azok olyan távol voltak, hogy még távcsővel se voltam képes megkülönböztetni. Emil mondta, hogy a többi csoportok egyike körülbelül abban az időtájban érkezik templomba a legtávolabbi hegyen, mint mi az előző este, mégpedig az a csoport amelyikben az expedíció vezetője vesz részt. Ha valamit akarok neki üzenni, akkor azt most megtehetem, mert most azok is a templom tetőén állnak egy hasonló helyzetben mint mi. Elővettem a jegyzőkönyvemet és beleírtam, hogy egy templom tetőén vagyok 3.300 méterre a tengerszint fölött, és hogy úgy tűnik nekem mintha a templom a levegőben lógna és hogy szombat van, augusztus másodika, az órám szerint pontosan 4 óra 55 perc. Emil elolvasta az üzenetet és egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán jött a válasz: “Idő: 5 óra 1 perc az én órám szerint, hely: valahol a levegőben 2.800 méter a tengerszint fölött, dátum: szombat augusztus 2. Gyönyörű kilátás, és különösen figyelemre méltó helyzet.” Aztán Emil így szólt: “Ha akarod elviszem ezt a jegyzetet és hozom vissza a választ. Én ugyanis oda akarok menni a másik templomba és a barátainkkal beszélni, ha nincsen valami kifogásod.” Szívesen oda adtam neki a jegyzetemet amire eltűnt, egy és háromnegyed óra után visszajött a vezetőnk egy kis levelével ami bizonyította, hogy Emil 5 óra 16 perckor ott jelentkezett, és hogy nagyon kíváncsiak voltak, hogy mi fog jönni. (Az idő különbséget a hosszúsági fokok okozták.) Három napig maradtunk ebben a templomban és azalatt az idő alatt Emil felkereste mindegyik csoportot jegyzeteimet magával vitte és mindig hozva a választ mindegyik csoporttól.

A negyedik nap reggelén felkészültünk hogy visszatérjünk a faluba ahol a társaimat hagytuk. Észrevettem, hogy Emil és Jast még egy másik falut is megakartak látogatni, ami a völgyben volt, körülbelül ötven kilométerre attól a ponttól ahol az utunk és a völgybe vezető út elágazott; én javasoltam, hogy, menjenek el oda és vigyenek engem velük. Azon éjjel egy pásztor kunyhójában szálltunk meg. Másnap reggel korán útra keltünk, hogy a következő napon este alkonyat előtt elérhessük a rendéldeltetési helyünket. Mert ugyanis gyalog mentünk. A templomokba vezető utakon lehetetlen volt lovakat használni, tehát azokat ott hagytuk a faluba a társainkkal együtt.

Délelőtt 10 óra tájban egy heves vihar kerekedett, és úgy nézett ki hogy egy hatalmas nagy eső jön, de az elmaradt. A környék amerre mentünk nagyon erdős volt, a talaj sűrű száraz füvel volt borítva. A talaj nyilvánvalóan nagyon száraz volt. A villám sok helyen kigyújtotta a száraz füvet és mielőtt észrevettük már körülvett bennünket az erdőtűz. Pillanatok alatt egy heves dühöngő tűz lett ami egy gyorsvonat sebességével három oldalról körülvett bennünket. A füst vastag felhőkbe kavargott le, én a félelemtől nem tudtam mitévő legyek, elfogott a rémület. Emil és Jast azonban szemmel láthatóan nyugodt és közömbös maradt, az némileg megnyugtatott engem. Így szóltak hozzám: “Két lehetőség van, hogy megmeneküljünk. Az egyik az, hogy igyekezünk a legközelebbi folyóhoz érni, ami egy mély hegyszorosban folyik, ha a hegyszorost elérjük körülbelül nyolc kilométerre innen, akkor ott valószínűen biztonságban megvárhatjuk míg kialszik a tűz. A másik lehetőség a tűzön átmenni, ha van elegendő bizalmad bennünk hogy kövess minket.” Rögtön eltűnt minden félelem belőlem, mert emlékeztem arra, hogy ezek az emberek eddig minden szükség esetén találtak egy kiutat. Teljesen átadtam magamat a kezükbe és közéjük álltam, úgy folytattuk az utunkat, ami nyilvánvalóan abba az irányba vezetett ahol a tűz a leghevesebben égett. Azonnal egy nagy boltív nyílt meg előttünk és mi egyenesen a tűzön át mentünk anélkül hogy a legkevesebb bajunk lett volna sem a füsttől sem a hőségtől vagy a lehulló égő ágaktól, amivel a föld le volt borítva. Legalább tíz kilométert mentünk úgy a lángoló környéken. Úgy tűnt nekem, hogy mi olyan nyugodtan sétáltunk az úton, mintha nem történt volna semmi. Ez addig tartott míg egy kis folyón mentünk át, miután kiértünk a tűzből. Mikor később ugyanazon az úton visszatértünk, volt bőven alkalmam, hogy közelebbről szemügyre vegyem az utat a kopaszra égett környéken. Miközben a tűzön át mentünk Emil így szólt hozzám: “Nem látod milyen könnyű Isten legfensőbb törvényét alkalmazni, egy alacsonyabb törvény helyett, mikor valóban szükséged van a fensőbbre? Mi most a testünk rezgését felemeltük egyel magasabbra mint a tűzé és így az nem árthat nekünk. Ha most halandó emberek látáskörében lennénk, azok azt gondolnák, hogy mi eltűntünk, miközben az azonosságunk az maradt ami mindig is volt. Valójában nem látunk különbséget. A halandó kedélyek által sugalmazott életszemlélet itt nem képes követni bennünket. Ha a halandó emberek láthatnának bennünket, azt gondolnák, hogy feltámadtunk. Valójában az úgy is van. Feltámadunk, felemeljük a tudatunkat egy szintre ahol a halandó szellem elveszti a kapcsolatot velünk. Mindenki megteheti azt amit mi. Mi egy törvényt alkalmazunk, amit az Atya adott nekünk, hogy használjuk. Mi képesek vagyunk arra is használni ezt a törvényt, hogy a testünkkel az űrben bármely távolságot áthidaljunk. Ez az a törvény, amelyet alkalmazunk mikor ti eltűnni és megjelenni láttok bennünket, vagy ahogyan ti mondjátok távolságot megsemmisíteni. Mi minden nehézséget legyőzünk egyszerűen azáltal, hogy a tudatunkat föléje emeljük és ezen a módon képesek vagyunk minden korlátozást felülmúlni amelyet az ember a halandó tudatában saját magára kivetett.”

Úgy tűnt nekem, hogy a lábaink a járás közben alig hogy érintették a földet. Mikor kijöttünk az erdőtűzből és a folyó túloldalán biztonságban voltunk, az első benyomásom az volt mintha egy mély álomból ébredtem volna fel és mindezt álmodtam volna, de lassan áthatolt hozzám a történtek valósága és annak a valódi jelentősége kezdte tudatomat eltölteni. Találtunk egy árnyékos helyet a folyó partján, ott megettük az ebédet, pihentünk egy órát, aztán folytattuk az utunkat a falu felé.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Ez a falu nagyon érdekesnek mutatkozott, mert itt bizonyos, jó állapotban lévő feliratokat őriztek, amelyek a lefordítása után nyilvánvalóan kiálló bizonyítékot szolgáltattak arról, hogy Keresztelő Szent János körülbelül öt évig itt lakott. Később láthattunk feljegyzéseket amelyek döntően bizonyítják, hogy körülbelül tizenkét évig ebben az országban élt. Még később mutattak nekünk feljegyzéseket amelyek bizonyították, hogy Keresztelő Szent János legalább húsz évig ezeknél az embereknél tartózkodott Tibetben, Kínában, Perzsiában és Indiában. Igen mi tapasztaltuk, hogy ezeknek a megmaradt és jó állapotban lévő feliratoknak nyomán majdnem ugyanazt az utat követhettük amit ő megtett. Ezek az okmányok olyan érdekesek voltak, hogy több faluba visszamentünk és egy széleskörű vizsgálat után az így megszerzett adatokat összeillesztve egy meglehetősen pontos térképet tudtunk összeállítani Keresztelő Szent János utazásairól ezek az emberek között abban az időben mikor itt tartózkodott. Néha olyan élénken álltak az események a szellemünk előtt, hogy eltudtuk képzelni ugyanazon a földön utazni, ugyanazt az utat követni melyen ő olyan régen járt.

Három napig maradtunk ebben a faluban. Ezen napok folyamán a múlt egy széles látványa bontakozott ki előttem. Láthattam, hogyan vezet vissza ez a tanítás a homályos múlton át a legelső kezdetig, mikor minden az egyedüli Forrásból, Lényegből, Istenből eredt. Továbbá láthattam, hogyan tanították különböző tanítók ennek a tannak a különböző hajtásait és hogyan fűzte hozzá minden egyén a saját véleményét, gondolva, hogy azok a saját tulajdonai voltak és hogy Isten azokat csak neki egyedül nyilatkoztatta ki; akkor jött a meggyőződés, hogy csak ő egyedül kapta meg az igazi üzenetet és, hogy ő volt az egyedüli aki ezt az üzenetet a világnak átadhatja. Így keveredtek el halandó vélemények a valódi kinyilatkoztatással és attól a pillanattó kezdett nézeteltérés és viszály belépni. Beláttam, hogy ezek az emberek, a Mesterek, szilárdan állva maradtak az igazi szellemiség szikláján, tudatában annak, hogy az ember valóban halhatatlan, bűn nélküli, változatlan és örök, Isten hasonlata és képmása. Szerintem további vizsgálatok csak azt tudják bebizonyítni, hogy ezek a nagy emberek a századokon át megtartották az igazságot és zavartalan, tiszta állapotban átadták. Nem állítják, hogy minden igazság amit át lehet adni, a tulajdonukban van, azt se kérik, hogy átvegyen valaki valamit tőlük, hacsak nem meggyőződik a munkájuk valódiságáról és ugyanazt képes végbe vinni amit ők maguk végbevisznek. Nem tartanak fenn jogot némely elismerésre, kivéve a munkákra amiket végeznek.

Három nap után hajlandónak találtam Emilt és Jastot, hogy visszamenjünk a faluba ahol a társaimat hátra hagytuk. Ők csak azért látogatták meg a falut ahol voltunk, hogy gyógyulást hozzanak, és az utat a templomba és ebbe a faluba kétség kívül sokkal rövidebb idő alatt megtehették volna, mint nekem szükséges volt. Én azonban nem voltam képes úgy utazni mint ők, azért ők is úgy utaztak mint én.

Mikor visszaértünk a faluba ott a társaimat ránk várva találtuk. Hallottuk, hogy a vizsgálatuk a hóemberek felől semmibe ment. Öt napig keresték őket, az aztán több mint elég volt és feladták a kísérletet. A visszaúton a falu felé valami felhívta a figyelmüket ami egy férfi termetére hasonlított, az égboltra lerajzolódva másfél kilométerre tőlük egy hegycsúcson, de mielőtt a távcsövüket rá tudták volna irányítani, már olyan távolra eltűnt, hogy csak egy pillantást vethettek rá. Ez az illanó szemlélés keltette bennük a benyomást egy majom formájú szőrös termetről. A társaim siettek a helyre ahol azt látták, de nem találtak további nyomokat. Annak ellenére, hogy a nap többi részét arra szánták, hogy a környéket végigkutassák, továbbá nem találtak semmit, majd végül feladták a kutatást.

Miután a társaim meghallgatták az én élményeimet, azok is abba a templomba akartak menni, de Emil mondta nekik, hogy a következő napokban egy hasonló templomot fogunk meglátogatni, feladták tehát a tervüket.

Hallottuk, hogy a faluban sok ember összejött a környékből, hogy gyógyulást keressenek, mert futárokat küldtek ki, hogy a hírét vigyék a négy falusi megmentésének akiket a hóemberek elfogtak. Mi még egy napig a faluban maradtunk és láttunk néhány említésre méltó gyógyulást. Egy fiatal, körülbelül húsz éves asszony akinek a lábai az előző télen elfagytak visszakapta a használatát. Szó szerint láthattuk növekedni a húst mindaddig míg a lábak szabályosak lettek és ő nehézség nélkül rendesen tudott járni. Két vak visszakapta a látóképességét. Egyikük vakon született, mondták el nekünk. Továbbá számos enyhébb bajok gyógyultak meg. Mindannyiukban mély benyomást keltettek a hozzájuk intézett szavak. Az összejövetel után megkérdeztük Emilt, hogy sok embert megtérítettek-e. Azt válaszolta, hogy sokan tényleg segítve lettek, miáltal az érdeklődésük fel lett keltve és hogy azok egy ideig közreműködnek de nagy többségük hamarosan újra felveszi a régi életmódját, ítélve, hogy nagyon sok erőfeszítésbe kerül, hogy komolyan vegyék a munkát. Ezek az emberek majdnem mindannyian egy gondnélküli kényelmes életet folytatnak és csak 1%-a fogja komolyan fel a munkát azok közül akik állítják, hogy hisznek. A többi teljesen segítségre van utalva kívülről mikor bajba jutnak. És éppen ez az ami a Mesterek munkáját olyannyira súlyosbítja. Ők azt mondják hogy ők mindenkin tudnak segíteni, aki valójában segítséget kíván, de a valódi munkát nem képesek az emberek helyében megtenni. Ők beszélhetnek nekik a bőségről ami készen áll előttük, de hogy egyesüljön azzal a bőséggel, abban mindenkinek hinni kell és azt bebizonyítani saját magának, azáltal hogy megérti és létrehozza azt.


TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Másnap reggel elhagytuk a falut, két falubeli, akik nyilvánvalóan felvették a munkát elkísértek bennünket. A harmadik nap estére egy faluba érkeztünk, ami körülbelül húsz kilométerre volt attól a falutól ahol a feliratokat láttam Keresztelő Szent Jánosról. Nagyon szerettem volna, hogy a társaim is láthatják a feliratokat, azért elhatároztuk, hogy egy ideig ott maradunk. Jast elkísért bennünket oda. A társaim nagyon kíváncsiak lettek, a feliratok olvasása után elterveztük tehát, hogy letérképezzük és magunk is követjük az utat, úgy ahogyan a jegyzetekbe említve volt. Azon este megjelent a Mester aki a negyedik csoport élén állt és az éjszakát nálunk töltötte. Magával hozta az első és a harmadik csoport üzenetét is. Ő ebben a faluban született és itt nőtt fel, az ő elődei voltak azok akik a jegyzeteket készítették, amelyeket attól az időtől fogva megőriztek. Azt mondták róla, hogy ő az ötödik nemzedékhez tartózik a jegyzetek írója után és hogy a családnak egyetlen tagja sem viselte el a halált. Mindannyian magukkal vitték a testüket és bármikor vissza tudtak jönni.

Megkérdeztük tőle, hogy lehetséges-e, hogy a jegyzetek írója eljön hozzánk és elmond egyet mást nekünk. Ő azt mondta, hogy annak nincs akadálya és azon estére megbeszéltük a találkát.

Alighogy leültünk, mikor hirtelen megjelent egy férfi a szobában, akit mi körülbelül 35 évesnek becsültünk. Bemutatták nekünk, mi mindannyian kezet fogtunk vele. Nagyon meglepődtünk a külső megjelenéséről, mert azt vártuk, hogy nagyon öreg. Az átlag termetnél nagyobb volt, szögletes arcvonásai voltak, de a legbarátságosabb tekintel, mint amilyet én valaha láttam. Minden mozdulatából egy erős jellem tanúskodott. Az egész lényéből egy fény sugárzott ami az értelmünket felülmúlta. Mielőtt újra helyet foglaltunk, Emil, Jast és a másik két férfi a szoba közepére álltak, egymás kezét fogva egy kört alkottak és néhány percnyi csendbe merültek, aztán mindenki leült és a férfi aki olyan hirtelen megjelent a szobában beszélni kezdett: “Ti kívántátok ezt a beszélgetést, hogy jobban megértsétek az okmányokat amelyeket nektek fel lettek olvasva és megmagyarázva. Én mondhatom nektek, hogy ezeket az okmányokat én fogalmaztam, amelyek a nagy lélekről, Keresztelő Szent Jánosról szólnak és amelyek nyilvánvalóan olyan nagy meglepetést keltenek bennetek. Ezek az igazi eseményeket tartalmazzák azon idő alatt míg ő nálunk tartózkodott. Ahogyan ezek a jegyzetek kimutatják ő egy mesze menő ismerettel és egy csodálatos értelemmel rendelkezett. Ő belátta, hogy a mi tanunk az igazi, nyilvánvalóan mégse jutott el annak a megvalósításáig, másképp nem halt volna meg. Én ebben a szobában hallgattam János és apám beszélgetéseit, és ez volt a hely ahol a tanításának nagy részét kapta. Innen ment át apám a másvilágra, testét magával véve, és János ennek az átmenetelnek szemtanúja volt. A családnak nincs egyetlen tagja se apám felől se anyám felől aki nem vitte volna magával a testét az átmenetnél. Ez az átmenet a test szellemi tökéletesítését jelenti olyan mértékben, hogy az ember annyira tudatos lesz az Élet vagy Istenről, hogy az ember úgy látja az életet mint ahogyan Isten azt látja; akkor megvan az embernek az előjoga, hogy a legmagasabb tanítást kapja és abból a birodalomból képes az ember mindenkit segíteni. Mi nem szállunk le abból az országból soha, mert azok akik ezt a helyet elérték, nem érzik soha többé a vágyat, hogy visszatérjenek egy alacsonyabb tudat-állapotába. Azok mindannyian tudják, hogy az élet előremenetel és felemelkedés, nincs lehetőség visszatérni, és senki sem kívánja azt. Mi mindannyian igyekezünk segíteni azokon akik több fényre törekednek. Az üzeneteket amelyeket mi folyton kiküldünk az Egyetemesbe most a Föld minden részén tolmácsolják Isten gyerekei közül azok, akik befogadók azzal szemben. Ez a mi legfontosabb célunk, ennek az országnak vagy a tudatos lét ezen állapotának elérésével, mert akkor képesek vagyunk mindenkit némiképpen segíteni. Mi beszélhetünk velük és taníthatjuk azokat akik befogadók azzal szemben és fel tudjuk emelni tudatukat, vagy közvetlen őáltaluk, vagy mások segítségével. Egy más valaki nem teheti meg a munkát helyetted, se nem segíthet örökké. Neked el kell határozni, hogy magad végzed el a munkát és aztán neki állni. Akkor szabad vagy és bízhatsz a saját erődben. Mikor mindannyian úgy mint Jézus a tudathoz jutnak, hogy a test egy szellemi dolog és megsemmisíthetetlen és ragaszkodnak ehhez a tudathoz, akkor képesek leszünk mindenkivel kapcsolatba állni és a tanítást amit mi kaptunk szélesebb körben tovább adni. Nekünk megvan az előjogunk tudni, hogy mindenki elérheti azt amit mi elértünk és azzal minden életkérdést megoldhat és kiderül, hogy mindaz amit az ember eddig nehéznek és titokzatosnak tartott, nagyon egyszerű.”

“Én egyáltalán nem mutatkozom nektek másként mint bárki más, akivel ti minden nap találkoztok, és én se látlak benneteket másképpen.” Mi mondtuk neki, hogy mintha valami sokkal finomabbat látnánk benne. Ő így válaszolt: “Csak a halandó az emberben tesz egy összehasonlítást a halhatatlannal. Ha hajlandó lennél csak az Isteni tulajdonságokat látni, összehasonlítás nélkül, akkor minden emberi lényt úgy látnál mint engem látsz, vagy más szóval azzal, hogy a Krisztust keresed minden emberben, vagy az Istenit hoznád a napfényre mindenkiben. Mi nem teszünk összehasonlítást, mi mindig csak a Krisztust vagy az Istenit látjuk és így a ti látáskörötökön kívül vagyunk. Mi tökéletességet látunk, nekünk tökéletes belátásunk van, ti tökéletlenséget láttok, tökéletlen a belátásotok. Addig míg érintkezésbe jutsz valakivel aki képes arra, hogy téged odáig segítsen, hogy fel tudod emelni a tudatodat olyan magasra ahol képes vagy látni bennünket, és velünk beszélhetsz úgy mint most, addig a tanításaink sugallatok formájában érnek el téged. Az azonban nem sugallat, mikor mi valakivel beszélünk, vagy igyekszünk beszélni vele. Az csak egy oktatás formája, ami arra a pontra vezet, ahol az igazi sugalmazást megkaphatod. Csak akkor lehet szó sugalmazásról, mikor az egyenesen Istentől jön és te megengeded Istennek, hogy általad kifejezze magát, akkor te az egyikünk vagy.”

“A virág Eszményi képe, a legkisebb részletig pontosan a magba van foglalva és gyarapodnia kell, fejlődni és kibontakozni órától óráig való előkészüléssel, hogy a tökéletes virággá váljon. Mikor ez a benső kép a legkisebb apróságig teljes, akkor megjelenik a virág teljes szépségében. Isten ugyanúgy minden gyerekeinek a tökéletes képét a szellemben tartja, az eszményi képet miáltal Ő önmagát akarja kifejezni. Ha mi megengedjük, hogy Isten általunk kifejezze Önmagát képesek vagyunk ezt a tökéletes kifejezési módot még jobban alkalmazni mint a virág, azon az ideális módon melyet Ő nekünk szánt. Csak akkor kezdenek a nehézségek felvetődni ha mi magunk akarjuk a kezünkbe venni a vezetést. Ez nem csak egynek vagy egyeseknek érvényes, hanem mindenkinek. Mutatva lett nekünk, hogy mi nem vagyunk másak mint ti. Csak a belátásban van különbség, ez az egész.” 

“Minden különböző ‘izmus,’ hitvallás és szertartás, a hit minden különböző látáspontja jó, mert azok követőit végül ahhoz a tudathoz vezeti, hogy mélyen elrejtve mindezek alatt egy lényeges tényező van, amit ők addig nélkülöztek, egy elrejtett valami, amivel még nem kerültek érintkezésbe, valami amit ők nem tudtak megtalálni, habár megillette őket, amit teljes joggal birtokolhatnak és kell, hogy megszerezzék. Mi látjuk, hogy pontosan ez az, ami az embert végül oda vezeti, hogy mindent birtokába vegyen. Éppen az a tény, hogy az ember tudja, hogy van még valami amit a birtokába vehet és amije még nincsen, az fogja az embert ösztönözni arra, hogy azt megszerezze. Ez az út amelyen minden haladás létrejön minden dologban. Először Isten ötlete áramlik az emberi tudatba, úgy hogy az ember belátja, hogy van valami elérhető, ha hajlandó vállalni érte a munkát. Szokás szerint itt követi el az ember a hibát azzal, hogy a forrást elkerüli, ahonnan az ötlet eredt és azt gondolja, hogy teljesen őbelőle származik. Elfordul Istentől, ahelyett, hogy megengedné neki általa azt a tökéletességet kifejezni, amit Isten az ő részére lát, a saját utján jár és tökéletlen módon hozza létre azt ami tökéletesnek van teremtve, vagy aminek tökéletesen kellene megnyilvánulni.”

“Ha az ember hajlandó lenne elismerni, hogy minden ötlet Isten közvetlen tökéletes kifejezése és hogy ha ő, mihelyt az ötlet elérte elméjét, azonnal eszményévé tenné azt, amit Isten őáltala kifejez és továbbá a halandó kezeivel nem nyúlna hozzá, hanem hagyná Istent általa a tökéletes módon dolgozni, akkor az eszme tökéletesen megjelenne. Mert kell, hogy megértsük, hogy Isten a halandó fölött áll és hogy a halandó sehogyan se lehet hasznos. Így az ember rövid időn belül megtanulná tökéletességet kifejezésre hozni. A legfontosabb amit az embernek tanulni kell, az hogy végleg felszámoljon a lélektani erőkkel és Istent közvetlen kifejezésre hagyja jutni, mert minden lélektani erőt az ember teremtett és az könnyen a tévútra vezeti őt.”


TIZENHATODIK FEJEZET

A beszélgetés azzal a megállapodással végződött, hogy reggelire mindannyian összejövünk. Másnap reggel korán keltünk és már fel-hétkor készen voltunk a reggelire. Mikor a szállásunkat elhagytuk, hogy az utca túloldalára menjünk a helyre ahol étkeztünk, a barátainkkal találkoztunk, akik ugyanabba az irányba mentek sétálva és beszélgetve, éppen úgy mint közönséges halandók. Köszöntöttek bennünket, mi mondtuk nekik, hogy mi azon csodálkoztunk, hogy így találkozunk velük. A válasz így hangzott: “Mi nem vagyunk semmi más mint emberek, ugyanolyanok mint ti. Miért akartok ti minket minden áron valamilyen tekintetben másnak látni mint ti vagytok? Mi csak az Istentől kapott erőket jobban kifejlesztettük mint ti.” Erre mi azt kérdeztük: “Miért nem tudjuk akkor mi is megtenni a munkákat amit láttuk, hogy ti megtettétek?” Így válaszoltak: “Miért nem lépnek mindazok a nyomunkba, akikkel mi érintkezünk és nem teszik ugyanazokat a dolgokat mint mi? Mi nem tudjuk és nem is akarjuk senkire ráerőltetni a mi életmódunkat, mert mindenki a saját belátása szerint szabadon választja az utat amelyiken járni és ahogyan élni akar. Mi igyekszünk megmutatni mindenkinek az egyszerű és könnyű utat, az utat, amit mi kipróbáltunk és nagyon kielégítőnek találtunk.” Bementünk a házba ahol, a reggeli asztalhoz ültünk, a beszélgetés a mindennapos eseményekre fordult. Ámulat fogott el engem. Négy férfi ült velünk szemben az asztalnál, akik közül egy körülbelül ezer évig ezen a földön élt. Ő annyira tökéletesítette a testét, hogy képes volt azt magával vinni, ahova csak akarta és az a test megőrizte a rugalmasságát és ifjúságát mint egy harmincöt éves férfi és ez a tökéletesség körülbelül kétezer évvel ezelőtt jött létre. Mellette ült egy másik férfi aki az előbb említett családnak egy egyenes leszármazottja volt az ötödik fokon. Ez a második több mint hétszáz évet élt a földön, miközben a teste nem látszott negyven évnél idősebbnek. Ők képesek voltak egymás közt és velünk beszélgetni, éppúgy mint más emberek. Aztán ott volt Emil, aki már több mint ötszáz évet élt és körülbelül hatvan évesnek látszott és Jast aki körülbelül negyven éves volt és úgy is nézett ki. Mindannyian egymás közt beszélgettek mint testvérek, felsőbbség némi nyoma nélkül, mindegyikük ugyanolyan barátságosan, egyszerűen és mégis minden szó amit kiejtettek megfontolt és logikus volt, miközben semmi titokzatosság nem volt rajtuk; azt mondhatjuk, mint megszokott halandók, akik napról napra egymással érintkeznek. Alig hittem el, hogy nem álmodom.

Mikor a reggeli után felálltunk az asztaltól, a társaim egyike kiakarta fizetni a reggelit. Emil így szólt hozzá: “Ti a mi vendégeink vagytok” és kiszolgáló nőnek nyújtotta a láthatóan üres kezét, de jobban megfigyelve láttuk, hogy éppen elegendő pénz volt a kezében hogy a számlát fedezze. Észrevettük, hogy a barátaink nem hordtak pénzt magukkal és mégse voltak másoktól függőek. Mikor pénzre volt szükség, azt csak az egyetemesből kellet venniük.

Kimentünk a házból és a férfi, aki az ötödik csoportot vezette búcsúzóul kezet nyújtott és eltűnt mert vissza kellet mennie a csoportjához Mi feljegyeztük távozásának idejét és később hallottuk, hogy nem telt el tíz perc miután tőlünk eltávozott és a csoportjánál megjelent.

A napot együtt töltöttük a barátaink társaságában, Emil, Jast és a jegyzetek írójával, ahogyan mi őt elneveztük, sétálva a faluban és a környéken, miközben a barátunk sok esetet apró részletekig ismertetett velünk melyek Keresztelő Szent János tizenkét évig tartó tartózkodása idején ebben a faluban történtek. Igen olyan élénken lettek ezek a történetek a szellem elé idézve, hogy, mintha mi magunk abban a rég múltban éltünk volna, érintkezve és beszélve ezzel a nagy lélekkel, akit ezelőtt csak az elbeszélők képzelete által előhívott legendás személyként ismertünk. Attól a naptól fogva Keresztelő Szent János valóban egy élő személy lett nekünk, nekem mégannyira valódi, hogy úgy tűnt, mintha most látnám járni a falu utcáin és a környéken elevenen, miközben oktatást kap ezektől a nagy lelkektől, éppen úgy mint mi az utcákon és a környéken sétáltunk, habár nem voltunk képesek felfogni ezen dolgok alapján lévő igazságot.

Miután az egész napot sétálással töltöttük, hallgatva a legérdekesebb történelmi események elbeszélését és a jegyzetek lefordítását melyeket nekünk felolvastak azon a helyen ahol az események majdnem kétezer évvel ezelőtt történtek, éppen alkonyat előtt nagyon elfáradva értünk vissza a faluba. A három barátunk, akik velünk voltak és éppen annyit jártak mint mi, mégse látszott rajtuk a fáradság vagy kimerülés semmi nyoma. Míg mi piszkosak porosak és izzadtak voltunk, ők friss és jókedvűek voltak, a ruhájuk éppen olyan tiszta és friss volt mint reggel mikor elindultunk. Már korábbi kirándulásaink és utazásaink alkalmával, ezekkel az emberekkel, észre vettük, hogy az ő ruháik soha nem lett piszkos. Már többször szóba hoztuk ezt, de még eddig nem kaptunk rá választ, míg ezen este egyikünk egy megjegyzésére a jegyzetek írója azt mondta: “Ez nektek figyelemre méltónak tűnik, nekünk sokkal figyelemre méltóbb az, hogy egy Isten teremtett lényeg részecskéje tapad egy másik Isteni teremtésre, ahol nem kívánatos és ahol nem illik. A helyes belátással az nem lenne lehetséges, mert az Isteni lényegnek nincsen hibásan elhelyezett része, vagy oda helyezve ahol nem kívánatos.” Akkor hirtelen azt vettük észre, hogy a testünk és a ruhánk ugyanolyan tiszta és friss lett mint az övöké. Míg ott álltunk, a színelváltozás, mert ez az volt nekünk, egy pillanat alatt végbement mind a hármunknál. Minden fáradtság eltűnt. Ez volt a válasz minden kérdésünkre. Úgy hiszem azon este a béke legmélyebb érzésével tértünk nyugovóra, amit eddig ezeknél az embereknél tapasztaltunk, és a tiszteletünk gyors léptekkel helyet adott egy mélyen érzett szeretetnek, ezen az egyszerű, barátságos lelkek iránt, akik olyan sokat tettek, hogy az emberiséget, vagy a testvéreiket, mint ahogyan ők kifejezték, szolgálják és mi is testvéreinek kezdtük tekinteni őket. Ők nem adtak soha tiszteletet saját maguknak, hanem azt mondták, hogy Isten volt az aki általuk önmagát fejezi ki: “Saját magamból nem tudok semmit tenni, az Atya, aki bennem lakik, végzi a munkákat.”


TIZENHETEDIK FEJEZET

Másnap reggel, kíváncsisággal és érdeklődéssel telve keltünk fel, hogy mit fog hozni ez az új nap. A napokat új csodák kinyilatkoztatásának kezdtük tekinteni és éreztük, hogy még csak most kezdtük felfogni a dolgok mélyebb jelentőségét.

A reggelinél mondták nekünk, hogy egy faluba mennénk magasabban a hegyekben, ahonnan a az egyik hegyen lévő templomot megtekintjük, amit én a már feljebb említett templom tetőzetéről láttam. Azt is mondták nekünk, hogy a lovainkat körülbelül huszonkét kilométer lejárása után nem használhatjuk tovább és hogy két falubeli odáig velünk jön, hogy onnan a lovakat egy távolabb lévő faluba vigyék és gondoskodjanak róluk míg mi visszatérünk. A lovainkat a megbeszélt helyen a falubeliekre bíztuk és elindultunk a falu felé, némely helyen a sziklából kivésett lépcsőfokokból álló szűk hegyi gyalogúton jártunk. Az éjszakát egy csúcson lévő vendégszállóban töltöttük körülbelül félúton ahol a lovakat hagytuk és a rendeltetési helyünk között. A kocsmáros kövér volt, öreg és mulatságos. Olyan kövér volt, hogy a járása egy labda gurulására emlékeztetett, a szemeit alig lehetett látni. Mihelyt ráismert Emilre, hallottuk később, gyógyulást kért, fejtegetve, hogy ha nem kap segítséget biztosan meghal. Elmondták nekünk, hogy ő és az elődei már több száz éve fenntartják ezt a vendégházat és kiszolgálják a vendégeket és hogy ő körülbelül hetven éve végzi ezt a munkát. Abban az időben mikor ő a vendégház vezetését magára vállalta kigyógyult egy úgynevezett öröklődő betegségből, amit gyógyíthatatlannak tekintettek. Akkor ő két évig egy nagyon buzgó követő volt, de lassanként csökkent az érdeklődése és másokban bízott, hogy kisegítsék a nehézségeiből. Ez húsz évig tartott így és látszólag jól ment neki, miközben egy kitűnő egészségnek örvendezett addig míg hirtelen visszahanyatlott a régi életmódjába és nem volt hajlandó a szükséges erőfeszítést megtenni, hogy legyőzze az úgynevezett tehetetlenségét. Hallottuk, hogy az ő esete csupán egy példa a többi ezrek közül. Ezek az emberek gond nélkül és kényelemszeretően élnek, úgy hogy bármi ami némely erőfeszítést igényel, nekik már nagyon hamar teherré válik. Érdeklődésük gyorsan hanyatlik és a könyörgésük segítség után gépiesen kiejtett szavakká válnak jelentőség nélkül, ahelyett, hogy egy mélyen érzett vágyból erednének.

A Következő reggel már korán úton voltunk, délután négy órakor értünk a faluba, ahol a mi rendeltetési helyünk volt, a templom, függőlegesen egy sziklacsúcson állt a falu fölött. Olyan meredek volt a sziklafal, hogy csak egy kötélen lógó kosárban lehetett megközelíteni, amit egy csiga segítségével leengedtek és felhúztak, az egy sziklára rögzített fa gerendára volt erősítve. A kötél egyik vége egy csörlőre volt rögzítve, a csigán át, a másik végén egy kosár volt, azt így leengedték és felhúzták. A csörlő egy kiálló szegélyen a sziklába vájt kis szobában volt, úgy, hogy a kötél az alább lévő sziklafalat nem érintette. A fából készített emelődaru amire a csiga volt erősítve kiállt, úgy hogy a kötél és a kosár a szegély mellett szabadon lógott, így lehetett a terhet alulról felhúzni, míg az a levegőben lebegett, majd a kosarat tartalmával behúzni és biztonságosan fent a szegélyen a sziklaszobába juttatni, ami arra a célra lett kivájva. Ez a szegély olyan messzire kiállt az alatta lévő sziklafalak fölött, hogy a kosár tizenöt - húsz méterre volt a sziklafaltól, úgy hogy az felfelé vagy lefelé utazás közben akadály nélkül mozoghatott. Egy adott jelre leengedték a kosarat, mire mi egyenként beleültünk és felhúztak bennünket a szegélyre százötven méter magasan. Felérve a sziklafalra körülnéztünk nem-e találunk a templomba vezető útra melynek a falait egyvonalban láttuk a még százhetven métere felettünk kimagasló sziklafallal. Mondták nekünk, hogy az utolsó darabon ugyanúgy megyünk ahogyan ide jöttünk. Míg ott állva nézelődtünk kitoltak egy ugyanolyan fa emelődarut mint amilyen azon a szegélyen volt ahol mi álltunk, leengedtek egy kötelet és rákötötték a kosarat és újra egyenként magasabbra húztak fel bennünket, hogy végül kijussunk a templom tetőzetére százhetven méterre magasabban. Ismét az volt az érzésem, hogy mintha a világ legmagasabb pontján álltunk volna. A templom egy sziklás hegycsúcson állt ami háromszáz méterrel kiemelkedett a környék legmagasabb hegye fölött. A falu, háromszáz méterre alattunk egy hegyszoros legmagasabb részén volt, amit a Himalája hegység átkelésére használtak. Hallottuk, hogy ez a templom körülbelül háromszáz harminc méterrel alacsonyabban van mint az amit én Emillel és Jasttal megtekintettem, de itt egy sokkal szélesebb kilátás volt. Arról a helyről ahol mi álltunk úgy látszott mintha a végtelenbe láttunk volna.

Az éjszakára kényelmes helyet készítettek el nekünk, a barátaink közölték velünk, hogy felkeresik némely társainkat és hajlandók esetleges üzenetünket magukkal vinni. Mi minden társunknak irtunk leveleket amit pontosan kelteztünk és az időt és a helyet ahol voltunk feljegyeztük. Aztán magunknak is pontosan feljegyeztük, hogy mit irtunk az idővel együtt és később megállapítottuk, hogy az üzenetek miután mi azokat kezünkből kiadtuk, húsz percen belül elérték a rendeltetési helyüket. Mikor a levelek készen voltak a barátainknak adtuk, azok kezet fogtak velünk azzal az ígérettel, hogy másnap reggel viszont látjuk egymást, aztán egyenként eltűntek.

Egy bő vacsora után, amit a templomőrök felszolgáltak nekünk visszavonultunk a helyiségeinkbe, de nem aludni, mert minden amit láttunk nem mulasztotta el egy mély benyomást kelteni bennünk. Itt voltunk majdnem háromezer méter magasan egyetlen emberi lény nélkül a közelünkben kivéve a templomőröket, egyetlen zajt se hallva, kivéve a saját hangunkat. Még a szél sóhaját se lehetett észrevenni. Társaim egyike így szólt: “Nem csoda, hogy ezt a fekvést választották a templomoknak mint elmélkedő-helységnek. A csend olyan átható, hogy azt szó szerint érezni lehet. Ez biztosan egy alkalmas hely az elmélkedésre.” Aztán közölte velünk, hogy kimegy hogy megnézi a kilátást. Néhány perc múlva azonban visszajött, mondva, hogy kívül egy sűrű köd van, nem lehet semmit látni. A társaim hamar elaludtak, de én nem voltam képes aludni, felkeltem felöltöztem és kimentem, a templom tetőzetére ahol leültem a lábaimat a falon lelógatva. Éppen elegendő holdfény hatolt át a ködön, hogy elűzze a koromfekete sötétséget, ami a holdfény hiányában uralkodott volna. Elég világos volt ahhoz, hogy a tovább úszó nagy ködfelhőket látni lehessen, az arra emlékeztetett, hogy én nem csak úgy a légűrben lebegek, hanem valahol a mélységben a föld van, olyan mint mindig is volt és hogy az a hely ahol én ültem, valamilyen módon vele össze van kötve. Akkor hirtelen úgy tűnt nekem mintha egy nagy pályát látnék fényből melynek a sugarai szélesen elterjednek mint egy legyező a szélesebb felével énfelém fordulva és az a hely ahol én ültem, körülbelül a folyton szélesedő fénypálya közepén volt, miközben a középső sugár volt a legfényesebb. Minden sugár folyton tovább haladt míg a föld rá szabott részét megvilágította, aztán végül egy nagy fehér sugárba egyesült. Távol előre látva láthattam minden sugarat lassan egymás felé hajolni míg mind egy hatékony fehér fény központba összegyűlt, olyan fehér, hogy egy pillanatra olyan átlátszó lett mint kristály. Akkor hirtelen úgy tűnt nekem mintha én mindezt a légűrből láttam volna függetlenül a földtől. Nagyon távol a fehér fénybe nézve alakokat láttam mozogni amelyek nyilvánvalóan képek voltak a múltból. Előre menetelve folyton növekedő számban és zárt sorokban, míg azok egy bizonyos pontot elértek, ahonnan mindig szélesebben elterjedtek, míg az egész fénysugarat betöltötték és az egész földet ellepték. Azok az egy központi fényből eredtek. Ebből a pontból egy ék alakban jelentek meg, először egy, közvetlen azelőtt kettő és közvetlen azelőtt négy és így tovább, míg végül elérték azt a helyet ahol mind elszéledtek, odáig körülbelül százan mentek egymás mellet egy sűrű legyezőformájú felállításban. Mikor elérték azt a pontot, ahol hirtelen egymástól távolra elszéledtek és elfoglaltak minden fény utat, ahol a legtöbbje egyedül ment tovább míg végül az egész földet befedték. Akkor a sugarak elérték a legszélesebb pályájukat, azután lassanként szűkebb és szűkebb lett a pálya, végül a sugarak ismét összejöttek abba a pontba ahonnan eredtek, a kör záródott és itt az alakok egyenként bementek. Mielőtt bementek ismét egy sűrű sort alkottak százan egymás mellett, ami lassan kisebb lett míg csak egy maradt és az egyedül lépett be a fénybe. Hirtelen felrázkódtam a gondolataimból, miközben megfontoltam, hogy ez nem nagyon biztonságos hely ülve álmodozni. Bementem, lefeküdtem és elaludtam.


TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Megkértük az egyik templomőrt, hogy hajnal hasadtánál ébresszen fel bennünket, mielőtt észhez tértem, hogy mi történt, már kopogtak az ajtón. Egy ugrással keltünk a fekvőhelyünkről annyira akartuk látni a hajnal kezdetét a kiemelkedő helyről. A legrövidebb idő alatt felöltöztünk és rohantunk a tetőzetre, mint három türelmetlen iskolásfiú. Ezzel annyi zajt csaptunk, hogy a templomőrök ijedten siettek oda, hogy lássák nem-e vesztettük el az eszünket. Azt hiszem, hogy a régi templom békés csendjét azoktól a napoktól fogva mikor az építve lett, még soha nem zavarta meg olyan zaj mint amit mi hárman okoztunk és mi hallottuk, hogy az több mint 10.000 éve volt. Olyan régi volt az a templom, hogy következetesen úgy nézett ki mintha a szikla egy része lett volna, amelyen állt.

Mikor a tetőzetre értünk, nem volt szükséges csendre inteni bennünket. Egy pillantás a környezetre elegendő volt, hogy a két társamat nyílt szájjal és szemekkel ámulatba ejtse. Lett volna egy néző, az gondolom, engem is úgy látott volna. Én vártam míg társaim megszólalnak, majdnem egyidejűleg kiáltottak fel: “Csak úgy lógunk a levegőben!”  Mondták, hogy pontosan ugyanazt a feltűnést keltette bennük, mint amit én a másik templomban tapasztaltam. Egy pillanatra elfelejtették, hogy szilárd föld volt a lábuk alatt és azt képzelték, hogy a légűrben lebegnek. Egyikünk megjegyezte: “Most, hogy ezt tapasztaltam, nem csodálkozom azon, hogy ezek az emberek repülni tudnak.” Egy nevetés ébresztett fel bennünket az álmodozásainkból hátrafordulva Emilt, Jastot és a jegyzetek íróját találtuk ott, közvetlen mögöttünk. A társaim egyike sietve feléjük fordult, egyszerre igyekezett kezet fogni mindegyikükkel, mondva: Milyen gyönyörű ez a látvány! Most már nem csodálkozunk azon, hogy ti képesek vagytok repülni, miután egy ideig itt tartózkodtatok. Ők csak nevettek és így szóltak: “Ti éppen olyan szabadon repülhettek mint mi. Csak tudnotok kell, hogy benned van a hatalmad azt megtenni és használni azt a hatalmat.” Aztán újra a kilátásra fordult a figyelmünk. A köd lejjebb szállt és nagy hullámzó tömegekben úszott éppen elég magasan, hogy minden darab földet eltakarjon. A ködfelhők mozgása körülöttünk minden oldalról azt a benyomást keltette, mintha csendes szárnyakon a köddel együtt szálltunk volna. Míg nézelődve álltunk ott, a szilárd föld minden érzetét elvesztettük és nagyon nehéz volt nem elhinni, hogy a levegőben lebegünk. Úgy tűnt nekem, mintha a testemnek nem volt súlya és mintha valóban a tetőzet fölött lebegnék. Annyira megfeledkeztem magamról, hogy mikor a társaság egyike beszélni kezdett, a lábaim olyan erővel jöttek le a tetőzetre, hogy még napokkal később is éreztem annak az ütközésnek a hatását.

Azon reggel a reggelinél elhatároztuk hogy három napig ott maradunk, mert már csak egy fontos hely maradt hátra amit megakartunk nézni, mielőtt a megbeszélt gyülekező helyre mennénk. A levelekből, amiket Emil magával hozott olvastuk, hogy az expedíció vezetőjének csoportja nem több mint három nappal ezelőtt volt itt ebben a templomban. A reggeli után kimentünk és láttuk, hogy a köd feloszlóban volt. Mi ottmaradtunk és néztük míg teljesen kitisztult a levegő és a nap felkelt. Most láthattuk alattunk a völgyet és a falut ami a kiálló hegyszegély alatt szorosan a sziklákhoz fészkelt. A barátaink elhatározták, hogy a faluba mennek mi kérdeztük, hogy velük mehetünk-e. Nevetve válaszoltak, hogy igen mehetünk velük de használjuk inkább a kosarat, mivel az jobban illene hozzánk minthogy az ő módúkon kísérleteznénk utazni. Tehát egyenként leengedtek bennünket a szikla szélére azután a kis fennsíkra ami egyenesen a falu fölött volt. Alig hogy az utolsó utas kiszállt a kosárból, a barátaink máris ott álltak mellettünk. A faluba mentünk, ahol a nap legnagyobb részét töltöttük. Egy jellegzetes régi falu volt, jellemző erre a hegyvidékre, házakkal amelyek nem sokkal voltak több mint a sziklafalba vájt üregek, azok nyílásai szikladarabokkal voltak elzárva. Összesen körülbelül húsz ilyen ház volt. Elmondták nekünk, hogy azért lettek ezek a házak így építve, nehogy a télen a nagy havazástól szétzúzódjanak. A falubeliek hamar összefutottak, Emil néhány pillanatig beszélt hozzájuk. Meg lett beszélve hogy a következő nap délben egy összejövetel lesz, futárokat küldtek ki, hogy a hírét vigyék a környéken azokhoz az emberekhez akik részt kívánnak venni az összejövetelben.

Hallottuk, hogy Keresztelő Szent János ebben a faluban lakott és a templomban kapott oktatást és hogy a templom azóta változatlan maradt. Megmutatták nekünk a helyet ahol a ház volt melyikben lakott, a ház már le volt bontva. Mikor azon délben visszamentünk a templomba, kitisztult az idő úgy, hogy a környéket egy nagy kiterjedésen láthattuk, megmutatták nekünk az utat amerre járt Keresztelő Szent János a templomba és a különböző falvakat ahol lakott. A templomot és a falut már Keresztelő Szent János idejében több mint 6.000 évesre becsülték. Megmutatták nekünk merre vezet az utunk mikor innen tovább megyünk, az szerintük a templom építése óta használatban van. Öt óra körül a jegyzetek írója mondta, hogy rövid időre elhagy bennünket; kezet fogott velünk és mondta, hogy hamarosan viszont látjuk és eltűnt.

Azon este a templom tetőzetéről tanúi voltunk a legemlékezetesebb naplementének amit én valaha láttam, holott nekem megvolt az előjogom, hogy a naplementét majdnem minden országban megfigyelhessem. Alkonyatkor egy ritka köd képződött egy alacsony hegylánc fölött ami előttünk egy távolra kiterjedő fennsíkok határát képezte. Mikor a nap ezt a szegélyt elérte, úgy tűnt mintha mi annyival magasabban álltunk volna, mintha egyenesen egy olvadt aranytengerre néztünk volna le. Aztán jött az utó izzás, miáltal minden hegycsúcs lángra lobbant. A hóval borított csúcsok a távolban mintha tűzzel lettek volna lefedve és ott ahol gleccserek a szakadékokat telitették úgy tűnt mintha nagy lángnyelvek emelkedtek volna fel és ezek a lángok elkeveredtek és egybe olvadtak a különböző színekkel az égen. A síkságon elszórt tavak alattunk, hirtelen mintha tűzhányókká váltóztak volna és égbe emelkedő tüzet okádtak, hogy az ott összekeveredjen az izzó színárnyalatokkal. Egy pillanatig úgy tűnt mintha egy csendes pokol peremén állnánk, aztán minden egybefolyt egy színek összhangjába és egy gyengéd békés esti hangulat szállt le a tájra miből egy nyugalom áradt amit képtelenség leírni. Éjfél utánig maradtunk a tetőzeten Emillel és Jasttal beszélgetve miközben mi sok kérdést intéztünk hozzájuk. Ezek a kérdések főleg a népre és az ország történetére általában vonatkoztak. Emil sokat elmondott nekünk a feljegyzéseikből. Ezek a feljegyzések bizonyítják, hogy ez az ország már sok ezer évvel a mi történelmünk kezdete előtt lakott terület volt. Emil így beszélt erről: “Annak ellenére, hogy semmilyen módon nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy a ti történelmeteket, vagy azokat akik azt írták, gyengének ítélném, vagy kicsinyelném, meg kell mondanom, hogy annak írói a történelem kezdetét nem elég távol keresik a múltban, hanem csak egyszerűen elfogadják, hogy Egyiptom azt képviselte amit a neve jelent, ugyanis külső sötétség vagy vadon. Valójában az a név a gondolkodás vadonjára utal; Abban az időben, éppen úgy mint jelenleg az eset, a világ egy nagy része, ami a gondolkodást illeti, egy vadonban él. A történetírók nem kutattak tovább mélyebb jelentősége után. Elfogadták azt amit láttak, hallottak vagy ami a felületen látható volt, azt feljegyezték és úgy kezdődött a ti történelmetek. Meglehetősen nehéz a két nézetet egymással kapcsolatba hozni és én nem akarnám ezt rátok erőltetni, mint eredetit. Válasszatok inkább magatoknak.”

Távolban a hegyek mögött feljött a hold. Mi ottmaradtunk nézni addig míg kereken telve majdnem a fejünk fölött volt. Egy gyönyörű látvány volt. Így múlt el egy óra, mikor hirtelen egy zajt hallottunk, mintha valami mögöttünk a tetőzetre esett volna. Felugrottunk és körülnéztünk, egy közepes korú asszony állt ott aki mosolyogva kérdezte hogy talán felriasztott bennünket. Először azt hittük, hogy a korlátról ugrott le a tetőre, de ő csak a lábával dobbantott, hogy felhívja a figyelmünket. A csend olyan hatékony volt, hogy a zaj sokkal erősebbnek tűnt mint valójában volt. Emil gyorsan előre lépett köszöntötte és bemutatott bennünket a nővérének. Az asszony mosolyogva kérdezte, hogy talán zavart bennünket az álmodozásainkban. Mindannyian leültünk és a beszélgetés hamarosan az emlékezetekre fordult az életéből és a tapasztalatokra amit a munkájában gyűjtött. Három fia volt és egy lánya akik a munkában nevelkedtek. Kérdeztük tőle, hogy nincs e vele egyik gyereke, amire azt válaszolta, hogy a két legfiatalabb mindig vele van. Mi kérdeztük, hogy találkozhatunk-e velük. Igen, azon este ide jöhettek és azonnal megjelent két termet, egy férfi és egy nő, üdvözölték a nagybácsit, aztán az anyjukat majd felénk fordultak, hogy nekünk hármunknak bemutassák őket. A fiú egy nagy egyenes férfias alak volt, akit mi harminc évesnek becsültünk. A lány nem volt nagy, meglehetősen vézna, nagyon finom arcvonásokkal és egy jó testtartással, egy szép lány akit mi húszévesnek tartottunk. Később hallottuk, hogy a fiú száztizenöt, a lány százhuszonnyolc éves volt. A következő nap mindannyian jelen lennének az összejövetelen és hamar lementek. Miután ők elmentek mi néhány dicsérő megjegyzést tettünk a fiúról és a lányról. Az anya hozzánk fordult a szavakkal: “Minden megszületett gyerek jó és tökéletes, nincsenek rossz gyerekek. Mindegy az ha tökéletes, úgynevezett szeplőtelen módon, vagy érzéki, anyagi úton fogamzanak. A gyerek aki a tökéletes módon fogantatott, hamarosan el fogja ismerni az isteni eredetét, be fogja látni, hogy ő a Krisztus vagy az Isten fia, azután gyorsan fejlődik és kibontakozik és nem fog mást látni mint csupán tökéletességet. Az is aki az érzéki úton fogantatott, azonnal elismerheti Isten Fia kivoltát, beláthatja, hogy a Krisztus benne van és megvalósíthatja a tökéletességét, azáltal, hogy a Krisztust eszményévé teszi. Arra az eszményre irányítva tartja tekintetét, szereti és gondozza, melengeti azt, míg azt amit szemelőt tartott, a Krisztust nyilvánosságra hozza vagy megvalósítja. Akkor ő újra született és tökéletes. Belülről hozta ki a tökéletességet, a tökéletességet ami ott mindig jelen volt. Az egyik ragaszkodott az eszményhez és úgy tökéletes volt, a másik elismerte az eszményt és kifejlesztette azt; úgy mind a ketten tökéletesek. Tehát egyetlen gyerek se rossz, mindannyian jók és Istenből jönnek.” Akkor a társaság egyike javasolta, hogy feküdjünk le mert már éjfél elmúlt.


TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Másnap reggel öt órakor már újra együtt voltunk a templom tetőzetén. A szokásos reggeli köszöntés után egy kört alkottunk és szokás szerint, valami fel lett olvasva. Ezen reggel a templom jegyzeteiből olvastak fel egy részt. Jast lefordította, meglepetésünkre észrevettük, hogy a szöveg nagyon hasonlított a mi Bibliánkban János első fejezetére, a felolvasott szöveg második része Lukács evangéliumának első fejezetére. A felolvasás után kérdeztük, hogy hozhatjuk a mi bibliánkat összehasonlítani. Azonnal beleegyeztek aztán Jast segítségével összehasonlítottuk az iratokat és csodálkoztunk a nagy hasonlatokon. Alig hogy befejeztük azt, máris hangzott a gongütés a reggelire, mire mindannyian bementünk. A reggeli után elkészültünk, hogy lemegyünk a faluba és egyenlőre nem gondoltunk tovább az iratok egybehangzóságára.

A faluba érve meglehetősen sok embert találtunk ott, akik a környékből összejöttek, hallottuk Jasttól, hogy majdnem mindannyian pásztorok, akik a nyáron a nyájukat a magas hegyekben legeltetik, de most gyors léptekkel közeledett az idő, hogy alacsonyabb vidékekre menjenek. Hallottuk, hogy egy gyülekezetet mint ezen délben, mindig közvetlen azelőtt tartanak, mikor az emberek az alacsonyabb  tájra indulnak. A faluban sétálva Emil unokaöcsével találkoztunk, aki javasolta nekünk hogy az ebéd előtt tartsunk vele. Mi szívesen elfogadtuk a meghívást, mivel valamit látni akartunk a környékből. Ezen a sétán különböző különleges fontosságú helyeket mutatott nekünk a völgyben. A nevek, mikor le lettek fordítva feltűnően hasonlítottak a nevekre a mi bibliánkban, de mindezeknek a valódi jelentősége nem hatolt át bennünk, mielőtt visszatértünk a faluba és az ebéd után az összegyűlt tömeg között leültünk. Körülbelül kétszáz ember gyűlt össze mikor a többi barátaink a templomból megjelentek. Emil unokaöccse odament ahol két férfi állt valamivel a kezükbe ami egy nagy könyvre hasonlított. Mikor kinyitották láttuk, hogy egy doboz volt, egy könyv formájában, kivettek belőle egy csomagot, az lapokból állt mint egy könyv lapjai, aztán a dobozt letették a földre. A csomag az egyik férfinak lett átadva aki azt kibontotta és az első lapot Emil unoka öcsének adta át. A lap felolvasása után egy másik férfinak lett adva aki minden lapot újra a dobozba tett. Jast tolmácsolt nekünk. Nem sokáig tartott mire észrevettük, hogy a felolvasott szöveg nagy megegyezést mutatott János könyvével, csak sokkal terjedelmesebben volt fogalmazva. Azután egy irat következett ami megegyezést mutatott Lukács könyvével, aztán egy ami Márk könyvére hasonlított, végül egy ami Mátéra emlékeztetett. A felolvasás után csoportokba gyülekeztek az emberek, mi Jasttal együtt felkerestük Emilt, mivel kíváncsiak voltunk a magyarázatra mit jelent mindez. Ő elmondta nekünk, hogy ezeket a feljegyzéseket minden éven az felolvassák összejövetelen és hogy ez a hely annak az országnak a középpontja volt ahol ezek az események hosszú évekkel ezelőtt történtek. Mi rámutattunk a nagy hasonlatra ezen esetek és a mi bibliánkban említettek között, Emil mondta nekünk, hogy kétség kívül némelyek a korábbi esetek közül amelyek a bibliában le vannak írva, ezekből a jegyzetekből lettek átvéve, miközben későbbi keltezésűek, mint például a keresztre feszítés valahol máshol történtek, de az egész nyilvánvalóan Krisztus születésében és életében érte el a csúcspontját. Az előtérben álló gondolat a Krisztus utáni kutatás az emberben volt, hogy megmutassa azoknak akik eltértek az eszménytől, hogy a Krisztus bennük él, úgy mint mindig. Emil folytatta: “Nem fontos az, hogy hol történtek az esetek, az alapvető szellemi jelentőség az amit mi kívánunk tovább éltetni.”

A nap többi részét és az egész következő napot összehasonlításokkal töltöttük. Nincs hely azokat itt leírni. Annak szellemi jelentőségét meg lehet érteni a fent említett Evangéliumok olvasásával. Hallottuk, hogy Emil unokaöcsének az apja, aki a jegyzeteket felolvasta, a faluban született és Szent Jánosnak egy közvetlen leszármazottja volt és hogy az volt a szokás, hogy ennek a családnak egyik tagja az évnek ezen táján a faluba jön, hogy felolvassa a jegyzeteket. Fölöttünk a templomban úgy Zakariás mint Keresztelő szent János gyakorolták vallásukat.

Észrevettük, hogy a barátaink valahová máshová akartak menni, megbeszéltük tehát, hogy Jast velünk marad, míg a többiek elmennek. Másnap készen voltunk a feljegyzések átolvasásával és a rá következő reggelen már korán távoztunk a templomból. Bármilyen kora is volt, majdnem minden falubeli fenn volt, hogy elbúcsúzzon tőlünk.


HUSZADIK FEJEZET

Az első öt napon azon a környéken át vezetett az utunk, amerre Keresztelő Szent János járt. Az ötödik nap abba a faluba értünk ahol a lovaink ránk vártak. Emil itt hozzánk csatlakozott, onnan meglehetősen könnyű volt az utazás a faluba ahol Emil lakott.

A falu megközelítésekor láttuk, hogy ez a környék sűrűbben lakott, az ösvények és az utak jobban karban voltak tartva mint azok amelyeken eddig jöttünk. Az út egy termékeny völgyön vezetett át, egy pont felé ami egy lapos fennsík volt. Ahogyan előre haladtunk észrevettük, hogy a völgy folyton szűkebb lett míg végül a hegyfalak olyan közel értek egymáshoz a folyó mind a két oldalán, hogy egy mély szakadékot képeztek. Azon a napon, mikor a faluba értünk, négy óra tájban hirtelen egy függőleges sziklafalhoz értünk amiről a folyó körülbelül száz méterre zuhant le. Az út egy lapos darab föld felé vezetett, a sziklafal tövébe, a vízesések közelében egy nyílást találtunk a homokkő falba vájva, az egy bejáratot adott egy lejtő síkra a homokkő falból kivájva, ami egy 45°-os szögben a fölötte lévő síkra vezetett, a lejtőn lépcsőfokok voltak kivésve, úgy hogy könnyen fel lehetett menni. Kőből készült nagy ajtók voltak úgy oda állítva, hogy azokkal a nyílást a sziklafal tövében el lehetett zárni, és úgy egy hatékony eltorlaszolást alkotott a betolakodó ellenségnek. Mikor elértük a magasabban fekvő síkot, láttuk, hogy a lépcső a lejtőn az egyedüli be és kijárat volt alulról. Valamikor három bejárat volt, de a falak amelyek a falut körülvették úgy lettek építve, hogy most a másik két bejárat le volt zárva. Számos ház a faluban úgy lett építve, hogy azoknak egyik fala a falut körülvevő fal egy része volt. Láttuk, hogy a házak amelyek a fal egy részét alkották általában három emeletesek voltak és a harmadik emelet alatt nem voltak ablaknyílások a falban. Minden nyílásnál egy erkély volt, elég nagy ahhoz, hogy két vagy három ember könnyen egymás mellett állhatott. Ezeknek az erkélyeknek az volt a célja gondoltuk, hogy őrhelyként használják. Mondták nekünk, hogy a környéken egy belföldi törzs lakott, amely a többi népektől elkülönült, míg az mint néptörzs eltűnt, miközben néhány megmaradt tagja más törzsekbe vegyült.

Ez volt Emil hazája és ez volt a hely ahol, hogy nagyobb területen dolgozhassunk, az expedíciónk kisebb csoportokba osztott minden tagja, újra összejött. Érdeklődésünkre megtudtuk, hogy mi érkeztünk elsőkként, a többiek másnap jönnének. A falut körülvevő falhoz épített házak egyikét kiutalták nekünk; az ablakok a harmadik emeleten, délfelé kiterjedt érdes hegyvidékre néztek. Lemenve ott találtuk már az asztalnál ülve Emilt, a nővérét, annak férjét és a fiát és a lányát akivel néhány nappal azelőtt találkoztunk. Alig hogy befejeztük a vacsorát, zajt hallottunk a házzal szomszédos kis téren a falubeliek egyike azzal a közléssel jött be, hogy a többi csoportok egyike megérkezett. Kimentünk, ott találtuk az expedíció vezetőjét a csoportjával. Miután ők is megvacsoráztak és elkészítették a helyüket az éjszakára, mindannyian a tetőre mentünk.

A nap lement de az ég még utána izzott. Egy nagy medencére hasonlító kilátás volt, ahol számos folyó összefolyt, melyek mély szakadékokban jöttek le a magasabban lévő hegyekről. Ezek a folyók mind egybefolytak egy szélesebb folyóba mielőtt az a meredek sziklafalról a vízesést alkotva az alatta lévő völgybe zuhant. Ez a szélesebb folyó egy hegynyílásból jött elő és csak röviden folyt a lapos fennsíkon, mielőtt a szakadékba zuhant. Néhány kisebb folyó a szakadék függőleges falán folyt le, amit a szélesebb folyó kivájt és úgy képezte a függőleges vízeséseket, némely esetben dühöngő zuhanással. Némelyek ötven vagy hetven méteren nyílegyenesen estek le, miközben mások utjukat vájták a sziklába és kisebb vízesések sorát alkották. Magasan a hegyekben a repedések gleccserekkel voltak telve, ezek a gleccserek mint óriási ujjak, lenyúltak az egész hegylánc csúcsait lefedő széles hómezőkről. A fal aminek a falut kellet megvédenie a legnagyobb szakadék faláig ment ahol az kiállt a lapos fennsík fölött, hogy onnan folytatódjon odáig ahol a víz a völgybe esett. Ott ahol a falut körülvevő fal a hegyfalat érintette a hegyek hétszáz méterre emelkedtek, így egy természetes torlaszt képezve odáig ameddig csak a szem ellát. Mondták nekünk, hogy a lapos fennsík keletre és nyugatra kiterjedt és némely helyen északra és délre ötvennégy kilométer széles. Az egyetlen használható bejárat ezen kívül ott volt, ahol a fennsík a legszélesebb; ott az út egy hegyszoroson át vezet és az a szoros egy ugyanilyen fajta fallal volt lezárva mint ami itt a falut körülveszi. Miközben mi egy ilyen fekvésnek az előnyét mint védekező eszköz megbeszéltük Emil nővére a lányával hozzánk csatlakozott és valamivel később megjelent Emil is a sógorával és annak fiával. Észrevettük, hogy egy nehezen fékezett felindultság uralkodott köztük, nem sokáig tartott míg Emil nővére elmondta nekünk, hogy azon este az anyjukat várják látogatóba. Így mondta: “Annyira örvendünk, hogy alig bírunk uralkodni magunkon, mert mi mindannyian annyira szeretjük őt. Mindazok akik a magasabb eszményeket megvalósították nagyon kedvesek nekünk, mert azok olyan kifinomultak és nemesek és szolgálatkészek, de a mi anyánk olyan kedves és szeretetre méltó, olyan szolgálatkész és szeretettel telt, hogy őt még ezerszer jobban kell szeretnünk, azonfelül mi az ő vére és teste vagyunk. Mi biztosak vagyunk abban hogy ti is szeretni fogjátok őt.” Mi kérdeztük, hogy sűrűn jön-e? A válsz így hangzott: “Ó igen, ő mindig jön mikor szükségünk van rá, de a munkája, ahol most van annyira igénybe veszi, hogy évente saját kiindulásából csak két alkalommal jön, többször nem és ez az egyik félévi látogatása. Ezen alkalommal egy hétig marad és afelett vagyunk annyira magunkon kívül az örömtől.” Most a beszélgetés a tapasztaltainkra fordult, mióta szétváltunk és teljesen belemerültünk az észrevételeink megbeszélésébe, mikor hirtelen egy csend következett be, mielőtt tudtuk volna mi történt egy teljes csend uralkodott, anélkül, hogy valaki kérte volna azt. Az esti árnyékok mindig mélyebbek lettek, míg a havas hegylánc a távolban egy nagy, fehér szörnyetegre hasonlított, készen arra, hogy a fagyos ujjait kilazítsa és a völgy fölé kinyújtsa. Akkor a csenden át egy halk suhogás hallatszott, mintha egy madár szállt volna le és úgy látszott mintha egy könnyű köd képződött volna a korláton kelet felé. A köd hirtelen egy alakot vett fel és ott állt egy csodálatos szép arcú és termetű asszony, egy olyan erős fény sugárzással maga körül, hogy mi alig bírtunk rá nézni. Az egész család felugrott és tárt karokkal sietett az asszony felé “Édesanya” kiáltás közben. Ő könnyedén lelépett a korlátról a tetőzetre és mindannyiukat megölelte, úgy ahogyan minden szerető anya azt tette volna; aztán bemutattak neki bennünket. “Ó,” mondta, “ti vagytok a drága testvérek a távol Amerikából, akik minket jöttetek meglátogatni. Ez valóban egy nagyon nagy öröm nekem, hogy a mi országunkban fogadhatlak benneteket, mert a mi szívünk mindenkiért dobog és mi érezzük, hogy mi, ha csak megengednék nekünk kitárnánk karjainkat mindenki felé, megölelni azokat, úgy mint azokat akiket én az enyémnek nevezek az előbb megöleltem. Mert valójában egy család vagyunk az Atya-anya Isten gyerekei. Miért nem vagyunk képesek tehát mint testvérek egymással élni?”

Már előzőleg észrevettük, hogy az esték hűvösebbek lettek, de mikor ez az asszony megjelent, úgy tűnt mintha az est ami őt körülvette egy nyári éjszakává váltózott. A levegő virágillattal volt telve, egy fény, mint a teli hold fénye, áthatott mindent és egy meleg, egy izzás vett körül bennünket amit képtelen vagyok leírni. Mégse járt ezzel semmi tetetettség, semmi más mint a szíves, egyszerű, gyereki megjelenés. Valaki javasolta, hogy menjünk le, mire az anya a többi asszonyokkal előre ment, aztán a mi társaságunk követte őket, végül a ház urai jöttek utoljára. Feltűnt nekünk, hogy a lábaink, habár mintha rendesen mentünk volna, nem keltettek zajt sem a tetőzeten sem a lépcsőn. Mi nem erőltettük magunkat, hogy csendesen menjünk, sőt egyikünk mondta is, hogy szándékosan igyekezet zajt kelteni, de az lehetetlen volt. A lábaink látszólag nem érintették a tetőt, vagy a lépcsőt. Egy szépen bútorozott terembe léptünk, azon az emeleten ahol a szobáink voltak. Mihelyt beléptünk és leültünk, tudatába jutottunk egy kellemes melegnek és izzásnak, miközben a szoba telve volt egy gyengéd fénnyel, amit egyikünk se tudott megmagyarázni. Egy ideig mindenki megőrzött egy mély csendet, Akkor az anya kérdezte, hogy a szobáink kellemesek-e és hogy jól gondoskodtak-e rólunk és hogy az utazásunk kielégíttette-e az elvárásainkat. A beszélgetés általános hétköznapi dolgokról ment, amiről ő teljesen tudatosnak mutatkozott. Aztán az életünkre Amerikában terelődött, az anya a szüleink és a testvéreink keresztnevét említette és meglepett bennünket mindegyikünk életének történetével, anélkül hogy arról egyetlen kérdést is intézett volna hozzánk. Említette az országokat ahol voltunk, melyik munkában voltunk sikeresek, és miben hibáztunk. Mindezt nem egy  homályos módon, amiből itt-ott valamit felismerhetnénk - nem, minden részlet olyan tisztán elő lett adva, hogy mintha az eseményeket újra átéltük volna. Miután a barátaink jóéjszakát kívántak nekünk, csak csodálkozni voltunk képesek, mikor megértettük azt, hogy egyikük se fiatalabb száz évesnél, és hogy az anya több mint hétszáz éves, miből ő hatszáz évet a földön élt a testében csontból és vérből. Mégis mindannyian egyformán élénkek és vidámak és gondtalanok voltak, mintha húszévesek lettek volna, a viselkedésük teljesen természetes volt. Mi úgy éreztük magunkat mintha fiatalok között lettünk volna. Mielőtt a barátaink azon este visszavonultak, elmondták nekünk, hogy a következő este egy nagy összejövetel lesz a gyűlésteremben és meghívtak minket mindannyiunkat az összejövetelre.


HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A következő nap dél előtt minden csoport megérkezett, a délutánt a jegyzeteink összehasonlításával töltöttük, melyek az utolsó betűig megegyeztek. Itt azonban nincs hely, hogy ezeket a jegyzeteket belefoglaljuk. Este, miután befejeztük az összehasonlításokat felszólítottak bennünket, hogy menjünk a gyűlésterembe és ott vacsorázzunk. Érkezésünkkor körülbelül háromszáz embert találtunk ott gyülekezve, férfiakat, nőket gyerekeket, azok mind az asztaloknál ültek. A terem végében az egyik asztalnál a mi számunkra tartottak helyet, úgy hogy az egész termet láthattuk. Az asztalok szép fehér vászonnal és porcelánnal és ezüsttel voltak terítve mint egy valóban nagy ünnepi lakomán, mégis csak egy bágyadt lámpa égett az egész teremben. Miután mi talán húsz percig ott ültünk és minden hely el volt foglalva szétszórtan itt ott egynéhány kivételével, egy mély csend jött a terem fölé, egy pillanattal később a terem egy gyengéd fénnyel telt meg. A fény erősebb és erősebb lett, addig míg a terem a fényben ragyogott, mintha ezernyi izzólámpa ügyesen elrejtve, lassan fellett erősítve, míg mindegyik a teljes erejéből égne. Később hallottuk, hogy a faluban nincsen villanyáram hálózat. Miután a fény jött, még egy negyedóráig tartott a csend, majd hirtelen mintha egy köd képződött volna és ugyanaz a gyengéd szárnyak suhogása hallatszott, mint amit az előző este hallottunk mikor Emil anyja megjelent. Akkor a köd feloszlott és Emil anyját és tizenegy más embert láttunk, a terem különböző pontjain állni, kilenc férfit és három nőt. Nincsenek szavak amelyek ennek a megjelenésnek a sugárzó szépségét le tudná írni. Mikor azt mondom, hogy azok megjelentek mint egy angyalok csoportja, akkor nem viszem túlzásba, éppen hogy csak szárnyuk nem volt. Egy pillanatig mozdulatlanul álltak, miközben mindannyian lehajtották a fejüket és vártak. Aztán egy földön kívüli legszebb hangok éneke hallatszott a teremben. Én hallottam valaha mennyei zenéről, de eddig az estig nem tudtam hogy milyen szép az. Mintha a helyünkről felemelkedtünk volna. A vége felé azok akik megjelentek a helyükre mentek és ismét feltűnt nekünk, hogy habár nem igyekeztek csendesen lépni, mégse ejtettek semmi zajt a lépteikkel. Mikor a tizenkettő, mindegyik a kijelölt helyére ült, ismét megjelent egy hasonló köd és mikor az feloszlott, újra tizenkét ember állt, ezennel tizenegy férfi és egy nő, köztük volt a barátunk, a jegyzetek írója. Míg azok egy pillanatig úgy állva maradtak ismét ének hallatszott a teremben. Mikor az ének majdnem véget ért, az  újonnan jött tizenkettő hang nélkül a helyükre sétált. Alig hogy leültek, máris ismét egy köd töltötte el a termet és mikor az is feloszlott, tizenhárom ember állt ott ezennel a terem legtávolabbi végén, hat férfi és hét nő, olyan rendben álltak, hogy minden oldalról a középen álló nő mellet három férfi és három nő állt, a középen álló nő egy fiatal lány volt, húsz éven alulinak látszott. Mi a megjelent asszonyokat mind szépnek találtuk, de ő mindenkit felülmúlt. Egy pillanatig lehajtott fejjel álltak és újra hangzott a zene. Ezennel először csak zene hallatszott, majd a hangok kórusa énekelni kezdett. Mindannyian felálltunk. Az ének tovább zúgása közben úgy tűnt nekünk mintha ezrek titkos termetét látnánk előre vonulni, amelyek mintha egyhangúan énekelnének, egyetlen szomorú dallam se hallatszott egyetlen hang se moll hangnemben. Egy szabad örömteli ujjongás volt, ami a lélekből jött és a lelket megérintette, azt magasabbra és magasabbra emelve, míg úgy éreztük magunkat, mintha a földről felszállnánk. Mikor az ének véget  ért, az utoljára jött tizenhárom vendég a helyére sétált és leült, mi csak a középsőt néztük, aki a mi asztalunkhoz jött mindkét oldalán egy másik nővel. Leültek mind a hárman az asztalfőnél. Mikor a középső vendég leült, a baloldalán zaj nélkül megjelent egy rakás tányér. Egy pillanatra halványabb lett a fény és mind a harminchat utoljára jöttek körül megjelent az a fény, ami minket annyira ámulatba ejtett, de a legszebb fény a mi díszvendégünk feje körül sugárzott. Mi voltunk az egyedüli a jelenlévők közül akik nagyon meg voltak hatódva; a többiek nyilvánvalóan mindannyian magától értetődőnek tekintették a történteket. Miután mindenki leült, egy ideig megőriztük a csendet, aztán majdnem minden hang egyszerre tört ki a teremben egy vidám, jókedvű, derűs énekbe, amit a harminchat utoljára jöttek vezettek. Mikor az ének véget ért, az asszony az asztalfőnél felállt, kinyújtotta kezeit és ott megjelent egy kicsi kenyér körülbelül öt centiméter magas és széles és harmincöt centiméter hosszú. Azután mind a harminchatan felálltak, odajöttek őhozzá és átvettek tőle egy ugyanolyan kenyeret, azok körüljárták az asztalokat és minden vendégnek adtak egy adag kenyeret. A mi díszvendégünk is körbement és mindenkinek adott egy részt a kenyeréből. Miközben mindegyikünknek külön átadta az adagját, azt mondta: “Nem tudod, hogy a Krisztus tebenned és mindenkiben lakik? Nem tudod, hogy a tested tiszta, tökéletes, örökké fiatal és szép, egyszóval isteni? Nem tudod, hogy Isten téged úgy teremtett mint egy tökéletes képmása és hasonlata Önmagának, és hatalmat adott neked minden fölött? Te önmagadban mindig a Krisztus vagy, a tökéletes Isten Fia, Isten egyszülött Fia, akiben az Atya-anya kedve telik. Te tiszta vagy, tökéletes, szent, isteni, egy az Istennel, a Mind-jó és minden gyereknek megvan a joga, hogy igényt tartson erre, az Isten Fia kivoltára.” Miután mindenkinek adott egy darabot, visszament a helyére, a kenyérnek megmaradt a nagysága és a formája, mint mielőtt az első darabot letörte belőle. Miután ez a szertartás véget ért, kezdtek az ételek megjelenni. Az ételek nagy lefedett tálakban jelentek meg az asszonyok előtt amelyeket mintha láthatatlan kezek tették volna oda le. A szép asszony levette a tálakról a fedelet és elkezdett felszolgálni. Felváltva lett egy tányér mindennel ellátva az asszonynak jobboldalt és az asszonynak baloldalt átnyújtva akik azt továbbadták, míg mindenki gazdagon ellett látva. Azután mindenki jóízűen enni kezdett.

Az étkezés közben az expedíció vezetője kérdezte a szép asszonytól, hogy mit tekint ő Isten legfontosabb tulajdonságának? Egy pillanatnyi kételkedés nélkül válaszolt: “A szeretet.” Aztán folytatta: “Az Élet fája Isten paradicsomának a közepébe van ültetve, a lelkünk legmélyére és ez a gyümölcs az amely a leggazdagabb bőségben terem és a legnagyobb tökéletességre érik, ép és életet adó, ez a szeretet. Azok akik a szeretetet igazi jellemét megértik azt a világon a legmagasabbnak nevezik. Én hozzáfűzhetem, hogy az a legnagyobb gyógyító erő a világon. A Szeretet soha se elégtelen, hogy az emberi szív minden kívánságát teljesítse. A Szeretet Isteni Alapelvét lehet alkalmazni arra, hogy minden szomorúságot, minden gyengeséget, minden összhang nélküli helyzetet és minden hiányt ami alatt az emberiség lesújtva szenved, eltüntesse. A Szeretet óvatos és határtalan befolyásának pontos megértésével és helyes alkalmazásával meglehet a világot gyógytani a sebeitől és az emberiség minden viszályát, minden tudatlanságát és minden botlását a szeretettel gazdag szánalom köntösével lelehet takarni. A szeretet kitárt szárnyakon keresi a szikár helyeket az emberi szívben, az élet parlagon heverő területeit és mint varázsütésre érintésével kiszabadítja az emberiséget és megváltóztatja a világot. A szeretet Isten, örök, határtalan, változatlan, kiterjed a végtelenségbe, kívül a mi értelmünk hatáskörén. A végéről csak egy látomásbeli elképzelésünk lehet. A szeretet a saját törvényének beteljesítésével leleplezi a Krisztust az emberek lelkében és úgy teszi a koronát a tökéletes munkájára. A szeretet folyton egy utat keres, hogy az ember lelkébe behatoljon, és hogy kinyilatkozzon neki, mint minden szempontból a jó. Ha az ember viszályos gondolkodása és rosszasága, Isten örök és változatlan szeretet-áramlatát nem gátolja meg, akkor az mindig tovább halad, előtte az emberiség békéjét megzavaró viszályság és rútság külső látszatát a feledés egyetemes nagy tengerébe űzve. A szeretet a Szellem tökéletes gyümölcse, előre halad az emberiség sebeit bekötözve, nagy közeledést létre hozva a népek között és jólétet és békét ajándékozva a világnak. A Szeretet maga a világ érverése, a világmindenség szívdobogása. Ha az emberiség végbe akarja vinni azokat a dolgokat, amelyeket Jézus tett, akkor meg kell telnie a mindenütt jelenlévő életből eredő szeretet áramlatával.”

“Nehézkedik rád az élet súlya? Szükséged van erőre vagy bátorságra, hogy szembe szállj a gondokkal amelyek az utadban vannak? Beteg vagy, vagy aggódó? Emeld fel szívedet és Imádkozz őhozzá aki az utat mutatja. Isten kiolthatatlan szeretete mindenoldalról körül vesz, nem kell félned semmitől. Nem így szólt Ő: ‘Mielőtt kiáltanak, Én válaszolok és miközben még beszélnek Én meghallgatom őket?’ Ezt a kegyelemtrónust bátran megközelítheted, nem úgy mint ezelőtt gondoltad, könyörgéssel, meggörnyedve, hanem egy értelmes megértő hit imájával, meggyőződve, hogy a segítség amire szükséged van, már oda van ítélve neked. Ne kételkedj soha, tegyél többet... kérj. Követeld a születési előjogodat mint az élő Isten Fia, mint ahogyan Jézus azt tette. Vedd tudomásul, hogy a láthatatlan Egyetemes Lényegben, amiben mi mindannyian járunk-kelünk, vagyunk és élünk, minden ami jó és tökéletes, készen várakozik, hogy a hit által látható formába, vagy megjelenésbe legyen hívva. Olvasd a saját nagy könyvedben, mit mond Szent Pál a szeretetről Korintusiaknak írt első levelében, tizenharmadik versében.”

“Gondolj egyszer arra hogy Salamont szeretettől sugárzó lénye az álomképbeli éjszakában a tudat egy olyan magaslatára emelte, hogy önző kívánságok helyett azt kérte, hogy a népének szolgálatára lehessen. Ez mérhetetlen gazdagságot hozott neki, azonfelül egy hosszú életet és egy megtisztelést amit ő nem kérhetett volna. Salamon elismerte a Szeretet bölcsességét, a Szeretet kinyitotta határtalan gazdagságát neki. ‘Ezüstöt, semmire becsülték Salamon idejében.’ Ennek a szeretet királyának még a poharai is tiszta aranyból voltak.”

“Szeretettel tágasra nyitjuk Isten határtalan kincstárait. Ha van bennünk szeretet, nem tehetünk mást mint adunk és adni mindig nyereséget jelent, úgy teljesül be a szeretet törvénye. Mert azáltal, hogy adunk, a szeretet rendíthetetlen törvényét: ‘mértéket mértékért’  munkába állítjuk és anélkül hogy arra gondolunk, hogy mit fogunk kapni, nem tehetünk mást mint kapunk, mert a bőség amit te ajándékoztál, vissza lesz neked fizetve, hogy a törvény beteljesüljön: ‘Adjatok és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.’ Mikor mi a szeretet szellemében cselekedünk, akkor Isten a tudatunkban van. Egy lenni Élettel, Szeretettel, és Bölcsességgel annyit jelent mint tudatosan kapcsolatban lenni Istennel. Tudatosan kapcsolatban lenni Istennel annyit jelent mint bőséget látni körülöttünk, úgy mint mi mindannyian ma este bőségesen láttunk eledelt körülöttünk. Látjátok hogy mindenkinek jutott bőségesen és senkinek se kell hiányt szenvedni. Ennek a bőségre vonatkozó gondolatnak kell a gondolkodásunkat felemelni minden korlátozás és szorítkozás fölé. Hogy a bőséget megérthessük, minden gondolatot egy bizonyos dologra, fel kell adnunk. Ez az értelem olyan kiterjedt, hogy nem engedhet meg részletekre vonatkozó gondolatokat. Hogy ezt az értelmet a tudatban fogva tartsuk, a tudatnak ki kell szállni a az Egyetemesbe és teljesen átadni magát a tökéletes szabadság örömének. Ezt a szabadságot azonban nem kell összetéveszteni kicsapongással, mert mi felelősek vagyunk minden szóért, minden cselekedetért. A tudatunk ezt a szabadságot nem képes egy pillanat alatt elérni. A korlátozás-ötletünk utolsó maradékának áttörése egy pillanat alatt létre jöhet, de kell hogy ezt a fenséges eseményt egy alapos előkészítés megelőzze és annak az előkészítésnek a legkisebb részletekig teljesülnie kell bennünk, éppen úgy mint egy virág minden szirma a bimbóban a legkisebb részletekig tökéletességre jutott. Csak akkor mikor ezt elérte, csak akkor tör át és jelenik meg a virág a teljes szépségében. Úgy kell az embernek is a bilincseit letörni, mielőtt előreléphet.”

“Isten törvényei változatlanok, ugyanazok mint amelyek mindig voltak. A változatlanságukban jótékonyak, mert jók. Mikor összhangon élünk velük, akkor azok lesznek az alapok amire az egészségünket, boldogságunkat, békénket és egyensúlyunkat, sikerünket és szellemi tulajdonunkat építjük. Mikor mi teljesen Isten törvényéhez alkalmazkodunk, nem történhet velünk semmi baj. Gyógyulásra akkor nincs szükségünk, akkor minden szempontból egészségesek vagyunk.”

“Mi teljesen belátjuk, hogy az emberiség nagy szívében egy mély honvágy van amit nem lehet kielégíteni soha mással mint a mi Istenünk, a mi Atyánk egy tiszta tudatával vagy megértésével. Mi tudjuk, hogy ez az éhség a lélek vágya az Isten Iránt. Nincs semmi más miután az ember lelke annyira vágyódik, mint Istent megismerni, ‘akit ismerni annyit jelent mint örökké élni’ Mi látjuk az embereket folyton az egyik dologtól a másik után rohanni, abban a reményben, hogy kielégítést vagy nyugalmat találnak egy vagy más törekvésben, vagy egy mulandó vagy korlátozott kívánságban. Mi látjuk őket ezeket a dolgokat hajszolni és elérni, hogy majd csak azt vegyék észre, hogy azok nem kielégítők. Némelyek házakat kívánnak és földbirtokot, mások nagy gazdagságot, még mások nagy tudást. Nekünk meg van az előjogunk tudni, hogy az embernek mindez megvan saját magában. Jézus a nagy mester azon törekedett, hogy ezt mindenki beláthassa. Mennyire szeretjük Őt! Olyan gyönyörűen, győztesen lép Ő az előtérre, azáltal amit Ő elért, és mi mindenkit szeretünk aki elérte ugyanazt a magaslatot a tudatban mint Jézus. Mi szeretjük őket, nem csak azért amit ők elérték, hanem azért is hogy valójában kik ők. Miután Jézus szelleme felvilágosult, azután soha nem engedte meg annak, hogy a külső tudat szintjén tartózkodjon. A gondolatait Ő folyton a lényének középpontjára a Krisztusra irányítva tartotta. Őbenne elő lett hívva a Krisztus vagy a központi szikra, - az Isten, aki a mai napig mindannyiunkban él, hogy tökéletes módon mesterként mutatkozzon a test, vagy az anyagi ember fölött. Így vitte Jézus végbe minden nagy tetteit, nem azáltal, hogy Ő némi tekintetben is más lett volna mint ti. Nem volt neki nagyobb hatalma mint bármelyik más embernek most van. Nem úgy volt, hogy Ő egyedül isten Fia volt és mi csak Isten szolgái vagyunk. Jézus tudatos kapcsolatban tartotta magát az Istennel, minden élet, szeretet és erő forrásával belül önmagában, úgy téve ugyanazt az isteni szikrát, amellyel az Atya minden újszülöttet megajándékoz, a saját ereje által egy világos lángra élénkítette és képes volt a nagy dolgokra, amelyeket végbevitt.

 “Jézus éppen olyan ember volt mint miden más ember ezen pillanatban. Ő szenvedett és kísértésbe került és ki lett próbálva, éppen úgy mint ti szenvedtek megpróbáltatások következtében. Mi tudjuk, hogy Jézus a földi élete alatt a látható testben naponta órák hosszat egyedül volt Istennel, hogy fiatal korában ugyanazokat a dolgokat élte át amelyeket mi átéltünk és amit ti most még átéltek. Mi tudjuk, hogy mindenkinek le kell győzni a halandó, a testi vágyakat, kételyt, félelmet, mielőtt a tökéletes tudatra vagy ‘az Atya bennem’ elismerésére ébredhet, akinek Jézus mindig érdemét adta a nagy munkáknak amelyeket Ő végbevitt. Tanulnia kellet, úgy mint nekünk tanulni kellett és úgy mint ti most még tanultok. Ő úgy mint ti kényszerítve volt újra és újra előröl kezdeni. Ugyanúgy mint ti, Ő is kényszerítve volt a kitartásra, feszített öklökkel, egymásra szorított fogakkal, mondva: ‘Kell, hogy sikerüljön. Én tudom, hogy a Krisztus bennem él.’ Mi belátjuk, hogy a Krisztus volt benne az, aki Jézust tette azzá aki lett és aki Ő még most is és hogy ugyanazon a módon mindenki ugyanazt elérheti. Mindezekkel a legkevésbé sem akarjuk Jézust leértékelni, mert mi kimondhatatlan nagyon szeretjük Őt. Mi tudjuk, hogy Ő alávetette magát a személyisége tökéletes keresztre feszítésének, hogy népét Istenhez vezethesse; hogy megmutathassa nekik a kiutat a bűnből, betegségből és nehézségekből, hogy ők az Atyát bennük kifejezésre hozhassák; hogy megtanítsa nekik, hogy ugyanaz az Atya mindannyiukban él és mindannyiukat szereti. Mindenki aki Jézus tanítását tüzetesen tanulmányozza, kell, hogy szeresse Őt. Ő a mi tökéletes idősebb testvérünk.”

“De ha mi eladjuk a születési előjogunkat, ha nem törődünk Isten jótékony törvényeivel vagy azokat megsértjük, lábainkkal tapossuk, és úgy téve hátat fordítunk az Atyai háznak és egy távoli országba megyünk, úgy mint a tékozló fiú tett, mit ér nekünk akkor a nyugalom és a bőség a meleg és a vidámság ami Atyánk házában van? Mikor eleged lett az élet moslékából, mikor elfáradtál és a honvágy kínoz, akkor lehet, hogy tétovázó léptekkel keresed az utat az Atyai ház felé. Történhet ez keserű tapasztalat utján, vagy az anyagi dolgok egy örömteli feladásában. Az mindegy, hogy milyen módon jutsz ismeret és értelemhez, végül ugyanis a hivatásod célja irányába haladsz. Minden lépéssel erősebb és bátorabb leszel, míg végül nem tétovázol vagy kételkedsz. Belül önmagadban fogsz felvilágosulást enyhülés keresni a lelkednek és akkor a felébredt tudatoddal be fogod látni hogy az Atya háza itt van. Itt van az isteni Mindenütt jelenlévőség, mindenhatóság, amiben mi mindannyian élünk, mozgunk és vagyunk. Minden lélegzettel belélégezzük azt. Minden szívdobbanással átéljük azt.”

“Ne gondoljátok azt, hogy hozzánk kell jönnötök. Menjetek mindannyian a saját házatokba, a templomotokba, az imaházatokba, ahova csak akartok. Jézus, a szeretet nagy mestere segíthet rajtad, mindazok akik előre haladtak és most a legmagasabb bölcsességet kapják, segíthetnek neked, és igyekeznek segíteni rajtad, ott ahol most vagy, mindig. Milyen tisztán látjuk Jézust és mind a többit aki mindig hajlandóak azokat segíteni akik kérik. Csak kiáltanod kell és ők már válaszolnak mielőtt kimondtad volna. Minden pillanatban veled és melletted vannak. Csak azt kell tenned, hogy felemeled a tudatodat úgy, hogy te tudod és látod, hogy ők veled vannak, akkor nem fogsz habozni. Ők kinyújtják feléd a kezüket és mondják: ‘Gyere hozzám én megnyugtatlak’ Ez nem azt jelenti, gyere a halálod után, ez azt jelenti, gyere most, úgy ahogyan most vagy ezen pillanatban, emeld fel tudatodat hozzánk és lásd állni önmagadat ott ahol mi állunk ma este, minden emberi korlátozás fölé kiemelkedve, szabadon, független minden tekintetben.”

“Béke, egészség, szeretet, vidámság és jólét van itt. Ezek a szellem gyümölcsei, Isten ajándékai. Ha a tekintetet Istenre irányítva tartjuk, akkor semmi baj nem érhet bennünket, semmi rossz nem közelíthet. Ha mi teljesen hozzá fordulunk, kigyógyulunk betegségeinkből és gyengeségeinkből, a mindent felülmúló törvény vagy Jézus Krisztus nevében.”

“Isten tebenned van, a végtelen halhatatlan Szellem gyereke. Nincs semmi ami téged megrendíthetne vagy kétségbe ejthetne, semmi, ami megfélemlítsen. Te az Atya kebléből származol, a mindenható Isten lehelete teremtett téged mint egy élő lelket. ‘Mielőtt Ábrahám volt, te már voltál. Kedveseim, most Isten gyerekei vagyunk együtt örökösök Krisztussal.’ Ugyanaz az erő amely Jézusban volt, benned van. Ezt a szellem köntösének nevezik. Akinek egy helyes belátása van erről, az látni fogja, hogy nincsen hanyatlás, romlás, nincs betegség, nincs baleset, nincs halál, semmi ami valamilyen módon elvehetné az életedet. Te ezt a köntöst olyan szorosan köréd tekerheted, hogy azon semmi át nem hatolhat, semmi nem zavarhat meg. Minden megsemmisítő eszközt vagy erőt amelyet az ember valaha kitalált, rád irányíthatnak, mégis sértetlenül fogsz előre lépni. Ha a külső alak egy vagy más véletlen által megsemmisülne, akkor az azonnal ugyanabban a termetben, ugyan olyan átszellemülten visszajön. Ez egy fegyverzet ami jobban megvéd mint bármilyen páncél amit valaha emberi kéz készített és bármikor használhatod ezt, anélkül hogy fizetni kellene érte. Előre léphetsz, te aki vagy, Az élő Isten fia.”

“Jézus belátta ezt és megóvhatta volna magát a Kálvária hegyi tapasztalattól. Ha akarta volna használni a hatalmát, akkor nem lettek volna képesek Őt még megérinteni sem. Ő tapasztalta, hogy a testében egy nagy szellemi váltózás ment végbe és belátta, hogy ha ez azok között megy végbe akiket ő ismert és szeretett, egy külső változás nélkül, közülük nagyon sokan nem értenék meg annak a szellemi jelentőségét és a személyeshez ragaszkodnának. Ő tudta, hogy megvan a hatalma, hogy legyőzze a halált és megakarta azt mutatni azoknak akiket Ő szeretett, hogy nekik is meg van ugyanaz a hatalmuk azért választotta a keresztre feszítés utját, azt az utat amit ők látni tudtak, hogy ők látva hivők legyenek. Azt is meg akarta mutatni, hogy Ő a testét annyira tökéletesítette, hogy ha elveszik az életét - vagy amit ők életnek tekintenek - és a testét a sírba tennék és arra egy nagy követ gurítanának mint végső korlátozás amit az ember elképzelhet, Ő mégis el tudja tolni a követ és az igazi átszellemült testét fel tudta emelni minden emberi korlátozás fölé. Jézus eltűnhetett volna a testével, de Ő fontosabbnak tartotta bebizonyítani, hogy mikor a szellemi test ki van fejlődve nincs baleset vagy fizikai feltétel ami azt megsemmisítheti, még akkor se ha valaki megfosztja az életétől.”

“A keresztre feszítés és a feltámadás után a teste szellemileg annyira ki volt fejlődve, hogy Jézus kénytelen volt azok tudatát felemelni akik kedvesek voltak neki, egy síkra, olyan magasra, ahol ők képesek voltak Őt látni, éppen úgy mint mi kényszerülünk felemelni majdnem mindenkinek tudatát akik ma este itt velünk vannak. Mikor az asszonyok azon reggelen a sírhoz értek és a követ félretolva és a gyászleplet félredobva találták, még ők se ismerték meg mielőtt Ő a tudatukat felemelte arra a szintre ahol azok láthatták őt. Később mikor ketten a tanítványai közül Emauszba mentek Jézus megközelítette őket és beszélt velük, mégse ismerték meg, míg a kenyeret megtörte velük. Éppen úgy történt az, mikor másoknak megjelent, még akkor se ismerték meg Őt, mikor velük sétált és beszélt, mert a tudatuk nem volt működésben azon a síkon ahol Őt láthatták. Azon pillanatban mikor a tudatuk felemelkedett olyan magasra vagy azon a síkon működött mint az övé, akkor látták Őt. Akkor némelyek belátták mindezeknek a szellemi fontosságát és elismerték mélyebb alapozó jelentőségét. Akkor megértették. Mégis mindezek ellenére voltak sokan akik nem hittek benne, mert azok még nem érték el a tudatot, ahol a szellemi állapotot láthatták vagy megérthették volna.”

“Akkor eltávolodott a titokról az emberek halandó véleménye által szőtt fátyol. ‘A templom függönye ketté hasadt felülről egészen az aljáig’ Az ember felébredt a tudatra, hogy a halál le lett győzve, és nem csak a halál, hanem minden ember alkotta halandó korlátozás legyőzhetővé válik azáltal, hogy az ember föléje fog kerülni, vagy fel fogja emelni tudatát arra a síkra, ahol belátja, hogy azok nem léteznek. Ha ezt a tudatot szeretettel gondozzuk akkor az előre lép.”

“Ez volt a kinyilatkoztatás amiben Jákob részesült, mikor az anyag kemény kövén feküdt. Neki ki lett nyilatkoztatva, hogy az amire az ember a tekintetét rögzítve tartja, az létre jön, ez arra az ötletre vezette, hogy lehámozott ágakat rakjon csíkok módjára az állatok ivóvizébe, úgy hogy azok tarka fiakat szüljenek, ami őt kiszabadította az anyag kötelékei alól. Úgy biztonsággal kiküldhetjük az eszményünket az alaktalanba, hogy az alakot vegyen fel közvetlen a meg nem formált lényegből, ami a halandó tudat számára nyilvánvalóan láthatatlan. Az állatok ivóvizét mint tükröt lehet értelmezni, amivel a kép amit a gondolatban fogva tartunk, visszatükröződik a lékekben, a benső lényünkben, miután az ott megfogamzik és látható alakot vesz fel. Úgy történik a barátainkkal is, akik ma este itt gyülekeztek, közülük csak kevesen veszik komolyan és látják be az igazságot, tovább mennek és odáig fejlődnek, míg Isten igazi munkáját képesek végezni. Mások nagy lelkesedéssel elkezdik, de hamarosan úgy tűnik nekik, hogy túl sok erőfeszítésbe kerül, hogy az anyag első falán áthatoljanak. Nekik akkor sokkal könnyebbnek mutatkozik az árapállyal úszni és úgy kiesnek. Mi mindannyian ezen föld látható halandó síkján éltünk, Igen valójában nem hagytuk el a földet soha. Mi csak azok részére vagyunk láthatatlanok akik a halandó tudatban élnek, azoknak akik a tudat egy magasabb fokán állnak mindig láthatók vagyunk.”

“Minden a lélekbe ültetett ötlet magja kihajt és alakot vesz fel a gondolat-életben, hogy később anyagi formába legyen kifejezve. Tökéletességre vonatkozó ötletek tökéletes formát vesznek fel. Annak fordítottja úgyszintén igaz. Éppen úgy mint a nap és a föld a leghatalmasabb fát, úgy mint a leggyengédebb virágot termeli, mikor az illetékes magvak el lettek ültetve, úgy fordul a szellem és a lélek az ember felé és már meg is kapta azt amit kívánt, vagy amit hittel kért.”

“Azok akik a halál által elhagyták a látható szintet, ugyanazon a lélektani síkon nyilvánulnak meg mint amelyiken voltak a haláluk pillanatában, mert az emberi gondolkodás azon a síkon dolgozik. Ez az oka a nagy lélektani birodalom létezésének, ami az anyagi vagy látható és a valódi szellemi birodalom között van és mindazoknak akiknek a törekvései szellemi igazságokra irányulnak egy utat kell törniük azon a világon át, mielőtt a szellemi világba juthatnak. Hogy a szellemi világot megérthessük át kell hatolnunk a lélektani világon, egyenesen Istenhez. A halál nem viszi az embert ennél a síknál tovább és az ember ugyanazon a szellemi szinten nyilvánul mint ahol volt mikor a test elengedte a szellemet. Aki úgy megy át, még nem látta be, hogy csak egy Szellem, egy Lélek, egy Test van, és hogy mindannyian ebből az Egyből származnak és oda kell visszatérniük. A szellem aki ebből az Egyből lett kiküldve és akinek egy tökéletes test lett adva, ugyanúgy az Egy Szellem részét alkotja mint a karunk a testünk egy része és úgyszintén nem lesz elkülönítve tőle soha mint bármely más testrész önállóan létezhetne; egy az egész testel és a helyes módon kell kapcsolatban lennie vele hogy egy teljes egységet alkosson. Úgy kell, hogy minden szellem vagy minden élet-kifejezés a helyes módon egymással kapcsolatba legyen, hogy minden tökéletes lehessen.”

“‘Mindannyian egy helyen gyülekeznek’ azt jelenti, hogy mi mindannyian tudatában leszünk annak, hogy mi mindannyian ugyanabból a forrásból - Istenből - jöttünk létre. Ez a kibékülés, egyé válás azon tudatból ered, hogy mi mindannyian Isten képmására és hasonlatára vagyunk teremtve, egy kép amivel Ő az általa a számunkra elrendelt eszményt képes kifejezni.”

“‘Ne az én akaratom, hanem a Tied ó Isten, legyen meg’ azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk Istennek megengedni az általa nekünk elrendelt legmagasabb eszményt a tökéletes módon általunk kifejezze. Senki se képes önmagát felemelni a halandó gondolkodás fölé, aki nem hajlandó Isten akaratát megtenni, ha tudja is vagy nem is.”

A szép asszony itt egy pillanatra elhallgatott, mire egyikünk egy kérdést intézett hozzá az anyag viszonylagosságáról. A válasz így szólt: “‘Lényeg’ a helyes szó, a Lényeg viszonylagossága. Nézzük meg az öt világot, az ásványi anyagokét, a növényekét, az állatokét, az emberek világát és az Isten országát. A legalsóval fogjuk kezdeni, az ásványi anyagok birodalmával. Arra találunk, hogy az ásványi anyagok minden részecskéje az egy életet, az Isten életét hozza kifejezésre. Az ásványi anyagok részecskéinek a szétomlása az elemekkel vízzel és levegővel közösen alkotta a föld felszínét, miközben minden részecske megtartotta az egy életet, Isten életét. Abból jött létre a növények világa, Isten azután következő magasabb kifejezése. A Növényi világban is minden részecske tartalmazza ezt az életet, aminek egy részét az ásványi anyagból felszívta, majd felnagyította és elszaporította, úgy hogy egy lépéssel közelebb áll az Isten országához. Az helyet készít az állatok birodalmának, az Isten utána következő kifejezési módjának. Az állatnak minden része ismét az egy életet tartalmazza, miből egy részt át vett a növényvilágból, miután az fel lett nagyítva és elszaporítva, úgy hogy az ismét egy lépéssel közelebb áll az Isten országához. Ez helyet ad az emberek világának. Isten azután következő kifejezésének. Az emberek világa, amelynek minden része az egy életet tartalmazza, ennek az életnek egy részét az állatok világából vette át, miközben egy lépéssel közelebb áll Isten országához, helyet készít annak a világnak, a legmagasabb kifejezés az ember által. Mikor az ember elérte ezt a világot, arra a pontra ért ahol belátja, hogy miden az Egy forrásból ered, hogy minden az Egy életet, Isten életét tartalmazza és akkor mester lett minden anyagi dolog fölött. De nem kell neki azon a ponton állva maradni, mert minden fejlődés. Mikor oda ér, látni fogja, hogy új világok várnak felderítésre. Akkor ahhoz a belátáshoz jutunk, hogy minden űr, a világmindenség ezt az egy életet, Isten életét tartalmazza, hogy minden ebből az egy Forrásból vagy lényegből ered. Akkor minden lényeg viszonylagos vagy egymással kapcsolatban van. Nem igaz?”

Ezzel végződött a beszélgetés, felálltunk az asztaltól, azután elrakták az asztalokat és a székeket. Most órákig tartó vidám tánc és éneklés kezdődött, amihez a láthatatlan kórus hozzájárult a zenével. Mindenki mulatott. Végül az est egy harsány vidám ünnepi zenével és énekkel végződött, a láthatatlan kórus látható lett, a vendégek közé keveredett, majd a fejük fölött lebegett. A vége egy jókedvű vidámság lett amiben mindenki részt vett. Mindent számon tartva, a legmeghatóbb jelenet volt amit mi valaha láttunk.

Mondták nekünk, hogy, aki nagyon csendes tud lenni a zenét mindig hallhatja, de a kórus csak olyan alkalmakkor mint ez, kíséri a zenét. Később mi kipróbáltuk ezt néhányszor és tapasztaltuk, hogy valóban lehet hallani a zenét. Mindig szelíden csendesen és gyengéden, de soha nem volt olyan vidám, szabad hangja mint azon este, hacsak nem voltak jelen néhányan a Mesterek közül. A zenét, úgy mondták nekünk, angyalok kórusának nevezik; ők az egymásra hangolt lelkek szimfóniájának nevezik.

Három napig maradtunk ebben a faluban, azalatt az idő alatt nagyon sokszor láttuk a barátainkat. Harmadik nap este elbúcsúztak tőlünk és eltűntek azzal az ígérettel, hogy a téli szállásunkon majd találkozunk.


HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Másnap reggel elhagytuk a falut, akkor csak Emil és Jast kísért el bennünket. Egy távolabb északra fekvő faluba mentünk, amiről elhatároztuk, hogy ott lesz a főszállásunk. Az ország ezen részében szigorú a tél és gondoltuk, hogy szükséges jó szállásról gondoskodni mielőtt a tél beköszönt. Éppen úgy mint sok más dolognál, itt is alaptalannak bizonyult az aggodalmunk, mert érkezésünkkor kellemes szállást találtunk, teljesen készen, ránk várva. Csak be kellet költöznünk.

Az utunk a faluból, amit éppen elhagytunk, a fennsíkon vezetett át, majd fölfelé egy kacskaringós szikla nyílásban a kijárat felé, ahol a második falu volt amelyik a fennsíkot őrizte. A sziklanyílás falai hatvan métertől százötvenig függőlegesen emelkedtek és a csúcsig szélesedtek ahol átmentek a hétszáz méterre emelkedő hegyekbe a hely fölött ahol az út a kijáratot keresztezte. A kijárat legfelső pontján két nagy sziklalánc állt ki, mindegyik a fennsík egyik oldalán, ami körülbelül öt acre nagyságú volt (kb. 20.000 m²). Ez a két sziklasor körülbelül kétszáz méterre volt egymástól. Ezen a nyíláson át egy tizenöt méter magas fal volt építve ami így a két sziklaláncot összekötötte és egy hatékony korlátot alkotott. Ez a fal lent húsz méter, fent pedig tíz méter vastag volt és úgy lett építve, hogy óriási szikladarabokat lehetett legurítani, amelyek aztán a fal külső felén a földre zuhantak ahol a talaj nagyon ferdén ment lefelé. Aztán ismét egy meredek lejtő következett a hegynyílás másik oldalára vezető úton. A falba harminc méteres közökkel csúszó-pályák voltak készítve a szikladaraboknak hogy azok a fal alját ne érintsék mielőtt a földre érnek. Mikor azok  a földet elérik tovább gurulnak lefelé a ferde talajon, majd a meredek lejtőn és úgy tovább a hegynyílásba, hat kilométer hosszat, mielőtt megállnának, ha a saját súlyuk által nem törnek darabokra. Mindez összesen egy nagyon célszerű védelmet alkotott, mivel a hegynyílás egyetlen helyen se volt szélesebb tizenöt méternél és a sziklafal elég meredek volt, hogy a szikladaraboknak nagy sebességet adjon. A sziklafalba mind a két oldalon volt két hely is ahol szikladarabokat lehetet kilazítani amelyek aztán legurulhattak, ezek a helyek a fal mind a két végétől kezdve a sziklafalba vájt gyalogutakkal össze voltak kötve. Voltak ott a falon szikladarabok, amelyek mindegyik körülbelül négy méter átmérőjű volt, készen arra az alkalomra ha netán szüksége lenne rá. Mondták nekünk, hogy még soha nem volt szükséges azokat használni, mivel eddig még csak egy ellenséges néptörzs próbálkozott valaha engedély nélkül behatolni a faluba és az úgyszólván meg lett semmisítve a szikladarabok által amelyek az említett négy helyről a szikla nyílás falaiból le lettek ejtve. Az első lezuhanó szikladarabok más darabokat kilazítottak és úgy egy valódi lavina zuhant le a völgybe, az mindent ami az utjában volt magával ragadt. A szikladarabok már több mint kétezer éve a falon voltak, mivel azalatt az idő alatt még nem volt háború az országban.

Láttuk, hogy a hat ház amiből a falu állt, a falba volt építve és három emeletes volt, úgy, hogy a tetőzetüket a fal felső része alkotta. A fal felső részét lépcsőkön, az emeleteken át lehetett megközelíteni amelyek a házak tetejére vezettek. A falba csak a harmadik emeleten voltak ablaknyílások. Ezek az ablakok az alatta lévő hegyszorosra adtak kilátást. Ezekből az ablakokból és a fal felső feléről több kilométer hosszat lehetett a szemmel követni az ösvényt.

Kellemes szállást jelöltek ki nekünk ezen házak egyikének harmadik emeletén. Miután korán vacsoráztunk, mindannyian felmentünk a tetőzetre, hogy a naplementét nézzük. Még csak néhány percig voltunk ott, mikor egy férfi jött fel a lépcsőn aki ötven éves körülinek nézett ki. Jast bemutatta nekünk, ő máris részt vett a beszélgetésben. Hamar kitűnt, hogy abban a faluban lakik amit mi a téli szállásunknak kiválasztottunk és hogy ő úton volt hazafelé. Feltételeztük, hogy ő ugyanazon a módon utazik mint mi, tehát felszólítottuk, hogy csatlakozzon a társaságunkhoz. Megköszönte, de mondta, hogy ő képes az utat egy sokkal rövidebb idő alatt megtenni, azért jött ebbe a faluba hogy egyik családtagját meglátogassa és, hogy ő még az este otthon lesz. A beszélgetés a templomra fordult amelyet a társaim és én Emil és Jast társaságában megtekintettünk. A férfi nyugodtan így szólt hozzám: “Én láttalak téged azon az éjszakán a templom korlátján ülve.” Aztán elbeszélte az álmot vagy a látomást, éppen úgy ahogyan az nekem megjelent és ahogyan az ezen fejezetek egyikében le van írva. Ez engem éppen úgy ámulatba ejtett mint a társaimat, akikkel nem beszéltem az esetről. Ez a férfi teljesen ismeretlen volt nekünk, mégis egy leírást adott a látomásomról éppen olyan élénken mint ahogyan az nekem megjelent. Ő folytatta: “Neked ugyanaz lett megmutatva mint ami nekünk mutatkozik, ugyanis, hogy az ember az egyedüli Lényegből, Istenből ered és addig szoros egységben haladt előre míg annak tudatában volt és a hatalmát és jogát a helyes módon használta. Azon pillanatban azonban mikor a halandó lényében két hatalmat fedezett fel, két féle módon kezdett látni, visszaélt a hatalmával és egy kétséget teremtett, mert az embernek szabad akarata van és azt teremti meg amire a tekintetét rögzíti. A következmény változatosság és távolra ható elkülönítés lett, ami az embert az egész világon mindenütt kísérte. De közeledik egy jövendő váltózás, a változatosság körülbelül elérte a határait és az ember kezdi belátni, hogy ugyanabból a forrásból származik mint mindenki más és az mindig közelebb hozza ahhoz a másikakhoz. Kezdi belátni, hogy minden másik ember a testvére, ahelyett, hogy az ellensége lenne. Mikor az ember ezt teljesen belátja, akkor meg fogja érteni, hogy mindannyian ugyanabból a forrásból eredünk és oda kell visszatérnünk vagy más szavakkal testvérekké kell válnunk. Akkor megfogja találni a mennyországot és befogja látni hogy a mennyország benső békét és összhangot jelent, mindenütt, az ember által teremtve itt és most a földön. Akkor meg fogja érteni, hogy saját választékból poklot vagy mennyországot teremthet. Ezt a mennyországot helyesen képzelte el, csak földrajzilag nem a jó helyre tette. Az ember meg fogja tanulni, hogy Isten benne lakik és nem csak őbenne, hanem minden dologban körülötte, minden kőben, minden fában, minden növényben, minden virágban és minden teremtett dologban; hogy még a levegőben is Isten van amit ő belélegzik, a vízben amit iszik, a pénzben amit kiad; hogy Isten a lényege minden dolognak. Minden lélegzettel éppen úgy Istent szívja be mint a levegőt, minden étkezésnél éppen annyira Istent veszi magához mint eledelt.”

“Mi nem akarunk új vallásokat vagy felekezeteket alapítani. Az a véleményünk, hogy a jelen pillanatban létező vallások elegendőek és hogy azok az alkalmas központok, hogy az embereket a tudathoz segítsék vezetni, hogy Isten a Krisztus által mindannyiunkban van. Azoknak akik a különböző felekezetek szolgálatában vannak be kell látniuk, hogy az egyház csak egy dolognak a jelképe, ugyanis a Krisztus-tudatnak az egész emberiségben. Mikor ezt megértik, hol lehetnek akkor a különbségek máshol mint a halandó gondolkodásban? Nem az egyházakban. Miben van a különböző egyházak és egyesületek különbözete? A látszólagos változatosság okának, amit manapság látunk teljesen az emberi gondolkodásban kell lennie. Lám hova vezetett ez: nagy háborúkra, heves gyűlöletre a népek, családok és egyének között és mindez azért mert egy vagy más egyházi szervezet azt gondolta, hogy az ő hitvallása vagy hittétele jobb mint a másiké. Mégis lényegében mind ugyanazok, mert ők mindenkit ugyanarra a helyre vezetnek. Lehetetlen, hogy mindenkinek a saját mennyországa lenne, mert ha az úgy lenne akkor egy bizonyos felekezet tagja, aki hü maradt ahhoz és elvárta hogy megkapja a jutalmazását, a létezésének maradandó idejét azzal kellene töltenie, hogy a rengeteg mennyország között azt a meghatározott egyet keresse ami neki lett szánva. Ezek az egyházi közösségek a tagjaikkal nap - nap után közelebb jönnek egymáshoz, és jönni fog a nap mikor mindannyian egyek lesznek, akkor nem lesz tovább szükség szervezetre. A hiba azonban mégse teljesen az egyházi szervezeteknél van. Még csak nagyon kevesen jutottak el a tudathoz, hogy valójában mit tartalmaz számukra az élet. Mi látjuk az emberiség nagy részét kielégítetlenül, eltompultan, leverten vagy bizonytalanul az életen át botorkálni. Minden léleknek meg kell tanulni hogyan vegye kezébe az életét és fejezze ki önmagát, a saját élete központjából, kezdve a tehetségeivel, melyeket Isten neki adott, hogy céltudatos cselekvő erővel kifejezésre hozza. Mindenkinek kibontakozásra kell hozni a saját életét. Senki se élhet más helyett. Senki se hozhatja a te életedet kifejezésre és senki se képes megmondani neked hogyan kell azt tenned. ‘Úgy mint az Atya magában hordja az életet, úgy adta Ő a Fiúnak az életet Önmagában hordani.’ Ezt belátva képtelen a lélek mégis könnyelműen élni, mert az élet egész célja az előjogból és abból a lehetőségből áll, hogy a bennünk lakó Istent kifejezésre hozzuk. Isten célja az emberrel az, hogy az ember tudatába jut annak, hogy ő Isten hasonlata és képmása. Kell, hogy az ember nagy életcélja legyen kifejezésre hozni azt amit Isten számára elrendelt. Lám milyen bölcs szavakat beszélt Jézus, mikor Ő a hegyen volt és a tanítványai hozzá jöttek. Erre a belátásra ébredt az Ő tudata és Ő szilárdan állt a meggyőződésben, hogy az ember csak akkor bontakozhat ki a teljes erejéig, ha egy igaz eszménye, egy igaz életcélja van. Egy mag csak akkor kezdhet el növekedni, mikor szilárdan a földbe van ültetve. Az Isteni erő bennünk csak akkor képes egy igaz vágyat beteljesíteni, mikor szilárdan van ültetve az emberi lélekbe. Nekünk mindannyiunknak tudni kell, úgy mint Jézus tudta, hogy a szilárd vágy önmagunkat kifejezni a legfontosabb szellemi hajtóerő, ami kifejezésre vezet.”

“Jézus így szólt: ‘Boldogok a szegények’, mert ő belátta, hogy minden korlátozás az életben jó, amely az egyénben képes felkelteni a vágyat, hogy föléje kerüljön, legyőzze azt és megszabaduljon tőle. Jézus megértette, hogy valaminek a hiánya, magában hordja a beteljesülés előjelét. Ő minden vágyat termékeny talajnak tekintett. Mikor a mag el lett ültetve és megkapta a lehetőséget, hogy növekedjen és megjelenjen akkor a vágy általa beteljesül. A hely amelyet a hiány és az abból eredő vágy az élet  kibontakozásánál betölt, teljesen rosszul van értelmezve. Némely nagy tanítók azt mondják, hogy a vágyat száműzni kell a szívből. Jézus azt mondta: ‘Jaj azoknak akik ki vannak elégítve’. Mikor az ember kielégült, akkor egy holt ponton áll. Hogy az élettel teljes kapcsolatban legyünk, minden pillanatban igyekeznünk kell az életet teljesen kifejezni. A vágy az ösztön azt tenni ami oda visz bennünket. Mint az embernek, - elege van abból, hogy a föld porában másszon, arra vágyakozik, hogy repülni tudjon és ez a vágy viszi odáig, hogy megtalálja a törvényt ami képesíteni fogja arra, hogy felemelkedjen az élete korlátozásai fölé és akkor mehet ahova akar, anélkül hogy az idővel vagy távolsággal számot kellene tartania. Mondják, hogy ‘ember tervez, Isten végez’ Annak azonban a fordítottja az igaz, ugyanis Isten tervez, ember végez, mert ha az ember azzal szemben befogadóan áll, mindenre képes mindent megtehet amit Isten cselekszik. Nem teheti meg a fiú azt amit az Atya megtett?”

“A tapasztalat, hogy külső dolgok nem képesek kielégíteni, arra kényszeríti a lelket, hogy saját magában keresse az erőt. Akkor az ember felfedezheti az ÉN VAGYOK-ot, akkor megtudhatja, hogy belül önmagában van minden hatalom, hogy szívét kibékítse, hogy minden hiányt, minden szükséget és minden vágyat kielégítsen. A legtöbb esetben nem jut el eddig az ismeretig mielőtt a világ csapásai nem kényszerítik arra, hogy ezt a benső béke és nyugalom helyét keresse. Tudja ő, hogy az ÉN VAGYOK a vágya beteljesítése, akkor a vágy beteljesült. Vágyainak beteljesülést tévedés valahol máshol keresni mint az isteni Önmagában. Hogy kibontakozásra jusson, az önnek ezt a kibontakozást létre kell hoznia.”

“Mely egy megvalósulást, micsoda ébredést hoz akkor ez az ÉN VAGYOK, a tudat, hogy belül bennünk van minden hatalom, minden lényeg és értelmesség, amiből minden dolog az alakját kapja, és azt mihelyt egy értelmes és valóságos kívánság-gondolat értelmes módon képződött. A Szellem ereje, értelmessége és lényege oda áramlik és beteljesíti azt. Nem ez a kincs a mennyekben amit szemünk még nem látott? A bensőnkben még meg nem formált ki nem alakult végtelen kincsek vannak elrejtve. Milyen világos ez annak aki megtalálta a gyöngyöt. Akkor megérti azt, hogy: ‘első sorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá.’ Hogy mi akkor azokat megkapjuk, az onnan ered, hogy azok a Szellemből vannak alkotva A tudatnak először meg kell találnia a Szellemet, mielőtt alakot adhat a kívánt dolognak.”

“Az aki felébredt felfedezi a teremtő alapelvet belül önmagában, akkor kezdi megérteni azt és ez az életének a legnagyobb esélye. Ő egy áttekintést kap, vagy a lehetőségek tudatába jut, amelyek az ő részére vannak félretéve. Tudva, hogy a teremtő erő benne van, a szellem elé hívja a szíve vágyát, az egy eszménnyé vagy formává válik és erőt és lényeget von magához hogy az megteljen.”

“’ÉN LÁTOM,’      ez a lélek fogamzása, az ígéret földje, egy álom ami megvalósul, amihez a lélek teljes bizalommal fordulhat. Habár a megvalósulás még nincs tudatosan a birtokunkban, az látható alakot fog fölvenni, mert mi engedelmeskedünk a törvénynek. Lehet, hogy azzal tapasztalatokon kell átmennünk a sivatagban és azokat le kell győznünk. De a lelket azok a tapasztalatok méltóvá teszik a beteljesülésre. A lélek aki a látomását az ígéret földjeként fogja fel, vagy mint egy eszményt, ami meg fog valósulni, csak a jót látja, a vágya tárgyát. Akkor ne legyen kételkedés, ingadozás, tétovázás, mert az végzetes lehet. Az embernek hűnek kell maradnia a látomásához, és előre kell haladni. Ez a látomás jellemző rá és éppen olyan nélkülözhetetlen mint egy tervrajz és részletezések egy épülethez. Kell, hogy hü maradjon a látomásához, éppúgy mint a kőműves a tervrajzokhoz és a részletezésekhez amelyeket a tervező adott neki, mindent félre kell tenni, kivéve az igazságot.”

“A nagy lelkek mind hűek a látomásukhoz. Bármi, ami valaha teremtve lett, először egy látomás volt, egy ötlet magja, a lélekbe ültetve, ahol alkalma volt kikelni, csirázni és felnövekedni. A nagy lelkek sohase hagyják magukat befolyásolni mások hitetlenségével. Ők áldozatokat hoznak a látomásaikért, hűek maradnak hozzá, hisznek benne és az történik, amiben hisznek. Jézus hűen ragaszkodott a látomásához, Ő állhatatosan követte előírásait, még akkor is mikor azok akik a legközelebb voltak hozzá és a legkedvesebb voltak neki hitetlennek és hűtlennek mutatkoztak. ‘Legyen az ő hite szerint’, úgy történik mindenkivel.”

“Mikor valaki előkészül, hogy az ígéret földjére megy, akkor a sötétség országát hátra kell hagynia és el kell felejtenie. El kell hagynia a sötétséget és a fénybe kell mennie. Lehetetlen egyidejűleg előre haladni és helyben állni. A régit el kell engedni és ragaszkodni kell az újhoz. Kellemetlen dolgokat el kell felejtenünk és csak arra kell emlékeznünk amit megtartani kívánunk. Csak a látomást kell megtartanunk az emlékezetben, ha azt akarjuk, hogy az megvalósuljon. A látomást amit megvalósulva látni akarunk, a szellemben fogva kell tartanunk és minden olyan dologra vonatkozó gondolatot el kell utasítani amelyeket nem akarjuk, hogy megtörténjen. Minden ötletünk, szavunk és cselekedetünk legyen egyhangúan a látomással, ha azt akarjuk, hogy az formát kapjon. Ez az igazi összpontosítás, egy minden mást kizáró összpontosítás, minden erőnek a lényegesre való összevonása. Ez szeretet az eszmény iránt, és az eszmény csak a szeretet utján jöhet nyilvánosságra.”

“Eleinte még ha téved is az ember, kell, hogy szilárdan elhatározott maradjon és előre haladjon. Ez az akarat egy gyakorlása, az önbizalom edzése, a hit egy bizonyítéka, miáltal minden erő az eszményre irányul. Az eszményt nem lehet soha elérni az erőnek ezen tudatos irányítása nélkül, az akarat ezen gyakorlása nélkül, de az eszménynek végzetes lenne, ha az akarat maga nem lenne ideális. Ha az akaratnak nincs meg a kívánsága, hogy szolgáljon, akkor az erő amit az akarat az eszményre kíván irányítani, nem képes kiindulni a lélekből. Az akarat önmagát szolgáltatni, saját maga ellen fordítja az élet áramlatát, a szolgálatkészség azonban az élet áramlatát az önön át engedi áramlani és erőt sugároz le rá. Szolgálatkészség célt ad a látomásnak, megnyitja az utat a szeretetnek. Hogyan fejezhetné ki magát a szeretet, másképpen ha nem azokon át áramlik, akik az életet kifejezésre hozzák? Mikor a szeretet a tudaton át áramlik, akkor az egész szervezet válaszol, és lelkesíti a test minden sejtjét. Akkor a test összhangban lesz, a lélek sugárzó és a gondolkodás felvilágosul. A gondolkodás éles, élénk, ragyogó és biztos lesz, a szó igenlő, igaz és felépítő lesz a test megújul, megtisztul és lelkesedik, nehézségek megoldódnak és minden dolog visszajut a helyes arányába. Az ÉN VAGYOK az én által kifejezésre jut és akkor az én továbbá nem képes az ÉN VAGYOK-ot lekötözni.”

“Hogyan hozhatná a test a szellemet kifejezésre, ha nem engedelmeskedik a szellemnek? Az emberi gondolkodásnak tudatosan kell keresni a Szellemet, vágyódni utána, ha megakarja ismerni a Szellem hatalmát. Így tanulja az ember megérteni, hogy a szellem minden igény kielégítése. A legfensőbb kifejezés amit a Szellemnek lehet adni az, amikor mások baját enyhíti. A szeretet mások iránt az, ami a Szellem éléskamráját kinyitja. ‘Hajlandó vagyok szolgálni,’ ez a varázsszó, ami Isten határtalan bőségét felszabadítja mindenki részére és ami a lelket a beteljesülésére vezeti.”

“A lélek visszatért a szülői házba, mihelyt az akarata az, hogy szolgáljon. Az eltévedt, aki szolgálatköteles volt, az ünnepelt fiú lesz; a cseléd aki a disznók moslékával táplálkozott egy királyi ház fejedelme lesz, a saját lehetőségeinek fejedelme. Ő ismeri isten szeretetét, megérti Atyjának ajándékát és tulajdonába veszi azt. Senki más, csak a fiú fogadhatja el ezt az adományt, nincs egy cseléd, nincs egy bérenc, aki méltó lenne erre az örömre amit a fiú öröksége magával hoz. A szolga folyton igyekszik valamit kapni, a fiú már mindent örökölt, ami az Atya birtokában van. Ha tudjuk, hogy az Atyai háznak tagjai vagyunk és hogy örökösei vagyunk mindannak amit az Atya birtokol, akkor kezdhetünk úgy élni ahogyan az Atya akarja, hogy éljünk. ‘Lám most Isten Fiai vagyunk.’ Az a tudat, hogy az Isten Fiai vagyunk, minden beteljesülést magába foglal, a szolgaság tudata csak hiányt okoz. Látni fogjuk, hogy mindent amit szívünk óhajt, az Atya beteljesít, mihelyt mi Fiaiként viselkedünk. Akkor látjuk, hogy Isten fiai szabadok.” Akkor a szóvivő felállt, Jóéjszakát kívánt nekünk és eltávozott, miután kifejtette a reményt, hogy gyakrabban fog látni bennünket, mikor a téli szállásunkra érkezünk.


HUSZONHARMADIK FEJEZET

Másnap reggel elhagytuk a falut, Három napig egy vad kopár hegyvidéken át vezetett az utunk, olyan ritkán lakott volt ez a vidék, hogy arra kényszerültünk, hogy minden éjjelre felüssük a sátrainkat. Erre az útra nem vittünk magunkkal élelmiszert, de mikor eledelre volt szükség, az kéznél volt. Alig hogy előkészületet tettünk az étkezésre, máris megjelent bőségesen az eledel, a fogyasztásra készen és egyetlen egyszer se fogyott el minden, mindig maradt valami.

A harmadik nap este egy széles völgyhöz értünk, azon át kellett mennünk hogy elérjük a rendeltetési helyünket. Onnantól kezdve az utunk egy termékeny jól lakott környéken át vezetett. Azért választottuk azt a falut hol a téli szállásunkat akartuk berendezni, mert az ország közepén volt amelyet megtekintettünk és úgy véltük, hogy úgy téve a kívánságunknak megfelelően alkalmunk lesz naponta hosszabb ideig ezekkel az emberekkel érintkezni. Az emberek közül akikkel már előbb a különböző helyeken találkoztunk többen ebben a faluban laktak, ők mindannyian szívesen meghívtak bennünket látogatóba. Mi biztosak voltunk abban, hogy ha a telet itt ebben a faluban töltjük bőven lesz alkalmunk ezeknek az embereknek a mindenapi életüket közelebbről megfigyelni.

November 20-án értünk a faluba, onnan különböző rövid kirándulásokat tettünk, míg a hó nem kezdett esni, mivel a járás nehezebb lett. Nagyon kellemesen voltunk szállásolva, az emberek nagyon barátságosak voltak hozzánk és éreztük, hogy felvettek bennünket a falu életébe. Minden ház nyitva volt előttünk, a lakosok mondták nekünk, hogy szívesen fogadnak, bármikor jövünk és hogy minden embert testvérüknek tekintenek. Abban az időben a faluban lakó figyelemre méltó asszonyok egyike meghívott bennünket, hogy költözzünk hozzá. Már előzőleg a határnál találkoztunk ővele. Mivel azonban jól éreztük magunkat az akkori szállásunkon, feleslegesnek találtuk, hogy gondot okozzunk neki. Ő azonban kitartott amellett, hogy nem okozunk neki semmi gondot, tehát hozzá költöztünk minden holminkkal és az ő házát a miénkévé tettük a további tartózkodásunk idejére. Sohase felejtem el az első alkalmat mikor vele találkoztunk. Az egy városban történt közel a határhoz. Mikor őt bemutatták nekünk, egy nappal se becsültük tizennyolc évesnél idősebbnek, és mi mindannyian egyetértően csínosnak találtuk. Mekkora volt a csodálkozásunk mikor hallottuk, hogy több mint négyszáz éves és egyike a legkedveltebb felvilágosítóknak. Az egész életét annak a munkának szentelte. Mikor az ő házában laktunk és napról napra érintkeztünk vele, teljesen érthető lett miért szeretik annyira őt a népek. Az első találkozásunk után majdnem két hétig minden nap találkoztunk vele, de a valódi megjelenésében csak akkor ismertük meg mikor együtt egy házban éltünk vele. Senki se volt másra képes, mint tisztelni és szeretni őt. Minél többet láttunk ezekről az emberekről annál nagyobb szeretetet és tiszteletet éreztünk irántuk. Több mint elég alkalmunk volt, hogy mindent megtaláljuk jegyzetekben, amit az életkorukról mondtak, amiben éppen úgy nem kételkedhettünk mint a saját jegyzeteinkben. Mi ennek az asszonynak a házában laktunk és az asztalánál vele étkeztünk december utoljától a következő év áprilisáig. Folyton volt alkalmunk, hogy az ő és a falu más lakóinak otthoni életét megfigyeljük és mi azt kimondottan ideálisnak minősítettük.


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Az idő múlott, december utolsó napjai közeledtek, az év véget ért. Észrevettük, hogy sok ember összejött az egyetlen szertartásra, amiben kivétel nélkül csak Mesterek vettek részt. Minden nap újonnan jötteknek lettünk bemutatva. Mindannyian beszéltek angolul és mi már teljesen otthon kezdtük érezni magunkat a faluban. Egy szép napon közölték velünk, hogy az ünnep szilveszter este lesz és meghívtak bennünket, hogy vegyünk részt benne. Továbbá hallottuk, hogy ez az ünnep annak ellenére, hogy csak beavatottaknak volt rendezve, semmilyen szempontból nem volt titkos összejövetel, valamint összejöveteleik egyike se volt privát jellegű. Ez azoknak volt egy ünnepe akik a munkát elkezdték, teljes komolysággal felvették azt és elég távolra haladtak, hogy biztosak legyenek abban, hogy ezt az életet akarják élni. Arra a pontra értek, ahol a magasabb tudatot felvették és megértették, hogy mit jelent ez az életükben. Némelyek ezt az ‘átmenet ünnepének’ nevezik. Ezek az összejövetelek, hogy a tényről megemlékezzenek, szokás szerint az év végén lettek rendezve egy kijelölt helyen. Ezen az éven ez a falu volt a kijelölt hely ahol mi tartózkodtunk.

Az összejövetelre kijelölt nap hajnala napsütéses volt, miközben a hőmérő jóval a nulla pont alá süllyedt. Vártuk mindannyian az estét mert éreztük, hogy ismét egy érdekes tapasztalatot fog hozni a többihez, amit ez az utazás már hozott nekünk. Este nyolc órakor értünk a kijelölt helyre ahol már körülbelül kétszáz jelenlévő volt. A terem úgy volt kivilágítva, mint ahogyan azt már előbb leírtam és egy gyönyörű benyomást keltett ránk. Hallottuk, hogy a mi háziasszonyunk magára vállalta hogy vezeti a szertartást. Néhány pillanattal azután, hogy mi helyet foglaltunk, belépett a terembe, ifjúságával és szépségével mindannyiunkat meglepett. Egy szép fehér ruhát viselt, anélkül azonban hogy a legkevésbé feltűnő lett volna. Nyugodtan a kis szószékhez ment és beszélni kezdett. Így kezdte a beszédet: “Azzal a kívánsággal jöttünk itt ma este össze, hogy egy helyesebb értelmet szerezzünk az átmenetről egy alacsonyabb tudatból egy magasabba és köszöntjük azokat köztetek akik erre hajlandóak. Az általunk végbevitt dolgok láttára kelt érdeklődéssel vezetve, amelyeket ti eleinte ámulattal és hódolattal figyeltetek és kétség kívül csodáknak tartva azokat, követni kezdtetek bennünket.”

“Mi tudjuk, hogy ti megtanultátok ezeket a dolgokat úgy látni, mint minden nap előforduló esetek egy életben, amelyet úgy élünk ahogyan kell, egy természetes élet, úgy ahogyan Isten kívánja hogy mindig éljünk. Ti megértitek cselekedeteitek igazi szellemi jelentőségét. A tudat amely az igazi szellemi síkon dolgozik, a formát alapozó eszmény kifejezésével megmagyaráz minden alakot. Ezzel kinyilatkozik a forma nagy benső jelentősége, akkor nincsen titokzatosság és tehát nincsen tovább csoda. Ez az átmenet egy alacsonyabb tudatból egy magasabbra, a Krisztus-tudat elfogadását jelenti, ahol minden szépség összhang és tökéletesség. Ez az anyagelvűség félretevését jelenti, ahol csupán viszály és összhang hiánya uralkodik. Ez az élet természetes módja, így lát Isten bennünket élni és erről adott Jézus itt a földön egy olyan szép példát. A másik életmód önző, nem természetes és nehéz. Mikor mi megértjük, akkor olyan könnyű egyszerű és olyan természetes úgy élni mint a Krisztus. Akkor beléptünk a krisztus-tudatba.”

“A megterített asztalok készen állnak. Ez az egyedüli alkalom, mikor mi összejövünk egy ünnepi lakomára. Ez nem olyan ünnep, mint azok egy ünnepet elképzelnek akik még a halandó tudatban élnek. Ez egy belátás és tökéletesítés ünnepe, ami a Húsvétra emlékeztet Jézus idejéből, egy idő ami az átmenet jelképe volt a halandó tudatból a Krisztus-tudatba, ami manapság az egész világon olyannyira rosszul van értelmezve. Mi hisszük, hogy jönni fog egy időpont mikor Isten minden gyereke, a Krisztus-tudat egy helyes értelmével egy ilyen ünnepi asztalhoz fog ülni.”

“Ma este néhányan itt lesznek velünk azok közül, akik a testüket annyira tökéletesítették, hogy képesek azt magukkal vinni minden mennyei birodalomba, ahol a legmagasabb tanítás részesei lettek. Mindannyian egy ideig itt látható formában éltek, azután átmentek egy helyre a tudatban és magukkal vitték a testüket, ahol halandó szemeknek nem láthatóak; nekünk fel kell emelni a tudatunkat a Krisztus-tudatig, hogy beszélhessünk velük. Azok akik a testüket annyira tökéletesítették, hogy azt magukkal vihetik a mennyei birodalomba, szabadon visszatérhetnek hozzánk és újra elmehetnek. Ők képesek jönni és tanítani mindazokat, akik befogadók a tanításuk iránt, ők megjelenhetnek és eltűnhetnek úgy ahogyan akarják. Ők azok akik, jönnek minket oktatni, mikor mi hajlandók vagyunk leckéiket elfogadni, néha az ösztönünk segítségével, néha személyes kapcsolat utján. Ma este közülük öten megtörik velünk a kenyeret. Közöttük van egy akit mi különlegesen nagyon szeretünk, mert ő egyikünk édesanyja és közöttünk élt (az Emil anyja volt). Most üljünk asztalhoz.”

A fény egy pillanatra elhalványodott, miközben mindannyian nagyon csendben lehajtott fejjel ültünk. Aztán fel erősült a fény és az öt várt vendég a teremben állt, három férfi és két nő. Mindannyian fehér ruhába öltözve a szépségtől sugároztak, miközben mindegyiküket egy szelíd fénycsillogás vette körül. Nyugodtan előreléptek és mindegyikük a számára kijelölt helyre az egyik asztalfőhöz ült. Emil anyja a mi asztalunknál foglalt helyet, az expedíció vezetője a jobbján, Emil balkéz felöl. Miután leültek, kezdtek megjelenni az ételek. Egy egyszerű de nagyon ízletes vacsora volt, zöldségből kenyérből gyümölcsből és dióból állt. A beszédek amelyeket tartottak, főleg tanácsokból álltak azoknak akik erre az alkalomra gyülekeztek. Azokat a helyi nyelven tartották, Jast lefordította nekünk. Ezeket a beszédeket itt kihagyom, mivel a tartalmuk nagy részben már előbb meg lett adva. Emil anyja utolsó szónokként folyékonyan beszélt angolul egy tiszta és érthető hangon. Ezek voltak a szavai: “Mi minden nap olyan erőket használunk amelyeken a halandó felfogású emberek csak nevetnek. Mi, akiknek megvan az előjogunk megérteni és használni azokat, megteszünk mindent amit tudunk, hogy az emberekkel megértessük, mit nélkülöznek az életükben a hibás elképzeléseik révén, az előttük lévő tökéletes dolgokról, amelyek csak arra várnak, hogy tulajdonukba vegyék. Mihelyt az ember a tulajdonába veszi ezeket az erőket és elsajátítja azokat, sokkal valódibbak és élénkebbek lesznek számára mint azok a dolgok amelyekhez a halandó felfogásaival olyan görcsösen ragaszkodik, mert korlátozott érzékeivel láthatja érezheti és érintheti. Bizonyára feltűnt már nektek, hogy minden kényelem ebben a teremben és a helyiségekben amiben laktok, úgy mint a fény, a meleg, és még az eledelek is amelyeket ettünk, ezen erő által létrejött hőségből erednek. Lehet ezeket fénysugárnak nevezni, vagy ahogyan akarod. Mi ezt egy nagy egyetemes erőnek vagy hatalomnak tekintjük amely mikor az ember kapcsolatba áll vele, célszerűbben dolgozik neki mint gőz, elektromosság, benzin vagy kőszén. Számunkra ez mégis csak egyike ezen erő vagy hatalom legcsekélyebb törvényeinek.”

“Ez a hatalom nem csak minden erőt szolgáltat az embernek amire szüksége van, hanem minden meleget is, hogy szükségletét kielégítse mindenütt és mindenkor, anélkül, hogy némi üzemanyagot használjon. Ez az erő teljesen zaj nélkül működik és mikor az ember megtanulja ezt használni, akkor az véget fog vetni sok zajnak és zavarnak ami most még elkerülhetetlennek látszik. Ez az erő körülöttetek kéznél van és csak arra vár, hogy az ember kapcsolatba álljon vele és használja. Ha már egyszer az ember odáig haladt, akkor annak használata sokkal egyszerűbbnek fog mutatkozni mint gőz vagy elektromosság. Mikor az ember erre kész lesz befogja látni, hogy a halandó belátásait követve a közlekedés mindenféle kitalált módja és az erő más előállított alkalmazásai csak gyerekjátékok. Azt gondolta, hogy azokat ő maga teremtette, de így csak azt teremtette amire az emberi érzékei képesítették. Tökéletlenségeket teremtett, pedig minden dolog amit teremt, tökéletes lehetne, ha csak hajlandó lenne belátni, hogy minden dolog Istenből van és belőle jön létre, mivel Isten az ember által fejezi ki magát. Az ember azonban a szabad akaratával a nehéz utat választotta és ahelyett, hogy belátná, hogy ő az Isten Fia és használná mindazt ami az Istené, csak tovább megy a régi kerékvágásban, addig míg kényszerítve lesz, belátni hogy egy jobb útnak kell lenni és valóban van is. Egyszer tudni fogja, hogy Isten útja az egyedüli út. Akkor a tökéletességet kifejezésre fogja hozni, azt amelyet Isten folyton általa lát kifejezni. Nem látod be, hogyan kell feladnod magadat az Atyának bensődben és tőle minden jót elfogadni, miközben a lényed minden erejének ebből az isteni Ön-ből kell működnie? Isten, az Atya a bensődben, minden kifejezésnek a kezdete, mert másképpen Isten nem juthatna kifejezésre vagy kinyilatkoztatásra.”

Erre a társaságunk egyike azt kérdezte tőle milyen befolyása van szavaknak és gondolatoknak az életünkre. Emil anyja kinyújtotta kezét és egy pillanat múlva egy kis tárgy volt a kezében. “Ezt a kis kavicsot egy vízzel telt tálba ejtem” mondta. “látod, hogy a hullámok amit a kavics okoz mikor a vízzel érintkezik, onnan kiindulva köröket alkot, azok mindig nagyobbak lesznek, míg  elérik a tál szélét vagy a víz legkülső peremét, hol a szem előtt láthatóan erejüket vesztik és megállnak. Valójában azonban mihelyt a hullámok a víz határát elérik, megfordulnak és visszatérnek, addig a helyig ahol a kavics a vizet érintette. Pontosan ugyan az a helyzet minden gondolattal ami nálunk felbukkan és minden szóval amit kiejtünk. A gondolat és a szó bizonyos rezgéseket küld ki, amelyek tovább haladnak mindig szélesbedő körökben, míg a világűrt átfogja. Akkor ugyanazon a módon visszatérnek ahhoz aki azokat kiküldte. Minden gondolat, minden szó olyan biztosan visszatér hozzánk ahogyan mi azt kiküldtük. Ez a visszatérés az ‘ítélet napja’, amiről a Bibliád beszél. Minden nap egy ‘ítélet napja,’ az ítélet jó, vagy rossz lesz, aszerint, hogy a kiküldött szó vagy gondolat jó vagy rossz volt. Minden ötlet (gondolat vagy szó) egy mag lesz, ez a mag ki lesz küldve és a lélekben gyökerezik (a gondolatban fogva van tartva) és azután egy elképzelésé válik ami később egy fizikai formában létrejön vagy kifejezésre jut. Tökéletességre vonatkozó gondolatok tökéletességet hoznak létre, tökéletlenségre vonatkozó gondolatok és ötletek tökéletlenséget szülnek.”

“A nap és a föld közösen az elültetett magból, ugyanazzal a hajlandósággal hozza létre a hatalmas waringin fát vagy a legkisebb virágot. Ugyanazon a módon egyesül a Lélek és a Szellem, hogy amit az ember ültetett létrehozza és azt amit szóval vagy gondolattal kért megkapja (visszatért hozzá). Az ember és a mennyország közötti elkülönítést csupán az ember anyagi gondolataiból köréje szőtt köd hozta létre és ebből jött létre a titokzatosság  amibe az ember minden isteni dolgot takarva képzel el. Ez a titokzatosság fátyola lassan félretolódik, akkor észreveszi az ember, hogy nincsen titok. A különböző egyházi szervezetek alapítói hasznosnak ítélték Istenre vonatkozó dolgokat egy titokzatosság fátyolával letakarni, hol ők azt gondolták, hogy így a népet jobban hatalmukba tudják hajtani, de most mind kezdik belátni, hogy Isten mélységei valójában az élet egyszerű dolgai. Ha ez nem úgy lenne, mi hasznunk lenne az Isteniből? Lassanként mindannyian a felfedezéshez jutnak, hogy az egyház csak egy jelképe a Krisztus-tudatnak az emberben, az emberiség isteni központjának. Szemeik megnyílnak az eszményre és akkor nem imádják tovább a bálványt, amit a halandó gondolkodás állított fel. Lám a sok újfajta vallásos szervezeteket amelyek minden oldalról létre jönnek. Annak ellenére, hogy azok még egymástól nagyon eltérően gondolkodnak, kell, hogy mindegyikük az egy célhoz vezessen. Nem kell, hogy ez, az egyházakat az igaz belátásra vezesse?”

“Nekünk, akik a testünket annyira tökéletesítettük, hogy képesek vagyunk azt mindenütt magunkkal, vinni meg van az előjogunk, látni azt és abban tartózkodni amit a mennyek országának neveznek. Sokan ezt a ‘birodalmat’ hetedik mennyországnak nevezik, és a legnagyobb titoknak tartják. Ez is a halandó gondolkodás egy tévedése. Nincsen titok; mi csak a ‘helyet’ értük el a tudatunkban, ahol mi a legfensőbb tanítást kapjuk, a ‘helyet’ ahol Jézus van. Az egy ‘hely’ a tudatunkban ahol belátjuk, hogy a halandóság feladásával halhatatlanságot nyerünk el, hol tudjuk, hogy az ember halhatatlan, nincs alávetve a bűnnek vagy a halálnak, változatlan és örök, éppen úgy mint Isten és úgy ahogyan Isten az embert látja. Egy ‘hely’ ahol mi a ‘színelváltozás’ (átszellemülés) igazi jelentőségét ismerjük, hol képesek vagyunk Istennel egyesülni és Őt szemtől szemben látni. Egy ‘hely’ ahol tudjuk, hogy mindannyian odajöhetnek és ugyanazt megkaphatják és ugyanazok lehetnek mint mi vagyunk. Mi tudjuk, hogy az idő már nincs mesze, és hogy mindannyiuk tudata fel fog emelkedni arra a szintre ahol mi személyesen beszélhetünk velük és ők minket szemtől szemben láthatnak. Mi mindannyian el vagyunk vonva az ő látáskörükből mert mi tudatosan felemelkedünk a halandó sík fölé, ezáltal mi láthatatlanok vagyunk azok számára akik még a halandó tudatban élnek.”

“Mi örömmel hívunk három eseményt a lelki szemeink elé. Az egyik régen történt, az Jézus születése amelyik tény számotokra a Krisztus-tudat születésének a jelképe az emberben, azután az esemény amit mi közeledni látunk, mikor a ti nagy nemzetetek el fogja fogadni és meg fogja valósítani a Krisztus-tudatot. És végül gyönyörködve gondolunk a harmadik és utolsó nagy eseményre, a legnagyobb és legragyogóbb közülük: Krisztus második és utolsó eljövetele, mikor mindannyian felismerik a Krisztust önmagukban, elfogadják és ebben a tudatban élnek, kibontakoznak és ‘növekednek mint a mezők liliomai’. Ez a kibékülés.”

Mikor ezt kimondta, a láthatatlan kórus énekelni kezdett. Először megtelt a terem zenével, majd az egy gyönyörű kórussal végződött. Aztán egy pillanatnyi csend uralkodott, mire a kórus egy vidám örvendező énekbe kezdett, melynek minden üteme mint egy nagy harang harsogó hangjára végződött. Ez úgy folytatódott míg tizenkettőt ütött az óra és mi hirtelen tudatába jutottunk annak, hogy éjfél volt és hogy az új év megkezdődött.

Így végződött az első évünk ezeknél a nagyszerű embereknél.


FÜGGELÉK

Most, hogy én ezeket a jegyzeteket a Mestereknél gyűjtött tapasztalatainkról a közönségnek bemutatom, némileg hangsúlyozni akarom a tényt, hogy én személyesen hiszek ezen mesterek hatalmában és egy nagy Törvény kinyilatkoztatásában - egy Törvény amely az egész emberiségnek egy mély értelmű üzenetet hoz. Ők dönthetetlenül bebizonyították, hogy van egy törvény, amely a halált felülmúlja és hogy az egész emberiség egy pontot közelit a fejlődésében, ahol ezt a Törvényt meg fogja érteni és használni fogja. A Mesterek azt mondják, hogy ez a törvény először Amerikában lesz ismert ahonnan az egész világnak lesz adva, úgy hogy mindannyian megfogják ismerni az örök életbe vezető utat. Ez szerintük egy új korszak kezdete lesz.

Ezekben a jegyzetekben leirt jelenségek egyike se volt az a megtestesülés amelyeket a spiritiszták szokásos összejövetelein lehet látni, - távol attól. A testnek egy magasabb rendű kifejezése volt, amely a Mesterek saját szándékából láthatóvá vagy láthatatlanná tette, - a test egy magasztalása és szellemesítése. Ez egy Isteni Törvény és az emberek hamarosan birtokukba veszik az örökségüket, felvilágosulnak és szellemi megértés által teljesen uralkodni fognak a testük fölött.

Nem létezik kétely afölött, hogy ezek az emberek a Fényt az évszázadokon át magukkal hordozták és hogy a mindennapi életükkel bizonyítják, hogy ez a fény még mindig létezik, úgy mint évezredekkel ezelőtt létezett.

Abban az időben készített fényképeink bizonyítják ezeknek a Mestereknek a képességeit.

B.T.S.

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Január első napjának reggelén korán keltünk, feszült várakozásban a jövendő dolgok iránt. Mindenki láthatóan érezte, hogy valami várt ránk, amihez hasonlítva az előző élményeinket csak a következő események felé vezető létrafokoknak tekintettük.

Mikor a reggelire az asztalnál gyülekeztünk, a barátunk csatlakozott hozzánk, akivel Emil házának tetőzetén találkoztunk, a kis faluban, ahol útközben szállásoltunk. Az olvasó emlékezni fog rá mint az álmom tolmácsolójára. Köszöntés után így szólt: “Ti most több mint egy éve nálunk vagytok. Velünk utaztatok, megosztottátok velünk a mindenapi életünket és kétség kívül megbíztok bennünk. Mivel áprilisig vagy májusig itt maradtok nálunk, ide jöttem, hogy meghívjalak benneteket a nagy ‘Tau-Cross’ templomába, amit ti  közel a falun kívül láttatok a meredek sziklafalba vájva.”

Később láttuk, hogy a templom helyiségei a sziklába voltak vájva, amely egy több mint száznyolcvan méter magas függőleges falat képezett. A nyílások, amelyek a szobákat képezték, mélyen a sziklafalba voltak vájva, úgy hogy azoknak mind a négy fala sziklából volt. Ott ahol szükség volt ablakokra világosságnak és levegőnek, a szikla déli külső falába nyílások voltak vésve úgy természetesen minden ablak délre nézett. Az ablaknyílások körülbelül két és fél méter szélesek és magasak voltak. Minden helyiségnek két ilyen nyílása volt, kivéve a legalsó szoba. Annak csak egy nyílása volt, az egy utat adott egy tágas repedésre a sziklafalban a templom keleti oldalán. Abban az időben mikor a templom helyiségeit a sziklafalba vájták, nem volt ennek a szobának más bejárata mint egy sziklába vájt alagút, ami az előbb említett repedésre nyílott. Az ablaknyílást csak később vésték ki. Eredetileg az alagút bejárata egy nagy kő alatt volt elrejtve, egy a sok közül amelyek a sziklafal oldaláról leestek és egy kiálló peremen maradtak. Ez a kő úgy volt elhelyezve, hogy azt kilehetett tolni a folyosóból a nyílás elé és kívülről nem lehetett megmozdítani. Egy körülbelül tizenöt méter hosszú létra volt az egyedüli lehetőség ezt a peremet elérni, amit felülről le lehetett engedni és fel lehetett húzni. Az ablakoknak szolgáló nyílások nagy lapos kövekkel voltak ellátva, azok alul egy barázdába illettek, úgy hogy azokat az ablakok elé lehetett tolni., Mikor a kövek az ablakok elé voltak tolva, a faluból a nyílásoknak nyomát se lehetett látni. Elmondták nekünk, hogy azért lett ez így  építve, hogy a templomot megvédjék a környéket veszélyeztető rabló bandák ellen, távolabb északon. Ezek a bandák néha lejöttek délre eddig a faluig. A falut néhányszor feldúlták, de a lakósokat nem érte sérülés, mivel azok egy menedéket találtak a templomban. A templomot nem a barátaink építették, hanem a falubeliektől vették át, egy nagy számú feljegyzések tárolására melyeket nagyon értékesnek tekintettek. Miután a barátaink átvették a templomot, megszűntek a támadások, a falut nem gyötörték tovább és mindenki békében élt.

Azt állítják, hogy ezen jegyzetek némelyike az emberiség földi megjelenésének első idejéből valók, hogy ezek a jegyzetek a Naacalok vagy Szent Testvérektől származnak és hogy azok egyenesen az emberisig anyaországából jöttek. Azt is mondják, hogy ezek a Szent Testvérek egyenesen Burmába mentek és ott a Nagalokat tanították. Ezek a jegyzetek nyilvánvalóan azt a bizonyítékot szolgáltatják, hogy ezeknek az embereknek az elődeik írták a Surya Siddhantát és az első Veda könyveket. A Surya Siddhanta a legrégibbje a csillagászatról ismert könyveknek. Ezen jegyzetek szerint 35.000 évesek és az első Vedák 45.000 évre kelteznek vissza. Ők azt mondják, hogy ezek nem mind eredetiek, némelyek az eredetiről lettek másolva és ide lettek szállítva őrizetbe. Mondják azonban, hogy ugyanazokról a feljegyzésekről lettek lemásolva, amelyekről a Babilóniai jegyzetek lettek átvéve. És azt is mondják, hogy az eredetiek amelyekről ezek másolva lettek az eredeti Atlantiszi és Ozirisz féle jegyzetek.

Ennek a templomnak a helyiségei egymás fölött lettek kivájva, hét emelet magasra és az ezen szobák közötti összekötés a sziklába vájt számos lépcsőből állt. A nyílás amely kijáratot adott erre a lépcsőre a helyiség egyik sarkában volt és közvetlen kapcsolatban volt vele, az egy negyvenöt fokos szögben ment fölfelé egy körülbelül két és félszer két és fél méteres előtérbe, ahol a fölötte lévő szobába vezető lépcső volt kivájva. Körülbelül két és fél méter tömör szikla volt hagyva az alsó helyiség mennyezete és a fölötte lévő padlózata között. A hetedik emeleti szoba mennyezete körülbelül négy méterrel egy szélesen kiálló szikla perem alatt végződött, körülbelül harminc méterre a szakadék legmagasabb pontja alatt. Ebből a szobából egy lépcső vezetett fölfelé egy nyíláson át amely bejáratot adott a kiálló sziklaperem alatt kivájt helyiségek közül a középsőig. A középső helyiség mind a két oldalán két helyiség volt úgy, hogy az egész épület úgy nézett ki mint egy óriási kereszt egy ‘T’ formájában.

A legfelső szobák úgy lettek kivájva, hogy a sziklaperem egy folyosót vagy erkélyt képezett egy bejárattal ezekbe a szobákba. A szikla egy puha nagy szemcsés gránitból volt. A munka láthatóan kezdetleges kézi szerszámmal lett kivitelezve, és valószínű évek kellettek, hogy azt elvégezzék. Azt állítják, hogy az építkezéshez nem használtak egyetlen darab fát se. A barátaink készítették a fa munkát miután átvették a templomot, a szobák most nagyon barátságosak voltak, főleg napsütéses időben.

Mióta a templom a barátaink tulajdonában volt, mondták nekünk, az ablakok még soha nem voltak becsukva, se a bejárat nem volt eltorlaszolva. Mégis csak nagyon kevesen keresték fel a templomot azok közül akik nem láttak vagy nem tudtak semmit az igazi szellemi felvilágosulásról.

A barátunk folytatta: “Ez a nap nektek egy új év kezdete, míg az elmúlt idő eltelt és úgyszólván eltűnt az életetekből, soha nem tér vissza, kivéve talán a szellemben mint emlékezet az örömökre, szomorúságokra, gondokra és mint a visszaemlékezés a munkákra amelyek különösen foglalkoztattak benneteket. Továbbá el van felejtve, eltűnve, nektek csak egy oldal az életetek évkönyvéből. Mi azonban egy siker időszakának tekintjük, egy nagy győzelem, egy előrehaladás, egy híd, amely bennünket egy nagyszerűbb kibontakozásra visz, egy időszakba nagyobb ígérettel és szellemi felvilágosulással, egy időszakba ahol mi képesek leszünk még jobban szolgálni, egy időszakba amiben mi minden következő tapasztalat által ifjabb, erősebb és szeretettel teltebbek lehetünk. Most azt gondoljátok: ‘hogy-hogy, hogyan lehetséges az?’ A mi válaszunk: ‘vonjátok le a következtetést, válaszd a saját életedet’ ”

Anélkül, hogy a legkevésbé is tolakodni akart volna, így szólt a vezetőnk: “Mi látni és tudni akarunk”

A barátunk folytatta: “Mától fogva bizonyos leckéket fognak kapni azok, akik még egy helyes módon élt élet teljes jelentőségét nem látják be és nem ismerik vagy nem értik meg. Az nem egy szigorú önmegtagadó szomorú, hanem egy gyönyörségben és vidámságban beteljesülő életet jelent, amiből minden fáradtság, minden küszködés véglegesen száműzve van.”

Aztán egy kissé kevesebb komolysággal folytatta: “Kifejezést adtál a tudásra és látásra irányuló vágynak. Alighogy ki lett fejezve a kívánság, máris beteljesült. Mikor így rátok nézek, a biblia egyik versében kifejezett gondolat jut eszembe. Az így szól: ‘Ahol ketten vagy hárman az én nevemben gyülekeznek, ott én köztük vagyok.’ Ez a mondat nagyon gyakran hiu szójátéknak lett tekintve, ahelyett, hogy komolyan vették és megvalósították volna. A nagy hiba amit az ember Jézus tanításával szemben elkövetett az, hogy eldugta egy távoli és homályos múltba és titokzatosságnak és hitregének tekintette, mintha egy dologra vonatkozna melyet csak a halál után lehet megszerezni, ahelyett a belátás helyett, hogy azokat mindenki mindennapi életében alkalmazni lehet, itt és most, mikor csak akarja.”

“Mi nem állítjuk azt, hogy Jézus a Krisztus egy élet-tervet képviselt, amit csak ő egyedül volt képes megvalósítani, hogy nem hoztak létre többé kevésbé más időbeli különböző látnokok, próféták és népek. Szeretnénk ezt az emberek értelméhez juttatni. Mi azért akarjuk a hangsúlyt Jézus életére helyezni, mert ti éppen azt az életet érthetitek meg a legjobban. Mikor Ő különösen a saját életére mutatott, akkor annak csak egy célja és jelentõsége volt, ugyanis az, hogy az a hit által lelkesített tény, az Õ élet-tapasztalatai a tanításának élő példái voltak. Az elméleti hittételt: a bocsánat elnyerését mások szenvedése által, ami a keresztény gondolkodást évszázadokig befolyásolta, nem lehet a Hegyi beszéd és a Tékozló fiú példabeszéde szellemi atyjának tulajdonítani.”

“A keresztény gondolkodás vezetői Jézus követőit és tanítását elterelték annak gyakorlati alkalmazásától, és az isteni erő tanulmányozásától. Ők azt tanították nekik, hogy Jézus tanítását az apostolok tapasztalatainak kell tekinteni, az Ő ideje után a földön, ahelyett, hogy tanítanák nekik, hogy a törvény amelyre Jézus tételei alapozva voltak egy pontos tudomány, amelyet az életében mindenki megérthet és tapasztalhat.”   

“A keleti népek éppen a vallásuk tudományos ismeretét tűzték ki a törekvésük és tanulmányuk legmagasabb céljául. Azok így a másik szélsőségbe kerültek. Ezen a módon mind a kettő a vallását a természet fölötti vagy a csodák világába helyezte. A nyugat, a hitvallás teljes erkölcsi oldalába merült, miközben a kelet csupán a tudományos oldalát vette szemügyre. Úgy mindkettő kizárta az igazi szellemi szemlélést”

“Az önmegtagadás, a visszavont élete és a világtól való elkülönítés, úgy a buddhista mint a keresztény kolostorokban nem szükségszerűség és nem is az út, az igazi felvilágosulásra és az igazi bölcsességgel és hatalommal rendelkező tökéletes élet megvalósulására, úgy ahogyan Jézus azt megmutatta nekünk. Ezek a kolostori rendek már több ezer éve léteznek, mégse valósították meg egyetlen módon se az egyszerű emberek szellemi felemelkedését, olyan mértékben mint amennyire Jézus tanítása a földi életének rövid időszakban azt létrehozta.”

“Ismert az, hogy Ő minden tant felvett magába, be lett avatva az úgynevezett szent szertartásokba és ceremóniákba és azokat tanulmányozta, míg Ozirisz tanítására talált. Ezt egy pap ismertette vele, aki távol tartotta magától a hit minden szertartásos, kolostorbeli és anyagi formáját. Ez a pap Thoth király követője volt, az egyiptomi királyok első uralkodó házából. Ozirisz és követői vezették a legmagasabb kultúrára és fejlődésére, azt amit később Egyiptomi birodalomként ismerünk. Ezek az emberek képezték a tiszta fehér emberfajt és később lettek ismertek mint az Izraeliták, aminek a Héber faj egy ága. Thoth király Egyiptomot egy diktátor ideje alatt nyilvánította ki császárságnak, aki a nép jógait lábbal taposta. Évszázadokkal azelőtt, A nép Ozirisz és követői vezetése alatt egy gyönyörű műveltséget épített fel és fenntartott egységben és testvériségben.”

“Thoth egy bölcs uralkodó volt, aki Ozirisz tanítását igyekezett fenntartani, de sötét anyagias értelmek lopództak be mikor az Egyiptomi vagy sötét hordák délről az uralmat a kezükre hajtották, amelyek által ő hatalomra jutott. Az utána következő uralkodó házak, elhagyták az Ozirisz féle tanítást, lassanként átvették a sötét faj ötleteit, hogy végül semmi mást mint fekete varázslatot gyakoroljanak. A királyság gyorsan hanyatlott, úgy mint ilyen birodalmaknak hanyatlani kell.”

“Miután Jézus figyelmesen meghallgatta ezt a papot, belátta tanításának a mély benső jelentőségét. A buddhista tanításokból belátta, hogy ennek a kettőnek az alapján nagy megegyezés volt. Azért elhatározta, hogy Indiába megy, ami jól lehetséges volt, az akkor létező karaván úton.”

“Ott a buddhista tanításokat tanulmányozta. Ő megértette hogy az ember teremtette szertartásos formák és a hittételek ellenére, minden vallásnak csak egy forrása volt és az nem más mint Isten az emberben, akit ő az Atyjának nevezett és mindenki Atyjának. Akkor minden formát elutasított és egyenesen Istenhez fordult, egyenesen a szerető Atyjának a szívéhez. Lám akkor a csodálatos eredményt. Ő hamarosan felfedezte, hogy nincs szükség sok hosszú éves küzdelemre, hittételeken, szertartásokon, hitvallásokon, képleteken és felavatásokon át, mint ahogyan a papok az emberekre ráerőltettek, hogy azokat tudatlanságban és úgy téve függő helyzetben tartsák. Ő belátta, hogy az amit keres belül őbenne volt. Ő belátta, hogy ha ő a Krisztus akar lenni, akkor neki önmagát Krisztussá kell nyilvánítani, hogy utána a legtisztább indokkal, gondolatban, szóban és cselekedetben azt az életet kell élnie, amelyet keresett, hogy azt a saját anyagi testében megvalósítsa. Miután ő mindezt megértette, volt bátorsága előre lépni és azt hirdetni a világnak.”

“Mindegy volt az hogy kitől vagy hol tanulta azt. A munka volt a fontos; nem az amit valaki más végzett, hanem az amit ő tett. Az egyszerű emberek akik ügyét védte, örömmel hallgattak rá. Ő az előírásait nem Indiából Perzsiából vagy Egyiptomból kölcsönözte. Amit Ő ott tanult azok csak külsőségek voltak amelyek Őt odáig vezették, hogy lássa saját Istenségét, melynek kinyilatkoztatása a Krisztus, amely minden emberben él, nem csak egy egyetlen egyénben, hanem mindenkiben.”

“Ozirisz több mint 35.000 évvel ezelőtt született Atlantiszban. A krónikaírók, akik jóval később az ő ideje után írták le életét, a csodálatos munkái végett egy istennek nevezték. Ő azoknak a magasztos gondolkodóknak egy egyenes leszármazottja volt, akik az emberiség anyaföldjén tisztán tartották az ötleteiket.”

 “Úgy történt a legtöbb hitregebeli személyekkel. Munkáik és jellemzésük ismétlések és fordítások által eltorzultak. Ezen hitregebeli személyek munkáit és a dolgokat amelyeket elértek, természet fölöttinek tekintették azok az emberek, akik nem szántak elegendő időt és erőfeszítést arra, hogy áthatoljanak azon munkák és dolgok mélyebb jelentőségéig és hogy felfedezzék azt, hogy azok dolgok az igazi hatalmának birtokában lévő ember isteni természetéhez tartóznak.”

“A krónikaírók Istenné tették Oziriszt, majd szobrokat kezdtek készíteni róla. Eleinte csak azt testesítették meg ezek a szobrok amit képviseltek, de lassanként a szobrok a szellembe rögződtek, az eszmény ellett felejtve, az üres bálvány megmaradt.”

“Egy másik ember akit a krónikaírók sokára az ideje után istenné tettek az Buddha. Figyelj csak a bálványszobrokra amelyeket róla készítettek, azzal az eredménnyel, hogy a szobrot tisztelik, az eszmény helyett. Ismét az üres bálványt. Ugyanaz az eset sokféle jelekkel és jelképekkel.”

“Az oktatás, amit Buddha kapott, ugyanabból a forrásból eredt, csak egy más módon. A tan amellyel Buddha érintkezésbe került egyenesen az anya országból hozták Burmába a Naacalok, miközben Ozirisz az oktatást közvetlen kapta, mivel az elődei az anya országban éltek és ő mint fiatal férfi oda ment, hogy tanulmányozza azt. Miután a tanulmányait befejezte, visszatért a hazájába, az Atlantisziak vezére lett és vissza vezette népét az emberben lévő élő Isten tiszteletére, hol az lassanként a szomszédos sötét fajok befolyása alatt átmenőbe került a fekete varázslatra.”

“Mózes is egy vezér volt, kinek követői és a történetírók az ő ideje után Istenné nyilvánítottak. Ő egy Izraelita volt és érintkezésbe került a Babilóniaiak feljegyzéseivel, akik a tanítói voltak. Ezek a jegyzetek alkotják a bibliátok egy részét. Amit Mózes abból tanult, ő azt a helyes formában és szavakban adta át. A fordítók a tényeket, amelyeket Mózes feljegyzett nagyon eltorzították. Így folytathatnám és sok más példát említhetnék.”

“Jézus minden tanításukkal megismerkedett, a saját jellegzetes módján áthatolt azok mélyéig és azáltal, hogy a testét szellemesítette még egy lépéssel tovább ment mint a tanítói, addig a pontig, ahol képes volt megengedni, hogy testét a keresztre feszítsék, hogy aztán azt egy diadalmas győztes feltámadásban vissza hozza.”

“Ha Ozirisz Buddha és Jézus tanítását tanulmányozod, akkor nagy megegyezéseket fogsz találni, igen néha még a szavak is ugyanazok. És mégis, csak egymás tanítását vették volna át? A tanítások megmutatták nekik az utat a külsőségből a bensőbe. Kell, hogy azután minden tant és minden utánozást feladjanak és a saját módjukon tovább haladjanak. Ha csak másolták volna és tanulmányozták volna azt amit láttak és amit tanulni kaptak, akkor nem lettek volna képesek látni, hogy minden az Istenből belül őbennük jön, akkor máig is tanulnának, míg az életük és tapasztalataik soha nem lett volna ismert.”

“Ők mindannyian ugyanazt tapasztalták olyannyira, hogy a követőik földi királyságok királyává akarták koronázni, de ők arra nem akartak hallgatni. Mindegyikük ugyanazt a gondolatot fejezte ki, majdnem ugyanabban a szavakban: ‘Az én királyságom nem földi, hanem szellemi.’ A későbbi krónikaírók Oziriszt még az egyiptomi királyok közé is sorolták.”

Itt végződött a beszélgetés és mindannyian a templomba sétáltunk. Mikor a legalsó helyiségbe értünk, a barátunk újra elkezdte:

“Míg mi ebben a templomban az egyik szobából a másikba fölfelé megyünk, kell, hogy arra gondoljatok, hogy nincs olyan ember aki egy másiknak némi jogot adhat. Mikor a belátásodat mélyíted, észre fogod venni, hogy te minden más emberel egyenlő vagy és az, aki igyekszik a jogait vagy bármi mást is amije csak van, neked adni, kinek megvan mindene ami őneki van, következetlenül cselekszik, mivel valamit adni akar amit nem képes adni. Valaki megmutathatja az utat a testvérének, hogy annak látásköre tágabb legyen, úgy hogy ő a jót megtestesítheti, de azt amije van, nem adhatja egy másnak.”

Közben a második emeletre értünk, ahol négy barátunkra találtunk a faluból, akik előre mentek. Néhány pillanatig általános dolgokról volt szó, majd a tanítónk folytatta:

“Az egész történelemben nem találni olyan személyiséget, aki úgy előre lép mint Jézus. Az időszámítástok az Ő születésére van alapozva. A hitbeli testvéreitek nagy zöme bálvánnyá teszi Őt és éppen ez az elkövetett nagy hiba. Bálvány helyett kell, hogy eszmény legyen; ahelyett, hogy faragott szobrot készítenek Őróla kell, hogy Ő valódi és eleven legyen nektek, mert a jelen pillanatban még mindig ugyanabban a testben él, amelyben a keresztre feszítették. Jézus él és képes hozzátok beszélni, éppen úgy mint azon gyászos esemény előtt. A nagy tévedés amelyet olyan sokan elkövetnek az, hogy Jézus életét végződni látják a kereszten egy fájdalmas halálban, miközben teljesen elfelejtik, hogy életének legnagyobb része a feltámadás után van. Ő manapság még nagyobb mértékben, jobban mint valaha képes tanítani és gyógytani. Ha akarod bármely pillanatban a jelenlétébe lehetsz. Ha keresed Őt, meg fogod Őt találni. Ő nem egy király aki a jelenlétét rád tudja erőltetni, hanem egy hatalmas testvér, aki mindig készen áll, hogy mindig segítsen rajtad és segítse az egész világot. Mikor Ő a halandó földi síkon élt, csak egynéhány embert volt képes elérni. Ő most, a jelen állapotában mindenkit elérhet aki hozzá fordul.”

“Nem azt mondta: ‘Ahol én vagyok, ott lesztek ti is’? Jelenti ez azt, hogy ő valahol távol van egy helyen, amit mennyországnak neveznek és amit te csak azáltal érheted el, hogy meghalsz. Ő ott van ahol te vagy és ő képes veled érintkezni mint ember emberrel, mint az emberek egymás közt érintkeznek. Csak annyit kell tenned, hogy légy befogadó vele szemben. Emeld fel tekintetedet valamivel magasabbra és fogj át egy szélesebb láthatárt vele; és akkor ha a szíved és a gondolataid őszintén Ővele vannak, látni fogod Őt. Beszélhetsz vele. Ha jól nézed, látni fogod a kereszt, a lándzsa és a tüskék sebhelyeit teljesen meggyógyulva eltűnve; és a sugárzó szeretet és a boldogság ami őt körül veszi, el fogja mondani neked, hogy mindaz meg van bocsátva és el van felejtve.”

A barátunk abbahagyta a beszédet és körülbelül öt percig egy mély csend uralkodott. Aztán a szoba megtelt egy ragyogással mint amilyet még soha nem láttunk. Akkor egy hangot hallottunk, először távolról és nem érthetően, de miután a figyelmünket felhívta és a gondolataink rá irányultak nagyon értelmes lett és tisztán hangzott mint egy csengő. Egyikünk kérdezte: “Ki beszél ott?” Az expedíció vezetője válaszolt: “Csend, a jó Mesterünk Jézus beszél,” mire a barátaink egyike így szólt: “Igazad van, Jézus az aki beszél.”

A hang folytatta: “Mikor én azt mondtam: ‘Én vagyok az út, az igazság és az élet,’ nem azt akartam az egész emberiséggel megértetni, hogy csak én magam vagyok az egyedüli igazi fény. Mert mindazok akiket Isten Szelleme vezet, Isten gyerekei. Mikor én azt mondtam: ‘Én vagyok a szeretett Fiú, Isten egyszülött Fia, akiben az Atyának kedve telik,’ az volt a szándékom, hogy az egész emberiséget meggyőzzem arról, hogy Isten gyerekeinek egyike belátta Istenségét, megértette azt és igényt tartott rá, belátta, hogy Istenben élt, járt-kelt és lélegzett, a magasztos, mindennek az Atya-anya alapelvében, utána kimondta a szót, hogy ő a Krisztus, Isten egyszülött Fia, majd egy hü szívvel és erős elhatározással élte azt az életet és azzá vált amit kijelentett. Szemeit az eszményre irányítva az egész testét megtöltötte azzal és így elérte azt amit kívánt a kitűzött célt.”

“Annak az oka, hogy olyan sokan nem láttak engem az, hogy engem egy elérhetetlen talpazatra helyeztek, csodákkal és titokzatossággal vettek körül, távol az egyszerű emberek hatáskörén kívül, akiket én szívből szeretek. Egy kimondhatatlan szeretettel szeretem őket. Én nem vontam vissza magamat közülük, ők távolodtak el éntőlem. Ők egy fátyolt terítettek rám, falakat és választékokat emeltek, közvetítőket alkalmaztak és szobrokat készítettek rólam és azokról akik nagyon közel álltak énhozzám és nagyon kedvesek voltak nekem, hitregékbe és titokzatosságba borítottak bennünket, míg úgy látszott, hogy olyannyira eltávolodtunk az emberektől, hogy már nem tudták hogyan közelítsenek meg bennünket. Könyörögnek és imádják kedves édesanyámat és azokat akik engem körülvesznek és így fogva tartanak bennünket halandó gondolatokban. És ezt miközben, ha ismernének bennünket, úgy ahogyan mi vagyunk, akkor beszélhetnének velünk, úgy mint ti most képesek vagytok beszélni velem. Mi soha nem vagyunk másak mint aminek ti láttok bennünket. Menyire szeretnénk, hogy az egész világ tudja ezt!”

“Ti olyan sokáig titokzatossággal vettetek körül bennünket, nem csoda, hogy kétség és hitetlenség felülkerült. Minél több szobrot és bálványt készítetek rólunk, annál inkább közénk állítjátok a halált és gondoljátok azt, hogy mi számotokra közbenjáró nélkül elérhetetlenek vagyunk, annál mélyebb lesz a kétely árnyéka, szélesebb a babona szakadéka és nehezebb az áthidalás. Ha az emberek bátran nyújtanák a kezüket mondva: ‘ismerlek’, akkor mindannyian láthatnának és ismerhetnének bennünket. Nincs semmi titokzatos körülöttünk, vagy azok körül akiket mi szeretünk, mert mi az egész világot szeretjük.”

“Olyan sokan az életemnek csak azt a részét látják, amely a kereszten végződött, és elfelejtik, hogy a legnagyobb részét úgy éltem mint ahogyan most vagyok. Teljesen elvesztik szem elől, hogy az ember tovább él, még azután is ami egy erőszakos halálnak nyilvánul. Az életet nem lehet megsemmisíteni. Az mindig folytatódik és egy jól élt élet soha se fog elfajulni vagy semmibe menni. Még a testet is halhatatlanná lehet tenni, úgy, hogy az soha többé nem váltózik meg.”

“Mikor a mi szeretett testvérünk Pilátus kezeit mosta és így szólt: ‘Vigyétek és feszítsétek magatok keresztre, én nem találok benne bűnt,’ kevésbé sejtette, hogy történelmet ír, vagy hogy egy jövendölést teljesít be. Ő a tömeggel sokkal többet szenvedett mint mi szenvedtünk. Az mind elmúlt, meg van bocsátva és el van felejtve, úgy ahogyan ti látni fogjátok abból a tényből, hogy mi mindannyian együtt vagyunk, egyesülve.”

Két férfi lépett előre, Jézus felkarolta őket rájuk tette karjait, kezével az egyiknek a vállán így szólt: “Ez a kedves testvér az egész úton velem tartott, miközben ennek,” a másikra mutatva, “még sok nehézségen kellett átmennie, mielőtt megnyíltak szemei. De mihelyt azok képesek voltak látni, hamar hozzánk jött. Ő azért éppen olyan értékes és mi éppen úgy szeretjük őt mint a többieket.” Aztán lassan még valaki előre lépett és egy pillanatig mozdulatlanul állt. Jézus feléje fordult és így szólt: “Kedves Pilátus” Az üdvözlet barátságossága félreérthetetlen volt.

Akkor Pilátus beszélni kezdett: “Sok hosszú, nehéz éven át küszködtem és szenvedtem az ítélet után amit azon a napon olyan könnyelműen kimondtam, mivel a terhet ledobtam magamról. Milyen kevesen fogják fel közülünk, míg még egy anyagi testük van, hogy szükségtelen terhet rakunk másokra, mikor a felelőséget le akarjuk rázni magunkról. Csak akkor látjuk be ha, szemeink megnyílnak, hogy minél inkább igyekszünk a terhet más vállakra tenni, annál súlyosabban nyomnak ránk. Sok fáradalmas évekbe került hogy ezt a tényt belássam, de milyen örömet ismertem attól a naptól tartva, mikor megnyíltak a szemeim.”

Akkor a láthatatlan kórus egy leírhatatlan szép dallammal ujjongva énekelni kezdett. Rövid idő után Jézus előre lépett és így szólt: “Csodálkoztok azon, hogy én már régen megbocsátottam azoknak akik engem a keresztre feszítettek? Miért nem bocsátott meg mindenki úgy mint én? Nálam a bocsánat teljes volt, mikor én azt mondtam: ‘beteljesült’. Miért nem láttok ti engem, úgy ahogyan én vagyok nem mint keresztre feszített, hanem kiemelkedve minden halandóság fölé?”

A láthatatlan kórus folytatta: “Üdvösség, mindenkinek, üdvösség nektek, Isten gyerekeinek. Magasztalva és dicsérve legyen az Isten, országa örökre az embereknél marad. Lám ő veletek van a világ végéig.” Miközben a láthatatlan kórus énekelt, a szavak megjelentek a falon. Ami itt végbement, nem valahol a távolban történt, nem ködös vagy majdnem alig látható, és nem is egy színpadon, távol tőlünk. Ezek az emberek mind valóban a szobában voltak, mi beszéltünk velük, kezet fogtunk velük és lefényképeztük őket. Ezek az emberek köztünk mozogtak és az egyedüli számunkra látható különbség közöttünk egy különös fény volt amely körülvette őket. Nyilvánvalóan az volt az egyedüli fényforrás a szobában. Sehol nem volt árnyék. Úgy tűnt nekünk hogy az Ő testük egy sajátságos áttetszőségből volt és mikor mi megérintettük őket, vagy kezet fogtunk velük, a testük, olyan érzést keltett mintha alabástromot érintettünk volna meg. Mégis egy kellemes meleg áradt ki belőlük és ez a meleg mindenen áthatolt körülöttük. A szoba ezt a meleget és fényt még miután eltávoztak is, észrevehetően megtartotta.

Minden alkalommal, mikor később újra a helyiségbe léptünk, valaki közülünk tett egy megjegyzést róla. Mikor rövid idővel az esemény után a csoportunk egy napon együtt volt és arról beszéltünk, hogy ez a szoba milyen benyomást keltett bennünk, a vezetőnk így szólt hozzám: “Ide csak egy szó illik: fenséges.” Ezzel pontosan kifejezte mindannyiunk érzelmét, aztán többet nem beszéltünk róla. Mikor az ősszel visszajöttünk, a helyiség egy szentély lett nekünk és sok időt töltöttünk ott.

Mi vártunk, míg a többiek kettesben távoztak a szobából. Mikor Pilátus a szobából kifelé indult, intett a vezetőnknek, hogy kövesse és mindannyian együtt lementünk, le a lépcsőn a legalsó szobáig aztán a folyosón át a nyílás felé és egyenként le a lépcsőn. Aztán a ház felé mentünk ahol a faluban szállásoltunk és még éjfélig beszélgettünk. Aztán mindannyian egyszerűen eltávoztak, mintha ez az összejövetel egy mindennapos dolog lett volna.

Miután a vendégek eltávoztak, a háziasszony körül tolongtunk és egymás után fogtunk vele kezet, hogy megköszönjük neki az átélt emlékezetes estét. Egyikünk így fejezte ki gondolatait és érzéseit: “Mondhatom, hogy az én összezsugorodott belátásom olyan alaposan darabokra lett törve, nem hiszem, hogy valaha egy szilánkot visszatalálok belőle.” Azzal nyilvánvalóan mindannyiunk gondolatát rezgető összhangot érintette. Én nem igyekeztem gondolataimat és érzelmeimet kifejezni és nem is próbáltam azokat valaha leírni. Az olvasóra hagyom, hogy egy elképzelést készítsen arról. Miután pihenőre tértünk, nem szólt senki egy szót se. Nyilvánvalóan mindenki érezte, hogy egy teljesen új világ nyílt meg előttünk.


MÁSODIK FEJEZET

Mikor másnap a reggeli asztalnál ültünk, mindenféle kérdéseket intéztünk a háziasszonyunkhoz és hallottuk, hogy teljesen nem szokatlan volt, hogy Jézus így megjelenik és elmondta, hogy gyakran jön hogy segítsen a gyógyító munkájukban.

A reggeli után a háziasszony közölte velünk, hogy ő és még két asszony a templomba akarnak menni velünk. Miközben elhagytuk a házat, még két férfi csatlakozott hozzánk. Egyikük elmondta a háziasszonynak, hogy a faluban egy beteg gyerek volt és őt kérte hogy menjen el hozzá. Egy mellékútra tértünk és követtük a férfiakat a gyerek otthona felé, aki valóban nagyon beteg volt. A háziasszonyunk előre lépett és kinyújtotta karjait, mire az anya a gyereket karjaiba tette. Azonnal kiderült a kicsi arca, majd szorosan hozzásimult és néhány percen belül mély álomba merült. A háziasszonyunk visszaadta a gyereket az anyjának, és folytattuk az utunkat a templomba. A háziasszonyunk útközben megjegyezte: “Jó lenne ha ezek a emberek egyszer már magukra vállalnák ezt a munkát, ahelyett, hogy miránk támaszkodnak. Az sokkal jobb lenne nekik. A dolgok most úgy állnak, hogy nem törődnek velünk addig, míg a szükség nem kényszerit őket; akkor kérik a segítségünket, amit mi természetesen jónak látunk, de az nem hoz nekik semmi önbizalmat, mi inkább a saját lábukon szeretnénk látni állni őket, minthogy minden tekintetben olyan gyerekesek lennének.

Akkor elértük a létra alját, felmásztunk és bementünk az alagútba. A két férfi velünk jött. Holott ez az alagút a sziklán keresztül vezetett természetesen feltételeztük volna, hogy ott sötét volt. Volt azonban elegendő fény, hogy tárgyakat amelyek egy meglehetős távolságra előttünk voltak láthattunk és ez a fény mintha körül vett bennünket úgy, hogy sehol nem volt árnyék. Mi ezt az előző nap már észrevettük, de senki nem szólt róla semmit. Mikor feltettük a kérdést róla, mondták, hogy a fény valóban minden oldalról körülöttünk van és ha nincs senki az alagútban, akkor ott sötét van.

Miután végig mentünk az alagútban, felmentünk a lépcsőn a harmadik helyiségbe, ez a szoba valamivel nagyobb volt mint a két alább lévő és a falai mentén tömérdek kőtábla volt összerakva. Közvetlen mögötte találtunk még egy nagy helyiséget a sziklából kivájva és láttuk, hogy ez a helyiség is tele volt ilyen kőtáblákkal. Ezek a táblák jól voltak zománcozva és sötét, vörös-barna színük volt. Némelyek harmincötször hatvan centiméter nagyságúak voltak, körülbelül öt centiméter vastag és tíz - tizenkét pond volt a súlyuk. Kíváncsiak voltunk, hogyan lehettek ezek a hegyeken át ide hozva. Mikor azután érdeklődtünk, azt a választ kaptuk, hogy azokat nem a hegyeken át hozták ide, hanem a Góbi-földre lettek hozva mikor az még egy termékeny és jól rendezett vidék volt, mielőtt a hegyek képződtek és sokára a hegyek megjelenése után lettek erre a helyre hozva, hogy meglegyenek óvva minden esetleges megsemmisítéstől.

Azt állítják, hogy a hegyek megjelenése előtt egy óriási vízözön áradt az ország nagy részére, ami azt teljesen tönkretette, úgy hogy a lakóság nagy része elpusztult. Az életben maradtak a világ többi részétől és a létezés minden eszközétől ellettek szakítva, azok lettek a rabló bandák elődei amelyek a Góbi sivatagot a mai napig veszélyeztetik. Azt állítják, hogy ott volt a nagy Uigur birodalom, ahol most a Himalája hegység és a Góbi sivatag van, hogy egy nép nagy városai voltak ott, amely egy magas műveltségi fokon állt és hogy az előre haladó futóhomok eltakarta a romokat, miután a városokat a víz elpusztította.

Később a kőtáblák utasításait követve, úgy ahogyan nekünk le lettek fordítva, három ilyen városra találtunk. Mi megvagyunk győződve arról, hogy ha már egyszer ezek az ásatások be lesznek fejezve, azok a bizonyítékot fogják szolgáltatni ezen jegyzetek hitelességére és történetére. A jegyzetek szerint ennek a műveltségnek az eredete többszázezer évre tér vissza.

Különböző szobákat mutattak meg nekünk, az általános beszélgetés folyamán kiderült, hogy az egyik férfi, aki a reggel hozzánk szegődött, annak a férfinak a leszármazottja volt akivel a faluban találkoztunk ahol Keresztelő Szent János élt és akit mi a jegyzetek írójának neveztünk. Mi némileg csodálkoztunk azon, hogy egy előrehaladott megöregedés minden jeleit láthattunk rajta.

Miközben az első helyiségbe visszatértünk, a vezetőnk feltette a kérdést, hogy egy kívánság azonnal beteljesülhet-e, mihelyt az ki van mondva. A háziasszonyunk válaszolt, hogy igen, beteljesül, ha az a helyes formában lett hozva. Tovább magyarázta, hogy a vágy nem más mint az imának egy formája, és hogy Jézus az ima helyes formáját alkalmazta, mivel az ő kívánsága mindig beteljesült, és hogy az imának, amely mindig válaszra talál, mindig a helyes formában kell lennie és következetesen tudományos, tehát kell hogy egy szilárd törvény szerint működjön. “Akkor Ő azt mondta: ‘Ez a törvény így hangzik: Legyen a hited szerint’ és ‘Minden dolog amit imádva kívánsz, hidd el, hogy megfogod kapni, és azok a tied lesznek.’ Ha mi biztosan tudjuk, hogy az amit kértünk már a tulajdonunkban van, akkor a törvénnyel egybehangzóan dolgozunk. Ha a kívánság beteljesül, akkor tudjuk, hogy a törvény be van tartva. Ha a kívánság nem teljesül be, akkor tudjuk, hogy nem a helyes módon kértünk. Lássuk akkor be, hogy a hiba nálunk van, nem Istennél.” 

“Akkor így hangzik az előírás: ‘Szeresd Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből.’ Kutass most nagyon mélyen a saját lelkedben, nem félelemmel és hitetlenséggel telt előérzettel, hanem egy vidám, szabad és hálás szívvel, tudva, hogy az amire szükséged van már a tied. A titok az Istennel való egységben rejlik és annak tudatában lenni, majd ahhoz hűen ragaszkodni, letérés nélkül, még akkor se, ha az egész világ ellenkezik veled. ‘Önmagamból nem tudok semmit se tenni,’ mondta Jézus, ‘Az atya aki bennem lakik, Ő végzi a munkákat.’ Higgy Istenben és ne kételkedj. Higgy és ne félj. És gondolj arra, hogy Isten hatalmának nincsen határa. Minden dolog lehetséges.”

“Használj igenlő kifejezéseket, mikor a kívánságaidat megfogalmazod. A legtökéletesebb feltételekre van szükség. Ültesd a lelkedbe a tökéletes mag ötletét, semmi mást. Kérd, hogy egészséget fejezhess ki, nem azt, hogy kigyógyulhass a betegségedből; hogy összhangot fejezhess ki és bőséget valósíthass meg, nem azt, hogy zűrzavarból szabadulhass ki vagy nyomorúságból és korlátozások alól. Tedd le ezeket a dolgokat magadról, úgy mintha egy régi ruhadarabbal tennéd. Azok régiek, te már kinőttél belőlük, megengedheted magadnak, hogy örömmel félreteszed azokat. Meg se fordulj, hogy még egy pillantást vess rájuk. Megvannak bocsátva és el vannak felejtve. Visszatértek az anyagba, ahonnan erednek. Azok még nem is valamik, azok semmik.”

“Töltsd meg az egész üresnek látszó helyet körülötted Istenre, a végtelen Jóra vonatkozó gondolatokkal. Fontold meg akkor azt hogy a szó ‘Isten’ egy mag. Annak növekedni kell. Engedd át Istennek a hogyan-t, a mikor-t és a hol-t. A te munkád csak annyiból áll, hogy mondjad amit kívánsz, abban a biztos tudatban, hogy már azon pillanatban megkaptad, mikor kéred. Az előhívás részletei az Isten az Atya munkája. Gondolj arra, hogy Ő végzi a munkát. Végezd el aprólékosan a te részedet és hagyd teljes bizalommal Isten részét Őrá. Kérj. Ismerd el. Fordulj Istenhez azért amire szükséged van és vedd át Isten beteljesítését.”

“Tartsd Isten bőségét gondolatban folyton szemelőt. Ha egy másik gondolat jelentkezik, helyezd akkor Isten bőségét annak helyébe és áld meg azt. Légy folyton hálás, hogy a munka előre halad. Ne kezdj el újra kérni csak áldj és légy hálás, hogy Isten benned dolgozik és, hogy te azt amit kívánsz megkapod, mert te csak a jót kívánod, hogy mindenkinek kioszthassad. Engedd ezt mind csendben és titokban történni. Fordulj az Atyához az elrejtettben és Atyád, aki a lelked titkába lát, nyíltan meg fog jutalmazni.”

“Mikor a kívánság beteljesült, úgy fogsz visszatekinteni arra az időre amelyet bizalommal telve erre szántál, mint a legnagyobb kincseid egyikére. Akkor bebizonyítottad a törvényt és látod hittel és áldással kiejtett szavaid erejét. Gondolj arra, hogy Isten befejezte tökéletes tervét. Ő folyton szeretettel telt bőkezűséggel ömleszt ki minden jót fölöttünk, amit mi csak kívánni képesek vagyunk. Ő folyton azt mondja: ‘Próbálj ki Engem és lásd, hogy nem e nyitom meg a mennyek ablakait és annyi áldást adok, hogy nem lesz elég hely befogadni.’ ”

A TELJES SZÍVEMBŐL

 

A lényem szívében, Atyám, egy vagyok Veled és ismerlek Téged mint mindannyiunk Atyja. Te Szellem vagy, mindenütt jelenlévő, mindenható, mindent tudó. Te Bölcsesség vagy, Szeretet és Igazság, a hatalom és a lényeg és az értelmesség amiből és miáltal minden dolog teremtve lett. Te vagy a szellemem élete, a lelkem lényege, gondolataim értelmessége, én a testemben kifejezésre hozlak Téged, valamint életem körülményeiben. Te vagy a kezdet és a végzet, Te teljesen átfogod a jót, aminek én kifejezést adhatok. A gondolataim kívánsága, ami a lelkembe van ültetve, a Te életed által lelkesül a szellememben és mikor az idők teljessége eljön, tapasztalni fogom, hogy az a hit hatalma által láthatóvá válik. Én tudom, hogy a jó, amit kívánok már létezik a Szellemben nem látható formában, és csak a törvény beteljesülésére vár, hogy látható legyen, tehát tudom, hogy már a tulajdonomban van.

 

A TELJES LELKEMBŐL

 

“A szavak amelyeket most kiejtek, azt vázolják Neked Atyám amit én kívánok. A kívánságom mint egy mag a lelkem mélyébe van ültetve és a Te lelkesítésed által életre kel a szellememben. Meg kell neki jelenni. Csak a te Szellemednek - Bölcsességednek, Szeretetednek, Igazságodnak - engedem meg, hogy a lelkemben éljen. Én csak azt kívánom ami mindenkinek javára válik és most kérlek Téged, Atyám, hogy alítsd azt elő. Atyám, belül énbennem kérlek hogy Szeretetet, Bölcsességet, Erőt és örök ifjúságot fejezhessek ki. Arra kérlek Téged, hogy Összhangot  boldogságot és bőséget valósíthassak meg; ajándékozz meg a megértéssel, ami szükséges, hogy az Egyetemes lényegből azt hozzam létre ami minden jókívánságot beteljesít. Ezt nem saját magamnak kérem, Atyám, hanem, hogy megtanuljam hogyan érthetlek meg Téged, hogy minden testvéremnek szolgálatára lehessek.”

 

A TELJES ELMÉMBŐL
 
“Az amit kívánok a láthatatlan formában már létezik. Gondolatban csak annak adok formát, amit kívánok. Úgy mint egy mag a földben, csendben és sötétben növekedni kezd, úgy vesz a kívánságom alakot fel a lelkem csendes láthatatlan birodalmában. Visszavonulok a belső szobámba és bezárom az ajtót. Most nyugodtan és bizalommal telve gondolataimban fogva tartom a már beteljesült kívánságomat. Atyám, most a kívánságom tökéletes ábrázolására várok. Atyám belül énbennem, köszönöm Neked, hogy most a láthatatlanban a kívánságom beteljesülése örökre fennáll és én tudom, hogy Te szeretettel telt bőkezűséggel kiárasztottad kincseid bőségét mindenkinek; hogy te az életem minden jogos kívánságát beteljesítetted, hogy én részese lehetek a Te gazdag készletednek, hogy az egységemet Teveled beláthatom, és hogy minden testvérem ezt beláthatja és hogy én mindenemet ami van kiönthetem, hogy minden testvéreimet segíthessem. Mindenemet Neked adom, Atyám.”
 
A TELJES  ERŐMBŐL
 
“Egyetlen gondolattal vagy cselekedettel se fogom tagadni, hogy a szellemben már megkaptam a kívánságom beteljesülését és az most tökéletesen létre lesz hozva. A szellememmel, lelkemmel és testemmel hű maradok a kívánságomnak. A szellememben láttam a jót amit kívánok. Mint egy tökéletes ötletet, megkaptam a lelkemben és gondolataimmal formát adtam neki. Most a tökéletes kívánságomat létre hozom, valódi kinyilatkoztatásra.”

 

“Köszönöm Atyám, hogy én most Szeretetet, Bölcsességet és Értelmet kaptam, Életet, egészséget, Erőt és Örök Ifjúságot, Összhangot, Boldogságot és Bőséget és a tudatot, hogy hogyan hozhatom elő az Egyetemes Lényegből azt, ami minden jó kívánságot beteljesít. ‘Nem mondtam nektek, hogy ha hisztek az Isten gyönyörűségét fogjátok látni?’ ”

Ezen szavak után egy pillanatig mély csend uralkodott, aztán a háziasszonyunk folytatta: “Értsd meg, ha a beteljesülés nem következik és a kívánságod még nem lett látható, a hiba nálad van, nem Istennél. Ne kérj újra, hanem tarts ki, úgy mint Illés tett, tartsd fel a serleget míg megtelik, folytasd az áldást és a hálaadást, hogy most megtörténik, még akkor is ha emberi tévedésre vonatkozó gondolatok tömege zuhan rád minden oldalról. Tarts ki, tarts ki a beteljesülés itt van, hidd el nekem, a bizalmad meg lesz jutalmazva.

“Tegyük fel, hogy jég lenne amit kívánunk. Akkor csak úgy szétszórva minden oldalra kezdenéd a szót kiejteni? Ha úgy tennél minden irányba elszórnád az erődet és nem érnél el semmit. Először gondolatban egy képet kell alkotnod arról amit kívánsz; tartsd elég hosszan fogva az elmédben, hogy azt tisztán láthasd, engedd el akkor a képet teljesen, azután irányítsd a szellemi tekintetedet az Egyetemes Isten-lényegre, légy akkor tudatába annak, hogy ez a lényeg Istennek egy része, és azért neked egy részed. Isten ezt a Lényeget amiben minden van amire szükséged lehet, folyton kiömleszti neked, olyan gyorsan, ahogyan te csak képes vagy használni azt, és a készletet soha nem tudod kiüríteni. Légy annak is tudatába, hogy mindenki aki valaha tudatosan vagy anélkül, hogy tudná, ebből a készletből valamit teremtett, azt ebből az egyetemes lényegből állította elő. Tartsd most gondolataidat és tekintetedet az egy központi atomra, Istenre, és tartsd fogva azt, addig míg a kívánságodat rá nyomtad. Ezáltal csökkented annak az atomnak a rezgéseit míg az jég lesz. Akkor minden részecske amely körülötte van, siet, hogy kívánságodnak eleget tegyen. Azok rezgései csökkennek, míg a középponthoz csatlakoznak és egy pillanat alatt van jég. Még vízre sincs szükséged, csak az eszményre.”

Ismét egy mély csend uralkodott, néhány perc után egy kép jelent meg a szoba falán. Először mozdulatlanul álltak az alakok és nem keltettek nagy benyomást bennünk. De valamivel később mozogni kezdtek, láttuk, hogy ajkaikat mozgatják, mintha beszélnének. Azonnal ott volt a teljes figyelmünk a mutatványon, a háziasszonyunk magyarázta: “Ez a kép egy jelenetet mutat be ami régen történt, mikor az Uigur birodalom a csúcspontját élte. Láthatjátok milyen szépek az emberek, hogy az ország meleg és napos. Látjátok hogy az enyhe szél a fák ágait ringatja, még a színeket is lehet látni. Akkor nem voltak nagy viharok amelyek a vidéket és az embereket gyötörték. Ha jól figyeltek, hallani fogjátok beszélgetésüket. Még az izmaikat is láthatjátok működni a testük mozgásával.”

A hazaiszonyunk elhallgatott, de a képek tovább tükröződtek a falon jelenetekkel amelyek körülbelül két percenként váltóztak, míg úgy tűnt nekünk, mintha mi is részt vettünk volna benne, olyan közel voltak az alakok. Egyszer csak egy jelenet jött amiben a csoportunkból hárman voltak ábrázolva. Tévedés lehetetlen volt. Halhattuk a hangjukat és érthettük miről beszélnek. Nyilvánvalóan egy eset volt, amely körülbelül tíz évvel azelőtt történt, Dél-Amerikában.

Akkor a háziasszonyunk újra kezdte: “Mi képesek vagyunk gondolatrezgéseket kiküldeni a légkörbe, amelyek azok az emberek gondolatrezgéseihez kötődnek, akik már nincsenek a földön és a mi rezgéseink összegyűjtik és össze vonják azokat a korábbi rezgéseket egy bizonyos pontba. Akkor úgy ábrázolva láthatjátok ezeket a jeleneteket, ahogyan abban az időben ezek lejátszódtak. Ez csodálatosnak tűnhet nektek, de a ti népetek nemsokára egy képet fog előállítani, hasonlót ehhez amelyet most láttatok. Az egyedüli különbség az lesz, hogy az fényképezéssel és műszaki módon lesz életre hívva, míg mi a kettő közül egyik módszert se használjuk.”

“A keresztény gondolkodás vezetői annyira el voltak foglalva az egymásközti vallásos civakodásaikkal - mindegyik szilárdan elhatározva, hogy a másiknak nem lehet igaza - hogy majdnem elfelejtették, mit jelent egy igazi szellemi élet. Úgy a keletiek olyan erővel vetették magukat a bölcsészetük titkos és tudományos oldalára, hogy azok is elkerülték a szellemi célt.”

“Jönni fog egy pillanat mikor némelyek azok közül akik ezeket a képeket gépi eszközökkel egy nagyobb tökéletességre akarják vinni, az elsők lesznek, hogy belássák mely igazi szellemi és pedagógiai értéke és valódi hasznavehetősége van ezeknek a képeknek és mely tökéletességig fel lehet vinni. Azoknak a némelyeknek lesz bátorságuk előrelépni és az elértet bebizonyítani a képekkel amelyet létrehoznak. Akkor megfogják érteni, hogy ezek a találmányok és akik azokat kifejlesztették - eddig a legnagyobb anyagelvűeknek tekintett emberek - a népetek által minden életre hozott és kifejlesztett tényező legnagyobb erejeként mutatkoznak, hogy az igazi szellemi eszményt kinyilatkoztassák. Így azoknak lesz félretéve az, hogy az igazi szellemi életet kifejezzék, akiket a leganyagiasabb faj legnagyobb anyagelvű egyéneinek tekintenek. A ti népetek némi idő elmúltával egy találmányt fog előállítani amivel azok hangját, akik már nincsenek a földön pontosabban lehet felidézni, mint most a most élőkét, ti majd akkor gépies módon egy bizonyos szintig el fogjátok érni azt amit mi gondolat-erővel végre hozunk. Ez lesz az amivel ti a az egész világot felülmúljátok a jövendő fejlődésben.”

“Amerika  alapítása a fehér faj hazatérésének egy jelképe, mivel az ország a korábbi hazája és egyike azoknak a helyeknek ahol a nagy szellemi felvilágosulás, nagyon régen először nyilvánosságra jutott, azért egyúttal ez az ország az, ahol a legnagyobb szellemi ébredés fog helyet kapni. Rövid időn belül meg fogjátok előzni az egész világot az anyagi és a gépies fejlődésben. Tovább fogtok haladni az anyagi és a mechanikai fejlődésben, a tökéletesség azon pontjáig, ahol hirtelen belátjátok, hogy már csak egy lépés van hátra a szellemig. Mikor eljött ez az idő, akkor meg lesz a bátorság azt a lépést megtenni. Nálatok azt mondják, hogy a szükség a feltalálás anyja. A szükség egy olyan helyzetbe hozott benneteket ahol kényszerítve voltatok a látszólag lehetetlent megtenni. Népeteket nagyon anyagiassá tette az, ahogyan ti céljaitokat eléritek. A ti életmódotokhoz az szükséges volt, hogy lehessen tovább létezni. Ha már egyszer népetek mint nemzet érintkezésbe kerül a szellemi világgal, akkor a siker, amelyet az anyagiban arattatok, gyerekjátékra fog hasonlítani. Erős, egészséges testekkel és a gyors belátással, amelyet kifejlesztettetek a ti nemzetetek egy fény lesz minden más nemzetnek és akkor ugyanazzal a csodálkozással fogtok visszatekinteni, amellyel most elődeitekre visszanéztek, mert azok a postakocsit és a faggyúgyertyát használták, miközben gőz és villamos áram éppen, úgy körülvette őket mint a mai nap körülvesz benneteket. Ha engedelmeskedtek volna a törvénynek, akkor az előnyöket is megkapták volna amelyeket ti most élveztek és amelyeket még kapni fogtok.”

“Fel fogjátok fedezni, hogy a szellemi az anyagit körülveszi és azt felülmúlja. Felfogjátok fedezni, hogy a szellemiben egy magasabb törvény uralkodik és mikor ti engedelmeskedtek annak a törvénynek, megkapjátok az előnyeit, mert a szellemi világ az anyagi és műszaki világ körül és afölött van. Fel fogjátok fedezni, hogy nincs ott nagyobb titokzatosság mint az anyagi és mechanikai világban. A dolgok amelyek most nektek nehéznek látszanak, nagyon egyszerűnek fognak mutatkozni és ugyanolyan könnyen le fogjátok győzni mint most az anyagi és műszaki nehézségeket. A folyton újra próbálkozás az, ami elősegíti elérni a célt.”

Közben az öreg úr, akit már előbb említettem, egy kőtáblát keresett elő és egy közelben álló állványra helyezte. A háziasszonyunk folytatta: “A nagy hiba amit sokan elkövetnek az, hogy a leckéiket nem eszköznek tekintik, hogy elérjék a megadott célt. Nem látják be, hogy mikor a cél el lett érve és szemügyre lett véve, a leckéket félre kell tenni és az elért célt hasznosítani kell. Ha akkor tovább akarnak menni, pihenhetnek egy pillanatig és azt amit elértek a készlettárukba (néha a tudat alattinak nevezett) tehetik. Azután felvehetik a keresett további fejlődésük felé vezető leckéket. De mihelyt a cél el lett érve, a leckéket, ismét félre kell tenni. Így téve lépésről lépésre a legmagasabbig juthat az ember. Megfogjátok érteni, hogy a leckék csak a lépcső fokai és ha próbálnád a használt lépcsőfokokat amelyen felmentél, magaddal vinni, akkor hamarosan összeroskadnál a teher alatt. Azonfelül nem lennének lépcsőfokok a testvérednek aki utánad jön. Hagyd meg neki a lépcsőfokokat, használja ha akarja. Azok téged segítettek, hogy elérjed a csúcsot, tehát neked már nincs szükséged rá. Te pihenhetsz egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyél, vagy új sugallatot kapjál, hogy tovább menj mihelyt megjött az ihlet, akkor a lábaidat a következő lépcsőfokra teheted és az elért célt elteheted a készlettáradba. Engedd el a leckéket amelyek oda vezettek téged, akkor nincs semmi ami terhel vagy feltartóztat. De ha visszanézel a leckékre és a tekintetedet nem a célra irányítva tartod, akkor mielőtt észrevennéd, az eszményt tartalmazó leckéket tartottad szemed előtt az eszmény helyett. Akkor talán tétovázva visszanézhetnél és feltehetnéd a kérdést: ‘Ugyan elértek az elődeim is ugyanannyit mint én?’ Ha távol a múltba visszatekintek, akkor bizonyítva válaszolhatok, de ha a közel jövőbe nézek, azt mondhatnám: nem, azok nem értek el annyit, mert ők arcuk verejtékében dolgoztak, miközben ti a saját Isten adta erőt használjátok. Visszapillantva az elődeidre, mielőtt észrevennéd, hogy mit művelsz tisztelnéd őket, ugyanis a teremtő erőddel, azt hozod létre, amire tekintetedet tartod. Akkor az ő előírásaik szerint fogsz élni, ahelyett, hogy a saját szabályaidat követnéd. Még külsőleg is az elődeidre fogsz hasonlítani, de nem fogod ugyanazt létrehozni. Akkor kezdesz hanyatlani, mert valaki más eszményei szerint élve, nem tudod azt létre hozni amit ő, aki az eszményt alkotta. Neked vagy előre kell haladnod, vagy visszatérned. Nincsen megegyezés. Ez az előd-tisztelet egyike a közvetlen okoknak, hogy népek elfajulnak. Egy nagy fellendülést látunk a jövőben előre a nemzeteteknek, mert nálatok hiányzik az előd-tisztelet. Első sorban nálatok alig volt szó büszkeségről az elődeitek végett, mivel nem volt senki kit tiszteljetek, nem volt nektek más alapzatotok, mint amit ti magatok teremtettetek. Az eszményetek egy szabad ország volt és annak az eszménynek életet adtatok. Az ország ami a tulajdonotokba jutott, még nem ismerte király vagy uralkodó súlyát. Nektek nem az volt fontos mit hozott a nagyapátok létre, hanem az, hogy hogyan leszel te magad sikeres - a saját egyéni önmagad. Ti sokan egyesültetek, hogy egy célt érjetek el és az egyéni ön benned, a teremtő erő aki életet ad neked, Isten gondoskodott arról, hogy te közvetlenül kapcsolatban maradtál a saját tökéletes teremtő erőddel. És most a szemeiddel szilárdan a célra irányítva haladsz egyenesen az eszményed megvalósítása felé.”

A háziasszonyunk a kőtábla felé  fordult és folytatta: “Ezeken a kőtáblákon írva van, hogy Istent a vezető Alapelvnek - Fej, Gondolkodás - nevezték és olyan jellel lett jelképezve, mint a ti M betűtök, aminek M-o-o-h volt a neve, annak lefordítása a ti nyelvetekben annyit jelent mint: vezető vagy építő. Ez a vezető Alapelv mindenki fölött állt és mindent irányított. Az első Lény amit Ő teremtett a vezető Alapelv kifejezésének lett nevezve és alakban pontosan ugyan olyannak lett teremtve mint a vezető Alapelv, mivel az alapelvnek nem volt más formája mint a saját magáé, hogy önmagát kifejezze. Ez a vezető Alapelv által teremtett lény Maga az Alapelv külső oldala volt. Ő az Alapelv képmására lett teremtve, mivel a vezető Alapelvnek nem volt más formája példaként. A vezető Alapelv az Ő teremtményét megajándékozta minden saját tulajdonságaival és ez a teremtmény hozzá fért mindenhez amije a vezető Alapelvnek volt. Megkapta a hatalmat minden külső alak fölött. Birtokában a teremtőjének formája, a teremtőjének tulajdonságai és a hatalma, hogy mindazt kifejezze ugyanazon tökéletességben mint a teremtő, addig míg mint teremtmény közvetlen összhangban volt az Alapelvvel. A teremtett lénynek még egyetlen tulajdonsága se volt kifejlődve, de a teremtő aki az ideális tökéletes tervet, amelyet a teremtményének kellett kifejezni, szemelőt tartotta, teremtményét a Teremtő egy ideális tökéletes környezetbe helyezte, ahol minden tulajdonság előhívva és kifejezve lehetett. Azért a teremtő a teremtményét nem helyezte a földre, mielőtt minden feltétel be volt töltve annak tökéletes kifejlődésére. Mikor az úgy lett, ez a lény a földre lett helyezve és Istennek az Úrnak lett nevezve és a hely neve ahova Ő le lett téve M-o-o-h vagy M, később bölcsőnek vagy anyának nevezték. Kell, hogy jól megértitek, hogy én ezt nektek megkönnyebbítsem, a ti nyelvetek szavaival adom elő. Később ellenőrizhetitek a különlegességeket, mikor megtanultátok hogyan kell a kőtáblák szövegeit lefordítani. Azért adom elő ezeket a pontokat hogy ezek kiinduló pontok lehetnek, amiből dolgozni fogunk a fordítások folyamán. Nem akarom, hogy azt gondoljátok, hogy én igyekszem következtetéseket amelyeket ti már más úton megfontolással vagy vizsgálattal alkottatok, megváltóztassatok. Csak arra kérlek benneteket, tegyétek azokat most félre. Mikor mélyebbre hatoltatok ebbe a tanulmányba teljesen szabadok vagytok azokat vissza felvenni, ha úgy tetszik. Semmilyen módon nem akarlak befolyásolni benneteket. Mert minden lecke csak valami külső dolog, egy mód, hogy következtetésre jussunk. Ha nem lesz levonva a következtetés, vagy a keresett cél nem lett elérve akkor a lecke csak hordalékfa, rendkívüli teher, semmi.”


HARMADIK FEJEZET

A teljes figyelmünk két hónapig nap-nap után egy rakás kőtáblára irányult ami a jelek, jelképek, azok helyeinek, alakjának és jelentőségük vizsgálatára volt szentelve, az öreg úr ezennel a tanítónként szerepelt. Ez addig tartott míg március elején egy reggelen szokás szerint a templomba mentünk. Mikor oda értünk az öreg urat a padon fekve találtuk, mintha aludna. Egyikünk odament hozzá megérintette a karját, hogy felébressze. Ijedten ugrott vissza kiáltva: “Nem lélegzik, úgy hiszem meghalt.” Körülálltuk a padot és annyira elmerültünk gondolatainkban a halálról ezeknél az embereknél, hogy nem vettük észre, hogy valaki bejött. Az ébresztett fel bennünket, hogy egy hang “jó reggelt” köszöntött, mi az ajtó felé fordultunk, ott állt Emil. Mindannyian meghökkentünk és némán bámultunk rá mert abban a tudatban voltunk, hogy több ezer kilométerre volt tőlünk és a hirtelen megjelenése egy megrázkódást okozott bennünk. Mielőtt időnk lett volna felocsúdni odalépett hozzánk és mindenkivel kezet fogott.

Ketten közülünk utat engedtek Emilnek, hogy a padot megközelítse ahol az öreg férfi feküdt. Kezét annak homlokára téve így szólt: “Itt van egy kedves testvérünk aki elhagyta ezt a földet, anélkül, hogy képes volt a munkáját nálunk befejezni. Mint egy költő mondta: ‘A köpenyébe takarta magát és lefeküdt kellemes álmokra.’ Az első gondolatotok egy temetkezési vállalkozót hívni egy koporsóval és egy sírt ásni neki, hogy a halandó részét, ami a feloszlásba megy át, abba eltemetni. Kedves barátaim, gondolkodjatok egyszer el azon, kihez fordult Jézus mikor azt mondta: ‘Atyám, köszönöm, hogy meghallgattál engem’. Nem a külső önhöz beszélt, az énhez a burkolathoz. Ő Elismerte és magasztalta a benső Önt az egy végtelen Mindent-hallót, Mindent-tudót, Mindent-látót, a magasztos és hatalmas, Mindenütt jelenlévő Istent. Nem látjátok, mire volt Jézus tekintete irányítva Mikor Lázár sírjánál állt? Ő is úgy mint ti a sírba nézett és egy halottat látott, feloszlásra átmenőben lévő Lázár testét? Miközben a ti figyelmetek erre a halottra volt irányulva, Ő a tekintetét az elevenre, az Isten egyszülött fiára irányította. Az Ő figyelme a változatlan, örök mindenütt jelenlévő Életre volt irányítva és ez az élet mindent felülmúl. Mikor mi a tekintetünket megszakítás nélkül a folyton jelenlévő Isteni valóságra irányítjuk akkor láthatjuk tökéletes munkáit.”

“Itt van egy kedves testvérünk, aki nem volt képes teljesen Istenben bízni, hanem részben a saját erejére támaszkodott, míg elérte ezt az állapotot amiben feladta a küzdelmet és elkövette azt a hibát amelyet olyan sokan elkövetnek, a tévedést amit ti halálnak neveztek és azt a teljes értelmében annak tekintitek. Ez a kedves lélek nem volt képes minden félelmet és kételyt elengedni, avégett a saját erejében bízott és a feladatot amely mindegyikünk feladata, nem tudta befejezni. Ha ebben a helyzetben hagynánk, akkor a teste felbomlana. Akkor ő újra ki lesz küldve, hogy az emberi feladatát, ami már majdnem véget ért befejezze. Igen a munkája befejezéséből csak annyi hiányzik, hogy segíthetünk rajta, hogy befejezze, mi ezt egy nagy előjognak tekintjük.”

“Ti azt kérdezitek, hogy visszakaphatja-e a teljes tudatát. Igen az lehetséges, éppen úgy mint mindenki más visszakaphatja, aki így eltávozott. Habár a ti felfogásotok szerint eltávozott, tudunk mi, akik az életének egy részét megosztottuk vele, segíteni rajta, és ő képes lesz ezt gyorsan megérteni, úgy hogy a testét magával viheti. Nem szükséges a testet átadni annak amit a halálnak és feloszlásnak neveznek, még azután se, ha valaki nyilvánvalóan a nagy tévedésbe esett.”

Itt a szónok elhallgatott és egy pillanatig úgy látszott, hogy mély gondolkodásba merült. Nagyon rövid idővel utána a falubeli barátaink közül négyen beléptek a szobába. Közel egymás mellett állva néhány percig mintha mélyen elgondolkodtak volna, akkor közülük ketten kinyújtották kezüket és intettek nekünk, hogy álljunk közéjük. Mi közéjük álltunk, mire ketten közülük a karjaikat a sorunk két végső tagjára tették és mi is úgy tettünk egymás közt, míg egy teljes kört képeztünk. A körrel körülvettük a padot ahol a halott teteme volt. Míg egy pillanatig így álltunk ott, anélkül, hogy egy szó esett volna, egyszerre felerősödött a fény a helyiségben. Felnéztünk, Jézust és Pilátust láttuk egymás mellet állni a szobában, néhány lépésre tőlünk, ők előre léptek és hozzánk szegődtek. Újra egy mély csend uralkodott. Aztán Jézus a padhoz lépett és mind a két kezét felemelve beszélni kezdett: “Kedveseim, hajlandók vagytok egy pillanatra velem a halál völgyén átmenni? Az nem tiltott terület, mint ti gondolnátok. Ha hajlandók vagytok átmenni rajta, úgy mint mi tettünk és azt a másik oldalról megnézni, akkor látni fogjátok, hogy az csak az amit a gondolataitok alkotott belőle, ott élet van ugyanaz az élet, mint ami itt van.”

Egy pillanatig kinyújtott kezekkel állva maradt, majd a halotthoz szólt: “Kedves barátunk és testvérünk, te velünk vagy, mi teveled vagyunk és mi mindannyian együtt Istennél vagyunk. Isten magasztos tisztasága, békéje és összhangja átfogja és gazdagítja mindannyiunkat. Ez a tökéletesség olyan elevenen nyilatkozik ki neked kedves testvérünk, hogy te most fel tudsz kelni és Atyád felvehet téged. Kedves testvérünk, te látod és tudod, hogy nem ‘porból lettél és porrá válsz,’ hanem Élsz, tiszta Életet, örökké tartó Életet. Nem kell a testedet átadnod a felbomlásnak. Te most látod a Királyság gyönyöreit, amiből te származol. Állj mos fel és menj Atyádhoz, akkor felhangzik az ujjongó kiáltás: “Üdvösség, üdvösség az újszülöttnek, a feltámadt Úrnak, a Krisztus az emberek között.”

Szavak, olvasó, csupán egy csúf lehetnének, ha a halandó igyekezne azon fény tisztaságát és szépségét leírni ami a szobát betöltötte és mikor a tetem a padon felemelkedett, a fény minden tárgyat áthatolt, úgy, hogy semminek se volt árnyéka, még a barátunk testének és a mi saját testünk se. A falak mintha visszahúzódtak volna és átlátszók lettek, míg úgy tűnt nekünk mintha a végtelen világűrbe néztünk volna. Ennek a látványnak a gyönyörűségét nem lehet leírni. Akkor tudtuk, hogy a halál helyett, az örök élet jelenlétében voltunk, ami kimondhatatlan nagy, soha nem csökken, hanem folyton folytatódik az örökkévalóságba.

Mi közönséges halandók csak némán nézhettünk. Néhány pillanatnyi elragadtatásban magasan a mennyországra vonatkozó legtökéletesebb elképzelésünk és annak szépsége fölé lettünk kiemelve. Nem egy álom, volt ez hanem valóság. Így a valóság minden álmot felülmúlhat. Mi megkaptuk az előjogot át és túl látni az árnyékon.

A szépség és a nyugalom ami ebből a jelenetből áradt és a barátainkban rögzített bizalmunk, azon a napon teljesen átvitt minket a válaszfalon és az a választék még most is csak egy lapos síkság. Mégis egy vagy más módon megértettük, hogy először mindenkinek a legmagasabbra kell hágni, mielőtt a túloldal szépsége láthatóvá válik neki.

A barátunknál, akit mi a halottaiból feltámadtnak tekintettünk, a vénség minden nyoma eltűnt mikor ő a társaihoz fordult és előttük állva beszélni kezdett. Nekem úgy tűnik mintha ezen szavai arany domborművel lennének egy helyre írva ahol mindig előttem van. A hangja olyan fenségesen hangzott, hogy képtelen vagyok azt leírni. Nem volt semmi természet fölötti benne, csupán egy mély, tiszta, őszinte, erőteljes hang.

Ezek voltak a szavai: “Kedveseim, ti nem tudjátok mely egy örömet, békét és boldogságot adtatok nekem, azzal, hogy így felébresztettetek. Még csak egy pillanattal ezelőtt minden sötét volt körülöttem; ott álltam, félve tovább menni, miközben visszajönni se voltam képes. Csak úgy magyarázhatom meg mintha egy nagy sötétségbe voltam borítva, amiből hirtelen felébredtem és most itt vagyok újra veletek” A tekintete olyannyira sugározó lett az örömtől, hogy az őszinteségéről nem lehetett kételkedni. Aztán hozzánk fordult és azt mondta: “Kedveseim, milyen szívesen gondolok a barátságunkra, ti nem tudjátok milyen örömet hozott nekem veletek kezet szorítani, látni és érezni a bizalmat, amellyel ti ezeket a drága segítőimet elfogadtátok; őróluk most mondhatom, hogy Isteniek. Ha ti most az én szemeimmel láthatnátok, akkor ismernétek a boldogságot amit én most érzek. És a legnagyobb öröm, biztosan tudni hogy mindegyiktek állni fog és tudni, úgy mint én most állok és tudok; Ezt az örömet csak akkor fogjátok érezni mikor arra a pontra értetek, ahol én most állok. Mondhatom nektek, hogy megéri egy teljes életet élni, ha az bennünket képesít élvezni egy pillanatot mint ez. És aztán arra gondolni, hogy az egész örökkévalóságot látom kibontakozni. Csodálkoztok ti ha azt mondom, hogy megdöbbentem és a szemeim majdnem elvakultak a kinyilatkoztatástól? Csodálkoztok azon, hogy a legszívesebben átadnám nektek ezt a belátást és nem csak nektek, hanem minden testvéremnek és nővéremnek Isten végtelen világában? Kedves testvéreim, ha a kezem megváltóztathatna és felemelhetne benneteket oda ahol én most állok, akkor úgy hiszem, hogy az örömöm megsokszorisodna. Intenek azonban nekem, hogy azt nem szabad. Megértetik velem, hogy nektek magatoknak kell az újjáteremtő kezet kinyújtani, akkor ott találjátok Isten kinyújtott kezét rátok várva. Akkor képesek lesztek Ővele járni és beszélni és Isten örökké áldani fog titeket úgy mint Ő mindenkit áld. A legnagyobb öröm az, hogy látom, hogy kaszt, hit, vagy egyház nem jelent semmit, mindenki jöhet.”

Akkor egy pillanat alatt eltűnt a látókörünkből, úgy tűnt nekünk mintha elsöpörték volna. Egy illanó mennyei látomás volt ez? A társaim mind a következtetéshez jutottak, hogy az lehetetlen volt mert ketten közülünk kezet fogtak vele. Az olvasóra hagyom a döntést.

Egyik barátunk a faluból, hozzánk fordult a szavakkal: “Tudom, hogy kétséget éreztek, de elhihetitek nekem, ez igazán nem nektek lett előadva. Ez egyike a váratlan eseményeknek az életünkben és ha ilyesféle adódik, képesek vagyunk a nehézségeket legyőzni. Ez a testvérünk nem volt képes saját erejéből átlépni a határt. Szerintetek már meg is halt. A lélek elhagyta a testet, de aki szellemileg már annyira felvilágosult, azon válságos pillanatokban lehet segíteni, úgy, hogy a lélek visszatér és a test befejezi tökéletessé válását; akkor a testet magával viheti. A testvérünk nehézsége az volt, hogy nagyon buzgón várta hogy átmehessen és azáltal elhagyta a testét, mialatt úgyszólván csak néhány lépés hiányzott ahhoz, hogy a határon átsegítse, akkor a tökéletesítés be lett volna fejezve. Nekünk ez egy nagy kiváltság, hogy mi segíthetjük őt.” Lassan elengedtük egymást és egy teljes percig csendben állva maradtunk. Akkor egyikünk megszakította a csendet a szavakkal: “Uram, Istenem”. Ami engem illet, azt éreztem, hogy soha többé nem fogom érezni a kívánságot, hogy valamit mondjak, én csak gondolkodni akartam. Az elmúlt órában egy teljes életet éltem át. Mindannyian leültünk, néhányan visszanyerték a hangjukat és csendesen beszélgettek egymás között. Egy negyed óra, vagy húsz perc múlott el így mialatt majdnem mindenki részt vett az általános beszélgetésben, egyikünk az ablak felé ment, aztán visszafordult azzal a közleménnyel, hogy idegenek érkeztek a faluba. Mi mindannyian feléje indultunk, mivel nagy ritkaság volt, hogy az év ezen idején idegenek jöttek a faluba és azonfelül gyalog; ugyanis tél közepe volt. Mikor a faluba értünk, hallottuk, hogy az idegenek egy kis faluból jöttek, körülbelül ötven kilométer távolságra innen a völgyben. Egy férfit hoztak magukkal aki három nappal ezelőtt a hóviharban eltévedt és majdnem teljesen megfagyott. A barátai az egész úton a havon keresztül egy hordágyon hozták ide. Jézus odalépett a férfihez, kezét annak homlokára tette és egy pillanatig úgy állva maradt. A férfi majdnem azonnal ledobta magáról a takarókat és felállt. Mikor a barátai ezt látták, egy pillanatig mereven nézték aztán ijedten elmenekültek a színhelyről. A meggyógyult férfi rémült és bizonytalan volt. A barátaink közül ketten rábeszélték, hogy menjen velük haza, hogy egy kissé kipihenjen, mialatt a társaság többi része, köztük Jézus, hazafelé indult velünk.


NEGYEDIK FEJEZET

Mikor mindannyian helyet foglaltunk, Jézus újra felvette a szót: “Mikor mi egyesülünk minden értelmesség összegével és elismerjük magunkat mint egy valódi része ennek az értelmességnek és igenlően tudjuk, hogy ez a agy alapelv Isten, akkor hamarosan tudatába jutunk annak a ténynek, hogy minden értelmesség az egész kozmikus világmindenségben velünk együttműködik. Szintén hamarosan befogjuk látni, hogy minden nagy szellem értelmessége, éppen úgy mint a test minden sejtjének parányi tudata teljes összhangban közreműködik velünk. Akkor mi egy igenlő szövetségben vagyunk az egy, nagy, tudatos, kozmikus gondolkodással, igen, akkor mi maga az a gondolkodás vagyunk, akkor mi a világegyetem öntudata vagyunk. Mihelyt mi ezt biztosan érezzük, semmi se tarthat bennünket elkülönítve az Istenségtől.”

“Ebből az egyetemes tudatból meríthetünk minden ismeretet; látjuk, hogy mindent tudhatunk anélkül, hogy tanulnánk, fejtegetnénk, vagy leckét lecke után vagy egyik pontot a másik után betanulnánk. A leckék csak arra szükségesek, hogy egy szellemi állapotba hozzanak bennünket, hogy átmehessünk erre a gondolatra. Akkor szellemi értelmet kapunk és átfogunk minden gondolkodást. Akkor a  tevékeny gondolkodásnak van egy teljes, ellenállhatatlan áramlata, akkor tudjuk, hogy semmi se akadályozhatja meg végbevinni az igazat. A vízcsepp csak akkor erőtlen, mikor el van különítve a tengertől, helyezd azt vissza a tengerbe akkor az éppen olyan hatalmas mint az egész tenger. Hogy mit gondolunk erről vagy elhiszzük e vagy sem, az nem tesz semmit. Ez egy értelmes törvény, ami valójában mi magunk vagyunk.”

“Minden igazság összege a nagy alapelv, Isten. Öröktől örökig, mindegy, hogy mi azt egy nagy vagy kicsi igazságnak tekintjük, minden igaz szó, gondolva vagy kimondva, egy része a nagy igazságnak, az egy nagy egésznek, egy egyetemes igazságnak és ez mi magunk vagyunk. Mikor mi ezt az egységet magunknak megvalósítjuk és szívvel lélekkel ragaszkodunk az igazsághoz, akkor a teljes igazság velünk van és ellenállhatatlansága meg lesz nagyítva. Ez a tenger ereje a hullám mögött, amely a hullámnak adja a hatalmát; az is csak egy része az Isteni erőnek, úgy mint az ember az.”

“Minden szeretet összege a nagy alapelv, Isten. Az minden jóindulat, minden mélyen átérzett meghatottság, minden szeretettel telt gondolat, tekintet, szó, vagy cselekedet összege. Minden szeretet, nagy vagy kicsi, magas vagy alacsony, előhívja az egy végtelen szeretetet és akkor semmi se túl nagy nekünk. Mikor önzetlenül szeretünk, akkor a kozmikus szeretet egész tengere velünk van. Az ami a legcsekélyebbnek lett tekintve a legnagyobb, míg a feltétlen tökéletesség felé halad. Úgy a szeretet egész világmindensége tudatosan velünk van. Nincsen a földön vagy a mennyekben nagyobb hatalom mint a tiszta szeretet. A föld mennyországgá válik; a mennyország az emberiség igazi otthona.”

“Végül minden körülmény összege, minden forma és minden lény az egy, végtelen, kozmikus alapelv, Isten, legyenek azok akár egyének, világok, bolygók, csillagok, atomok, elektronok vagy a legkisebb egységek. Mind együtt alkotják az egy végtelen egészet, melynek teste a világmindenség, a gondolkodás, a kozmikus értelmesség, a lélek, a kozmikus szeretet. Egybeszőve egy egységbe lesznek test, szellem és lélek a szeretet egyesült hatalmával egybetartva; mégis minden részecske örök egyéni azonosságban dolgozik, miközben szabadon mozog a saját egyéni pályáján és a saját harmonikus környezetében, vonzódva és egybekötve azon összhang világmindensége szeretete által. Mi alkotjuk közösen azt a nagy lényt, amelyet semmi nem hiusíthat meg. Ez az emberiség minden egységéből, valamint a világmindenség minden egységéből tevődik össze. Ha egy rész vagy egy egyetlen egység kizárkózik az egészből, annak az Eredeti Lényre nincsen befolyása, de annak az egységnek nagyon nagy különbséget tesz. A tenger nem vesz észre semmit egy csepp eltűnéséről, de a csepp tudatába van a tengernek, mikor az oda visszatér vagy újra egyesül vele.”

“Nem elegendő az, ha azt mondjuk, hogy a nagy kozmikus alapelv, Isten közel áll hozzánk. Igenlően tudnunk kell, hogy egy vagyunk az alapelvvel, hogy mi abban élünk, annak része vagyunk és azzal teljesen egybeolvadtunk. Úgy együttműködünk a hatalom alapelvével, tehát minden hatalommal. Ez az a törvény, hogy mi az alapelvben élünk, mozgunk és vagyunk. Azért, mikor mi Istennel kapcsolatba akarunk lépni, nem tőlünk távol és nehezen elérhető valamire kell gondolnunk. Csak annyit kell tudnunk, hogy Isten úgy bennünk mint körülöttünk van és, hogy mi teljesen Istenben vagyunk, hogy mi tudatosan Isten jelenlétében vagyunk, Istenben élünk és minden hatalommal rendelkezünk. Tehát nem kell várni és megfontolni, válasszuk egyenesen az Isten felé vezető utat belül, a bensőnkben. Itt áll a Krisztus állhatatosan és mindenhatóan és Istennel együtt örökké létezünk.”

“Így feltámasztjuk a holt önmagunkat a benső életünk megvalósítására és azon élet által feltámadunk a halálból, visszatérünk a halhatatlan változatlan életbe. Megvagyunk győződve az életről és a jogunkról, hogy azt az életet teljesen és tökéletes módon élhetjük. A Krisztus bennünk előre lép és így szól: ‘Azért jöttem, hogy legyen teljes az életed és azt az életet teljesebben éljed.’ Ennek a tudatunkban egy valódi feltámadásnak kell leni, a holt érzékek az élet, igazság és szeretet egy magasabb rezgésére való felemelkedésének. Keltsük fel magunkat, éppen úgy mint a természet körülöttünk ébred és várjunk ezen közeledő nap hajnalára. Úgy felállunk és leejtjük a halotti leplet, felállunk és leejtjük korlátozás minden érzését, amibe a testünket kötve tartottuk. Az anyagiasság kövét teljesen eltoljuk tudatunk útjából, a gondolkodás nehéz súlyát, ami a benső életet a külsőtől elválasztotta, ami az élő formát a holtban fogva tartotta, mert mi nem ismertük el annak jogát az életre. Álljunk fel és lépjünk a halálból az életbe - ez az ami a feltámadást jelenti. Ez egy felébredés a teljes tudatos életre itt és most - és igen, mindenütt jelenlévő, mindenható, mindent tudó életre. Sehol se távol vagy tehetetlen, vagy tudat nélküli, hanem mindenütt jelen van, hatalmas és tudatos, szabadon működő, gyönyörűen, sugárzó módon önmagát kifejező, és kiterjedő élet. Mikor ez a gondolat szívünket felszökkeni és az egész lényünk lángra lobban ezen benső élet iránt, akkor könnyen kinyújtjuk kezünket és mondjuk: ‘Lázár gyere ki! Gyere ki a sírból, te nem a halálé vagy. Gyere az életbe. Ébredj fel a csalódásodból. Ébredj fel itt és most!’ Úgy ébredünk fel a Mester-tudatra és sírni fogunk azok elhomályosult gondolkodása végett akik ezt a felébredést látják megtörténni. Az emberiség több ezer éven át látta ezt a felébredést; mégis sokan alva maradnak, az ő alvásuk azonban nem jogosít bennünket arra, hogy mi is úgy tegyünk. Az emberiség a mi cselekedeteink által ébred a jogos örökségére.”

“Azon mértékben, amennyire mi felébredünk a jogos örökségünkre be fogjuk látni ennek az örök idők óta létező üzenetnek a szépségét és tisztaságát, hogy a testünk örökké szép, tiszta és tökéletes. Az mindig egy szép, tiszta, szellemi test, fenséges és isteni, Isten igazi temploma. Ez a felébredés ahhoz a meggyőződéshez is vezet bennünket, hogy a testünk sohase szállt le a magasztos állapotából. Belátjuk, hogy az csak egy emberi felfogás volt, ami elhitette velünk azt, hogy testünk leszállt. Mihelyt elengedjük ezt a gondolatot, a testünk szabad, hogy az igazi isteni örökségét elfogadja. Akkor az egész természetet átjárja egy meleg nyári est illata és testünk kezdi felvenni annak ragyogását. Testünkben hamarosan tiszta fehér fénysugarak jelennek meg, ezen fény által sugározni kezd és ez a gyengéd, mégis ragyogó, eleven fény áthatolja a tiszta légkört körülöttünk mint egy fehér-arany homály. Ez a fény folyton erősebb lesz, míg körülöttünk mindent megvilágít és átjár. Ebben a ragyogásban fürödve megjelenik egy kristálytiszta fehér fény, vakító és szikrázó, élénkebb csillogással, mint a legtisztább gyémánt; és mégis azt a mi testünk sugározza ki és az a tiszta fénytől csillogva, szépségtől sugározva mutatkozik. Itt a színelváltozás szent hegyén állunk együtt, fénylő és ragyogó testünkkel, sugárzó szépségben, teljes egészében alámerítve az isteni életbe. Az Emberfia az Isten Krisztusa lett és az Isten országa él az emberek között erősebben mint azelőtt azáltal, hogy teljes hatalmában elfogadtuk és kifejezésre hoztuk az Isten országát. Ébredésünkkel az Isten országának fénye erősödik.”

“Ez az igazi test, az embernek mindig ilyen teste volt és a mai nap is mindenkinek van. Ilyen test mindig létezett és mindig fog létezni. Ez a test annyira el van telve fénnyel, hogy nincs abban hely a megöregedés egyetlen csirájának se, olyan eleven ez a test, hogy képtelen meghalni. Egy ilyen testet ezerszer is keresztre feszíthetnek, egy ilyen test képes abból még nagyobb győzelemmel előlépni. Egy ilyen test minden körülmény isteni uralkodójaként lép fel. Egy ilyen test örökre feltámadt.”

“Ez az új idők egy üzenete nektek, éppen úgy mint nyilvánvalóan kétezer évvel ezelőtt az volt. Ez most ugyanaz mint ami akkor volt; ez csak a több ezer éves üzenet újjáéledése. Ez az üzenet már többszázezer évvel ezelőtt át lett adva, olyan egyszerű szavakban, hogy egy gyerek megérthette. Az üzenet az, hogy az ember szabad akaratából az ember alkotta birodalmat elhagyja és az Isten országára fog kibontakozni. Az emberfiának meg kell valósítani az Istenségét, neki ezt az Istenséget a testében és körülményeiben ki kell nyilatkoztatni és neki az Isten krisztusává kell válni az Isten országában. ‘Nem tudjátok, hogy ti Istenek vagytok?’ Vedd tudomásul bensődben, hogy ez az Isten országa a legtermészetesebb dolog a világon. Csak te nem vetted figyelembe azt a tényt, hogy, ha az ember Krisztusban van, akkor ő egy új teremtményé válik. ‘Az Atyádnak tetsző a mennyek országát nektek adni és oda mindenki be fog jutni.’ Azt kérdezik: ‘Mikor?’ A válasz így szól: ‘Mikor a külső azonos lett a belsővel’ ”

“A nagy tölgyfa amely belül a makkban szunnyadozik, az egész makkban fel lett ébresztve, mielőtt a fa kifejlődhetett. ‘Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik.’ (1 Kor. 2 : 9.)”

“Isten tudja, hogy a világmindenség nagy épületében egy pompás hely van minden emberi lény részére és hogy mindenkinek egy külön helye van. Az építmény csak úgy létezhet, hogy mindenki a saját pontos helyén van. Nem enyhíti ez az üzenet mindenki terhét, és nem díszit minden arcot egy mosollyal, még a fáradtakét is akik azt gondolják, hogy lihegve gyötrődnek mint ostoba teherhordó állatok? Azért mondom nektek, ti egy külön tervezett teremtmények vagytok, nektek egy meghatározott küldetésetek van, nektek egy fényt kell elterjeszteni és egy munkát elvégezni amelyre senki más nem képes és ha tágra megnyitod szívedet, gondolkodásodat és lelkedet a Szellem előtt, akkor meg fogod szerezni annak ismeretét saját szívedbe. Akkor észre fogod venni, hogy a saját Atyád beszél hozzád. Mindegy az, hogy bármilyen önfejűnek és gondolat nélkülinek tartod magadat, észre fogod venni, hogy Atyád téged odaadóan, szelíden szeret. A szent kenet amelyben Isten téged részesített, rajtad marad és nincs szükséged emberi tanultságra. Nem egy feltámadás ez a régi gondolkodásból? ‘Nincs szükséged arra, hogy valaki tanítson téged.’ Az egyetlen szükséges dolog az, hogy elfogadod Isten szent kenetét, amely mindig a tied volt. Elfogadhatsz másokat mint testvéri segítőket, de folyton belülről kapsz tanítást és vezetést; ott van neked az igazság és te megfogod találni azt.”

“Ez az igazság mindig azt tanítja, hogy az emberiség egy teljes egység, nem egy egységek gyűjteménye, hanem egy nagy egység; Istenhez kötve Istennel szövetségben képezi az egy nagyot. Az emberiség több mint egy testvérség, az egy ember, éppen úgy mint egy szőlőtő az ágaival együtt egy szőlő. Egyetlen részét vagy részecskéjét se lehet az egésztől eltávolítani. A Krisztus Imája így hangzik: ‘Hogy mindannyian egy lehessenek.’ ”

“‘Bizony mondom nektek, amit a legkisebb testvéreim közül is eggyel tettetek, azt velem tettétek.’ ‘…tőle származik minden közösség az égben és a földön.’ (Ef. 3 : 15) ”

“Az igazság az: Minden egy, egy szellem, egy test, az egész emberiség a nagy Isten-test. Isten nagy szeretete, fénye és élete teljesen egybe olvasztja ezt a testet egy tökéletes egészbe.”


ÖTÖDIK FEJEZET

Egy adott pillanatban oda jutott ki a beszélgetés, hol egyikünk azt kérdezte, hogy hol van a pokol és hogy mit is jelent az ördög. Jézus így válaszolt: “A pokolnak és az ördögnek nincsen tartózkodási helye, kivéve az ember halandó gondolkodásában, mindkettő csak ott van ahol az ember helyet ad neki. Lehet a földön még egy földrajzi helyet mutatni, ahol létezhetne, a most elnyert szellemi belátásod mellett? Ha a mennyország minden és az mindenkit körülvesz, hol lehetne akkor a pokolnak vagy az ördögnek a helye a légkörben? Ha Isten minden és mindent irányit, hol lehetnének akkor azok Isten tökéletes tervében? Ha a dolgokat a tudományos oldaláról szemléljük a föld belül meleget, fényt és sok más természeti erőt tartalmaz. A napnak magának nincsen melege vagy fénye, annak azonban meg van az ereje, hogy meleget és fényt vonjon ki a földből. Miután a nap a hő és fénysugarakat kivonta a földből a földet körülvevő légkör visszaveri a hősugarakat. A fénysugarak hasonló módon vannak a földből kivonva és a légkör által visszatükrözve a földre. Mivel a levegő csak egy bizonyos távolságig veszi körül a földet, a hősugarak működése aszerint váltózik amilyen távolságra hagyjuk el a föld felszínét és emelkedünk a légkör legkülsőbb határa felé. Minél ritkább a levegő, aszerint csökken a visszaverődés, annak következtében csökken a hőmérséklet. Minden hősugár ami ki lett vonva a földből visszaverődik a földre, ahol az újra töltődik. Mikor elérted a levegő határát akkor a meleg határát elérted. Ugyanaz történik a fénysugarakkal, azok kivonódnak a földből és az éterben visszaverődnek. Mivel ez az éter sokkal távolabbra kiterjed a föld körül mint a levegő, a fénysugarak is sokkal távolabbra kiterjednek, mielőtt visszaverődnek. Mikor az éter határát elérted, akkor a fény határát elérted. A meleg és a fény határán kívül kezdődik a nagy hideg. Ez a hideg sokkal tömörebb mint acél és majdnem ellenállhatatlan erővel egy nyomást gyakorol az éterre és a légkörre, amit egybetart. A pokol forró ahogyan azt feltételezik, és sátán őfensége iszonyodik a hidegtől, tehát azon kívül nem találhatnál helyet neki.”

“Most, hogy a magasban felszámoltunk vele, vegyük a másik tudományos elméletet szemügyre és menjünk a mélységbe. Ezen elmélet szerint a föld a felületétől fogva rövid távolságra egy olvadt tömeg az olyan forró, hogy minden lényeg ott elolvad. Az olvadt tömeg belül lassabban forog körbe mint kívül a kéreg, és a gyűrű, a hely, ahol ennek a kettőnek a találkozása egy súrlódást okoz ahol minden természeti erő létrejön és ott is mindent Isten keze vezet. Tehát sátánnak és házának ott sincs helye, mert ő szintén kényelmetlennek találná a legmelegebb úgy mint a leghidegebb helyen élni, mivel a hideg valamint a hőség emésztő erők. Most, hogy mindenütt kerestünk és nem találhattunk neki tartózkodó helyet, el kell fogadnunk, hogy az emberek között lakik és annyi hatalma van amennyit az ember ad neki.”

“Akit én kiűztem, csak a személyes ellenfél volt. Csak nem gondoljátok, hogy én egy emberből kiűzném az ördögöt, aztán egy disznócsordára vetném, amely a tengerbe zuhan? Én még soha se láttam egy ördögöt valakiben, hacsak ő azt nem önmagába ültette. Az egyedüli hatalom amelyet én valaha az ördögnek adtam az amelyet az ember maga adott neki.”

Később Istenre került a szó és egyikünk azt mondta: “Én szeretném tudni, hogy ki vagy mi valójában az Isten?” Erre Jézus azt válaszolta: “Úgy hiszem megértem a kérdés indítékát, amelyet te számodra feloldódva szeretnél látni. A sok ellenkező gondolat és ötlet erről az, ami a világot a jelen időben kétségbe vagy zavarba hozza, anélkül hogy felmerülne a kérdés a szó eredete iránt. Isten az alapelv minden mögött ami most létezik. Az alapelv, ami egy dolog mögött áll Szellem, és a Szellem mindenható, mindenütt jelenlévő és mindent tudó. Isten minden jónak, amit körülöttünk láttunk a közvetlen és irányt adó értelmessége. Isten a minket körülvevő minden élet forrása. Isten minden igazi szeretet forrása, amely minden formát összeköt és összetart. Isten a személytelen alapelv. Isten soha nem személyes, kivéve hogy Ő minden egyénnek egy személyes szeretettel gazdag Atya-anya lehet. Isten nem egy nagy lény, aki valahol a légűrben lakik egy helyen, amit mennyországnak neveznek, ahol egy trónuson ül és az embereket a haláluk után megítéli, mert Isten maga az élet és az élet halhatatlan. Az csak az ember tudatlan elméjében létrejött hibás felfogás, ahol annyi viszályos helyzet létrejött, melyeket a világon mindenhol körülötted látsz. Isten nem egy bíró vagy király aki a jelenlétét rád erőlteti, vagy egy bíróság elé akar hurcolni téged. Isten egy szeretettel telt Atya és Anya egyúttal, aki ha te Őt közelíted, kitárja karjait és felfog benne téged. Mindegy az, hogy ki, vagy mi vagy, vagy ki voltál. Te az ő fia vagy, bárhogyan is, mikor te őt keresed, mikor te őt őszinte szándékkal és igaz szívvel keresed. Ha te a tékozló fiú vagy aki elhagyta az Atyai házat és most eleged van az élet moslékából amivel a disznókat eteted, akkor az arcodat ismét az Atyai ház felé fordíthatod és biztos lehetsz egy szerető fogadtatásban. Az ünnepi lakoma mindig ott vár rád. Az asztal mindig terítve van, és mikor te visszatérsz, nem vár rád egyik testvéred szemrehányása se, aki már előbb megérkezett.”

“Isten szeretete olyan mint egy tiszta forrás ami a hegyekben ered. A kezdetben, az eredetnél még tiszta, de aszerint, hogy a víz tovább folyik, zavaros lesz és fertőzött, mire eléri az óceánt annyira szennyeződött, hogy már nem is hasonlít arra ami a forrásnál eredt. De mikor a tengerbe ömlik kezdi elengedni az iszapot és a szennyeződést és újra a felületre emelkedik mint az óceán egy friss szabad része és újra elpárologhat, hogy a forrást felfrissítse.”

“Istent mindig láthatod és beszélhetsz vele, éppen úgy mint egy apával, anyával, egy testvérrel vagy egy baráttal. Ő még sokkal közelebb is van mint bármely halandó lehetne. Isten sokkal, becsesebb és igazibb mint a legjobb jó barát. Isten sohase ingerelt, vagy haragos vagy levert. Isten sohase semmisít meg gyerekei vagy teremtései közül egyet se, se nem bántja őket vagy okoz nekik fájdalmat vagy akadályozza őket. Ha megtenné ezeket akkor nem lenne Isten. Egy Isten aki gyerekeit elítéli vagy megsemmisíti vagy valami jótól megtartóztatja őket, csak olyan Isten amelyet az emberek hibás gondolatai hívtak életre, attól az Istentől nem kell félned, hacsak nem te magad úgy kívánod. Mert az igazi Isten kitárja kezeit és azt mondja: ‘Mindenem, ami van, a tied.’ Mikor egyik költőtök azt mondta, hogy Isten közelebb van hozzánk mint a lélegzetünk és közelebb mint kezünk és lábunk, az akkor az Isteni sugallat volt. Isten mindenkit sugalmaz, mikor az a sugallat jóra fordul és mindenki lehet bármikor Isten által sugalmazva, ha ő azt akarja. Mikor én azt mondtam: ‘Én a Krisztus vagyok, Isten egyszülött fia’, akkor azt nem csak saját magamnak jelentettem ki, mert ha azt tettem volna, nem lehettem volna a Krisztus. Tisztán beláttam, hogy én, úgy mint mindenki más, hogy a Krisztust nyilvánosságra hozhassam, saját magamat a Krisztussá kell kijelentenem és a Krisztus életet kell élnem; akkor a Krisztusnak meg kell jelennie. Kijelentheted, ahányszor csak akarod, hogy te a Krisztus vagy, de ha a Krisztus életet nem éled, akkor a Krisztus nem fog soha megjelenni. Gondoljatok csak arra, kedves barátaim, ha mindenki kinevezné magát Krisztusnak és aszerint élne egy évig, vagy öt évig, micsoda ébredés lenne az. Nem vagyunk képesek egy elképzelést alkotni azokról a lehetőségekről, amelyek akkor adódnának. Ez volt a látomás, amit én láttam. Kedveseim, nem tudtok oda állni, a helyembe, ahol én akkor álltam és látni, úgy ahogyan én láttam? Miért fogtok engem körül sötétséggel és a babona iszapjával? Miért nem emelitek fel szemeiteket és gondolataitokat föléje és láttok egy tiszta tekintettel? Akkor befogjátok látni, hogy nincsenek csodák és titokzatosságok, fájdalom és tökéletlenség, nincs zűrzavar és halál, kivéve az amit az ember maga alkotott. Mikor én azt mondtam: ‘Én legyőztem a halált’ tudtam, hogy miről beszélek, de a keresztre feszítés szükséges volt, hogy ezt érthetővé tegyem az emberiségnek.”

“Közülünk sokan együttműködnek, hogy a világot segítsék, az a mi élet-feladatunk. Többször megtörtént, hogy szükség volt az egyesült erőnkre, hogy elhárítsuk a rossz gondolatok hullámait mint kétség, hitetlenség és babona, amelyek majdnem átcsaptak az emberiség feje fölött. Lehet azokat sötét hatalmaknak nevezni, ha nektek úgy tetszik. Mi tudjuk, hogy azok csak akkor rosszak ha az ember azokat elrontja. De most látjuk a fényt folyton erősödni aszerint ahogyan az ember feltöri a bilincseit. Ezen bilincsek feltörése az embereket egy időre alámerítheti az anyagiasságba, de még akkor is egy lépéssel közelebb vannak a célhoz, mert az anyagiasság nem köti le őket úgy mint a babona és titokzatosság. Gondoljátok, hogy én azon a napon mikor a vízen sétáltam, a mélységbe - az anyagra néztem? Nem, a szemeim mozdulatlanul az Isten erejére voltak irányítva, ami a mélység minden erejét felülmúlja. Azon pillanatban mikor én azt beláttam, olyan szilárd lett a víz a lábaim alatt, mint egy szikla és teljes biztonságban járhattam rajta.” Jézus egy pillanatra abbahagyta a beszédet. Akkor egyikünk kérdezte: “Nem akadályozza, az a tény, hogy mi itt ülünk és beszélgetünk hogy folytasd a munkádat?” Jézus így válaszolt: Ti nem tudtok itt a barátaink közül senkinek, még egy pillanatig se valamit megakadályozni, és én úgy hiszem hogy én közéjük tartózom.” Valaki azt mondta: “Te a testvérünk vagy.” Akkor Jézus arcát egy mosoly derítette, miközben azt mondta: “Köszönöm, én is mindig testvéreimnek neveztelek benneteket.”

Erre egyikünk Jézushoz fordult a kérdéssel: “Mindenki előhozhatja a Krisztust?” a válasz így hangzott: “Igen, minden törekvésnek csak egy végcélja van. Az ember Istenből ered és neki Istenhez kell visszatérni. Az ami a mennyekből leszállt, annak újra a mennyekbe kell felemelkedni. Krisztus története nem Jézus születésével kezdődik és nem is végződik kereszthalálával. A krisztus már ott volt mikor Isten az első embert a saját képmására teremtette. A Krisztus és ez az ember egy; minden ember és ez az ember egy. Úgy ahogyan Isten az Ő Atyja volt, úgy Ő minden embernek, minden gyerekének az Atyja. Úgy mint a gyerekben, a szülei tulajdonságai benne vannak, Úgy bent van a Krisztus minden emberben. Sok évig élt a gyerek Jézus és tudatában volt annak, hogy ő a Krisztus, hogy ő egy az Istennel, a Krisztus által belül önmagában. Úgy kezdődött a Krisztus története, amit az ember eredetéig vissza lehet követni. Hogy a Krisztus többet jelent mint az ember Jézus, az magától értetődik. Ha ezt nem láttam volna be, akkor nem lettem volna képes a Krisztust nyilvánosságra hozni. Nekem ez a nagy értékű gyöngy, a régi bor új zsákokba, az igazság amelyet sok más ember kinyilatkoztatott, akik ugyanazokat az eszményeket hozták nyilvánosságra és teljesítettek be mint én.”

“Több mint ötven évig éltem együtt azon a nap után a kereszten, a tanítványaimmal és azokkal akiket nagyon szerettem, és tanítottam őket. Azokban a napokban egy nyugodt helyen Júdeán kívül jöttünk össze, ott szabadok voltunk a babona kémkedő szemei elől. Sokan megkapták ott azt a nagy adományt és egy nagy munkát vittek végbe. Akkor belátva, hogy magamat egy időre visszavonva képes leszek mindenkit elérni és segíteni, akkor úgy tettem. Azonfelül rám támaszkodtak, ahelyett, hogy magukban bíznának és hogy önbizalmat kapjanak, szükséges volt, hogy magukra hagyom őket. Nem voltak képesek, ha akartak engem megtalálni miután velem szövetségbe álltak?”

“Kezdetben a kereszt a legnagyobb öröm jelképe volt amelyet a világ valaha ismert, mert a kereszt alapja az a hely, ahol az ember először lépett a földre és azért a mennyei nap hajnalának a jelképe itt a földön. Ha az eredetet keresed, arra fogsz bukkan, hogy a kereszt teljesen eltűnik és hogy az ember áhítattal áll a légkörben kezeit áldásra emelve, minden adottságát minden irányban szabadon kiömlesztve az emberiség fölött.”

“Mikor megérted, hogy a Krisztus az élet, ami a formába illik, a növekedő erő, amiből a tudós egy pillantást kap, habár annak eredetét nem ismeri, mikor érzed, hogy a Krisztuséletet éled, hogy abból szabadon oszthass, mikor megtanulod belátni, hogy az ember arra kényszerül, hogy az életét a formák folytonos oszlásához illeszkedve szervezze meg, és hogy a Krisztus azért élt, hogy azt adja fel miután az érzéki test vágyakozik, a jóért amelyet abban a pillanatban még nem volt képes élvezni - akkor te a Krisztus vagy. Ha te saját magadat úgy látod mint a nagyobb életnek egy része de hajlandó vagy magadat feláldozni az egész javára, ha megtanulod a jót tenni, anélkül, hogy törődnél azzal, hogy annak lefolyása milyen eredménnyel lesz számodra, mikor megtanulod szabad akaratból feladni a fizikai életet és mindent amit a világ nyújthat (ez nem önmegtagadást vagy szegénységet jelent, mivel te az Isteniből adsz, észre fogod venni, hogy mindig többet tudsz adni, habár néha úgy tűnhet, hogy a kötelesség mindent követel, amit az élet csak adhat; azt is észre fogod venni, hogy aki az életét meg akarja tartani, az elfogja veszíteni azt), akkor látni fogod, hogy a legtisztább arany az olvasztókemence legmélyén van, ahol a tűz teljesen megtisztította azt. Nagy örömet fogsz találni abban a tudatban, hogy az élet, amit másokért adtál, az élet amit te elnyertél. Akkor felfogod fedezni, hogy kapni azt jelenti, hogy gazdag kézzel adakozunk és hogy ha a halandó formát leteszed, annak a helyébe egy magasabb rendű élet lép. Akkor érzed a vidám biztonságot, hogy egy így elnyert élet mindenkiért elnyert élet.”

“Tudnod kell, hogy mikor a magasztos Krisztuslélek a folyóhoz megy és a vízbe lép, csak egy jelképe annak a szánalomnak amelyet te érzel a világ nagy ínségével szemben. Akkor képes vagy az embertársaidat segíteni anélkül, hogy azzal dicsekednél büszkélkednél, akkor képes vagy az élet kenyerét kiosztani az éhező lelkek között, akik hozzád fordulnak, miközben az a kenyér soha nem fogy el; neked tovább kell menned és teljesen meg kell győződnöd arról, hogy te képes vagy mindenkit meggyógyítani, aki hozzád fordul, betegeket és fáradtakat és a nagyon terhelteket, azzal a szóval, amely a lelket betölti; hogy te képes vagy szemeiket felnyitni azoknak akik, vagy tudatlanságból vagy saját akaratból elvakultak. (Mindegy az, hogy milyen régóta áll a vak lélek, csak az a fontos, hogy érezze, hogy a Krisztuslélek mellette áll és, hogy te emberi lábakkal ugyanarra földre lépsz mint ő). Akkor észre fogod venni, hogy az Atya és a Fiú igazi egysége belül van és nem kívülről jön. Akkor nyugodt maradsz mikor látod, hogy a külső istent eltávolítják, úgy hogy csak az Isten belül tebenned marad meg. Légy akkor képes arra, hogy a szeretet és félelem sóhaját nem engeded kiszökni, mikor a szavak: ‘Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?’ az ajkaidra tolakodnak. Mégse kell ebben az órában egyedül érezned magadat, mert te tudod, hogy Isten veled van, hogy te közelebb vagy az Isten szerető szívéhez mint valaha azelőtt. Vedd tudomásul, hogy az óra amelyben a legnagyobb bánatodat átéled, az óra amelyben a legnagyobb győzedelmed kezdődik. Ezennel szemelőt kell tartanod, hogy bánat nem érinthet téged. Attól az órától fogva a hangod visszhangozni fog mint egy szabad magas ének, mert akkor teljesen tudni fogod, hogy te a Krisztus vagy és hogy ez a fény az emberek között és az embereknek világit. Akkor te ismered a sötétséget minden lélekben, aki nem képes segítő kezet találni, mihez ragaszkodjon a köves úton, mielőtt saját magában megtalálja a Krisztust.”

“Vedd tudomásul, hogy te igazán isteni vagy, akkor be fogod látni, hogy minden ember olyan mint te, valóban isteni; Lesznek sötét helyek ahová neked a fényt kell hoznod, ami téged a legmagasabb csúcsra felvisz és a lelked egy dicsőítő himnuszt fog énekelni, mert te mindenkinek szolgálatára lehetsz. Akkor egy elragadtató kiáltással az Istennel való egységed legmagasabb pontjára fogsz emelkedni. Most tudod hogy neked nem kell az életedet más életek helyébe állítani, se a te tisztaságodat, mások bűnei helyébe, mert tudod, hogy ők mindannyian vidám, szabad szellemek, önmagukban és önmaguktól és Istenből. Tudod, hogy te elérheted őket, miközben ők téged nem képesek megközelíteni, hogy neked igen, a saját életedből kell adnod, hogy minden lélek életét segíthesd, hogy az alá ne merüljön. Mégis kell hogy legyen annyi tiszteleted azzal a lélekkel szemben, hogy csak akkor ömleszted ki az élet áramlatot, mikor az a lélek megnyílik, hogy befogadja azt. De tartsd azt az élet, szeretet és fény áramlatát mindig készen, úgy, hogy mikor az a lélek az ablakait kinyitja Isten fénye beáradjon, hogy azt megvilágítsa. Vedd tudomásul, hogy minden Krisztusban aki feláll, az egész emberiség egy fokkal magasabbra emelkedik, Lásd be teljesen azt is, hogy neked mindened megvan, ami az Atya tulajdonában van, és hogy az mindenkinek használatára áll.”

“Vedd tudomásul, hogy azáltal, hogy te valóságos vagy és felemelkedsz, az egész világot magaddal emeled, az ösvény a használattal járhatóbbá válik az embertársaidnak. Kell, hogy legyen hited önmagadban, jól tudva, hogy ez, a hitet a benned lévő Istenben jelenti. Lásd be végül hogy te egy Isten temploma vagy, egy ház, nem kézzel készült, halhatatlan a földön, valamint a mennyekben. Akkor azt fogják énekelni rólad: ‘Üdvösség, üdvösség annak aki jön, a Király; lám, Ő minden időkre veletek van.’ Te Istenben vagy és Ő tebenned van.”

Jézus felállt, elnézést kérve, hogy el kell hagynia bennünket, mert őt ezen este még egy másik testvérnél várták ugyanabban a faluban. Az egész társaság felemelkedett. Jézus megáldotta mindannyiunkat és két társával elhagyta a szobát.


HATODIK FEJEZET

Miután újra leültünk, egyikünk Emilhez fordult a kérdéssel, hogy mindenki elsajátíthatja-e a gyógyítás művészetét. Ő így válaszolt: “A gyógyítás hatalmát csak akkor tudjuk elsajátítani, mikor megtanuljuk a dolgokat az eredetükig vissza követni. A viszályok fölötti hatalmat csak abban a mértékben szerezhetjük meg, amennyire megértjük, hogy az nem Istentől származik.

“Az Istenség aki a sorsodat tervezi, nem egy teljhatalmú személy, aki téged formál mint egy fazekas azt az agyaggal teszi, hanem egy hatalmas isteni erő tebenned és mindenütt körülötted, minden lényegben és minden körül, amelyet saját tetszésed szerint használhatsz. Addig míg ezt be nem látod, képtelen vagy saját magadban bízni. A legjobb gyógyszer diszharmónia ellen tudni, hogy az nem Istentől jön és hogy Isten azt soha nem teremtette.”

“Az agynak van az a tulajdonsága, hogy minden tárgy rezgéseit amelyeket a szem továbbit, átvesz és fogva tart. Fény, árnyék és színek rezgéseit mind fogva tartja. Az agynak van az a tulajdonsága is, hogy azokat a rezgéseket felidézi és újra visszaadja, ezennel a benső látás segítségével, és úgy újra látjuk a képet amit a szem átadott. Ugyanaz történik minden alkalommal a fényképezőgépedben, mikor egy fényérzékeny lemezt megvilágítasz. A lemez átveszi és fogva tartja a tárgy kiküldött rezgéseit, amelyet le akarsz fényképezni. Akkor az eredményt a lemezen rögzítened kell, hogy az maradandó legyen, úgy hogy te azt láthatod. Még csak egy rövid idő kell és felfogjátok fedezni, hogy a tárgyak mozgásait és a színeit amelyeket fényképeztek fogva lehet tartani és újra levetíteni, azáltal, hogy előzőleg rögzítve lesznek, majd fényt és szint visszahívni, ugyanazzal a rezgési gyorsasággal, amellyel azok átvéve és rögzítve lettek.”

“Ugyanaz történik a szavakkal, gondolatokkal és cselekedetekkel is. Minden külön agysejt-csoport felveszi a vele összefüggésben álló rezgéseket és fogva tartja azokat. Mikor ezek a rezgések megismétlődnek és levetődnek, a sejtek, ha hivatkozunk rájuk, visszaidézhetik az eseteket pontosan úgy ahogyan történtek.”

“Van még egy másik különleges csoport agysejt, amelyek más testek mozgásainak gondolatainak cselekedeteinek és képeinek rezgéseit felfogják és fogva tartják úgy, hogy te képes vagy azokat a sejteket úgy elrendezni, hogy azon testek vagy tárgyak mozgásait, hangjait vissza idézheted, sőt még azok gondolatait is akik azt kiküldték. Ezekkel a sejtekkel segítheted magadat vagy másokat a gondolatokat irányítani és uralkodni fölöttük. Szintén ezen sejtek segítségével jönnek létre balesetek és szerencsétlenségek, mint földrengések háborúk, árvizek, tüzek és minden nyomorúság, amit csak a halandó a nyakára hozhat. Valaki lát valamit történni, vagy elképzeli, hogy látta történni; az abból eredő rezgések megrögződnek a sejtekben, majd a sejtek kiküldik azokat, hogy egy benyomást keltsenek a vele összefüggésben lévő sejtekre mások agyában ahonnan azok újra ki lesznek sugározva, ez így megy, mindaddig míg a szerencsétlenség olyan szilárdan áll, hogy megtörténik.”

“Mindezeket a dolgokat el lehet kerülni, ha a gondolatot amely azokat táplálta, azonnal visszavonjuk és a rezgéseknek nem engedjük meg, hogy az agysejtekre rögződjenek, mert úgy nem lehet azokat újra kiküldeni. Ez a sejtcsoport az amely minden szerencsétlenséget megjövendöl.”

“Akkor van még egy más különleges agysejt-csoport miáltal az isteni, minden helyes rezgést teremtő és kibocsátó szellem cselekedeteinek és gondolatainak rezgéseit felfogja és fogva tartja. Ez az isteni szellem, vagy Isten átjár minden anyagot és folyton isteni és felépítő rezgéseket bocsát ki. Mikor mi ezeket a sejteket a helyes célra használjuk, akkor képesek vagyunk ugyanazokat az isteni szellemtől kapott rezgéseket felfogni és újra kiküldeni; nem az isteni szellem van a birtokunkban, hanem azok a sejtek, amelyek képesek, az isteni szellem rezgéseit felfogni és újra levetíteni.”

A szónok elhallgatott és egy pillanatig mély csend uralkodott. Akkor egy kép jelent meg a helyiség falán, először merev volt, de aztán valamivel később mozogni kezdett és körülbelül egy perc után kezdtek váltózni a jelenetek, olyan jelenetek tárultak a szemünk elé, amelyek a világon minden jólétben lévő kereskedelmi városban lejátszódhattak volna. A jelenetek nagyon gyorsan váltóztak, mégis volt elegendő időnk, hogy megismerjük és megnevezzük a helyeket, főleg mert azoknak az eseteknek az előidézése volt amelyek a partraszállásunknál Kalkuttában 1894 decemberében fordultak elő. Ez sokkal előbb volt minthogy mi hallottunk volna valamit filmszínházról vagy moziról. Ezek a képek mégis tisztán mutatták az emberi test minden mozdulatát és más tárgyakat.

Ezek a képek körülbelül egy percnyi szünetekkel jelentek meg majdnem egy óra hosszat hosszabb megszakítás nélkül. Míg a képek egymást követték, Emil így beszélt: “Ezek a képek manapság a világon létező helyzetet mutatják be. Lehet egy meglehetős megelégedésről beszélni és az emberek egy nyugodt és elfogadható benyomást keltenek. De a felület alatt, az ember saját tudatlan gondolkodásával uszítva, bugyog és forr a viszálykodás. A nemzetek között egybehangzás hiánya, cselszövés és gyűlölet létezik. Vannak emberek akik nagy katonai hatalmakról kezdenek álmodozni, olyanokról amilyet a föld még soha nem ismert. Míg mi megteszünk mindent, amire képesek vagyunk, hogy a jót előhívjuk, mégse lesz elegendő a mi egyesült kísérletünk, hogy más gondolatokra bírjuk azokat, akik szilárdan elhatározták, hogy a saját hatalmukkal uralkodnak. Ha ezek az emberek képesek lesznek az ördögi terveiket tökéletesíteni és kivitelezni - és mi nem várhatunk mást mint hogy az meg fog történni, mert a népek és nemzetek alszanak éppen ebben a pillanatban, most, hogy ébren és figyelmesnek kellene lenniük - akkor néhány éven belül olyan jeleneteket fogtok látni megtörténni mint a következők.” Akkor tíz vagy tizenkét háborús jelenet vonult el előttünk. Jelenetek, amelyekről akkor még csak álmodni se tudtunk, hogy valóban megtörténhetnek és nem sok figyelmet szántunk rájuk. Emil folytatta: “Alig merjük remélni, hogy ezeket az eseményeket még el lehet hárítani. Az idő majd kimutatja, de minden esetre reméljük tovább, hogy a következő helyzetek fognak uralkodni.” Akkor egy minden leírást felülmúló szépség és béke képeit láttuk, Emil így szólt: “Ezeket a jeleneteket ti majd mindannyian látjátok megtörténni. A mi kívánságunk azonban az, hogy ti amennyire lehetséges, a második sorozat képeket kiűzitek az emlékezetetekből, mivel az többet segít nekünk mit ti gondolhatjátok.”

Egy rövid szünet után egyikünk azt kérdezte, hogy tulajdonképpen mit is jelentenek a szavak: “az Úr Isten?” Emil válaszolt: “‘Az Úr Isten’ névvel az a tökéletes lény lett megjelölve, amelyet az Isteni Alapelv vagy Isten teremtett, hogy a tulajdonságait itt a Földön kinyilatkoztassa. Ez a Lény az Isteni Alapelv képmására lett teremtve és minden ami az Istennek volt, az Ő hatáskörében volt és használhatta azt. Ez a lény hatalmat és uralmat kapott minden feltétel fölött, ami a Földön létezett. Bírt az Isteni alapelv minden lehetőségeivel és a hatalommal azokat kifejezésre hozni, addig míg az isteni alapelvvel együttműködött és tökéletes módon kifejlesztette a neki adott tulajdonságokat, melyeket az Isteni Alapelv a számára tervezett és a szellemben fogva tartott. Ez a Lény kapta később az Úr Isten elnevezést, ami a teremtő cselekedet kifejezését vagy Isten Törvényét jelenti. Ez az a tökéletes Lény, amelyet az Isteni Alapelv a szellemben fogva tart, hogy az ember által kifejezésre legyen hozva. Ez az Isteni és egyedüli Ember akit az Isteni Alapelv teremtett. Az ember természetének szellemi oldalában megvan a lehetősége, hogy ez az Úr Isten, az Egy Ember legyen. Később ez az Isteni Ember a Krisztus elnevezés alatt lett ismert. Neki hatalma volt ég és föld fölött és minden fölött ami abban volt. Az Úr Isten a teremtő erejét használva, több ugyanolyan lényt teremtett mint ő maga. Ezek lettek később az Úr Isten Fiainak nevezve és azok teremtőjét nevezték az Atyának, míg az Isteni alapelvet Istennek nevezték.”

Emil itt egy pillanatra elhallgatott és kinyújtotta kezeit, ahol majdnem azonnal egy nagy darab agyagra hasonlító, gyúrható anyag jelent meg. Az asztalra tette azt és egy szobrot kezdett készíteni belőle, amely hamarosan körülbelül egy tizenöt centiméter magas szép emberi termet alakját vette fel. Emil olyan gyorsan és ügyesen dolgozott, hogy az nagyon rövid időn belül készen volt. Akkor egy pillanatig mind a két kezébe tartotta, felemelte és ráfujt. A szobor élni kezdett. Még egy rövid ideig kezében tartotta, aztán letette az asztalra, ahol az mozogni kezdett. Annyira úgy viselkedett mint egy emberi lény, hogy mi tágra nyílt szemekkel, szótlanul bámultunk rá. Akkor Emil a Teremtés könyvéből ezt a mondatot idézte: “‘Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.’ Akkor az Úr Isten Fiai teremtették az embert a föld porából és a teremtő erejükkel belefújták az élet-leheletet és az egy élő lélek lett. A művész ezt az agyaggal teszi, vagy más művészi tárggyal. Ha ő a szobrot vagy a festményt úgy hagyja ahogyan a kezei azt alkották, akkor az egy szobor vagy festmény marad és a művésznek ott véget ér a felelősége, de ha tovább megy és a teremtő erejét használja, hogy életet leheljen bele, akkor a felelőssége nem ér véget. Akkor minden teremtményéről gondoskodnia kell és egy Isteni élet-szabályt kell adni nekik. Ez az amiben az ember egy bizonyos értelemben elvesztette a kapcsolatot Istennel. Ilyen szobrokat készített, de nem vonta vissza tőlük az életet, amivel ő azokat az alkotóvágyában megajándékozta, azok céltalanul kóborogtak a földön. Ha annak ellenére azonban az életet amit nekik adott újra visszavette volna, akkor csak a szobor maradt volna meg és az ő felelőssége megszűnt volna.”

A szobrocska hirtelen mozdulatlan lett, Emil folytatta: “Láttad az agyagot a fazekas kezében, de egy ember volt az, nem Isten, aki az agyagot kezelte. Ha Isten tiszta lényegéből teremtette volna azt, úgy mint ő maga teremtve van, akkor az mint egy tiszta valóságos fiú lett volna. Ez sokkal értelmesebb lesz miután megismerkedtetek az első sorozat kőtáblák lefordításával. De mivel már késő lett, gondolom, hogy inkább pihenni mentek.”

Mihelyt az utolsó vendég eltávozott, pihenőre tértünk azzal az érzéssel, hogy az utolsó néhány napon többet éltünk át minthogy azt egyszerre fel tudnánk dolgozni.


HETEDIK FEJEZET

Másnap reggel újra nekiálltunk a szokott munkánknak, a betűjelek lefordításának, hogy egy lehető legtisztább belátást kapjunk a jelek jelentőségébe amelyekkel a kőtáblák voltak teleírva. Tulajdonképpen ennek a régi írásnak az abc-jét tanultuk be. Mi ebbe teljesen belemerültünk, miközben a háziasszonyunk tanítónként szerepelt. Mikor körülbelül két hétig azzal foglalkoztunk, egyik reggelen Chander Sent a templomban találtuk Aki látszólag meghalt és újra feltámadt, elevenen, éppen úgy ahogyan mi őt ismertük csak az öregkor egyetlen jele nélkül. Lehetetlen volt, hogy tévedtünk. Mikor a szobába léptünk fellát a székről, felénk jött és szíves üdvözlettel mindenkivel kezet fogott. Körbeálltuk és mindenféle kérdésekkel faggattuk; ellehet képzelni a meglepetésünket. Mint egy csoport kiengedett iskolásfiú, mindannyian egyszerre beszéltünk. Biztosan egy csoport gyerekre hasonlítottunk, akik kíváncsiságukkal egyik társukat ostromolták, kinek valami újdonsága volt és mindent akartak tudni afelől. A tény szilárdan állt mint egy cölöp a víz fölött: ott volt ő, hangban és külsőleg megcáfolhatatlanul ugyanaz, csupán az öregség tüneteitől megválva. Még a hangja is visszakapta élete virágzó korabeli tisztaságát és rajta minden egy jól kifejlett, jókedvű és életvidám ember tulajdonságaira mutatott. A szemei és arca kifejezését képtelen vagyok leírni. Az első pillanatokban csak a különbség volt a szemünk előtt. Az első alkalommal, mikor vele találkoztunk, egy hanyatló, elgyengült öreg férfi volt, aki nehézkesen egy botra támaszkodott, hófehér fürtökkel, botorkáló járással és egy kimerült testel. Azon első alkalommal egyikünk megjegyezte: “Furcsa, most találunk egyet ezen nagy lelkek között, aki olyan öregnek látszik, mint aki készen van hogy a másvilágra menjen.” A színelváltozás amelynek néhány héttel azelőtt tanúi voltunk, természetesen mély benyomást keltett rajtunk, de a hirtelen távozása volt annak az oka, hogy a gondolataink nem olyan sokat foglalkoztak vele, mivel nem vártuk, hogy még valaha újra láthatjuk. Az utána következő és egymást gyorsan követő események is annyira a háttérbe tolták ezt az dolgot, hogy úgy hiszem majdnem elfelejtettük. A leggyengébben kifejezve elképedten álltunk, mikor az eset újra olyan élénken emlékezetünkbe lett idézve. Több mint megfiatalodás volt ez. Én csak annak a színelváltozásával tudnám összehasonlítani akit mi mindannyian tisztelünk és szeretünk. Ez a lélek valóban ujjá született, ítélve a külső megjelenése nagy ellentétéről az első találkozásunk alkalmával és ezen reggelen. Igaz, hogy mi csak rövid ideig ismertük őt, de mégis elég hosszan voltunk vele együtt nap-nap után, hogy lássuk és tudjuk, hogy ő egy öreg férfi volt. Ezután majdnem két évig velünk maradt és segített nekünk mint kalauz és tolmács a Góbi sivatagon át vezető utazásunkon. Évekkel később, mikor a csoportunk két, vagy több tagja találkozott és emlékezeteket hoztunk elő, azon reggel élményei voltak mindig az első témák, amiről beszéltünk. A tapasztalataink leírásában nem igyekszem a teljes beszélgetésünket követni, úgy hiszem, hogy annak teljes leírása csak untatná az olvasót, azért itt csak a legfontosabb pontokat adom elő.

Miután az első izgalom némileg enyhült, leültünk, Chander Sen Beszélni kezdett: “Úgy mint a test, a gondolat-tevékenység legalsóbb fokát fejezi ki, úgy adja elő a Szellem az Isteni Értelmesség legmagasabb gondolatait. Úgy mint a test a gondolat látható kifejezése, úgy a szellem az amiben a forma élete kezdetét leli, egyenesen az Isteni Értelmességből. Az a halhatatlan és igazi Ön, amibe minden Isteni lehetőség foglalva van.”

“A gondolat-légkör egy valami, aminek valósága és lényege van és minden ami a testet alkotja abba van foglalva. Az emberek többsége valótlannak tekinti azokat a dolgokat, amit nem képesek látni és habár újra és újra el lett nekik mondva, hogy bensőjüket képtelenek elrejteni, mégis csak hiszik, hogy az lehetséges. Elbújhatott Ádám és Éva, mikor az Úr vagy az Isten Törvénye elől akarták elrejteni magukat? Jó ha megértjük, hogy az életünk nyílt könyvét mindenütt magunkkal hordjuk és hogy abban mindenki olvas, mindegy ha belátjuk vagy nem. Némely emberek jó gondolatolvasók, mások kevésbé, de némely mértékben mindenki képes arra és így nem vagyunk képesek magunkat elrejteni. A gondolat-légkörünk azon felül folyton lenyomatokat hagy a testünkön és azokat mindenki látja. Egy kis gyakorlattal képesek vagyunk ennek a bennünket körülvevő gondolat-légkörnek az erejét érezni, és lassanként belátni annak létezését, amely éppen olyan valódi mint a külső világé. Én megtanultam azt, hogy az ember éppen úgy mint a lábaival a földet érinti, ő a lelkesedés szárnyain a mennyei magaslatokba emelkedhet. Éppen úgy mint az öregek, a földön járhat és ugyanakkor Istennel társaloghat, és minél többet teszi azt, annál kevésbé fogja látni a határt az Egyetemes élet és az egyéni létezés között. Mikor az ember szellemi belátásban egy szövetséget köt Istennel, akkor az elválasztás Isten és ember kőzött eltűnik. Mikor elérte ezt a pontot, akkor meg fogja érteni, mire célzott Jézus a szavakkal : ‘Az Atya és én egy vagyunk.’ ”

“A nagy bölcsek évszázadokon át elfogadták azt az ötletet, hogy az ember egy hármas-egység, azok sohase hitték, hogy az ember egyben három személyiség. Ők az embert, a természetéből kifolyólag egy háromtagú lénynek tekintették. A hajlam, mindent megszemélyesíteni lealázta azt, amit a Szentháromságnak neveznek, addig a lehetetlen felfogásig, hogy egy Istenben három személy van, mialatt a legjobban megérthetjük ha azt az Egyetemes Szellem vagy az Isten Mindenütt jelenlévőségének, Mindenhatóságának és Mindent-tudásának tekintjük.”

“Ha az Isten hármas-egység természete inkább szellemi mint fizikai, akkor az ember hármas-egységét inkább elméi mint anyagi szempontból kell szemlélnünk. Egy nagy bölcsész azt mondta: ‘Egy bölcs embernek mindenek előtt az Önismeretre kell törekednie, mert nincs magasabb ismeret, amely több megelégedést hoz, mint a saját lényének ismerete.’ Ismeri az ember az igazi Önmagát, akkor kell, hogy felfedezze alvó lehetőségeit, szunnyadozó erőit, és rejtett adottságait. Mit ér az embernek ha ‘az egész világot elnyeri de a saját lelkét elveszti?’ Az ember lelke az igazi Önmaga és ha azt valóban felfedezi, akkor felépítheti az egész világot, ha azzal az embertársait szolgálja. Én megtanultam azt, hogy ha valaki a végső célt akarja elérni, annak mélyén kell kutatni saját Önmagában, ott Istent fogja találni, minden jónak beteljesülését. Éppen azért mert az ember egy hármas-egység, szellemből, lélekből és testből létező, léve egy szellemi tudatlanságban, hajlamos még a természete legalsóbb síkján, ugyanis a fizikai síkon gondolkodni.”

“A tudatlan ember a testét egy eszköznek tartja, hogy azzal mindenféle gyönyöröket éljen át, de egyszer jön az idő mikor éppen az érzékei minden fájdalmat okoznak amit csak elviselni képes. Amit nem bölcsességgel tanul, azt a kárán és szégyenén kell hogy tapasztalja és folyton visszatérő tapasztalatok után képtelen lesz tagadni, hogy a bölcsesség mégis csak a legjobb út. Jézus, Ozirisz és Buddha mind a hárman azt mondták, hogy az eszünkhöz bölcsességet kell szerezni.”

“A gondolatok amelyek az értelmesség szintjén működnek felemelik a test rezgéseit addig a pontig amely egybeesik a folyékony anyagokéval. Ezen a ponton a gondolkodás nem teljesen anyagi, se teljesen szellemi, mint egy ingó oda, vissza leng az anyag és a szellem között, de az embernek egyszer választani kell, melyik urat akarja szolgálni. Ha az anyagot választja, akkor  egy zűrzavar és káosz világa vár rá. Választhatja azonban a szellemet, és ha azt választja akkor Isten templomának kupolájáig emelkedhet. A gondolkodás ezen állapotát össze lehet hasonlítani a gázzal ami rugalmas és határtalanul kiterjedhet. Isten mindig az embernek  engedi át, hogy az a folyékony gondolatáramlatát a mennyei magasságba küldje, amely őt a kétely, félelem, bűn, és betegség köde fölé kiemeli, vagy leengedi szállni a legalsóbb létezésre az emberben. Ha az embert egy hármas-egységnek tekintjük szellemből értelmességből és testből alkotva, azt főleg a gondolkodás vagy a lélek álláspontjából szemléljük, akkor látni fogjuk, hogy a gondolkodás a tevékenység két nagy szélsősége közt foglal helyet, amelyek közül a test a legalsó és a szellem a legmagasabb. A gondolkodás alkotja az összekötő kapcsot a látható és a láthatatlan között. Ha a gondolkodás az érzések síkján működik, akkor ez az állati vágyak és szenvedélyek székhelyévé válik. Ez a kígyó az emberiség paradicsom kertjében, amely elcsábít téged, hogy egyél a mérgező gyümölcsből. Mikor jézus azt mondta: ‘Úgy mint Mózes a sivatagban felemelte a kígyót úgy kell az ember Fiának is felemelkednie,’ ezzel nem a testének a keresztre emelésére célzott, hanem a lélek vagy a gondolkodás felemelésére minden érzelmek és érzékek félrevezetése fölé. Állva a szellem és a test között, habár egyiktől se elválasztva, képes az értelmesség alacsonyabb gondolatokkal bírni mint az oktalan állat, de képes arra is, hogy tudatosan egyesülhet a tiszta Szellemmel, amiben béke, tisztaság és isteni erő bőven jelen vannak.”

“Mikor az Ember Fia kiemelkedik odáig, ahol a fizikai világ csalárdságai fölé kerül, akkor a tiszta értelmesség síkján gondolkodik és cselekszik, mert akkor különbséget tesz az állatokkal közös ösztönök és a tiszta sugalmazás között, amelyet Istennel megoszt. Nekem meg lett mutatva, hogy mikor az ember ugyanazon a síkon gondolkodik mint a tiszta szellem, a lélek tudatosan belép oda, ahol az jobbára a dolgok eszményét látja, mint magukat a dolgokat. Továbbá független az érzésektől, mert a kitisztult tekintetével látja a széles látóhatárt. Az Isteni értelmesség által itt kinyilatkozik az igazság és ki lesz mondva a lelkesítő gyógyulást hozó üzenet.”

“Mikor az ember Fia kiemelkedett az anyagi világ mélységéből és az értelmi világ kifinomult, csendes, békés, szép, képei veszik körül, akkor egy bizonyos pillanatban mégis egy egészséges kielégítetlen érzés fogja elragadni, és a lélek vágyakozása, amely folyton tovább akar haladni, magasabb világokba fogja vinni. Ott továbbá nem csak békés képeket lát, hanem egy béke és nyugalom világában él, örök szépséggel körülvéve. Akkor felfedezte a benső világot és ez lesz neki mindene, úgy, hogy a külső bensővé válik. Míg régebben abban a világban élt ahol a következmények működnek, most az indítékok világában él.”

“A hármas-egységű ember szelleme tiszta értelmesség, ez a lényének ama területe, ahol se az érzékek tanúsága, se emberi vélemények nem tesznek súlyt a mérlegre, a már egyszer meghatározott igazsággal szemben; az a Krisztus bennünk vagy az Isten Fia az ember fiában, akit ha már egyszer megtaláltunk, minden kétséget és csüggedést félre tesz. A lényének ezen magaslatáról az ember mindent egy kifejlett lélek tiszta tekintetével lát. Több dolgot lát a mennyekben és a földön mint némely bölcsészet álmodozott róla. Ha észre veszi, hogy ő nem csak egy test egy elmével, amelyet belülről, vagy kívülről irányítanak, hanem hogy mind a kettőt az igazi szellemi önmaga szófogadó szolgájává lehet tenni, akkor az Istentől kapott uralmát kifejezésre hozta amivel eredetileg meg volt ajándékozva.”

“A szellem az ember valódi lénye, a legfensőbb Önje, Önmaga. Ez sohase beteg és soha nem boldogtalan; úgy mint a nagy Emerson mondta: ‘A véges az, ami szenved. A végtelen mosolygó nyugalomban kinyújtózkodik.’ Jób a Bibliában elmondja nektek, hogy az ember Szellem és hogy a Mindenható lehelete lelket lehelt bele. Valóban a Szellem az emberben az aki életet ad és ez a szellem uralkodik a teste fölött. A Szellem tekintéllyel osztja ki parancsait és minden dolog alkalmazkodik ehhez az igazságos uralomhoz.”

“Az emberek szívében egy új korszak ébred, a közeledő nap köntösébe öltve, és Isten szűzies Szelleme hamarosan a szívekből fog sugározni és megnyílik az ajtó amelyen át mindazok akik azt kívánják, egy bejáratot találnak egy teljesebb és jobb életbe. Fiatalon és rugalmasan, felruházva örök ifjúsággal és reménnyel és bátorsággal áll az emberi lélek egy új korszak peremén, amely nagyszerűbb lesz mint bármely más, amely a mennyeket megvilágította a teremtés első napjától fogva. A Betlehemi csillag Jézus születésekor sugárzóbban tündöklött mint valaha azelőtt, de tündöklése hamarosan a teljes napfényre fog hasonlítani, mert ez az új fény hirdeti a pillanatot, hogy a krisztus minden ember szívében megszületik.”


NYOLCADIK FEJEZET

Chander Sen másnap reggel folytatta a beszélgetést. “Minden kétségen felül kiemelve áll előttem, hogy az emberi értelmességet át lehet alakítani Isteni Értelmességre. Mikor én ezt beláttam, észrevettem, hogy bemehetek Isten országába és hogy ez az ország belül énbennem van. Most tudom, hogy Isten az egyedüli hatalom, Mindenütt jelenlévő és Mindent-tudó és hogy bűn, viszály, betegség, megöregedés és halál számomra csak múltbeli tapasztalatok. Én most látom a valóságot és tudom, hogy régebben egy álomképek, ábrándok ködében eltévedtem. Idő és tér teljesen eltűntek és tudom, hogy azok a tárgyilagos világhoz tartóznak, míg én most a nem tárgyilagosban élek. Mennyi nehéz és félelmes órától lettem volna megkímélve ha képes lettem volna ragaszkodni a sugalmazásokhoz és a villanásokhoz amelyeket a finomabb érzékek időnként kinyilatkoztattak nekem. Mikor még fiatal voltam úgy véltem, mint az emberiség nagy többsége, hogy csak egy helyes életmód van és ez, az ‘én’-t minden tekintetben kielégíteni, és elhatároztam hogy az életet teljesen kihasználom. Csak saját magamnak éltem és teljesen átadtam magamat állati szenvedélyeimnek, azzal az eredménnyel, hogy a testem élet-nedveit elpazaroltam, míg végül csak az üres burkolat maradt meg, amelyet ti először láttatok. Mutatok nektek egy képet, hogy gondolataimat szemlélhetően bemutathassam” Egy pillanatig mozdulatlanul ült, míg a falon megjelent egy kép, hasonló ahhoz amelyek már feljebb le vannak írva. Őt magát ábrázolta ahogyan mi őt nemrégen még láttuk, egy öreg férfi egy botra támaszkodva botorkált. Ezután jött egy kép ugyanazt a férfit ábrázolva, úgy ahogyan őt ma reggel láttuk. Aztán folytatta: “Az első kép azt ábrázolja aki a teste erejét és élet-leveit elpazarolta, míg nem maradt semmi más mint az üres burkolat, miközben a másik egy képet ad az emberről aki a teste erejét és élet-nedveit megtartotta. Ti ezt az én esetemben egy teljes, majdnem azonnali megfiatalodásnak tekintitek, és az úgy is van. De én a dolgot még egy másik oldalról is megtekintem. Hányan nem lehetnének olyan szerencsések mint én, és megkaphatnák ugyanazt a segítséget és rokonszenvet és támogatást a mi kedves barátainktól?”

“Hogy gondolataimat értelmessé tegyük, kövessük az ember életét a születésétől a végéig, mint aminek sokan a halált tartják. A gyerek megszületik, tudatlan az életet hordó levek felől, mivel azok még nem működnek, mert a szervek amelyek azokat termelik még fejletlenek. A fejlődésének ebben a szakaszában az egészséges gyerek szép, tevékeny és csordultig tele élettel. Az élet-nedvek folyton erősödnek, míg a gyerek eléri fejlődésének azt a szakaszát, mikor azok működni kezdenek és egyúttal el is lehet fecsérelni azokat. Ha megtörténik ez a pazarlás, akkor néhány éven belül hanyatlás jelei jelennek meg rajta. A szem elveszti csillogását, a test a tevékenységét és kellemét, az arcvonalak megmerevednek és még néhány év múlva az agy elveszti képességét, hogy az izmokkal együttműködjön. Akkor az öreg férfi vagy nő kiélt teste csupán egy héja a régi Önjének.”

“Vegyünk egy embert például, aki minden élet-nedvét megtakarította és azok természetes folyamát a testben nem akadályozta; lám milyen erőteljes egy ilyen ember. Ha egy ilyen ember mindig megtartja az élet-nedveit, még akkor is, ha nem szerzett magasabb belátást az életről mint megszületni, egy rövid ideig itt a földön tartózkodni és ismét eltűnni, annak az élete három, vagy négyszer olyan hosszú lehetne, mint annak aki az élet nedveit elfecséreli. Ha belátja, hogy Isten tervében számára egy magasabb cél van kitűzve, akkor minden áron megfogja óvni teste élet-nedveit, ugyanis hamarosan észre fogja venni, hogy azok szükséges segítőeszközök a tökéletes fejlődéshez.”

“A tudósok még nem olyan régen fedezték fel az erek és ütőerek gyengéd szerkezetét a testben amiből a vérkeringés áll. Azt még fel kell fedezniük, hogy az egész testen át egy még sokkal gyengédebb és finomabb rendszer hálózata van, amely az élet-erőket minden sejthez szállítja. Ez az élet-erő az idegrendszer segítségével áramlik egy sejt-csoporthoz az agyban. Ezek a sejtek ennek az erőnek a terjesztőiként lépnek fel a velük összefüggésben lévő idegeken át, a testben minden atomhoz. Ez az erő az idegek védelmezőjeként is működik. Ha az életerő elvesz, akkor a sejtek megkeményednek és nem képesek helyet adni az előkészülő új sejteknek és az új sejtek lesznek kitoloncolva a régiek helyett, azok lassanként hanyatlanak és elhalnak. Ha azonban az erő meg lett takarítva, akkor folyton új sejtek képződnek, ötszáz éves korban épen olyan könnyen mint egy tízéves gyereknél.”

“Felfogjátok fedezni, hogy mikor az életerő teljes egészében meg lett tartva, a test annyira töltve van az élettel, hogy te a szavaddal minden formát életre hívhatsz. Készíthetsz egy festményt vagy egy szobrot, vagy bármely művészi tárgyat, amely a te eszményedet előadja és az élet-leheletet belelehelheted, akkor az élni fog. Akkor az beszélni fog hozzád és másokhoz, akik az élet-lelkesedést, amelyet te beleadtál, láthatják és az tevékeny fog maradni, mert te, az Úr Isten tebenned szólalt és meg lesz az Ő akarata. De ezek a formák nem lehetnek emberiek, hacsak te azokat a tiszta Isteni életre nem növeled; akkor azok tökéletes formák lesznek, úgy mint te tökéletes vagy és akkor te betartottad a felelőségedet. Ez a valódi lángész, majd megfogod látni.”

“Van azonban egy jelentős tévedés amire rá akarok mutatni. A lángész a fejlődése kezdeténél, tudva, vagy anélkül elsajátította az életerő, megtakarításának a művészetét és azt a teljes tisztaságában a természetes csatornákon át folyatni. Ezen körülmény által a teste és a teremtő ereje lelkesedik és belátja, hogy az ő számára a hétköznaposnál valami magasabb kifejezhetővé válik. Ha tovább megtakarítja az élet-erejét és szabadon engedi azokat áramlani, akkor mindig szebb munkákat fog létrehozni, de ha áldozatul esik a szenvedélyeknek és élvhajhászatnak, akkor gyorsan elveszti teremtő erejét. A test az életerők megtakarításával először felépült, míg a sejtek egy finomabb szövetté váltak, mint annál az embernél alacsonyabb rendűek maradtak, aki ezeket az erőket elpazarolta. Most a lángész hírnévre emelkedett, de holott ő a mélyebb belátását, az Isteni erőt nem fejlesztette ki, hagyja magát elhurcolni az öndicsőítéssel. Hátat fordít a fénynek ami az utat mutatta neki - mert még nem ébredt fel teljesen - és a nagyobb izgalom utáni vágyban kezdi az élet-erejét elfecsérelni, miáltal minden hatalmat elveszít. Mert ha az ember a gondolatait felemeli az állati szenvedélyek fölé és megtakarítja az élet-erejét, míg a test elkezdett finomabb szövetté válni, és ha akkor megengedi magának, hogy visszaessen, akkor az sokkal hamarabb elkorcsosul, mint aki előzőleg nem ismert egy ilyen felébredést. Mikor egy ember felébredt úgy, hogy a testében minden erőt megtart és azokat egy természetes módon az idegekhez engedi áramlani, amelyek azt a test minden atomjához viszik, anélkül hogy azok áramlásának az utjában áll, szenvedélyekre vagy nemi vágyakra vonatkozó gondolatokkal, akkor ez az életerő állandó lesz és a feltűnést keltő élmény távolra túlhaladja a nemi élmény érzéseit. Akkor felemelkedik a kígyó és nem kell neki tovább szenvedély és kéjek iszapjában a hasán kúszni.”

“Megérthetné az ember, hogy ez az élet-nedv sokkal több életerővel rendelkezik mint ugyanannyi mennyiségű tiszta vér, akkor azt megtakarítaná ahelyett, hogy elfecséreli. De ezelőtt a tény előtt becsukja szemeit, vagy teljesen tudatlan felőle és folytatja dolgát, vagy vakságban, vagy tudatlanságban, míg eljön a Kaszás ideje. Akkor egy sírás emelkedik fel, mert az nem csodálja a termést.”

“Ti tisztelettel néztek fel az öregkorra és a hófehér hajat egy tisztelet koronájának tekintitek, amely véleményt én egyetlen szempontból se akarok lekicsinyelni. De ha ti ezeket a képeket megnézitek, akkor rátok hagyom, hogy megítéljétek ki a tiszteletre méltóbb: az ember a hófehér fürtökkel aki a tudatlanságból vagy romlottságból a nyakára hozta ezt a hanyatlást, vagy az aki az évek érésével mindig elevenebb és erősebb lett és jobban előkészült az előtte álló következő évekre és azáltal szeretetben gazdagabb és nemesebb lett. Elismerem, hogy szánalomra méltó az, aki a tudatlanság által éri el a végét, de annak aki tudja ezeket és mégis úgy jár, nem lehet jó szót találni.”


KILENCEDIK FEJEZET

Ettől az időtől fogva szorgalmasan neki álltunk az abc tanulásának, Chander Sen segítségével mint tanító. Gyorsan múltak a napok, már április vége felé járt, miközben a feliratok legnagyobb részét még le kellett fordítani. Azzal a gondolattal vigasztaltuk magunkat, hogy visszajövünk, és befejezzük a munkánkat. A barátaink már egy nagy részt lefordítottak nekünk ezekből a feliratokból, de kitartottak amellett, hogy mi is betanuljuk a betűjeleket, hogy mi magunk is képesek legyünk a jegyzeteket lefordítani.

Az előző év szeptemberében megbeszéltük egy másik csoport kutatókkal, hogy a Góbi sivatagban találkozunk. Ők onnan elkísérnének bennünket három ősrégi város romjaihoz, amelyeknek a fekvése ezeken a kőtáblákon voltak leírva. Még mielőtt láttuk volna ezeket a feliratokat, már hallottunk létezésükről. A jegyzetek amelyeket előzőleg láttunk, ezeknek, a most előttünk lévőknek a másolatai voltak. Mind a két sorozat feljegyzés azt állítja, hogy ezek a városok több mint kétszázezer évvel ezelőtt lettek alapítva, és azt is állítják, hogy a lakósság egy magas fejlődési fokon állt, mivel azok többféle szépművészetet és kézimunkákat gyakoroltak és képesek voltak vasat és aranyat megmunkálni. Arany ott egy nagyon általános fém volt, annyira elterjedt, hogy ivópoharakat és lószerszámot készítettek belőle. Azt is mondják, hogy ezek az emberek feltétlen rendelkeztek, minden természeti valamint a saját Istenadta erejükkel. Valójában a legendák, ha azokat legendáknak nevezhetjük amelyeket a feliratok említenek, nagyon hasonlítanak a Görög hitregékre. Ha a térképek megbízhatóak, akkor ez a birodalom Ázsia legnagyobb részére és a Földközi tenger mentén Európába kiterjedt, körülbelül odáig, ahol most Franciaország van. A legmagasabb hegy körülbelül 1800 méter volt a tengerszint fölött. Azt mondják, hogy ez egy nagy lapos ország volt, a Szülőföld egy gyarmata, nagyon termékeny és jól bevolt telepítve. Mikor megtalálják ezen városoknak romjait és azok fel lesznek tárva, kétség kívül a történelem egy nagyon értékes szakasza fog napfényre jutni, mivel az elbeszélések szerint, amelyeket a jegyzetek adnak erről az országról, a hét királyának uralkodása alatt, pompában és fényűzésben magasan felülmúlja a régi Egyiptomot. Ezen királyok uralkodása előtt az országot még sokkal módosabbnak írják, mivel akkor a nép önmagát kormányozta, nem voltak háborúk se hűbéresek vagy rabszolgák. Tény az, hogy az első uralkodójukat “a Vezető Alapelv”-nek nevezték és értelmesen ki van fejezve, hogy az ő lakóhelye az emberek között volt, és hogy az emberek szerették Őt és szót fogadtak neki. A jegyzetekben áll, hogy az első uralkodóház első királya a Vezető Alapelvet megfosztotta uralmától és saját magát tette a trónusra.

Az idő gyorsan múlott, mi elvoltunk foglalva az expedíció indulásának előkészítésével, mivel hamarosan el kellett indulnunk, ha a megegyezésünket be akartuk tartani, hogy májusban a megállapodott gyülekező helyen megérkezzünk, ahol a készletünket kiegészítenénk és mindent elkészítenénk az utazásra. Képtelen vagyok szavakat találni, hogy gondolataimat és érzelmeimet kifejezzem, mikor az indulásunk órája közeledett. Itteni tartózkodásunk minden órája egy öröm volt, egy pillanatnyi unalom nélkül.

Habár több mint öt hónapig ezeknél az embereknél voltunk és az ő mindennapi életüket megosztottuk velük, olyan gyorsan elmúlt az idő, hogy csak néhány napnak tűnt. Mégis milyen lehetőségek világa nyílt meg előttünk. Mintha egy ajtó nyílt volna meg és mintha mindenki érezte volna, hogy mögötte határtalan lehetőségek voltak és hogy csak a küszöbön kellene átlépnünk. Mégis tétováztunk, úgy mint mi tétováztunk ezeket a remek embereket elhagyni, akiket mi már testvéreinknek tekintettünk.

Én úgy hiszem, hogy minden halandó életében jön egy pillanat, mikor az ajtót tágra tárva látja - éppen úgy mint mi azt láttuk ezen a szép áprilisi reggelen - és akkor mindenki láthatja a széles távlatot amelyeket el lehet érni. Felhívom az olvasót, hogy tegyen félre minden előítéletet, és ha az sikerül akkor nézzen a mi szemeinkkel. Nem várhatok mindenkitől hitet de szeretném ha megértené, hogy az két különböző dolog ezekről az emberekről írni, vagy a lábaiknál ülni és őket meghallgatni. Úgy tűnt nekünk, hogy csak bátran át kell lépnünk a küszöbön, hogy mindent ami elérhető a tulajdonunknak nevezhessünk, mégis tétováztunk. Miért? Mert nem hittünk teljes egészében és hagytuk magunkat az ismerttel tartóztatni, azzal amit megszoktunk..., az ajtó újra bezárult. Akkor azt mondtuk, hogy a sors volt az, ami az ajtót becsukta előttünk. Tudnunk kell azonban, hogy nincs más sors mint az amelyet mi saját magunkra kiszabunk.

Itt láttuk ezeket a nagyon egyszerű és mégis annyira kimagasló embereket, akik közül némelyek nemzedékeken át és talán mindig is azon küszöbön túl éltek és élnek egy életet amely nekik az egyedüli igazi élet. Itt nem voltak példák vagy hagyományok, semmi más mint tisztán élt, őszinte élet és az már itt a mi földünkön! Az olvasóra hagyom hogy megállapítsa a különbözetet.

Haboztunk, hogy elhagyjuk ezeket a barátságos lelkeket, akik az utolsó hónapokban olyan becsesek lettek nekünk, de tudtuk, hogy más dolgok várnak ránk amely felé epedve néztünk. Azon a gyönyörű áprilisi reggelen elbúcsúztunk a barátainktól, szívesen kezet fogva velük és Isten veled-t, mondva miközben ők komolyan vélve meghívtak bennünket, hogy jöjjünk vissza hozzájuk. Még egyszer jó utazást kívántak, mi észak felé fordultunk, hogy ezennel valóban átkeljünk a nagy Góbi sivatagon, miközben mindenféle elbeszélések halvány képei félelmetes nélkülözésekről szálingóztak képzeletünkben. Félelmet azonban nem éreztünk mert Emil és Jast ismét velünk volt és Chander Sen, Neprow helyében.

A társaság rugalmas léptekkel haladt az ösvényen, ez nekünk, akik sok országot jártunk, csak egy hétköznapi munka volt, gondolom mindannyian egyaránt örvendeztünk, hogy ott lehettünk. Azt is hiszem, hogy nem volt senki köztünk, aki nem látta volna be, hogy egy új világ nyílik meg és bontakozik ki előtte. Mindannyian tudtuk, hogy mennyire félreesett környék volt ez és ismertük egy ilyenfajta utazás veszélyeit. Mégis egy ellenállhatatlan vágyat éreztünk, hogy kitartsunk. A feltétlen bizalmunk amely a rendkívüli barátainkban volt, minden félelmet, vagy személyes kellemetlenségre utaló, gondolatot eltávolított a szélrózsa minden irányába és iskolás gyerekek lelkesedésével estünk a kalandnak.

Mi megszoktuk a föld félreesett részein járni, de még soha nem voltunk egy ilyen félreesett környéken mint ez, ahol mégis olyan szabadon és könnyen utazhattunk mint itt. Nem csoda, hogy úgy az országot mint a jótevőinket nagyra becsültük. Úgy éreztük magunkat, hogy még a sarkvidékig is mehetnénk ha kellene. Még nem tettünk meg nagy utat, mikor egyikünk így szólt: “Mennyivel könnyebb lenne nekünk ha tudnánk utazni mint ezek az emberek, de mivel mi arra nem vagyunk képesek, nekik is velünk együtt kell küszködniük.”

Minden jól ment a hetedik nap estéig. Délután öt óra tájban, éppen mikor egy mély szakadékból jöttünk ki amelyet követtünk, hogy egy alacsonyabb fekvésű és nyíltabb környékbe menjünk, egyikünk felkiáltott, hogy a távolban lovasokat látott. Rájuk irányítottuk a távcsöveinket, huszonhét lovas férfit láttunk, akik azt a benyomást keltették, hogy jól fel voltak fegyverkezve. Mondtuk Jastnak mit láttunk, ő azt mondta, hogy valószínű a kóborló bandák egyike, akik az országot veszélyeztetik. Kérdeztük tőle, hogy azok talán rablók vagy útonállók voltak? Ő azt válaszolta, hogy ő úgy gondolja, hogy igen, mert nincsenek nyájaik amelyet őriznének. Elhagytuk az ösvényt és egy csoport fa felé mentünk, hogy ott felüssük a táborunkat az éjszakára. Míg azzal foglalkoztunk, ketten a társaságunkból átkeltek a folyón aminek közelében táboroztunk és egy domb tetejére mentek, amely egy kilátást adott a környékre ahol először láttuk a lovas csoportot. Mikor felértek a dombra, megálltak, néhány pillanatig körülnéztek a távcsövükkel, megfordultak, és siettek a tábor felé. Mihelyt odaértek, közölték velünk, hogy a lovasok a táborunk felé közeledtek és már öt kilométernél közelebb voltak hozzánk. Akkor valaki megjegyezte, hogy szerinte egy vihar keletkezik. Felnéztünk és valóban északnyugaton egy sűrű felhő képződött, miközben minden oldalról köd vett körül bennünket. Nem éreztük magunkat nagyon biztonságosan, mikor a közeledő viharon keresztül a lovasokat egy lejtőn egyenesen a táborunk felé láttuk lovagolni. Komolyan kezdtünk nyugtalankodni a banda megjelenéséről, mert hiába voltunk harminc-ketten, nem volt egyetlen fegyverünk.

Abban a pillanatban kitört a vihar fölöttünk, a vakító hóvihar minden dühöngésével. Most még sokkal nagyobb lett a félelmünk, mivel már régebben egyszer tapasztaltuk a viharok tevékeny erejét ebben a hegyvidékben. Néhány pillanatig süvített a szél és felkorbácsolta az apró hókristályokat egy 100 kilométer sebességű szélvihar erejével és úgy látszott, hogy fel kell törnünk a táborunkat, hogy a hulló ágak elől megmeneküljünk amelyeket a vihar a fákról lehasított. Aztán hirtelen minden csendes lett, és pillanatnyilag azt gondoltuk, hogy csak egy szélroham volt, mint amilyen ebben az országban sokszor előfordul és gyorsan elmúlik. Egy alkonyatbeli homályos fény uralkodott, elegendő ahhoz hogy lássunk, azonnal nekiálltunk a munkának, hogy a táborunkat újra rendbe hozzuk. Körülbelül egy félóráig foglalkoztunk azzal és elfelejtettük úgy a vihart mint a rablókat, akik még röviden azelőtt annyi aggodalmat okoztak. Mikor egy percre megpihentünk, a vezetőnk a sátor bejáratához ment, hogy körülnézzen; visszafordult a szavakkal azt mondva: “A vihar odébb úgy látszik még dühöng, de itt, ahol mi vagyunk, alig lehet egy kis szelet érezni. Nézzétek csak a sátrak és a fák körülöttünk nem mozognak és a levegő enyhe, meleg.” Közülünk néhányan követtük őt kifelé és egy pillanatig csodálkozva álltunk meg, mert míg a sátorban voltunk, homályosan tudatában voltunk a vihar zajának, de feltételeztük, hogy eltávolodott és a szakadékon át tovább haladt, mivel ebben az országban adódnak viharok amelyek úgy kezdődnek mint egy forgószél, hogy aztán kilométerekkel távolabb haladnak, mielőtt kitombolnak; ott amerre voltak halálos csend uralkodik. Itt azonban nem úgy volt. A hóvihar alig ötven méterre tőlünk még teljes erejéből dühöngött, de ahol mi álltunk, ott szélcsend volt és meleg levegő. Régebben még tapasztaltuk, hogy a hatékony hideg mindenen áthatolt, mialatt a szél a jeges tűhegyes apró havat fújta egy olyan vakító sebességgel, hogy majdnem megfulladtunk tőle.

A kör amiben a táborunk volt, mintha varázsütésre hirtelen ki lett világítva. Míg ezen csodálkoztunk, mintha a vihar zaja fölött emberek kiáltását hallottuk volna. Értesítettek, hogy készen van a vacsora, bementünk és helyet foglaltunk. Vacsora közben egyikünk kérdezte, hogy mi történhetett a lovasokkal, akiket a lejtőn lefelé láttunk jönni? Valaki más azt mondta: “Mi mintha kiáltásokat hallottunk volna, mikor még kint álltunk és azon tűnődtünk nem e segíthetnénk rajtuk, ha eltévedtek a hóviharban.” Jast azt válaszolta, hogy ezek a férfiak a leghírhedtebb rabló bandák egyikéhez tartóznak amelyek a környéken kóborolnak és hogy azok nem tettek mást mint loptak és a falvakat fosztogatták és elvették a kecske és juhnyájakat a népektől. A vacsora után, mikor a vihar egy kissé enyhült, újra kiáltásokat hallottunk, miközben a lovaink lihegtek és ágaskodtak, mintha kiakarnának törni. Annak ellenére, hogy azok az emberek csak rövid távolságra lehettek tőlünk, nem láttuk őket, olyan sötét volt és olyan sűrűn esett a hó amit a szél felkavart; egy tábortüzet se voltunk képesek megkülönböztetni.

Emil valamivel később felállt és közölte, hogy be akarja hívni őket a táborunkba, mert hacsak nem nagyon jól vannak felszerelve, se ember, se ló nem éri meg a reggelt, mivel kint már nagyon hideg lett. Míg ő előkészületeket tett, ketten közülünk kérdezték, hogy elkísérhetik-e. Ez láthatóan tetszett neki; elfogadta az ajánlatot és eltűntek viharban. Körülbelül húsz perc lejártával visszajöttek, húsz rablóval követve, akik a lovaikat kantárszárnál fogva vezették. Azok elmondták nekünk, hogy a többi hét társukat elvesztették, és hogy azok valószínű eltévedtek a viharban. A csoport amely a körünkbe lépett egy furcsa szedett-vedett félig elvadult lények gyűjteménye volt. Mikor a fénykörbe jöttek mintha egy összeesküvésről gyanúsítottak volna bennünket, hogy foglyul ejtjük őket. Félreérthetetlenül mutatták a félelmüket, addig míg Emil biztosította nekik, hogy bármikor szabadok elmenni, ha akarnak, és meg is mutatta nekik, hogy nekünk nincs egyetlen eszközünk védekezésre, ha megtámadnának bennünket. Az volt a szándékuk, mondta a vezérük, mikor minket a szakadékból láttak kijönni, mielőtt a vihar megjött. Mikor a vihar kitört, eszüket vesztették és eltévedtek, úgy hogy nem voltak képesek megtalálni a saját táborukat. Mikor Emil és a két társunk megtalálta őket, összebújva ültek egy sziklafal tövében, körülbelül száz méterre a mi táborunktól vízfolyás mentében. A vezérük mondta, hogyha kikergetjük őket, biztosan elpusztulnak. Emil biztosította nekik, hogy az nem fog megtörténni. A fák alatt megkötötték a lovaikat az éjszakára, miután leültek egy csoportba, szárított kecskehúst és jakvajat kezdtek enni amit a nyeregtáskájukból elővettek. Míg úgy ott ültek, a fegyvereiket közel magukhoz tartották és minden zajtól felriadtak. Nyomatékosan és hadonászva beszéltek, Jast elmondta nekünk, hogy csodálkoztak a mi felszerelésünkön és a fényen és hogy itt miért nem fujt a szél, miért van itt olyan meleg. Egyikük, aki folyton a szót vitte, már régebben hallott a barátainkról és a cinkosainak elmondta, hogy ezek az emberek egyenlők az Istenekkel és hogy azt mondják róluk, hogy őket, a rablókat egy pillanat alatt képesek megsemmisíteni. Jast elmondta azt is, hogy egy részük a többieket rá akarta vinni, hogy fosszanak meg bennünket mindenünktől és menjenek innen, mivel azt gondolták hogy mi valami cselt szövünk, hogy foglyul ejtsük őket. Ez az egy férfi azonban kitartott amellett, hogy ne bántsanak bennünket, ő megértette velük, hogy akkor ők mindannyian meg lennének semmisítve, ha bántalmaznának minket. Egy hosszabb idő után oda-vissza beszélve nyolcan közülük felálltak és oda jöttek hozzánk, közölték Jasttal, hogy nem akarnak maradni, mert nagyon féltek és hogy megakarják keresni a táborukat, mert csak néhány kilométerre van innen a folyó mentén, megtudták állapítani a fekvését a facsoportból ahol mi táboroztunk. Felültek tehát a lovaikra és eltávoztak. Húsz percen belül azonban visszajöttek és elmondták nekünk, hogy a hó olyan magas volt, hogy a lovak nem tudtak átmenni rajta és hogy a vihar a legnagyobb volt amit már évek óta nem láttak. Akkor előkészületeket tettek az éjszakára. Egyikünk azt mondta: “Én azt hiszem, hogy itt jobb nekik, mint kint a viharban, még akkor is ha rettegnek.” Jast hozzánk fordult a szavakkal: “Ez, ahol most tartózkodsz, az Atyai Ház, mert ha abban a házban vagy és ott maradsz, akkor az Atya vidám lelke átfog téged. Mihaszna lenne a Ház melegének és a vidámságának számodra, ha te nem tartózol abba a házba és nem ismered annak melegét és a jókedvét. Te meghívhatod azokat akik kint állnak, hogy jöjjenek be, de azok nem fognak jönni, mert nem értik meg, hogy te hol tartózkodsz. Ezek a testvérek itt, érzik a meleget, de nem akarnak közelebb jönni, mert ők az embertársaikat folyton kirabolták és nem képesek megérteni, hogy ugyanazok az emberek akiket ők jogos zsákmánynak tekintettek, őket most barátságosan kezelnék, egyetlen ok nélkül, még anélkül is hogy az ő bandájukhoz tartoznak. Ők nem tudják, hogy a hóba, a hidegben és a leghevesebb viharban is megtalálható az Atya és, hogy azoknak akik az Ő Házát elsajátítják és abban maradnak lakni, se vihar, se szél, se árapály nem árt. Csak akkor árthatnak szelek, viharok és árapályok mikor nem vagy kapcsolatban Istennel.”

“ Egy ember csak akkor képes ezt végbe vinni amit itt láttatok, mikor állhatatosan és rendületlen szemeit Istenre irányítva tartja, semmi mást nem tudva és nem látva. A mi gondolatunk a következő: ‘Szilárdan állok szemeimet rád irányítva Atyám, semmi mást nem ismerve mint téged és nem látok semmi mást mint Istent minden dologban. Szilárdan állok a te szent hegyeden, semmiről se tudva semmit se ismerve, csak a te szeretetedet, a te életedet és a te bölcsességedet, A te Isteni szellemed folyton átjár engem. Ő körülvesz engem és mindig bőségesen jelen van kívül és belül énbennem. Én tudom, Atyám, hogy nem birok  semmi mással, mint ami nekik is van és hogy nincs semmi más mint Isten mindenkinek. Köszönöm Atyám.’ ”

“Az igazi békét még a vihar közepében is meglehet találni, mert az igazi nyugalom mélyen az ember szívében rejlik, aki önmagát megtalálta. Ellenkezőleg, lehet az ember egyedül egy félreesett sivatagban, az alkonyatban és a természet széles csendjében, és mégis, rettegés és indulatok viharjai széttéphetik. A természet felületesen szemlélve, úgy látszik egy összehasonlíthatatlan előnyt adott a durva erőnek, önzésnek és a lehetőségnek gyenge állatok vérét elönteni, de figyeljünk csak egynéhány egyszerű tényre, amiről még csak kevesen gondolkodtak el.”

“Több bárány van a világon mint oroszlán. Ez nem véletlen. A természet nem vak, semmit nem kímélő erő. A természet Isten munkában és ő nem ront el semmit és nem ejt hibát az építésnél. Nem csodálkozol azon, hogy a természeti erők olvasztó kemencéjében az oroszlán még nem irtotta ki a bárányt, mielőtt az ember megjelent? A létért való küzdelemben, a bárány szó szerint felülmúlta az oroszlánt. És, hogy az ember a bárány pártját választotta volna, az oroszlán ellen, nem magyarázza meg az eredményt. Ugyanis az ember a pályafutását mint mészáros, valószínűleg a könnyebben zsákmányul ejthető állatokkal kezdte. Minden esetre több bárányt öl meg mint oroszlánt. Nem az ember hanem a természet hoz ítéletet az oroszlán és családja fölött. Gondolkodj el egy pillanatig, akkor be fogod látni, hogy a természet ugyanannak az állatnak nem adhat dupla erőt különböző területen. Az oroszlán egy nagy haramia, de csak lassan szaporodik. A szép alkatának minden ereje szükséges a verekedő tulajdonságaihoz. Fiak nevelése hátrányos neki és egy mellékes körülmény az életében. A bárány annak ellenére nem született haramiának és azáltal a gyengékhez tartózik, a bárány nem veszít el erőt verekedéssel és tehát gyorsabban szaporodik, oroszlánok és más állatok, amelyeknek az ösztöne az ölés kihalnak.”

“Erre, a természet rendíthetetlen törvénye által kimondott kihalás ítéletre nincsen kivétel. A természet egy örök igazságossággal egyhangúan áll a munkának és a világmindenség törvénye szerint a haramia egy elvesztett küzdelemben harcol; ez mindig is úgy volt és úgy fog lenni, úgy az állatoknál mint az állatias embernél, a vadonban vagy a városban, most és mindig. Az oroszlán a vesztes fél. Ő veszít mikor nyer, ő pusztul mikor öl. A dolgok természete szerint a saját fajtáját falja fel, mikor a nyájból az éppen elrabolt juh meleg húsát marcangolja. Mikor az első oroszlán a zsákmányát a hatalmas karmaival megölte és a gyilkos állával vérengzését kimorogta, nem a gyámoltalan állat halálát énekelte meg amelyet felfalt, hanem a halotti harangot húzta saját magának és fajtájának. Kegyetlenséggel embertelenséggel nem jut az ember távolra. Oroszlánok nem élnek együtt, Medvék nem élnek csordában. A vadak az emberek között kisebb csoportokat alkotnak és egymás ellen harcolnak. Elvadulás úgy az emberek valamint az állatok között a saját fajtája ellen fordul és egy gyengeség forrása.”

“A dolgok rendje szerint kell, hogy a vad állatok eltűnjenek. Egyetlen nagy harcos katona nem hódított meg soha semmit. A győzelmei csak álomképek voltak. Katonai birodalmak, amelyeknek nincsen szilárdabb alapja mint a kard éle, hamar szétomlanak. A győztesnek végül véget kell vetni az erőszakos tevékenységének és méltányossághoz és igazsághoz kell fordulnia, ha nem akarja, hogy a birodalma szétoszlódjon. A vadállat, úgy az emberi mint az oktalan, tehetetlenül egyedül áll és visszavonhatatlanul hanyatlásra van ítélve; gyengédségben szelídségben jámborságban van az igazi erő. Jámborság olyan mint az oroszlán, az oroszlán minden tulajdonságaival, kivéve a vérengzését és az meg fogja szerezni a felsőbbséget minden élőlény fölött.”

“Az ember alkotja vagy rombolja önmagát. A gondolkodás kovácsműhelyében kovácsolja a fegyvereket, amivel önmagát megsemmisíti. Ott készíti az eszközöket is, hogy azokkal békés, erővel és örömmel telt mennyei lakásokat építsen magának. A gondolatok helyes választékával és alkalmazásával az ember isteni tökéletességre emelkedik. A gondolat visszaélésével és hibás alkalmazásával alacsonyabbra süllyed mint az állat. E kettő között van minden lehetséges jellem árnyalata és az ember azok teremtője és mestere.”

“Ezek a férfiak egy nép utolsó maradványai, amely egykor hatalmas és jómódú volt. Az elődeik ebben az országban laktak, mikor az még egy szép virágzó ország volt. Ipari tevékenységből éltek, ismertek művészeteket és tudományokat, míg az eredetük és hatalmuk tudatában voltak és csak azt az eredetet és azt a hatalmat tisztelték. Jött azonban egy idő, mikor a testet élvezeti cikként használták, míg végül a test belepusztult; Akkor egy nagy vízözön jött az országra, ami azt teljesen tönkretette és csak itt ott a legmagasabb helyeken maradt meg néhány ember. Azok közösségeket alkottak és lettek  később Európa nagyobb törzsei.”

“A vidék, ahol mi most vagyunk a Góbi sivatagtól el lett választva és hegyekké emelkedett, úgy, hogy semmi nem nőtt. Az emberek itt majdnem mind elpusztultak, úgy hogy csak itt ott maradt néhány csoport, néha nem több mint egy vagy két család. Azok bandákba csoportosultak, ezek az emberek azok utódai. Lehetetlen, hogy jól éljenek, hiszen folyton háborúskodnak egymással. Míg eredetüket és történetüket elfelejtették, lehet a hitregéjüket és vallásukat ugyanaddig a forrásig visszafelé követni. Bárhol is találod ezeket az embereket, ott az eredetük némely alapzataira fogsz találni.”

Aztán Jast azt mondta, hogy attól tart, hogy már nagyon sokáig fenntartott bennünket, mivel a barátaink már elaludtak. Mi a rablók irányába néztünk és valóban azok már mély álomba merültek. Ők is, úgy mint mi elfelejtették a vihart, ami még mindig tovább dühöngött. Bementünk a sátorunkba pihenőre, új hálával szívünkben barátaink iránt. Mikor másnap felébredtünk, sütött a nap és az egész tábor már felkelt. Sietve felöltöztünk és kimentünk, hol az egész társaság a rablókkal együtt ránk várt a reggelivel. A reggelinél mondták nekünk, hogy elhatározták, hogy a rablók táboráig együtt megyünk, mivel sokkal könnyebb lenne ha együtt egy utat törünk keresztül a havon. A rablóknak tetszett ez a terv, de rólunk nem mondhatom ugyanazt, mikor hallottuk, hogy még körülbelül százötvenen voltak abban a táborban. Mikor a reggelit befejeztük a vihar teljesen elcsendesedett. Feltörtük tehát a táborunkat és mentünk a rablókkal és lovaikkal együtt egy utat törni, miközben a többiek a felszereléssel utánunk jöttek.

Habár a zsiványok tábora nem több mint tizennyolc kilométerre volt a folyó lefolyása mentén, mégis csak délután értünk oda, nagyon jólesett nekünk hogy ott egy ideig kipihenhettünk. Láttuk, hogy a tábor nagyon kényelmes volt elegendő hellyel, hogy az egész társaságunkat befogadja. Ebéd után el lett határozva, hogy gyorsabban haladnánk, ha néhány napot várunk, míg a frissen esett hó valamivel szilárdabb lesz, mivel egy 4000 méteres magaslaton kellett átmenni. Az idő azonban nem volt olyan meleg mint mi szerettük volna, úgy a tartózkodásunk négy napra kiterjedt. Az egész falu a legnagyobb tisztelettel kezelt bennünket és mindenki megtett mindent ami tőle tellett, hogy a tartózkodásunk kellemes legyen nekünk. Távozásunkkor a férfiak közül ketten megkérdezték, hogy elkísérhetnek-e bennünket az utazásunkon. Mivel a következő faluban száz kilométerre innen néhány segítőt szándékoztunk felvenni, szívesen elfogadtuk ajánlatukat, azok a visszatérésünkig az ősszel velünk maradtak.

Mikor a falut elhagytuk a lakósságnak majdnem a fele elkísért bennünket a magaslat csúcsáig amelyen át kellett kelnünk, hogy segítsenek nekünk egy utat törni a magas hóban, mi nagyon hálásak voltunk nekik a barátságos segítségért, mert az út nagyon nehéznek bizonyult. A csúcson elbúcsúztunk a zsivány barátainktól és tovább mentünk a megbeszélt találkozó hely felé ahol május 28-án megérkeztünk, három nappal a barátaink érkezése után akikkel az előző ősszel megbeszéltük a találkát.


TIZEDIK FEJEZET

Egy hét pihenés után, mialatt rendbe szedtük a felszerelésünket, a közös expedíció útra indult az Uigurok ősrégi városa felé, ahol június 30-án érkeztünk. Itt azonnal a munkának álltunk, az első ásatás még nem ért tizenöt méter mélyre mikor egy ősrégi építmény falaira bukkantunk. Mikor huszonhét méternél valamivel mélyebbre értünk, egy nagy szobát találtunk ahol egy körben múmiák ültek, aranyból készült állarccal. Számos arany, ezüst, bronz és agyagból készült szobrok is voltak, mind gyönyörűen megmunkálva. Azokat lefényképeztük. Miután a munka odáig haladt, hogy a kétségnek nyoma sem maradhatott a tény felől, hogy ez valamikor egy nagyon nagy város volt, átmentünk egy másik helyre, amelyet a feljegyzésekben levő elbeszélések mint útjelzők segítségével megtaláltunk. Itt körülbelül tizenkét métert kellett ásnunk mielőtt valamire bukkantunk amit egy régebbi műveltség szilárd bizonyítékának lehetett nevezni. Itt is elvégeztünk annyi munkát, míg kétség kívül bizonyult, hogy egy nagy ősrégi város romjai között voltunk.

Innen egy harmadik helyre mentünk, amiről azt reméltük hogy megtaláljuk a bizonyítékot, hogy ott volt három város közül a legrégibb és a legnagyobb.

Hogy időt és segédeszközöket spóroljunk négy csoportra osztottuk az erőinket. Ezen csoportok közül három, egy vezetőből és hat segédből állt az azt jelenti, hogy három hétfőnyi csoport volt. Azok egyesült erejére volt az egész ásatásmunka és annak vezetése bízva. A csoportok naponta sorrendben mindegyik nyolc órát dolgozott. A negyedik csoport az expedíció többi személyzetéből állt, amelyik azt a feladatot kapta, hogy a tábori teendőket elvégezze és az egész legénység jólétéért gondoskodjon. Én ahhoz a csoporthoz tartóztam amelynek a mi vezetőnk volt a vezetője. Mi a nyolc órát kaptuk éjfél és reggel nyolc óra között.

Miután befejeztük az első ásatásokat, amely bemenetelt nyújtott négy földalatti helyiségbe, annyit elhordtunk a törmelékből, hogy kételkedni nem lehetett, ez volt a legrégibb és a legnagyobb, kincsekkel nagyon gazdag város.

Egyik reggel, a társaink akik minket felváltani jöttek, mondták nekünk, hogy északról lovasok közeledtek a táborunk felé mikor a felszínre értünk egy csoport férfit láttunk felénk lovagolni akik úgy néztek ki mint egy másik rabló banda. Azok nyilvánvalóan azt az utat követték amelyet mi törtünk mikor ide jöttünk. Míg mi úgy nézelődtünk, odajött Jast hozzánk és így szólt: “Az egy rabló banda, a szilárd elhatározással, hogy kifosztogatja a táborunkat, de úgy gondolom nem kell félnünk.”

Mi vártunk míg közelebb jönnek, akkor körülbelül ötszáz méterre tőlünk megálltak. Rövid szünet után a férfiak közül ketten elénk lovagoltak és miután egymást köszöntöttük kérdezték, hogy mit művelünk mi ott. Azt a választ kapták, hogy mi egy város romjait igyekszünk megtalálni. Erre azt mondták, hogy nem hisznek el egy szót se abból amit mi mondtunk. Azzal gyanúsítottak bennünket, hogy mi aranyat keresünk és azért jöttek, hogy a készletünket és a felszerelésünket elvegyék. Mi kérdeztük tőlük, hogy ők talán a kormány katonái voltak, amire azt válaszolták, hogy ők nem ismernek el egyetlen kormányt se, mivel abban az országban mindig a legerősebb felülkerekedik. A tényből, hogy nem látták rajtunk az izgalom semmi nyomát, se fegyvert, gondolom következtették, hogy egy nagyobb hatalomnak kell lenni velünk, mint amit ők láthattak. Visszatértek a bandához, hogy megbeszéljék az esetet. Egy idő után ugyanaz a két férfi ismét odajöttek hozzánk azzal az üzenettel, hogy, ha engedelmesen feladjuk magunkat, nem ér sérülés bennünket, de ha nem úgy teszünk mindenkit lelőnek aki ellenáll. Tíz percet adtak, hogy határozatot hozzunk és azon idő multával minden további nélkül megtámadnak bennünket. Erre Jast azt válaszolta, hogy nem állunk ellen nekik, de nem is adjuk fel magunkat. Ez úgy látszott nagyon feldühítette őket, megfordultak és hadonászva elvágtattak, vissza a bandájukhoz. Valamivel később az egész banda teljes erőből vágtatva felénk iramodott. Bevallom elfogott engem a félelem, de majdnem azonnal egy csoport árnyalatféle lovas termetek vettek körül bennünket akik körülöttünk vágtattak. Lassanként tisztábbak lettek ezek a termetek és a létszámuk megszaporodott. A látogatóink nyilvánvalóan ugyanazt látták amit mi, mert a lovaikat vagy hirtelen megfékezték, vagy a lovak maguktól megálltak és ágaskodni kezdtek és hátrafelé rúgtak úgy hogy a lovasok elvesztették a hatalmukat fölöttük. Egy pillanat alatt egy vad zűrzavar lett a körülbelül hetvenöt lovasból álló banda rangjaiban. A lovak minden irányban ágaskodtak, úgy hogy a lovasok nem voltak képesek uralkodni fölöttük és a támadás egy rendetlen visszavonulásban végződött, miközben a mi kísértet lovasaink, mint ahogyan mi azokat neveztük, sarkon követték őket. Mikor az izgalom elmúlt, a vezetőnk, egy másik társunk és én, oda mentünk ahol a banda először megállt. Mi azonban nem találtunk más nyomokat, csak azt amit a banda hagyott. Mi ebből nem értettünk meg semmit, mivel a mi segítő csapatunk nekünk éppen olyan valódinak mutatkoztak mint a rablók és úgy tűnt nekünk, hogy azok minden oldalról jöttek. Mi természetesen azt gondoltuk, hogy a nyomaikat megtaláljuk a homokban, úgy mint a rablókét. Mikor visszajöttünk Jast így szólt hozzánk: “A kísértet lovasok, ahogyan ti azokat nevezitek nem voltak mások mint képek amelyek nektek és a rablóknak olyan hűen lettek ábrázolva, hogy ti azokat élő embereknek láttátok. Azok a képek régebbi esetekből voltak, amelyeket mi olyan természethűen tudtunk felidézni, hogy nem lehetett megkülönböztetni az igazi esettől. Mi képesek vagyunk azokat felidézni a saját vagy mások védelmére és így nem sérült meg senki. Ahol egy szilárd célt szolgálunk, ott az eredményből nem lehet senkinek kára. A rablók elméiben már azonnal kétség merült. Nem volt az ésszerű, hogy egy expedíció mint a miénk, olyan távolra merészelne némi védelem nélkül és ezt a tényt használhattuk hogy megfélemlítsük őket. Ők nagyon babonásak és mindig azt várják, hogy befogják csapni őket. Ezek azok az emberek akik a legfogékonyabbak a félelemmel szemben és ők éppen azt látták amit gondoltak, hogy találni fognak. Ha nem ezt az eljárást alkalmaztuk volna, akkor valószínű arra kényszerülnénk hogy néhányat közülük megsemmisítsünk, mielőtt békében hagynának bennünket. Most azonban nem fogunk semmit se hallani felőlük.” És valóban nem kellemetlenkedtek másodszor.

Miután elegendő bizonyítékot kaptunk, hogy meggyőződjünk ezen városok létezéséről, javasolva lett, hogy terítsük be a feltártakat, hogy megóvjuk azokat a lehetőségtől, hogy kóborló bandák megtalálják, mert egy olyan felfedezés az ott rejtett kincsek végett biztosan nagyméretű fosztogatásra vezetne. Ugyanis ezen bandák közt járnak a mondák ezeknek a városoknak a létezéséről és hogy ott arany kincsek lennének. Miután befejeztük a munkát, minden gödröt újra beterítettünk, hogy minél kevesebb nyomot hagyjunk és az első vihar azokat is kitörölné. Ebben az országban folyton vannak homokcsuszamlások, a homokot folyton hordja a szél és már az is nagyon megnehezíti ezen romok fekvésének megállapítását. Annyi biztos, hogy a barátaink segítsége nélkül mi képtelenek lettünk volna megtalálni ezeket a helyeket. Ők mondták nekünk, hogy távol dél Szibériában hasonló romok találhatók.

Vannak letagadhatatlan bizonyítékok, hogy itt valaha nagyszámú lakóság volt, amely egy magas műveltségi fokot ért el. Többféle módon kiderült az is, hogy ezek az emberek értettek a földműveléshez és bányászathoz, szövetgyártáshoz és minden azzal kapcsolatos iparhoz. Továbbá írni és olvasni tudtak és többféle tudományt ismertek. Világos, hogy ezeknek az embereknek a történelme az indoeurópai faj történelme.

Mikor az utolsó nap délben az asztalnál ültünk, egyikünk kérdezte Emiltől, hogy lehet-e ennek a nagy fajnak a történetét ellenőrizni. Ő azt válaszolta, hogy az lehetséges és hogy a város amelyik a táborunk alatt terül el, a jegyzetekben leírtak feltétlen bizonyítékát tartalmazza és ha azt megtalálják és lefordítják, ennek a népnek egy teljes és közvetlen történelmét szolgáltatnák.

Akkor félbeszakadt a beszélgetés, mivel a sátor ajtajában megjelent egy férfi és kérdezte, hogy bejöhet-e. Emil, Jast és Chander Sen sietve felálltak, hogy elébe menjenek. Az üdvözletből világosan látszott, hogy jól ismerték egymást; a mi vezetőnk is felállt és csatlakozott hozzájuk. A sátor ajtajánál hirtelen csodálkozva megállt, majd karjait kinyújtva kifelé sietett a szavakkal: “Hát ez valóban egy meglepetés.” Egy úgy férfi mint női hangok kórusát lehetett hallani, akik őt és a három követőit üdvözölték. most mindenki felállt az asztalnál, és a kijárat felé tolakodott, ahol egy tizennégy tagú újonnan érkezett csoportot találtunk. Köztük ott volt Emil anyja, a háziasszonyunk a faluból ahol a téli szállásunk volt, a szép asszony aki az ünnepi lakomát vezette, amelyen Emil otthonában részt vettünk és Emil fia és lánya. Azok együtt egy jókedvű csoportot alkottak és emlékezeteket ébresztettek régebbi kellemes összejövetelekről. Mi nem titkoltuk, hogy egy tökéletes meglepetés volt, de a barátaink akikkel együtt vállaltuk ezt az expedíciót még jobban meglepődtek. Látni lehetett az arcukon, hogy a kíváncsiságuk lassanként majdnem határtalan lett. Ők még eddig nem látták a megjelenés és eltűnés ezen módját, úgy mint mi már láthattuk és az ásatás annyira igénybe vett bennünket, hogy nem volt alkalmunk egy felületes beszámolón kívül, jelentést adni mindenről amit tapasztaltunk. Ez úgy érte őket mint egy menydörgés a felhőtlen égen.

Miután mindenkit üdvözöltek és bemutattak, a férfi aki a tábor felszerelésével és vezetésével volt megbízva, odajött Emil és a vezetőnkhöz és egy teljes képtelenség kifejezésével kérdezte: “Hogyan az Isten nevében adjak ennyi népnek eledelt? A készletünk még nem érkezett meg úgy, hogy magunknak is alig van elegendő ma estére és holnap a reggelire, azonfelül már mindent becsomagoltunk az útra visszafelé.” Míg együtt ott álltak és beszélgettek, az együttes expedíció vezetője meghallotta a beszélgetés egy részét. Odament hozzájuk és én hallottam hogy kérdezte: “A mennyek nevében, hát honnan jönnek ezek az emberek,” a vezetőnk mosolyogva nézett rá és így szólt: “Éppen ez az, pontosan eltaláltad, Ray, ezek egyenesen a mennyekből jönnek, látod, hogy nincsenek járművek ami hozta volna őket. Ray így válaszolt: “De ami nekem a legérthetetlenebbnek mutatkozik, az, hogy még szárnyuk sincsen. És mivel, hogy nincs szárnyuk, akkor legalább egy dobbanást kellett volna hallanunk a homokban, mikor leértek, főleg mert annyian voltak, de még azt se hallottuk, azért tehát elfogadjuk, hogy a te magyarázatod a helyes és teljesen ésszerű.”

Akkor Emil a társasághoz fordult és azt mondta, hogy az élelmiszermestert megnyugtassa, arra kényszerül, hogy megdorgálja a látogatókat, mivel nem hoztak magukkal eledelt, mert ő attól félt, hogy most nem lesz elegendő mindenkinek. Erre az élelmiszer mester elszégyenkezett és azt mondta, hogy ő nem olyan élesen akarta kifejezni, de a tényt nem lehet megcáfolni, hogy nem volt elegendő eledel mindenkinek. A vendégek most szívből nevetni kezdtek, ami az élelmiszermestert még jobban zavarba hozta. Akkor Emil anyja közbeszólt mondva, hogy nincs ok az aggodalomra és kellemetlenségre. A háziasszonyunk és az előző lakomabeli szép asszony helyeselték és csatlakoztak hozzá a biztosítással, hogy ők szeretnék magukra vállalni a felelőséget a vacsorára, mivel ők azzal a céllal látogattak meg bennünket, hogy velünk fogyasszák a vacsorát; Az élelmiszermester nagyon megkönnyebbült és azonnal elfogadta az ajánlott szolgálatot.

Már késő délután volt, egy nap a Góbi sivatagban, mikor az egyik pillanatban az időjárás gyönyörű, miközben a következő pillanatban a természeti erők egy könyörtelen dühöngő poklává váltózhat. Minden vitorlavászon, amit csak találtunk ki volt terítve a homokon a tábor körén kívül. Egy kívülálló azonnal egy vidám batyubálra gondolt volna és valójában az is volt. A serpenyők amelyek úgy a főzésre mint a tábori ételek feltálalására lettek használva, ki lettek hozva a tartalmukkal és a vitorlavászonra téve. Akkor az egész társaság gyülekezett és a vászon szélére ült. Még mindig csodálkozás és zavar volt látható azok arcán akik csak később csatlakoztak hozzánk. Ray, a közös expedíció vezetője nézte a serpenyőket és mondta, hogy ha hihet a szemeinek és hogyha a mennyiség eledelből elegendőt kell készíteni, hogy ezt az éhező sereget ellehessen látni, ő nem mást mint egy csodát vár. Egyikünk válaszolta: “Akkor csak tartsd jól nyitva a szemeidet, mert éppen ez az amit látni fogsz.” A vezetőnk így szólt Rayhoz: “Ez ma már a második eset, hogy jól eltaláltad, Ray.” Most az asszonyok  elkezdték a serpenyőkből meríteni az ételt. Mikor egy tányér megtelt, azt továbbadták és átvettek egy ürest, míg mindenki gazdagon ki lett szolgálva. Míg az asszonyok azzal foglalkoztak láthattuk, hogy minél tovább haladt az étel kiosztása, a közös expedíció vezetője annál nyugtalanabb lett és mikor rá került a sor átadta a tányérát azzal a megjegyzéssel, hogy neki egy sokkal kisebb adag elég. A háziasszonyunk megnyugtatta azzal, hogy nem kell aggódnia, mert van több mint elegendő mindenkinek. Miután mindenki bőségesen ki lett szolgálva, Ray újra a serpenyőkre nézett és mikor látta, hogy a tartalmuk nem fogyott, felállt mondva: “Veszélyeztetve, hogy egy műveletlen fickónak nevezzenek, megkérem a hölgyeket, hogy oda ülhetek-e hozzájuk, mert be kell vallanom, hogy a kíváncsiság annyira elragadt, hogy nem vagyok képes egy falatot enni” Az asszonyok azt válaszolták, hogy éppen egy megtisztelésnek tekintenék ha ő oda ülne. Azonnal a vitorlavászonnak arra a felére indult és leült a szélére Emil anyja és a szép asszony közé. Míg ott ült, valaki kenyeret kért, már csak egy szelet volt egy doboz fedelén amit felszolgáló tálként használtunk. A szép asszony kinyújtotta kezeit és majdnem azonnal egy nagy kenyeret tartott a kezében. Azt átadta a háziasszonyunknak aki elkezdte felszeletelni, hogy majd körbeadja. Akkor Ray felállt és kérte, hogy lennének olyan szívesek neki megengedni, hogy a kenyeret teljes egészében megnézhesse. A kenyér át lett neki adva és miután egy pillanatig jól megnézte, visszaadta, mi láthattuk, hogy nagyon felindult volt. Néhány lépést hátrált, aztán visszajött és a szép asszonyhoz fordult a szavakkal: “Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy szemtelen lennék, de ez engem annyira zavarba hozott, hogy kénytelen vagyok néhány kérdést feltenni.” A szép asszony meghajolt és mondta, hogy bátran kérdezhet amit csak akar. Ray így szólt: “Ez azt jelenti, hogy ön képes minden ismert természeti törvényt, legalábbis azokat amelyeket mi ismerünk, a legkevesebb fáradtság nélkül félretenni és kenyeret venni egy láthatatlan készletből?” A válasz így hangzott: “Nekünk ez a készlet nem láthatatlan, mi mindig láthatjuk ezt” Akkor láttuk, hogy a kenyér nem lett kisebb, miközben a háziasszonyunk felszeletelte és körbeosztotta. Ray most nyugodtabb lett és újra leült, miközben a szép asszony folytatta: “Szeretném, ha belátnád, hogy Jézus életének tragédiája a kereszthalálával végződött, miközben a Krisztus-élet öröme a feltámadással kezdődött és hogy minden életnek a célja inkább a feltámadás mint a kereszthalál kell, hogy legyen. Így mindannyian követhetik Őt a Krisztus-élet teljességében bennük. Lehet egy vidámabb és teljesebb életet elképzelni mint egy lenni ezzel a nagy erővel, ezzel a Krisztus erejével bennünk? Most beláthatod, hogy azért vagy teremtve, hogy uralkodj minden külső alak, gondolat, szó vagy helyzet fölött. Mikor azt az életet éled, amiben minden igény beteljesül, akkor észre fogod venni, hogy egy pontos tudomány szerint élsz. Jézus megszaporította a kevés kenyeret és a halat ami a kisfiúnál volt addig, míg képes volt az egész tömeget bőségesen ellátni. Biztosan emlékeztek rá, hogy felszólította őket, hogy rendben telepedjenek le egy várakozó magatartásban, készen, hogy a törvény betartásával a meggyarapodott készletből kapjanak. Akarsz te örömet és beteljesülést találni Jézus életében, akkor be kell tartanod az életének a törvényét, azáltal, hogy az ő eszményeivel egybehangzóan cselekszel. Nem kell azon töprengened, hogyan fogsz táplálkozni, mert ha Jézus úgy tett volna, akkor a tömeg soha nem lakott volna jól. Annak helyében nyugodtan megáldotta és megköszönte azt ami volt és a készlet eléggé megszaporodott, hogy mindenkit elláthasson vele.”

“Csak akkor lett az élet egy nehéz probléma, mikor az ember engedetlen kezdett lenni a Hangnak belül önmagában és megtagadta hallgatni rá. Ha visszatér és újra megtanul hallgatni arra a Hangra, akkor abbafogja hagyni a küszködést az életének fenntartásáért és akkor csak a teremtés örömeiért fog dolgozni. Megfogja ismerni a teremtés örömeit és akkor teremteni fog az Úr Szava vagy az Isten Törvénye alatt. Tapasztalni fogja, hogy a szavával a szeretettel telt és mindent átfogó Isteni lényeget használhatja és minden eszményt, amelyet gondolataiban fogva tart láthatóvá tehet. Így emelkedett fel Jézus, lépésről lépésre a magaslatokra, és bebizonyította a Krisztus uralmát önmagában az emberi gondolkodás korlátozott felfogásai fölött. Mikor az ember ezt belátja, akkor a munka a lényének egy örömteli része lesz. Jézus bebizonyította, hogy egy igazi szellemi élet az egyedüli ami örömet hoz. A győzelme Őt méltósággal és fénnyel ruházta fel, de az a győzelem mégis olyan szabadon hagyta, mint egy kis gyereket. A világ, habár nem látja teljesen tisztán mit óhajt, mégis ez az öröm és áldás az amit keres. Az ember kereshet megelégedést a személyes dolgok utáni hajszában, anélkül, hogy törődne a törvénnyel, ami azt mondja, hogy azt amit önzően nyert, újra elveszti. De akkor hamarosan észlelni fogja, hogy a személyes elvesztése, a szellemi növekvés kezdete. Akkor belátja, hogy az ember legvégsőbb kétsége éppen Isten lehetősége.”

“Tudnod kell, hogy jogod van Isten minden nagyszerű adományára és elő kell készítened magadat, hogy képes legyél azokat az adományokat elfogadni, azzal, hogy Istent elismered mint a saját Isteni természetedet. Ha a gondolataidban egy megkülönböztetést teszel Isten és te magad között akkor a látható világban is elválsz tőle. Hogy az élet örömeit teljesen érezhesd, a túláradó örömök végett kell keresned azt, amit az élet az egész emberiségnek képes adni.”

“A törvények, amelyekre a mennyországot itt a földön lehet alapítani, amelyeket Jézus tanított nekünk és amit ti egy nagyon kicsi méretben láttatok alkalmazni, pontosan és tudományos módon működnek. Mivel az ember az Isten fia és képmása, benne van az Isten, az Atya  igaz Szelleme. Képes arra, hogy a teremtő Atya törvényeinek mélyére hatoljon és használja azokat és működtesse a mindennapi világában.” Akkor még mondta a szép asszony, hogy szívesen válaszol az expedíció vezetőjének minden kérdésére.

Ray azt válaszolta, hogy nincs több kérdezni valója, mivel mindez túl mélyen megrendítette, hogy még kérdéseket tegyen fel. Ő csak gondolkodni akart. Volt azonban egy dolog amit mondani akart és remélte, hogy a szép asszony azt nem egy sértésnek veszi, mert az egyáltalán nem volt a szándéka. Ray folytatta: “Mi idejöttünk abban a feltételezésben, hogy egy nép hagyatékát találjuk itt, amely már régen kihalt és el van temetve. Annak helyében embereket találtunk akik egy sokkal szebb és tevékenyebb életet élnek mint amit mi képesek vagyunk elképzelni. Ha ezek a dolgok, amelyeket mi itt láttunk, nyilvánosságra lennének hozva, akkor az egész világ a lábaik elé borulna.”

Az asszonyok azt válaszolták, hogy nem kívánják hogy az egész világ az ő lábaik elé boruljon, hanem legszívesebben azt szeretnék látni, hogy az egész emberiség Isten lábai elé borul. Az emberiségnek már túl sok bálványa van, az eszmény az amire szükség van.

Most a látogatók felálltak a férfi kivételével aki először jelent meg a sátor ajtajába, és mondták, hogy eltávoznak. Miután mindenkivel kezet fogtak, elbúcsúztak és meghívtak bennünket, hogy bármikor látogassuk meg őket, ugyanolyan hirtelenül eltűntek mint ahogyan jöttek, mire a közös expedíció vezetője és csoportja nyitott szájjal meresztették szemeiket a helyre ahol utoljára láttuk őket. Ray a férfihez fordult aki nálunk maradt és kérdezte a nevét. Őt Bagget Irandnak nevezték.

Ray kérdezte tőle: “Ez azt jelenti, hogy ön képes tetszés szerint jönni és menni, némi jármű nélkül, mivel minden ismert törvény, úgy a fajsúly törvénye valamint minden természeti törvény dacára?”

Bagget Irand ezt válaszolta: “Mi nem szállunk szembe egyetlen emberi vagy isteni törvénnyel sem. Mi együttműködünk összhangban minden törvénnyel úgy a természeti törvényekkel mint Isten törvényeivel. Az eszközök amelyeket mi használunk, hogy magunkat áthelyezzük, annak ellenére, hogy ti azokat nem látjátok, nekünk teljesen láthatóak. A nehézség az, hogy ti nem hisztek azokban, mert nem látjátok. Mi látjuk, hisszük és tudjuk és azáltal képesek vagyunk azokat használni. Ha kinyitod rájuk szellemedet, hogy megismerd, lásd és használd azokat, akkor hamarosan észlelni fogod, hogy azok szilárd törvények és szabályok, melyek az emberiségnek, sokkal nagyobb hasznára lennének mint a korlátozott törvények amelyeket ti láttok és alkalmaztok. Egyszer fel fogjátok fedezni, hogy még nem hatoltatok át a lehetőségekbe, a felületnél mélyebbre, amelyek az ember számára nyitva vannak. Mi mindig hajlandók leszünk segíteni nektek, ahol csak tudunk.”

Chander Sen csatlakozott hozzánk és mondta hogy ez a barátunk azért jött, hogy meghívjon bennünket, hogy a visszaúton a kiindulópontunkhoz az ő faluja felé menjünk, mivel ez az út rövidebb volt és az évnek ezen a táján egy nappal kevesebbet kellene utazni. Ezt a meghívás örömmel elfogadtuk. Bagget Irand mondta, hogy az utat velünk együtt akarja megtenni. Később kiderült, hogy ő a valaha olyan jómódú népnek a leszármazottja volt amely a Góbi környékén lakott.


TIZENEGYEDIK FEJEZET

Befejeztük a munkát ami a közös expedíciónak volt szánva és készen voltunk, hogy a kora hajnalban útra keljünk, vissza a kiinduló pontunkra, ahol a társaság feloszlana és mindannyian hazamennének, kivéve az eredeti tizenegy tagú csoport. Ebből a csoportból négyen, köztük én, elhatároztuk, hogy elfogadjuk a barátaink meghívását, hogy visszatérünk hozzájuk a faluba ahol ők laktak és ahol mi a múlt télen tartózkodtunk.

A távozásunk előtti estén, míg a naplementében gyönyörködtünk, egyikünk azt mondta hogy felderült benne a kérdés hogy tulajdonképpen milyen régi lehet a műveltség és a vallás és hogy azok minden évszázadon át karonfogva együtt jártak-e. Jast vette fel a szót és mondta: “Az attól függ, hogy mit értesz a vallás alatt. Ha azzal a szóval hitvallásra és hittételekre vagy felekezetekre, vagy talán babonára célzol, akkor mondhatom neked, hogy azok még fiatalok, biztosan nem régibb húszezer évnél. De ha a vallás szóval az igazi élet-bölcsesség tiszteletére célzol, egy igazi tiszteletre magával az élettel szemben és tehát Isten a nagy teremtő Ok magasztos tisztaságának tiszteletére, akkor lehet annak nyomait követni vissza távolabbra mint bármely hitrege vagy jelkép, egészen odáig mikor az ember a földön megjelent, még mielőtt szó lett volna királyok vagy császárok uralmáról vagy ember állította törvényekről. Az első ember szívében égett és sugárzott a legmélyebb tisztelet a minden élet forrása és annak az életnek szépsége iránt. Ennek a tiszta léleknek a tisztasága és tisztelete, csökkenés nélkül sugárzott az évszázadokon át és fog sugározni a végtelenségig. “Mikor az ember a kezdetben megkapta az életet, nagyon jól ismerte annak eredetét. Mély tiszteletét ti most mint a Krisztust ismeritek. De ha az idő homályos folyosóin visszatekintünk, akkor ott viszályt látunk, számtalan csoportot, felekezetet, véleményt, míg ezek a folyosók olyan finom hálózatot képeznek, hogy egy hitetlenség és babona fátyolává váltak. Ha kérdezhetném, ki hozta ezt a viszályt létre - Isten vagy az ember? Ki felelős a bűn és viszály okozta nagy örvényért? Gondolkodj el nyugodtan ezen és tedd fel magadnak a kérdést: Az ember vagy az Isten felelős ezért? Elképzelheted akkor, hogy Isten valahol a levegőben a trónján ül, nézve le arra a nagy hálóra, itt ott egy helyzetet megváltóztatva, itt közbelépve, ott egy életet kisimítva, az egyiket dicsérve, a másikat eltaposva? Nem, ha van egy igazi életet-adó akkor annak mindenhatónak és mindenütt jelenlévőnek kell lennie, mindent-tudónak, magasan mindenek fölött, mindent körülvéve és mindenen belül, akkor Ő kiárasztja az életet mindenkibe mindenbe mindenki által és mindenki fölé, másképpen nem lehet igazi életet-adó. Lehet a formák számtalan változatát megkülönböztetni de mikor a kezdethez érsz, észre fogod venni, hogy elérted a véget és a kettő egy kört alkot kezdet vagy vég nélkül. Ha ez nem úgy lenne akkor nem létezhetne se alap, se kezdet, se igazság.”

Akkor valaki kérdezte: “Ti a halált is igyekeztek legyőzni?” A válasz így szólt: “Azt nem, mi a halált felülmúljuk azzal, hogy az életnek megengedjük, hogy feltétlen teljességében megnyilvánuljon. Így nem is tudjuk mi a halál. A mi számunkra nem létezik semmi más mint túláradó élet. Az emberek többségének nagy tévedése az, hogy a vallásukat egy titokzatos fátyol mögött igyekeznek elrejteni, ahelyett, hogy Isten tiszta napfényét engednék besugározni.”

Akkor valaki azt kérdezte, hogy Jézus köztük lakik-e? “Nem,” válaszolt Jast, “Jézus nem köztünk lakik. Őt csak a mi gondolataink hívják hozzánk amelyek közösek az ő gondolataival valamint Őt mindenkihez hívják az övéivel közös gondolatok. Ő csak azért él, hogy szolgáljon, úgy mint minden más nagy lélek cselekszik.” Aztán folytatta: “Mikor Jézus észak Arábiában tartózkodott, egy könyvtár állt a rendelkezésére, amelyet Indiában, Perzsiában és a Himaláján túli vidéken gyűjtöttek össze. Itt érintkezett először a Testvérség titkos tanával. Ez a tan csak arra szolgált, hogy a már benne képződött meggyőződést megerősítse, hogy az élet titka abban áll, hogy Isten minden emberben Önmagát fejezi ki a Krisztus által. Ő belátta, hogy ezt teljesen kifejezésre hozhassa, távol kell tartani magától a vallás minden külső formáját, és csak Istent kell Imádni, úgy ahogyan Ő az egyén által Önmagát kifejezi. Belátta, hogy ezt a világnak tisztán megmutathassa, el kell hagyni a tanítóit, még akkor is ha a nyakára hozza azoknak elégedetlenségét. Olyan nagy volt az áldozatkészsége a dologgal és a nagy szolgálattal szemben amit Ő a világnak akart biztosítani, amiért küzdött, hogy az nem felemlítette meg egy pillanatra se.”

“Belátta, hogy ha valaha egy ember képes felemelkedni a benne lakó magasztos lény magas hatalmáig; ha valaha egy Isten fia, egy valaki akiben az Isteni bölcsesség határtalan mértékben lakik, egy valaki aki Isten minden kincseinek gazdagságát magában hordja, az élet áradó vizeinek forrását, a törvény vagy a veleérzés és bölcsesség urát; ha olyan valaki igazán megtestesülhet a földön, akkor annak előre kell lépnie és ezeket a tulajdonságokat követelnie kell magának; hogy neki azután tiszta indokokkal azt az életet kell élnie, annak a kinyilatkoztatott Lénynek az életét amelynek a Krisztus név lett adva.”

“Jézus előrelépett és bátran kijelentette, hogy a Krisztus benne lakik és mindenkiben lakik, hogy a mennyei hang, amely Őt a szeretett Fiának nevezte, mindenkit Isten fiának nevez, mindenkit közös örökösnek és testvérnek nevez. Ez Jézus keresztelésének időpontjában lett kijelentve, mikor a szellemet az égből galamb alakjában látták föléje szállni. Ő azt is mondta, hogy mi mindannyian a testben kinyilatkoztatott Isten gyerekei vagyunk.”

“Félelem nélkül tanította, hogy a tudatlanság minden bűn oka. Ő belátta, hogy az embernek a bocsánatért, hogy képes legyen a megbocsátás művészetét alkalmazni, rá kell mutatni a tényre, hogy hatalma van minden bűnt, betegséget, viszályt megbocsátani, hogy nem Isten bocsátja meg a bűnt, mert Istennek semmi köze az emberek bűneihez, betegségeihez, viszályaihoz, hogy az ember maga hozta ezeket a dolgokat a világra és azért ő az egyedüli aki eltörölheti vagy megbocsáthatja azokat; hogy az embernek meg kell tanulni, hogy a tudatlanság nem más mint az Isteni Szellem, a teremtő Alapelv és az ő kapcsolatának elhanyagolása ezzel az Alapelvvel, vagy meg nem értése. Ő belátta, hogy hiába van az embernek ismerete minden lehető szellemi és világi dologról, de Krisztust nem ismeri el mint élő, lelkesítő Isteni lényeg belül önmagában, akkor fogalma sincs a legfontosabb tényezőről amely lénye fölött uralkodik. Ő hamar belátta, menyire következetlen egy teljesen igazságos és szeretettel telt Atyát kérni egy bűnt megbocsátani vagy egy betegséget meggyógyítani. Ő azt tanította, hogy betegség a bűn következménye és hogy a megbocsátás egy fontos tényező a gyógyulásnál; hogy a betegség nem Isten küldte büntetés, amit olyan sokan hisznek, hanem a tény eredménye, hogy az ember a saját lényét nem ismeri. Ő azt tanította, hogy az Igazság az ami felszabadít bennünket. Az Ő tanítása tisztaságának köszönhető, hogy az a mai napig tovább él, míg az Ő tanítóinak oktatása már régen el vannak feledve.”

“Mikor Péter azt mondta, hogy ő már hétszer megbocsátott, az volt Jézus válasza, hogy hetvenszer hétszer kel megbocsátani és úgy folytatni, míg a megbocsátás egyetemessé válik. Hogy gyűlöletet megbocsáthasson, Jézus a szeretetre vonta össze minden erejét és nem csak akkor mikor az saját életét érintette, hanem mikor gyűlöletet látott megnyilvánulni körülötte a világban. Ez az igazság volt a fény, amiről Ő tudta, hogy az mindenkiben lakik és hogy az a sötétségből egy kiutat fog mutatni, ha az a helyes értelemmel van alkalmazva. Ő tudta, hogy mindenki aki győz, szövetségben van a benne lakó Krisztussal, hogy folyton megbocsássa a bűnöket, hogy minden tévedést előzékenyen, Igazsággal közelítsen. Ez volt az amivel ő az Atya dolgát szolgálta. Ő belátta és megértette, hogy a földet egyetlen más módon se lehet átalakítani, úgy, hogy béke és összhang uralkodjon az emberek között; azért mondta: ‘Ha megbocsátod az emberek bűneit, a mennyei Atyád is megbocsát neked.’ ”

“Hogy ezt a kijelentést a teljes értékére lehessen becsülni, feltehetnéd a kérdést: ‘Mi az Atya?’ Az Atya Élet, Szeretet, Hatalom és Uralom és mindezek a dolgok a gyerekhez tartóznak mint annak jogos öröksége. Ez az amire Szent Pál célzott, mikor azt mondta, hogy mi Krisztussal közös örökösök vagyunk Isten Országában. Ez nem azt jelenti, hogy a legidősebb fiú a legnagyobb részt kapja és hogy a másik részt a többi gyerekek között arányosan elosztják. Hogy Krisztussal közös-örökös legyünk a Királyságban, azt jelenti, hogy Isten Országának minden áldásában egy ugyanakkora része van mint Őneki.”    

“Mások néha azzal vádolnak bennünket, hogy mi Jézussal hasonlítjuk össze magunkat. Az onnan ered, hogy azok nem értik meg mit kell érteni közös-örökös alatt. Én teljesen biztos vagyok abban, hogy nincs egy közöttünk, aki ugyanarra a szellemi felvilágosulás fokára állítaná magát mint amelyen a nagy Mester áll a magasztos tisztaságával. Közös-örökös lenni azt jelenti, hogy ugyanazt a hatalmat birtokoljuk, ugyanazt az erőt és ugyanazt a belátást. És nincs köztünk egy se aki nem látná be teljesen, Jézus Isten minden gyerekeinek, minden igazi követő iránt tett ígéretének igazságát, hogy nekik éppen olyan teljesen részük lesz az Istenség tulajdonságaiban mint Őneki. Mi teljesen megértjük mire célzott ő a szavakkal: ‘Légy akkor tökéletes, mint a mennyei Atyád tökéletes.’ Mi tudjuk, hogy ez a kiemelt lélek soha nem követelt volna a tanítványaitól egy szellemi vagy erkölcsi lehetetlenséget. Mikor tökéletességet kért az embertől, tudta Ő, hogy olyasmit kért, amire az ember képes magát felemelni. Sokan talán azzal a gondolattal vigasztalták magukat, hogy ők soha se lehetnek olyan tökéletesek mint a Mester. Úgy Indokolták azt, hogy Ő Isteni volt és abból kifolyólag csodálatos dolgokat vitt végbe, melyeket egyetlen más ember soha nem fog megtenni és tehát teljesen felesleges is megkísérelni. Ők azt mondják, hogy nem kaptak jobb vagy több tudományos segédeszközt mint az emberi akaraterő, hogy azzal az életsorsukat alakítsák. A nagy mester megértette velünk, hogy miközben eleinte valóban némi akaraterőre van szükség, hogy elkezdjük, az akarat azonban nem nagy tényező; hogy a legfontosabb tényező az Isteni belátás. Hányszor mondta: ‘Megfogjátok ismerni az Igazságot és az Igazság fel fog szabadítani benneteket.’ ”

“Vezessük le ezt az egyszerű fizikához körülöttünk a világban. Abban a pillanatban mikor az emberek teljesen belátják a fizikai világ valóságát körülöttük, akkor megszabadulnak a régi tudatlan felfogásuktól. Abban a pillanatban mikor az emberek belátták, hogy a föld gömb alakú és, hogy a nap körül forog, megszabadultak az elavult hittől, egy lapos világról és egy felemelkedő és lemenő napról. Azon pillanatban mikor az emberek kilazulnak a hitből hogy ők csupán halandók, élet és halál emberi törvényeinek és a korlátozásoknak alávetve melyeket magukra szegtek, azon pillanatban látni fogják, hogy szabadok minden emberi határoktól és ha akarnak Isten fiaivá válhatnak. Azon pillanatban mikor belátják, hogy Isteniek, nem Ismernek tovább határokat és birtokolják az istenség erejét; akkor tudják, hogy ezen istenség által a lényük a legközvetlenebb kapcsolatban van Istennel. Akkor az ember látni kezdi, hogy az Istenség nem valami olyasmi amit kívülről kell bele oltani, hanem maga az egész saját élete és mindenkié.”

“Mi tudjuk, hogy az eszmények, amelyeket mi másokban csodálunk, a saját életünkben meggyökereznek és ott egyhangúan az Isteni Törvénnyel a saját fajtájukat termelik. Addig míg hiszünk a bűn hatalmában és annak következményeit valóságnak tartjuk, addig fog létezni a büntetés a saját életünkben. De ha mi a saját és mások minden összhang nélküli, viszálykodó gondolatai helyébe igaz, helyes gondolatokat helyezünk, akkor egy nagy szellemi aratás ünnepét segítjük előkészíteni, ami a vetés idejét biztosan fogja követni. Így a megbocsátásnak egy kétszeres működése van. Az egyaránt megszabadítja a tévedőt és a szeretettel telt embert, mert az ami a megbocsátásra ösztönöz egy mélyen gyökerezett, sugárzó szeretet, egy szeretet, amelynek az alapelv az alapja, egy szeretet ami adni akar az adományozás öröme végett, jutalmazás gondolata nélkül, kivéve az Atya helyeslését, amely a szavakban nyilvánul meg: ‘Ez az én szeretett fiam akiben nekem kedvem telik.’ ”

“Ezek a szavak nekünk éppen olyan érvényesek mint Jézusnak. A bűnöd, betegséged és küzdelmed éppúgy nem egy része Istennek vagy a valódi Önmagadnak mint az élősdi a növény egy részei amelyre rákészült. Azok csak a rossz kinövések amelyek a testeden meggyűltek mint hibás gondolatok következményei. A betegségre vonatkozó gondolatok és a betegség maga nem más mint ok és következmény. Töröld ki az okot, más szóval bocsásd meg és eltűnik a következmény. Töröld ki a hibás gondolatot, akkor eltűnik a betegség.”

“Ez volt az egyedüli gyógyító módszer amelyet Jézus valaha alkalmazott. Kitörölte a hibás képet annak a tudatából akit Ő megakart gyógyítani. Először a saját testének rezgésszámát növelte, azzal, hogy gondolatait az isteni gondolkodással kapcsolatba állította és annak megszakítás nélkül összhangban tartásával, a tökéletességgel, amelyet az Isteni gondolkodás az ember részére elrendelt; akkor a testének rezgései ugyanarra a szintre emelkedett mint az Isteni Gondolkodás. Úgy képes volt Ő az elsorvadt kezű férfi testének rezgéseit egy olyan magas szintre felemelni, hogy kitörölhette az elsorvadt kéz képét a férfi tudatából. Akkor Jézus képes volt Így szólni hozzá: ‘Nyújtsd ki a kezed!’ a beteg kinyújtotta a kezét és az meggyógyult. Ezen a módon látta Jézus az Isteni tökéletességet mindenkinek és ez képesítette Őt azok rezgéseit felemelni, akiket meg akart gyógyítani, míg a tökéletlenség képe teljesen ki lett törölve; a gyógyulás azonnal bekövetkezett és a megbocsátás teljes volt.”

“Hamarosan észlelni fogod, hogy a folytonos Istenre és az Ő tökéletességére irányított gondolatod és a figyelmed által a tested rezgését feltudod emelni arra a pontra, ahol olyan összhangban elvegyül az isteni tökéletességgel, hogy te azzal feltétlen egy leszel és úgy egy az Istennel. Akkor képes leszel mások testének rezgéseit, akivel érintkezel úgy befolyásolni, hogy ők is látják a tökéletességet amelyet te látsz. Úgy beteljesítheted az isteni hivatásodat és hozzájárulhatsz a részeddel. Ha azonban tökéletlenséget látsz, akkor csökkented a rezgéseket addig a pontig, ahol tökéletlenség az eredmény. Úgy nem szabadulhatsz meg annak aratásától amit elvetettél.”

“Isten mindenki által dolgozik, hogy a tökéletes tervét végbevigye és a mindenki szívéből folyton áradó gyógyulást hozó szeretettel telt gondolatok alkotják Isten üzenetét gyerekeinek. Ezek a gondolatok azok amelyek a testünk rezgéseit közvetlen kapcsolatban tartják a tökéletes isteni rezgésekkel és ez a mag az Isten Szava, amelyet minden fogékony szív befogad, mindegy hogy az ember tudatos az isteni természete felől vagy sem. Mi folyvást közeledünk az isteni örökségünkhöz, mikor mi gondolatainkat olyan szilárdan rögzítve tudjuk tartani a saját és mindenki más tökéletességére, - valamint az Isteni gondolkodás őket rögzítve tartja, - hogy a testünk rezgése egy közvetlen összhangban van azokkal az rezgésekkel amelyeket az isteni gondolkodás sugároz ki. De Hogy a szellemi megértés teljes bőséges aratását belehessen hozni kell, hogy a gondolatunk megszakítás nélkül együtt rezegjen és kötődjön a tökéletes összhangú gondolatokhoz amelyeket az isteni szellem kiküld az ember felé, a Szeretett Fia felé. Hamar észre vesszük, hogy megvan nekünk a hatalmunk, hogy rabszolgákat vagy szabad embereket alkossunk magunkból és hogy az egész emberiség minden bűnét megbocsássuk a gondolataink, szavaink és cselekedeteink magatartásával és a rezgések által amelyeket azok kisugároznak. Ha már egyszer választottunk, hogy a gondolatainkat egy bizonyos vezérfonal szerint alkossuk, akkor tapasztaljuk, hogy a Mindenható Maga támogat bennünket és mikor alávetjük magunkat a szükséges fegyelemnek észre vesszük, hogy egy gyönyörű előjog – ez a hatalom, amellyel mi rendelkezünk, hogy az Isteni gondolkodás folyamata által, saját magunkat és embertársainkat felszabadítsuk a rabszolgaságból.

“Minden gyógyulás, amelyet Jézus létrehozott, a szellemi ok eltávolítására alapult. Mi belátjuk, hogy szükséges, Jézus eszményét levezetni gyakorlati bemutatásokra, akkor megértjük, hogy mi csak azt tesszük, amit Ő előirt nekünk. Sok bűn eltűnik már az első fénysugarakkal, amelyek a sötét felfogást érintik, míg mások, amelyek mélyebben gyökereznek a tudatban, türelmet és kitartást igényelnek, hogy legyőzhessük őket. Kell, hogy Krisztus engesztelő szeretete felülkerüljön, ha nem állunk útjában, hanem szabadon engedjük. Igazi megbocsátás megtisztít és megáld mindenkit és annak minden ember szívében kell kezdődnie. Először a gondolkodást kell kézügyre venni. Ez először egy gondolkodás átalakulása és így egy feltámadás lesz. Ahhoz hogy egy tiszta gondolatok áramlatába tartsd magadat, nagy segítség az a belátás, hogy Isten az egyedüli Szellem és ez a Szellem tiszta és szent. Ragaszkodj akkor az Igazsághoz, Hogy Krisztus Szelleme végbeviszi tökéletes munkáját benned, akkor nem veszted el azt az összhangú, felépítő gondolat-áramlatot. Így mindig az örökké tartó szeretettel telt gondolatok áramlatában vagy amelyet Isten gyerekei fölött kiömleszt.”

“Akkor hamarosan látni fogod, hogy gyors léptekkel haladsz egy időszak felé amelyben egy gondolkodók világában élsz. Akkor megfogod tanulni, hogy a gondolatok a legnagyobb erők a világmindenségben, hogy gondolkodás a közvetítő az Isteni Szellem és minden testi fogyatékosság és minden viszály között az egész világon. Ha gyakorlod, mikor széthúzás, viszály adódik azonnal az Isteni Szellemhez fordulni, az Isten Országához belül tebenned, akkor azonnal egyesülve leszel az Isteni ötletekkel és tapasztalni fogod, hogy Isten szeretete mindig hajlandó a tiszta, gyógyító balzsamját kiönteni azokra akik azt keresik. Jézus a mai nap is azért él, hogy a bűn és következményeinek hatalmát és valóságát az emberi tudatból kiűzze. Jézus egyenesen a szeretet központjából jött, egy tiszta értelemmel az ember és Isten viszonyáról és a szellem mint egyedüli hatalom félelem nélküli nyílt elismerésével kijelentette, hogy az Isteni Törvény mindenható, hogy az a helyes módon értelmezve és alkalmazva minden életkörülményben szenvedő embert sugárzó lényekké váltóztathat és hogy azáltal a földön az egyedüli igazi tökéletes polgárság országa, a Mennyek Országa létre fog jönni.”

Jast itt abbahagyta beszédét.


TIZENKETTEDIK FEJEZET

A nap eltűnt a láthatár mögött és egy békés éjszakát jósoló gyönyörű izzás lángra lobbantotta az egész égboltot. Tíz nap után az első este volt, hogy nem volt szél vagy vihar és mi mindannyian csendesen élveztük a gyönyörű színek tengerét. Egy nyugodt naplemente a Góbi-sivatagban képes egy embert annyira elragadtatni, hogy mindent elfelejt. A színek itt nem izzanak és nem sugároznak hanem mintha nagy tisztaszínű kötetekben oda-vissza lövellnek, mintha láthatatlan kezek nagy színes fényszórókat működtetnének. Néha úgy tűnt, mintha ezek a láthatatlan kezek az egész színkép teljes sorozatát és a színek keverésével létrejött sok színváltozatot, igyekeztek bemutatni. Például, megjelent egy széles fehér fénysugár, amiből aztán mint egy oldalsó elágazás egy széles ibolyakék csík jött elõ. Ebből az ibolyakékből egy indigó sugár lövellt ki, amellett ismét egy széles kék szalag és így tovább, míg az egész légkör tele lett színes csíkokkal, akkor ismét egymásba keveredtek és a széles fehér sugárba gyülekeztek ami mindaddig megmaradt. Aztán ismét legyező formájában szétlövelltek úgy hogy minden elképzelhető színben minden irányba sugároztak. Lassanként minden egy egyenletes arany izzásba enyhült, az a homoksivatagnak egy hullámzó olvadt arany tenger látszatát adta. Egy ilyen naplemente után nem csodálkozik az ember azon, hogy a Góbi-sivatagot az olvadt arany országának nevezik. Ez a kép körülbelül tíz percig tartott, aztán elhomályosodott egy foltos, kék, sárga, zöld, és szürke színekre ami az égből látszott leszállni mint egy éjjeli ruha, azután hirtelen elsötétedett. olyan gyorsan lépett be a sötétség, hogy a társaság különböző tagjai ijedten és ámulva kérdezték, hogy hogyan lehetett, hogy már sötét lett.

Az expedíció vezetője Bagget Irandhoz fordult a kérdéssel, hogy elmondaná e nekünk a nézetét a népről amely ezen a vidéken lakott és olyan városokat épített mint amelynek a romjai a táborunk alatt terült el. Irand azzal kezdte: “Mi írott feljegyzések tulajdonában vagyunk amelyek több mint 70.000 éve gondosan őrizve vannak nemzedékről nemzedékre és ezen jegyzetek szerint a város amelynek a romjai a tábor alatt van, alapításának keltezése, több mint 230.000 évre tér vissza a múltba. Az első emberek akik ide telepedtek nyugatról jöttek mint gyarmatosok, sok évvel a város alapítása előtt. Ezek a gyarmatosok délen és délnyugaton telepedtek le, mikor a gyarmatok lassanként kezdtek kifejlődni, némelyek északra és nyugatra költöztek, míg azok az egész országot betelepítették. Mikor termékeny földek és gyümölcsösök lettek létesítve, alapokat kezdtek építeni a városoknak. Ezek eleinte nem voltak nagyok, de az emberek évek multával alkalmasabbnak találták ezekben a központokban gyülekezni, hogy ott egyesületekben művészeteket és tudományokat gyakoroljanak.”

“Itt templomokat építettek, nem helyiségként, hogy ott vallásukat gyakorolják, mert azt a nap minden pillanatában tették, azzal az élettel amit ők folytattak. Az életük folyton a minden élet Teremtőjének volt szentelve és nem hagyta el őket soha. Abban az időben nem volt szokatlan, hogy több ezer éves férfiak és nők voltak. Valóban ők a halált nem ismerték. Ők az egyik beteljesülésből a másikba léptek át, folyton magasabbra emelkedve az élet valóságába. Ők elismerték az élet igazi forrását és az megnyitotta nekik határtalan kincstárát egy soha nem végződő bőségben. De térjünk vissza a templomaikra, azok voltak a helyek ahol a tudományokról, művészetekről és történelemről megszerzett ismeretek jegyzeteit lehetett őrizni. A templomokat nem istentiszteletre használták, hanem olyan helyeknek ahol a legmélyebb értelmű tudományos dolgokról beszéltek. Azokban a napokban mindenki Istent imádta gondolattal és cselekedettel élete minden napján, ahelyett, hogy az egy bizonyos csoportnak vagy meghatározott időpontokra lett volna fenntartva”

“Ők kényelmesnek találták széles lapos utakat építeni, hogy egymást felkeressék, azzal kitalálták a kövezett utakat. Kényelmes lakásokat akartak építeni és kifejlesztették a kőfaragás művészetét és tégla késztését, meszet is kitalálták amivel azokat a helyükön tartották a házak és templomok építésénél. Ezeket a dolgokat már láttátok az ásatásoknál. Tapasztalták, hogy arany egy nagyon hasznos fém, mivel nem rozsdásodik. Először eszközöket találtak ki, hogy a homokból összegyűjtsék, aztán a sziklákból és végül megtanulták megmunkálni és az gyakran lett alkalmazva. Módszereket találtak ki, amivel más fémeket termeltek ki, azok is gyakoriak lettek. A Közösségek lassanként nem csak földművelésből éltek, iparcikkekkel kezdték ellátni a parasztokat akik a földet megdolgozták, hogy megadják nekik a lehetőséget a munkáikat kibővíteni. Ezek a központok növekedtek és végül kifejlődtek egy vagy kétszázezer lakosú városokká.”

Még mindig nem ismertek világi uralkodókat; a kormányzatot egy tanácsadó testületre bízták, akiket a nép maga választott. Bizottságokat küldtek és jöttek más közösségektől. Mégse állítottak törvényeket vagy életszabályokat az egyén viselkedésére, mivel mindenegyes ember ismerte a saját azonosságát és egy egyetemes törvény szerint élt amely az egyéniséget Irányította. Nem volt szükség emberek által állított törvényre, csak bölcs tanács volt szükséges. Akkor itt ott egy-egy egyén kezdett letérni. Kezdetben azok az uralkodó természetűek voltak, akik a saját kedélyüket követték, míg azok akik inkább az ismert utakat választották, maradtak a réginél. Úgy majdnem észrevétlenül létrejött egy elkülönítés, mivel nem mindenki fejlesztette teljesen ki a képességét a szeretetre. Az elválasztás minél tovább annál nagyobb lett, míg végül egy különösen uralkodó természetű személyiség önmagát királlyá és világi uralkodóvá kiáltotta ki. Mivel ő igazságosan uralkodott, a nép anélkül, hogy a jövőre gondolt volna, néhány egyének kivételével akik belátták, mire vezethet a jövőben ez az elválasztás, belenyugodott annak uralkodásába. Ezek a néhány egyének visszavonták magukat és attól az időtől fogva egy többé kevésbé elkülönült csoportban éltek, miközben mindig igyekeztek az embertársaikat meggyőzni egy ilyen elkülönítés esztelenségéről. Ők növekedtek az első papi rendig; a király alapította a világi uralkodók első rendjét és attól az időponttól fogva az elágazó útjaikat csak mély kutatás és tanulmányozás útján lehet követni. Vannak némelyek akik az egyszerű tanoknál maradtak és azt a mindennapi életükben igyekeznek követni. De teljes egészében véve az emberiség többsége részére nagyon bonyolult lett az élet, igen, annyira bonyolult, hogy képtelenek elhinni hogy egy kiegyensúlyozott életet lehessen élni, egyszerűen közvetlen a minden élet alapelvével kell együttműködni. Ők nem képesek belátni, hogy míg az ő életmódjuk nehézkes és kuszált, az egyszerű élet a Teremtő Okkal közreműködésben, sokkal gazdagabb. Úgy kell nekik tovább folytatni, mindaddig míg egy jobb utat találnak.”

A szónok elhallgatott, egy pillanatig mintha elgondolkodva állt és nemivel később megjelent a szemünk előtt egy kép. Először mozdulatlan volt majd élni kezdett, mint már feljebb le van írva; az alakok mozogni kezdtek és a jelenetek minden pillanatban váltóztak vagy akaratának engedelmeskedtek, miközben ő egy magyarázatot adott minden jelentről. Ő képesnek mutatkozott a jelenetet tetszés szerint fogva tartani, vagy újra előhívni, ahogyan az szükséges volt a feltett kérdésekhez és az adott magyarázatokhoz. Olyan jelenetek voltak amelyekről ellehetett képzelni, hogy a táborunk alatt lévő városban valaha lejátszódtak. A képek nem különböztek említésre méltóan azoktól amelyeket az ember a mai nap egy sűrűn lakott keleti városban láthat, kivéve, hogy az utcák szélesek voltak és jól karbantartva. Az emberek jó minőségű anyagokból készült ruhákba voltak öltözve, az arckifejezésük vidám és élénk volt és se katonákat, se koldusokat nem lehetett látni. Az építészet vonta a figyelmünket, mivel az épületek szilárdak, tágasak és vonzóak voltak. Volt egy templom ami annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nem tettek külön erőfeszítést feldíszítésére, kitűnt a szépségével. Elmondta nekünk, hogy ezt a templomot teljesen önkéntesek építették és hogy a legrégibb és a legszebb volt az egész országban. Ha ezeket a képeket szabványnak lehet venni, akkor ezek az emberek általában egy boldog, megelégedet népek lehetettek. Hallottuk, hogy katonák és szegénység előbb nem lépett be mint miután az első uralkodóház második királya majdnem kétszáz évig uralkodott. Ez a király elkezdett adót szedni, hogy az udvari menetet megfizesse és katonákat állított szolgálatba, hogy azt beszedjék. A népnek egy része abban az időben nyilvánvalóan visszavonta magát amely elégedetlen volt a királysággal és azokkal akik kezében volt a hatalom. Bagget Irand és rokonai azt állítják, hogy ők ennek a fajnak az egyenes leszármazottjai.

Mivel már késő lett, Bagget javasolta, hogy térjünk nyugovóra, hiszen sokkal kellemesebb másnap reggel korán elindulni, mert a nap közepén három óra hosszat olyan forróság van, hogy az utazás akkor nehezünkre esne. Azonfelül gyorsan közeledett az idő, hogy a téli viharok elkezdődnek. Még valamit beszéltünk az ásatási munkákról, amelyekre még vállalkozni akartunk és elhatároztuk, hogy ezt a munkát minél hamarabb folytatjuk. Megállapodtunk, hogy a munkának ezt a részét a közös expedíció vezetőjére bízzuk, míg a jegyzetek lefordítását a mi csoportunk vezetője és három segítő, köztük én folytatjuk. itt mondanom kell, hogy a vezető elhunyta miatt a következő idényben, a munka nem lett kivitelezve.


TIZENHARMADIK FEJEZET

Másnap reggel korán keltünk és napkeltekor már úton voltunk Bagget Irand szülőfaluja felé ahová a tizenkettedik nap érkeztünk. A barátaink akik a sivatagi tartózkodásunk utolsó délutánján meglátogattak, fogadtak és meghívtak bennünket, hogy néhány napig maradjunk náluk kipihenni, amit mi szívesen elfogadtunk. Olyan vendégszobákat jelöltek ki nekünk tartózkodásra amelyek fényűzésnek tűntek ahhoz képest amihez a sivatagban voltunk szokva. Értesítetek, bennünket hogy a vacsora félóra múlva készen lesz. Miután felfrissítettük magunkat a szomszédos szobába mentünk, hol néhány barátunkat találtuk akikkel délebbre az utazásunk folyamán ismerkedtünk meg. Mindannyian szívélyesen üdvözöltek bennünket és mondták, hogy az egész falut a miénknek tekinthetjük és hogy minden ajtó nyitva áll előttünk.

A falu kormányzója egy tolmács segítségével egy csinos fogadóbeszédet tartott, amiben mondta, hogy nála fogunk vacsorázni, mégpedig azonnal. Elhagytuk a termet, a kormányzóval a csoport élen, akit egy kéttagú katonai őrség követett, mindegyik oldalán egy, nyilvánvalóan egy szokás az országban. Utána jött a közös expedíció vezetője a háziasszonyunkkal és a mi vezetőnk a szép asszonnyal. Aztán Emil következett az anyjával, én hozzájuk csatlakoztam, míg a társaság többi tagja utánunk csoportosult.

Még csak rövid darabon mentünk, mikor egy szegényesen öltözött kislány kilépett az összegyűlt népből. A helybeli nyelven kérdezte, hogy Emil anyjával beszélhetne. A kormányzó durván félrelökte és azt mondta, hogy nem foglalkozhatunk vele és fajtájával. Emil anyja karon fogott bennünket és mi hárman elhagytuk a zárt sort, hogy meghallgassuk mit akar a kislány mondani. Mikor mi kiléptünk a sorból, a háziasszonyunk egy pillanatig tétovázott, majd mondta, hogy ő is megakar állni. Mikor ő is kiállt a sorból, az egész csoport megállt. Emil anyja a kislány kezét fogva a kormányzóhoz fordult és kérte, hogy a többiek menjenek előre és gondoskodjanak az asztalok elrendezéséről, mi biztosan időben érkeznénk az ebédre.

Mikor a társaság újra elindult ő letérdelt a kislány mellé, a karját köréje téve kérdezte: “Mivel segíthetek, kedvesem?” Hamarosan kiderült hogy a kis fiútestvére délben elesett és valószínű eltörte a hátát. A kislány könyörgött, hogy menjen vele, hogy nézze meg, nem-e tud segíteni rajta, mivel a testvére nagyon szenvedett. Emil anyja felállt megmagyarázta nekünk az esetet és felszólított bennünket hogy menjünk a kormányzó házába, miközben ő a kislánnyal megy és később majd jön utánunk. A közös expedíció vezetője azzal válaszolt, hogy ha nincs kifogása szeretne vele menni. Emil anyja azt válaszolta, hogy mindannyian követhetjük, ha akarjuk. Tehát követtük őt és a kislányt, míg ők egymást kéznél fogva előttünk mentek, a gyerek szószerit táncolva örömében. A háziasszonyunk elmondta nekünk hogy a kislány biztos volt abban, hogy az előkelő hölgy meggyógyítja a testvérét. Mikor a házhoz közeledtünk előreugrott, hogy érkezésünket hírül adja. A házhoz érve láttuk, hogy csak égy kis agyag kunyhó volt, a legszegényebb fajta. Emil anyja mintha a gondolatainkat olvasta volna Így szólt: “Ott belül meleg szívek dobognak, még akkor is ha ez csak egy kicsi kunyhó” Azon pillanatban kinyílott az ajtó, egy durva férfihang hatolt át hozzánk, mi beléptünk. A kunyhó kívülről szegényesnek nézett ki, de belülről még kétszer olyan nyomorúságos volt. Alig fértünk el, a mennyezet olyan alacsony volt, hogy nem tudtunk egyenesen állni. Egy halvány világítás volt ami egy kísérteties fényt vetett ezen nyomorúság közepén levő szülők kemény tekintetére. A legtávolabbi sarokba egy halom penészes, büdös rongyon feküdt egy fiúcska nem idősebb öt évesnél, a fájdalomtól eltorzult hamuszürke arccal. A kislány melléje térdelt és az arcát a két kezébe vette, mondva a kis testvérének, hogy hamarosan újra meggyógyul mert az előkelő hölgy már megérkezett. Akkor ő elengedte és félreállt, hogy a fiú látását ne akadályozza, úgy látszott, hogy csak most vette észre a csoportunk többi tagját. Azonnal megváltózott az arckifejezése és mintha egy nagy félelem vett volna erőt rajta. Arcát a keresztbetett karjai mögött elrejtette és egy görcsös zokogás rázkódtatta meg és így kiáltott fel: “Ó, én azt hittem, hogy ön egyedül jött!” Emil anyja letérdelt melléje, karjaiba fogta és egy pillanatig szorosan magához vonta, mire a gyerek megnyugodott. Mondta neki, hogy elküld minket, ha ő azt kívánja. A válasz úgy hangzott, hogy ő csak meglepődött és megijedt, és hogy őt ne vegyük figyelembe, ő csak a testvérére gondolt. Akkor Emil anyja így szólt: “Te nagyon szereted a testvéredet ugye?” A kislány aki nem lehetett idősebb mint kilenc éves, így válaszolt: “Igen de én mindenkit szeretek.” A beszélgetést Emil fordította le, mert közülünk nem értette senki a helybeli nyelvet. Emil anyja akkor azt mondta: “Ha annyira szereted a testvéredet, akkor segíthetsz őt újra meggyógyítani, mire felszólította, hogy vegye fel az előző helyzetét, vegye a fiú arcát a kezeibe, mindkét oldalon egy-egy kezet. Ő maga a kezét a fiú homlokára tette. Majdnem azonnal elmúlt a nyöszörgés. A kisfiú arca kiderült, a teste kilazult, egy tökéletes nyugalom terjedt el az egész jeleneten, a gyerek nyugodtan és természetes módon elaludt. Emil Anyja a kislánnyal együtt még néhány pillanatig abban a helyzetben maradt térdelve. Akkor a szabad kezével a kislány kezeit levette a fiú arcáról és mondta: “Milyen szép és milyen erős!” Aztán a saját kezét is nagyon óvatosan elvette, én véletlen mellette álltam, kinyújtottam a kezemet, hogy segítsem felállni. Mikor a keze az én kezemet érintette, egy olyan megrázkódás ment át az egész testemen, hogy én teljesen tehetetlen lettem. Ő rugalmasan felállt és így szólt: “Bocsánat, egy pillanatra megfeledkeztem magamról. Nem kellett volna megérintenem a kezedet, de olyan nagy volt az erő, amely végigáramlott bennem, hogy egy pillanatra mindent elfelejtettem.” Én majdnem azonnal visszanyertem nyugalmamat, a többiek, gondolom, semmit nem vettek észre, mivel ők belemerültek a dolgokba melyeket történni láttak.

A Kislány akkor hirtelen Emil anyjának lábai elé borult, egyiket két kezével fogva féktelenül csókolta a lábbelijét. Emil anyja kinyújtotta kezét és felemelte az izzó könnyes arcocskát, aztán letérdelt melléje, megölelte és megcsókolta szemein és ajkán, a kislány mindkét karját az idősebb asszony nyaka köré tette és úgy maradtak egy pillanatig mozdulatlanul, míg az a furcsa fény, amit mi már ismertünk kezdte betölteni a szobát. Mindig világosabb lett, míg minden tárgy mintha át lett sugározva, mialatt sehol egy árnyékot nem lehetett látni. A szoba mintha kibővült. Eddig a két gyerek apja és anyja makacs hallgatásban a földön ültek. Most felálltak, míg a kifejezés az arcukon először bódult ámulat volt, majd rémületté vált. A férfi kirohant az ajtón, az expedíció vezetőjét majdnem eltaposva siettében, hogy elmeneküljön. A gyerekek anyja előre vetette magát Emil anyja mellé, közben a zokogástól remegett a teste. Emil anyja kezét annak homlokára tette és csendesen beszélt hozzá, egy idő után elmúlt a zokogás, az asszony felegyenesedett egy félig ülő félig térdelő helyzetbe, körülnézett a váltózásokon ami a helyiségben végbement. Arca egy nagy félelem kifejezését vette fel, sietve felállt és kiakart rohanni a házból. Emil elkapta az asszony kezét, míg a szép asszony a másik kezét fogta meg. Úgy tartották őt egy pillanatig fogva míg a rémült kifejezése lassan egy mosollyá változott. Mi is körülnéztünk és lám a kunyhó helyett, ahova az imént beléptünk, egy rendesen bútorozott szobában leltük magunkat, székekkel, asztallal és egy szép ággyal. Emil a fiúhoz ment aki még mindig mélyen aludt, felvette a piszkos szalma és rongy halomról, óvatosan a szép ágyba fektette és a takarókkal betakarta, aztán föléje hajolt és gyengéden megcsókolta a homlokát. Emil anyja és a kislány felálltak és a gyerekek anyjához közeledtek, miközben mi mindannyian körülvettük őket. Az asszony a térdeire süllyedt és Emil anyjának lábait átfogva csókolni kezdte, Emil előrelépett, lehajolt az asszony két kezét az övéibe vette és felsegítette, közben nyugodtan beszélve hozzá a saját nyelvén. Mire felegyenesedett, a régi piszkos ruhái ujjá lettek. Az ámulattól egy pillanatig némán állt majd Emil anyjának kitárt karjaiba ejtette magát. Egy ideig úgy maradtak állva, míg Emil kezeit a karjaikra tette és lassan szétválasztotta őket. Akkor a kislány előresietett és felindultan kiáltott: “Nézd csak, az én ruhám is új!” Aztán Emil anyja felé fordult, aki őt felvette, a gyerek a karjait annak nyaka köré tette és az arcával a vállára simult. Mivel az expedíció vezetője éppen mögöttük állt, a gyerek Emil anyjának válla fölött kinyújtotta a kezét, felemelte arcát és boldogan nevetett feléje. A közös expedíció vezetője egy lépést tett előre felemelte kezét amit a gyerek megfogott. Aztán azt mondta, hogy mindegyikünket szereti, de nem annyira mint ezt a kedves asszonyt, amivel Emil anyjára célzott. Emil mondta, hogy megpróbálja, megtalálni a gyerekek apját. Néhány perc múlva már jött vissza a férfival, aki még mindig retteget, és félig meddig akaratlan volt. Emil anyja oda ment hozzá és letette a kislányt melléje a padlóra. Most láthattuk, hogy a mogorvasága alatt egy mély értékelés volt. Mi indulásra készültünk, a háziasszony kérdezte, hogy visszajövünk-e még egyszer, mire mi megígértük neki, hogy a következő nap újra meglátogatjuk őt.

Siettünk a kormányzó háza felé, aggódva, hogy a többieket túl sokáig hagytuk várni. Habár úgy tűnt, hogy órák múltak, az eset nem tarthatott fel bennünket harminc percnél tovább. Én biztos vagyok benne, hogy az egész esemény sokkal kevesebb időt vett igénybe, mint azt most leírni.

Akkor érkeztünk a kormányzó házába, mikor a többiek helyet foglaltak az asztalnál. A közös expedíció vezetője kérdezte, hogy ő a mi vezetőnk mellé ülhet-e és az úgy lett elrendezve. Egy szempillantásra lehetett látni, hogy nagyon feliindult állapotban volt, a mi vezetőnk később elmondta, hogy annyira érintették a férfit a történtek, amelyeket látott, hogy alig lehetett megnyugtatni. Az asztal elrendezése a következő volt: a kormányzó az asztalfőn ült, jobboldalán Emil anyja, aztán Emil és a szép asszony, a mi vezetőnk, és a közös expedíció vezetője. A kormányzó baloldalán a háziasszonyunk ült aztán Emil fia és leánya. Azért említem az asztal elrendezésének ezt a részét, hogy későbbi eseményeket érthetővé tegyem. Miután mindannyian elfoglaltuk a helyünket, kezdtek a szolgák felszolgálni, minden jól ment, míg az étkezés feléig ért. Akkor kormányzó felszólította Bagget Irandot, hogy nem-e folytatná a röviden azelőtt elkezdett és egy nagyobb falu kormányzójának a jövetelével félbeszakított beszédet. Bagget Irand felállt és mondta, hogy ő a hasonlatról beszélt Buddha és Jézus élete között. Ha mi azt jónak látjuk, most azt folytatná, de neki egy nyelvet kell beszélni amelyet a házigazda ért, mivel nem szokás tolmácsoltatni, hacsak nem a szónok nem érti a helybeli nyelvet. Jast felajánlotta, hogy ő lefordítja nekünk, de mikor a kormányzó megértette miről volt szó, kitartott amellett, hogy Bagget angolul beszéljen és hogy Jast lefordítsa neki, mivel a társaság legnagyobb része értett és beszélt angolul.

Akkor Bagget Irand elkezdte: “Mi utánajárhatunk magunknak, mekkora hatalma lehetne az embernek, ha az igazi Szellem uralkodna minden cselekedete és gondolata fölött, vagy ahogyan Jézus mondta: ‘Mikor a szentlélek le fog szállni rátok.’ Ezzel arra az időre célzott, mikor az Isteni erő teljesen uralkodni fog minden gyerekeinek élete fölött. Ez a jelentősége annak hogy ‘Isten kinyilatkozott a testben.’ Valójában nem azt látjuk, hogy ez a szellemi kibontakozás, kisebb vagy nagyobb mértékben a próféták és látnokok élete által, minden emberhez eljut, aszerint, hogyan közelíti meg a szellemi életük Isten tökéletes kibontakozását, aki minden lélekben kinyilatkozik?”

“Világos az, hogy azok akik állhatatosan követték az igazi élet-eszményeket, amiről belátták, hogy azok közvetlenül Istentől jöttek és úgy az embert szövetségbe hozták Istennel, a legtöbbet értek el jellemnemességben, lélek tisztaságában, és erkölcsi életnagyságban. Ha a próféták a követői, akik eszményeiket sajátmagúknak igyekeznek megvalósítani, képesek lennének ugyanazt elérni amit ők elértek, akkor a világnak előbb utóbb el kell fogadni, hogy a próféták a tanításukkal és életükkel az Isten minden gyerekeinek még ki nem fejlődött lehetőségeit  hirdették.”

“Mégse állította egyikük se, hogy ő egyedül érte el a legmagasabb tökéletességet amelyet Isten a gyerekeinek szánt, mert Jézus azt mondta: ‘Az aki bennem hisz, ugyanazokat a dolgokat fogja tenni amelyeket én teszek, mert én az Atyához megyek.’ Jézus és Buddha, mind a ketten mondták: ‘Légy tökéletes mint a mennyei Atyád tökéletes.’ Ezek az Isten fiai nem hitregebeli alakok, életüknek és munkáiknak azonban egy kimondott befolyása volt az emberek szívére és életére az évszázadokon át. Később azonban mindenféle regék és hagyományok lettek az életük története köré szőve. Az aki komolyan érdeklődik benne, megtalálhatja a helyes próbakövet, azzal, hogy a mindennapi életében alkalmazza a tanításukat. A tény, hogy ezen nagy férfiak által kifejezésre hozott eszmények, ugyanazok amelyeket minden igazi nagy ember vezérvonalként vett magának, egy további bizonyíték annak igazságáról. Ha valaki ezeknek a nagy lelkeknek az életét kétségbe akarná vonni, akkor kérdezni lehet, hogy tulajdonképpen miért is léteznek vallások. Feltétlen biztos az, hogy ők egy ellenállhatatlan ösztön alapját képezik és nyomait hordják, amely egy nagy mélység jele volt és az emberiség javításának igazi alapzata, minden más lehető kísérletet, az emberiség felszabadítására a korlátozásai és kötelékei alól, túlélik és árnyékba állítják.”

“Ezeknek a férfiaknak az életéről szóló okmányok megmaradtak nekünk és ha mi erre a vizsgálatra egy nyílt szellemmel és egy nyílt szívvel vállalkozunk és az életüket, tanításukat és eszményüket elsajátítjuk, akkor azok egy törvényes forrást alkotnak a vizsgálatra. Nincs más mód arra, hogy mi az ő életükkel azonosítsuk magunkat. Ez volt a lelkesített üzenete minden igazi látnoknak, a világtörténelem kezdete óta. Ezek közül a szellemi felvilágosultak közül legalább ketten, ugyanis Jézus és Buddha, maguk megvalósították a nagy lehetőségeket amelyeket tanítottak. Majdnem ugyanazokkal a szavakkal mondják mind a ketten: ‘Én vagyok az út, az igazság és az élet’ és az életmagatartásuk Istenségével joggal mondhatták: ‘Én vagyok a világ fénye. Aki engem követ és úgy él mint én éltem, nem fog a sötétben járni, hanem övé lesz az örök élet és teljesen mentes lesz minden korlátozástól.’ Mindketten majdnem ugyanazokkal a szavakkal mondták: ‘Azzal a céllal születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúskodjak az igazságról. Mindenki aki ebből az Igazságból való, hallja az én szavam hangját.’ Kell, hogy ezek a szavak közvetlen a Krisztus-élet kibontakozására utaltak Isten minden gyermekében.”

“Nem az derül ki a világ minden vallásából, hogy az emberben egy magasabb hatalom van amely birkózik hogy megszabaduljon a kedélyek korlátjaitól? A különböző népek szent könyvei ennek külső bizonyítékai. Jób könyve a bibliában régibb mint az egész történelem. Az ebben az országban lett írva és annak rejtett jelentősége megmaradt, minden elszenvedett változtatás ellenére, dacára annak, hogy majdnem elfulladt a hozzácsatolt népregék súlya alatt. Jób titkos szavai örökké fognak létezni, mert ‘az aki a Legmagasabbnak a menedékhelyén ül, az a mindenható árnyékában fog tartózkodni.’ Azt is be kell látnunk, hogy a szentírások a vallásokból erednek és nem a vallások a szentírásokból. Az írások a vallások terméke, nem azoknak oka. A vallások története a tényekből jöttek létre, a jámbor ájtatos könyvek pedig a tapasztalatokból és minden vallás evangéliumaiból.”

“Hamarosan ki fog derülni, hogy a cél és törekvés egysége a leghatalmasabb eszköz ahhoz, hogy egy kívánt végcélt elérjünk. Ahelyett, hogy az a rengeteg ember mindenféle különböző irányba gondolkodik és dolgozik, mint egy ember fog gondolkodni. Akkor megfogja érteni az ember, mit jelent közösen egyetértésben létrehozni valamit. Akkor látni fogjuk, hogy mikor egységes akarat van, minden dolog lehetséges. Mikor az ember tudatából kiveti az önző ördögi gondolatait, akkor Góg és Magóg küzdelme meg fog szűnni és ezt nem egy kívülálló Isten fogja létrehozni.”

“Mikor Jézus azt mondta: ‘Az én szavam szellem és élet,’ ő arra a benső szóra célzott, miáltal minden dolog teremtve lett és Ő tudta, hogy az Ő szavát egy életlényeg telitette és egy mozgóerő, amely azt teremtette, amit Ő kívánt. Ha ezek a szavak visszhangra találnának minden ember és minden nép szívében, akkor észrevennék, hogy az Istenből eredő örök élet forrása, számukra hozzáférhető.”

“Némelyek úgy hozzák kifejezésre a Krisztust, hogy gondolatban a szív helyén, a szeretet székhelyén látják ülni a trónján. Képzeld el  akkor hogy a Krisztus erről a trónusról tested minden éberségét irányítja teljes egyhangúan Isten változatlan törvényével és lásd be akkor, hogy te közvetlen az Isteni szellemből befogadott eszmények szerint közreműködsz Krisztussal. Lásd akkor a Krisztust ülve a trónján átfogva és kiterjedve a tested minden rostjára, sejtjére és izmára, minden atomjára és minden szervére. Ő teljesen kiterjed az egész testedre, mindaddig míg az egész tested a tiszta Krisztussá vált. Az Isten egyszülött Fia, a tiszta templom, ahol Isten lakik és szeretettel tartózkodik. Erről a trónról fordulhatsz tested minden központjához. Ezekhez a központokhoz mondhatod: ‘Te szellem vagy, igenlő, szeretettel telt, hatalmas, bölcs, félelem nélküli szabad lélek. Tiszta vagy, a szellem tisztaságával. Nem közelíthet téged emberi gondolat vagy tisztátlan vágy. Alá vagy merítve a tiszta Krisztusban. Az élet szelleme Krisztusban az Isten szent templomává avat téged.’ Várj akkor egy kicsit és mond: ‘Atyám nyilatkoztasd ki nekem ebben, mint mindenben, a Krisztust a te tökéletes Fiadat.’ És áld meg a Krisztust. Mikor a Krisztust megvalósítottad, kinyújthatod a kezedet, és ha arany az amit kívánsz, akkor ott arany lesz.”

Most kinyújtotta kezeit és ugyanazon pillanatban egy kerek arany korong volt mind a két kezében, valamivel nagyobb mint egy angol sovereign. Ő azokat átadta tőle jobb és baloldalt ülőknek, azok újra tovább adták míg az egész asztalon körüljárt. (Mi megőriztük az érmeket és később szakértőkkel megvizsgáltattuk, azok bizonyították hogy a korongok tiszta aranyból voltak.)

“Ha másokon akarsz segíteni, lásd akkor a Krisztus trónját ugyanúgy őnáluk mint saját magadnál és beszélj a krisztushoz őbennük, mintha hozzájuk beszélnél. Ha egy tiszta belátást kívánsz egy vagy más tárgyba, akkor gondolataidban beszéljen a Krisztus a tárgy elvont lelkéhez. Szólítsd fel akkor a tárgyban lakó értelmességet, hogy beszéljen önmagáról.”

“Istennek éppen úgy szüksége van az Ő gyerekeire mint minden fára növényre vagy virágra szüksége van a tökéletes terveinek kivitelezéséhez és azoknak azon a tökéletes módon kell együttműködniük, ahogyan Ő azt a számukra látja. Mivel az ember kivonta magát abból a  tökéletes együttműködés tervéből, a világ ki lett hajítva az egyensúlyából, úgy hogy nagy hullámok elnyelték és megsemmisítették az emberiség legnagyobb részét. A tökéletes Szeretet gondolata Összhangon és Erővel közreműködve az Isten gyerekeinek szívében, az ami a földet egyensúlyban tartja. Mikor azok, akik bűnös és érzéki gondolatokkal elpazarolták erejüket, a Föld annyira ki lett lendítve az egyensúlyából, hogy kiömlött rajta a nagy áradat és az embert úgyszólván elpusztította a létrehozott munkájával együtt. Az ember abban az időben sokkal többet létrehozott mint a mai nap. Az ember szeretetre, összhangra vagy gyűlöletre és viszályra vonatkozó gondolatai fölött nem az Isten a mester; az embernek azok fölött magának kell uralkodni. Mikor az áradatot okozó gondolaterő amely a földet kiütötte egyensúlyából, az áradat által megsemmisült, Isten képes volt a nagy hatalmával a világnak visszaadni egyensúlyát, de addig míg az emberek gondolata uralkodott, Isten képtelen volt közbelépni.” Bagget Irand itt abbahagyta a beszédet és leült.

Mi észrevettük, hogy a házigazdán nagy izgalom és nyugtalanság jelei árulkodtak és mikor Bagget Irand újra elfoglalta helyét az a nyugtalanság egy kikiáltásba tört ki: “Kutya, keresztény kutya, te a mi fenséges Buddhánk nevét a sárba tapostad ezért bűnhődni fogsz!” Most kinyújtotta kezét és megrántott egy zsinórt ami közel hozzá a mennyezetről lógott le. A szoba végén az ő helyével szemben lévő három ajtó azonnal kinyílott és harminc katona rohant be kihúzott kardokkal. A kormányzó felállt és a két őr aki őt kísérte és az étkezés közben egész idő alatt közel a széke mögött állt, előre lépett és mindegyik egy-egy oldalról melléje állt. Ő felemelte kezét és egy parancsot adott, mire a katonák közül tizen előreléptek és egy sorba álltak a fal mellett ahol Bagget Irand széke volt, míg közülük kettő mögéje állt. A csoport parancsnoka előrelépett és közel a kormányzó és a két testőrhöz vigyázzban állva maradt. A vendégek közül senki nem szólt egy szót se, a társaság még csak majdnem meg se mozdult. Ott ültünk mi, teljesen megrémülve a hirtelen változattól. Hirtelen egy mély csend következett be és egy erős fény kezdett sugározni a szobában az asztalfőnél, éppen a kormányzó előtt. Minden szem rá volt irányítva, ő úgy állt ott, a kezével a levegőben, mintha ismét egy parancsot adna, de az arca hamuszürke volt és rémület kifejezését lehetett leolvasni róla. Hirtelen egy homályos alak állt előtte az asztalon és mindenki hallotta a félreérthetetlenül és erőteljesen kimondott a szavakat: ‘Hagyd abba!’ míg a szavak lángoló betűkkel a levegőbe voltak írva a homályos termet és a kormányzó között. A kormányzó megértette, ő úgy állt legalábbis mintha a földre szögezték volna, olyan mereven mint egy szobor. Most a meghatározatlan alak szilárd formát vett fel és mi felismertük benne Jézusét, úgy ahogyan mi már előbb láttuk megjelenni. De mi még inkább afölött csodálkoztunk, hogy mellette egy másik termet állt és ez a termet volt az aki a kormányzó és minden katona figyelmét lekötötte. Ők nyilvánvalóan megismerték és sokkal jobban féltek tőle mint Jézustól. Mikor körülnéztünk láttuk, hogy azok mindannyian teljesen mozdulatlanul álltak. Míg a másik termet egy meghatározottabb formát vett fel, felemelte jobb kezét, úgy mint Jézus is tett, akkor a katonák kezéből csörögve hullottak a kardok a földre. A zaj visszhangzott a teremben, olyan mély volt a csend, a fény pedig mintha mindig erősebben sugárzott. Igen olyan hatékony lett a fény, hogy mi majdnem megvakultunk tőle. A parancsnok volt az első aki visszanyerte önuralmát és kinyújtotta kezeit kiáltva: “Buddha, a mi Buddhánk, a Magasztos.” Akkor a kormányzó is felkiáltott: “Ez valóban maga Fenséges!” és előre vetette magát a földre. A két testőr egy lépést tett előre és segítette felállni, majd újra mozdulatlanul csendben állva maradtak. A katonák közül akik a terem legtávolabbi részén álltak egy kiáltás hallatszott. Azok egy vad csoportba előre siettek az asztal mellett mind a két felöl és az asztalfőnél összegyűlve egy csoportba állva maradtak, kiáltozva: “Megjött a magasztos, hogy megsemmisítse a keresztény kutyákat és vezetőjüket.” Erre Buddha egy lépést tett hátra, úgy, hogy mindegyikükkel szembenézhessen és kezét felemelte a szavakkal: “Nem egyszer mondom én: hagyd abba! nem kétszer, hanem háromszor mondom: hagyd abba!” Minden alkalommal mikor kimondta a szavakat, azok tüzes betűkkel jelentek meg a levegőben, éppen úgy mint mikor Jézus ejtette ki azokat és nem tűntek el, a szavak ott maradtak. A katonák úgy álltak mintha a földre lettek volna szögezve, meresztett szemekkel bámulták, némelyek kezeikkel a levegőben, mások egy lábon állva, abban a testtartásban amiben véletlenül voltak abban a pillanatban mikor Buddha felemelte kezét. Ő Jézus mellé állt és balkezét Jézus felemelt karja alá helyezve mondta: “Ebben úgy mint mindenben, támogatom ennek a kedves testvéremnek a felemelt kezét.” Akkor Jobb kezét Jézus vállára tette és egy pillanatig ebben a helyzetben maradtak, aztán mind a ketten leléptek az asztalról, miközben a kormányzó, a parancsnok, a testőrök és a katonák kábult szürke arcokkal meghátráltak. A kormányzó a székébe süllyedt, amely a falhoz volt tolva és az egész társaság megkönnyebbülten vett lélegzetet. Én úgy hiszem mi mindannyian visszatartottuk a lélegzetünket a néhány perc alatt, míg ez a jelenet lejátszódott.

Akkor Buddha Jézust karon fogta és úgy álltak a kormányzó elé. Szavakban amelyek a terem falairól verődtek vissza, olyan erővel lettek kiejtve, mondta Buddha: “Ne merészeld még egyszer ezt a kedves testvért keresztény kutyának nevezni. Te aki még az előbb könyörület nélkül egy kis gyereket félrelöktél, aki segítséget jött kérni a kedvesei egyikének, míg ez a nemes lélek itt azonnal kész volt, hogy választ adjon a felhívásra.” Most elengedte Jézus karját, megfordult és kinyújtott kézzel Emil anyja felé lépett. Félúton megfordult, úgy hogy a kormányzóról Emil anyja felé nézhetett. Jól lehetett látni, hogy mélyen meghatódott. Szó szerint úgy hajította ki a szavakat, mikor a kormányzóra nézve folytatta: “Te akinek az elsőnek kellet volna lenned, hogy azt a gyereket segítsed, kivontad magadat a kötelességed alól, és azon felül azt, aki igenis a segítő kezet nyújtotta egy keresztény kutyának nevezed. Menj, nézd meg a meggyógyult gyereket, aki még nemrégen egy tört háttal a fájdalomtól görnyedten feküdt. Lásd a kényelmes házat, ami megjelent a nyomorúságos kunyhó helyében, amelyben a mi kedveseink laktak, amiért a te cselekedeteid részben felelősek. Lám a halom piszkot és rongyot ahonnan, ez a nemes lélek, - itt Emil felé fordult, - a gyereket felvette. Lásd milyen gyengéden egy szép ágyba fektette. Lám, hogyan azután a piszok és a rongyok eltűntek. És aközben te, egy szűk látókörű rajongó, aki te vagy, itt ültél kényelmesen bíborszínbe öltve, amit csak a tisztaszívűeknek illik, hogy viseljenek. Te merészeled ezeket az embereket, akik se neked, se valaki másnak egyetlen tekintetben se ártottak, legyalázni, keresztény kutyáknak nevezni, míg Buddha egy követőjének véled magadat te itt, a templom Főpapja! Szégyelld magad! szégyelld magad! szégyelld magad!”

Mintha minden szó a kormányzóba, a székébe és mellette a függönyökbe ütközött és visszaverődött. Minden esetre olyan erővel lettek a szavak kiejtve, hogy a kormányzó remegett és a függönyök oda vissza csapódtak, mintha egy erős szél fújt volna. Tolmácsra nem volt szűkség, a kormányzó teljesen megértett mindent, habár a szavak tiszta angol nyelven lettek kimondva.

Buddha megfordult és kérte az arany korongokat a két férfitől akik azt átvették. Azok átadták neki, ő a korongokkal a kezében a kormányzó elé állt és közvetlen hozzá fordulva mondta: “nyújtsd ki a kezeidet.” A kormányzó engedelmeskedett a parancsnak, de annyira remegett, hogy alig tudta úgy tartani azokat. Buddha mindkét kézbe egy korongot ejtett, amely majdnem azonnal eltűnt, aztán így szólt: “Lám még tiszta arany is eltűnik a kezedben.” A két korong majdnem ugyanabban a pillanatban az asztalra esett a két férfi elé akik azt először kapták.

Most Buddha kinyújtotta mind a két kezét, a kormányzó kezeire tette aki azokat még mindig előre tartotta és megváltózott nyugodt hangon beszélt: “Testvér, nem kell félned. Én nem ítéllek el téged, te csak saját magadat ítéled meg.” Úgy maradt állva míg a kormányzó megnyugodott. Akkor elvette kezeit és így szólt: “Te gyors vagy a kardal, hogy azt amit igazságtalanságnak tekintesz helyreállítsad. De gondolj arra, hogy mikor te mások fölött bíráskodsz és azokat elítélled, azt csak saját magaddal teszed.” Akkor ismét Jézus mellé állt a szavakkal: “Mi akik tudunk, közösen dolgozunk az egész emberiség általános jólétéért és a testvérszeretetért.” Aztán ismét Jézus karját fogva mondta: “Testvér, én ezt a dolgot teljesen kivettem a kezedből. Most vissza átadom neked.” Jézus válaszolt: “Nagyon helyesen cselekedtél, én nem vagyok képes eléggé köszönni neked.” Megfordultak és együtt kisétáltak az ajtón, mire egy hangok lármája tört ki. A kormányzó, a parancsnok, a katonák és a testőrök tolongtak körülöttünk, hogy kezet fogjanak velünk. És mindegyikük egyszerre akarta magát megértetni. A kormányzó mondott valamit Emilnek, ő feltartotta a kezét, hogy csendet kérjen. Mikor őt meglehetett érteni, mondta, hogy a kormányzó felszólít bennünket hogy foglaljuk el a helyünket újra az asztalnál. Láttuk, hogy a parancsnok, miután mindenki helyet foglalt és a rend visszatért, a katonákat az asztal mind a két felén felalította a kormányzó széke mögött, amely közben vissza lett tolva az asztalhoz. A Kormányzó felállt és mondta, míg Emil a beszédet lefordította: “Vallásos buzgóságom által hagytam magamat vezetni és most nagy szégyent és sajnálatot érzek avégett. Úgy hiszem ezt a történtek után aligha szükséges még mondani nektek, láthatjátok a magatartásomon, mennyire megváltóztam. Lenne a mi testvérünk Bagget olyan szíves felállni és az én alázatos bocsánatkérésemet átvenni? Most titeket mindnyájatokat kérlek felállni.” És miután a társaság felállt, így szólt: “Én kérlek titeket mindannyian, bocsássatok meg nekem és szívemből mondom, hogy Isten hozott benneteket, abban a reményben, hogy ha ti kívánjátok, végleg itt maradhattok nálunk. Ha valaha katonai kíséretre lenne szükségetek, habár azt nem gondolom hogy az úgy lesz, akkor én, valamint a parancsnok itt, egy nagy megtisztelésnek tekinteném, a szolgálatotokra lenni. Többet nem tudok mondani. Kívánok mindnyájatoknak egy jó estét, de mielőtt elmentek, akarom mondani, hogy minden tulajdonom a rendelkezésetekre áll. Én üdvözöllek benneteket és a katonák is üdvözölnek és elkísérnek benneteket a szállásotokig. Még egyszer jó estét és salám a Nagy Mennyi Buddha nevében.”

A parancsnok is igyekezett bocsánatot kérni és mondta, mialatt ötfőnyi katonai kísérettel követett bennünket, hogy ő biztos volt abban, hogy mi szövetségben vagyunk a Magasztossal. Megérkezve a mi szállásunkhoz úgy köszöntöttek bennünket, hogy a parancsnok körül egy félkört alkottak és a kardjukat úgy tartották a magasba, hogy azoknak hegyei a parancsnok kardjának hegyét érintette. Akkor gyorsan megfordultak, levették kalapjukat és fél térdre esve mélyen meghajoltak. Ezt az üdvözletet csak nagyon különleges alkalmakkor szokták hozni. Mi elfogadtuk azt, olyan illedelmesen ahogyan csak tudtuk, mire ők eltávoztak. Bementünk a házba, elbúcsúztunk barátainktól és a sátorunkba mentünk. Mi ugyanis annyian voltunk, hogy a ház nem volt képes mindannyiunkat befogadni, azért a táborunk a ház mögött egy bekerített darab földön lett felütve, ahol nagyon kényelmes helyünk volt.

Mikor a sátorhoz értünk, a közös expedíció vezetője egy tábori ágyra ült és így szólt: “Annak ellenére, hogy halálosan elfáradtam, képtelen vagyok egy szemet becsukni, mielőtt többet nem hallok ezekről a dolgokról és én mondhatom nektek, hogy én itt akarok maradni ülve az egész éjszaka, hacsak ti nem tudtok engem jobban felvilágosítani, mert mondhatom nektek, hogy az egész történet ma este mélyen érintett engem. Ti csak ott ültök és hallgattok egy arckifejezéssel mintha mindent tudtok róla!” Mi mondtuk neki, hogy ő éppen annyit tud róla mint mi, mert ezelőtt még soha nem láttunk ehhez hasonlót. Valaki úgy nyilatkozott, hogy a jelenet külön nekünk lett előadva. A vezető majdnem nekitámadt. “Előadva? Az a csoport amely ilyesmit képes lenne előadni hetenként egy milliót kereshetne. És a kormányzó, ha az színészkedett volna, na hát akkor azonnal haljak meg, ez az öreg annyira félt mint egy menyét. Be kell vallanom, hogy egy pillanatig én is annyira féltem mint ő. Az a gyanúm, hogy ez az uraság egy meleg fogadtatást készített elő nekünk. Az a kirobbanás nem csak Bagget Irandnak volt szánva. Mikor azok a katonák berohantak, a hangjuk túl győzedelmesen hangzott. Ha nem nagyot tévedek, egy egészen más színdarab várt ránk, mint amiről tudtunk volt. Valami azt mondja nekem, hogy azt gondolták, hogy Buddha azért jött hogy segítse őket, mert mikor látták, hogy minden ellenük fordul, egyszerűen összeroskadtak. Most, hogy végiggondolkodok rajta, emlékszem, hogy a kardjaikat leejtették a földre. Micsoda erő áradt ki Buddhából! Láttátok, hogyan vágta szavait a vén kormányzó elé? Hatalmasabbnak látszott mint Jézus, hát persze az Ő oldala volt az amelynek szüksége volt egy dorgálásra, mert ezen körülmények között a mi oldalunk meglehetősen jól került elő. Mennyire kikapott az a vén kormányzó, fogadunk, hogy még most se érzi magát valami nagyon jól? Mikor Buddha megfogta a két kezét, úgy tűnt nekem minthogy más ember lett belőle. Ha nem tévedek rövidesen többet fogunk hallani felőle, és én jövendölöm, hogy az valami jó lesz, mert ennek az öregnek nagy hatalma van ebben az országban. Hát, ha ő is annyira elragadtatottnak érzi magát mint én, akkor szeretnék a helyében lenni!”

Tovább beszélgettünk mindenről amit láttunk és hallottunk és anélkül, hogy észrevettük volna, kezdett hajnalodni. A közös expedíció vezetője felállt, kinyújtózkodott és mondta: “Ki akar még aludni? én nem hiszem, hogy nekem szükséges, mindazok után amiket elmondtatok nekem.” Anélkül, hogy levetkőztünk volna, a reggeli előtt még egy órát pihentünk.


TIZENNEGYEDIK  FEJEZET

Másnap reggel mikor a reggelire hívtak bennünket, a közös expedíció vezetője volt az első aki felkelt. Mikor ő készen volt mindenkit nagy sietségre serkentett. Végül a ház felé mentünk a reggelire, ott Emilre és Jastra találtunk. Ő közéjük ült és az egész étkezés közben mindenféle kérdéseket tett fel. Mikor befejeztük az evést, azonnal felállt az asztaltól és szaladni akart, hogy még egyszer megnézze a házat ami egy negyedóra alatt meg növekedett, ahogyan ő azt kifejezte. Kezét Jast vállára tette és így szólt: “Ha két olyan emberem lenne mint Emil és édesanyja, menyire gyönyörködnék benne, velük körbe járni és házakat növeszteni a szegény embereknek!” Aztán folytatta: “De a háztulajdonosok azt nem jó szemmel néznék, mert azoknak kell bérletet fizetnem.” Emil kérdezte: “És ha azoknak a szegény embereknek nem kellene, hogy te házakat növesztesz nekik?” “Akkor mégis csak megtenném és hogyha azok nem akarnának benne lakni, akkor megfognám őket és azokban a házakban lekötözném.”

Jóízűen nevettünk ezen. Mi a közös expedíció vezetőjét mindig egy nyugodt, tartózkodó férfinak ismertük. Később elmondta nekünk, hogy minden amit látott, annyira foglalkoztatta, hogy nem volt másra képes, mint folyton kérdezősködni. Ezt az expedíciót kimagaslóan a legérdekesebbnek nevezte az egész életében, pedig ő ismerte a világ legeldugottabb helyeit. Szilárdan elhatározta, hogy segíteni fog egy második expedíciót szervezni, hogy az ásatásokat a barátaink vezetése alatt folytassuk, de az a hirtelen halála miatt lehetetlenné vált. Alig bírtuk visszatartani, hogy azonnal a kis házhoz ne menjen. Végül is Jast és a többiek közül egyik ember vele ment egy helyre, ahonnan láthatta. Onnan körülbelül egy félórával később visszajöttek, ő csupa elragadtatás volt. Ő látta a házat és az valódi volt. Bizalmasan közölte velünk, hogy az hatékonyan emlékeztette egy álomképre gyerekkorából, amiben ő saját magát látta tündérekkel járni, házakat építeni a szegény embereknek és azokat boldoggá tenni.

Mivel a társaságunk olyan nagy volt, jobbnak láttuk, hogy ne mindannyian egyszerre menjünk megnézni a kis házat. El lett határozva, hogy öt vagy hattagú csoportokban megyünk oda. Az első csoportot Emil, a közös expedíció vezetője, egy vagy két asszony és én alkottuk. Mi elindultunk és mikor a ház mellet mentünk, hol Emil anyja tartózkodott, ő és a háziasszonyunk csatlakozott hozzánk. Mi tovább sétáltunk, még a ház látható lett, ott a kislány már sietett elénk, Emil anyjának karjaiba vetette magát, a közléssel, hogy a testvére teljesen meggyógyult. mikor a házhoz értünk, a gyerek anyja is kijött, Emil anyja előtt térdre esett és bizonyította, hogy imádja őt. Emil anyja megfogta kezeit és felállította, míg megértette vele, hogy nem kell előtte letérdelni; amit neki tett, azt megtenné mindenkinek; az asszonynak nem őt hanem a jó Istent kell köszönnie az áldásért amit kapott. A kisfiú kinyitotta az ajtót, az anya felszólított bennünket, hogy menjünk be. Mi követtük az asszonyokat, miközben a mi háziasszonyunk fordította a beszélgetést. Kételkedni lehetetlen volt a ház még állt négy szobával, kényelmesen berendezve, három oldalról a legnyomorultabb viskókkal körülvéve. Elmondták nekünk, hogy azok lakói el akartak költözni, mivel azt gondolták, hogy ezt a házat a gonosz építette és, hogy bajba jutnak, ha ott maradnak.

Valóban, mi még hallottunk a kormányzóról, mert tizenegy óra körül, azon reggel elküldte a parancsnokot egy tagozat katonával, hogy meghívjon bennünket ebédre délután két órára. Mi elfogadtuk a meghívást és a megállapodott órában készen állt egy díszőrség, hogy a házához kísérjen bennünket. Az olvasó megfogja érteni, hogy abban az országban nem volt szép fogat, tehát az egyedüli közlekedési eszközt használtuk ami a rendelkezésünkre állt, ugyanis a lábainkat. A kormányzóházhoz érve, láttuk, hogy néhány láma, köztük a közelben lévő kolostor főpapja, már előbb megérkezett. Hallottuk, hogy ez a kolostor 1500 - 1800 lámának ad helyet és hogy nagyon jelentős. A kormányzó a papok egy magasabb rendjéhez tartózott a kolostorban. Egy élénk vitát vártunk ebben a társaságban, de hamarosan észrevettük, hogy az ebéd azzal a céllal lett rendezve, hogy az expedíció tagjaival megismerkedjenek, a barátaink ugyanis jól ismerték a főpapot, akivel gyakran találkoztak és együttműködtek. A kormányzó ezt nyilvánvalóan nem tudta, mert a főpap körülbelül három évig egy utazáson volt és éppen csak a mi érkezésünk előtti estén tért vissza. Az étkezés közben volt alkalmunk észrevenni, hogy ezek a lámák jó kiképzést kaptak, széles látókörük volt az életre és világlátott voltak; ketten közülük Angliában és Amerikában töltöttek egy évet. A kormányzó elmondta nekik mi történt az előző este és mire az étkezés véget ért átlagosan véve egy nagy összetartás érzése uralkodott. Ami a kormányzót illeti, ő egy rokonszenves benyomást keltett bennünk; egyetlen megjegyzésével az előző esti eseményről azt tanúsította, hogy ő az eseményből egy nagy szellemi felvilágosulást merített. Nyíltan bevallotta, hogy ő azelőtt minden külföldit mélyen gyűlölt. Mi arra kényszerültünk, hogy minden beszélgetést, tolmácsok segítségével folytassunk, ami nem nagyon kedvező, hogy a másik ember legmélyebb gondolatait megismerjük.

Mielőtt eltávoztunk, megkaptuk a szívélyes meghívást, hogy látogassuk meg a kolostort és másnap mint vendégek legyünk ott. Emil rábeszélt bennünket, hogy fogadjuk el a meghívást és valóban egy kellemes jókedvű és tanulságos nap lett a számunkra. A fő-láma egy nagyon különös embernek mutatkozott. A barátság amely azon a napon, közte és a mi vezetőnk között jött létre, később az életük végéig tartó mély testvéri jóindulatúsággá érett és felbecsülhetetlen szolgálatokat biztosított a későbbi kutatómunkánkban a szomszédos országokban.


TIZENÖTÖDIK  FEJEZET

Emil elmondta nekünk, hogy ezen este ismét egy összejövetel lesz, olyasféle mint amelyiken az előző évben részt vettünk abban a faluban ahol laktunk és mindannyiunkat meghívott rá. Ezt a meghívást mi nagy örömmel elfogadtuk.

Emil, Emil anyja és én röviden az összejövetelre kitűzött időpont előtt a házhoz mentünk, ahol a kisfiú meggyógyult, annak anyjáért és nővéréért, akik kérték, hogy velünk jöhetnek-e. Az összejövetel helye felé vezető úton, néhány düledező agyag kunyhó mellett mentünk el. A kislány azok közül egyik ajtaja előtt megállt és mondta, hogy itt egy vak asszony lakik, akit ő szeretne elvinni az összejövetelre, ha azt ő maga is akarná. Emil megengedte neki, a kislány bement, míg mi kint vártunk. Néhány pillanat után újra kijött a gyerek, mondva, hogy az asszony fél és intett Emilnek, hogy menjen vele. Emil és a kislány az ajtó felé mentek, ahol megálltak és egymás közt tanakodtak, aztán bementek a házba. Aközben Emil anyja így szólt hozzám: “Ez a gyerek egyszer egy hatalom lesz a jónak a szolgálatában ezek között az emberek között, mert neki megvan az adottsága és elszántsága, hogy kitartson amellett amire vállalkozott. Mi elhatároztuk, hogy hagyjuk őt, hogy a saját módján lásson ehhez a dologhoz, hogy önbizalomra tegyen szert, mi csak a legjobb belátásunk szerint irányítjuk és segítjük őt. Lássuk csak milyen eljárást alkalmaz, hogy ezt az asszonyt rábírja, hogy az eljöjjön a gyülekezetre. Hihetetlen mennyire félnek tőlünk ezek a jó emberek. Sokan elköltöznek a kislány házának közeléből, miközben az ember azt várhatná, hogy csoportosan jönnének hozzánk, hogy ők is kapjanak olyan házakat. Ebből az okból arra kényszerülünk hogy kíméljük az érzelmeiket. Habár mi a legszívesebben mindannyiukat kisegítenénk a szegényes környezetükből, ők az első közeledésünknél elmenekülnek.

Én akkor feltettem a kérdést, hogy hogyan volt akkor képes a gyereket és a szüleit segíteni? Emil anyja így válaszolt: “Az a gyerek magatartása által volt lehetséges, általa az egész családon tudtunk segíteni. Ő a duzzasztó erő ebben a családban, és őáltala ezt az asszonyt is fogjuk tudni segíteni és még sokakat itten.” Emil anyja a kunyhókra mutatott körbe. “Mi az ilyenfajta emberek sorsával törődünk leginkább. Az a házikó nem hiába lett teremtve.”

Most Emil és a kislány újra kijöttek és mondták, hogy az asszony kérte a kislányt, hogy várjon rája, ők rövid idővel később követnének bennünket. Mi tovább mentünk és a gyereket a vak asszonynál hagytuk. Mikor az összejövetel helyére értünk, majdnem mindenki jelen volt, hallottuk, hogy a kolostorbeli főpap lesz a legfontosabb szónok az este. Elmondták nekünk, hogy Emil körülbelül másfél evvel ezelőtt találkozott ezzel a lámával és hogy azóta egy meleg barátság jött létre köztük. Ez az összejövetel a láma kívánságára lett rendezve. Ezzel a céllal látogattak meg bennünket az utolsó nap a sivatagban. A Kormányzó nyilvánvalóan közvetlen az ő alattvalója volt. A vezetőnk némely sejtelmei valóban bebizonyultak, de a barátaink egyáltalán nem tanúsítottak félelmet.

Emil mondta, hogy ezek a férfiak attól a pillanattól fogva mind a ketten hű barátaik lettek. Csak ritkán esik meg, hogy ők ilyen magas állásban lévő emberekkel jutnak közeli kapcsolatba mint ez a kettő, de megvoltak elégedve a dolgok lassú előre menetelével. Elmondták nekünk, hogy az előző este már a harmadik ízben történt, hogy Buddha és Jézus együtt megjelentek, segítséget nyújtani és tetszett a barátainknak, hogy mi annak ezennel tanúi voltunk. Ők az esetet egyáltalán nem diadalként fogták fel, inkább mint egy szerencsés alkalom, amely lehetővé tette nekik ezekkel az emberekkel együtt dolgozni.

A kislány hamar ott volt a vak asszonnyal, őt kézen fogva. Némileg hátrafelé, a terem egyik felén talált egy helyet a védencének. Miután az asszony leült, a kislány az asszony felé fordulva állva maradt, míg annak mind a két kezét fogta. Valamivel később előrehajolt, mintha halkan beszélne hozzá. aztán újra kiegyenesedve, elengedte az asszony kezeit, az övéit a vak szemeire tette és néhány pillanatig úgy tartotta azokat. Ezzel a mozdulat odavonta a teremben lévők figyelmét, még a főpapét is. Mindenki felállt és a gyerek és az asszony felé nézett, míg a főpap a hozzájuk ment és a kezét a kislány fejére tette. Akkor a gyerek testén láthatóan egy megrázkódás ment végig, de nem váltóztatta meg a testtartását. Úgy maradtak pillanatokig mind a hárman, akkor a kislány elvette a kezeit és örömmel kiáltott fel: “Te egyáltalán nem vagy vak, hiszen te látsz!” Ajkait az asszony homlokára nyomta, a mi vezetőnk felé fordult és némileg zavartan így szólt hozzá “Hé, én a te nyelveden beszéltem, hogy voltam én képes arra?” És aztán: “Miért nem veszi észre az asszony, hogy már nem vak? Hiszen ő lát.”

Mi Ismét az asszony irányába néztünk, és igen, ő felállt és a főpap ruháját mind a két kezével megragadva a helyi nyelven felkiáltott: “Én látlak.” Aztán zavartan körbenézett a teremben és mondta: “Mindenkit látok.” Elengedte a főpap ruháját és arcát a kezeivel eltakarva kezeibe visszasüllyedt a székre és sírva mondta: “Én látok, én látok. De ti mind olyan szépek vagytok én pedig olyan piszkos vagyok, had menjek el, én elakarok menni.” Akkor Emil anyja előrelépett, közvetlen az asszony mögé állt és kezeit annak vállára tette. A pap felemelte kezeit, de egy szó nem lett ejtve. Az asszony régi ruhája majdnem azonnal ujjá lett. Emil anyja elvette kezeit az asszony vállairól, az asszony felállt, ijedten és kábultan körülnézett. A pap kérdezte, hogy mit keres, amire azt válaszolta, hogy a régi ruháit keresi. Akkor a pap így szólt: “Ne keresd, lám te szép új ruhába vagy öltözve. Az asszony még egy pillanatig zavarban állt előre nézve, akkor kiderült az arca, mélyen meghajolt és újra elfoglalta a helyét. Akkora volt az érdeklődés a történtekben, hogy mi mindannyian a főszereplő körül tolongva álltunk.

Közben a vezetőnk a kislányhoz fordult és csendesen beszélgettek. Később elmondta nekünk, hogy a gyerek jól beszélt angolul. Mikor a helybeli nyelven beszéltek a háziasszonyunk lépett fel mint tolmács. Mi most hallottuk, hogy az asszony több mint huszonöt évig vak volt, a vakságát az okozta, hogy egy rabló banda egyik tagja egy lövés sörétet kergetett a szemeibe, ami a szemgolyókat átfúrta.

A társaságból valaki javasolta, hogy üljünk az asztalhoz, míg mi elfoglaltuk a helyünket az asszony felállt és mondta Emil anyjának, aki még mindig nyugodtan mellette állt, hogy ő inkább el szeretne menni. A kislány odajött és mondta, hogy ő vele megy, hogy biztonságban hazakísérje. Most a főpap kérdezte az asszonytól, hogy hol lakik, miután az válaszolt, a főpap mondta neki, hogy nem kell visszamennie abba a szegényes kunyhóba. A kislány erre közbeszólt, hogy ő az asszonyt a saját házába akarja vinni és karonfogva elhagyták a termet.

Mikor mindenki leült, a tányérokat mintha láthatatlan kezek helyezték az asztalra. Mi észrevettük, hogy ez meglepte a papot, aki ámulva körülnézett. De mikor az ételek ugyanúgy kezdtek megjelenni, Emil anyjához fordult, aki a jobbján ült és kérdezte, hogy náluk ez a szokás? Bekellett vallania, hogy meg soha nem volt kiváltságos ilyesmit látni.  Aztán Emilhez fordult aki a beszélgetést lefordította nekünk, mintha őtőle várná a magyarázatot. Akkor Emil megmagyarázta, hogy ugyanazt az erőt, ami által a vak asszony visszanyerte látását, ők képesek használni arra, hogy mindent létrehozzon, amire csak szükségük van. Világos volt, hogy a pap még egy rejtély előtt állt, de nem szólt semmit, mielőtt az étkezés majdnem véget ért. Akkor felállt és miközben Jast tolmácsként lépett föl, mondta: “Azt hiszem ezen pillanatban mélyebben látok, mint gondoltam volna, hogy emberi lényeknek lehetséges. Annak ellenére, hogy az egész életemet papi rendben töltöttem, abban a feltételezésben hogy az embertársaimat szolgálom, most belátom, hogy saját magamat sokkal jobban szolgáltam mint a testvéremet. Mennyire kitágult ma este a testvériség fogalma és az én látásköröm ugyanabban a mértékben kiterjedt. Csak most vagyok képes látni, menyire összezsugorodottan és mindenkit lenézve éltünk mi, kivéve a saját csoportunkat. A most kinyílt szemeim képesítenek arra, hogy lássam, hogy ti a magasztosakhoz tartóztok és mi is és ez a belátás egy mennyei örömre tesz szert nekem.”

Itt abbahagyta félig felemelt kezekkel, miközben a tekintetét egy meglepetés és öröm derűsítette. Egy pillanatig úgy maradt állva és mondta: “hát hiszen ez őrültség. Én kitudom és akarom fejezni magamat azon a nyelven amelyet ti beszéltek. Miért ne tudnám? Most megértem mire céloztál, mikor azt mondtad, hogy az ember lehetőségei a kifejezésre határtalanok. Érzem, hogy közvetlen beszélhetek hozzátok, úgy hogy megfogtok érteni engem.”

Egy pillanatig várt, mintha a gondolatainak fonalát felvenné és tovább beszélt tolmács segítsége nélkül. Később elmondták nekünk, hogy akkor beszélt először Angolul.

A főpap folytatta: “Milyen fenséges közvetlen a ti nyelveteken beszélni hozzátok. A szélesebb belátással, amely az előbb lett ajándékozva nekem, nem értem meg sehogyan, miképpen tudják az emberek testvéreiket ellenségnek tekinteni. Olyan világosan látom, hogy mi mindannyian ugyanahhoz a családhoz tartózunk, ugyanabból a forrásból és ugyanazon ok által jöttünk létre. Nem az következik abból, hogy mindenkinek van helye? Ha egy testvér a dolgokat máskép kivájna látni mint mi, miért mondanánk akkor azt hogy ő elveszett? Én belátom, hogy nem avatkozhatunk bele, mert azzal csak a saját fejlődésünket lassítanánk le és saját magunkat elszigetelnénk. Ha úgy teszünk, akkor csak azt érjük el, hogy a házunk leroskad a fejünk fölött. Én most egy korlátozott faj helyett egy egyetemes, örök határtalan, Mindenséget láthatok. Minden az Egyből ered és visszatér az Egy-be.”

“Látom, hogy a ti Jézustok és a mi Buddhánk ugyanabban a fényben éltek. Az Ő életük, valamint mindenki élete, akik abban és azáltal a fény által élnek kell, hogy abban az Egyben elvegyülnek. Kezdem a pontot látni ahol minden összejön. A Kristálytiszta fény rám veti sugarait. Az elkülönítés az embernél kezdődik, aki önmagát a királyságra akarja felemelni, de mikor azt a helyet elérte, továbbá nem képes a testvérét királyinak tekinteni. Ő egyedül akar király lenni, a testvére legyen a rabszolga.”

Miért tette a kezeit az a gyerek annak a jó léleknek a zárt szemeire? Én most belátom, hogy az a gyerek mélyebben látott mint én, kinek kellene, hogy több ismerete legyen. Egy hatalmas szeretet volt az ok. Ugyanaz a szeretet hozta létre azt, hogy Jézus és Buddha együtt megjelentek, amelyen először én csodálkoztam, de most már nem. Belátom, hogy nem tesz kárt nekünk, ha mi titeket mindnyájatokat befogadunk szeretetünkbe, mert ha mi úgy teszünk, osztozunk a jóban, ami nektek van és az csak a javunkra válhat. A fegyverzet, amely engem megvéd, ugyanazon a módon titeket is meg fog védeni. És ugyanis ha titeket és engem megvéd, kell, hogy mindenkit megvédjen. A választóvonal eltűnt. Mely egy mennyei igazság! Megértem hogyan gondolkodtok ti, mikor azt mondjátok, hogy a világ az Isten világa és hogy a távollévő és a közelálló egyformán hozzá tartóznak. Ha mi a távollévőt és a közelállót csak egy ponton látjuk, akkor mind a kettő ugyanaz lesz a számunkra. Mi egy helyen élünk, amelyet a mi saját világunk vesz körül és nem látjuk, hogy azon a mi kicsi világunkon kívül, az egész széles világ körülvesz bennünket és ez a világ segíteni fog bennünket, ha csak mi azt megengedjük. És akkor gondoljunk arra, hogy Isten mindannyiunkat körülveszi!

“Most megértem a szent Testvér gondolatát, aki azt mondta, hogy az ajtók tágra nyílnak az előtt, aki hajlandó befogadni. Mondva lett, hogy az embernek nemcsak a füleit kell kinyitni, hanem azzá kell válnia amire jogot tart és azáltal hogy önmagát elveszti, felemelkedik az emberiség testvérségébe. Cselekedetek állhatatosak, nem a szép szavak. Látom, hogy az előre menetelre vezető utat nem csak mások hanem a saját hittételeink is eltorlaszolják. Valaki kisajátítja magának a legfenségesebb pártfogását; mindenki igyekszik saját magát felmagasztalni, azáltal, hogy másokat vádol és megaláz. Ahelyett, hogy az erőt arra használjuk, hogy másokat megalázzunk, arra kell használnunk, hogy emeljük fel azzal az egész emberiséget.  A mindenható nem csak egy népet teremtett ugyanabból az életből, hanem a föld minden népét. Most eljött az idő, hogy válasszunk a hittételek és az emberiség testvérsége között. Hittételek csak az ember bűvészi ravaszságai. A hit amely hegyeket elmozdít, ezen a síkon még csak a magban szendereg. Vannak az emberiség részére még elérni való magaslatok és nagyságok. A szellemi felvilágosulás törvénye megelőzte a csoda törvényét. Ez a szellemi felvilágosulás törvénye a Szeretet törvénye és Szeretet Egyetemes Testvérséget jelent.”

“Én most belátom, hogy csak az szükséges, hogy mindenki visszatérjen a saját vallásának forrásához és hogy minden hibás magyarázatot megsemmisít és minden önzést felad. Mindenkiben ott található az alkimista tiszta aranya, a Mindenható Bölcsessége, a te Istened, az én Istenem, nem a népek sok Istene, hanem egy és ugyanaz az Isten. Ez az Isten, aki Mózeshez szólt az égő rózsabokorból, az Isten akiről Jézus beszélt, mikor Ő azt mondta, hogy a küzdelem órájában az imával seregeket hívhat segítségére, mikor a munkát végbeviszi amelyet az Atya rábízott. Az Isten akihez Szent Péter imádkozott, mikor a börtönből kiszabadult. Én megértem a nagy hatalmat, amelyet segítségül hívhatnak azok akik együttműködni akarnak egy szent élet Testvériségében.”

Akkor a főpap fölemelte poharát és egy pillanatig a tenyerén tartotta, míg mozdulatlanul állt; az üvegpohár porrá vált. Aztán folytatta: “Jerikó katonái ismerték ezt a hatalmat mikor ők a kürtjeiket megfújták. Szent Pál és Szilás ismerte azt, mikor kiszabadították magukat a börtönből.” Ismét egy pillanatig teljesen mozdulatlanul állt, Akkor az épület amiben mi voltunk, remegni és oda vissza rázkódni kezdett, villámok csapódtak ki és két óriási szikladarab kilazult a hegyfalról, majdnem két kilométerre tőlünk; azok a hegyek lábánál a völgybe zuhantak. A falubeliek halálfélelemben siettek ki a házaikból,  nekünk nehezünkre esett, hogy ne kövessük azok példáit, olyan hevesen rázkódott az épület.

Akkor a főpap fölemelte a kezét, mire minden csendes lett és folytatta: “Mi haszna van a hadseregegeknek és hajóhadaknak, mikor az ember tudja, hogy Istennek megvan ez az ereje és az Ő igazi gyerekei képesek azt használni. Egy egész hadsereget ellehet söpörni úgy mint egy gyerek a gyermekláncfű pelyheit elfújja. Nagy hadihajók? Az ember azokat feloldhatja mint ezt az üveget.” Most felemelte a tálat, amire a port leszórta, amibe az imént az üveg átváltózott, ráfujt és lám az lángrálobbant és teljesen eltűnt.

A főpap folytatta: “Ezek a seregek nem azért jönnek, hogy a te vagy az én munkámat elvégezzék, vagy hogy az ember azokat eszközökként használja; de az ember felhívhatja azokat, hogy segítsék és bátorítsák és vigasztalják őt, a mestert minden életfeltétel fölött. Ezzel a hatalommal képes az ember, hullámokat elcsendesíteni, szeleket irányítani, tüzeket kioltani és egy tömeget vezetni. De az ember csak akkor használhatja azokat mikor mester lett fölöttük. Az ember használhatja az egész emberiség javára, vagy egy olyan ember jelentőségét bemutatni aki Istennel együttműködik. Aki az istenségében képes ezeket a seregeket felszólítani, tudja azt is, hogy ezeket az egyesült erőket csak akkor használhatja mikor az emberiséget igazán szolgálja, mert ő tudja, hogy azok őt éppen úgy megsemmisíthetik, ahogyan őt megvédik.”

A szónok egy pillanatra abbahagyta a beszédet, kinyújtotta kezeit és ünnepélyes, tiszteletteljes hangon mondta: “Atyám, ez egy nagy öröm hogy ezek a jó barátok ma este itt vannak velünk és mi egy igazi szerény szívvel mondjuk: ‘Legyen meg a te akaratod.’ Mi nekik adjuk áldásunkat és egyúttal az egész világnak.” Aztán leült, olyan nyugodtan mintha nem történt volna semmi különös, a barátaink mind egyaránt nyugodtak voltak. A mi társaságunk tagjai azonban magukon kívül voltak a felindulástól. Akkor a láthatatlan kórus ujjongni kezdett: “Mindannyian ismerik a hatalmat ami egy névben rejlik és az ember királynak nevezheti önmagát egy alázatos szívvel, hogy mint a legfensőbb hatalom uralkodjon önmagán.”

Az előző figyelemre méltó események lefolyása alatt nem voltunk tudatában a feszült, ideges állapotunk felől, de mikor a kórus abbahagyta az énekelést éreztük, hogy nekünk éppen erre az énekre volt szükségünk, hogy segítsen bennünket lazítani. Mikor a zene utolsó hangjai elhaltak, felálltunk a helyünkről és körülvettük a barátainkat és a főpapot. A közös expedíció vezetőjének és a mi vezetőnknek ezzel alkalmuk volt sok kérdést intézni hozzájuk és mikor a pap látta, hogy milyen nagy az érdeklődésük, meghívta őket az estét tovább őnáluk tölteni. Ők jóéjszakát kívántak nekünk és együtt elhagyták a termet.

Másnap tizenkét órakor elkellett indulnunk. Megállapodtunk, hogy csak Jast és Chander Sen kísér el bennünket az expedíció kiindulópontjáig. Ott Emil majd csatlakozna hozzánk, miután mind a hárman visszatérnének velünk a korábbi téli szállásunkra. Miután ezt megbeszéltük, visszamentünk a táborunkba, de mi annyira belemerültünk mindenbe minek tanúi voltunk, hogy már hajnalodott mire pihenőre tértünk.


TIZENHATODIK FEJEZET

Délre minden előkészületet befejeztünk, a falu lakóinak többsége összejött, hogy jó utazást kívánjanak, azok ujjongása és jókívánságai kíséretében elhagytuk a falut. Azon este körülbelül hat óra körül értünk első megállóhelyünkre, hol arra kényszerültünk, hogy egy széles folyón keljünk át. A legjobbnak látszott, hogy itt felütjük a sátrunkat, hogy előkészüljünk az átkelésére a folyón, mivel az a következő nap legnagyobb részét igénybe venné. Mivel se híd se hajó nem volt, a víz fölött egy hosszú bőr szíjjakból fonott kötélen csúsztatva keltünk át, amelyet a folyón át kötöttek. A társaság emberi tagjainak nem volt nehéz a kötelet használni. Nagy nehézség volt azonban a lovakat és a szamarakat a másik partra vinni. Végül mégis elértük azt úgy, hogy szíjjakból készült erős kötelékkel az állat úgy lett megerősítve, hogy az a hosszú kötélen csúszott, ez a kötelék először az állatok testére lett kötve, majd a hosszú kötél körül tekerve, hol az állat a folyó meredek partjáról lett tolva ott akkor a kavargó folyó fölött lógott, miközben a másik partra lett húzva. A kötelékre zsinórok voltak erősítve, elég hosszú, hogy átérjen a vízen, az egyik vége, hogy az állatot áthúzzák, míg a másik vége arra szolgált, hogy vissza lehessen húzni a köteléket a következő teherért. Így mindannyian biztonságban elértük a túlpartot. További nehézségeket nem tapasztaltunk és ezt az utat valóban sokkal jobbnak minősíthettük mint amerre oda mentünk, kivéve ezt az átkelést. Baleset nélkül elértük a kiinduló pontunkat, ahol az expedíció szét vált és ahol azok akik haza mennének előkészületeket tettek, hogy a szokásos úton elérjék a tengeri kikötőt.

Másnap reggel Emil csatlakozott hozzánk és miután a társainktól elbúcsúztunk, útra keltünk a falu felé, ahol az előző telet töltöttük. A rablók táborában ismét két napot pihentünk, ahol a két férfi akik onnan velünk jöttek ottmaradtak, úgy hogy a társaságunk most már csak hét tagból állt. A két rabló beszélt a társainak a különleges utazásról és a csodákról melyeket láttak, annak következtében elhalmoztak bennünket minden elképzelhető udvariassággal. A három barátunknak a legnagyobb tiszteletet tanúsították, a banda vezére megígérte nekik, hogy ők a városok fekvését feltétlen titokban tartják, hálából a velük szemben mutatott jóindulatért. Hallottuk, hogy amúgy is nagyon kevés veszély volt arra, hogy ez a banda valaha megpróbálná olyan távolra menni, mert a sivatagi bandák soha nem vonulnak a hegyekbe és a rablók a hegyekből soha nem lépnek a sivatagba, mivel azok folyton háborús lábon állnak egymással. Tudtunk szerint betartották ígéretüket.

Azon a reggelen mikor elhagytuk a tábort, a rablófőnök a vezetőnkhöz jött és adott neki egy kis ezüst pénzt, egy különleges felirattal, körülbelül akkorát mint egy Angol shilling. Azzal azt mondta, hogy ha valaha a rablóbandák egyike ebben az országban zaklatna, ennek a pénznek a felmutatásával azonnal békében hagynak bennünket. Mondta nekünk, hogy ez az érem sok nemzedéken át a családja tulajdonában volt és hogy ő maga nagyra becsüli, de ő azt a mi vezetőnknek akarja ajándékozni tisztelet jeléül. Emil, miután gondosan megnézte mondta hogy az egy nagyon hü másolata egy  pénznek, amely sok ezer évvel ezelőtt a Góbi sivatag északi részén volt forgalomban. A keltezés mutatta, hogy ez a bizonyos érme több mint hétszáz évvel ezelőtt lett verve. Elmondta nekünk, hogy ezt a pénzt a környék némely lakói talizmánként hordták és az ő elképzelésük szerint minél régebbi annál nagyobb a hatása. A vezér és az egész banda kétség kívül nagyra becsülte. Ebből a faluból tovább utaztunk és további kalandok nélkül a téli szállásunkra értünk. A barátaink akik a sivatagban meglátogattak és akiket a Főpap falujában hagytunk szívesen fogadtak bennünket.

A régebbi háziasszonyunk ismét meghívott bennünket, hogy menjünk hozzá lakni, mi azt a meghívást örömmel elfogadtuk. Most csak négyen voltunk, mivel a társaságunk hét tagja visszament Indiába és Mongóliába, hogy felvegyék a további kutatómunkát. Ezt közösen úgy beszéltük meg azért, hogy több időnk legyen a feliratok lefordítására. Nagyon csendes volt a falu, mi minden időnket az abc-t képező betűjelek formájának, jelképeknek, jeleknek, és azok elhelyezésének tanulmányozására szenteltük. Sorrendbe helyeztük azokat úgy, hogy az lehetővé tette nekünk azokat használni, úgy némi belátást kaptunk a szavak jelentőségébe. Ebben a munkában Chander Sen segédkezett nekünk. Ő azonban nem lehetett folyton velünk, de akkor ott volt még a háziasszonyunk, hogy átsegítsen bennünket a nehéz pontokon. Ez úgy ment december utolsó napjáig, mikor észrevettük, hogy ismét számos ember érkezett a faluba az évi összejövetelre. Majdnem mindannyian ugyanazok voltak akikkel az előző éven is találkoztunk. Az összejövetel helye nyilvánvalóan nem az volt mint az előző éven, ahelyett most a templomban lenne a gyűlés és ott az öt legmagasabban lévő termek közül a középsőt használnák amelyik a sziklafal mentén volt, mint ahogy már feljebb le van írva.

Szilveszter este már korán indultunk a templomba, hogy beszélhessünk az emberekkel akik az ünnepre jöttek. Azok nyilvánvalóan nagyon különböző helyekről érkeztek, és a külvilágban történt mindenféle dolgokról beszéltek velünk, amivel mi lassacskán minden kapcsolatot kezdtünk elveszteni. Mi azonban boldognak éreztük magunkat a munkánkban, az idő gyorsan múlott, és nagyon megvoltunk elégedve.

Míg úgy beszélgettünk a vendégek egyike bejött a közléssel, hogy a hold olyan szépen világit. A jelenlévők egy része, köztük mi négyen, kimentünk a járdára amelyet a sziklafal alkotott. Erről a magasságról valóban egy gyönyörű látvány volt. A hold éppen akkor kelt és mintha egy gyengéd, folyton váltózó színek keretében lebegett és visszatükröződött a szélesen kiterjedt hegyeket és a völgyet betakaró hó ruhában. Valaki mondta, hogy a harangjáték azon este játszani fog. Néhány pillanattal később el is kezdődött. Először mintha nagyon távol egy csengőt ütöttek volna, majd kicsi harangok aztán még kisebb harangok szóltak, amelyek folyvást közelebb jöttek míg úgy tűnt, mintha alattunk lett volna. Olyan hatékony benyomást keltett, hogy lefelé néztünk, hogy láthassuk a harangokat. A dallam folytatódott míg úgy tűnt mintha ezernyi harang egyszerre szólt volna tökéletes összhangban. A színes felhő addig emelkedett míg úgy látszott, hogy a sziklafalat érinti, amelyen mi álltunk és mintha csak úgy ráléphetnénk, a föld teljesen elbujt alatta. Míg a színek hullámokban felemelkedtek, a harangok hangja nekiduzzadt, a zenéjük minden helyet betöltött.

Úgy tűnt nekünk mintha egy nagy ógörög-színpadon álltunk volna, ezernyi kevésbé meghatárolt termetekkel és arcokkal körülöttünk, amelyek a hangversenyt hallgatták. Akkor egy erőteljes, teljes tenor az “Amerika” énekbe kezdett és egy pillanat alatt, miközben a harangok a dallamot játszották, számtalan hang átvette a szavakat. Úgy a dal végig lett énekelve, mikor mi hirtelen hangokat hallottunk mögöttünk amelyek azt mondták: “Amerika, mi köszöntünk téged. Mások mondták: “Mi köszöntjük az egész világot.”

Megfordultunk, ott állt Jézus a Főpappal és Emillel. Mi annyira elvoltunk ragadtatva a körülöttünk lejátszódó csodával, hogy teljesen megfeledkeztünk mások jelenlétéről a közelünkben.

Mindenki félre állt, hogy őket hármukat beengedjék a szobába. Mikor Jézus megfordult, hogy az ajtón bemenjen, újra láttuk azt a különleges fényt, amely mindig sugárzott ahol ő volt és mikor belépett az egész szoba azon pillanatban egy fehér fényben fürdött. Most mindenki bement és asztalhoz ült. Jézus az első asztalhoz ült, a Főpap a mi asztalunkhoz, Emillel és a mi vezetőnkkel egyik-egyik oldalán. Ezennel csak két hosszú asztal volt, azok a terem egész hosszát igénybe vették. Az asztalokon nem volt semmi, de alighogy leültünk, máris ragyogó fehér abrosz terült rajta és a készletek majdnem azonnal megjelentek. Az eledel egyidejűleg a tányérokkal volt ott, a kenyér kivételével. Jézus előtt az asztalon megjelent egy kenyér, Ő a kezébe vette azt és kezdte darabokra törni, amit aztán egy tálra rakott. Mikor az megtelt, egy homályos gyerek termet felvette, aztán mozdulatlanul állva maradt, ugyanúgy megtelet hét tál és azokat hét olyan termet a kezében tartotta. Míg Jézus a kenyeret törte és a tálakra rakta, az eredeti kenyér nem lett kisebb. Mikor az utolsó tál megtelet, Jézus felállt, kinyújtotta kezeit és megszólalt: “Ez a kenyér amit kiosztok nektek a tiszta Isten-életet ábrázolja. Vegyetek részt ebben a tiszta Életben, ami mindig az Istené marad.” Miközben a kenyér ki lett osztva folytatta: “Mikor én azt mondtam, ‘én felemelkedem’ és azáltal, hogy én úgy felemelkedem, minden embert magamhoz fogok vonni, tudtam, hogy egyszer a tapasztalat fényében, mindenkinek ugyanaz lesz a belátása, és tudni fogja, hogy ő úgy mint én, felemelkedhet és fel fog emelkedni. Én az emberek között, itt a földön láttam a mennyországot. Ez az Igazság amelyet én beláttam és ez az Igazság felfogja szabadítani az embereket. Akkor megfogják érteni, hogy csak egy nyáj és egy pásztor van és hogy ha egy eltéved, a többi kilencvenkilenc juhot biztonságban ott lehet hagyni, és az egyet keresni és visszahozni. Isten lehet minden mindenben minden gyereke számára és ők az övéi, mert ők drágábbak neki mint a verebek vagy a mező liliomai. Ha Ő a liliomok virágzásában örvendezik és egy veréb hullását megjegyzi, mennyivel inkább észre fogja venni kedves gyerekeinek növekvését. És nem is ítéli el őket szigorúbban mint a liliomot vagy a verebeket, hanem a remek tervében mindegyik részére van egy szeretettel telt szándéka, és egyetlen egyet se lehet onnan kizárni, mikor az Ő tökéletes országa létrejön.”

“Én beláttam, hogy ha ezt az eseményt a legtisztább aranyból készült betűkkel a templomok falára lehetne vésni, ahol a világ a legjobb gondolatait gondolja, hogy akkor az emberek gondolkodása kiemelkedne a sár és iszap fölé, mivel az egy szilárd sziklát tenne a lábaik alá, egy biztos és valódi alapot, ahol szelek és árapályok dühönghetnek, míg ők biztonságban érezhetnék magukat. Ebben a biztonságban, békében és nyugalomban felfelé törekedhetnének az igazi birtokukra. Bárhol is keresik a mennyországot, azt csak az emberek között fogják találni. És azt nem folytonos küzdelemmel lehet elérni, nehéz munka súlya alatt, bánat és nagy megpróbáltatásokkal, míg végül a drága ékszer előkerül. Sokkal gyorsabban el lehet érni az anyagiasság feladásával amely az embert minden törvényével az örök kerékhez köti. Lépj akkor előre és, vedd fel az ékszert, testesítsd meg és sugározd szabadon ki; akkor egyetlen lépéssel azt nyerted el amit örökre elhalaszthatsz - az csak tetőled függ. Tapasztalni fogod, hogy a lélek, aki készen áll az azonnali és teljes felvilágosulásra és felszabadulásra itt és most és aki tudja, hogy az ő viszonya Istenhez ugyanaz mint a gyerek és az apja viszonya, nemcsak gyorsan és tiszta belátást kap az Isteni lehetőségekbe, hanem tudni fogja hogy neki csak alkalmaznia kell azokat, hogy meglássa, hogyan dolgoznak az ő akarata szerint. Aki így lép fel, annak az újszövetség története nem csak hitrege lesz, vagy egy homályos álom, ami talán a halál után valaha valóság lesz. Az Isteni eszmény mindenkinek elérhető, Itt és most.”

“Akkor az emberek megfogják érteni a látomást, amelyet én láttam, mikor mondtam: ‘Sokan be akarnak menni és nem fognak tudni, mert szűk a kapu és szűk az út amely az örök életbe vezet.’ Mert a Krisztus-eszme és az ember és Isten közötti együttműködés tökéletes tervének itt a földön helyes felfogása nélkül, ennek az eszménynek a megvalósítása lehetetlen és csak egy álom, egy hitrege, egy ábránd lesz – semmi más.”

“Az ajtó, amely az emberben erre a mindenható, átalakító Szellem alkímiájára nyílik, mindenki előtt, minden időben nyitva áll és annak kulcsa minden ember gondolkodásában van. Mert ha különbség létezik két eszmény között, vagy az utak között amelyek a megváltásra vezetnek, vagy a felfogásokban Isten szeretetének megmentő kegyelméről, akkor azt az emberek gondolata, nem az Isten teremtette. Azok akik az ajtót beteszik Isten közvetlen, minden gyerekeinek szánt áldásai előtt, saját magukat zárják el azoktól az áldásoktól amelyeket Isten, a Krisztus-gyereknek ad és a Szellem érzékiségen felüli alkímiájának felvilágosulása és a mindenhatóság elől, amelyet úgy használhatnának, ahogyan a Krisztus azokat használná. Mikor ők ezt belátják, akkor a leprás azonnal meggyógyul, az elsorvadt kéz azonnal helyreáll és a lélek, szellem és test minden betegsége az érintésüknél eltűnik. A kiejtett szó összpontosításával megfogják szaporítani a kenyeret és a halat és mikor ők a tömegnek megtörik a kenyeret, vagy olajat öntenek ki, az nem fog elfogyni, hanem mindig bőségesen fog maradni belőle. Az ő parancsukra a vihar a vagy háborgó tenger le fog csendesülni és a tömegvonzás törvényét az eltaszítás törvénye megsemmisíti, mert az ő parancsuk az Isten parancsa. Akkor ők megfogják érteni, melyek voltak az én gondolataim, mikor én az első üzenetemet hoztam a világnak, azon a napon mikor én a templomot elhagytam a szavakkal: ‘Az idő betelt, az Isten országa eljött’ és ‘Higgy az Istenben, akkor nem lesz semmi lehetetlen neked.’ Mindazok akik hiszik, hogy a dolgokat amelyeket én tettem képesek megtenni, megtudják tenni és akik előre lépnek hogy azokat megtegyék, azok még nagyobb dolgokat is megfognak tenni, mint amelyeket én tettem. Ők megfogják érteni, hogy az a fontos, hogy hittel és belátással telve a Krisztus-életet éljék, akkor semmi se lesz lehetetlen nekik.”

“Akkor tudni fogják, hogy a Szentlélek, a teljes Isteni Szellem belül őbennük a mai nap ugyanúgy beszél mint valamikor régen, mondva, hogy ha hajlandók az Ő hangjára hallgatni és nem keményítik meg szívüket, látni fogják, hogy ők a világ fényei és aki azt a fényt követi, nem fog a sötétben botorkálni. Megfogják érteni, hogy ők az ajtók amelyen át mindenki beléphet az élet fényébe és örök békét és egy nagy boldogságot fognak találni és tapasztalni fogják, hogy itt most van a kiválasztott idő.”

“Tapasztalni fogják, hogy a Krisztus nekik csak a saját lelkükre nyíló ajtót nyitja ki, hogy az ott bentlakó szellem a mindenható alkímia, amely ugyanolyan határtalan mint Isten világmindensége. Ez az alkímia minden elképzelhető betegséget el fog tüntetni és a bűn anyagi életét és annak következményeit kitörli, felfogja világosítani a lelket a tökéletes bölcsesség fényével és az emberi élet sötét helyzeteit fel fogja oldani az Isten tökéletes fényében. Akkor befogják látni, hogy ők nem csak a természet szülöttjei, hanem egyúttal Isten gyerekei is. Elő fogják hívni az egyéni ember feltétlen tökéletességét és úgy az egész emberi nemzedéket tökéletességre fogják vinni. Kifejezésre fogják hozni az eszményt és befogják teljesíteni az Isten által sugalmazott, az ember külső sorsára vonatkozó jóslást itt a földön, ugyanis az Atya és Fiú azonosságát, ami az újjászületés, a teljes uralom minden feltétel és körülmény fölött.”

Most Jézus elhallgatott és a fény folyton erősödött. Akkor képek jelentek meg. Nagy pompa és gyönyör jelenetei voltak. Miután a képek megjelentek, kinyúlt egy kéz és átalakította azokat, mire azok egy leírhatatlan szépséggé váltak.

Például egy szörnyű háborús jelenetet láttunk. Férfiakat láttunk akik egymás ellen küzdöttek, az ágyuk lángokat és füstöt okádtak. Bombák robbantak nagy tömegek feje fölött, jobbra, balra hullottak a halottak és a sebesültek. Hallottuk a csata lármáját. Igen, minden olyan valódinak látszott, hogy meggyőződtünk arról, hogy valóban egy csata megy végbe, de a titokzatos kéz kinyúlt megérintette a képet és egy pillanat alatt minden békés lett és azok akik az előbb még olyan dühösen harcoltak, felemelték tekintetüket, miközben a kéz lángoló betűkkel az egész jelentre írta: “Béke, az Isten áldott  békéje vesz körül benneteket. Csak azt sértheted és semmisítheted meg ami halandó, de ami az Istenhez tartózik, azt nem bánthatod és ti mindannyian Isten saját gyermekei vagytok. Képtelenek vagytok egymást bántalmazni vagy megsemmisíteni.”

Egy pillanatig úgy látszott mintha elhatározták volna, hogy folytatják a harcot és sok arcról lehetett olvasni ezt az elszántságot. De minél szilárdabb volt az elhatározásuk, annál, csekélyebbnek bizonyult az ok, hogy erőszakot alkalmazzanak. Azt is láttuk, hogy minél jobban igyekeztek az öldöklő fegyvereket működtetni, annál kisebb volt azok hatása; bárhogyan is erőlködtek, nem lehetett tovább fegyvereket használni. Akkor a kéz újra írni kezdett: “Ha az emberek szemeiket kinyitják, minden vihar és minden háború szürke felhői mögött Istent találhatják. Befogják látni, hogy azt a háborút, vagy azt a vihart nem Isten, hanem az ember teremtette és hogyha azon át akarnak látni, ott Isten kezét fogják találni békében felemelve. Háborút nem Isten küldi vagy rendeli el, mert mikor az emberek egymással háborúznak akkor isten hatásköréből vagy hatalmából kiesnek. Akkor teljesen ember teremtette területen vannak, ahol Isten egyetlen módon se léphet közbe és arra kényszerülnek, hogy azt az utat kövessék addig, míg egy ilyen küzdelem helytelenségét belátják. Ha csak egy is van aki elég tisztán belátja az Istenhatalmát, megérti a saját képességét együttműködni azzal a hatalommal és azt alkalmazza is, akkor ez az egy ember azonnal megállíthat egy háborút, éppen úgy mint ti ezen a képen láttátok.”

Erre Jézus újra beszélni kezdett: “Én a kereszt útját választottam, az ugyanis nem Atyám nekem szánt választéka volt, hanem az enyém, hogy mindenki beláthassa, hogy az életet és testet olyannyira lehet tökéletesíteni, hogy hiába semmisítik meg, azokat újra fel lehet építeni, még győzedelmesebben mint valaha azelőtt.”

A fény még világosabb lett, míg minden korlátozás eltűnt, nem voltak tovább falak amelyek körülvettek bennünket, nem volt tovább mennyezet a fejünk fölött, se nem volt tovább föld a lábunk alatt. Ott álltunk együtt a végtelen űrbe, megjelent a tizenkét tanítvány és a Mester közelébe álltak, de nem vették körül, mert az ő jelenléte egy összehasonlíthatatlan ragyogással és tisztasággal sokkal jobban az előtérbe lépett mint bárki másé. A láthatatlan kórus rázendült: “Eljött az országa, az emberekért, az emberekből, az emberek között. Most továbbá egy ember és egy Isten lesz.” Jézus feje fölött ezek a szavak lettek látható: 

      “MINDENKI  EGYÉRT,  EGY  MINDENKIÉRT.”

Most Buddha is megjelent és Jézus mellé állt jobboldalt. A főpap és Emil feléjük ment és letérdelt előttük, Emil Buddha jobbján, a pap Jézus baloldalán. Jézus megfogta Buddha félig felemelt kezét. A szabad kezüket a térdelők feje fölé tartották: “Béke, béke, béke! Egy fenséges béke uralkodik mindenek fölött. Mi felveszünk titeket, kedves testvérek az Isten jótékony Szeretetének nagy tanácsába és ez a szeretet és testvériség átfogja az egész világot.” Akkor minden jelenlevő lehajtotta fejét és utat adott és ez a négy ember a vendégek között eltávozott anélkül, hogy váltóztattak volna a testtartásukon. A tanítványok és a jelenlevők közül néhányan követték őket azok mind tovább eltávolodtak míg eltűntek a látáskörünkből.

Közben a láthatatlan kórus a vendégek között járva énekelni kezdett: “Mi helyet adunk ezeknek a hatalmas Szeretet testvéreknek, mert ez a Szeretet, az Isten hatalmas Szeretete felszabadítja és egyesíti az egész emberiséget az Isten Szeretetének nagy gyűlésén, az Isten és Ember testvérségében.” Mikor eltűntek a látáskörből, a nagy harang tizenkettőt ütött. A kis harangok egy pillanatig egy vidám refrént csengtek és ezernyi hangok belekezdtek: “Boldog Újévet és egy sugárzó hajnalt hozunk az egész világnak.

Ezzel véget ért a második évünk ezeknél a magasztos embereknél.

 

HARMADIK RÉSZ

 


 

ELŐSZÓ A HARMADIK RÉSZHEZ

Kedves olvasó, nekem te nem csak olvasó, hanem egy barát vagy, akivel én szemtől szembe találkoztam és akivel én beszéltem, ugyanúgy mint te magad találkoztál és beszéltél minden ebben a könyvben említett személlyel. Én biztos vagyok abban, hogy ők ismernek téged és egy jó barátnak tartanak. Ők körülvesznek téged az élet, szeretet és bölcsesség Isteni fényének minden pompájával és azzal segítenek fejlődésedben.

Ők körülvesznek téged a folyton jelenlévő Isteni Fénnyel és Bölcsességgel, Élettel és Szeretettel amelyet ők kiküldhetnek és kioszthatnak. Ők mindig ezzel a mindenütt jelenlévő isteni jelenléttel látnak körülvéve téged. A saját trónusodon látnak ülve mint egy igazi királyt vagy királynőt, aki az Isteni Lény által és vele uralkodik. Ők téged olyan emberként látnak aki tudatos az Isteni küldetése felől és beteljesíti azt, mindig telve élettel, örömmel és boldogsággal, mindig mint az isteni önmagad. És nem csak téged, hanem az egész emberiséget isteninek, tisztának látják, valamint minden mást ami Isten hasonlatára és képmására teremtve van; nem egy egyént, nem egy felekezet vagy vallás csoportját, hanem mindannyiunkat és közösen.

Senki se képes ezeket a nagyszerű embereket eléggé felbecsülni, csak az akit beengedtek a szent tartózkodási helyük és gondolataik nyugalmába. Ők élik az Igazságot, ami magának a világmindenségnek egy része. Az életet lehet visszafelé követni a homályos múltba, ami a sokszázezer elmúlt századok adományát hozza. Nekünk az élet mindenféle elképzelhető korlátozásokkal és hagyományokkal körülhatárolt. Nekik az élet határtalan, örök, egy gyönyör és boldogság ami soha nem ér véget. Minél hosszabb az élet, annál értékesebb és annál nagyobb az öröm. Senki,  aki ezeket az embereket megérti és szereti, aki az ő vendégszeretetüket élvezte, nem kételkedhet a tanításukban se az őszinteségükön.

A nyugati világ csak a külsőt látja és azzal a ruha szegélyét érinti. A keleti ember felveszi a ruhát, de nem mint egy öltönyt, amit majd le kell vetni. A Nyugat fényezi a lámpát, a kelet felszítja a lángot, hogy egy világosabb fényt adjon. A Nyugat sóvárgó szemekkel, belül egy szellemi látomás rejtett izzásával, az igazi tudás utáni vággyal, nézi a külsőt. Kelet tudja, hogy a lángnak a testet fel kell világosítani, amelyet először belül kell meggyújtani és aminek azután kifelé kell világítani, sugárzóan mint a teljes napfény.

Nyugat anyagiasnak nevezi magát, Kelet valóban a Szellem mindenségében él, ők a Szellem által az életre szorítva és életben tartva látják mindenegyes embert,  bárhol is van az, legyen a Himalája havas fennsíkján, a forgalmas modern városokban, vagy a legfélreesettebb kolostorban.

Ami a nyugati világnak csodálatosnak és hihetetlennek tűnik, a hindu kiegyensúlyozott gondolkodásában a Szellem elfogadásának és kifejezésre hozásának természetes következménye, Isten kifejezett formájában. Azok, akik teljesen élnek, nagyon jól belátják, hogy sokkal több van mint amit a személyes látáskörük átfogni képes, Igen, hogy sokkal több van mint bármely bölcsészet valaha álmodhatott volna. Azért nem esik szó mentegetőzésről ezen könyv végett vagy amelyek ezt megelőzték.

Mikor egy tiszta belátással vágyakozva vársz valamire, amit elakarsz érni akkor az a te Isteni örökséged, hogy azt követelheted, hogy képes legyél saját magadat olyan befogadónak előkészíteni, hogy az eszményedet kifejezésre hozhasd.

Isten a mai nap éppen úgy beszél az Isten-ember által mint Ő azt évszázadokon át tette. Az ismeret, amelyet ebben a könyvben említett személyek tolmácsolnak, semmiképpen nem új, habár a mód ahogyan előadják, egy új fényt hoz a Nyugati világnak. Az életük legfontosabb célja, hogy tiszta ismeretükkel, szeretetük által élénkítve értelmet és belátást adjanak az emberiségnek. Az ő legfontosabb feladatuk az, hogy békével és összhanggal egyengessék az utat az ember azon hatalma által, hogy nagy dolgokra képes. Ők a minden igazi tudomány, vallás és bölcsesség legnagyobb barátai és ezeket, valamint minden embert, testvéreiknek nevezik, mivel az Igazság egy és oszthatatlan. Így válik a tudomány az arany fonallá amire a gyöngyök vannak fűzve.

Manapság az emberiség nagy része már kinőtt a régi vallásos felfogásokból. Elvesztette bizalmát egy tanban, ami csupán a hitre támaszkodik, megtanulta belátni, hogy tévedés jónak lenni csak azért, hogy a halál után a mennyország legyen a jutalma; hogy az ötlet, jónak lenni egy megjutalmazásért és a különleges előjogért továbbá örökké a hárfán játszani és zsoltárokat énekelni, már egy nagyon alacsony rangú eszmény. Belátja, hogy ez csak egy önérdek, amely teljesen idegen az Isten Krisztusának, a tökéletes Isten-embernek.

A halál idegen neki - igen, a halál ötlete egyenesen ellenkezik az Isteni céllal és nincs egyhangúan a Világmindenség törvényével és annak életet adó kisugárzásával. Jézus tanításával is ellenkezik.

Templom és temető gyakran egymás mellett vannak. Már ez így bizonyítéka annak, hogy a keresztény tan rosszul lett értve. A Krisztus beszélt és akinek volt füle hogy halljon, az hallotta: “Ha egy ember bennem hisz, akkor az soha nem fog meghalni.” Az Isten-ember tudja, hogy aki bűnben, vagy bűnös rezgésekkel körülvéve él, meg fog halni és hogy neki “a bűn jutalmazása a halál.” De az Isten adománya az Isten-embernek az örök élet. Isten az Isten-embernek kinyilatkozott, itt a földön, mennyek országában, a tökéletes emberi testben, mikor az ember teljesen az Isteni gondolkodás szerint és egyhangúan az Isteni rezgésekkel él.

Az emberek ebben a könyvben, Istent továbbá nem a természet fölöttiben és a babonában látják, hanem teljesen rezgésnek tekintik. Ők tudják, hogy ha a testüket teljesen ebben az isteni rezgésben tartják, akkor soha nem öregednek meg és soha nem halnak meg. Ha testük rezgését csökkentik, akkor a halál következik. Tudják, hogy mikor a halál tévedését elkövetik a testnek olyan lassú rezgésüteme van, hogy a kisugárzó életrezgések kiszorulnak a test templomából, de együtt maradnak és megtartják ugyanazt a formát mint a test volt, mikor azt elhagyta. A kisugárzásoknak van értelmességük és egy központi mag vagy nap körül forognak, amely azokat vonzza és összetartja. Ezeket a kisugárzó részecskéket egy kisugárzás veszi körül, amely segíti azokat formájukat megtartani és abból vonják ki a lényeget, hogy egy új templomot építsenek. Ez a megtestesülés közvetlen és teljes összhangban van és dolgozik az értelmességgel amely az élet folyamán a test körül képződött. Ha ennek az értelmességnek egy alacsony rezgés üteme van – más szóval mondva gyenge - akkor elveszti a kapcsolatot az élet- és erő-kisugárzásokkal, amelyek kiszorultak a testből (a test csak élettelen anyag, miután a kisugárzások elhagyták), akkor végül ezek a kisugárzások szétomlanak és visszatérnek eredetükhöz; akkor a halál valóban belépett. De ha az értelmesség erős, élénk és tevékeny, akkor az azonnal cselekvően lép fel és egy új test alakul ki. Akkor egy feltámadás történt és ezáltal az ember tökéletes lesz a testben. Nem mindenki képes egy ilyen kinyilatkoztatást megérteni vagy elfogadni. Akinek van füle a hallásra, hallja meg. (Mk. 4 : 9) Csak az képes ezt felfogni, akinek az értelmi képessége elegendően ki van fejlődve.

Így az emberiségnek nagy részei egy tudományt fejleszt ki amely őket újra a felfedezésre vezeti, hogy Isten mindig az emberben és az emberrel élt; tapasztalni fogják, hogy ők az Istent egy ideig azért nem ismerték mert az Isten-embert elvesztették a szem elől.

Én felajánlom ezt a könyvet, valamint az ezt megelőző a részeket, azoknak akikről írtam. Ezeknek a drága barátoknak, akik mindig a közelünkben vannak, tanúsítom mély tiszteletemet és hálámat, miközben érzem, hogy a tiszteletnek, amit megérdemelnek csak egy parányi részét adtam. Kétséggel szívünkben jöttünk hozzájuk; nagyon nehéz volt távozni tőlük, mert mi mindannyian megszerettük őket és éreztük, hogy egy valóságosabb és mélyebb belátást kaptunk az Élet tudományába és a helyes módot azt alkalmazni.

BAIRD T. SPALDING

ELSŐ FEJEZET

Miután az egész társaság eltávozott, a társaim és én még maradtunk, mi nem tudtuk elhatározni magunkat hogy elhagyjuk a helyet ahol egy olyan csodálatos élmény tanúi voltunk. Szavak képtelenek leírni, hogyan éreztük magunkat és mely egy magasztos hangulatba vittek bennünket az utolsó órák.

A szavak “MINDENKI EGYÉRT, EGY MINDENKIÉRT” még mindig ugyanolyan tisztán láthatók voltak mint mikor megjelentek. Nem beszéltünk, nem volt szükség szavakra. Annak ellenére hogy napkeltéig körülbelül ugyanazon a helyen maradtunk, nem volt az érzésünk, hogy egy teremben lettünk volna. A testünk egy világos fényt sugárzott ki és bárhová is mentünk, nem vettünk semmit észre ami egy elhatárolt falra emlékeztetett volna, pedig közvetlen ezen tapasztalat előtt egy helyiségben voltunk amely a kemény sziklafalból volt kivájva. Úgy látszott, hogy nem volt föld lábaink alatt és mégis képesek voltunk minden irányba mozogni. Szavak képtelenek gondolatainkat és érzelmünket kifejezni. Még a terem és a sziklafal határain is átmentünk anélkül, hogy valami az útban állt volna. A ruháink és minden körülöttünk egy tiszta fehér fényt sugárzott ki. Ez a fény a napkelte után még világosabbnak látszott mint a napfény. Úgy tűnt mintha egy fénykörben voltunk és ezen kristálytiszta sugárzáson át a napot egy ködbe borítva láttuk. A nap összehasonlítva azzal a hellyel ahol mi voltunk, igazán hidegnek és ridegnek látszott. Annak ellenére, hogy a hőmérő nullapont alatt –45 C. fokot mutatott és az egész környéket a hajnali fényben csillogó hó takarta, egy minden leírást felülmúló kellemes meleg, béke és szépség sugárzott ki a helyről, ahol mi voltunk. Olyan egy alkalom volt ez amikor gondolatokat nem lehetett szavakba foglalni.

Még három napig maradtunk ott, anélkül, hogy alvásra vagy eledelre gondoltunk volna. Egyikünkön se lehetett fáradtság vagy kimerülés nyomait látni és visszatekintve arra az időre, úgy tűnik mintha csak egy pillanatig tartott volna. Mégis tudatosak voltunk egymás jelenléte és a múló órák felől.

Továbbá nem volt napkelte és naplemente, egy szakadatlan nap, nem homályos álom, hanem minden pillanat egy érzékelhető valóság volt. És a jövőnek mely egy képét nyitotta meg előttünk! A látóhatár visszaszorult a végtelenbe, vagy mint a vezetőnk azt kifejezte kiterjedt egy végtelen örök dobogó áramló élet tengeréig. És a legszebb az volt, hogy mindenki láthatta és megérthette, nem csak néhányan, hanem mindenki.

A negyedik nap a vezetőnk javasolta, hogy menjünk le a jegyzetek termébe, hogy folytassuk a fordítást. Alig hogy lépéseket tettünk, hogy oda menjünk, azon pillanatban mind a négyen ott voltunk. Az olvasóra kell hagynom, hogy egy képet alkosson az ámulatunkról és örömünkről. Két lépcsőn le, két emelettel lejjebb mentünk, anélkül hogy tudtában lettünk volna némely mozdulatnak és anélkül, hogy tudnánk hogyan tettük azt. Ott voltunk a teremben, a jegyzetek között, amivel foglalkoztunk. A helyiség sugárzott a fénytől és meleg és meghitt volt, míg mi itt is szabadon mindenütt mozoghattunk, ahol csak akartunk, a legkisebb erőfeszítés nélkül.

Mikor felvettük az egyik kőtáblát és egy olyan helyre tettük ahol, azt könnyen tanulmányozhattuk, minden további nélkül megértettük a tartalmát és jelentőségét. Mikor a fordítást elkezdtük leírni, hirtelen a saját kéziratunkkal teljesen teleirt oldal jelent meg előttünk, nekünk csak sorrendbe kellett rakni a lapokat.

Így egyiket a másik után, befejeztük ezeknek a fordításoknak a kéziratait. Aznap déli két órára tizenkét, több mint négyszáz oldalas kéziratot befejeztünk és nem éreztünk egyetlen fáradságot ezen kellemes feladat után.

Annyira belemerültünk a munkába, hogy nem vettük észre, hogy valaki bejöttek a szobába, akkor a vezetőnk egy köszöntéssel előrelépett. Most mindannyian felnéztünk és Jézust, Emilt, a háziasszonyunkat és Chander Sent láttuk, a férfi akit  először a jegyzetek öreg emberének, de később a fiatal embernek neveztünk, továbbá ott volt Bagget Irand és egy ismeretlen férfi akit nekünk bemutattak mint Ram Chan Rah-t. Később kiderült, hogy őt röviden Bud Rah-nak nevezték.

Előkészítettünk egy asztalt az étkezésre. Az asztalhoz ültünk, néhány pillanat után Jézus beszélni kezdett: “Mindenható és mindent betöltő Atya-alapelv, amely mindig a mindent legyőző fény belőlünk kisugároz, az egész világ felé és ami a fény, a szeretet és a szépség amelyet mi most és mindig, mikor csak akarjuk, körülöttünk érezhetünk; lehajtjuk fejünket ezen oltár előtt, amelyen a tökéletes szeretet, összhang, igazi bölcsesség, végtelen odaadás és tiszta szerénység kiolthatatlan tüze ég. Ez a szent fény világos és mozdulatlan lánggal világit kifelé azok lelkéből akik az Atya, a Fiú- és testvérség oltára körül gyülekeztek. Ez az Isteni fény ezekből a kedves testvérekből sugárzik ki a világ legtávolabbi részéig, hogy mindannyian láthassák és érezhessék a nagy fényt és annak a meleg kiolthatatlan szeretetét. Ennek a fénynek, ennek a szépségnek és tisztaságnak a mindenen áthatoló mindent betöltő sugarai a befogadó szíveken át világit és azok lelkén át akik a te oltárod körül gyülekeztek. Mi tudatosak vagyunk ezen szeretet sugarai felől, amely mindent átfog és felvilágosít és kiküldjük azokat, hogy az egész emberiség megváltózzon, testvéré váljon és összhangot hozzon.”

“Ez az igazi tiszta Isten Krisztusa aki mindannyiunkból előre lép; mi köszöntjük őt és látjuk őt szemtől szemben úgy ahogyan ő létezik: egyenlő és egy az Istennel. Akkor köszöntjük Istent, a mi Atyánkat, aki belül bennünk lakik és belőlünk sugároz ki.”

Mikor Jézus abbahagyta a beszédet, mindannyian felálltunk, mert javasolva lett, hogy menjünk vissza a szobába ahol nemrégen olyan csodákat éltünk át. Mihelyt az ajtó felé indultunk, észrevettük, hogy máris a rendeltetési helyünkön voltunk. Ezennel tudtuk, hogy mozgunk, de hogyan helyeztük át magunkat, azt nem tudtuk megmagyarázni. Mihelyt a kívánság ki lett fejezve, azonnal a magasabban levő teremben voltunk. Annak ellenére, hogy az alkonyat mar belépett, az utunk világos volt és a szobát még mindig ugyanabban a szépségben és ragyogásban találtuk mint mikor elhagytuk. Az olvasó emlékezni fog rá, hogy a jegyzetek termében tért vissza Chander Sen hozzánk, miután vissza lett hívva onnan, amit mi halálnak tekintünk. Nekünk ez a szoba egy szentély volt, amely mindenféle lehetőségeket tartalmazott, egy megszentelt hely, ahol mi magunk is képesek voltunk, valami nagyobbat létrehozni, mint amire mi, közönséges halandók képesek voltunk.

Ettől az időtől kezdve április tizenötödikéig, az elutazásunk napjáig, nem múlt el egy nap anélkül, hogy itt legalább egy óráig együtt voltunk. Ezen egész idő alatt nem vette fel a szoba a kemény sziklafal tulajdonságait. Úgy látszott, hogy a falakon át mindig a végtelen űrbe láthattunk. Abban a szobában történt, hogy leestek rólunk a bilincsek, amelyek a tudatot foglyul tartják. Ott megvolt nekünk engedve, hogy egy pillantást vessünk távolra a jövőbe.

Most mindannyian az asztalköré ültünk, míg Jézus újra beszélni kezdett. “Hogy valamit előhívjunk vagy létrehozzunk egy tiszta indító okra van szükség ami egy felszívó középpontra vagy eszményre irányul. És te úgy mint minden más ember lehetsz ez az indító erő. Semmi nem jön létre anélkül, hogy az ember először az eszményt alkotja.”

“Volt egy idő, mikor az ember teljesen tudatában volt annak, hogy ő ez az erő, mikor még örökségének és hatalmának tudatában volt. Tudatosan egy állapotban élt amelyet ti mennyországnak neveztek. Egyetlen egy kivételével mindannyian elvesztették ezt az isteni adottságot, a mai nap az emberiség túlnyomó többsége teljesen elfelejtette ezeket az Isteni tulajdonságokat, amelyek az igazi örökségét képezik.”

“Amit az ember azonban egyszer megtett, azt újra létrehozhatja. Ez az alapelv áll az élet-kinyilatkoztatások végtelen sora mögött amelyet mindenütt körülöttetek láthattok, a saját életeteket és minden létező dolgot beleértve, mert minden létező dolognak van élete. A tudomány rövidesen több bizonyítékot fog szolgáltatni arról, hogy egyetlen dolog se anyagi, mert hamarosan befogja látni, hogy mindent vissza lehet kísérni egy elsőfokú alkotóelemre, ami számtalan részecskét foglal magába, melyek egyenlően vannak elosztva és a rezgések az egészet tökéletes és feltétlen egyensúlyban tartó befolyásainak engedelmeskednek. Ebből következik már csak számtani alapon is az, hogy egy bizonyos mozgásra volt szükség, egy kezdeményezésre, hogy ennek a mindent áthatoló egyetemes semleges lényegnek a számtalan részecskéit összevonja, hogy annak a különböző dolgok formáját adja.”

“Ez az erő nem teljesen magában a részecskében jött létre, hanem az egy nagyobb erő, amely mégis azonos a részecskével. És te a gondolatoddal és igenlő cselekedeteddel, együttműködve a rezgésekkel, egy bizonyos jellemet adsz ezeknek a részecskéknek. A természettudomány úgy a szükséges következtetések által kényszerítve lesz arra a belátásra, hogy létezik egy erő, amit a jelen pillanatban nem értenek meg, mert munkanélküli és az, csak azért munkanélküli mert nem ismerik el. De ha az ember elismeri azt és a részesévé teszi és valóban kifejezésre hozza, akkor az teljesen képes bizonyos területet elkülöníteni, hol ez az egyetemes kozmikus erő különlegesen képes fejlődni.”

Úgy egy szabályszerű fejődési folyamat szerint felépül egy világmindenség, minden különböző kifejezési formájával, amit ti anyaginak tekintetek. Ha szabályszerű, akkor kell hogy minden fejlődési fok tökéletesen rakja az alapot a következő magasabb fejlődési foknak. Ha ezt létre tudod hozni tökéletesen rendezett és összhangban lévő gondolaterővel, akkor valóban egyhangúan vagy a felül említett erővel, amely határtalan mértékben szolgáltatja a kémességet az eszközöket választani egy bizonyos célra. Akkor egy kozmikus előremenetel elismert rendje szerint életet és erőt terjesztesz el.

“Ez akkor azonban nem egy anyagi világmindenség mint ahogyan te gondoltad; az csak a te jellemzésed róla. Ez a Szellemből ered és tehát szelleminek nevezheted, ha akarod. Szabályos, igaz és alapos. Ha szabályos akkor tudományos, ha tudományos, akkor van értelmessége; ez élet, értelmességgel kapcsolatban.”

“Élet értelmességgel párosan és azáltal irányítva, akaraterővé válik és akaraterővel hivatássá válik.”

“Szellem az eredeti, rezgő, teremtő erő; azáltal, hogy elismered, vagy tudod, hogy létezik; elsajátíthatod a szellemet és használhatod annak erejét, lépj egyszerűen kapcsolatba vele, az teljesen a szolgálatodra fog állni. Akkor neked az egy örök eredeti kimeríthetetlen élet forrása lesz, belül tebenned. Erre nem szükséges hosszú évekig tanulni, és nem kell nehéz gyakorlatokat végezni vagy nélkülözéseket dacolni és dolgokról lemondani. Csak fogadd el és lásd be, hogy ez a rezgés létezik és engedd azt általad áramlani.”

“Te egy vagy a Nagy, Teremtő Szellemlényeggel; úgy tudod, hogy minden dolog ezen a módon létezik. Ha betudod látni, hogy az Isteni Alapelv - mindennek Alapelve, ami nagy és jó, röviden Isten - minden ami létezik és, hogy az minden űrt betölt, akkor te ez az alapelv vagy. És ha te akkor a te Krisztusuralmadat vállalod és ezt az alapelvet ismerteted, akkor a saját gondolataiddal, szavaiddal cselekedeteiddel és tetteiddel egy nagyobb tevékenységet adsz ennek az alapelvnek. Akkor Ismét van valaki, aki az igazi birtokát megtalálta és az Isten-erőt használja és kiküldi. Minél többet küldesz ki ebből az erőből, annál több fog hozzád áramlani belőle. Abban a mértékben, ahogyan te adsz, úgy fogsz többet kapni és észre fogod venni, hogy a készlet kimeríthetetlen.”

“Ez nem azt jelenti, hogy be kell zárkóznod a belső szobádba. Csak legyél csendes és nyugodt, azon a helyen ahol vagy. még a legnagyobb zavar pillanataiban is, a legnehezebb körülmények közepette, akkor az élet nem nyugtalanság, akkor csend van, szemlélő, kényszerítő.”

“A külső tevékenység annyi mint semmi, összehasonlítva a tevékenységgel amelyet, te most érzel, és amivel egy vagy. Akkor te csendes leszel, azon a helyen ahol vagy és Istent látod belőled kisugározni - közelebb hozzád mint a lélegzeted, közelebb mint a kezeid és lábaid vannak - míg az egész gondolkodó képességed Istenre összpontosul.”

“Ki az Isten? Hol van Isten, akire te a gondolataidat összpontosítod?”

“Isten nem egy nagy lény rajtad kívül, amit te behelyezhetsz tebeléd és aztán a világnak megmutathatod. Isten az a hatalom benned, amelyet a te gondolaterőd ébreszt fel és élénkít. Jóllehet ez az erő benned van és mindenütt körülötted, de az munka nélkül marad, míg te rá nem gondolsz és tudod, hogy létezik, akkor te azt látni fogod határtalan mértékben belőled kiáramlani. Akkor azt megmutatod a világnak, és a világnak haszna van belőle. Te magad vagy az, akinek a minden jó duzzasztó erejét el kell indítanod, az erőt aki az Isten, a te Atyád, aki minden gondolatot, minden tettet sikerre képes vinni. Most te Isten vagy, aki a beteljesülést létre hozza. Ez az Isten, az egyedüli igazi Isten, aki belőled indul ki. Akkor te Isten vagy, az Atya, a parancsoló a rendelkező, aki mindent megnagyít és felborít, aki mindent véglegesen és igenlően létrehoz és akkor seregek állnak készen, hogy jeladásodra szót fogadjanak.”

“Azon pillanatban, mikor te a teljes szíveddel, tele tisztelettel és meggyőződéssel mondod, hogy Isten ebben a szent templomban van és te tudod azzal, hogy az a templom a te saját tiszta tested, éppen úgy ahogyan most ezen a napon van, hogy te, az igazi Krisztus egyesítve Istennel ebben a templomban lakik és, hogy a te megdicsőült tested egy szent lakóhely, amely a mindenséget átfogja, azon pillanatban te egy energiát-adó erő vagy, egy edény amelyen az igazi Isteni alapelv áramlik át. Akkor minél tovább, annál erősebben sugárzod ki az Istent, aki te vagy és akit te szeretsz.”

“Tisztelned és magasztalnod kell és a mindig növekedő szeretetedet kiküldened az egész világba, hogy a világ láthassa a Krisztust. Az Isten-embert, aki győzedelmesen előrelép.”

“Mond akkor nagy örömmel: ‘Jöjjön aki, aki jönni akar és igyon az élet tiszta vizeiből.’ Aki azt teszi, soha nem fog szomjazni. Ez a hatalom Isten, amelyet te használsz és amelyet te kiküldesz. A Fiú nehézség nélkül végbeviszi azt amit az Atya végbevisz. Azzal, hogy úgy teszel szerénységet is gyakorolsz és meghajolsz ezen nagy hatalom előtt. Ez a valódi szerénység, egy lenni az erővel és hatalommal, amely téged hajt, egy alázatos szívvel járni az életen át.”

“Azzal, hogy ezt az erőt folyton szemelőt tartod, azt magasztalod és áldod és hálát adsz neki megszaporítod annak áramlását, úgy az folyton erősödik és könnyebben elérhető lesz neked. Azért mondom nektek imádkozzatok szünet nélkül; úgy a mindennapi életetek lesz az igazi imátok.”

“Azon TUDAT által, hogy ez a hatalom valóban létezik és majd annak teljes bizalommal való használatával hamarosan teljes egészében egy élő tudattá válik benned. Hamarosan TUDNI fogod, hogy az a hatalom belül tebenned és általad mindent kinyit. Ha engeded azt átáramlani benned, akkor minden alkalommal készen fog állni, hogy hozzád ömöljön. Aszerint áramlik hozzád, ahogyan te azt belőled engeded kiáramlani. Lépj előre mint Isten és küld azt ki. Ez Isten, a te Atyád belül tebenned és az Atya és te egy vagy. Nem szolga, hanem FIÚ, az Első Ok Fia. Minden ami ÉN VAGYOK, a tied, mert te ÉN VAGYOK. Nem én vagyok az, aki a munkát végzi, ez az ÉN VAGYOK, az Atyában és az Atya bennem, aki nagy dolgokat hoz létre. Ha te tudod, hogy te az Atyával egyesülve dolgozol, akkor nincsenek korlátozások, nincsenek határok, te tudod, hogy az Isteni jogod, minden dolgot végbe vinni.”

“Akkor csak addig kövess engem, míg én a Krisztust követem, az Igazi Fiút, Az Atya Egyszülött Fiát; és mikor én Istent előreléptetem és a világnak adom, akkor az, az Isten énbennem. Akkor azt fogják mondani, hogy mindenki Isten. A legmagasztosabb szó amelyet valaha prédikáltak, így hangzik: LÁSD AZ ISTENT. Ez annyit jelent mint Istent a teljes dicsőségében látni, úgy ahogyan Ő tebenned és belőled és minden más emberből sugárzik ki. Mikor te Istent látod és semmi mást mint Istent, akkor te Istent szereted és csak Istent, akkor valóban Istent látod. Akkor te az Úr vagy, a törvényadó, a rendelkező parancsoló.”

“Mikor imádkozol menj akkor a belső szobádba, a lelked titkos szobájába. Imádd ott az Atyát, belül tebenned és Atyád aki meghallja imádat, nyilvánosan meg fog jutalmazni téged. Imádkozz és adj hálát, hogy te képes vagy az Istenből mindig többet kiosztani az egész világnak. Nem szerzel ezzel egy magasabb egy felmagasztaltabb gondolkodást, egy szélesebb kilátást, egy nemesebb eszményt?”

Itt végződött a beszélgetés. Mindannyian felálltunk, a barátaink jóéjszakát kívántak és eltávoztak. Mi még egy ideig maradtunk és megbeszéltük az élményeinket, míg végül elhatároztuk, hogy visszamegyünk a faluba. Mihelyt azt elhatároztuk feltevődött a kérdés: “Hogyan találjuk meg az utunkat a sötétben?” Mindenki kimondta ezt a gondolatot, kivéve a vezetőnk. Ő így szólt: “Most látjuk milyen erősen rögződik a szokás bennünk, milyen szívósan ragaszkodunk régi ötletekhez. Itt vagyunk fényben fürödve, a fény nem csökkent a barátaink távozásával, akiket mi szívből annyira megszerettünk. Nem egy alkalom ez amikor mi megmutathatjuk, hogy bizalmat nyertünk saját magunkban, hogy mi magunk képesek vagyunk létrehozni a dolgokat amelyeket mi láttunk végbevinni? Próbáljuk ki ezt legalább magunkra és legyünk bátrak megkockáztatni a lépést a beteljesülés felé. Mi olyannyira támaszkodunk a nagyszerű barátainkra, hogy valóban fáj, ha ők csak egy pillanatra is egyedül hagynak bennünket. Én látom - és ők is tudják ezt - hogyha mi ilyen csekély dolgokban nem bízunk saját magunkban, akkor a nagyokat egyáltalán nem fogjuk tudni végbevinni. Vegyük szemügyre ezt a szükséget és győzzünk.”

Mikor elakartunk indulni, egyikünk javasolta, hogy először fontoljuk meg a dolgot, hogyan álljunk a munkának, de a vezetőnk szilárdan elhatározva azt válaszolta: “Nem, ha megyünk akkor most megyünk, azonnal. Mindazok után amiket láttunk és tapasztaltunk, cselekvően kell fellépnünk és ezt a cselekedetet véglegessé tennünk, másképpen nem sokat érünk.” Erre lementünk, át a különböző szobákon a lépcsőn lefelé, az alagúton végig és le a létrán a faluba.

Az egész idő alatt ki volt világítva az utunk, úgy tűnt nekünk, mintha a testünknek nem lett volna súlya és a legkényelmesebben mozogtunk. Örvendezve értünk a szállásunkra, afelett amit végbevittünk. Ettől az időtől fogva, addig míg a falut elhagytuk, mesterséges fényforrás segítsége nélkül, oda mentünk ahova akartunk. A szobáink világosak lettek mikor beléptünk és a meleg és szépség minden leírást felülmúlt.

Azonnal pihenőre tértünk. Nem kell mondani, hogy másnap reggel csak későn ébredtünk.

MÁSODIK FEJEZET

Másnap reggel a reggeli után egyenesen a templom legfelsőbb termébe mentünk. A szobának nem volt látható vagy tapintható határa és a legkevesebb erőfeszítés nélkül mozogtunk. Mikor elhatároztuk, hogy lemegyünk a feljegyzések termébe, ugyanakkor ott voltunk. Mivel mi ezt végbevittük, anélkül, hogy a barátaink velünk voltak, elvoltunk ragadtatva a sikerünk által és beláttuk, miért hagytak egyedül bennünket.

Április elseje gyorsan közeledett. A templomban befejeztük a feljegyzések lefordítását és elkezdtük kívül a sziklafalba vésett számtalan jelek és a sok más faragott munkák méreteit feljegyezni. Mivel olyan mélyen belemerültünk ebbe a munkába, nagyszerűen haladtunk. Egyik napon délben egy futár érkezett a faluba, mikor a falubeliek körülvették, láttuk, hogy valami szokatlan történt. Abbahagytuk a munkánkat és a faluba mentünk. A háziasszonyunkkal találkoztunk, tőle hallottuk, hogy a futár azt a hírt hozta, hogy az alacsonyabban fekvő völgyben egy rablóbanda garázdálkodott. Ez a hír a falu lakóinak nagy nyugtalanságot okozott, mivel ez a falu már évek óta rablási kísérletek célpontja volt. Minden felé járta a hír, hogy a “Tau Cross” templomban sok kincs van elrejtve. A kísérletek azonban, hogy a falut kirabolják kudarcot vallottak. A banda ezeket a régebbi kudarcokat nagy részben a völgy lakósai ellenállásának tulajdonította. Most különböző bandák egyesültek és körülbelül 4.000 főnyi jól fegyverzett lovas dúlta a falvakat a völgyben, hogy a lakósokat a kis “Tau Cross” falu közelében annyira megfélemlítse, hogy azok lemondjanak az ellenállásról. Azt remélték ugyanis, hogy így nagyobb sikerrel jár a támadásuk.

A futár azért is jött, hogy védelmet kérjen az életben maradt lakósoknak, mivel a rablók már nagyon sokat megöltek közülük és nem voltak képesek tovább megvédeni magukat. Mondták neki, hogy senki nincs a faluban aki vele mehetne de a háziasszonyunk, bizonyította neki, hogy biztonságban hazamehet, és hogy a falujabelieket se fogja semmi bántódás érni. Mi folytattuk a munkánkat, észrevettük azonban milyen nyugtalanok voltak a falubeliek és ebben a nyugtalanságban mi is osztoztunk.

Másnap újra felvettük a munkát, mert nagyon fontosnak tartottuk, mindent befejezni ami a munkánkra vonatkozott. Biztosak voltunk abban hogy ezek a faragások egy teljes és pontos rész történetet és utasításokat tartalmaz a helyekről, ahol még több más feljegyzések találhatók. Így ennek a régi és nagyon felvilágosult műveltségnek a történetét követhetnénk, amely egyszer a világ ebben a kiterjedt és most annyira félreesett részében uralkodott.

A gondolat a lehetőségre, hogy a gyűjteményünk elveszne a rablók támadásával, nem hagyott nyugodtan bennünket. Ez a gyűjtemény - a munkánk eredménye - a jegyzetek szobájában volt, ami eddig ugyanabból a forrásból eredő támadások elől meg lett óvva.

Azon este kérdeztük a háziasszonyunktól, hogy nem-e tudnánk egy tervet kidolgozni, hogy a völgy lakóin segítsünk és kifejeztük a csodálkozásunkat a barátaink távolléte felől. Ő azt válaszolta nekünk, hogy most, hogy a futár jött segítséget kérni, a rablók arra kényszerülnek, hogy a kísérletüket elhalasszák, másképpen saját magukat sémisítenék meg.

Azon este mikor aludni mentünk, teljesen megvoltunk győződve arról, hogy túl sokat aggódtunk a saját biztonságunk miatt.  Másnap korán felkeltünk és éppen a munkánkra akartunk menni, mikor ugyanaz a futár megjelent a hírrel, hogy a völgyben megszűnt a fosztogatás és hogy a banda körülbelül negyven kilométerre a falunktól összevonta a teljes hadsereget, nyilvánvalóan egy utolsó közös támadásra.

Míg a háziasszonyunk és mi egy csoport falubelivel körülvéve a futárral beszéltünk, egy lovas nyargalt be a faluba és felénk tartott. Utjában a falubeliek kisebb csoportjai mellet nyargalt el, akik őt nyilvánvalóan megismerték. Azok azonnal elszéledtek és minden irányba menekültek. Mikor a lovas a mi csoportunkat közelítette, a futár a lovas nevét kiáltotta, aztán ő is mint a többiek elmenekült, nyilvánvalóan félt, hogy a férfit a banda követte. A háziasszonyunk és mi voltunk az egyedüli, aki megvárta a lovast. Az lefékezte a lovát és hevesen beszélni kezdett a vezetőnkhöz. Mondta, hogy a rablók tudják, hogy mi idegenek vagyunk és hogy miért vagyunk itt. Egy nyelven beszélt amelyet egyikünk se értett. Látta, hogy nem értettük meg, kérdezte tehát, hogy nincs-e itt valaki aki képes tolmácsolni. A háziasszonyunk a lovas férfi felé fordult a kérdéssel, hogy talán szolgálatára lehetne-e. A lovas először úgy nézett rá mintha villám ütötte volna, de aztán elegendő mértékben visszanyert nyugalmát, hogy leugorjon a lováról kinyújtott kézzel sietett feléje és egy nyelven amelyet mi is értettünk, felkiáltott: “Ön itt van?” Akkor a kezét a homlokára tette és a földre vetette magát előtte és bocsánatért könyörgött. A háziasszonyunk ráparancsolt, hogy álljon fel és mondja el nekünk a mondanivalóját. Mi láttuk, hogy a háziasszonyunk egy pillanatra megmerevedett és a szemei lángoltak a haragtól. Olyan nagy meghatottságot mutatott, hogy mi úgy mint a férfi maga teljesen tehetetlenek lettünk. A szavak repültek az ajkairól: “üresfejű, gyilkos, gyere ide és mond el miért jöttél” a férfi a térdére esett mire ő harapósan hozzátette: “Állj fel, olyan mélyre süllyedtél, hogy nem is mersz egyenesen állni?”

Mi nem csodálkoztunk azon, hogy a férfi a félelemtől remegett, mert mi úgy mint ő, úgy álltunk ott mintha a fölre szögeztek volna bennünket, képtelen megmozdulni. Én biztos vagyok abban hogy a rabló elmenekült volna ha képes lett volna. Ezen pillanatban elvesztette - és mi vele együtt - minden hatalmát hangjáról és a végtagjairól. Erőtlenül merev szemekkel és nyitott szájjal látszólag élettelenül lerogyott a földre, képtelen állva maradni.

Ez volt az első és egyedüli alkalom, hogy mi tanúi voltunk ezen magasabb hatalommal felruházott emberek egyike kifejezést adott egy erős meghatottságnak. Mi éppen úgy megrémültünk mint a rabló. Mi úgy éreztük a rezgéseket mint egy villámcsapás követte hatalmas robbanás erejét, ami nemcsak a beszélő képességünket, de még az izmainkat is megbénította; csak így vagyok képes leírni ezt az élményt. Csodálkozol azon olvasó, hogy ezek, attól a vézna gyengéd termettől jövő rezgések egy pillanatra kikapcsolt bennünket?

Habár ez az állapot csak egy pillanatig tartott, óráknak tűnt nekünk, míg a feszültség feloldódott. Úgy álltunk ott mint szobrok, nagy szánalmat éreztünk a rabló iránt úgy, hogy szívesen segítségére siettünk volna, mégis csak a háziasszonyunkra bámultuk.

Akkor a helyzet hirtelen megváltózott. Először egy rémült arcvonás jelent meg a háziasszonyunk tekintetén, aztán visszavette ugyanazt a barátságos kifejezést, amit mi megszoktunk akkor olyan egy együttérzés hulláma ragadt el bennünket, hogy mi mindannyian a férfi felé siettünk aki hason feküdt a földön. A háziasszonyunk már föléje hajolt a rabló kezeit a kezeibe véve. Ez is nagyon meglepett bennünket és nem tudtunk mást mondani mint: “Mikor lesz vége a csodáknak?”

A férfi hamarosan visszanyerte eszméletét, a lábaira segítettük és a lehető legkényelmesebben egy padra ültettük a közelben. Nem lehetett rábeszélni, hogy bemenjen be egy házba.

Erre a háziasszonyunk bocsánatot kért a heves kitörésért, mert látta rajtunk annak a hatását. Mi még mindig remegtünk és még egy ideig tartott míg visszanyertük nyugalmunkat. Megmagyarázta nekünk, hogy ez a férfi a leghírhedtebb bandák egyikének a vezére volt, amely a Góbi sivatagnak ezt a részét veszélyezteti, a nevét, ha netán azt kimondanák, azt félelemmel ejtették ki, mivel ő olyan vakmerő és könyörtelen volt, amilyen egy ember csak lehet. A név amelyen ő ismert volt, szószerit lefordítva így hangzik: “A pokolból kitört legalávalóbb fekete ördög.” Az arcképét egy állarccal ellátva, sok faluban őrizték és gonosz lelkeket a falutól és a lakóktól távol tartó szertartásokon hordozták a résztvevők.

A háziasszonyunk két korábbi alkalommal már érintkezésbe került ezzel az urasággal, mikor a kísérletei egy támadásra kudarcba mentek és mindkét alkalommal egy mély gyűlöletet tanúsított ellene és a barátaink ellen általában, miközben arra törekedett, hogy akadályozza őket és hangos üzeneteket küldött nekik, amelyeket azok természetesen semmibe vettek. Már csak itt a hirtelen megjelenése is, a háziasszonyunkat olyan hatékonyan emlékeztette az előző erőszakos tetteire, hogy az egy pillanatra elvesztette uralmát érzelmei fölött.

Most, hogy teljesen visszanyerte önönuralmát, a férfihez fordult. Közeledésével a rablóvezér hiába igyekezett felállni, csak arra volt képes, hogy egy kicsit kiegyenesedett, még mindig mint égy legmélyebb félelem példaképe. Teste mintha láztól remegett volna, minden mozdulata gyűlöletről árulkodott.

A háziasszonyunk, aki most teljesen visszanyerte uralmát érzelmei fölött, félelem vagy más meghatottság legkisebb nyoma nélkül, egy csodálatos ellentétet alkotott vele, ahogyan ott állt az arcvonásaival és az egész testével, olyan szépen körül vonalazva mint egy finom kámea.

Mi elakartuk vinni a férfit, habár ezt a gondolatot senki se fejezte ki, a háziasszonyunk felemelte kezét, hogy csendet parancsoljon. A vezetőnk belátta, hogy a háziasszonyunk a helyzet mestere volt és hogy mi csak nevetségessé tennénk magunkat, ha bármilyen módon is igyekeznénk közbelépni. Mi némi távolságra visszavonultunk, míg a háziasszonyunk hosszú ideig szelíden beszélt a rablóhoz, mielőtt az némi választ adott volna. Mikor végre beszélni kezdett, a háziasszonyunk intett nekünk, hogy jöjjünk közelebb. Mi eléjük ültünk a földre, örülve, hogy tehettünk valamit, ami megszakította a feszültséget. A rabló elmondta, hogyan szedte rá a felette lévő vezéreket, hogy őt küldjék mint közvetítőt és hogy a falubeliekkel egyezkedjen a kincsek kiadásáról ami a véleményük szerint a “Tau Cross” templomba volt elrejtve. A rablók megígérték, hogy ha a lakósok a kincseket kiadják, akkor továbbá nyugodtan hagyják őket és szabadon engedik a foglyokat - azt állították, hogy több mint 3.000-en vannak - azonnal elhagyják az országot és a völgy lakóit többet soha nem zaklatják.

A háziasszonyunk mondta neki, hogy nem volt kincs a templomban, ami nekik egyetlen értéket jelentene. Erről bőven beszélt hozzá, mi felajánlottuk, hogy megmutatjuk neki a templom minden hajlékát, vagy ahol csak keresni akar. Ezt az ajánlatot egyenesen elutasította, mert ahogyan mondta félt, hogy foglyul tartjuk túsznak és egyetlen bizonyítékunk se tudta rávenni, hogy ez a félelme feloszlódjon.

A háziasszonyunk még egyszer bizonyította neki, hogy mi őszinték vagyunk, akkor hirtelen meggyőződött arról, hogy mi az igazat mondjuk. De a helyzet most nagyon nehéznek és nyugtalanítónak nyilvánult számára. Ugyanis közölte velünk, hogy ő gondolta ki ezt a tervet és, hogy ő felizgatta a többi rabló képzeletét egy felmérhetetlen gazdagság képével ami az ölükbe esne, ha sikerülne nekik a kincset kézre keríteni. Az apja és ő csak úgy voltak képesek a bandát összetartani, hogy eléjük tükrözték a kincs birtoklásának képét. Ő egy bandának a vezére volt amely öt más bandával egyesült, hogy a támadást közösen végbe vigyék. 

A dolog úgy állott, hogy, ha ő visszatér a bandájához a közléssel, hogy nem létezik kincs, őt azonnal árulónak ítélnék és aszerint kezelnék. A bandát lebeszélni se tudná a tervezett támadásról, mert úgyse hinnének neki, most, hogy ő a dolgot már idáig olyan hevesen kivitelezte.

Valóban egy nehéz helyzet volt ez. Nagy meglepetésünkre a háziasszonyunk felajánlotta, hogy ő elkíséri a táborba. Nyugodtan elutasította a tiltakozásainkat, és előkészületeket tett azonnali indulásra. Biztosította nekünk, hogy őt nem fenyegeti semmilyen veszély, de ha mi velük mennénk, a jelenlétünk gyanút keltene a rablóknál és mi akkor nagy veszélyt hoznánk a nyakunkra. Ezt végül engedelmesen elfogadtuk, mert nem volt más mit tenni.

A lovas felült a lovára, mi a háziasszonyunkat az első mögé helyezett nyeregbe segítettük. Egy felejthetetlen látványt nyújtottak, mikor így együtt kilovagoltak a faluból, soha nem fog elveszni emlékezetünkből - a zsivány, kinek arca a legnagyobb kétségbeesést fejezte ki és a mi háziasszonyunk, aki nyugodtan mosolygott felénk, bizonygatva, hogy estére visszatér. A nap további tartamára elvesztettük minden érdeklődésünket a munka iránt és naplementéig céltalanul borongtunk a faluban.

Akkor hazamentünk, hogy a háziasszonyunk érkezésére várjuk. Mikor hazaértünk az asztal a legfinomabb eledelekkel volt megrakva. Ki képes az ámulatunkat ábrázolni, mikor a háziasszonyunkat az asztalfőnél ülve találtuk miközben ő sugárzó mosollyal köszöntött bennünket. Mi a meglepetéstől szótlanul, mereven néztünk rá, mire ő egy tetetett gőgös arckifejezéssel igyekezett szigorú hangon mondani: “Uraim, egy köszöntés a helyén lenne” Mi természetesen meghajoltuk és szívélyesen köszöntöttük őt.

Akkor ő beszélni kezdett: “Végeredményben nem sikerült meggyőznöm őket, de beleegyeztek, hogy három napon belül választ adnak nekem. Én tudom, hogy a válasz egy kísérlet lesz a támadásra, de én most legalább annak a szegény embernek jelenleg megmentettem az életét. Arra fogunk kényszerülni, hogy előkészüljünk az ostromlásra, mert semmi se képes rávenni őket, hogy lemondjanak a kísérletről.

Úgy hiszem mi mindannyian a legszebb álmainkat láttuk füstbe menni. A háziasszonyunk olvasta a titkos gondolatainkat és a következő verset idézte:

“Mikor az életed Vörös Tengeréhez érsz,

Mikor bármit is cselekszel, hiába,

Nincs kiút se visszaút,

Ha nincsen út, akkor csak ELŐRE

Gondolj akkor egy nyugodt kedéllyel Istenre,

És sötétség és viharok eltűnnek.

Isten lecsendesíti a szelet és a hullámokat.

És így szól a lelkedhez: MENJ TOVÁBB!

MENJ TOVÁBB! MENJ TOVÁBB! MENJ TOVÁBB!”

HARMADIK FEJEZET

Miután befejeztük a vacsorát, felálltunk és a háziasszonyunkkal élen a kertbe mentünk. Nagy meglepetésünkre ott ült Jézus, Emil, Jast és Bud Rah. Mi csatlakoztunk hozzájuk és tudtuk egymásról, hogy a megkönnyebbüléstől hallhatatlanul sóhajtottunk. Csak akkor láttuk be mennyire támaszkodtunk ezekre a barátainkra. Mintha acél kötelekkel kötöztük volna hozzájuk magunkat. Mégis beláttam, hogy ez így nem jó. Szükséges volt, hogy mi a saját meghatározott szerepünket játsszuk a nagy élet-vázlatban és, hogy ne váljunk bábukká; azért kellett nekünk teljesen a saját lábunkon állni és saját magunkban bízni, vagy másképpen ezek az emberek arra kényszerülnének, hogy teljesen szakítsanak velünk. A vezetőnk később bőven beszélt erről a tárgyról.

Még kora este volt és a lemenő nap gyengéd izzása egy gazdag szépséget adott mindennek, amit látni kell, hogy értékelni lehessen. Szélcsend volt és egyetlen zaj se zavarta meg a bennünket körülvevő békét és nyugalmat. A rablók kérdése amit az előbb még olyan súlyosan nyomni éreztünk magunkon, teljesen eltűnt. Nyugalom és béke uralkodott és a teljes lazítás ama nagyszerű érzése, amelyet ismerni kell, hogy meglehessen érteni. Úgy tűnt mintha egy lassan folyó fény áramlatában lettünk volna. Hirtelen tudatába jutottunk annak, hogy Jézus hangját halljuk, de nem szavakban. Az egyedüli magyarázat amit erről adhatok az, hogy olyan volt mint egy tiszta, ritmikus, folyó, rezgő benyomás, ami szavak helyett gondolatokban jutott hozzánk. A hatása sokkal kimondottabb volt mint a szavaké; ritmusa és szólama leírhatatlan. A gondolatok mintha átfolytak belénk és megrögződtek; ez nekünk egy teljesen új tapasztalat volt.

Míg ezek a gondolatok, vagy ötletek így hozzánk jöttek, mi azokat gyorsírási jelekkel feljegyeztük, később szavakba és mondatokba kidolgoztunk és a barátainknak adtuk hogy ellenőrizzék.

“Mikor én azt mondom: ‘Lám itt áll egy Isten Krisztusa,’ Akkor az Isten-embert látom előrelépni. Akkor ezt a testet mint az Isten igazi templomát látom, a tökéletes műszert, vagy csatornát amelyen át a nagy teremtő alapelv szabadon áramlik; akkor ez a teremtmény teljesen tiszta alakban, képben és hasonlatban. ÉN ISTEN VAGYOK. Így viselkedve mester vagyok minden körülményben, az Isten győzedelmes Krisztusa. Ez az eszmény amelyet én tisztelek, és amit én tisztelek, azt kifejezésre hozom. Én képtelen vagyok Istent kifejezésre hozni ha ÉN VAGYOK nem az egész emberiségnek Istent Jelent. Ebben a magatartásban az ember minden körülmény fölött uralkodik, akkor a Krisztus diadalmaskodik és legyőz mindent. Isten és ember karonfogva járnak, együtt EGY, csak egy Alapelv van, egy Ember.”

Egyikünk elgondolkodott és feltette a kérdést: “Hogyan hívhatjuk elő ezt a fényt és használhatjuk azt gyakorlatilag?”

A válasz jött: “Készíts a testedből egy dinamót, amelyen át ez a nagy teremtő, kisugárzó Alapelv áramlik. Lásd ezt az Alapelvet mint minden hatalom kisugárzóját, légy annak tudatában, hogy ez minden hatalom alapelve, akkor a tested olyan mint egy villamos dinamó és megnagyítja ezt az erőt, mindaddig míg te ezt mint tiszta fehér fényáramlatot kitudod küldeni, aminek semmi sem lesz képes ellenállni és ha bármit is ellened irányítanak, nem fog az ártani neked.”

“Ezen fénysugarak mentén olyan hatékony elektromos erőt is küldhetsz, hogy annak a teste, aki téged bántalmazni akar, azáltal megsemmisül. Minden ellenállás amit ennek az erőnek nyújtanak azonnal megnagyítja a terjedelmét és ugyanakkor a sebességét is. Aki tehát ellenáll, vagy a saját személyes akaratát igyekszik vele szembe állítani, csak saját magát fogja károsítani. De ha valaki nem nyújt ellenállást akkor ennek a fénynek a gyógyító balzsama áramlik át rajta, úgy mint benned végigáramlik.”

Ez Isten tiszta sugara, Isteni hatalommal ellátva elvegyül minden más lénnyel, ha nem állják ellen. Ennek a sugárnak van a leggyorsabb rezegés üteme; abból kifolyólag mindegyiküknek a rezgése egymással teljes összhangban van és nincs semmi ami kárt tehet bennük mert azok mind megegyeznek az Isten-rezgéssel. Nincs feltétlen semmi ami valaki másnak árthatna, hacsak nem az a másik az Isteni rezgéseknek ellenáll. Az élet rezgés, nem látod be, hogy folyton egy vagy Istennel? Lehetséges ebben az állapotban egy elkülönítés. Csak a viszályt okozó ellenállás hozza létre az elkülönítést.”

“Hozzáférhetetlen vagy, mikor te a Szent Hegyen állsz, egy az Istennel. Ez nem egyesek különleges előjoga, ez mindenkinek megvan adva; ÉN VAGYOK az a feltétlen nagy Ok vagy Forrás, amiben minden ember egyesült Istennel. Úgy mindannyian a legmagasabban rezgő gondolaterő alatt, a TÖRVÉNY alatt élünk. Nem létezik viszályos rezgés, amely ebbe a magasabb rendű életbe képes betolakodni, ez a trónus ahol mindenki otthon van. Ez az Isten országa, ez a tied.”

“Ezzel az erővel ellened irányuló rossz és káros gondolatokat is megfordíthatsz. Ha akarod, veheted ezt az Isteni fehér fénysugarat és elláthatod Isteni hatalommal, akkor az erőt amelyet a kiküldő adott a neked szánt dolognak vagy helyzetnek, megnagyíthatod és átalakíthatod és a fényszóródba teheted; Küld azt akkor vissza a kiküldőhöz a fény gyorsaságával. Ha te azt így visszaküldöd, akkor az egy tiszta fehér fénysugár lesz, a tefeléd kiküldött alacsonyabb fajta rezgések helyett.”

“Mikor az a kiküldőt eléri, az ütközés olyan erős lesz, hogy annak a teste aki előzőleg az alacsonyabb rezgéseket mozgásba indította, általa megsemmisülhet. Mindegy az, hogy te ismered a kiküldőt vagy sem, vagy a helyet ahol az tartózkodik, a rezgés tévedés nélkül vissza fog térni eredetéhez. Akkor eljött a megtorlás és az ítélet napja.”

“Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel (Isten mértékével) mérnek öletekbe.” (Lk. 6 :38)

“Átalakíthatod az Isten-hatalmat és kiküldhetted olyan egy erővel, hogy az ellenállhatatlan lesz. Ez az a fény-jelenség amelyet az én testemből látsz kisugározni. Ezek a fénysugarak a te testedből is sugároznak ki, habár azok még nem olyan erősek, de aszerint hogy te magasabbra emelkedsz és ezt a hatalmat használod a Törvénnyel, vagy az Alapelvvel egyhangúan, a fény erősségben gyarapodni fog és képes leszel tudatosan használni azt, hogy az minden jogos kívánságot megvalósítson. A képen amelyet a művész rólam készített Getszemaniban, a sugarak az én testemből indulnak ki, ahelyett, hogy azok az égből szállnak le rám. Ez az Isten-erő, amelyet én először a testemben életre keltettem, majd a fényszórón át kiküldtem. Ezek mindenki testéből sugároznak ki, aki az Isteni örökségét elfogadja és előrelép mint Isten - az Isten Krisztusa MINDANNYIAN EGY. Ezt az egész emberiség jelszavává lehet tenni. Lehet viszály testvérek között, ha ők ez a mindent átfogó Egy lesznek?”

“Lépj most ennek az Isteni fehér sugárnak a fényébe, amellyel te mint Isteni erőt kiküldesz, ellátva Isteni hatalommal, átalakítva tízezerszer vagy tízmilliószor erőssebben, mint amelyet tefeléd küldtek és amit te vissza akarsz küldeni (ez tőled függ) és enged azt visszafolyni ugyanazon az úton, amelyen a rezgések hozzád jöttek. Mikor a sugár a célzott személyt eléri és ő befogadja azt, mint ami az Istentől jön, akkor a rossz szándék eltűnik, meglesz bocsátva és el lesz felejtve, és se téged, se annak kiküldőjét nem éri semmi baj. Akkor mindketten szemtől szemben álltok Istennel. Akkor viszály helyett teljes összhang van és ti ismét egy vagytok.”

“De ha a káros gondolatok kiküldője a fehér fényt, amelyet te a teljes erejében visszaküldtél, nem fogadja el, akkor annak teste megfog semmisülni. Ez a tiszta fehér sugár, ha megadjuk neki az alkalmat, hogy végezze tökéletes munkáját, kár vagy széthúzás minden rezgését teljesen megsemmisíti. Ha ellenállnak neki, arra aki kitart az ellenállásában, nem vár más mint a teljes megsemmisítés. Annak ellenállása az egész teremtő alapelvet hátrányosan vonja magához a nyújtott ellenállásának második hatványa szerint. Az azt jelenti, hogy az négyszer akkora lesz. Látod tehát, hogy úgy a jó mint a rossz amit te kiküldesz, négyszeresen tér vissza hozzád.”

“Akkor te vagy Az Úr, vagy a Törvény, aki a jót (vagy Istent) adja a rossz helyébe, Tápláld ezt a tiszta, fehér fényt minden szeretettel ami benned van és gondoskodj arról, hogy amit előhívsz és kiküldesz az Isten tiszta szeretete legyen. Mikor te ezt végbeviszed, akkor seregek állnak rendelkezésedre. Maradj azzal mindig alázatos és szerény, hajlandó a fényt követni. Ez, amit te követsz, az Isten tiszta fénye, és ez a fény élet, szeretet, tisztaság és szépség, örök és kimerülhetetlen.”

“A testedben hét központ van, amelyeket fényszóróként lehet használni. Te ezeket a központokat sugároztathatod egy izzással amely sokkal melegebb mint bármely mesterséges fény és mikor te ezt a fényt ki akarod küldeni, akkor az egy nagyobb erővel izzik és sokkal távolabbra hat mint bármely elektromos fény.”

“Ezen központoknak egyidejű izzásával minden oldalról páncéllal veheted körül magadat amelyen semmi se képes áthatolni. Isten tiszta fehér sugarát annyira lelkesítheted, hogy a tested egy fényt sugároz ki, ami a déli napfényt árnyékba állítja. Akkor te a Teremtés Ura vagy; a Seregek Ura. Akkor úgy állsz ott mint amilyen valóban vagy. Győzedelmesen és mégis békével és szeretettel telve. Isten a trónusán a te tested, egy test amely szép, szellemi és isteni.”

Míg ezek a rezgések hozzánk jöttek, a fény amelyet Jézus és csoportja kisugárzott vakító volt és egy remegő, rezgő, olvadt aranyra emlékeztetető ragyogás látszott át rajta. Csak a látóképességünk mutatkozott tökéletlennek, míg minden más érzékszervünk a szikla szilárdságát észleltette velünk. Újra jöttek hozzánk a rezgések: “Így a testedet teljesen láthatatlanná teheted halandó szemek előtt, azáltal, hogy a gondolkodásodat teljesen összpontosítod Isten tiszta, fehér sugarára és azt egyidejűleg a hét központon át kisugároztatod.”

“Ezekből a sugarakból mindegyiket használhatod, hogy azoknak, akik rosszat akarnak veled, bármely képet szem elé vetíts. Te magad követheted ezt a sugarat a fény sebességével és egy pillanat alatt oda mehetsz ahova akarsz. A tested akkor láthatatlan azoknak akik nem képesek a halandón át és afölött látni. Azok tudatában vannak, hogy valami történik amit ők nem képesek megérteni és azáltal minden ábrázolással szemben befogadók amit te eléjük akarsz tükrözni. Az amit nem értenek meg úgy tűnik nekik mint valami titokzatos és természetfölötti, és az érzékszervek gyanú és babona által felizgatva, könnyen félrevezethetők. Úgy küldhetsz ki szeretetet azok felé, akik bántalmazni akarnak téged, akkor az erő amit ők kifejtettek, visszatér hozzájuk. A gonosznak a képe amelyet ők kiküldtek, mindegyiküknek az alsóbb énjüket mutatja, küzdve az ellen amit ők az ellenségnek tartanak, míg valójában a saját alacsonyabb énjükkel küzdenek. Ezek a képek a legjobb barátokat ellenségé teszik és testvért testvér ellen uszítják.”

“Ha ez a banda kitart amellett, hogy végbeviszi az eltökélt támadást, akkor csak egymást fogják megsemmisíteni. Most még van nekik alkalmuk a környéket és a lakósokat békében hagyni, másképpen egymás ellen fognak fordulni és egymást fogják megsemmisíteni. Az ember nem tehet merényletet a testvére ellen, anélkül, hogy neki is ugyanaz legyen a sorsa. Mi csak Isten szeretetének tiszta fehér sugarát küldjük feléjük, de ha ők azt gyűlölet érzelmeivel, rosszindulattal vagy bosszúszomjjal ellenzik, akkor saját hibájukból ebből a sugárból egy lángot készítenek, amely megfogja emészteni őket. Nektek nem kell félnetek semmitől se. Mi szeretetet ajánlunk nekik, de nem áll a hatalmunkban őket kényszeríteni, hogy elfogadják azt. Ha a rablók szeretettel jönnek akkor nem lesz harc. Mi már megnyertük az ügyet.”

Akkor hozták a hírt, hogy egy futár közeledik a faluba. Mi mindannyian elébe mentünk. Ő mondta, hogy a rablók abbahagyták a fosztogatást és hogy körülbelül negyven kilométerre a “Tau-Cross” templomtól nyugodtan felütötték a táborukat. Miután az előző futár segítséget jött kérni, egyetlen lakóst vagy annak vagyonát nem bántalmazták, de a foglyokat fogva tartották túszokként, hogy ne legyen további ellenállás. Azt is mondta, hogy egy makacs hír járja, hogy a banda a következő napokban megfogja támadni a falunkat, ha a kincs a következő nap nem lesz kiadva. A futár hozta a völgy lakóinak az üdvözletét. Mindegyikük felajánlotta, hogy az életét adja a falu védelméért. A futár azt a választ kapta, hogy nem lesz szükség erre az áldozatra, de adja át a falubeliek köszönetét és a meleg becslését a felajánlott szolgálatért.

NEGYEDIK FEJEZET

Másnap reggel új szorgalommal folytattuk munkánkat, most, hogy minden félelem ki lett űzve a gondolatainkból. A következő nap délelőtt az idomokkal foglalkoztunk amelyek kívül a sziklába voltak vésve. A falu őrsége hirtelen magára vonta a figyelmünket, aki a hegyszoros másik oldalán foglalt helyet, magasabban mint mi voltunk, úgy hogy neki sokkal szélesebb volt a látóhatára. A távcsövünkkel láthattuk, hogy jeleket adott a falunak. A falu lakói hamarosan oda vissza kezdtek sietni, nyilvánvalóan, hogy védelmet keressenek a mély repedésekben távolabb a hegyekben; úgy látszott mindannyian nagyon idegesek voltak.

Mikor hallgattunk, hallhattuk a közeledő horda dübörgő tompa zaját. Egyikünk egy magasabb helyre mászott, ahonnan jobban látott és lekiáltott, hogy látja a porfelhőket, amit a lovasok felkavartak a hegyszoros bejáratának közelítésekor. Mi a közelben egy nyílásba elrejtettük a szerszámainkat, csatlakoztunk a társunkhoz és találtunk búvóhelyet a sziklák mögött a repedésekben, ahonnan a banda mozgását figyelni tudtuk. A banda a hegyszorosba érkezve megállt. Ötven lovas előrelovagolt mint egy előhad, utána következett a csapat többi része, a lovaikat korbáccsal és sarkantyúval egy vad vágtatásra serkentve. A lovak léptei a sziklán és a rablók harci kiáltásai egy leírhatatlan lármát keltett. A nagy sereg előrevonulása egy roppant képet nyújtott volna, ha nem lett volna olyan gyászos.

Nagyon előnyös volt a helyünk, mivel a hegyszoros fala majdnem függőlegesen lejtett, úgy hogy mi egyenesen a rablók hordájára néztünk le, amely mint egy szökőár látszólag ellenállhatatlan erejével közeledett. A betolakodók előhada már elrohant a mi helyünk alatt mikor mi a távcsövünket egy pillanatra a falura irányítottuk, láttuk hogy a lakóit rémület fogta el.

A társaságunk egyike még tovább dolgozott a sziklafalon, most abbahagyta a munkát és a közeledő banda felé nézett. Aztán láttuk, hogy megfordult és az ajtón át a templom középső termének bejárata felé nézett. Mi is odairányítottuk a távcsöveinket, Jézust láttuk ott, aki az ajtón kilépett a sziklafalba vájt erkélyre és annak a széléig ment ahol egy gyönyörűen kiegyensúlyozott testel állva maradt. Ez az erkély körülbelül kétszázötven méterrel magasabban volt mint a mi búvóhelyünk és körülbelül öt kilométerrel távolabb. Hirtelen áthatolt hozzánk, hogy Jézus beszélt és egy pillanattal később tisztán és érthetően jöttek hozzánk a szavak. A társunk a sziklafalon leült és gyorsírással jegyzeteket kezdett készíteni; én követtem a példáját, mikor később összehasonlítottuk a jegyzeteinket, kiderült abból, hogy az előrenyomuló horda lármája fölött Jézus szavait tisztán értettük, habár aszerint ahogyan később nekünk mondták, nem beszélt hangosabban a szokott harmonikus hangjánál.

Mikor Jézus beszélni kezdett, egy tökéletes nyugalom szállt le az egész falura és lakóira. Ezek az Ő szavai amelyeket Jézus maga fordított le Angol nyelvre. Mindig az én forró imám lesz, hogy soha nefelejcsem el, még ha ezer éves leszek is.

A  FÉNY

 

“Úgy ahogyan én itt állok egyedül a Te nagy csendedben, Isten az én Atyám, sugárzik belül énbennem egy tiszta fény, amely az egész lényem minden részecskéjét betölti pompás fényével. Élet, Szeretet, Erő, Szépség és Tökéletesség minden teljességében felébred bennem. Míg én ezen fénybe nézek, még egy fényt látok ragyogó, gyengéd, arany-fehér és világosan sugárzó, ami a nagy fény szeretettel gazdag tüzét felveszi magába, táplálja azt és újra kisugározza.”

“Most tudom, hogy én Isten vagyok, egy az Isten széles világmindenségével. Én halkan beszélek, Istenhez, Atyámhoz és teljesen nyugodt vagyok.”

 

CSENDESEN A CSENDBEN

 

“Ebben a tökéletes csendben mégis Isten legnagyobb tevékenysége működik. Az én tökéletes nyugalmam tovább tart és teljes csen uralkodik körülöttem. Most a fény ragyogása kiterjed Isten terjedelmes Világmindenségén és én tudom, hogy mindenütt Isten tudatos élete uralkodik. Még egyszer mondom nyugodtan és félelmet nem ismerve: ‘Én Isten vagyok.’ ” 

 

“Felemelem a Krisztust magasra énbennem és egy dicshimnuszba kezdek Istenhez. Az énekem hangjaiban sugallat hallatszik. Mindig tisztábban énekel az új életről a Nagy Anya belül énbennem. Tudatos gondolkodásomat minden nap hangosabban és tisztábban emeli magasabbra a sugallat, míg az teljesen összhangba jut Isten ütemével. Még egyszer felemelem a Krisztust a magasba és jól meghallgatom, hogy a vidám zenét felvegyem magamba. Az én alaphangom harmonikus és az énekem tárgya Isten. Isten az én énekemet Igaznak bélyegzi.”

 

LÁM ÉN ÚJJÁ SZÜLETTEM

ITT ÁLL EGY KRISZTUS

 

“Én szabad vagyok a Te Szellemed sugárzó fényében Isten, az én Atyám. A te bélyegződ van a homlokomra nyomva. Én elfogadom azt. Én felemelem a Te fényedet a magasba, Isten az én Atyám. Még egyszer: én elfogadom.”

Mikor Jézus abbahagyta a beszédet, a teste közepéből egy vakító tiszta fehér fénysugár lövellt elő. Ez a fénynyaláb a hegyszoroson át levilágított, rövid távolságra a helytől ahol az egy éles kanyart vett balra, éppen az első sor nyargaló lovasok elé. Ahol a fénysugár végződött ott hirtelen egy nagy akadály mint egy kőfal emelkedett fel, amiből lángoló nyilakra hasonlító nagy villámok csapódtak ki.

Az előre rohanó lovak olyan hirtelen megálltak a vad rohanásukban, hogy azok lovaglói közül többen kiestek a nyeregből. Sok állat egy pillanatig két lábon ágaskodott, aztán megfordult és féktelen rohanásban lefelé menekült, ki a hegyszorosból. Mikor azok a főcsapat első sorát elérték, a lovasok akik még a nyeregben ültek eredmény nélkül igyekeztek újra mester lenni a lovaikon. Ezek az állatok, úgy mint a lovak lovas nélkül, egyenesen az előrenyomuló bandába rohantak. Az első sorok képtelenek voltak tovább előre haladni, míg a hátvéd, amely a veszélyt még nem látta be, előrenyomult és az első sorokra vetődött, míg végül az egész hegyszoros alattunk férfiak és lovak rendetlen tömege lett.

Máshol mindenütt egy halotti csend uralkodott, amit csak az megvadult lovak és a rémült legénység ordítása zavart meg azon a helyen ahol az előcsapat vad rohanással a fősereg első soraiba ütközött. Ott egy szörnyű jelenet keletkezett. A lovas nélküli lovak amelyek nem érezték tovább a gyeplőt és az első sorokra rohantak még sokkal több lovast kiemeltek a nyeregből, és azok az állataikkal együtt, amelyeket már nem lehetett lefékezni még növelték a zűrzavart. A lovak ágaskodni, kapálódzni kezdtek és nyerítettek, úgy mint csak oktalan állatok képesek heves, fékezhetetlen félelemtől. Ez az őrült kuszáltság alattunk a hegyszorosban, kiterjedt az egész egymásra szorult hordára.

Láttuk, hogy voltak férfiak akik a rövid kardjukat húzták és vadul minden irányba vágtak, mások tűzfegyverüket ragadták meg és állatokra és emberekre kezdtek lövöldözni egy kísérletben, hogy kiutat törjenek maguknak. Olyan harc lett ahol a legerősebb életben maradt és a szerencséseknek egy vad menekülésével végződött, akiknek sikerült elmenekülni a mészárlás elől. Mivel azok a hegyszorost nagy tömeg halottakkal és sebesültekkel beterítve hagyták el, siettünk mi lefelé, hogy segítsünk a sebesülteken, ahol még lehetett. A barátaink és a falu lakói csatlakoztak hozzánk és még minden irányba küldtek ki futárokat segítségért. Az egész éjjel hajnalig lázasan dolgoztunk. Jézus és társai, mihelyt sikerült a sebesülteket kiszabadítani a szörnyű zűrzavarból, oltalmukba vették azokat. Mikor végül az utolsó sebesült kezelve lett hazamentünk hogy reggelizzünk. Mikor beléptünk, nagy meglepetésünkre ott találtuk “a Fekete” rablót, Emillel beszélgetve. Csak most először vettük észre, hogy Emil is ott volt. Ő észrevette, hogy mi nagyon meglepődtünk és így szólt: “Majd később még beszélünk erről.”

Miután befejeztük az étkezést, egy darabon sétáltunk a vezetőnkkel, ő elmondta nekünk, hogy Emil és ő a férfit súlyosan megsebesülve találták, képtelen mozdulni, mivel a lova ráesett. Kiszabadították és az ideiglenesen berendezett óvóhelyre vitték, ahol a lehető legkényelmesebben elhelyezték; akkor hívták a háziasszonyunkat és az ő gondjaira bízták. Miután a háziasszonyunk a sebeit bekötözte, a rabló könyörgött hozzá, hogy kérje meg az Istenét, mutassa meg neki, hogy mit tegyen, hogy olyan legyen mint ő. Arra is kérte, hogy tanítsa meg imádkozni.

A háziasszonyunk kérdezte tőle, hogy újra erős és egészséges akar-e lenni, amire ő így válaszolt: “Igen, teljesen úgy mint ön.” A háziasszonyunk erre így szólt hozzá: “Most, hogy te gyógyulást kértél, az imád válaszra talált, most teljesen meggyógyultál.”

Akkor a férfi elaludt. Mikor a vezetőnk éjfélkor körüljárt, látta, hogy a sebek teljesen begyógyultak, és még a helye is eltűnt. A rabló felkelt, felöltözött és felajánlotta segítségét a mentő munkákban.

Sok sebesültet is láttunk, teljesen meggyógyulva, akiről azt gondoltuk, hogy nem maradnak életben. Némelyek a félelemtől összegörnyedtek, mikor a barátainkat látták közeledni; még annyira, hogy szükséges volt elkülöníteni őket a többiektől. Miután a mentő munkálatok be lettek fejezve, a “Fekete” ahogyan mi őt neveztük, körbejárt a sebesült társai között és mindent megtett, hogy azok félelmét enyhítse. Sokan csapdába esett állatokra emlékeztettek; attól rettegtek, hogy egy szörnyű mártírhalál vár rájuk, mivel az volt az ítélet egy elfogott rablónak azon ország törvényei szerint. Ez a hit olyan szilárdan rögződött az elméjükbe, hogy egyáltalán nem reagáltak a barátságos kezelésre amelyben részesültek. Azt gondolták hogy először meglesznek gyógyítva hogy tovább kibírják a kínzásokat. Végül mindannyian kigyógyultak a sebeikből, habár némelyeknél hónapokig tartott; nyilvánvalóan abban a véleményben voltak, hogy így a mártírhalál napját elhalasztják.

Később a “Fekete” a sebesültekből akik hajlandók voltak követni őt egy sereget állított össze amely az országot védte további támadások ellen, míg ő a lakosok közül is sokat meggyőzött, hogy csatlakozzanak ehhez a csapathoz. Attól az időtől fogva tudtunk szerint, nem voltak többé rablóbandák amelyek a környéket megtámadták volna.

Később még két expedíciónk ment át a körzeten a Góbi sivatagba vezető utjukon. Ez a férfi a követőivel biztonságban átvezette őket a saját és a szomszédos körzeten, több mint hatszáz kilométer távolságon és se ő, se a társai nem akartak semmi jutalmat elfogadni a szolgálatukért. Többször mondták nekünk, hogy ő egy nagy hatalmat gyakorolt a jónak szolgálatában az egész országban és életét szentelte a népnek anélkül, hogy jutalmazást követelt volna.

ÖTÖDIK FEJEZET

A következő nap délre befejeztük minden sebesült ápolását és utoljára még egyszer körüljártunk, hogy meggyőződjünk arról, hogy nem maradtak még élők a csatatéren. Miközben hazafelé mentünk az ebédre és egy megérdemelt pihenésre, egyikünk kifejezte a kérdést, ami már órák hosszat igénybe vette gondolatainkat: “Mire volt jó ez a mészárlás, ez az életek megsemmisítése?”

Annyira elfáradtunk, hogy alig vonszoltuk magunkat előre, majdnem képtelenek voltunk tovább menni, azonfelül a szörnyű események által mélyen megrendülve. A mentő munka legnehezebb része, főleg az első órákban teljesen miránk nehezedett, mivel a környék lakói olyannyira féltek a rablóktól, alig lehetett őket rábírni, hogy segítséget nyújtsanak, még akkor is mikor mi már sokakat kiszabadítottunk a rájuk esett lovak alól.

A falubeliek képtelenek voltak belátni, miért segédkeznének azoknak az embereknek megmentésében akik őket megakarták ölni. Közülük sokan mélyen undorodnak attól, hogy megérintsenek valamit ami elpusztult. Ha a barátaink nem lettek volna ott, akkor a lakósok a színhelyet azonnal elhagyták volna, hogy soha többé vissza ne térjenek. Minden esetre mi halálosan elfáradtunk és levertek voltunk, ugyanis mi az életünk legrettenetesebb tapasztalatát éltük át. Hazaérve felfrissítettük magunkat és akkor még teljesen kimerülve az asztalhoz ültünk. Röviden azután megjelent az eledel. Teljesen egyedül voltunk mivel a vezetőnk és a barátaink közül néhányan Lin Chut, a “Feketét” elkísérték a völgybe. Evés után visszavonultunk a fekvőhelyünkre, hogy kipihenjünk és csak másnap délután ébredtünk fel.

Míg felöltöztünk, egyikünk javasolta, hogy menjünk azonnal a “szentélyünkbe”, ahogyan mi a templom legfelsőbb helyiségét neveztük. Elhagytuk a házat és a templom felé sétáltunk, mint amit már olyan gyakran tettünk. A létra aljához érve ami az alagút bejáratához vezetett a társunk aki elől ment, hirtelen megállt, a lábával az első fokon és így szólt: “Mi történt velünk? Még alig egy napja múlott, hogy a hetedik mennyországban voltunk, mindenhol tudtunk mozogni, ahol csak akartunk és három hónap ideje alatt dolgokat vittünk végbe, amiről azt gondoltuk, hogy éveket venne igénybe. Az eledelünk csak úgy megjelenik az asztalon és mindez a legkevesebb erőfeszítésünk nélkül történik és most hirtelen visszaestünk a régi szokásainkba. Én szeretném tudni miért. Az egyedüli ok amit én láthatok az, hogy az átélt tapasztalattal hátrányosan hagytuk magunkat befolyásolni. Ez az ami visszatart bennünket, de én most nem akarom, hogy valami közöm legyen hozzá én semmilyen tekintetben nem akarok részese lenni. A történtek nem tartóznak énhozzám, hacsak én egy bálványt nem alkotok belőlük és ragaszkodok hozzájuk, nem akarom elengedni azokat. Én kilépek ebből a helyzetből egy magasabba és jobba, ezt elengedem, nekem ehhez semmi közöm.” Míg mi őrá bámultuk, ő hirtelen eltűnt szemünk elől.

Egy pillanatig elképedve álltunk afelett amit ez a férfi szemünk láttára végbevitt, de mégis egyikünk se akarta elengedni azt ami fenntartott bennünket, habár nagyon jól tudtuk, hogy egy helyzethez ragaszkodtunk amihez nekünk semmi közünk nem volt. Annak következtében arra kényszerültünk, hogy felmenjünk a létrán az alagúton és a különböző helyiségeken át, fel a lépcsőn, hogy célunkat elérjük. Mikor odaértünk, természetesen ott találtuk a társunkat.

Mialatt még arról beszéltünk amit a társunk végbevitt, megjelent Jézus és a többi barátaink a vezetőnkkel. Ők azon az ajtón jöttek be a szobába amelyik a sziklába vájt erkélyre nyílott. Leültünk, Jézus beszélni kezdett: “Sokan vannak akik kijelentik, hogy ők Isten gyermekei, és hogy mindenük van ami az atyának van, de ez a kijelentés nem válik ténnyé mielőtt eléggé bátrak lesznek, hogy a következő lépést megtegyék és saját magukat látják mint Istent, egy mindazzal ami Isten. Csak akkor fognak első ízben mindent létrehozni. Mikor valaki, aki még korlátozott, emberi módon gondolkodik, a Krisztust látja megjelenni, akkor az a kifinomultabb személyiség fényt sugároz ki. Akkor az aki a benne lévő Krisztust vetíti, egy nagyobb, szélesebb látáskörrel lát. Ő akkor a saját finomabb testét látja egy gyorsabb ütemben rezegni, mint a korlátozott testét, amelyet természetesen szintén lát. Ő akkor azt gondolja, hogy két test van ott. Azt is gondolja, hogy a test amelyet ő a saját testén kívül lát, valaki másnak a krisztusa. De ez csak látszat, mert ő nem hiszi el, hogy ő maga a Krisztus. Jelentse ő akkor ki, hogy ő a Krisztus és fogadja azt el mint egy tényt; azon pillanatban a két test egybe olvad, akkor ő előhívta a Krisztust. Akkor a krisztus győzedelmesen előrelép. Menjen most még egy lépést tovább és jelentse ki, hogy az Isten Krisztusa megjelenik és azon pillanatban ő az Isten Krisztusa lesz. Most Isten fia egy az Istennel, az Atyával és ő közvetlen az Atyához megy. Mégis, még egy lépéssel tovább kell mennie és ez a legfontosabb, és a legnagyobb, a legerősebb elhatározást igényeli, mert ezennel ki kell törölni az emberi korlátozott gondolkodásból eredő félelem minden nyomát: előre kell lépnie, közvetlen az Isteni forráshoz, ugyanis az Atyához, és nyíltan szilárd meggyőződéssel kijelenteni, hogy ő maga Isten, sikertelenségre vonatkozó gondolatok, félelem és babona vagy emberi elképzelések nélkül; hogy ő teljesen elvegyül és egybeolvad Istennel; és tehát, hogy ő Szeretet, Bölcsesség és Megértés. Hogy ő minden lényeg és Isten, az Atya, a Forrás, az Alapelv minden tulajdonsága. Ezt egy nagy alázatossággal kell neki elfogadni, akkor ő Istent fogja kifejezésre hozni. Egy ilyen emberen át folyik Isten minden tulajdonsága ki az egész világ felé. Neki semmi se lehetetlen. Isten csak ilyen ember által képes kifejezni magát. Mikor te egybeolvadsz Istennel, akkor semmi se lehetetlen. Akkor nemcsak mindent birtokolsz amit az Atya birtokol, hanem akkor te mindaz vagy ami az Atya. Te a Szentháromság vagy. Te a Krisztus-ember vagy, az Isten Krisztusa, és ISTEN, mind a három EGYBEN. A Szentlélek benned lakik. A teljes Én-szellem teremtő munkában benned lakik. Mikor ezt elfogadod, akkor te, úgy mint a többiek mind, énekelni fogod: ‘Szent a Krisztus nevének hatalma.’ Nem a személyes Jézus nevének hatalma, hanem a Krisztusé. Hajoljanak akkor meg az angyalok, vegyék elő a királyi koronát és koronázzák meg a krisztust mindenek urává. Te nem a személyes Jézust koronázod, te Krisztust koronázod és ő megérdemli az összes királyi drágakövek közül legragyogóbbat Krisztus-koronaként. Nincs olyan drágakő amely túl nagy lenne vagy túl isteni a győzedelmes Krisztus koronájára. Most belátod, hogy bárki, aki csak akar, jöhet. Lépj előre és legyél a győzedelmes Krisztus.”

“Mikor az ‘Isten’, szót kiejted, lásd akkor magadat mint Istent. Lásd Istent előre lépni, úgy ahogyan te előre lépsz. Isten nem lehet rajongó, vagy hivalkodó, vagy önző. Ugyanúgy nem lehet a Krisztus, az Isten-ember - az Isten hasonlata és képmása egy ezek közül. Te azonos lehetsz Istennel és az Isten-ember is az. ÉN VAGYOK az Atyában van és az Atya bennem van, ezek igaz szavak. ÉN VAGYOK és az én Atyám egy teljes alázatosságban és Mindenható Nagyságban. Isten és az egész emberiség egyesülve, Mindenható - az Isteni Mindenhatóság.”

“Az ami az úgynevezett bűnös gondolkodásodból született, felemelkedik a gyönyörűségbe, mert a bűnre vonatkozó gondolat kitörlődik. Annak ami a földi képet viselte, az istenit kell viselnie, mikor te ezt az eszményi képet felemeled.”

“Én mondom neked, hogy most, ezen pillanatban, itt van neked az alkalom, hogy minden külső zavarból átmenj az Isten nagy békéjébe és áldásába és magadat Isten fényébe boríthatod. Helyezd mély alázattal Krisztus koronáját a fejedre, mert ha azt nem te magad teszed, akkor azt nem teheti senki más a helyedben.”

“Lépj közelebb a nagy fehér trónushoz és légy része annak, Légy egy azokkal akik ugyanazon a módon megtették a nagy lépést, ne csak egy legyél Istennel, hanem legyél Isten, igazi Isten, akkor megmutathatod az egész világnak az Isteni tulajdonságokat. Hogyan fejezhetné az Isten-erő ki magát, ha nem az ember által? Az egész földön nem létezik egyetlen szervezet, amely ugyanabban a ütemben képes rezegni; és ebből kifolyólag az ember olyan érzékeny, hogy ezt a legmagasabb erőt érzékeli, akkor azt életre hozza és átalakítja, miáltal ő képes Istent az egész világnak kifejezésre hozni. És hogy történhetne az másképpen mint a magasan kifejlett és tökéletességre hozott testel, mint ami te vagy, mikor te ennek a testnek teljesen ura vagy?”

“Ez az uralkodás annyit jelent mint teljes Mesterség, Messiásság, Tanítványság. Csak akkor uralkodsz ezen test fölött és vagy ezzel teljes összhangban mikor a Szentháromság minden tulajdonságaival rendelkezel és mester vagy. Mikor te, az ÉN VAGYOK embert, a Krisztust és az Isten Krisztusát, ezt a hármat, egyesíted a Legfenségesebbel, Istennel akkor te Isten vagy. Ez vagy te, a jelen embere (az egész emberiség), mikor a látáskörödet bővíted és belátod az igazságot magadról, ugyanis, hogy létezik egy magasabb és jobb élet, mint a világi tapasztalataid keringése. Ezt belátod, mikor a helyes utat követed, összhangban és igazi megegyezésben a legmagasabb eszményekkel, amelyeket te képes vagy elképzelni, vagy miután te vágyakozol és amelyeket te szeretetben, hódolatban és imáidban megközelíted.”

“Az első lépéssel ember leszel, a Krisztus-ember, az Isten egyszülött Fia. A következő lépéssel Isten Krisztusa, azáltal, hogy a Krisztus-embert az isten krisztusaként látod; hogy aztán közvetlen a forráshoz lépve ebből a kettőből Egyet kell alkotnod, az Atyát az Istent. Te most az ÉN VAGYOK embert átalakítottad Krisztus-emberré, azután ezt a Krisztus-embert átalakítottad az Isten Krisztusává vagy az Úr Istenné. És a következő lépéseddel az Isten Krisztusát átalakítottad az örökké élő Istenné. Ezek kettőnek látszottak és egyé váltak Egy Istenné. Te a Legfensőbb Erő, Isten, mindenki Atyja, hasonlata és képmása vagy. Nincs semmi ami lehetetlen lesz neked, ha nem térsz le erről a helyes útról. Ebben feltétlen rendületlennek, félelmet nem ismerőnek és hűnek kell lenned, anélkül, hogy az egész világ ítéletével törődnél. A mesterséged és egységed elismerésével egy vagy az Atyával, a bőséget-árasztó és folyton jelenlévő minden dolog legfensőbb alapelvével.”

“Nem nyújt a Biblia egy nagy jelképes ábrázatot az ember szellemi fejlődéséről és lehetőségeiről, mikor ezek a helyes módon vannak értelmezve és használva?”

“A fénysugarat, amelyet énrám leszállva ábrázolnak, a templomból, az én testem sugározza ki. Mégis, az is igaz, hogy ez a fény az égből jön, mivel az ég mindenütt körülöttünk van és fényrezgésekből áll. Kell hogy az ég tulajdonképpeni központja az én testemben legyen. Azért kell, hogy ez a mennyei fény az én testemből sugározzon ki. Az ÉN VAGYOK-omnak be kell engednie ezen fénynek lényét belém, akkor nekem ezt a fény-erőt lelkesítenem kell és átalakítanom, úgy hogy azt ki lehessen küldeni, azzal az erővel, amellyel Isten, az ÉN VAGYOK, kívánja. Mikor az megtörténik senki sem képes ennek a tiszta fénynek az erejét ellenállni. Ez az a nyaláb fény, amelyet az én testemből látsz kisugározni a képen amelyet a művész Getszemaniban készített rólam. A fénysugarak az én testemből jöttek elő, ahelyett, hogy azok az égből énrám vetítődtek volna. Ugyanúgy kiküldheted az Isteni erőt egy olyan mértékben hogy az ellenállhatatlan. Ezt az Isteni erőt először el kell ismerned mint mindenütt körülötted, azt akkor a testedbe beengedni, lelkesíteni és átalakítani és következőleg kiküldeni a fényszórón át. Ezeket a dolgokat mindenki fáradtság nélkül végbe fogja vinni, mikor ők az Istent, az Isten Krisztusát elfogadják mint az ő isteni jussukat. Ez az isteni biztos jelige az egész emberiségnek. Minél közelebb ér az emberiség ehhez a magasztos sugárhoz, annál hamarabb eltűnik viszály és széthúzás. Ha te teljesen ebben a fényrezgésekben élsz, amely az egész világ fényét alkotja és ha mindannyian folyton közelebb jönnek, akkor annál közelebb fogsz jutni az ember igazi otthonához. Akkor tapasztalni fogod, hogy ÉN VAGYOK az egész világ fénye. Lám az Isten, az asztal terítve van. Emeld fel ezt, az Isteni hatalmat, ezt az ÉN VAGYOK-ot. Emeld fel ezt a testet az istenhez, akkor te és mind a többiek, mindenek urává leszel koronázva. De neked a koronát magadnak kell a saját fejedre tenned, senki más nem teheti azt meg helyetted.”

HATODIK FEJEZET

Az egyedüli mentségem azért, hogy a rablókkal szerzett élményünket olyan terjedelmesen leírtam csak az, hogy egy ember hatalmát a lehető legvilágosabban akarom lefesteni, aki az Isteni mester  és  uralkodó jogát elfogadva, képes volt egy féktelen horda igyekezetének és erejének olyan egy fordulatot adni, hogy úgy ő maga, valamint az egész környék tökéletesen biztonságban volt azokkal szemben.

És így nemcsak védelmet nyújtott, hanem a banda támadásának hevét és nagy erejét felnagyítva, lelkesítve és visszaküldve azt hozta létre, hogy azok akik megsemmisíteni akartak, egymás ellen fordultak és egymást megsemmisítették. Ez a védelem kiterjedt az egész környékre, sok kilométerre a körben, habár körülbelül háromszor annyi rabló volt mint lakós és az utóbbiaknak nem volt látható eszközük a védekezésre.

Mihelyt átestünk az előző napok izgalmain és a megrázkódáson, felújult érdeklődéssel újra  a munkának álltunk. Húsvét gyors léptekkel közeledett és mi beakartuk fejezni a munkánkat ezen a környéken, mielőtt Brit-Indiába visszamennénk.

Attól az időtől kezdve már a munkánk végére jártunk, az indulásunkat megelőző utolsó részleteket egy nappal húsvét előtt befejeztük és már örvendeztünk húsvét vasárnapjának, hogy azt nyugalmasan, pihenéssel tölthetjük.

Mikor jóval a hajnal előtt a templom felé mentünk Chander Sent a kertben találtuk, felállt, hogy elkísér bennünket és mondta, hogy a vezetőnk a “szentélyben” csatlakozik hozzánk. A vezetőnk javasolta, hogy Lhasa felé menjünk vissza Indiába, onnan Muktinathba, a Trans-Himalája szoroson át Kandernathba és úgy tovább Darjeelingbe. Mikor a templom bejáratához vezető létra aljához értünk egy pillanatra megálltunk, hogy a napkeltében gyönyörködjünk.

Chander Sen a kezét a létrára tette, mintha úgy az alagút bejáratához akarna felmenni a létrán. Úgy állva beszélni kezdett: “A fény nem érti meg a sötétet, mikor átvilágít azon. Mikor Jézus látta, hogy Júdás elakarja árulni Őt, így szólt: ‘Most az Ember Fia megdicsőül és  Isten  megdicsőül  benne.’  Ez  a  kiemelkedő  lélek  nem  azt  mondta:  ‘Júdás  elárul engem.’ ” Ő egyáltalán nem beszélt Júdásról. Ő csak az általa áramló megdicsőült Isten Krisztusának mindenütt jelenlétéhez ragaszkodott; ember az Istenben megdicsőülve; Isten az emberben, - saját magában megdicsőülve. Látjuk tehát, hogy a tökéletes közös együttműködés a saját módján minden viszályt eltüntet. Most mondhatod: ‘Krisztus mutatkozz be, mindig világosabban, olyan tisztán, hogy te engem betöltesz és te én leszek. Lám most egy test vagyunk, egy gondolkodás, egy szellem, egy tökéletes alapelv. Te ÉN VAGYOK, én vagyok és mi együtt Isten vagyunk.’ ”

Abban a pillanatban mikor abbahagyta a beszédet a “szentélyünkben” leltük magunkat, a “Tau-Cross” templom középső helyiségében. Alighogy felocsúdtunk ámulatunkból, Jézus lépett be az erkélyre nyíló ajtón, néhány társával, és a mi vezetőnkkel.

Bejövetelükkel a szobát tengernyi fény töltötte el. Mindannyian köszöntöttük egymást minket bemutattak egy ismeretlennek, aki velük bejött. Ő úgy nézett ki mint egy idősebb férfi, habár még nagyon életerős. Mondták nekünk, hogy ő a Munik egyike, akik a szomszédságban levő Hastinapuri barlangok főnökei. Ő oda utazik vissza és odáig elkísérne bennünket. Ő ismerte a nagy Rishi Vegast és a Rishi Agastyával is találkozott, kinek remetelakja ott van, azon kedves de nagyon félreesett helyen. Mi különösen örvendeztünk ezen kellemes kilátás fölött.

Egy kört alkottunk; mindenki az asztalra tette a két kezét a tenyerekkel lefelé és úgy álltunk egy pillanatig mély csendben. Annak ellenére, hogy egy szó se lett ejtve, a szoba teljesen megtelt egy különös, lüktető és rezgő kisugárzással. Ez az észrevétel teljesen eltérő volt minden eddigitől, először olyan volt, mintha elhalmozna bennünket. A sziklák egy összhangban remegtek és rezegtek. Ez csak néhány pillanatig tartott. Akkor valaki megszakította a csendet a közléssel, hogy mi azon reggelen egy világegyetem teremtésének ábrázolását fogjuk látni. Ezek a képek bemutatják, hogy mi történt a világmindenség létrejötte alkalmával.

Kimentünk az ajtón át a sziklába vájt erkélyre, annak a széléig. Még egy órával naplemente előtt volt. Egy halotti csend vett körül bennünket. A pillanat alkalmasnak nyilvánult egy új születést leleplezni. A végtelen űrbe néztünk, egy befogadó és várakozással telt lelkülettel. A Muni beszélni kezdett: “Csak kétféle jelenségek vannak a világon: az, ami létezett mielőtt a tudat életre kezdett ébredni, ami még most is van és mindig lesz, és amit az emberiség gondolt és gondolni fog. Az ami a tudat kezdete előtt volt, az örök. Az amit az emberiség gondol, az váltózó és múló. Az ami a tudat előtt volt, az Igazság. Az amit az emberiség gondol, az igazság, legalábbis az ő számára. Mikor a tudatot átjárja az Igazság Törvénye, akkor minden helytelen gondolat, amit az emberiség termel, ki lesz törölve.”

“Míg az évszázadok továbbgördülnek és a fejlődés működésével az anyag fátyolát visszaszorítják, Igazságból eredő gondolatok mennek át az emberiség elméjén, amelyeket mi eredeti kozmikus tényeknek nevezünk; és ezek, a múlt emlékezetét betöltő gondolatok, amelyeknek a jelen tényei elébe mennek és amelyeket a jövő jóslásai árnyékolja, szilárdan körülvonalazva mutatkoznak a fejlődő tudat útján. Úgy az emberiséget mindig visszaterelik az eredeti alapelvhez. Ez a mindig megismétlődő visszatérés megmutatja az emberiségnek, hogy a teremtés örök, úgy mint az emberiség maga, de az emberiség teremtményei mindig alávannak vetve a váltózásoknak és a Törvény kinyilatkozása alatt élnek, amit ok és okozatnak neveznek. Mikor az emberi lények a teremtéseikben távolra eltértek, az Igazság nagy Feltétlen Törvénye közbelép és szemtől szembe állítja őket az eredeti Tervvel, látjuk tehát, hogy a Kozmikus Törvények soha nem engedik meg, hogy az élet túl távolra letérjen az irányról. Ez a törvény egyensúllyal, kiegyenlítéssel és összhanggal mindig a jó irányba tereli az életet.”

“Vallások és bálványok ellenére az ember mindig teljesen egyesülni kényszerül a Feltétlen Igazsággal. Mikor az Igazság Feltétlen Törvénye uralkodik az emberi tudatban, akkor mindennek kikell törlődni, ami nincs teljesen összhangban az Igaz Kozmikus tényekkel. Az emberiség gondolatai úgy vannak alkotva, hogy azok a csupán féligazságokból született tökéletlen teremtményeiket elengedik, mikor az Igazság hozzájuk jön.”

“A Feltétlen Kozmikus Törvénynek teljesen be kell teljesülni. A Valóság Törvénye szerinti Gondolkodásnak, beszédnek, vagy cselekedetnek az emberiséget végül magához a Törvényhez, vagy a Valósághoz kell vezetnie. Az öregek azt mondták, hogy minden fát ki kell irtani, amelyet nem a Mennyei Atyád ültetett beléd. ‘Hagyjátok őket! Vakoknak vak vezetői! De ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.’ (Mt. 15 : 14) Az idő gyorsan a végére jár, amiben az egész emberiség vakjai az emberi gondolkodásban hívők által létrehozott tudatlanság, babona és önámítás mocsarába vezették ahelyett, hogy a valóságosban és igaziban hittek volna. Az a műveltség maga is a mocsárba zuhan, amely az elmúlt évszázadok varázslataira és babonájára van építve. Azok lopott teremtményei által okozott fájdalomból és tragédiából létrejön egy új gyorsan fejlődő emberi öntudat. Igen mindig szélesebbre nyílik az ajtó erre az új születésre.”

“Nincs más út mint folyton az egyik tudat-szintről átmenni egy magasabb és előbbre haladt lépésre az igazi kozmikus úton. A nagy kozmikus rezgés-világban csak egyetlen tiltott állapot van: az a fajta gondolkodás, amely az emberiséget úgy hagyja lerozsdásodni saját elgondolásaiban és elképzeléseiben, hogy kétségbeesetten ragaszkodva annak varázslatához nem hajlandó azt elengedni és úgy téve képtelen az egyetemes gondolkodás széles terét elérni. Azok akik a személyes öntudatba belemerülnek, arra kényszerülnek, hogy így tovább menjenek, míg az elgondolásaik és tapasztalataik egy természetes kimerülése által képtelenek tovább haladni; akkor a Feltétlen Törvény önműködően közbelép előre kényszerítő kézzel, betegség fájdalom és veszteség eszközeivel, míg az embernek elege lesz belőle és a hibás ötlet átkát látja magában az ötletben.”

“Mikor egy faj vagy nemzet megtagadja elengedni azokat a dolgokat, amelyeket az emberi gondolkodás egy része, a valóban létező helyett teremtett, akkor a Törvény azon gondolkodás kisugárzott és felhalmozott rezgései által átveszi annak a népnek fejlődését, ugyanis a fénysugár segítségével visszahat saját magára. Akkor az a faj vagy nemzet küzdelem, háború, széthúzás és halál közepette kipusztul, hogy majd újra legyen helyezve a teremtés egy emelkedő szakaszába. Így újra kezdhet egy új kapcsolatban azzal ami már volt, mielőtt az emberi tudat létezett. A mai nap gyors léptekkel közeledik a fejlődés egy újjáépítés pillanatához, minden ami most olyan szilárdnak és jól alapozottnak mutatkozik, hamarosan egy bomlás állapotában fogja találni magát. Minden fa melyet nem az Igazság ültetett, ki lesz irtva. Egy időpontot közelítünk, mikor a mai társadalmi, politikai, pénzügyi és vallásos intézmények teljesen felborulnak, úgy, hogy az helyet ad egy új időszaknak, amelyben az emberiség egy szorosabb kapcsolatba fog jutni azzal, ami van, és már rendezve volt mielőtt a jelen emberi tudat kiszorította és félretolta azt. Az Igazság figyelmesen, szeretettel gazdag és sugárzó jótékonysággal vár, míg az ember belátja, hogy magához vonhatja annak tudatát ami mindig létezett, és vele egyesülhet.”

“Az emberiség elfordul az előző nemzedékek dajkameséitől és ami abból nőtt annak semmi haszna a növekvő egyéniségnek és a szellemi belátásnak és annak a nemzedéknek részére, amelynek tudata most felemelkedik. Téves ötletek, hagyományok szokások és babonák a végükre járnak. Ugyanaz vonatkozik a műveltségre amely azokból létrejött. A régi bálványok elég hasznosak voltak az egyszerű tudatnak, ami most a hanyatlását közelíti. A hanyatlásuknak oka a belőlük eredő varázslat, mivel azok csak egy ügyes papi és tanítói osztály egybeszőtt hazugságainak bizonyultak, hogy egy fejlődésben lévő faj síró gyerekeit elaltassa azokkal. Azok akik távolabbra láttak mint a közvetlen környezetük, nem sírtak és tehát nem lettek elaltatva. Azoknak legtöbbje látta, hogy a dajkamesék nem tartalmaznak igazságot és sokan közülük elszántan előreléptek, hogy megcáfolják a hazugságot, mert ők mindenen keresztül látták a Feltétlent, azt ami mindig létezett és amivel az emberiség egy része közvetlen kapcsolatban volt, látta és ismerte azt. Ebből a részből fog egy új és lelkesültebb tudat felkelni, amely teljesen felébredt és készen van, hogy letaszítsa a bálványszobrokat, amelyet az ember az embertársa részére állított fel és hogy helyet készítsen az új eszményeknek, amelyek valójában olyan régiek mint a teremtés hajnala. Ezek a felébredtek követelni fogják az emberi tudat nevelői, vezetői és lelkesítőitől, hogy azt egy valóban élő kapcsolat olyan magas szintjéről tegyék, ahol tévedés vagy ellentmondás lehetetlen és hogy az ő tolmácsolásuk olyan egyszerű legyen, hogy azokat ne lehessen félreérteni. A magasabb értelmesség és átszellemülés felébredt tigrise, megfogja akadályozni, hogy újra elaltassák, mivel már annyit szenvedett a múltban és kiábrándult egy helytelen bizalom gyötrelmei által. Ő egy szilárdabb gondolatvilágot fog követelni, amelynek több életereje van és magából az Igazságból eredő tanokra van alapítva.”

“Az elmúlt évszázadok fejei fölött a lerozsdásodott hagyományaikkal, a tömeg most a régi, ősrégi üzenetre hallgat, amely az újszülöttek előtt kibontakozik az emberiség életei és szíveiben. Ez az új, ősrégi üzenet olyan mint egy harsonaszó egy hittételekben fulladozó papság nyafogva éneklő hangja fölött. Kiemelkedik a széthúzás és a pénzügyi, ipari, politikai és vallásos hazugságok homályos ellentmondásai fölé.”

“Az emberiség egy részének lerozsdásodott gondolatai ellenére, a hagyományos ötleteiknek és téves értelmeiknek Istenről, Krisztusról, emberekről, az ‘Ön’-ről, az élet és halálról, félre kell állni; és mikor a világ feltétlen szabad ezektől az előítéletektől, akkor mindaz ami arra építve volt el fog múlni és ki fog törlődni.”

“Ezen közeledő korszak láthatárán bukkan fel egy felszabadulás, amelynek egy teljesen új jelentősége van. A nagy tömeg amely most felkel, tiszta tekintettel és szorosabban meghatározott belátással, egy mélyebb kinyilatkoztatás által felszabadul, amely minden fajból és minden népből sugároz ki. Ez a kisugárzás az Egy Élet, amely mindenkiben és mindenki által van.”

“Azoknak nagy száma ellenére, akik még görnyedten ragaszkodnak mindenféle tévhitekhez, a folyton szélesedő láthatáron nyílik Istennek, a Krisztusnak az emberben, az Isten Krisztusának, az ‘Ön’-nek és a halálnak egy magasztosabb és nemesebb képe és a szellem egy új ciklusa hajnalodik az egész világnak. Az örvényből kiemelkedik a kristály faj egy új korszaka.”

“Mikor egy nép vagy nemzet Istent Feltétlennek látja, akkor az a nép Isten, mert akkor Isten köztük lakik. Hol azok azt az eszményt szeretik, tisztelik és imádják, ők maguk lesznek az Isten. Mikor az idő eljött, megkapják a jussukat, azt, ami először volt és ami szilárdan áll a Szellemben. Mikor egy ember Istenien gondolkodik, akkor ő Isten, akkor Isten benne lakik. Fújj életet az emberiségbe, az ugyanazt jelenti, ugyanis Istent. A kozmikus kinyilatkoztatás ezen magasabb értelme által az emberek megtalálják Istent, úgy ahogyan Ő volt, mielőtt az emberi tudat kezdett megnyilvánulni, ugyanaz tegnap, ma és az egész örökkévalóságban.”

“A régi hiedelem hamvaiból lassan emelkedik az igazi templom az emberben, nem kézzel épített, örök a mennyekben. Gondolkodók egy nagy új faja erős léptekkel jön előre, az árapály hamarosan a földön fog áradni és elfogja vinni az önámítás maradványait, amely olyan sokáig az utjukban volt azoknak, akik a fejlődés terhe alatt tovább botorkálnak.”

“A munka már el van végezve. Sok százmilliók már újra meglettek váltva és felszabadultan élnek szívvel lélekkel testel és kedéllyel. Ők alkotják a még meg nem született faj szívdobogását, amely az évszázadokat kapja örökségül. Én látom őket átlépni az évszázadokon, karonfogva Istennel. A végtelen partjától kezdve bölcsesség nagy hullámai áramlanak feléjük. Nekik megvan a bátorságuk, hogy előrelépjenek és kijelentsék, hogy ők az örök Isten részei, az örök Krisztus - Isten és az ember aki örökké egy az örök életben. Nekik megvan a bátorságuk előrelépni és a mennyeknél kijelenteni, hogy sok minden amit az ember leírt, egy hazugság és egy szörnyű elvakultságból lett teremtve.”

“Ezen új szívdobogás tudata egy új fajtudatából ered. Ezt az új fajt, tehát saját magát látja az ember, mint a legmagasabb kifejezést ezen a bolygón és egy Istennel, az életével mint eszköz; és ő belátja, hogy minden amire szüksége van, azon élet által az ölébe esik. Ez a faj tudja, hogy az ember tudatosan élhet egy tökéletes világmindenségben, tökéletes lényekkel egy tökéletes összhangban, tökéletes feltételek és helyzetek mellett, feltétlen biztos abban, hogy a nagy Világmindenség Szellemi tervében nincs egyetlen hiba se.”

“Az ember Istent akkor a nagy Kozmikus Szellemnek, a Világmindenség nagy Szellemének látja; és a kifinomult elméjével nem tétovázik gondolataiban tanulmányozni az alapokat, amelyek őt azzá alkották aki ő most és amelyek őt oda vezették ahol most van. Akkor ő újra egy a forrásával. Ő tudja, hogy ez a forrás az örökké-csendes része az Isteni Szellemének, tudatosan összekötve és összeolvadva a Végtelen Szellemmel.”

“Ez az új faj megérti, hogy a lélek árnyékon és napsütésen át, keserűség nélkül keresi a Szeretetet és igazi békét és hogy ez az Isten és az ember Igazsága. Ez a faj nem tétovázik lerántani az egész emberiség szeméről a szembekötőt. A szürke szellemi jelenség, amely évszázadokon át az ingadozó én-ember lábait a saját tudatlansága által lekötözve tartotta, teljesen el fog söprődni. Az ember észreveszi, hogy minden korlátozását eltörölt azzal, hogy az igazi önjét elismeri mint aki teljesen felébredtet. Akkor felemelkedett az embertől Isten-emberig, Istenig.”

HETEDIK FEJEZET

Egy rövid szünet után, mikor a nap első sugarai a távoli láthatár fölé emelkedtek, a Muni felállt és beszélni kezdett: “Vannak barátaim, akik sok dolgot megismertek, amivel az Atya az emberiséget ellátja. Nekik megvan a Szellemen áthatoló értelmi képességük, úgy téve az egész széles világ a szemük alá kerül. Ők képesek látni, mit érez az emberiség. Így képesek segíteni kívánságai teljesítésében. Ezernyi hangot is képesek hallani, amelyek a halandó fülnek hallhatatlanok, mint például a kolibri énekét, vagy az újszülött vörösbegy hangjait, a mezei tücskök hangját amelyeknek némelyike másodpercenként 15.000 rezzenéssel ciripel és sok más zenei hangokat amelyek az emberi fül képességét távol felülmúlják.”

“Arra is képesek, hogy hallhatatlan hangokat érezzenek, azokat kezeljék és kisugározzák, amelyek bizonyos meghatottságot kelthetnek, mint például szeretetet, békét, összhangot és tökéletességet, amiből az egész világnak haszna van.”

“Arra is képesek, hogy bőség és nagy öröm érzeteinek rezgését felnagyítsák és kisugározzák, úgy, hogy ez az egész emberiséget átitatja olyan mértékben, hogy az emberi nemzedék minden tagjának része lehet benne, ha akarja. Mikor az emberek ennek az állapotnak a létezését elismerik, akkor minden ember közreműködik, hogy megnagyítsa és kisugározza ezeket a rezgéseket. Akkor az emberiség egyéneiért és általuk, éppen az jön létre amire szüksége van. Akkor azok kívánságai beteljesülnek. Mikor a szükséges rezgések munkába vannak állítva, akkor nincsen emberi lény aki elkerüli tényleges jelenlétüket. Így az emberiség minden tökéletes kívánsága szilárd alakra kristályosodik.”

“Isten teremtő határtalan mozgó világűr tengere kristálytiszta, mégis teljesen telve van rezgő, sugárzó erővel. Ez a kisugárzó erő a vízszerű lényegként ismert, amiben minden lényeg, vagy minden alkotóelem feloldott formában jelen van, tehát egybehangzó harmonikus arányban egymáshoz, készen arra, hogy engedelmeskedjen a rezgési gyorsaság  felszólítására, amely megengedi neki, hogy szilárd alakot vegyen fel. Mikor az emberi lény a gondolataival a helyes rezgési befolyást munkába állítja, közreműködve a nagymindenséggel, akkor az elemek odasietnek, mivel azoknak nincs más irányuk és betöltik a formát, melyet a kívánság előkészített. Ez a feltétlen törvény és ennek lefolyását senki se képes megváltóztatni.”

“Halljátok, - egy orgona játszik alacsony basszus hangon. Vigyük most ezeket a hangokat először olyan alacsonyra, hogy nekünk hallhatatlanná vállnak. A hangok amelyeket hallottunk mégis még visszhangzanak nemde? A rezgés ugyanúgy folytatódik, akkor is ha a hang nem érzékelhető. Kövessük most a hangjegyeket az egész hanglétrán végig mindig magasabbra és magasabbra, míg az újra hallhatatlan lesz. A hangok ismét visszhangzanak, a magasabb rezgések is ugyanúgy folytatódnak. Tudjuk, hogy a két befolyás közül egyik se szűnik meg, még akkor se ha a fizikai fülek hatáskörén kívül esik.”

“Ez az amit mi a ‘Szellem’ alatt értünk. Ahol a test továbbá képtelen uralkodni, ott a Szellem átveszi a vezetést. És ez a vezetés sokkal szilárdabb, mert annak egy sokkal szélesebb rezgésterülete van mint a testnek és sokkal fogékonyabb a gondolat-befolyással, vagy rezgésekkel szemben, mert a gondolat sokkal szorosabban van a Szellemhez kötve és azzal egyvonalban áll.”

“A fizikai korlátozott a testig és nem is terjed távolabbra ki. A fizikai szintén teljesen korlátozott a test cselekményéig, de nem annak visszahatásáig. Ami a testi reakciókat illeti, Szellem vagyunk, ha mi azt Szellemnek akarjuk tekinteni. Így megérted, mennyire korlátozva van az anyagi test.”

“A szellem az úgynevezett fizikai területnek nemcsak minden atomját járja át, de még a lényeg legkisebb részecskéjét is, lehet az szilárd vagy légnemű. Az a tulajdonképpeni erő miáltal az öntőminta készül, ami a lényegnek a különböző alakját adja. Az ember az egyedüli lény, aki ezeket a különböző mintákat, amelyeket az anyag felvesz, tervezi és rendezi. Engedjétek meg, hogy egy pillanata kitérjek, hogy értelmesebb legyen. Látjátok hogy a világmindenségünk nagy központi Napja teljes gyönyörűségében sugárzik és aszerint, hogy a láthatár lassanként szélesül és a szemünk előtt egy új nap hajnalodik, egy új korszak, egy új tavasz születik”

“Ez a mi úgynevezett naprendszerünk ami ezen központi Nap körül forog, csak egy a 91 ilyen naprendszer közül, amelyek még egy sokkal nagyobb központi nap körül forognak. Az a nap kilencvenegyezerszer akkora mint a világmindenségeknek az összes tömege. Az a központi nap olyan óriási, hogy azon 91 naprendszer amelyek egy tökéletes rendben és besorolásban körülötte forog, arányban olyan kicsik mint a központi atommag vagy nap körül forgó apró részecskék az atomban, mint ahogyan ti azt nevezitek.”

“Ennek az óriási világmindenségnek 26.800 évre van szüksége, hogy egy kört tegyen meg azon a nagy központi nap körül, egy szoros összhangban a Poláris, a sarkcsillag teljes pontosságával. Kételkedsz még azon, hogy van egy igenlő isteni hatalom, ami mindent irányit? Térjünk most vissza a megfigyelésünkhöz.”

“Figyeljetek jól oda, egy kép alakul, azon  láthatjátok a nap kerekes fehér korongját. Most a fehér korongon egy vörös folt képződik. Figyeljetek most jól, akkor látni fogjátok, hogy a vörös foltból egy kicsi fehér pont jött elő. Ez nem fénysugár; ez egy mozgó pont tiszta fényből, az élet szikrája ami ki lett küldve és ahhoz tartózik az ami most születni fog. Nektek az csak egy kicsi fehér pont, de azoknak akik közelről láthatják, óriási. Ez nagyon különleges nektek, de rövid időn belül egy műszeren át fogtok nézni amivel képesek lesztek látni mindezeket a dolgokat. Ez a műszer az emberiségnek még sok más dolgot fog kinyilatkoztatni. A nagy központi nap sokmillió évezreden át vonta magához ezeket a lüktető, rezgő és harmonikus összhangú erő-kisugárzásokat, amelyeknek vagy magukból kell osztaniuk vagy szét kel robbanniuk. Most megfigyelhetitek, hogy egy nagy gáznemű ködtömeg kilazult a napból. Ezen az ábrázoláson most egy nagy tömeg apró részecskékből vagy atomokból álló bolygó Neptunusz születését láttátok, amelyet az anyanap nagy erővel kitaszított. ”

“Habár még ködalakú és homályos, a kitaszítás előtt megjelent fénypontnak, a központi napnak, megvan az ereje, hogy az anyanap által elengedett apró részecskéket, valamint a nagyobb méretűeket magához vonja és összetartsa.”

“Ti először bizonyára arra gondoltok, hogy egy robbanás történt és hogy a nap részei az űrbe lövelltek. De járjunk csak utána, mi is történt valójában. Miért maradnak a szilárd részek és gázok együtt, és alkotnak egy meghatározott kört? Az onnan ered, hogy egy értelmes törvény áll a folyamat mögött és tökéletes rendben és összhangban vezeti azt. Ez egy bizonyítéka annak, hogy a véletlennek itt helye nincs, hanem a Törvény amely soha nem téved, itt vezet és gondoskodik teljes rendről és sorrendről. Ez a fénypont, a központi mag, a központi szikra, vagy a nap, az emberiség Krisztusa, amely körül az egész emberiség forog. Ez a Szellem céltudatos ereje. Ez a Törvény az amely az emberiség minden egyéne fölött uralkodik. A központi szikra egy tiszta fehér fénypont, a Krisztus, aki a legelső sejtet átjárta. Ez kiterjed, osztódik és ad abból a fényből az osztódással létrejött többi sejteknek, a sejteket egy erő tartja össze és ez az erő az amit Szeretetnek neveznek.” 

“Ezek a részecskék úgy vannak összetartva és táplálva, mint egy anya a gyerekeit ápolja és táplálja. Egy olyan részecske valójában a nap egyik gyereke és van egy magva vagy központi napja is, belül önmagában. Ez a mag az anyának a képmása és hasonlata, amiből az előbb született. Mihelyt ez a központi nap elvált az anyától, megvan ugyanaz a képessége, hogy a rezgő, sugárzó erőt ami őt körülveszi és ami szükséges hogy élhessen és növekedhessen, magához vonja egybeolvassza és megtartsa. Végül ez a tömeg lesz a Neptunusz bolygó, a legöregebb bolygó, amely most a naprendszerünk legkiterjedtebb pályáját foglalja el.”

“Mikor Neptunusz éppen létrejött, és annak központi napja erőt kezdett magához vonni, főleg az anyanapból, akkor az atom szilárd alakot kezdett felvenni, az azt jelenti, hogy azt az alakot kezdte felvenni amely a születése előtt az ő részére lett vetítve. Azt a helyet foglalta el amelyet bölcsőpályának neveznek, ez az a pálya amelyen belül jelenleg Merkúr foglal helyet. Ebben a pályában a gyerek a szükséges lényeget jobban magához tudja vonni az anyából, mert sokkal közelebb van hozzá. Mihelyt az anyából magához vonta a szükséges lényeget, szilárd alakot kezdett felvenni. Köd és gáznemű állapot helyében kémiai elemek kezdtek tömörülni és megszilárdulni. A kémiai működés által létrejött szilárd anyagok összevonódtak, úgy hogy a hatékony hőség és nyomás által sziklaszerű anyag jött létre. Mikor a még félig folyékony anyag kezdett megkeményedni, a felületen lehűlt, úgy hogy egy kéreg jött létre. Ez a kéreg, úgy a lehűlési folyamat, mint a kívülről hozzátevődő részecskék által nehezebb és vastagabb lett. Ez a külső réteg mikor eléggé megkeményedett, hogy a körbe forgó tömeget összetartsa, lett a bolygó első sziklaszerkezete, belül egy olvadt tömeggel félig folyékony formában. Akkor a gázokból és gőzökből, ezen gázok egybeolvadásának termékeként víz kezdett létrejönni. Akkor a ködök méltóak lettek a bolygó névre. Ez a bolygó most gyorsan fejlődött egy állapotra amelyben képes volt életet tartalmazni. Mégis hosszú időkre volt szükség, miközben kívülről részecske- részecske után lett az építményhez téve és belül a tömeg folyton folytatódó lehűléssel, mindig közelebb jutott a tökéletességhez, mielőtt a légköri és kémiai állapotok és a felület állapota készen lett arra, hogy élő szervezeteket hozzon létre és azokat életben tartsa.”

“Ezen a ponton az anyanap újra egy atomot kezdett elkülöníteni. Mikor ez a kilökés megtörtént, akkor megszületett Uránusz. A rendkívüli erő, amely a kilökéssel felszabadult, kitaszította Neptunuszt a bölcsőpályából, egy másik, szélesebb pályába. Neptunusz kényszerítve lett azt a pályát elfoglalni, amelyet most Merkúr foglal el, hogy a bölcső-pályán helyet adjon az újszülött gyereknek Uránusznak, hogy az táplálékot kaphasson az anyától, míg annak ködös állapotából egy bolygó növekedik ki.”

“Ismét minden nyugalmas és csendes lett egy hosszú időre. Neptunusz az első gyerek felnő, és mindig közelebb jut a feltételekhez, amelyek közt élőlényeket képes fenntartani. Igen, már megjelennek az első amőba formák beltengereinek zavaros, sós vizeiben. Akkor ismét egy atom készen ál, hogy előrelépjen és megszületik Szaturnusz. A rendkívüli erő, amely a kilökés alkalmával felszabadul, Uránuszt kitaszítja a bölcsőpályából és Neptunuszt a pályából amelyet most Vénusz foglal el.”

“Neptunusz most eléggé lehűlt, és a felülete, úgy kifejlődött, hogy képes volt életet fenntartani. Ezen a bolygón történt, míg az ezt a pályát foglalta el, hogy a feltételek elérték azt az állapotot hogy emberi életet tartson fenn és tápláljon, amelyeket a mai nap a mi földünk tölt be. Azokban a feltételekben az emberi élet-elem csatlakozhatott az emberi test létrejöttéhez és fenntartásához szükséges kiválasztott amőbákhoz.”

“Úgy jött létre az első emberfaj, egy kiválasztott típusú alapformájú és jellegű, nem állati, hanem emberi amőbákból, egy értelmességgel ellátva amely a fejlődés folyamatát képes volt megrövidíteni és azt úgy is tette. A feltételek ezen a bolygón tökéletesek voltak egy kiválasztott emberi faj fejlődésére és ez a fejlődés gyorsan nekilendült.”

“Alacsonyabb állati szervezetek nem voltak, tehát állati élet nem fejlődött ki. A bolygót kimagasló emberek lakták, akik hamarosan kifejlődtek egy tökéletes emberfajra, annak minden egyes tagja képes volt magát ellátni közvetlen a kozmikus (vagy vízszerű) lényegből. Ezen a földön isteneknek tekintenék őket. Sok általunk ismert legenda és hitrege szól ezekről a kimagasló emberekről és köszönheti létrejöttét nekik. Ők teljesen azonosak voltak az alapelvvel, amely őket életre hívta. Ez a nép a szépséget és tökéletességet kifejező képességével, elkezdte körülvenni magát szép és tökéletes körülményekkel. Igen, ők a bolygót egy gyönyör és szépség paradicsomává alakították át.”

“Az volt a szándék, hogy ez a nép örökre ragaszkodjon és megtartsa ezt a minden elem fölötti feltétlen uralma révén elnyert tökéletes állapotot. Mikor ezek az emberek egy kívánságot kifejeztek, az azonnal beteljesült. De idővel közülük némelyek lassúságot és önzést kezdtek napfényre hozni, miközben igyekezték felülmúlni az embertársaikat. Ebből széthúzás eredt, ami még nagyobb önzést és kapzsiságot szült és még nagyobb széthúzást okozott. Az idő amit a fejlődésnek és az egymásközti szolgálatkészségnek kellett volna szentelni, most el lett pazarolva veszekedéssel és viszálykodással. Ahelyett, hogy az eredetük közelében maradtak volna, folyvást nagyobb különbségekhez jutottak és mindig jobban elkülönültek, míg néhány kivétellel, mindazt elvesztették ami magasztos és nemes volt. Kivéve némelyeket mindannyian elengedték a biztonságukat és védelmüket. Ez egy örvény keletkezését okozta a bolygó körül. Ahelyett, hogy ragaszkodtak volna a tökéletes, isteni példához miáltal ők egy teljesen tökéletes világmindenséget, isteni tulajdonságokkal, isteni bolygón teremthettek volna, hagyták magukat annyira lezülleni, hogy a következő kirobbanás olyan óriási lett, hogy mikor a ködök szilárd alakot vettek fel, az abból létrejött bolygó nagyobb kiterjedésű lett mint mind a többi. Így jött létre a nagy bolygó Jupiter. A rendkívüli erő, amely felszabadult, olyan hatalmas volt, hogy Szaturnusz ki lett hajítva a bölcsőpályából és a pályába került amelyet most Merkúr foglalt el. A kirobbanás olyan óriási volt és a naprendszer annyira megtelt vele, hogy nagymennyiségű törmelék jött létre, amely Szaturnusz körül rendeződött el. Mivel azok a szteroidok azonban különböző sarkításúak voltak, nem tudtak egyesülni Szaturnusszal. Így függetlenek maradtak és az egyedüli teendőjük csak az maradt, hogy Szaturnusz körül gyülekezzenek mint szteroid csoportok. Ezeket nevezik Szaturnusz gyűrűinek. Némelyek közülük olyan nagyok mint egy bolygó.”

“Neptunusz a nagy és szép, ezen erő által abba a pályába lett hajítva amelyet most a mi földünk foglal el. Minden pompája elsöprődött, a nagy lakóival együtt, néhányak kivételével, azok akik megmaradtak nem adták fel Isteni jussukat és ők a testüket úgy állították be, hogy ők a most létező mind a 91 világegyetemet körülvevő és áthatoló Szellemi légkör kisugárzásában biztonságot találtak. Ebben a helyzetben képesek voltak megtartani az azonosságukat és ismeretüket és azt elterjeszteni, abból osztani úgy, hogy ez az ismeret mindig megmaradjon. Ezek azok az eszmények amelyek szerint mi a mai nap élünk. Mi igényt tartunk a rokonságunkra ezekkel a nagyokkal. Ők alkotják az emberiség gyökérfaját. Ők tartják fenn az ember istenségét és őrzik az emberiség eszményeit.”

Akkor nagyon hosszú idő következett, ami szükséges volt, hogy Jupiter ködjei egy bolygó alakját vegyék fel. Annak méretei olyan óriásiak, hogy az még most is csak kis mértékben hűlt le.

“Gyors szárnyakon száll az idő tovább, a nap elkészült hogy életet adjon az ötödik ködtömegnek, úgy jön létre a vérvörös bolygó Mars. Mikor ez a kilökés megtörtént, látjuk, hogy a hatalmas Jupiterrel valami különös történik. Egy óriási vörös folt jelen meg hirtelen az oldalán és egy nagy részt lök ki önmagából. Akkor egy mellékbolygó született, amit holdnak neveznek. Ennek a második kilökésnek alkalmával olyan túlságos nagy erő szabadul fel, hogy az óriás Jupiter kilendül a bölcsőpályából, amely most rendelkezésére állhat Marsnak. Míg Jupiter elfoglalja az új pályáját, a keringő ködtömeg még egyáltalán nem képes a születése alkalmával az űrbe hajított nagymennyiségű részecskéket maga körül tartani. Ezek a részecskék olyan távolra szétszállnak, hogy azok Neptunusz, Uránusz, Szaturnusz és Mars hatáskörébe jutnak, de mivel azok különböző sarkúak, ezek a bolygók nem vehetik fel azokat. Azok külön szteroidok, egy bolygó sarkítása nélkül. Így tehát nem képesek egy bolygó helyét elfoglalni és elrendezkedve egy központi nap körül forogni. Annak következtében egy iszonyatos sebességgel szállnak a világűrön át, mint nagy tömeg meteorok mozgás ritmusa nélkül míg ütközésbe kerülnek más bolygókkal, azok felületébe nyomulnak vagy az erős ütközés megrázkódása által darabokra törnek. Apró részecskék a vad sebességükben el is szállnak, amelyek lassan visszatérnek a vízre hasonló tömegbe ahol azokat a központi nap újra felveszi és beolvasztja, hogy később egy új bolygó, vagy atomok újra születésénél ki legyenek küldve mint ködök.”

“Most következik a ködtömeg születését létre hozó kirobbanás, amely végül a mi földünket fogja alkotni. Mars ki lesz lökve a bölcsőpályából és a mi földünk foglalja el a helyét, úgy minden bolygó egy új pályába kerül, hogy helyet adjon az újszülöttnek. Akkor megszületik Vénusz, ugyanazon a módon jut a Föld, és a többi bolygó minden alkalommal egy terjedelmesebb pályába, hogy helyet adjon az újszülött bolygónak. Aztán megszületik Merkúr, miáltal a többi bolygó egy szélesebb pályába kerül, akkor a napjainkban a csillagászok számára látható bolygók száma megtelt, összesen nyolc.”

“Valójában kilenc van, mivel a bölcsőpályát nem Merkúr foglalja el  hanem az utoljára született gyerek, amelynek ködtömege azonban még nem vett fel látható formát. Ő mégis létezik és befolyása észlelhető. Úgy a naprendszer amelynek egy részét a föld alkotja, kilenc bolygót vagy atomot tartalmaz a kilenc pályával, amelyet azok egy számtani pontossággal követnek a központi Nap vagy mag körül. Ti most egy ábrázolást láttatok ezen teremtésről abban a sorrendben ahogyan az létrejött.”

“Most valami történik Neptunusszal, a bolygó amely legtávolabbra van a Naptól és amelynek a pályája a legnagyobb, megérett és a sebesség legtávolabbi határát is elérte. Megkapta mindazt a fényt amelyet képes volt felvenni magába és azon a ponton áll, hogy mint nap lépjen fel. Ő most csökkenni kezd, miközben egy új ködtömeg alakul és a nap előkészül, hogy életet adjon a tizedik gyerekének. Mielőtt ez a kilökés megtörténik, Neptunusz elfogja érni a legnagyobb gyorsaságát a központi nap körüli forgásban, a világűrbe fog szállni és szétrobbanni, hogy majd visszatérjen a vízszerű állapotba. Akkor a központi nap újra felveheti, hogy erejét gyarapítsa, úgy hogy új bolygók vagy atomok születhetnek.”

“A naprendszerben amelynek a mi földünk egy része, csak kilenc bolygó foroghat egyidejűleg a központi nap körül. Így ez egy szakadatlan körforgás, születés, állandósulás szilárdulás, kitágulás, a gyorsaság határának elérése, az űrbe hajítás szétrobbanás és végül a központi nap által való felvétel, - egy új születésre való előkészület.”

“Így a nap a vízszerű elemből újra magához vonja azt ami ki lett küldve, hogy végül vízzé váljon. Ez egy folytonos megújulás új születésre újjáteremtés által. Ha ez a folyamat nem ismétlődne folyton, akkor a 91 világegyetem nagy központi napja, valamint a különböző naprendszerek kisebb központi napjai, már régen elemésztődött volna és minden visszatért volna a Végtelenbe, ahol minden lényeg létezik.” 

“A csillagrendszereket egy minden kisugárzást és minden űrt átjáró bölcs értelmesség, hívja életre és jelöli ki nekik az utat. A nap vagy a központi mag soha nem öregszik meg és nem hal el. Ő felvesz, befogad, fogva tart, alakot ad és elkülöníti az atomot, de mégse csökken soha nagyságában, mivel azt amit kibocsát, újra visszakapja és magába befogadja Ez egy folytonos előremenetel egy csekélyebbről egy magasabb, majd egy még magasabb beteljesülésre.”

“A 91 naprendszer ragyogó csoportja amelynek egy részét a mi földünk és a hozzá tartózó bolygók csoportja alkotja, csak egy része a még többet átfogó 91 világegyetemnek, azok egy még sokkal nagyobb központi nap körül forognak, annak terjedelme 91 ezerszer akkora mint az először nevezett csoport. A dolognak ez az állása így folytatódik és 91 szer szaporodik, majdnem a végtelenségig; azok együtt alkotják az óriási és végtelen Világegyetemet, a csoportok alkotják az úgynevezett tejutat. Ezt a világegyetemet gyakran az Atomi hősugárnak nevezik, mert az a nap melegének a forrása.”

“A mi napunk nem egy nagy csillagtömeghez tartózik. Ez az előbb említett nagy Világegyetem központi napjából vagy magjából született vagy kiszorított, ködtömeg. A Nap, ahogyan ti azt ebben a ködtömegben látjátok, a valódi nap fénysugarainak csak egy része. Ezek a sugarak egy bizonyos szögben elhajolnak mikor a lényegbe behatolnak, majd visszaverődnek, míg ezek a meghajlott, kicsavart sugarak egy más helyen látható képet alkotnak a napról mint hogy az valójában van. Ezek a sugarak olyan tisztán visszaverődnek, hogy ti azt gondoljátok hogy a valódi napot látjátok. Így ugyanazon jelenség által sok bolygó képe eltorzul. Hol sok látszik, ott meglehetősen kevés van; mégis az összes tényleges száma a sok millióba megy.”

“Mikor tüzetesen megnézed a képet, látni fogod, hogy ezek a ködtömegek vagy azok napjai nem lapos korongok, hanem kerek gömbök, amelyek a két sarkukon belapultak, éppen úgy mint a mi földünk, ti csak a nagy lapos sarkvidéket látjátok.”

“A nagy világegyetemi kozmikus nap óriási tömegének olyan hatalmas befolyása van a fénysugarakra, hogy azok az egész világmindenség körül visszatükröződnek. Az is erősen befolyásolja és visszatükrözi a fénysugarakat, hogy érintkezésbe jutnak az Atomi vagy Kozmikus sugarakkal, azzal részecskéi annyira kilendülnek az irányból, hogy egy csoport csillag és bolygó ezernyi képét tükrözik vissza. Úgy ezernyi bolygó és csillag nem azon a helyen látszik ahol van és még sok ezer tükörkép újra visszatükröződik. Ha körülnézünk a világűrben két oldalról mutatkoznak a jelenségek, azt a fényt is látjuk amely már több százmillió évvel ezelőtt kilett bocsátva és már megtette az utat az egész világmindenség körül, így két képet látunk egy helyett. Az egyik képen, úgy látjuk a jelenségeket ahogyan az néhány százezer évvel ezelőtt volt, míg a másik kép a több százmillió évvel ezelőtti helyzetet mutatja. Ez így megy tovább az egész kozmikus renden át. Ebből sok esetben láthatjuk a nagy múltat és ugyanazon a módon a jövőbe nézhetünk.”

“Létezik egy láthatatlan kapcsolat, olyasmi mint a gondolat vagy az érzés ereje, de a világmindenséget irányító és szellemi parancsokat kiküldő eszköz segítségével nagyon sokszor felnagyítva. Ezeket a nagy szívdobogásra hasonló lüktető erőket egy értelmesség bocsátja ki, amely a vízszerű, - a Világegyetemet, - annak szellemi ellenpárját körülvevő lényeget átjárja. Ezek a hatalmas szívdobogások szállítják az életáramlatot az egész világegyetem minden atomjához és gondoskodnak arról, hogy azok tökéletes ütemes rendben tovább mozognak. Ebben a világmindenség végtelen kiterjedésében nem létezhetnek betegségek, vagy ellenkező sejtek, mert egy egyetlen beteg, vagy ellenkező sejt az egészet megzavarná, és egy időre zűrzavar lenne az eredmény. Ez az emberi szervezetre is vonatkozik, mikor azt viszálykodó gondolatok zavarba hozzák.”

“Ezt a központi irányítást nevezzük Istenségnek. Az ember szívdobogása, a nagyon kicsiben, megegyezik ezzel a nagy szívdobogással.”

“Az ember abból az értelmességből ered és annak egy ellenképe amely az egész vízszerű Forrást irányítja. Az ember egyidejűleg létezik a Forrással és mindent abból a nagy tárolóból szerez be, úgy mint a nagy központi nap, csak a központi nap azt, a forrást vezető értelmességgel való kapcsolatából kifolyólag nagyobb mértékben teszi.”

“Az ember, az emberiség egysége, magára véve egy jól szervezett isteni világmindenség, habár a nagy világegyetemek egységével összehasonlítva végtelen kicsi. Mégis mikor az ember mint egység, istenségét valóban birtokába veszi, a legnélkülözhetetlenebb, mert a nagy értelmesség egy részét teszi ki, amely minden világegyetem egész Isteni tervét vezérli. Úgy, ha az egész világmindenség megsemmisülne, azt az ember újra föltudná építeni, ha tökéletes együttműködésben marad a kisugárzásokat áthatoló eredeti értelmességgel, kezdve a fénykisugárzással, a legkezdetlegesebb fizikai formáig. Ha netalán egy ilyen pusztulás megtörténne, akkor az embernek nem csak a hatalma van meg, hanem ő az a hatalom, aki önmagát visszavezeti az eredeti értelmességbe, hol nemlétezik megsemmisülés. Mikor nyugalom és összhang újra helyre áll, az embernek aki újra egybeolvadt az eredeti értelmességbe nem számit, hány billió évszázadnak kell elmúlnia hogy az előző tökéletességet újra létrehozza, hogy az egész folyamat újra kezdődhessen. Az ember megőrzi az egységét a Végtelennel és megengedheti magának, hogy várjon míg érett az idő az új világmindenség újjáteremtésre. Mivel megtartotta a tudatát korábbi tapasztalatokról jobban fel van szerelve, hogy segédkezzen egy tökéletesebb, tartósabb helyzetet létrehozni. Ebben az ember soha nem tévedhet, mivel ő igenlőbb mint bármely más forma; kudarc nincs a láthatárán vagy a tudatába írva.”

“A végtelen kicsi akkor végtelenné válik, minden forma részére. Mikor a bölcs ember azt mondja: ‘Én nem ismerem a halált, se öregséget, én örök vagyok, az életben vagy a fényben nem létezik semmi, ami nem én vagyok,’ akkor ez a jövendő kilátás van szemei előtt. Ez valódi Isteniség. Övé a menybemenetel.”

NYOLCADIK FEJEZET

Mikor a szónok elhallgatott, észrevettük, hogy a nap a legmagasabb pontját már régen elkerülte. Ott voltunk mi nem bűvölettől kábultan, hanem elragadtatástól felemelkedve, a szemeink előtt kinyilatkozott távlat, minden oldalról körülvett bennünket.

Hol maradt a láthatár? Eltűnt a semmibe, a végtelenségben leltük magunkat és ahhoz tartóztunk. Csak a kezünket kellet kinyújtani és átvenni, hogy miénk legyen a végtelen. Csodálkozol ezen olvasó? Lehettünk képesek arra, hogy a lényünk és helyünk nagyságát, és jelentőségét ebben a Világmindenség óriási tervében felfogjuk? Odáig még nem jutottunk el, kedves barátaim. Lenne a világ hajlandó ezt elfogadni? Azt nem tudtuk. Mi egy pillantást vetettünk a rég-régmúltba; amit a jövő tartalmaz, nem fogjuk tudni, mielőtt azt bebizonyítjuk, azzal hogy a jelent éljük. De azt ami millió évekkel ezelőtt történt, azt láttuk.

Reménnyel telve nézünk előre, mert tudjuk, hogy a jövő még ugyanannyi millió évre kiterjeszkedik, mint amennyire a múltat ábrázolva láttuk. Régi meggyőződéseinket elhagytuk, teljesen feladtuk azokat és mindennek örvendünk, amit még el lehet érni, nemcsak reménnyel telve, hanem a biztos tudatban, hogy az létre fog jönni. Hol maradtak a régi meggyőződések? Eltűntek, feloszlódtak mint a köd. A Világmindenség kristálytisztán mutatkozik.

Láttuk, hogy a nap sütött, de a napfényt felülmúlta egy kristálytiszta világosság, amelyhez a napfény hasonlítva sötétnek tűnt. Összegyűjtöttük jegyzeteinket és a szentélyünk bejárata felé indultunk. Mihelyt szándékunk félreérthetetlenül nyilvános lett, fénysugár nyalábok vettek fel bennünket, úgy jutottunk le a szobába, ahol nem voltak látható elhatároló falak. A kozmosz még mindig elragadtatásban tartott bennünket. Hogyan volt lehetséges az, hogy mi ezen óriási világnak egy fontos része vagyunk? Az óriási letérdel a környezete nagysága előtt.

Leültünk és hagytuk, hogy a csend átjárjon bennünket. Egy szó se esett. Tudatlanok voltunk az idő múlásáról, míg valaki kijelentette, hogy az asztal terítve van. Az étkezés a legkellemesebb kielégítést adta, de az éppen elmúlt órák színezték az egész további életünk alaphangját. A nap ismét elérte a láthatár szélét és gyorsan eltűnt mögötte, akkor felálltunk az asztaltól és az erkélyre mentünk.

Gyönyörű kilátás volt előttünk! Nem közönséges naplemente volt, hanem az örökkévalóság nyílt meg egy pillanatra előttünk. Ebben az örökkévalóságban éltek a mi barátaink, most és mindig, nap-nap után. Csodálkoztok azon, hogy ők halhatatlanok? Csodálkoztok azon, hogy mi Mestereknek nevezzük őket? Erre azonban nem céloztak soha, egyetlen szóval se. Mi kérdeztük őket: “Mestereknek nevezhetünk mi titeket?” A válasz így hangzott: “Gyerekek, ti és mi ugyanazok vagyunk” Mely nagyság, mely egyszerűség! Miért nem tudunk mi egy olyan szépen szerény lenni?

Mikor az erkélyről leakartunk menni, mozogtunk, de nem a lépcső felé mint ahogyan gondoltuk volna hanem az erkély külső oldala felé. Alighogy elértük az erkély szélét, máris a szállásunk kertjében leltük magunkat. Egyikünk se érezte, hogy a levegőn át szállt volna, vagy tudatába lett volna némi mozdulatnak. Már annyira hozzászoktunk a meglepetésekhez, hogy egyszerűen elfogadtuk a helyzetet. A kertből a faluba sétáltunk, ott mindent készen találtunk egy korai indulásra. Hallottuk hogy néhány falubeli már előre ment egy utat törni a hóban, ami a hegyszoroson még három vagy négy méter magas volt. Ez a szoros körülbelül nyolcvan kilométer távolságra volt a falutól 3.600 méterre a tenger szintje fölött. A vidék nagy része durva és nagyon nehezen járható. Ott az a szokás, hogy egy utat törnek a hóban egy nappal azelőtt, hogy át kel menni a szoroson; a letaposott hó akkor elég kemény, hogy embert és állatot elbírjon.

Jóval napkelte előtt felkeltünk és láttuk, hogy minden részletről lett gondoskodva. Jast és a Muni elkísérne bennünket. Az egész falu népe összejött, hogy jó utazást kívánjon nekünk. Mindannyian nagyon sajnáltuk, hogy elkellett hagynunk ezt a falut, ahol két telet töltöttünk. A helybeli lakosság minden tagja iránt egy mély jóindulatot fogtunk fel a és tudtuk, hogy ez az érzés kölcsönös volt. Egyszerű barátságos emberek voltak. Hogy becslésükről tanúskodjanak, sokan közülük elkísértek bennünket nyolc vagy tíz kilométer távolra. Akkor utoljára elbúcsúztunk és tovább mentünk Brit-India felé. Még azonban hónapoknak kellet elmúlni, hogy pillantást vethessünk a Himalája-hegység déli lejtőire.

Míg a karaván fő részével együtt mentünk, éreztük, hogy erőfeszítés nélkül haladtunk. Mint egy látomást, láttunk az utunkon Itt - ott egy pontot előttünk; azon pillanatban mikor az a pont élesen meghatárolva látható volt, már ott is voltunk, néha kilométerekkel a karaván előtt. Délben égő tüzeket találtunk és egy ebédet amelyet a falu három előrement lakósa készített a számunkra. Ők mondták nekünk, hogy mások tovább előrementek, hogy a szoros legmagasabb pontján egy utat törjenek a hóban. Ebéd után azok visszamentek a faluba. A táborunkat is már felütötték nekünk az első éjszakára. Minden elő lett készítve, addigra míg mi átkelünk a szoroson és leérünk a Giama-nu-chu folyó völgyébe, ott elértük a falubeliek csoportját. Ők gondoskodtak mindenről, hogy minket biztonságban átvezessenek a durva hegyvidéken. Onnan azok is visszamentek mivel az utazás tovább a völgyben elég könnyű volt.

Szándékosan adom ezt a rövid leírást, hogy egy általános képet adjak a vendégszeretetről melyet az egész úton Lhasa felé ezen egyszerű kedves embereknél élvezhettünk. Csak ritkán találkoztunk a kemény kegyetlen típusú Tibeti bennszülöttekkel, akikről sok utazó olyan örömest ír.

A nagy Tonjnor Jung szorosig követtük a völgyben a Giama-nu-chu folyót, onnan a Tsan-Pu vagy Brahmaputra mellékfolyóját, egészen Lhasaig, hol egy hivatalos fogadtatás várt ránk.

Mikor a város közelébe értünk, éreztük, hogy egy Taos Pueblohoz közeledtünk. Mikor minden oldalról körülnéztük, eltudtuk képzelni, hogy olyan Pueblo előtt álltunk. A nagy Dalai-láma, egész Tibet Uralkodójának palotája feltűnően kiemelkedik mint a város legszebb ékszere. Míg ez a város Tibet időleges fejedelmét képviseli, az élő Buddha a mélyebb szellemi főnök. Őróla feltételezik, hogy ő szellemben uralkodik a titokzatos, rejtett városban, a központban amelyet Shamballanak, a mennyeinek neveznek. Mi abban reménykedtünk, hogy megtekinthetjük ezt a szent helyet, amiről mondják, hogy mélyen a Góbi sivatag homokja alatt van eltemetve. Másnap délelőtt tíz órára meghívtak bennünket a kolostorba és felszólítottak, hogy minden kívánságot ismertessünk, mivel mindenki egy megtiszteltetésnek tekintené ha szolgálatunkra lehetne. Bárhova is mentünk, volt egy kíséretünk és az ajtónknál egy őr állt, hogy a kíváncsiakat ne engedje be, mert Lhasa lakóinak az volt a szokásuk, hogy váratlanul belépnek egymáshoz. Mi voltunk az egyedüli újdonság az életükben, nem vehettük tehát rossznéven tőlük a kíváncsiságukat. Mikor közülünk valaki egyedül kiment, a népek körbevették azzal a félreérthetetlen szándékkal, hogy megállapítják, hogy valódi embere-e, és ez a vizsgálat az áldozatnak néha kellemetlennek nyilvánult.

Másnap reggel már korán keltünk, az éjjeli pihenéssel teljesen felfrissülve készülődtünk, hogy a kolostorba menjünk, hol a főpappal találkoznánk, aki csak két nappal előttünk érkezett. Mikor a várost elhagytuk a testőreinkkel, úgy tűnt mintha az egész város összegyűlt volna, hogy köszöntsön bennünket.

A kolostorhoz közeledve, a főpap már elénk jött és kellemes meglepetésünkre Emil és Emil anyja is vele volt. A pap elragadtatásában olyan volt mint egy kisfiú mikor elmondta, hogy menyire vágyakozott hogy Emilt vagy a barátaink közül valaki mást viszont láthasson. Érezte hogy sok dologban hiányos maradt és beszélni akart velük, hogy egy teljesebb értelemhez juthasson. Ő hozta nekünk az első hírt a családról melynek háza a falujában elő lett varázsolva. A lámák lakására mentünk, hol a lehető legnagyobb kényelmet nyújtottak nekünk. A pap Emil anyjához fordult a szavakkal: “A hatalom Isten, az én Atyám tevékeny alapelvének bemutatása. Az mindig felépítő tevékenység. Soha nincs se sok, se kevés Isten tökéletes tevékenységéből és kinyilatkoztatásából; Isten nem téved soha, és soha nem munkanélküli. Az Isteni alapelv mindig felépítő. Én megparancsolom magamnak, hogy előrelépjek és hogy tökéletes összhangban legyek a tevékeny Isteni alapelvvel és csak azzal.”

Emil anyja itt átvette a gondolatot és azt mondta: “Te még tovább mehetsz és ugyanazzal a joggal mondhatod: ‘Én ezt az Isteni lángot végig engedem áramlani benned az én fizikai testemben, úgy hogy te most átváltóztál abba a tiszta lényegbe, amelyet az Isteni alapelv lát.’ ”

“Akkor szükséges, hogy a tudatodat kibővíted az Isteni tudatig és te magad teljesen alámerülsz Istenbe. Úgy valóban Istenné válsz egy a Legmagasabbal. Ez az a terület ahol az ember valóban otthon van. Az ember itt minden dolognak lényéhez van kötve, itten ő valóban Isten, itt nem létezhet elkülönítés. Belátod most, hogy úgy az ember saját magát Istenné vagy ördögé teheti? Belátod, hogy az ember igazi rezgés környezete az Isten teljes rezgés-légköre, ha ő hajlandó abban a légkörben élni? Ez az egyedüli tudományos légkör az ember egyedüli helye ahol ő Istent kifejezésre hozhatja és egy lehet Istennel. Egy olyan ember végtelenszer több mint a halandó földi fogalom őróla.”

“Belátod most hogy te Isten országához tartózol és annak egy részét alkotod, és nem egy, vagy más rossz szellem, amelyet az ember képzelete teremtett? Tehát nem egy teljesen tudományos és logikus tény az, hogy az ember Isten lehet és az is, vagy hogy saját magát Isten országán kívül képzelheti el és egy rossz szellem országát teremtheti, ami neki valóságnak látszik. Rád hagyom, hogy ítélkezz efölött. Ez az egyedüli dolog amelyen az emberiség áll, vagy eldűl. Csak egy választék van, egy cél, egy igazság és egy tudomány és az szabadit fel téged. Lehetsz Isten vagy rabszolga, saját akaratod szerint.”

“Gondolkodj el az Isten mindenségéről, az Első okról, amely nem ismer se kezdetet se véget, amely minden területet befed. Vedd körül magadat ezzel a mindenséggel. Ha te ezt folyton hűen imádod, ezt és semmi mást, EGY ISTENT, EGY MINDENHATÓ LÉNYT - akkor észlelni fogod, hogy a tested rezgései emberiből Istenivé váltóznak. Ezekben a rezgésekben hálásan élni, benne járni és vele egyé válni igazi imádás; és amit te imádsz és eszményé teszed, az leszel te magad. Ez az egész emberiségre érvényes. Csak egy Isten van, egy Krisztus, egy Egység, egy Ember, egy Család, minden testvér és nővér, mindannyian egy.”

“Istent nem egy személynek, vagy egy személy ábrázolásának kell tekinteni, hanem mint egy mindent átfogó egység, amely mindent átjár. Mihelyt te Istent egy személynek tekinted, egy bálványt teremtesz. A bálvány üres és azzal elvesztetted az eszményedet. Az eszmény nem egy meghalt megváltó, vagy élettelen bálvány. Hogy Isten számodra eleven és erőteljes legyen, tudnod kell, hogy te magad Isten vagy. Semmi más nem képes neked több életet és erőt kifejezni. Ez a lényed Isteni tudománya. Akkor te a Krisztust, a megváltódat kezded élni és az egyesül veled. Akkor te magad vagy a Krisztus, aki az egész életed hajtóerejévé válik; te, a valódi Éned, megváltod saját magadat, egy vagy Istennel, valóban Isten vagy. Azzal, hogy ezt az eszményt tiszteletben tartod megbecsülöd szereted és imádod, Isten él és működik belül tebenned.”

Most szóba jutott a lehetőség Shanballába menni. A pap kérdezte, hogy van e lehetőség a számára, hogy velük menjen. Azt a választ kapta, hogy ha kitud lépni a testéből és azt újra feltudja venni, minden nehézség nélkül velük tarthat. Még azon este elindulnának. Meglett beszélve, hogy a kora este a szállásunkon találkoznak és hogy a mi vezetőnk is velük megy. Röviden miután hazaértünk összejöttek és egy rövid beszélgetés után kiléptek az ajtón. Mi több napig nem láttuk őket.

Ezt az időt mi arra használtuk, hogy rajzokat és felméréseket készítsünk a kolostorról. Egyszer, mikor a lámák régi szállásának egyik pincéjében szimatoltunk, miután nagy mennyiségű régi limlomot félreraktunk, találtunk egy régi márvány táblát, kivitettük azt és lepucoltattuk. Mikor az megtörtént, mindenkit meglepett a szép faragása és a pontosság amivel minden részlet kivitelezve volt. Még a lámák is csodálkoztak felette. Egy öreg láma elmondta nekünk, hogy ő még nagyon fiatalon a Nagy lámák egyikének a tanítványa lett, aki az egész, nagyon régi láma lakosztály főnöke volt, ahol akkor ez a tábla egy fülkében állt. A mestere elvárta tőlük, hogy ők a hónap minden első hétfőjén reggel kilenc órakor ezt a táblát megtekintik. A láma elmondta nekünk, hogy mihelyt a fülke közelébe jöttek, ahol ez a tábla volt, és három vagy négy percig csendesen előtte álltak, egy hang a tábla történetét kezdte énekelni és a nagy dolgokat, amelyeket a faragás ábrázolt. Az ének említette, hogy a márványlap egyike a két táblának melyek, egy többszázezer évvel ezelőtt létező nagy fehér népfaj virágzó műveltségének emlékezetéül lettek készítve, amely a földnek azon egy nagy részen élt, amit most az Amerikai szárazföldnek neveznek. A másolat is létezett és az ének szerint a szülőföldön volt található, ahol az készítve lett, az szolgáltatta a bizonyítékot, hogy létezett egy olyan ország.

Mi följegyeztük az adatokat, úgy ahogyan azokat az ének említette. Mikor évekkel később a kijelölt környéken dolgoztunk, megtaláltuk a másik lapot, elrejtve egy nagy falba, pontosan azon a helyen ahol az énekben említve volt. A falak nyilvánvalóan egy régi templomhoz tartóztak Közép-Amerikában, amiből most csak romok maradtak. Ebből látni lehet, hogy még régi hitregékből és énekekből  is nagy igazságokat lehet napvilágra hozni.

A márvány táblák iránt tanúsított érdeklődésünk és az ének tartalma megszerezte nekünk a lehetőséget, hogy más jegyzetekhez és adatokhoz jussunk, amelyek későbbi kutatómunkánknál felbecsülhetetlen értékűnek nyilvánultak. Ez az eset azt is elősegítette, hogy megnyíljon előttünk az ajtó a jegyzetekre amelyeket a Dalai-láma, az élő Buddha palotájában, valamint azokra amelyek a kolostorban több száz évszázadon át őriztek. Sok jegyzetnek tartalma és fontossága teljesen ismeretlen volt azok számára akik azt őrizték. Az énekben említett hitrege volt az, ami rájuk vonta a figyelmünket. Az első tábla kivételével a többi mind másolatnak bizonyult, amelyek azonban nagyon gondosan voltak kivitelezve és mutatták az utat az eredeti felé.

Egy bővebb leírást ezen jegyzetekről itt hely hiányában nem lehet adni. Ezek később egy külön tárgyalásba, egy könyv alakjában folytatódnak.

Mi teljesen belemerültünk a munkánkba, annyira, hogy alig tűnt fel nekünk, hogy a barátaink és a vezetőnk a megbeszélt időnél tovább elmaradtak. Nagyon kevés figyelmet szántunk a tovább tartó távolléttükre, mivel ezen a félreesett vidéken mindenféle váratlan késleltető körülmény adódhat. Ezen idő alatt a lakósok némileg megszokták jelenlétünket, míg mi alkalmazkodtunk az ő szokásaikhoz.

A kíváncsiság mind a két oldalról helyet adott egy előzékenységnek, következetesen szabadon jártunk keltünk. A tizenkettedik nap reggelén, mikor előkészületeket tettünk, hogy a kolostorba menjünk, kívülről lármát hallottunk, mikor kimentünk megnézni mi történt láttuk, hogy a barátaink visszajöttek. Az utazásuk sikerrel járt, mivel felfedezték, hogy valóban létezett egy olyan hely mint Shamballa. Ők elmondták nekünk, hogy a városnak nem mulandó szépsége és kiemeltsége nagy részben sértetlen maradt.

KILENCEDIK FEJEZET

Másnap délben kaptuk az értesítést, hogy a Dalai-láma a palotában fogad bennünket. Azon este eljött hozzánk a főpap, hogy beavasson bennünket a szertartásokba, nagyon örült annak hogy a szokásos halasztás nélkül megengedték nekünk a fogadtatást. Ő elmondta nekünk, hogy, mihelyt egy küldönc Őfenségének jelentést hozott az éppen befejezett Shamballai utazásról, azonnal megadták az előjogot. Őfenségét a tapasztalatainkról is értesítették abban a faluban ahol a kis ház megjelent.

Mi arra törekedtünk, hogy minél jobb benyomást keltsünk, mert engedélyt akartunk kérni, hogy az egész országban folytathassuk a munkánkat. Közölték velünk, hogy a Bogodo-láma, a megye kormányzója délelőtt fog érkezni és egy üzenetet küldött, hogy amennyire lehetőségében áll, segíteni fog nekünk. Ez valóban egy meglepetés volt. Minden arra mutatott, hogy a következő nap nagyon fontos lesz a mi kis csoportunknak. Mi akkor tehát korán keltünk és csatlakoztunk azokhoz akik a kormányzó elé mentek, hogy fogadják őt. Ezt a barátságos előzékenységet láthatóan nagyra becsülte és meghívott bennünket, hogy térjünk vele vissza mint a vendégei. Mi elfogadtuk a meghívást, a palotába érkezésünkkor a vendégszobákba vezettek bennünket. Onnan azonnal oda mentünk ahol az első szertartások lennének tartva, melyek a palotai fogadtatást megelőzték.

Mikor odaérkeztünk, három lámát láttunk, ülve magas kárpitozott székeken, míg mások, alacsonyabb rangúak a padlózaton ültek Samadhi meditációba merülve. Két láma, vörös redőberakott köntösben magas mankókon állt és az énekelt formulákat vezette. A barátunk a főpap vagy apát egy trónuson ült, egy szertartási napernyő árnyékában, várva a kormányzó jövetelére.

A nagy a lámaszállás a különleges alkalomra gyönyörűen ki volt díszítve. Voltak ott képek 1417-ben történt jelenetekről. Ezekben megjelent Tsongkappa a kolostorának kőoltárán. Miután a tömeghez a magasságokról beszélt, melyeket egy ember elérhet, egy színelváltozáson ment át és eltűnt a szem elől. Később visszajött és megalapította a sárga rendet, a tibeti egyházat, amelynek székhelye Lhasa.

Néhány perc után a Kormányzó bejött kíséretével és egyenesen a trónus felé ment amiről az apát leszállt, hogy köszöntse őt. Együtt vezettek bennünket a Dalai-láma fogadó termébe. A nagy terem gyönyörűen berakott selyem falruhákkal és sárgára lakkozott bútorokkal volt díszítve.

Általuk vezetve egy pillanatra letérdeltünk Őfensége előtt, majd felálltunk és a helyünkre vezettek bennünket. Az apát mint szóvivő lépett fel és közölte a látogatásunk célját. Őfensége felemelkedett és intett, hogy jöjjünk közelebb. Egy segédtiszt a kijelölt helyünkre vezetett a trónus elé. Az apát és a kormányzó a sor egyik-egyik végére állt, míg Őfensége lejött a trónusáról és elénk állt. Az altisztek egyikének kezéből egy királyi pálcát vett át és azzal előttünk menve mindegyikünk homlokát megérintette. A főpap segítségével mint tolmács mondta hogy Isten hozott bennünket Tibetbe és, hogy ő egy megtisztelésnek tartja, hogy mi a tartózkodásunk alatt a városban az ő vendégei vagyunk és hogy tekintsük magunkat az ország és a nép díszvendégeinek, ameddig csak maradni akarunk, és olyan gyakran ahányszor csak vissza akarunk jönni.

Különböző kérdéseket tettünk fel és azt a választ kaptuk, hogy másnap megkapjuk a választ a kérdésekre. Azután meghívtak bennünket, hogy tekintsük meg a jegyzeteket és a táblákat a palota boltívei alatt. Őfensége egy tisztviselőt hívott és különböző parancsokat adott neki melyeket nekünk nem fordítottak le, de közölték velünk, hogy feltétel nélkül szabadon járhatunk az egész palotában. Őfensége áldását adta nekünk és egy kézszorítás után az apát és a kormányzó kíséretében a szobáinkba vezettek bennünket. Azok kérdezték, hogy bejöhetnek-e mert még sok dologról akartak beszélni.

A főpap így kezdte: “Sok figyelemre méltó dolog történt velünk, mióta ti nálunk a kis faluban voltatok. Mi a kolostorunkban őrzött táblák közül néhányat vizsgáltunk és megértettük, hogy mindegyik egy régi műveltségről szól, mely valaha a Góbi sivatag területén virágzott. Mi azt gondoljuk, hogy minden műveltség és vallás egy forrásból ered és annak ellenére, hogy nem ismerjük a feliratok eredetét se időpontját, mégis biztosak vagyunk abban, hogy egy nép gondolatából származnak amely sok ezer évvel ezelőtt élt. Van nekünk itt egy rövid összefoglalása a fordításnak amit egy Kisu-Abu vándor láma nekünk készített, engedjétek meg hogy felolvasom.”

“Mi teljesen belátjuk, hogy a jelen vallásos gondolkodás eredete körülbelül 5.000 évre nyúlik vissza, hogy az úgyszólván csak egy elvizesedett kivonata azon emberek gondolatának és hitének akik abban az időben éltek. Némely vallások hitregékre vagy legendákra alapulnak, mások tisztán lettek sugalmazva, de egyikük se vezet a legmagasabb cél felé, ugyanis, hogy mindenkinek elérhető az Isten Krisztusává válni és megvan a lehetősége azt a célt elérni, olyan egy élettel, amely azt az eszményt kifejezésre hozza. Hogyan volt az lehetséges, hogy ezek a dolgok elkerültek bennünket, pedig olyan sokáig köztünk voltak? Én most tisztán látom, hogy Buddha és minden más nagy felvilágosult szellem ezt a tant hirdette. Hogyan maradhatott az igazi tanításuk olyan sokáig elrejtve előttünk, miközben mégis olyan közel a hatáskörünkben elérhető volt?”

“Mi tudjuk, hogy a mi szeretett Tsongkappánk ezt a magasságot azzal az élettel érte el, amit élt. Én tudom, hogy mások és az a kedves mester, akivel ma találkoztatok, már előrehaladtak az úton, hogy elérjék a célt. Én láttam őt megjelenni és eltűnni, saját akaratból; a papok mégis tudatlanságban tartják a népet, a szerencsétlent eltaposva. Miért vesztek el ezek a dolgok? Miért nem tanítják a népnek a nagy és egyedüli Törvényt munkába állítani azzal, hogy maga lépjen  fel mint a Törvény? Én látom, hogy abban a korábbi műveltségben valóban minden ember ismerte ezt a Törvényt és ahhoz tartotta magát és hogy mindannyian azzal egyhangúan tökéletes állapotban éltek. Teljesen az embertől függ, ha az élete másképpen néz ki, és akkor annak az eredménye az, hogy neki ismeretlen a tökéletesség törvénye. Az ok nem lehet az, hogy a törvény alapjai nem eléggé szilárdak ahhoz, hogy az egész emberiségnek érvényes legyen; ha az úgy lenne, akkor nem lenne törvény, hanem csak egy rész, csak egy külső megjelenés. Minden ami az egésznek csak egy része, nem több mint az egésznek egy képe ami kilazult és egyedül áll, nem több mint egy elszigetelt atom sarkítás, vagy az eredettel való kapcsolat nélkül. Mégis száll körbe az űrben mintha egy pályája lenne, folyton kutatva, mert nincs szilárdan meghatározott útja. Csak az eredetének pályáját bitorolja, de soha nem egyesül azzal a forrással.”

“Ennek a jelenségnek a naprendszerünkben ezernyi példáját lehet látni, főleg Jupiter és Mars közötti részen. Itt ezernyi apró testek vannak, amelyek mintha a naphoz tartóznának, hol azok látszólag egy utat a nap körül követnek. De azok a nappal, a valódi eredetükkel való sarkítás hiányában a vonzóerő által csak az apjuk pályáját követik, amit az rájuk gyakorol. Mikor Jupiter Ki lett taszítva, azok vele együtt ki lettek lökve. Azok soha nem csatlakoztak Jupiterhez, mégis mindig vele együtt szálnak, tovább, míg a napot, az igazi eredetüket teljesen elfelejtik. Mi biztosan tudjuk, hogy ennek az oka az önmagukból eredő sarkítás hiánya. Ez Jupiternek a hibája? Vagy a napnak az igazi anyának a hibája? Vagy minden kis atom részecske maga hibás? És nem úgy van ez az emberiséggel is? Az Atya hibája ez? Azokon múlik akiknek egy széles belátásuk van, vagy azokon, akiknek belátásuk jelentéktelen? A hibának teljes egészében az utóbbinál kell lenni, avégett, hogy megtagadják egyesülni azzal ami nagyobb mint ők.”

Erre a főpap Emilhez fordult a szavakkal: “Mióta veled találkoztam, látom, hogy teljes egészében rajtam múlott, hogy a kicsihez ragaszkodtam, míg a nagy engem minden oldalról körülvett. Foglalkozzunk most a fordítással, mert azáltal jutottam el a nagy fordulathoz az életemben.”

“A nagy Ok, a Vezető Alapelv, látta a Fiát, a Krisztust, a tökéletes embert. Ő így szólt: ‘Ez az Úr Isten, az én Lényem Törvénye, akinek én hatalmat adtam a menyben és a földön és minden fölött ami abban van. És ezt a tökéletes Lényt ne bilincselje le halandó elképzelés, mert az Én tökéletes eszményem ki van emelve minden kötöttség fölé, és neki ugyanaz a hatalma van mint Nekem. Így beszélek én a Lényem Ura Istene által: “Nem adok neked egyetlen parancsot se, de ha te velem közreműködsz az Isteni Teremtő Akarat által, akkor továbbá senkire nem lesz szükséged és nem fogsz faragot szobrot készíteni nekem, vagy magadnak. Nem fogsz bálványokat imádni, hanem tudni fogod, hogy te magad Isten vagy akiben nekem kedvem telik és hogy neked megvan ugyanaz a hatalmad mint ami Nekem van. Gyere most közelebb Hozzám, Fiam, egyesülj Velem, akkor Én te magad vagyok és mi együtt Isten vagyunk. A te tested az ideális Isten-test, ami már létezett, mielőtt az emberi faj valaha alakot vett fel. Ez az emberiség lénye, Isten teremtménye. Az egész emberiségnek ez a tökéletes formája, mikor csak hajlandó ezt az igazi képet elfogadni. Ez az Isten temploma, az ember tulajdona és ez tökéletesen van teremtve az ember számára.”

“Te nem fogsz faragott szobrot vagy hasonlatot készíteni arról ami az égen, vagy a földön, vagy a föld vizeiben van. Semmilyen anyagból nem fogsz egy szobrot vagy egy bálványt készíteni, mert az egész teremtő lényeg a rendelkezésedre áll, teljes mértékben hozzád áramlik. Nem fogsz meghajolni egyetlen teremtett dolog előtt, vagy annak szolgálatába állni és tehát nem lesz semmi ami féltékeny lesz és nem lesz bűn és igazságtalanság, ami a gyerekeidet sok nemzedékig gyötörné, mert szilárdan fogsz állni, szemeidet mindig az Okra irányítva és azért a te eszményed arról az Okról nem fog soha csökkenni. Te ugyanazt a szeretetet fogod elterjeszteni amit én érzek irántad.”

“Te ezt az Okot, a Vezető alapelvet tisztelni fogod, tudva, hogy az a te Atyád és Anyád és a napjaid több lesznek mint a homokszemcsék a tengerparton, amelyek számtalanok.”

“Te nem fogsz fájdalmat okozni, vagy megsemmisíteni, vagy ölni, mert minden teremtmény teáltalad van teremtve, azok a te fiaid, a te testvéreid és te szeretni fogod azokat, úgy ahogyan Én szeretlek téged.”

“Te nem fogsz lopni, mert akkor csak az Októl lopsz, és ha te az Októl lopsz akkor saját magadtól lopsz.”

“Te nem fogsz hamis tanúságot tenni egyetlen teremtmény ellen se, mert ha te úgy teszel, akkor hamis tanúságot teszel az Ok ellen, aki a te saját magad.”

“Te nem fogsz semmit megkívánni, mert akkor az Okot kívánod meg, ami a te magad; mikor te egy maradsz az Okkal, mindened van, ami tökéletes, és ami valóban a tied.”

“Te nem fogsz képet készíteni ezüstből vagy aranyból, hogy azokat mint Isteneket imádjad, hanem azzal, hogy magadat szövetségesnek látod mindennel ami tiszta, te magad tiszta vagy.”

“Akkor nem fogsz rettegni, mert rajtad kívül nincsen Isten, aki téged vádolni fog; te tudod ugyanis, hogy az Ok - nem személyes, hanem személytelen - mindenkiért van és mindenkit teljesen átfog.”

“Akkor egy oltárt fogsz felállítani és azon az oltáron fogod a kiolthatatlan tűzet rakni és folyton égve tartani, nem sok isten tűzét, hanem a Vezető Alapelvét, aki az Isten. Akkor te saját magadat látod, a Krisztust, a tökéleteset, a valódi Alapelvet, az Okot.”

“Mikor te ezt teljes egészében megérted, akkor kiejtheted az Igét (Istent), akkor az Ige látható lesz. Te vagy a teremtés és a Teremtő, amely fönt és lent van, belül és kívül, Egy az Isteni Vezető Alapelvvel, Istennel.”

“A mennyek engedelmeskednek Isten hangjának, az Isten csendes hangjának, aki az ember által beszél. Isten beszél, - az ember beszél. Isten mindig az ember által beszél, tehát mikor az ember beszél, Isten beszél.”

A Főpap folytatta: “Ezzel kapcsolatban a következőket dolgoztam ki, ami egy szorosabban körülhatárolt belátást hozott nekem. Ezzel azt is megértettem, hogy nekem igenlőnek kell lennem, minden gondolatban, minden cselekedetben és minden szóban és, hogy nekem egynek kell lennem ezzel az igenlő alapelvvel. Ha én egy eszményt elképzelek magamnak gondolatban, cselekedetben és szóban, akkor kiderül, hogy én magam vagyok ez az eszmény. Akkor felvettem az eszmény alakját amelyet kifejeztem.”

“A legsötétebb órákban tudom, hogy Isten van. Mikor félelmet érzek, Istenben, az én Atyámban bízom, aki belül bennem lakik és megnyugszom és maradok magabiztos, mert szilárdan megvagyok győződve, hogy minden jó és hogy az én tökéletességem most teljes. Én elismerem Istent, az én Atyámat mint a mindent átfogó szellemet, és tudom, hogy az ember az Isten Krisztusa, Isten hasonlata és képmása, az én Atyám: a forrás és én Egy és ugyanaz vagyunk.”

“Lassan de biztosan közeledik a feltétlen szellemi belátás napja. Az a nap máris itt van, mihelyt én azt elismerem. Az most itt van, teljesen és tökéletesen. Én dicsérem magasztalom és áldom a feltétlen szellemi belátást. Köszönöm Atyám, hogy most a legmagasabb eszményem beteljesül.”

“A munkámnál mindig tudatában kell lennem annak, hogy én egybehangzóan dolgozom Isten tudatos és soha nem tévedő törvényével.”

“Most megértem a szavakat: Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek ahogyan a világ adja.” (Jn. 14 :27.)

“Ennek az értelmét is megértem: ‘Állíts fel belül tebenned egy templomot nekem, hogy  ÉN VAGYOK ott benned lakhasson.’ Akkor ÉN VAGYOK a te Istened és te vagy mint ÉN VAGYOK. Ennek nincsen viszonya saját egyházhoz vagy vallásos szervezethez. Ez a béke valódi temploma belül az emberben, hol Isten, minden dolognak forrása, valóban lakik. Az emberek egy szövetségi sátort építettek, amiben gyülekezhettek, hogy az igazi eszményt imádják, az ÉN VAGYOK-ot belül önmagukban, ez a benső templom, amelyet Isten és az ember mindenkinek nyitva tart. De az emberek hamarosan a szövetségi sátrat tisztelték, akkor meglett teremtve az üres bálvány, a templom, az egyház úgy ahogyan az a mai nap létezik.”

“Mikor én az igazi eszményhez ragaszkodom, akkor hallom az én saját benső Isten-hangomat és ennek a hangnak a kinyilatkoztatása vigaszt ad, sugalmazást és vezetést az életműmben. Hol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott ÉN VAGYOK mindig köztük van. Mennyire igazak ezek a szavak, mert ÉN VAGYOK mindig belül az emberben van.”

“Ha én szellemileg emelkedni akarok, akkor dolgoznom kell és hü maradni, soha nem ingadozni, vagy csüggedni. Én a Krisztus vagyok az Isten eszménye, akiben az Atyának kedve telik, Isten, az Atya egyszülött fia”

“Én vagyok az egyedüli, akit az Atya ismer, lát és vele közreműködik, az egyetlen fiú, akit Isten ismer - és Isten ismer mindenkit - mert mindenki mondhatja: BETELJESÜLT.”

TIZEDIK FEJEZET

Mikor mi másnap az apátra vártunk, egy küldönc jött mondani, hogy a Dalai-láma azon délután két órakor kíván fogadni bennünket. Mi akkor felkerestük az apátot, éppen akkor találtunk rá, mikor a fogadótermet elhagyta. Az apát tekintete sugárzott, miközben egy megbízólevelet tartott a kezében, amely engedélyezte nekünk, hogy szabadon járjunk az egész országban. Miután elolvasta a rendeletet amit a küldönc hozott nekünk, így szólt: “Ez nem parancs, ez egy kérelem, meghívtak titeket a fogadtatásra, hogy átvegyétek ezt az engedélyt”

Mivel mindannyian együtt voltunk, valaki javasolta, hogy azonnal nézzük meg a jegyzeteket. A boltívek alatt egy meglepetés várt ránk. Ezernyi agyagtáblák, rézre és bronzra vésett jegyzetek voltak ott, valamint gyönyörűen vésett vékony márvány táblák. Mivel ez volt az első alkalom, hogy érintkezésbe kerültünk efféle jegyzetekkel, elhatároztuk, hogy az egész gyűjteményt azonnal szemügyre vesszük.  

Az apát mondta nekünk, hogy ő nem sokat tudott a táblákról, de hallotta, hogy perzsiai eredetűek, és hogy igyekszik megtalálni egy lámát, aki azokról egy tanulmányt készített. Ezzel eltávozott mi pedig kezdtük tüzetesebben vizsgálni a táblákat. A bevésett jelek egyikünknek se volt ismert. A táblák tiszta fehér márványból voltak készítve, körülbelül 2,5 cm vastag, azok egy fényes cementel voltak egybe ragasztva, amit nem tudtunk azonosítani. A szélei szépen le voltak ferdézve és minden táblát egy öt cm. széles kifaragott dombormű alakok szegélye vette körül. Ezen alakok közül sok tiszta arannyal volt kirakva, valamint minden felirat, de azok nem voltak domborúak. A táblák csoportonként voltak számozva és minden csoportnak volt egy sorozatszáma. A keltezéseket virágkoszorúk adták meg szőlőhajtással és levéllel átfonva. Egy keltezés mint például 1894 január 1 a következőképpen lenne ábrázolva: az év első hónapját egy virágszál ábrázolná jade-dal kirakva melyik még nem hord bimbót, a hónap első napját egy virágszál ábrázolná melyen a bimbó éppen látható, arannyal kirakva. Egy virágszál egy bimbóval amely éppen eléggé kinyílt, hogy a bibe látható legyen ábrázolná az egyest a tizennyolcból. A virág szirmai lápisszal volt berakva, a bibe arannyal, egy kis gyémánttal a közepében. A nyolc a virág teljes virágzásában, nyolc porzószárral a bibe körül mindegyik egy kis gyémánttal aranyba foglalva. A kilencet egy rózsa jelképezi teljesen kinyílva, kilenc szirommal három csoportba osztva, amelyekből egy lápisszal volt kirakva egy jade-dal, egy kalcedonnal. Ez mutatja, egy egység végét. Úgy lettek a számok ábrázolva egytől kilencig majd ismételve.

A négy egy liliom volt amely éppen most nyílik míg a bibe és három porzószár látható. A liliom kelyhe gyengéden színezett jade-dal volt kirakva, a porzószárak  tüzes opálból, amibe négy kis gyémánt volt téve, bibe lápisszal van kirakva, az is négy gyémánttal. A helyet ahova a szöveg van vésve egy arannyal kirakott nagyon vékony szőlővessző veszi körül, míg a levelek zöld jádéből vannak, minden a legkisebb részletig tökéletesen kidolgozva. minden tábla magában egy ékszer. A táblák típusa kora Atlanti stílus volt. Minden tábla egy vagyont ért.

Míg ezen elgondolkodtunk, az apát és a kormányzó csatlakozott hozzánk, egy öreg láma kíséretében, aki a jegyzeteket őrizte. Mikor a láma táblák történetét kezdte elbeszélni, az annyira igénybe vette a figyelmünket, hogy az apátnak végül figyelmeztetni kellet bennünket, hogy már majdnem itt az idő, hogy a Dalai-láma előtt megjelenjünk és hogy először még át kell öltöznünk.

Visszatérve a szobáinkba már ott találtuk készen a szertartási ruhákat, de hogyan kellet azokat felölteni, az egy rejtély maradt nekünk. késő kezdett lenni, elhatároztuk tehát, hogy bárhogyan is felöltözünk, felöltöztünk tehát a legjobb belátásunk szerint. Később kiderült, hogy volt aki a ruhát kifordította, mások az elejét hátul vették, csak néhányan vették fel a helyes módon. Mikor a fogadóteremhez értünk, Láttuk a Dalai Lámát a testőrével a folyosón át menni, a nagy ajtón át a terembe lépni. Biztos voltunk abban, hogy egy eltitkolt mosolyt láttunk az arcán.

Szépen sorba álltunk a kijelölt ajtónál hogy bemenjünk. Hamar kinyílt az ajtó és bevezettek bennünket a terembe a leggazdagabb díszítések közepette, amelyeket valaha láttunk. A terem mennyezetének közepe egy nagy kupolát képezett. Ebben a kupolában három nyílás volt, amelyen át nagy nyaláb napsugarak jöttek be, azok a termet úgy világították meg, hogy a ragyogás és a pompa leírhatatlan volt.

A falak teljesen bevoltak takarva egy arannyal szőtt ruhával, amibe ezüst fonállal alakok voltak szőve. A terem közepén egy aranyból font ruhával letakart trónuson ült a Dalai-láma, egy aranyból font ibolyakék és ezüstszínű szövettel díszítve.

Az apát és a kormányzó a Dalai-láma elé vezetett bennünket és úgy mint az előző alkalommal a sor két végére álltak. Egy Köszöntő beszéd után a Dalai Láma lejött a trónusáról és elénk állt. Mi letérdeltünk és átvettük áldását. Miután újra felálltunk, a vezetőnkhöz ment, feltűzött neki egy melltűt és egy tolmács segítségével mondta: “Ezzel te és a társaid szabadon utazhattok az egész országban. Saját választékod szerint mehetsz amerre akarsz és azonfelül neked adom a meghatalmazást, ami neked a jogot adja a Tibet polgára címre. Továbbá a nagy Góbi ura címet ajándékozom neked.” Most végigment az egész soron és mindenkinek egy ugyanolyan, de kisebb melltűt tűzött fel. “Viseljétek ezt tiszteletem jeléül, ezzel az egész Tibet ország nyitva van előttetek. Ez lesz a ti jelszavatok, bárhova is mentek.” Az apát kezeiből átvette a tekercset amiben a felhatalmazás volt és átadta a mi vezetőnknek.

A melltűk finoman megmunkált aranyból, közepében mint egy kis dombormű a Dalai-lámának egy nagyon jól hasonlító arcképe volt, jádéből kifaragva. Egy ékszer volt az nekünk, amit mi még mindig nagyra becsülünk. A Dalai-láma és a többiek csupa udvariasság voltak; mi csak azt mondhattuk: “köszönjük”

Beengedték az öreg lámát aki a táblákat őrizte és mondták nekünk, hogy a vacsorát a Dalai-lámával együtt fogjuk fogyasztani. A vacsora végezte után a figyelemre méltó táblákra került a szó. A Dalai-láma és az öreg láma egy tolmács segítségével egy bő tudósítást adott a táblák történetéről, míg mi mindent gondosan feljegyeztünk.

Ezeket a táblákat azok szerint egy vándor buddhista pap fedezte fel egy régi templom romjai alatt a boltívek között valahol Perzsiában. Ez a pap magyarázta, hogy egy templom romjai alól egy kedves dallam magára vonta a figyelmét miközben a közelben Samadhi meditációba merülve ült. Az ének olyan csábító volt és a hang olyan tiszta, hogy nem volt képes ellenállni, végül odament ahonnan a hangot hallotta, míg végül kutatva egy bedűlt boltív alatt lelte magát. A hang a mintha a mélyből jött volna, de bárhogyan is kereste, nem talált nyílást. Mégis elhatározta, hogy megállapítja, hogy honnan jön a hang.

Durva eszközökkel ásni kezdett a törmelékben úgy egy lapos követ tárt fel, ami a boltív alatti padlózatnak nyilvánvalóan csak egy része volt. Elcsüggedt mikor egy ideig azt gondolta, hogy őt a régi romok közt süvítő szél félrevezette.

Mielőtt azonban tovább ment volna, néhány percre leült elmélkedni, míg úgy ott ült, újra hallotta a hangot, ezennel még hangosabban és tisztábban, az arra ösztönözte, hogy tartson ki. Egy majdnem emberfölötti erőfeszítéssel sikerült neki eltávolítani a követ. Most egy nyílás lett látható, amely lefelé vezetett. Mihelyt a nyíláson át az alatta lévő folyosóba lépett, azt egy ismeretlen fényforrás világította meg. Egy világos fény volt előtte. Ezt a fényt követve egy széles boltív elé jutott, ami óriási kő ajtókkal el volt zárva. Mikor egy pillanatig az ajtó előtt tűnődve állt a sarkok ropogni kezdtek és a nagy kő felület lassan kitért, úgy hogy egy nyílás jött létre amelyen át ő belépett. Abban a pillanatban mikor átlépett a küszöbön, olyan tisztán és kedvesen megszólalt a hang, mintha annak tulajdonosa ott bent lenne. A fény amely addig az ajtóknál állt most a nagy boltív közepe felé mozgott és az egészet megvilágította. Ott álltak a táblák ennek a boltívnek falaiba vájt fülkékben, évszázadokon át összegyűlt por alatt. Néhányat megnézett közülük, azok szépségét és értékét belátva, elhatározta, hogy megvárja míg két vagy három megbízható társra talál, hogy megbeszélje velük, hogyan vihetik a táblákat egy biztonságosabb helyre. Kiment a boltív alól bezárta a nyílást a lapos kővel és azt is befedte törmelékkel; akkor barátokat ment keresni, akik elhiszik a történetét és megvan a lehetőségük és kitartóképességük, hogy a tervét kivitelezzék.

Három évig kutatott. Majdnem mindenki, akinek elbeszélte történetét azt gondolta, hogy megbolondult. Végül egy szép napon, mikor egy zarándokúton volt, három ismerős pappal találkozott, ő elmondta nekik az élményét. Először nagyon kételkedően álltak vele szemben; de egyik este pontosan kilenc órakor, miközben a tábortűz mellett ültek, hirtelen a hang a boltív alól énekelni kezdett. Másnap elhagyták a zarándokok társaságát és útra indultak a romba dűlt templom felé. Attól a naptól kezdve a hang minden este kilenc órakor énekelni kezdett. Mikor fáradtak és csüggedtek voltak, akkor annál kedvesebben énekelt a hang.

Az utazás végén, mikor a romokhoz közeledtek dél előtt megjelent nekik egy vézna fiútermet, az énekelni kezdet és előttük ment a romok felé. Odaérve felemelték a lapos követ, azonnal a boltívhez mentek, közeledésükre megnyíltak az ajtók, ők beléptek. Egy rövid vizsgálat elegendő volt, hogy a papokat meggyőzze az igazságról és a felfedezés értékéről; azok annyira el voltak ragadtatva, hogy három napig nem aludtak. Siettek amennyire csak tudtak egy onnan száz kilométerre fekvő faluba, tevéket és eledelt venni, hogy a táblákat egy biztosabb helyre vihessék. Tizenkét tevét vettek, megrakták azokat a szükséges dolgokkal és visszatértek a templomhoz. becsomagolták a táblákat, úgy, hogy azokat ne érhesse sérülés. Még három tevével elindultak a hosszú útra Perzsián és Afganisztánon keresztül Peshawar felé.

Peshawar környékében elrejtették a kincsüket egy félreeső barlangban, hol azok öt évig maradtak. A papok egyike az egész idő alatt Samadhi elmélkedésben ült a barlang előtt, hogy a táblákat őrizze. A táblák Peshawarból Lahndaba Punjábba lettek szállítva. Ott tíz évig maradtak. Végül hosszabb szünetekkel ide lettek szállítva és a Dalai-láma palotájába lerakva. Több mint negyven évig tartott, míg ez végbement. Ebből a palotából majd Shanballába lenne szállítva, mi tehát átvonulóban találtuk azokat.

Mikor a jelentés idáig ért egy tisztviselő behozott négy táblát és a padlózat kiemelt részére tette, az most asztalként szolgált, úgy hogy a táblák velünk szemben voltak. Éppen akkor mikor az óra kilenc órát mutatott egy hang ütemesen énekelni kezdett, végtelen kedvesen, pedig egy nem iskolázott fiúszoprán volt. Ezek voltak az ének szavai, a lehető leghűbben lefordítva: “Nem lehet letagadni, hogy létezik egy bölcs értelmes Szellem, - Isten, mely végtelen és mindent átjár. Mivel ez az értelmesség mindent átjár, végtelen és mindennek forrása ami csak létezik. Ez a Szellem Isteni és annak Istensége átalakítva látható vagy elképzelhető formába, - ez az alapja vagy valósága minden dolognak.”

“Lehet ezt mindenható bölcs Szellemnek vagy Istennek nevezni, bármely néven, ahogyan csak akarod, mert az ember mindennek egy nevet ad. Ha már egyszer egy nevet adott valaminek, akkor megvan a hatalma, hogy azt előhívja. Ha az ember egy nevet ad valaminek igazi tiszteletben, imával és elismeréssel, akkor ő maga az lehet, amit megnevezett.”

“Ebből láthatod, hogy az ember saját akaratából lehet Isten vagy állat. Az attól az eszménytől függ melyet ő magának követni elképzel. Ezen alapgondolat szerint könnyen érthető, hogy az ember Isten egyszülött Fia, vagy az állat egyszülött fia. Tehát megvan a választéka, hogy egy ördögé valljon, ha a rosszat tartja szemelőt, vagy Isten lesz, ha tekintetét Istenre rögzíti.”

“Mikor még nemléteztek formák, a bölcs értelmes Szellem csendes és szemlélődő volt; az értelmesség mégis látta önmagát mint a teremtőt, valamit minden lelkesített és nem lelkesített dolognak szemlélőjét. A bölcs értelmes Szellem, belátta, hogy ebben a csendes hallgató helyzetben semmi nem jött létre és elhatározva, hogy megteremti a világmindenséget, alkotott az Értelmesség magának egy képet, hogyan kell a világmindenségnek kinézni. És a világmindenség ami semmi mást nem követhetett, mint az Isteni terv tökéletes ábrázolását, engedelmesen átvette az alakot, amelyet az Értelmesség kiszabott.”

“Az ideális Isteni kép kiterjedt, míg minden tökéletesen látható lett. Ez az a világegyetem, amelyet mi most látunk és az mindig a neki szánt tökéletes tervet követi.”

“Ez az Értelmesség most és mindig, a tökéletes Isteni terv látnoka és vezetője volt. Ez az értelmesség tudta, hogy szükséges lelkesített formákat létrehozni és annak minden lehetőséget megadni, amivel az teljes egészében kifejezheti magát. Ez lett a halhatatlan ember. Ez az Isteni eszmény, amely minden lehető szakaszban és irányban kifejezi magát, most is ez a halhatatlan minden emberben. Ez az ember, aki a bölcs értelmesség Isteni eszménye szerint lett teremtve, előrelépett mint az alapelv fia, kinek hatalma van minden tulajdonság és minden körülmény fölött. ‘Fiú’ annyit jelent mint egyesült vele, - nem szolgája. Szükséges volt, hogy a Fiú teljesen szabad legyen választékában, egyáltalán nem rabszolga vagy bábu.”

“Kell, hogy ez a halhatatlan eszmény egy része, vagy szikrája legyen teremtője központi tüzének. ez a részecske volt az első sejt, miből végül az emberi test felnőtt, és ez az életszikra, amely mindig megmarad és soha nem alszik ki. Ez a sejt a Krisztus. Ez a sejt megtartja, noha sokszor osztódva és ismétlődve, a bele ültetett Isteni Szellem képét, és nincs emberi gondolat, amely valamit váltóztathat rajta. Úgy az ember mindig Isteni marad.”

“Ez a sejt szaporodásával átadja Istenségét minden újonnan létrejött sejtnek, hacsak nem az emberi gondolkodás rossz útra vezeti. Ezen sejtek gyűjteménye végül egy burkolatot vesz fel amely ezeket átfogja, azt nevezzük emberi testnek. Míg változatlan formában, van a szellemnek vagy a lénynek még értelmessége, hogy körülötte minden változatot megértsen. Ha az ember mindig ezen a magas szinten marad, akkor ő Szellem, és a Szellem Isten.”

“Erre a magasabb önre kell gondolnia, azt neki folyton szemelőt kell tartani, imádni és áldani mint valami, ami belül őbenne van.”

“Először bíznia kell, hogy az ott van, ebből jön létre a meggyőződés, hogy az valóban benne él, akkor áldások és hála látható megnyilvánulásra hozzák. Ez az ember igazi önmaga, ez az út vezet minden ismeretre.”

“Nyilvánvalóan az agy az első amely ezt képes érzékelni, mert az agy egy finom sejtek gyűjteménye és ezek a sejtek veszik először át a rezgéseket és megnagyítják azokat, úgy hogy az ember jelenlétüket észreveszi. Akkor, ha van ragaszkodás az Isteni rendhez a rezgések osztályozva lesznek és minden szervhez küldve és minden rezgés ahhoz a szervhez megy amelyhez tartózik.”

“Minden szerv és minden idegközpont egy székhely, vagy nagyítóközpont, hogy a valódi embert a központjává tegye. Ha ezek mind egyhangúan együttműködnek, akkor az embernek megvan minden hatalma. Akkor ő a Szent Lelket hozta létre, a bölcs értelmes Szellemet, teremtő cselekedetben. Ezek lélek és test egy gócpontba összehozva. Senki se tud soha valamit létrehozni, hacsaknem tudva vagy tudatlanul minden képességét erre a központra hangolja. Ez a középpont ahonnan ereje kiindul, a Krisztus az emberben, a hely ahonnan minden fölött uralkodik.”

“Hogy szenvedhetne az ember széthúzást összhang hiányát és betegséget, hacsak nem ad ezeknek a bajoknak lehetőséget a létezésre. Ha az ember folyton és minden időben saját magát a bölcs és értelmes Szellemnek tekinti és nem ismer semmi mást, akkor nem lehet tudatában semmi másnak. Ha az ember megtartja ezt a legmagasabb eszményt az értelmes gondolkodásának tiszta vizében, akkor ő Istenné válik. Akkor biztos lehet abban, hogy bármikor választ kaphat ettől a benső hangtól.”

“Az akarat mögött áll a kívánság. Az akarat az eredeti állapotában egy tiszta, színtelen erő, amelyet a kívánság cselekedetre ösztönöz. Ha az akarat nem kap színt vagy irányt, az munka nélkül marad. Hozd a kívánságot egyhangúan az akaraterővel, az azonnal hajlandó lesz a cselekedetre és seregeket fog segítségre hívni, hogy parancsait végrehajtsa, ahol csak egy követelmény van, az, hogy a parancsok Isteni jellegűek legyenek.”

“Számtalan világok léteznek. Csak egy Gondolkodás van, amiből mindazok kinőttek. Annak törvénye adja meg a rendet, amiről nem lehet letérni. Annak teremtményei választhatnak maguknak. Azok mindannyian képesek rendetlenséget teremteni amely fájdalmat és keserűséget, gyűlöletet és rettegést jelent; azt csak ők képesek létrehozni.”

“A kiemelt alapelv úgy nyilatkozik mint egy arany fény. Az nincs távol, az belül van tebenned. Engedd, hogy ez a fény rád sugározzon, akkor te minden dolgot tisztán fogsz látni.”

“Először győződj meg teljes lényeddel egy dologról: arról hogy állhatatos vagy, a te gondolkodásod egybehangzik a Gondolkodással, amely a világot létre hozta”

“A rendetlenség és az emberi szenvedés következményeiből végül egy rendnek kell létre jönni, amely az igazi béke. Mikor az ember megtanulja, hogy ő egy a Gondolkodással, amely minden szépséget, minden hatalmat és minden nyugalmat magában hord, akkor megfogja érteni, hogy a testvére a legkedvesebb kívánságában nem képes őt akadályozni. Ő a fényben áll és azt vonja magához ami az övé.”

“Csak annak a képét engedd be szellemedbe fiam amit te kívánsz, az Igazságot. Csak a szíved igaz kívánságairól gondolkodj el, tudva hogy egyetlen embernek se fognak ártani és, hogy azok nemes kívánságok. Most a beteljesülés földi alakot vesz fel és a tied lesz. Ez az a törvény, amely által a te szíved legkedvesebb kívánsága beteljesül.”

“Az aki kezét kinyújtja, hogy a villámot lesújtja testvérére, gondolkodjon el afelett, hogy az a villám a saját testén és lelkén fog végigmenni.”

További vizsgálat után talán kifog derülni, hogy ezek a táblák korábbi feliratok másolatai, arra a célra készítve, hogy az eredeti megmaradjanak. Ha másolatok akkor kell, hogy az Indo-árja korszak kezdete alatt készültek. Tudtunk szerint ezek a táblák egyedüliek a fajtájukban. Származhatnak egy más forrásból mint ettől az Egytől? Énekekben és  versekben ezerszer lehettek volna ismételve.

“Ó ember, hol van a koronád?

Követ az téged az örökkévalóságon át.

Hol van a lelked, ó ember?

Aki a végtelenségből kinövekedett

és csak hozzád tartózik mindörökre.”

Ez volt a négy tábla tartalma melyet elénk raktak, mindegyik egy vagyont ért.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Remélem olvasóim megbocsátják, hogy megengedtem magamnak olyan távolra eltérni elbeszélésemtől. Szükségesnek láttam azonban, hogy tömören egy ábrázolást adjak a számos és egymástól távolra eső helyekről, ahol feliratokat lehet találni, melyek közvetlen régi műveltségekre vonatkoznak, azok kultúrájára és művészetére, valamint a vezető gondolatokra és indítékokra, melyek ezeket a műveltségeket nagyon magas teljesítményekre vezették. Vannak még néhány csoportok melyek ezeket a magas teljesítményeket létrehozzák. Ezek a csoportok egy bizonyos mértékben az elért eredményeik révén, a világ elé állítva lángoszlopok lesznek, amely a műveltség előrehaladása útján irányt ad az emberi fajnak egy új csúcs felé. Annak azonban még ki kell derülni, hogy némelyek által elkövetett hibák melyeket a többség elfogadott, újra képesek lesznek-e a tömeget lenyűgözni és egy hosszú időszakra a feledésbe hurcolni. A mi elképzelésünk az, hogy a jelen az egész jövőt magában hordja; csak az ad alakot a jövőnek amit ma elérünk; úgy az emberiség előtt csak egy út van: ‘Legyen a jelen tökéletes, akkor a jövőnek tökéletesnek kell lenni; az nem lehet más’. A jelen tökéletességét nem kell elhalasztani egy homályos jövőbe; a jelen tudatos tökéletessége, az amely a jövő tökéletes tudatát teremti.

Mindenütt találunk bizonyítékokat, hogy voltak egyszer emberek, akik teljesen a jelenben éltek. Az egész jövő akkor teljes megegyezésben volt azzal ami ma el lett érve, úgy hogy a jövőnek azt az utat kellett követni. Onnan a parancs: “Ne aggódj a jövő végett.” Minden előírásuknak az volt a lényege: “Élj igazán, teljesen a jelenben, mert a jövő az lesz, ami a ma volt.”

Hagyományaik, énekeik és imáik ezt a gondolatot tükrözik vissza - még azok is amelyeket a kerekekre írtak. Az ördögtáncnak, amelyet a tibeti olyan gyakran bemutatott, eredetileg az volt a célja, hogy elűzze a népe tudatát vagy értelmét megsemmisítető gonoszt. Ez a tánc idővel tartalom nélküli szertartássá fajult, a nép annyira beállítódott a szellemekre, hogy elfelejtette a mindent átfogó Szellemet.

Ez nem csak egy népfajra vagy egy hitre vonatkozik, ez minden népnél és minden vallásnál megtörtént. Az első tánc szépséget és tisztaságot fejezett ki, olyan magasan tartva, hogy a rossznak még az árnyéka se közelíthette meg.

A “homoktenger”-beli, mint ahogyan Kínában a Góbi sivatagot nevezik kísértet-elbeszélések után is végeztünk kutatást. Sok helyen lehet furcsa hangokat hallani; sokszor hallottuk a saját nevünkön szólítani magunkat. Lármát hallottunk, mintha egy nagy néptömeg közvetlen a közelünkben lett volna. Sokszor megtörtént velünk, hogy bizonyos mennyiségű hangszerek hangjait hallottuk, melyek kedvesen éneklő hangokat kísértek. Sok délibábot láttunk, és hallottuk a futóhomok hangját. Mi biztosak vagyunk abban, hogy a levegőrétegek a sivatag fölött egy bizonyos magasságban olyan tiszták, hogy bizonyos időkben mikor a feltételek kedvezők, hangtáblákként működnek, amelyek újra előállítják a rezgéseket melyek egyszer már ki lettek küldve. Úgy mi elhiszzük hogy a középkori események a rezgések által amelyek egyszer azokból lettek kisugározva újra előlettek állítva. úgy lehetnek ezek a levegőrétegek a hangtáblák, amelyek ezeket a rezgéseket felveszik és visszatükrözik ugyanúgy mint azok a délibábot okozzák.

Annyira elvoltunk foglalva a munkánkkal, hogy az időnek mintha szárnya lett volna. Az öreg láma vezetése alatt sok tábláról és más feljegyzésekről másolatokat és arányos rajzokat készítettünk.

Az elutazásunkra szánt nap hajnala szép tisztán ragyogott; minden készen volt az utazásunkra Shigatzeba. A Dalai-láma palotájában mindenkitől elbúcsúztunk, de még az utcák is tele voltak emberekkel akik egy ‘Isten veled’-et akartak kiáltani felénk. Mindenütt integettek felénk és imádkoztak a jó megérkezésünkért. Egy küldöttség több kilométer távolságra elkísért bennünket imakerekekkel hosszú botokon, melyekkel imákat pörgettek. Ötven lakos elkísért bennünket egészen a Brahmaputra folyó fölső folyórészénél elterülő Shigatzeig. Mikor Tibetnek ezt a második városát közelítettük, a majdnem két kilométerre fekvő Tashi-Lunpo Lámaház került a látáskörünkbe. Ezen lámaház küldöttsége, már öt kilométerre elénk jött, a meghívással, hogy az ottani tartózkodásunk idejére az ő vendégük legyünk. “Isten hozott, Isten hozott!” kiáltottak felénk minden oldalról.

Mikor a lámaházba léptünk úgy éreztük a termeket átjáró békét és nyugalmat, mint valami kézzel fogható dolgot. Valóban egy ideális hely volt, hogy kipihenjünk, mielőtt utunkat folytassuk a Dolma tó és Sansrawar felé. Ennek a kolostornak a feljegyzéseire is nagyon kíváncsiak voltunk és szívesen megtekintettük volna, de mégis minél hamarabb tovább akartunk menni, mivel el volt intézve nekünk, hogy mi Mester Bhagvanzival a Pora-tat-sanga templomban találkoznánk.

A vacsora után a Lámákkal beszélgettünk a sok szép templomról, aztán a beszélgetés a vallásos hit különbözeteire került. Egy nagyon öreg láma azt mondta: “Lámáknak és a jogik nem egyeznek meg a hitben. A jogi nem képes elhinni, hogy egy ember hite mindent átfoghat; ő azt tartja, hogy minden emberi lény hozzáférhet minden ismerethez, amely belül őbenne van, míg a lámák csak Buddhát követik. A legvalószínűbb, hogy valaha minden ember befogja látni és ki fogja fejleszteni hatalmát. Egy keresztény a Krisztus-tudatot fogja elérni, egy Buddhista a Buddha-eszményt és így tovább. Mindegyiknek megvan a saját Istene és mindenütt lehet hallani, hogy Isten az embert a saját képmására alkotta. Minden nemzetnek és minden népnek megvan a saját Istene; némelyek a tűz Istenét imádják, mások az aratás Istenét; és így tovább. Mindegyiknek egy jobb Istene van mint a testvérének. A sok Istenek után ítélve, melyek látszólag léteznek, a szavakat, hogy Isten az embert a saját képmására teremtette, nem tudom másképpen magyarázni, mint hogy minden ember az Istent a saját - emberi - elképzelésére teremtette.”

Itt hat lámával találkoztunk, akik egy csoport úgynevezett vándor-lámáknak az élén álltak, azok poggyász vagy pénz nélkül mentek mindenhova. Ők nem kérnek soha semmit, soha nem koldulnak, se nem fogadnak el pénzt vagy eledelt senkitől. Ők egymással kapcsolatban vannak, úgy mint a kolostorral. Ennek a rendnek három ága van, és mindegyik ágnak egy főnöke, úgy hogy kilenc vezető van. A különböző ágak főnöke lehet egyszerre három különböző országban elterjedve. Mindegyik vándor láma közvetlen kapcsolatban marad azzal a főnökkel kinek vezetése alatt dolgozik és ez a főnök kapcsolatban tartja őt a hat lámával aki a kolostorban van. Az általuk alkalmazott módszert hogy egymással közöljenek valamit jobb elnevezés hiányában gondolat-átvitelnek nevezzük, de mi tudjuk, hogy egy sokkal finomabb és igenlőbb erő van mögötte, amit ők Atmának neveznek, a lélek amely egy másik lélekkel beszél, anélkül, hogy egy segédeszközt alkalmazna. Mint már említve lett találkoztunk hat ilyen lámával és másnap velük fogyasztottuk az ebédet.

Az öreg láma közölte velünk, hogy mikor a munkánk véget ér, elkísér bennünket a Pora-tat-sanga templomba. Mi elfogadtuk az ajánlatát, mivel a Muni a barátja volt, aki nekünk tolmács és kalauzként szerepelt. Ez a két férfi a feliratok kibetűzésénél minden elképzelhető módon a segítségünkre volt. Egy beszélgetés folyamán az öreg láma mellékesen megjegyezte: “A társaitok közül, akiktől a múlt nyáron elváltatok, ketten ma fél kettőkor fognak érkezni Kalkuttába. Ha egy üzenetet akartok küldeni nekik, akkor az lehetséges” A vezetőnk írt egy üzenetet, hogy azonnal menjenek Darjeelingbe, hogy egy ügyrészletet intézzenek el és várják meg a mi jövetelünket augusztus 24 én. Megkeltezte a levelet, készített róla egy másolatot és az eredetit a lámának adta. Az elolvasta a tartalmát, gondosan összehajtotta a papírt és zsebre tette.

Valóban, augusztus 24 én a társainkat Darjeelingben találtuk, ránk várva. Egy irt üzenetet  mutattak nekünk, amely Kalkuttába érkezésük után húsz percen belül elérte őket. Ők azt feltételezték, hogy mi az üzenet hozóját mint futárt, kiküldtük előre. Most volt egy kéznél fogható bizonyítékunk ezen lámák némelyikének képességeiről. Ha ez a képesség egy irányban kinyúlhat, akkor miért nem a másik irányba is?

Mi mindannyian vágyódtunk továbbmenni Pora-tat-sanga felé, mivel az év ezen táján még sokan fognak gyülekezni a templomnál, ugyanis ez az időszak kedvező volt erre a látogatásra. Gyantze felé mentünk, mondták nekünk, hogy ott egy nagyon ismert chielával  találkozhatunk, akit mindenki “a Nevető Chielának” nevez. Az ő éneke és nevetése sok nehézségen át segítik őt és azokat akik vele vannak, míg ő sokakat meggyógyított az énekével.

Mikor mi Gyantzeban a lámaház előudvarára értünk, egy erőteljes egyenes testtartású férfi közeledett felénk aki szívesen fogadott bennünket, és mondta, hogy feltételezik, hogy mi addig míg mi a faluban leszünk a lámalakosztályon fogunk tartózkodni. Mi mondtuk neki, hogy mi a következő reggel már tovább akartunk menni a Phari szoros felé.

“Igen,” hangzott a válasza “mi tudjuk, hogy ti úton vagytok Pora felé, holnap reggel én is oda indulok és ha nektek nincs kifogástok, szívesen elkísérlek benneteket.”

Mi elfogadtuk ezt az ajánlatot, ő szívesen, élénken nevetve vezetett bennünket a szállásunkra a lámaház nagy csarnokába. Miután a testi jólétünkről gondoskodott, jóéjszakát kívánt nekünk és elbúcsúzott másnap kora reggelig. Távozásával egy jól gyakorlott hanggal énekelt. Ő volt a Nevető Chiela. Másnap reggel nagyon korán arra ébredtünk, hogy a Nevető Chiela énekelve hirdette hogy készen van a reggeli. Mi elbúcsúztunk a lámáktól és átvettük áldásukat, mire mi mindent készen találtunk az útra a Phari szoros felé.

Az utunk a Phari és Kang-La hegycsúcsok mentén vezetett. Teljes egészében véve egy nehézkesen emelkedő mászás volt, a nehéz helyeken a Chiela nevetve és énekelve előre ment. A legdurvább helyeken magasra emelkedett a hangja és úgy tűnt nekünk mintha erőfeszítés nélkül átvittek volna át bennünket. Délután Három órára elértük a szoros legmagasabb pontját.

Meglepetésünkre láttuk, hogy durva hegyek helyett egy szép völgy terült el előttünk. Ezt a völgyet Chubinak nevezik. Annak ellenére, hogy majdnem 5000 méterre tengerszint fölött van, ennek a völgynek mind a két oldala be van nőve gyönyörű erdőkkel, nagyon gazdag lombozatú fákkal. Előttünk falvakat láttunk szép templomokkal. Nem mentünk le a völgybe, hanem egy rövidebb utat vettünk Tachicho-jong és úgy tovább Pora felé. Még ez az ösvény is jól járhatónak nyilvánult. Még csak egy rövid utat tettünk meg, mikor egy szép erdőbe értünk ahol mindenütt szép patakok csurdogáltak. Itt az énekes, és más vadon élő madarak bőségegét láttuk. Nem láttunk az egész úton fosztogató, ragadozó állatok nyomát, ennek köszönhető a bőséges vad élet.

A következő tartózkodási helyünk Maha Muni-ban volt. Ott egy erődre emlékeztető templom magára vonta az érdeklődésünket; úgy mint mindenütt máshol, itt is szívesen fogadtak bennünket. A templom élén álló férfiak mondták, hogy hiábavaló lenne kérni bennünket, hogy tovább maradjunk, ezen egy éjszakánál, mert Mester Puriji már előre ment a Pora-tat-sanga templomba, hol sok jogi, sadhu és guru összejött és az utazásunk utolsó napján sok útitársunk lesz. Másnap reggel összegyűltek a zarándokok vággyal telve, hogy útra keljenek és a nagy Mesterrel Purijival találkozzanak. Mindannyian reménységgel telve várták Pora-tat-sanga első megpillantására, melyet ők egy sziklába foglalt ékszernek neveznek, ez a legmagasabban fekvő templom a világon.

“Maradnánk Maha Muniban, ezt a jutalmazást előre látva, Ó nem,” énekelte a Nevető Chiela. “Isten veled Maha Muni, mi szeretünk téged és visszafogunk jönni a te melengető karjaidba, de mi nem tudunk ellenállni a Pora-tat-sangai útnak.” Így indult útra a vidám ünnepélyes lovascsoport. Előttünk volt a kiemelt Everest, ott állt tömören, tiszta fehér kristály ruhájában az áttörő hajnal fényében. Mintha csalogatott volna bennünket, hogy tegyünk még néhány lépést, nyújtsuk ki kezünket és érintsük meg ruhája szegélyét. De mikor a néhány lépést megtettük, akkor mindig meghátrált. Chomolhari, a szomszédja, 7200 méter magas, amely mellet mi elmentünk, most egy törpének látszott, az előttünk álló óriással összehasonlítva.

Mi a hegy oldalán az ösvény köves első részét veszélyesnek minősítettük, de most egy ösvényen voltunk, ahol túlnyomó részben, kézen, lábon kellett mászni, a Chiela éneke és nevetése mégis mintha szárnyakon vitt volna bennünket előre.

A lelkesedésünkben elfelejtettük a veszélyeket. Úgy tűnt nekünk mintha egy pillanat alatt átjutottunk a nehéz helyeken, miközben a nap szépségeket tárt elénk, melyeket nem lehet leírni és elűzte az ábrándot, hogy néhány lépés után elérhetjük a hatalmas Everestet. Minden oldalról a természet kristály fedte nagy tornyait és templomait láttuk, de az Everest, a nagy Everest mindig előttünk volt.

Mi láttuk őt a holdvilágban, hajnal hasadtának első fényében, míg a Nap első sugarai a szép fejét megcsókolta, délben, a teljes napfényben és végül mikor a nap lassan elhalt és jóéjszakát kívánt neki, míg az utolsó sugarak gyönyörűséggel leöntötték és a nagy csúcs az utolsó sugarakat visszatükrözte az ég felé.

Megérted, kedves olvasó miért nem látszott az út nekünk azon a napon hosszúnak és fárasztónak? Mintha csak egy pillanatig tartott volna. Az erőt, békét, hatalmat és összhangot mindig kisugárzó templomok rezgései csak arra szolgálnak, hogy az utazókat előresegítse ezen csúcsok felé. Csodálkozol azon, hogy a Himalája-hegység nem kelt félelmet az emberben? Csodálkozol azon, hogy költők soha nem fáradnak bele annak megéneklésébe?

Mikor végre beesett az éjszaka, legyőztünk minden nehézséget és lihegve álltunk egy asztalformájú tekintélyes méretű lapos sziklán. Előttünk egy távolságra sok templom állt, de az ékszer Pora-tat-sanga hatszáz méterre fölöttünk egy vakító fényben fürödve, a többit mind árnyékba állította. A függőleges sziklafal repedésébe rögzítve, egy nagy ív-fényre hasonlított míg fénye megvilágított körülöttünk minden sziklát és templomot.

A sziklán, az  ógörög-színpadon, amelyen mi álltunk, sok férfi és nő gyűlt össze. Meglepet bennünket, hogy a nők nem voltak kizárva ebből a zarándoklatból; aki akart jöhetett.

Nagy Rishik éltek itt. Ezen az ösvényen járt a Rishi Niri. Háromszor ment el erre az Öt fiútestvér, egyszer ötödmagukkal, egyszer a nagy anyjuk kíséretében és még egyszer a jóságáról ismert, híres Darupatival aki minden asszony büszkesége és dicsősége. Most itt ül a nagy, tiszta és szerény Jogi Santi, teljesen samadhi elmélkedésbe merülve.

“Hol tudnak ezek a nagyok hajlékot és eledelt találni?” kérdeztük mi. “Ne aggódjatok avégett,” énekelte a Nevető Chiela, van itt bőven eledel, hajlék és ruházat mindenkinek.”

“Üljetek le mindannyian,” énekelte a Chiela, a legkedvesebb hangján. Alig hogy mindenki leült, máris nagy tálak jelentek meg, nagyszerű meleg eledellel telve. A Jogi Santi felállt és a Chiela és mások segítségével elkezdte kiosztani az eledelt. Miután az éhségünk le lett csendesítve, mindenki felállt és csoportokban a szomszédságban lévő templomokba lettek vezetve, hogy ott töltsék az éjszakát. A templom ahova a Chiela minket vezetett egy függőleges sziklafalon állt, amely egy asztal-fennsíkot alkotott körülbelül 25 méterre a hely fölött, ahol mi és a többiek álltunk. Mikor közelebb jöttünk, egy hosszú cölöpöt láttunk, annak az alsó vége a szikla szélén állt, amelyen mi álltunk, míg a fölső vége annak a szikla szélének volt támasztva amelyen a templom állt. Mivel úgy látszott hogy ez volt az egyedüli közlekedési eszköz, a cölöp köré gyülekeztünk és fölfelé néztünk. Míg mi úgy ott álltunk más csoportok csatlakoztak hozzánk.

Volt még több templom a szikla peremek alkotta fülkékbe építve, még magasabban mint az első. Egy pillanatig úgy látszott, hogy az egyedüli reményünk hajlékot találni az éjszakára, abban a képességünkben rejlett, hogy felmászunk ezen az oszlopon. Akkor a Chiela így szólt: “Ne siessetek.” Egy ének hangzott fel az éjszakán át. “Ó kedves, te biztos fogsz adni nekünk egy helyet ahol ezen az áldott éjszakán letehetjük fejünket.”

Egy pillanatra beállt a csend, akkor mintha egy hanggal, mindenki megszólalt, dinamikus erővel lelkesítve ezeket a szavakat ejtette ki: “Lám az Isten hatalma, A-U-M.” Egy pillanat alatt a sziklafalon álltunk és a többiekkel mi is a kijelölt templomokba mentünk. Mikor a nekünk kijelölt templomba értünk, a fáradtság minden nyoma eltűnt. Azon éjjel úgy aludtunk mint kicsi gyerekek. Az erőkisugárzás amelyet ez a csoport kiküldött, képes lett volna hegyeket elsimítani, ha arra lette volna irányítva.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Másnap reggel négy órakor a Chiela hangja ébresztett bennünket, tisztán és érthetően énekelt: “A természet felébred, a gyerekeinek is fel kell ébredni, egy új nap hajnala hasad. A nap szabadsága vár rád. A-U-M.”

Kijöttünk a sziklaperemre, ahol az előző este az oszlop neki volt támasztva, meglepetésünkre egy jól épített lépcső volt a helyében. Míg mi a lépcsőn lementünk, azon tűnődtünk, hogy az előző este talán csak álmodtunk. A lépcső alján a Chiela várt ránk és így szólt: “Nem, ti nem álmodtatok, a lépcső még csak az éjjel lett álmodva. Mester Puriji helyezte azt oda mindenkinek kényelmére, tehát ez egy megvalósult álom.”

A két hétig tartó tartózkodásunk ideje alatt ezen a környéken minden nap elláttak bennünket tápláló meleg eledellel. Egyetlen egyszer se láttuk, hogy valahol eledelt készítettek volna, mégis gazdagon el voltunk látva.

Egyszer a Chiela és egy másik ember fel akartak mászni a Pora templomhoz. Az első részen durva lépcsőfokok voltak kivájva a sziklába; majd repedéseken át deszkák voltak téve, melyek alatt tátongó szakadékok voltak. A mászásnak egy részét feljebb nyílásokban rögzített kötelek segítségével kellett megtenni. Annak ellenére, hogy két óra hosszat másztak, nem értek két fennsíknál magasabbra. Ott megállapították, hogy kénytelenek lesznek feladni a kísérletet. Mikor tétováztak Jogi Santi, aki megértette milyen nehéz helyzetben voltak odakiáltott nekik: “Miért nem jöttök le?” A Chiela így válaszolt: “arra igyekszünk, csak a sziklák fogva tartanak bennünket.” Úgy mint előttük már sokan, ők is tapasztalták, hogy könnyebb egy meredek sziklafalra felmászni, mint onnan újra lejönni. “Hát akkor miért nem maradtok ott?” tréfált a jogi, “hólnap hozunk nektek eledelt, úgy talán elérhetitek a csúcsot.”

Akkor azt tanácsolta nekik, hogy maradjanak teljesen nyugodtan, mivel belátta, milyen nehéz volt a helyzetük. Három órai pontos utasítások után újra köztünk voltak. Egy sóhajjal motyogta a jogi: “Így alszik ki az ifjas tűz.” Mind a két fiatal férfi sóvárogva nézett fölfelé a szavakkal: “Ha Mester Puriji ott marad... sajnos mi nem tudunk oda fölmenni, az út oda nagyon nehéz.”

“Ne aggódjatok,” válaszolt a Jogi, “egy magasabb hatalom, mint a tietek, fog gondoskodni arról, pihenjetek most ki, ti jól kezdtétek.”

Sokan kérdezték, mikor fogjuk látni a nagy Mestert? A jogi így válaszolt: “Ma este” Mi azon tűnődtünk, hogyan lehetett, egy templomot építeni olyan helyen ahol a Pora-tat-sanga állt.

Azon este eljött Mester Puriji és a vacsora közben beszélt hozzánk. A két férfi sikertelen kísérlet is szóra került. A mester erre azt mondta, hogy mégis sikeres volt, mert a második kísérletre is mertek vállalkozni.

Másnap reggel négy órakor mindannyian a templom alatt gyülekeztünk. Jogi Santi samadhi elmélkedésbe merült. A társaság három tagja egy nagy lapos kő felé ment és egy várakozó magatartással ráült. A kő néhány pillanaton belül emelkedni kezdett és a rajta ülőket a templom tetőzetére vitte. Akkor a Jogi így szólt a Chielához és két másik emberhez: “Készen vagytok?” “Igen” válaszolták mohón mind a hárman és melléje ültek a kőre. A szikla lassan emelkedni kezdett és együtt vitte őket a templom tetőzetére. Most ránk került a sor, felszólítottak bennünket, hogy álljunk közel egymáshoz, mindenki felállt és azok akik már a templom tetőzetén voltak a szélére álltak és énekelni kezdtek: “A-Ú-M”. Rövidebb idő alatt a templom tetőzetén álltunk, mint ami szükséges ezt elmondani. Néhány perc multával mindannyian a világ legmagasabban lévő templomának a tetőzetén gyülekeztünk. Miközben mindenki leült, Mester Puriji beszélni kezdett: “Vannak köztetek akik még soha nem láttak olyasmit, mint egy test lebegését, és azok nagyon csodálkoznak efölött. Had magyarázzam meg nektek, hogy ti itt nem egy csodát láttatok, hanem egy erő kifejtését ami az ember tulajdona. Mi ezt a legrégibb jogik tudományának tekintjük. A múltban sokan alkalmazták ezt, akkor nem minősítették csodának. Gautama Buddha sok félreeső helyet megtekintett annak segítségével, hogy fizikai testét felemelte. Ezernyi embert láttam, akik ezt megtudták tenni és ti ennek a nagy ellenállhatatlan erőnek még sokkal nagyobb megnyilvánulását fogjátok látni, egy erőnek a megnyilvánulását, amelyet, ha az teljesen hatalmunkban van lehet alkalmazni, hogy hegyeket áthelyezzen.

“Ti a szabadságot magasztaljátok és félelemtől és rabszolgásából való megszabadulásról énekeltek, de hacsak nem felejtitek el és teljesen megbocsátjátok a rabszolgaságot, túl jól emlékeztek rá és elfelejtettétek a szabadságot. Az egész világnak szóló teljes megszabadulás üzenetét egy tiszta joga rendszer tartalmazza.”

“Had adjak egy magyarázatot: az ‘A-Ú-M’ -ról. Rövidített formája angolul ‘O-M’. -ot használják. A helyes formája a Hindu nyelven A-Ú-M, vegyük tehát azt szemügyre. Az ‘A’ egy torokhang. Mikor ezt a hangot kiejted, észre fogod venni, hogy az mélyen a torokban kezdődik, nincsen mélyebb emberi hang. Észreveszed azt is hogy az ‘Ú’ -t kiejtsük kiejtésénél az ajkaknak előre kell hajolni az ajkaknak. Az ‘M’ -et az ajkakat egymásra szorítva képezzük képeződik amely egy zengő hangot hoz létre, mint egy méh zümmögése. Úgy látod, hogy a szent szó ‘A-Ú-M’ magába foglalja az egész hangsorozatot, minden más hang ezen a sorozaton belül van. Ez az alap és ez átfog mindent és végtelen. Annak világmindensége minden nevet és formát magába foglal.”

“Mi tudjuk, hogy a forma halandó de a valóságos, ami létezett mielőtt a forma kifejezést talált és aminek Szellem a neve, az halhatatlan és azért nevezzük ezt a halhatatlan valóságot ‘A-Ú-M’-nak. Mikor a tanítványok mély elmélkedés után és a feltétlen Igazság eszközével ezt megértik, akkor csak így válaszolnak: ‘Su-ham.’ A tanító azt mondta: ‘Te Isten vagy’ és a tanítvány válaszol: ‘Az vagyok, su-ham’.”

“Vizsgáljuk csak meg közelebbről ezt az állítást és a választ, amit a tanítvány ad, mikor ő belátja Istenségét. A szó ‘su-ham’ két mássalhangzót tartalmaz és három magánhangzót, a két mássalhangzó az ‘s’ és a ‘h’, a három magánhangzó az ‘a’, az ‘ú’ és az ‘m’, ez az utolsó egy középhang. A mássalhangzókat nem lehet kimondani, csak magánhangzók segítségével. Úgy a hangok világában a mássalhangzók a végeset, a halandót képviselik, a magánhangzók a halhatatlant. Azért az ‘s’ és a ‘h’ mulandóságra vannak kárhozva. Akkor marad ‘A-Ú-M’, amelyek az örök ‘A-Ú-M’ szót alkotják.”

“Hallgass te aki az igazságot keresed ‘A-Ú-M’ az Isten. Bölcsek elérik ‘A-Ú-M’ segítségével a maguknak kitűzött célt. Aki az ‘A’-t hangot szemléli, az Istent szemléli tevékeny állapotban. Az, akinek az ‘Ú-naz elmélkedikelmélkedés tárgya, a második részen, a középen lévő szakaszt, belepillanthat a benső világba és a Szellem egy részét alkotja. Aki az ‘M’ hangon elgondolkodik, az ‘A-Ú-M’ harmadik részén, az Istent látja mint önmagát, szellemi felvilágosulást kap és azonnal felszabadul. Elmélkedni ‘A-Ú-M’-ról, a legmagasabb Ön-ről, Mindent magába foglal.”

“Tekintetemet távolra hagyom vándorolni, mélyen a fény nagy, fehér világűrébe. Ott áll egy termet áll, a legtisztább fényből lévő egyszerű ruhába borítva magát, a legtisztább fénybőlmíg egy fénylő szeretet sugárzik arcáról, körülötte mindenütt visszhangzik egy hang amely mondja: ‘Te az örökkévalóságban vagy.’ Ő közelebb és közelebb jön. Újra beszél a hang: ‘Ez a nap és ez az óra neked lett adva, az egész emberiség papsága, minek se kezdete, se vége nincsen.’ Az a tiszta fény minden kisugárzásának a középpontja, egy pontba összehozva, hogy az emberiségnek megmutassa Isteni eredetét. Ez nem egy rend, vagy testvérség jelképe, ez az egész emberiség jelképe eredeti tisztaságában, mielőtt valaha egy testvérség lett volna alapítva. Ez jóval azelőtt volt, mint hogy a föld a nagy ködtömegében mozgott, mielőtt a föld a pályájára talált és magához vonta azt ami az övé.”

“Ez, aki ott áll, az első emberi termet terve, teljes hatalommal, minden erő fölött melyek a Föld ködtömegének részecskéit formára fogja kényszeríteni. Figyelj! A hang körülötte beszél, a parancs így hangzik: ‘Legyen fény’ Vakító fehér sugarak lövellnek elő, a termet azokat egy pontba összegyűjti, a föld ködtömege áttör és ez az egy középpont a rendszer központi napja. Aszerint, hogy a központi mag magához vonja részecskéit, azok több fényt vesznek fel. A termetet egy tudatos vezetés ösztönzi, amely fénysugarakat küld ki a középpont felé.”

“Most a termet beszélni kezd és mi megérthetjük a szavakat. Azok tiszta arany betűkből tevődnek össze, én el tudom olvasni: ‘Én a fény nagy világmindenségéből jövök, hogy vigyázzak rád, ó Föld. Vond magadhoz azt ami hozzád tartózik. Minden részecskébe az örök fényt kell hoznod, a Fényt amely az Élet nagy Alapelvéhez tartózik, az Atyához, aki minden Élet kisugárzása. És én mondom neked, hogy ÉN VAGYOK.’ ”

“Lám most hogyan int a termet. Körülötte más termetek állnak, melyek közül egy beszél: ‘Ki az a szeretett Fiú, aki az Atyából, a Fény Világmindenségéből eredt?’ A hang az űrből újra halk hangon beszél: ‘Ez az én saját ÉN-em, amely alakot vett fel, hogy uralkodhasson, úgy ahogyan Én uralkodom és Saját magam által nyilvánul meg az én hatalmam’ Lám az Krisna, a Felkent, a Krisztus, mind a három EGYBEN.’ ”

“Újra beszél a termet és válaszol: ‘ÉN VAGYOK  és ti mindannyian ugyanaz az ÉN VAGYOK vagytok.’ A hang folytatja: ‘Lám fölöttem az Isten hangja beszél általam. ÉN Isten VAGYOK és te Isten vagy. Az eredeti tisztaságában minden lélek Isten.’ A hallgató várakozók leülnek és a termet által halják a szavakat: ‘Lám az ember Isten. A nagy világmindenségből ismét előrelép az Isten Krisztusa .’ ”

“Ezt a képet nem, meghatottság, vagy befolyásolás adja be; ez annak az embernek egy tiszta látomása, aki Istenből ered, teljes hatalmával és mesterségével minden fölött. Ez az a hatalom amelyet az egész emberiség birtokol, egyetlen tagja se kivéve. A termet mögött egy kristálytiszta vakító fehér fénykisugárzás tengere van, a termet tiszta, fehér fényből ered, tiszta fehér fényből alkotva; azért az ember TISZTA FEHÉR FÉNY. A tiszta fehér fény az Isten Élete. Csak az ember által nyilvánulnak meg az Isteni élet tiszta sugarai, azok csak belőle sugároznak ki. Mikor mi, elmélkedés által ezt az eszményt a középpontunkká tesszük és ezt fogva tartjuk, akkor a kép életet vesz fel és mindig közelebb jut hozzánk, míg a mi látomásunk és termetünk egyesül és előrelép mint a saját önmagunk és velünk egyesül. Akkor EGY leszünk. Úgy mondhatjuk az egész emberiségnek: ‘Én te magad vagyok, az Istent kifejező.’ Ha a valóságos anya ezt belátja az ivadék befogadása pillanatban, akkor a szeplőtelen fogantatás nyert helyet, akkor nincsen újjászületés. Ez úgy férfi mint nő, az egész emberiség igazi Istensége. Ez Atma, a férfi és nő egy lélekben.”

“Ez a nő igazi hatalma, együtt létezik a szellemi képpel és vele egyértékű. Az Egy, az ideális férfi és az ideális nő, azok közösen Darupati, az anyaság büszkesége, az ideális nőiesség, az örök az emberiségben, élettársként teremtve, gyakran előre elrendelve, hogy egy ideig egyedül álljon, de a nagy kozmikus tervben mindig együtt van. Az asszony igazi hivatása a testét áldozni a szülés oltárán, hogy a krisztus gyereket a világra hozza és táplálja. Ez az igazi szeplőtelen fogantatás; és ha az így gondolatban szóban és cselekedetben lesz kivitelezve, akkor a gyerek nem bűnben fogantatik és nem a rosszra születik, hanem tiszta, szent és felkent, Istentől fogamzott és Istenből születet, az Isten képmása, az Isten Krisztusa. Egy ilyen gyereknek nem kell az újjászületést átélnie. Az ember csak érzelmi gondolatok által születik az érzelmi síkon, ahol a szülők a testhez kötött, érzelmi, széthúzó, bűnös és viszályos gondolatait átveheti. Csak ez teszi az újjászületést szükségessé.”

“Mikor az asszony a krisztust belül önmagában megvalósítja, akkor nemcsak ő a Krisztus, hanem a gyerek is és olyan lesz mint Jézus. Akkor az Isten Krisztusát látja szemtől szemben.”

“Mikor a nő a férfit és a nőt önmagában egyesíti, akkor az igazi hivatását éli, akkor a szeplőtelen teste készen van, hogy megmutassa a világnak a szent ügyet - a Krisztus-gyerek fogantatását. Ez a test lett az asszonynak szánva és előkészítve, sokkal előbb mint a világ egy formát kapott.”

Mester Puriji abbahagyta a beszédet. Meghívott bennünket, hogy menjünk vele egy nagy barlangba, hol különböző jogik samadhi elmélkedésbe merülve voltak. Mi kilenc napot töltöttünk a templomban és ebben a barlangban. A jogik közül sokan évekig itt laknak és mikor feladják az elkülönítésüket nagyszerű munkát végeznek a népeik között.

Elmondták nekünk, hogy ezen összejövetel után néhányan visszatérnek Brit-Indiába a Sansravar tó és Muktinath felé vezető úton. Onnan nagyon könnyen Darjeelingbe érhetünk. Ez jó hír volt, különlegesen az a kilátás mosolygott ránk, hogy ezekkel a nagyokkal együtt utazhatunk.

Az egyik barlangtól a másikig mentünk és sok jogival és sadhuval beszéltünk. Csodálkozásunkra felfedeztük, hogy sokan közülük télen, nyáron ott tartózkodtak. Mi kérdeztük tőlük, hogy nincs e sok bajuk a hóval, amire a válasz úgy hangzott, hogy azon a környéken nem esik hó és hogy nem fordul elő se köd se vihar.

Az idő gyorsan haladt és máris ott volt az elutazásunk előtti este.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Az indulásunk hajnalán, az egész társaság az éneklő Chiela hangjával ébredt. Úgy tűnt nekünk mintha valami  szokatlan ment végbe, mert mindenkit felszólított, hogy menjen ki egy pillanatra. Mikor kijöttünk a templomból a Pora-tat-sanga olyan egy fényt terjesztett el, hogy az egész környék fénybe volt borítva. A Chiela a templom sarkánál állt és felszólított bennünket, hogy gondolkodjunk el néhány pillanatig csendben. Sok száz termetet láttunk körülünk ott állva felemelt karokkal.

A csendet a szavak szakították meg: “Üdvösség, üdvösség, üdvösség, Mester Puriji énekel.” Ezernyi hang belekezdett, míg a visszhang azt a benyomást keltette, hogy még sokkal több ezer volt. A hajnal csendjében minden szót tisztán lehetett érteni. Itt következnek a szavai: “Lehetne egy Isten a Hindunak, egy Isten a Mongolnak és egy Isten a zsidónak, egy külön Isten a kereszténynek? Csak egy igazi egyetemes Alapelv van, egy Vezér, aki eredeti, végtelen és Isteni. Annak az Alapelvnek a központi fényét nevezzük Istennek. Kell, hogy Isten mindent és mindenkit magába foglaljon. Mindenki Isten. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az egy Isten csak egy csoportnak az Istene és nem mindenkinek  ugyanaz lenne az Istene.

“Mikor mi az Istenről beszélünk, akkor mindenki Istenéről beszélünk, aki minden mindenben. Ha a Hindu egy nevet adna az Istenének, és azt mondaná, hogy nincs más, akkor az ő gondolkodása megoszlott. Ugyanaz lenne a mongollal, a zsidóval és a kereszténnyel is, ha azok úgy érvelődnének. Egy önmagában megoszlott ház le fog dűlni. Ami azonban egy erős egység, az örökké fennáll. Válasz magad, kit akarsz szolgálni. Megoszlás kudarcot és halált jelent. Az Atya-anya Alapelvben egyesülve lenni, örök előremenetelt, becsületet, hatalmat jelent. A-Ú-M, A-Ú-M, A-Ú-M.”

Úgy tűnt mintha ez az ‘A-Ú-M’ az egész világot körüljárta, legalább tíz percig hallottuk a visszhangot, mintha egy templomi gongra ütöttek volna. Néha úgy tűnt mintha maguk a sziklák hozták volna létre az ‘A-Ú-M’ szót. Mikor a visszhang lassan kihalt, mindannyian a templomunk alatt levő nagy ‘ógörög-színpadon’ gyülekeztek, mi csatlakoztunk a többiekhez. Mikor mindenki helyet foglalt, Jogi Santi feje fölé emelte kezeit és mindannyian együtt énekeltek mint az előbb: ‘A-Ú-M’ és ismét mintha a sziklák sugározták volna ki a rezgéseket. Ez addig tartott míg a reggeli belett fejezve.

Utána még egy pillanatig mindannyian állva maradtunk. Akkor a Chiela énekelt: “Mi ‘Isten veled’-et kiáltunk feléd és a teljes szívünkből áldunk, most hogy el kell hagynunk téged. Kérjük, hogy még egyszer visszajöhessünk. Nehezünkre esik elindulni és szívünkben máris a következő látogatásunk után vágyódunk. Kívánjuk, hogy Isten legyen veled és a leggazdagabb áldások szálljanak le rád, mindenből ami szent”

A válasz mintha egy hanggal kiejtve visszhangzott: “Kedveseim, mi soha nem vagyunk elválasztva, hiába látszik nektek úgy, hogy egy távolság van köztünk. Az nem úgy van, távolságnak nincs hatalma, hogy elválasszon bennünket Istentől és ti magatok töltitek be az egész űrt. Nekünk nem is kell elbúcsúznunk, mert mi mindig látunk benneteket, szemtől szemben. Ti nem mentek, nem jöttök, ti mindig itt vagytok. Nem létezik idő, elbúcsúzás, nincs elmúlás, a jelen velünk van és azért a jövő is. Hol lehetnénk máshol mint mindannyian együtt Istenben? Ne menjetek innen, hanem jöjjetek ide, akkor mindig itt vagytok.”

Míg az utolsó szavak még a füleinkbe zengtek, már az úton voltunk. Habár a lépéseink mindig távolabbra vittek bennünket, mégis még ott voltunk. Nem létezett elbúcsúzás és még mindig van egy olyan érzésünk, mintha a szent helyeket soha nem hagytuk volna el.

Az egész napon át nevetett és énekelt a Chiela. Az éneke és nevetése újra mintha átemelt volna bennünket a legnehezebb helyeken.

Aznap délben két órakor a hallgatag Maha Munihoz értünk. Ahelyett, hogy az éjszakát ott töltenénk, tovább mentünk és annak ellenére, hogy aznap tizenhat órát az úton voltunk és több mint százhúsz kilométert megtettünk, nem éreztünk fáradtságot. Úgy utaztunk Sansravarig. Ott a tó mellett egy szép templomba vezettek bennünket, ahol két napot pihentünk, mielőtt a Trans-Himalája szoroson átmennénk. Ott egy valódi paradicsom volt. A tó mint egy drágakő gyönyörű hegyek környezetébe van foglalva. Körülöttünk mindenhol madarak énekeltek a fákon.

A társaság legnagyobb része itt lakott. Mi Jogi Santival tovább utaznánk Muktinathba, a Nevető Chiela kíséretében. Mi sokat hallottunk ennek a szorosnak a járhatatlanságáról, de habár sok napba került az út, mégis csak kevés nehézségekkel kellet megbirkóznunk és a kijelölt napon Muktinathba értünk. Ott találtuk Emilt és néhány más barátainkat.

Nem lehet szavakat találni az örömünknek ezen viszontlátásra. Távolra utaztunk és mindenütt a legnagyobb vendégszeretettel és szívességgel fogadtak bennünket, de itt úgy éreztük mintha házértünk volna. Mikor azon este elbeszéltük néhány élményeinket, Emil így szólt hozzánk: “Most megértitek hogy bírnak a Tibetiek nehéz terheket cipelni a hátukon 6.300 m. magasan nyilvánvalóan nehézség nélkül. Most tudjátok, hogyan lehetnek képesek megmászni a Mount Everestet, mint ahogyan ők állítják. Ők elérik a hegyek Istenének csúcsát, mint ahogyan ők a Mount Everestet nevezik. Ők legyőzik a hegyek Istenét, úgy ahogyan ők minden teher Istenét legyőzik. Más szavakkal, ők elengedik a terhet, akkor nem létezik tovább teher. Nem lehet terheket rakni a vállaikra, az igazi Isten-ember szellemi termetére még inkább nem. Mos látod Jézus szavainak igazságát: ‘Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s terhet hordoztok... én megkönnyítlek titeket.’ Helyesebben, pontos szavakban ez így szól: ‘ÉN VAGYOK megnyugvást ad neked.’ Mikor te megnyugvást találsz ÉN VAGYOK-ban, akkor te egy megterhelő istenből valódi Istenné válsz, aki nyugalom és béke. Akkor te legyőzted a teher istenét és a nyugalom Atyjához jöttél; akkor nincs többé cipelni való terhed. Isten az Atya, a hatalom az emberben, hogy helyes gondolkodás által minden helyzetet közvetlen legyőzzön.”

“Az ember, aki egy féregnek érzi magát, nem él az Isten-tudatban; az csak az ember, aki a féreg tudatában fejezi ki magát.”

“Ha te egy célra lősz és a közepét akarod eltalálni, akkor minden gondolatodat összpontosítani kell a célpont közepére; akkor, - míg akarat és gondolat egy, - akkor ne láss semmi mást mint a központot. Ha azt eltaláltad, akkor abban a tekintetben Istent valósítottad meg.”

“Isten a legfensőbb eszményed. A gócpont, amire minden cselekedet, és minden gondolat összpontosul. Így hívod az előtérre a szellemi embert, az Isten Krisztusát, az igét, amely testé lett. A test Isten és Isten körülveszi a testet. Csak egy cél legyen szemed előtt: az hogy bölcs és engedelmes közreműködő legyél az Isten-alapelvvel. Tarts egyenesen a cél felé és legyen az a tudat hogy Isten belül tebenned van, az isteni, szellemi életed. Isten mindenkiért lát. Senki se ért el valaha valamit, hacsak nem a teljes akaratával egy pontra, a céljára (Istenre) irányulva, egyenesen a gondolatai erejének tiszta tükre elé tartotta azt. Ez a gondolat-erő nem más mint ő maga, mikor ő fellép mint Isten és önmagától követeli, hogy a figyelme olyan teljesen a céljára (Istenre) legyen irányítva, hogy az (Isten) azonnal megnyilvánul. Mihelyt te Istent kitűzöd célnak, a kívánt formát, készen kell tartanod, az megfog telni. Ha ez nem lenne egy feltétlen tény, akkor a kívánságod nem is vetődne fel nálad. Mikor a kívánságod így kifejezésre jut, akkor az isteni. Ha te folyton ragaszkodsz istenségedhez, akkor a kívánságod az Isteni rend szerint születik. Akkor teljesen a te hatalmadban áll beteljesülésének időpontját meghatározni. Te vagy az aki parancsol. Neked megvan minden hatalmad, hogy a parancsoló szót kimondjad. Legyen a te parancsod minden külső dolognak: ‘Tökéletes csend.’ Akkor értelmesen és teljes meggyőződéssel mondod: ‘Nincsen nagyobb hatalom, mint a Krisztus bennem. Most kiküldöm a Krisztus vitte szavamat; az mint egy varázsütésre, minden dolgot létrehoz. Semminek nincs nagyobb duzzasztó ereje mint az én Krisztus által sugalmazott szavamnak. Én dicsérem és áldom azt és kiküldöm bőséggel összhanggal és tökéletességgel megrakva.’ Először kiejtetted az Igét (Istent) ami előadja a te valóságos kívánságodat. Ne hátrálj soha vissza kérésre, könyörgésre (mert az a magatartás kételkedést fejez ki), hanem menj tovább folytasd és emlékezz mit tettél: Te előadtad a Krisztus-kívánságodat, most csak parancsolnod kell. Minden Isteni rendben beteljesült és befejeződött.”

“Köszönöm neked Istenem

Az életet szabadságban és bőségben,

A határtalan hatalmat és gazdagságot,

És a végtelen szabadságot.”

“Gondolj arra, ha ketten vannak akik a szellemi erejüket összecsatolják, ők a világot legyőzhetik, még akkor is ha egyedül semmire se képesek. Ez a kettő az Isten és te, szövetségben egy célért. Ha mások ugyanazzal a cél őszinteségével csatlakozni akarnak hozzátok, akkor a ti hatalmatok annyiszor növekszik mint a személyek második hatványa. Így mindenki, aki ajánlkozik, Istennel és veled együtt járni, egy négyszeresére növekvő hatalommá válik.”

“Mikor közületek ketten szövetkeznek Istennel, bármilyen kívánsággal kapcsolatban, akkor az be fog teljesülni az én Atyám által. Az én Istenem a ti Istenetek lesz és mi egy leszünk. Istennel közösen legyőz az ember mindent ami nem isteni.”

“Menj be a belső szobádba (az isteni önmagadba), zárd be az ajtót minden más előtt, hunyd be a halandó szemeidet, ne láss semmi mást mint az isteni önmagadat. Akkor te egy szellemi befogadó hangulatba hoztad magadat.”

“Csak az Isteni Alapelvre van szükség. Én egy vagyok az egyetemes életerővel, amely ezen pillanatban végig áramlik bennem, én tudom azt, érzem azt. Köszönöm Istennek, Atyámnak, hogy én képes vagyok minden dolgot létrehozni.”

“Mikor az Istenhez fohászkodsz míg a te ÉN VAGYOK-od közvetlen kapcsolatban van az egyetemes életerővel, akkor te azt határtalan mértékben használod. ‘Isten’ az elnevezés amit te a minden-bölcs, értelmes Szellemnek adsz és ez a Szellem bent van minden emberi lényben és egyidejűleg körülfogja azt. Feltétlen szükséges az, hogy alkalmat adsz Istennek, hogy általad kinyilatkozzon, hogy látható kifejezésre jusson; azért nem kell ismeretet és segítséget keresni forrásoknál rajtad kívül, ha tudod, hogy minden ismeret forrása, minden ismeret szelleme, amely az egész igazságot megérti, benned van elrejtve. Miért keresnél ismeretet rajtad kívül, ha Isten az Egyetemes Szellem, belül van tebenned? Mikor te ezt belátod, akkor ezt az alapelvet segítségül hívhatod mindannak szükségletére, amit te végbe akarsz vinni és akkor tudod, hogy az Isten belül tebenned a tanítók legnagyobbja. Be kell látnod, hogy először minden rendelkezésedre álló hatalmat magadhoz kell vonni, akkor az lelkesedést kap a testedben és kiküldheted, hogy mindent végbevigyen amit te parancsolsz. Ez Isten aki teáltalad, belőled kifelé és körülötted sugárzik, aki mindent magába foglal - nem személyes Isten. Mikor te Istent belülről kifelé sugároztatod, akkor te szövetségben vagy vele, mert Isten átjár minden helyzetet. Azzal, hogy te Istent belül tebenned tiszteled és belőled látod kisugározni, Istent imádod az egész emberi nemzedékben. Istent az emberen kívüli tisztelni bálványimádás. Istent az emberben tisztelni és belülről belőled látni kisugározni az egész világra, azt jelenti, hogy te az isteni mindenütt jelenlévő élet és fény sugarait, előhívod és tudatosan kapcsolatban vagy vele.”

“A testeden kívül nem lehet Istenség, amely egyúttal nem lenne benned is, mivel minden rezgő sugárzó erő. Ez az Istenség rezgése áramlik úgy a testedben végig mint körülötte, és átfogja az egész tested minden atomját, valamint a világmindenség egész tömegét. Így te Istent helyezed mindenhova, minden elé, mindenbe, minden körül mindent átjárva, mindent átfogva. Nincs atom a világűrben amelyen nem járna át a sugárzó élet és fény ereje.”

Ezután a beszéd után Emil kijelentette, hogy Hardwarban viszont látjuk egymást és jóéjszakát kívánt nekünk.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Mikor Hardwar felé közeledtünk felkerestük Weldont, egy Amerikai, aki körülbelül egy napi útra lakott a várostól. Szívesen fogadott bennünket és kitartott amellett, hogy mi néhány napot nála töltsünk.

Weldon, aki egy ismert író volt és már sok éve Indiában lakott nagyon érdeklődött és rokonszenves volt a mi munkánk iránt. Többször kérdezte, hogy nem-e csatlakozhat hozzánk, de mindenféle körülmények végett nem volt lehetséges hogy részt vegyen az utazásban. Mikor másnap nála a kertben ültünk és az élményeinkről beszéltünk, egyszer csak megjegyezte, hogy a Názáreti Jézus élete történetét soha nem tudta elfogadni mint eredetit. Ő minden rendelkezésre álló forrást gondosan tanulmányozott, de mind homályosnak és bizonytalannak tűnt neki. Végül reménytelenségében feladta a kutatást, mivel komolyan kételkedett azon, hogy valóban élt-e valaha egy olyan személyiség. A vezetőnk kérdezte tőle, hogy feltételezve ha szemtől szemben találkozna ezzel a férfival, gondolja, hogy akkor megismerné-e és ha igen, akkor miről?

Weldon így válaszolt: “Itt egy tárgyat érintesz, ami mindig a hajtó eszmény volt az egész életemben. Nem tudod elképzelni, hogy én menyire belemerültem a kutatásba, ennek a férfinak a földi, emberi megjelenésének egy meggyőző bizonyítéka után. Évről évre nagyobb lett a kételyem, míg végül feladtam, hogy valaha egy nyomot találok, ami teljesen megbízható. A tudatom hátterében azonban maradt még valami élve, amit én mintegy homályos gondolat, vagy egy remény parányi sugarának nevezhetném, ez az, hogy ha én egyszer valahol ezzel az Emberrel találkozhatnék, a legkisebb befolyásolás nélkül kívülről, azonnal tudnám, hogy ő az. Ösztönszerűen érzem, hogy ez úgy van és én mondom neked - még sohase fejeztem ezt ki szavakban - én biztos vagyok abban, hogy én Őt megismerném. Ez a legtisztább érzésem valaha életemben; bocsáss meg, hogy még egyszer meg kell ismételnem, én tudom biztosan, hogy megismerném Őt.”

Mikor aznap este pihenőre akartunk térni, a vezetőnk odajött hozzánk és így szólt: “Ma délben mindannyian jelen voltatok a beszélgetésnél Jézusról. Láttátok, hogy a barátunk milyen komolyan vette a dolgot. Ne hívnánk meg őt hogy utazzon velünk? Előre nem tudjuk, hogy a férfi akit mi Názáreti Jézus néven ismerünk a mi rendeltetési helyünkön lesz-e, vagy sem. Nem tudjuk soha előre hol lesz, csak akkor tudjuk ha már ott volt. Ha Weldont meghívjuk, hogy jöjjön velünk, és Jézust nem találjuk ott, nem lenne az akkor szükségtelenül egy még nagyobb csalódás számára? Weldon szívesen velünk tart, de mivel egyikünk se tudja, hogy Jézus ott lesz vagy nem, ne beszéljünk róla. Úgy érzem az idő kedvező” Mi mindannyian beleegyeztünk.

Másnap reggel a vezetőnk meghívta Weldont, hogy utazzon velünk. Weldon arca azonnal sugározni kezdett a reménytől. Egy pillanatig elgondolkodott aztán azt mondta, hogy a következő szerdára egy találkája volt és kénytelen lesz arra visszatérni. Mivel most csütörtök volt, volt hat nap ideje. A vezetőnk gondolta, hogy az elegendő és elhatároztuk, hogy még aznap délben elindulunk. Minden jól ment, második nap délelőtt elértük a rendeltetési helyünket. Érkezésünkkor a ház kertjében, ahol szállásolnánk egy tizenkét tagú csoportot találtunk. Mikor közelebb értünk mind fölálltak, a ház tulajdonosa elénk jött köszönteni bennünket. A csoport közepén Jézus állt. Weldon, mielőtt valaki egy szót mondhatott, vagy egy jelet adhatott volna, kinyújtott karokkal sietett Jézus felé és egy örömkiáltással kezét az ő kezébe vette miközben mélyen meghatottan, dadogva mondta: “Ó én tudom, hogy Ön az, én tudom, ez a legszebb pillanat az életemben.”

Mire megértettük, hogy mi történt, a barátunk elragadtatását látva, olyasmi töltött el bennünket mint valami Isteni öröm. Most mi is a társaság felé közeledtünk és mindenkit köszöntöttünk, míg Weldon be lett mutatva nekik.

Mikor az ebéd után a kertben ültünk, Weldon kérdezte Jézustól: “Lenne szíves beszélni hozzánk? Erre a pillanatra vártam az egész életemben.” Egy percig csend uralkodott, akkor Jézus beszélni kezdett: “Ezen órának csendjében szeretném megértetni veletek, hogy az Atya akihez én beszélek és aki bennem lakik, ugyanaz a szerető Atya aki mindenkiben lakik, és akihez mindenki beszélhet és akit mindenki ugyanolyan közelről ismerhet mint én Őt ismerem. Egy csodálatos gyönyörök lélegzete egy tiszta Isteni szeretettel megreszketi a lelkünk húrjait. Olyan tiszta ez a hang, hogy a várakozó csend visszatartja lélegzetét és feszülten hallgat. A Magasztos, aki mindent tud és aki a te Önmagad, gyengéden megérinti kezedet és a hangja szól hozzád, úgy mint mindig, az Atya nagy szeretetéről. Ez a hang azt mondja neked: ‘Én tudom, hogy te velem vagy és hogy te és én együtt Isten vagyunk. Most megjelenik az Isten Krisztusa. Nem akarsz minden korlátozást feladni és a szellemben velem lenni?’ Magasabb gondolatok mint ezek amelyeket én most adok, nincsenek. Mindegy, hogy az emberek azt mondják, hogy az lehetetlen. Ti, közületek mindenki előre léphet mint az Isteni Mester, győzedelmesen, felruházva minden hatalommal, éppen úgy mint ti engem láttatok győzedelmeskedni. Az idő betelt, a tiszta gondolat, amely a beteljesülést hozza és amelyet ti kiküldtetek a Szellemi Mester felé, gyümölcsöt hozott a testedben és a lélek elfogadta a hatalmat. Velem emelkedsz fel a mennyei magasságokba.”

“Mi felemeljük ezt, a testünket, míg az egy tiszta fehér fény csillogó ragyogását sugározza ki, Akkor visszatértünk az Atyához, akiből mi mindannyian kiindultunk.”

“Isten, a mi Atyánk, a fény tiszta kisugárzása és ebből a rezgő fényből ered mindenki; ezekben a rezgésekben mindenki egy Istennel. Ebben a fény rezgő kisugárzásban az anyag minden tudata kitörlődik és látjuk hogyan vesznek fel formát a teremtések az alaktalanból, hogyan újulnak fel minden pillanatban a dolgok. Az eredeti Kozmoszban, az Isteni Lényegben, a vízszerű helyzetben, létezik minden dolog és annak következtében olyan magasak azok rezgései, hogy senki se képes azokat észlelni. Hacsak nem mindig a szellemben él, úgy mint mi, tehát szükséges a test rezgését, a Szellem rezgésére felemelni.”

“Most láthatjuk, hogy a teremtés folyton folytatódik, mivel azt a Kozmosz fényrezgéseinek sugárzásai okozzák, amelyek a nagy világmindenségben születnek és ez a kisugárzás az egyetemes élet vagy a fény-energia, amely mindent fenntart és amit a fényrezgések Atyjának neveznek. Az minden sugárzás Atyja, mert annak sugarai minden más sugárzást és rezgést megsemmisítenek. Valójában csak félre állítja azokat, hogy más formák elfoglalhassák helyüket.”

“Mikor a testünk a Szellem rezgéseivel egyhangúan rezeg, akkor mi magunk fényrezgések vagyunk, minden rezgésnek a legmagasabbja, Isten. Minden rezgésnek az Atyja.”

“Hamarosan be lesz bizonyítva hogy ezeknek a kozmikus sugaraknak olyan egy rettenetes robbanó erejük van, hogy azok az úgynevezett anyagot megsemmisítik. Ezek a sugarak mindennek a forrásából erednek, ahonnan minden erő jön, minden elem Atyjából, a forrás amiben minden elem létrejön. Ez azonban nem megsemmisítés, ez átalakítás az úgynevezett anyagból szellemi formába.”

“Nem túl hosszú időn belül ismert lesz, hogy ezeknek a kozmikus sugaraknak olyan átható erejük van, hogy azok minden anyagon áthatolnak és ott úgyszólván az atom magját a nukleuszt, szét lökik, miáltal azok egy más lényeg (anyag) atomjaivá lesznek formálva, úgy, hogy egy más, magasabb rendű elem jön létre. Így fejleszti magát a teremtés, a tiszta fehér fény vagy az élet egy magasabb kisugárzásává.”

“Ezeket a kisugárzásokat melyeknek olyan iszonyú áthatoló erejük van, könnyen meglehet különböztetni minden más sugárzásoktól, amelyek a földből vagy a naprendszerből jönnek és ezek a kisugárzások minden alacsonyabb rendű kisugárzások vagy rezgések fölött uralkodnak. A tudósok rövidesen befogják látni, hogy ezek a kisugárzások egy láthatatlan egyetemes forrásból erednek és hogy a föld ki van vetve ezen kisugárzások egy szörnyű bombázásának, amelyek olyan erősek, hogy az egyik elem atomjait átalakítja egy más elem végtelen apró részecskééivé. Azt is felfogják fedezni, hogy mikor ez a kozmikus sugár egy elem atomjának magvát eltalálja, az szétrobban. Az a sugárzás szétosztja azt az atomot egy másik lényeg (anyag) végtelen apró részecskééivé és azáltal az alacsonyabból egy magasabb rendű elemé váltóztatja. Úgy ezek a sugarak nem semmisítik meg az anyagot, hanem szellemmé alakítják át. És ez a magasabb rendű elem az ember hatalmában van, az finomabb lesz aszerint ahogyan ő azt egy magasabb célra szánja és alkalmazza. Mikor az ember a szellemi rezgéseket elsajátítja, akkor ezek a sugarak és ezeknek hatása teljesen rendelkezésére állnak és képes irányítani szabályozni azokat. Úgy azon ember körül, aki a szellemi rezgésekben él, folyton egy átalakulás megy végbe. Átalakulás nem más mint teremtés a szó magasabb értelmében. Úgy mindenki azon a síkon van teremtve amelyen áll. A teremtés soha nem végződik, az szakadatlanul örökké folytatódik.”

“A sugarak amelyeket a kozmosz kiküld fényből állnak és úgynevezett fénygolyókból tevődnek össze amelyek a kozmoszból kitörnek. Ez a nagy világmindenség minden más csillagrendszert körülfog és egy olyan módon körülzár, hogy a különböző naprendszerek minden erőt amit a világegyetemek kibocsátanak, felszívnak magukba, megőrzik azt, növelik, felerősítik és felépítik és végül leadják a központi napnak. Ez a központi nap annyira megtelik rezgő, lüktető erővel és ez az erő annyira összepréselődik, hogy az úgynevezett fénygolyók kiszöknek egy olyan kisugárzó erővel, hogy mikor azok egy atom magjába ütköznek, az atom szétrobban, de nem semmisül meg. Annak részecskéi átalakulnak egy másik elem részecskééivé, amelyeket végül ez az elem felvesz magába, amelyhez tartóznak. Akkor ez az elem életre kel.”

“Az élet ez az erő amely kiszabadul ennél az úgynevezett fénygolyó bombázásnál és azt a részt amelyet a kiszabadult részecskék felvesznek, nevezik azon részecskék vagy az egész elem életének, míg az erőnek az a része, amely kiszabadult, de nem lett felvéve mint élet, úgyszólván visszavonódik a Kozmoszba. Ott újra összetömörül és összenyomul, míg az újra képes kilövellni, hogy más atomokkal ütközésbe kerüljön és azt szétrobbantsa, azzal létrejönnek a részecskék, amelyeknek egy új elem atomjait kell teremteni. Úgy folytatódik a teremtés tovább, tágulás és tömörülés által örökké, szünet nélkül, miután a teremtmények csökkent rezgés által formába merevednek. Ez az értelmes, kisugárzó erő Isten, aki úgy körülöttünk a világmindenség fölött, mint a mi testünk mikrokozmosza fölött uralkodik, az szellemi, nem anyagi.”

“Ez az átváltozás, nem megsemmisülés. Az Értelmesség egy olyan módon vezeti a fénygolyókat, hogy csak néhány érinti egy másik atom magját egy bizonyos időben és teljes összhangban a törvénnyel, úgy hogy a jelenségek megtartják a helyes egyensúlyt.”

“Az ember, aki azonos ezzel a legfensőbb Értelmességgel, teljes pontossággal használhatja ezt a lökést, úgy hogy az azonnal minden szükségletét ellátja. Így az ember felgyorsítja a természet lassú folyamatát. Nem áll szemben a természettel, hanem egy magasabb rezgés szinten együttműködik vele, egy magasabb gondolat-síkon mint amelyen az működik. ‘Emeljétek fel szemeteket és nézzétek meg a szántóföldeket: már megértek az aratásra.’ (Jn. 4 : 35) Minden dolog rezgés és megegyezik a tervel vagy a térrel amelyen a rezgések működnek. Ezek a terek, vagy rétegek nincsenek kapcsolatban az egyközpontú sávokkal vagy rétegekkel, amelyek a földet körülveszik. A földet körülvevő rétegek ionizáló sávok, azok a földet körülzárva visszatükrözik az ott létrejött rezgéseket, a kozmikus fénysugarakat nem zárják ki, és nem is akadályozzák. A kozmikus fénysugarak teszik lehetővé, hogy folytonos átalakulás és teremtés megy végbe. Még a testünk is felemelkedik egy alacsonyabb helyzetből egy magasabba és mi a gondolatainkkal képesek vagyunk tudatosan vezetni ezt a váltózást, úgy téve a testünket összhangba hozni a magasabb rezgésekkel. Ha mi a testet úgy tudatosan egy magasabb rezgés szintre hangoljuk, akkor egyesülünk ezekkel a rezgésekkel”

“Ebben az állapotban vár a Mester. Most te magad vagy a mester, minden körülmény ura. Most tudod, hogy egy Isteni teremtés gyönyöre és tudata az anyagi gondolkodást távolra felülmúlja.”

“Az első lépés abból áll hogy a test és a szellem minden külső tevékenységét lecsendesíted, amelynél soha nem szabad elengedni a gondolatot, hogy a tökéletességet teszed szokássá és az Isten lényére törekszel, az Isten Krisztusára. Gondolj arra, bárhol is vagy, minden alkalommal, mikor eszedbe jut, a munkád közben, vagy mikor kipihensz. Lásd ezt a tökéleteset belül tebenned; sajátítsd el a gondolatot, hogy ez a tökéletes lény a te igazi önmagad, az Isten Krisztusa. Lépj akkor eggyel tovább: Láss egy Isteni fehér fényt, vakító a tisztaságtól és ragyogástól a lényed központjából kisugározni. Lásd ezt a ragyogást és szépséget kifelé sugározni a tested minden sejtjéből, rostjából, izmából és szervéből. Lásd most az Isten igazi Krisztusát, Atyád egyszülött fiát, a diadalmas és mindent legyőző Istenséget. Lépj előre és követeld, mint a te isteni jogodat, akkor az a tied.”

“Légy teljesen tudatában annak, minden alkalommal, mikor Istenről beszélsz, mikor az ‘Isten’ szót kiejted, hogy te Istent fejezed ki; azzal nagyobb szolgálatot biztosítasz a világnak, minthogy te engem az Isten Krisztusának tartasz. Sokkal magasabb és nemesebb saját magadat az Isten Krisztusának tekinteni, saját magadat a világnak adni és Istent látni mint saját magadat.”

“Ti a kezeiteket kulcsolva az öletekben imádtok engem, hogy én mint közvetítő lépjek fel. Rendben van az, hogy ti engem az Isten Krisztusának neveztek és elismeritek az isteni tulajdonságokat, amelyek általam kifejezésre jutnak, feltéve, hogy ti nem csináltok belőlem bálványt, és nem imádtok engem. Mert azon pillanatban mikor te egy faragott szobrot készítesz rólam és azt imádod, engem úgy mint saját magadat megalázod. Az a cél, hogy te az eszményt, amely énáltalam, vagy valaki más által kifejezésre jut, elsajátítod. Akkor mi nem vagyunk elválasztva Istentől és úgy az ember képes meghódítani a világot. Nem látod be, milyen nagy dolgokat végbe lehet vinni, azzal hogy hozzánk csatlakozol, egyesülve Istennel?”

“Ha te ezt a magatartást magadévá teszed, szeretettel, tisztelettel, felajánlással, és imával, akkor az hamarosan egy szokássá válik és a mindennapi életedet  és létedet teljesen be fogja tölteni. Akkor rövid időn belül elsajátítottad az Isteni Lényt. Akkor te újra az Isten Krisztusa vagy, Isten elsőszülöttje. Akkor te egy vagy az Ősszellemmel, az Erővel. Neked ezt a nagy fényt valóban érezned, látnod és elfogadnod kell, Dönthetetlenül el kell fogadnod és tudnod kell, hogy az a tied, hozzád tartózik, akkor a tested rövid időn belül ezt a fényt valóban ki fogja sugározni.”

“Ez a magasztos fény minden korszakban és minden körülmény között, az egész végtelenségen át mindenütt létezett és létezik. Ez a fény élet.”

“Minden alkalommal mikor mi valamit megértünk vagy belátunk ez a fény az ami a tudatunkba bevilágít, és azt felvilágosítja. Ez a fény, az Élet Fénye hamarosan megfog jelenni a szemeid előtt, amelyek megnyíltak rá, úgy mint az minden nagy léleknek megjelent. Ezen nagyok közül sokan egy sugárzó fénnyel körülvéve vannak ábrázolva. Ha nem is látod, ez a fény ami az igazság és élet, a te testedből is sugárzik ki.”

Most Weldon kérdezte, hogy mi a leckéket egymás közt megbeszélhetjük, Jézus erre szívesen adott engedélyt. Mi felálltunk és együtt végigsétáltunk a kertben. Weldon felkiáltott: “Képzeljétek el, ti ezekkel az emberekkel érintkezésben vagytok, míg én ezen a vidéken laktam, anélkül, hogy találkoztam volna velük. Ez a nap valóban egy kinyilatkoztatás volt nekem. Egy új világ, egy új fény nyílik meg előttem.”

Mi kérdeztük tőle hogyan ismerte meg Jézust, amire ő így válaszolt: “Ti csodálkoztok azon, hogy én Őt megismertem; én nem tudom, hogyan tudhattam, hogy ki Ő, de én tudtam és nekem az rendületlen szilárdan állt.”

Mi emlékeztettük őt arra, hogy ha beakarja tartani a megállapodását, akkor neki a következő hétfőn el kell utaznia és ajánlottuk, hogy ketten közülünk, akik Darjeelingbe akarnak menni, őt elkísérnék. “Elutazni?” mondta, “én már egy küldöncöt küldtem, hogy kérjen meg valakit, hogy vállalja el az én kötelességeimet. Én itt maradok. Próbáld csak meg engem elküldeni.”

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Miután egy különösen érdekes napot töltöttünk a környéken, ahol különböző figyelemre méltó helyet megtekintettünk, nyolc órára visszatértünk, a barátainkat együtt találtuk a kertben.

Egy ideig általános dolgokról folyt a beszélgetés, majd Jézus mondta, hogy Weldon meghatottsága érthető volt. Aztán folytatta: “Úgy fogok beszélni hozzátok, ahogyan én szeretném, hogy ti magatokhoz beszélnétek. Tegyétek lényetek egy valódi részévé azt amit én most mondok, akkor semmi másra nincs szükség. A szavaimat semmilyen esetben sem kell képletként használni. Aki elfogadja, az használhatja azokat, hogy gondolatait összhangba hozza az Isteni Alapelvvel, vagy ahogyan sokan kifejezik, hogy gyakorolják gondolataikat egy pontra irányítva tartani. Mi az ‘Isten’ szót a lehető leggyakrabban használjuk és sokszor megismételjük.”

“Egy ismert tény az, hogy az ‘ISTEN’ szót minél gyakrabban kiejted, azzal a megfontolással, hogy az a legfensőbb Alapelvet jelenti, amely belül tebenned lakik és végig áramlik, annál többet fog az neked hozni. Had ismételjem meg még egyszer - ez a mi gondolatunk: ‘Nem lehet az ISTEN nevét túl gyakran kimondani.’ ”

“Lásd az Istent mint a Teremtő Elvet benned végigáramlani, ragaszkodj ehhez az elvhez, lelkesítsd azt és küld akkor ki, nagy erővel és befolyással ellátva. Mivel az mindig rajtad át és körülötted áramlik, képes vagy te annak nagy befolyást adni, azzal, hogy minden benned levő erővel kiküldöd, úgyszólván mintha kiszorítod. Az ember teste az a közeg, amely ezt az erőt átalakítja és ahol ennek tevékenysége növekszik, hogy több munkát végezzen és felerősített formában ki legyen küldve. Úgy a tény, hogy sok millió ember ennek az alapelvnek a kisugárzását növeli és újra kiküldi, egy sokkal nagyobb erőt tesz hozzá.  Mégis egy ember is, aki a teljes erejét kifejti, képes a világot meghódítani, tehát elképzelheted mire lennének milliók képesek.”

“Minél gyakrabban használod ezt a nevet, abban a tudatban, hogy a bennünk lakó Isteni alapelvet jelenti, amit te magadban alapozol, annál magasabb lesz a tested rezgési száma. Ezek a rezgések megegyeznek és megfelelnek a rezgéseknek amelyek az ‘ISTEN’ szó által jönnek létre és amelyeket azzal jelölünk meg.   Még ha csak egyszer ejted is ki az ‘ISTEN’ szót, teljes jelentőségének tudatában, akkor a tested nem fog visszatérni a régebbi rezgésszintjére, amelyen volt mielőtt a szót kimondtad. Ezt a gondolatot szemelőt tartva sajátítsd el azt amit én mondok. Ha úgy tetszik fejezd ki a saját szavaiddal. Azok tebelőled erednek, nem egy forrásból rajtad kívül. Próbáld ki, kísérletezz velük egy ideig és lásd mit hozhat az neked. Emlékezz rá minden alkalommal, ha Istenre gondolsz, hogy te Isten terve vagy. Ezek nem az én szavaim, ezek a te saját szavaid, amelyeket az Isten Krisztusa, te magad ejted ki. Fontold meg azt, hogy az ember Jézus, azáltal lett a Krisztus, hogy kifejezésre hozta a fényt, amely a legtisztább formájában az élet vagy az Isten.”

“Isten, az én Atyám, a legmagasabb Alapelv, amely mindent átfog, végigáramlik bennem és én minden vagyok ami Isten. Én az Isten Krisztusa vagyok, az Isten-ember.”

“Minden ami Isten, az én Atyám, arra van szánva, hogy azt az Isten-ember használja. Úgy az ÉN VAGYOK jogosult, hogy minden lényeget használjon. Isten az én Atyám határtalan mértékben kézbesít az Isten-embernek minden lényeget.”

“Az Isteni Alapelv az én Atyám, ÉN VAGYOK az Isten Krisztusa, Ővele tökéletes kapcsolatban. Minden ami az Istennek van, az Isten Krisztusa.”

“Vegyük csak szemügyre az ‘ISTEN’ szót. Hogyan lehetséges az, hogy annak olyan nagy hatalma van? Azt a kiejtésekor kiszabaduló rezgések teszik lehetővé, ezek a legmagasabbak a rezgések között, ezek a Kozmosz, a leghatékonyabb rezgések. Ezeket a kozmikus sugarak hozzák be és azok hozzák létre a legnagyobb kisugárzó teret. Ez a tér mindent magába foglal, áthatol mindenen alkot mindent, ami létezik. Ezek a kisugárzások minden erőnek a vezető elemei és ez a rezgés a fény és az élet hordozója.”

“Az irányt adó Értelmesség az, amely ezen kisugárzás mögött áll, az amit mi Istennek nevezünk és ez az értelmesség ezen kisugárzás segítségével áthatol mindenen. Ebből a sugárzó térből úgy fény mint élet ered. Mikor az ember ezt elfogadja, akkor azok egyesülnek testében. Akkor az ember teste azonnal visszahat a fény-rezgésekre, melyek Isteni rezgések; a teste fényt sugároz ki. Úgy az ember aki az Istent adja elő, gyakran láthatatlan annak aki egy alacsonyabb rezgésszinten él. Ez az ami által az ‘ISTEN’ szó olyan hatalmas.”

“Ezen hatalmas ‘ISTEN’ szó által tartotta meg a Biblia a befolyását. Gondolj csak arra, hányszor van az a szó írva abban a magasztos könyvben és úgy téve kiejtve. Lásd mely fény sugárzik belőle - és azáltal élet és erő - minden szavából írva vagy kiejtve. Minden szó viszi rezgéseit mélyen a lelkébe mindazoknak akik az ‘ISTEN’ szót kiejtik, hallják vagy olvassák; ugyanúgy mint a lélek visszahat arra a rezgésre, úgy a könyv amelyből a sugarak kiindulnak, felemelkedik és megdicsőül, azon mértékben, ahogyan a lélek a rezgések által felemelkedik. Úgy kap a könyv életet, hatalmat és halhatatlanságot. Ezt valójában az ‘ISTEN’ szó hozta létre. Azért nevezhetjük azt a könyvet az Isten szavának, szellemi, nem szószerinti értelemben. Túl sokan veszik a Bibliát szószerit, ahelyett, hogy a figyelmüket a szellemi értékére irányítanák. A belátás ezen hiányának azonban kevés befolyása van, mivel a szellemi rezgések a többi rezgéseket, amelyek olyan gondolkodás által jönnek létre, félre teszik. Mikor az ember csak egyszer is, az ‘ISTEN’ szót kiejti, vagy gondolja, akkor annak rezgései távolra felülmúlják az ember értelmének hiányosságát. A tény, hogy a Biblia olyan sokáig fennállt, a gúnyolódó és a bíráló részére egy botránykőnek bizonyult. Az ateista képtelen megmagyarázni, miért győz az ‘ISTEN’ szó és teljesen fölöttese a ‘rossz’ szónak.”

“Ismételd az ‘ISTEN’ szót egy ideig figyelmesen és próbáld utána a ‘rossz’ szóval egy rezgést a testedben létrehozni. Ha még nem tapasztaltad, akkor ez egy kinyilatkoztatás lesz neked. A tudósok közül sokan állítják, hogy a feltételezést Isten létéről lehetetlen fenntartani. Had beszéljenek, a dolgok amelyeket tegnap még lehetetlennek ítéltek, ma megvalósulnak.”

“Belátod, hogy itt az ideje, hogy rendet teremts házadra és megtaláljad mit hozhat számodra az ‘ISTEN’ szó? Gondolkodj el egy pillanatig efölött figyelmesen, és lásd, hogy nem-e fog téged arra ösztönözni, hogy minden megkülönböztetést és viszályt feladj. Ejtsd ki az ‘ISTEN’ szót a teljes lelkeddel és érezd mely egy felébredést és ösztönzést ad neked, hogy barátságosabban és igazságosabban bánj a testvéreddel. Állítsd Istent szellemed elé, a régelmúlt évszázadok homálya el fog tűnni mint egy kis füstfelhő. Az ész kételkedhet efölött, de ne törődj az ésszel, az már nagyon sokszor tévedett. Lépj előre az Isten nevével, a legfensőbb hatalommal benned, akkor az egész világ tele lehet küzdelemmel és zűrzavarral, de neked nem fog az ártani.”

“Mikor te feltétlen biztosan tudod, hogy Isten, vagy a legmagasabb rezgés létezik és MINDEN HATALOM az övé, akkor te használhatod azt, hogy szószerit MINDEN DOLGOT létrehozzon. Vele áthelyezheted magadat az egyik helyről a másikra. Mikor egy helyen vagy és érzed a szükséget, hogy valahol máshol legyél, fontold meg akkor, hogy a te saját éned az ami visszatart téged, nem az Isten. Ha ott maradsz ahol vagy, akkor az Isteni erőt csak korlátozott részben használod. Engedd el az ént, oldj fel minden korlátozást, parancsold magadra hogy az Isten Krisztusa lelegyél, egy az Isten-rezgéssel és hatalommal, azon pillanatban mikor érzed, hogy te ez a rezgés vagy, akkor ott leszel ahol lenni akarsz. Azzal, hogy te egy cselekedetet csupán kigondolsz, azzal még nem viszed végbe. Neked TUDNOD KELL ÉS MEG KELL TENNED azt; ehhez a forrás vagy az Alapelv iránti szeretetre és tiszteletre van szükség.”

“A hit, a gondolat segítségével mutatja az utat, de szükség van az Isten Krisztusának  parancsára, hogy téged az Isten-rezgéssé tegyen. Azon pillanatban mikor te teljesen átadod magadat ennek a rezgésnek, akkor te FELÁLLSZ ÉS VÉGBEVISZED. A szeretettel és tisztelettel megszerzett biztos tudat, végbeviszi a cselekedetet. Az a tény, hogy az ember ennek a sugárzásnak nincs tudatában, nem váltóztat semmit a valóságon. Azzal, hogy először hiszel létezésében, utána meggyőződsz róla, létezésének tudatába jutsz, akkor azt használhatod.”

“Mikor egy bizonyos rezgést kifejezésre hozol és úgy egyhangúan vagy azzal a rezgésszinttel, akkor te láthatatlan vagy annak részére aki egy alacsonyabb rezgésszinten fejezi ki magát. Ha tested tehát a fény rezgésének ütemével rezeg, akkor te láthatatlan vagy azoknak akik a fényt nem láthatják. A fény élet, ha tehát te a fényrezgésekben élsz, akkor a tested tiszta élet. Fény és Élet Isten, úgy mindenki ISTEN mikor az Isten-rezgésben él.”

“‘Nem a nap szolgál majd neked nappali fénnyel, és nem a holdfény ragyog neked, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, Isten lesz a fényességed.’ (Iz. 60 : 19.) Mikor Az Isten Krisztusa testének rezgése összhangban van az Isteni rezgésekkel, akkor nincs továbbá szüksége fényre kívülről. Akkor a teste egy világosabb fényt sugároz ki mint a nap a legmagasabb pontján. Az Úr vagy az Isten törvénye lesz a Krisztus a földön, amelyet Jézus tiszta élettel (fénnyel) kifejezésre hoz. Minden ember Krisztussá válik, mikor ő az Urat, vagy az Isten törvényét megérti és azt éli.”

“Én vagyok a világ fénye, aki engem követ, nem fog a sötétben járni, hanem övé lesz az élet fénye.”

“ Jézus egy másik alkalommal így beszélt: ‘Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.’ ” A farizeusok vitába szálltak vele: “Mivel magad mellet teszel tanúságot, azért nem érvényes a tanúságod.” Jézus megfelelt nekik: “Ha magam mellet teszek is tanúságot, érvényes a tanúságom, mert tudom, honnan jöttem és hova megyek. Ti a test szerint ítéltek, én nem ítélkezem senki fölött. Vagy ha ítélkezem is, igazságos az ítéletem, mert nem vagyok egyedül, hanem én és aki küldött, az Atya. Márpedig törvényetek is azt mondja, hogy két embernek a tanúsága érvényes. Tanúságot teszek magamról én is és tanúskodik mellettem az Atya is, aki küldött.”

“Erre megkérdezték tőle: ‘Hol van az Atyád?’ ‘Se engem nem ismertek, sem Atyámat’ felelte Jézus ‘Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek.’ ” (Jn. 8 : 12-19.)

“Hogy járhatnál sötétségben, ha karonfogva jársz Istennel? Ha Istennek megengeded, hogy győzedelmeskedjen, akkor a te munkád és az amit te megalapítasz örök. Te ezen rezgés által jöttél létre és mindaddig ameddig hü maradsz ehhez a fényhez, soha nem fogsz elveszni vagy megváltózni - ezek a rezgések örökké folytatódnak.”

“Sok nagy lelkek munkái nem élték túl őket, mert nem voltak tudatában az erőnek amely őket segítette. Azok és velük együtt sok mások ezen tudat nélkül végezték munkájukat, Következetesen ellettek felejtve. Ismerték volna ezt az erőt és igenlő gondolatokkal és cselekedetekkel adtak volna formát cselekedeteiknek, akkor a munkáik feltűntek volna és felejthetetlenek lettek volna, úgy mint a hatalmas munkák amelyek a mai napig csodálattal töltik el az emberiséget, mint például a remek piramisok Egyiptomban.”

“Nem a legnagyobb egy Krisztuséletet élni? Nem éri meg ezt az eszményeddé tenni? Nem törli el ez teljesen az élet ügyes bajos apró dolgait? Látod, mit vittek végbe azok akik előre mertek lépni és a Krisztus életet élni? Mikor te ezt végbeviszed akkor a színelváltozás hegyén állsz.”

“Törvények és emberi jóslások eltűnnek és egyedül áll a győzedelmes Krisztus, de nem magányosan. Te megteheted ezt úgy mint mindenki megteheti, ha csak akarja.”

 “Most tudod, hogy az Atya és te egy vagy. Ez a kettő tanúsága, amely együtt egy törvény és ez a tanúság VALÓSÁG. Ha így ítélkezel, akkor a te ítéleted helyes lesz, ha te az Atyából való eredetedről tanúskodsz, akkor a te tanúságod igaz lesz. Mert tudod, hogy te az Atyából származol, tehát nem fogod azt soha elengedni, az Atyát te mindig ismerni fogod. ‘Ha ők az Atyát ismerték volna, akkor engem is ismertek volna,’ mert akkor a rezgéseink teljesen egyhangúak lettek volna.”

“Jézus a templomban tanítva ezt felelte rá: ‘Igen, Ismertek és azt is tudjátok, honnan való vagyok, noha nem magamtól jöttem, hanem az Igaz küldött, akit ti nem ismertek. Én azonban ismerem, mert tőle vagyok és ő küldött.’ Erre elakarták fogni, de senki sem vetett rá kezet, mert még nem érkezett el az órája. A népből sokan hittek benne. ‘Hát több csodajelt visz végbe, ha eljön, a Messiás, mint amennyit ez végbevitt?’ - kérdezték. A farizeusoknak fülükbe jutott, hogy a nép titokban így beszél róla. ezért a főpapok és a farizeusok elküldték szolgáikat, hogy fogják el. Ekkor Jézus azt mondta: ‘Már csak rövid ideig vagyok veletek, aztán visszatérek ahhoz aki küldött. Keresni fogtok, de nem találtok mert ahol én vagyok oda ti nem jöhettek.’ ” (Jn. 7 : 28 - 34.)

“Ti tudjátok, hogy a szellemi és az anyagi a Krisztusban egybe olvadt. A szellem tudja, hogy ‘én nem saját magamból jöttem, hanem az Atyából’. A templomnak (a testnek) egy tiszta csatornává kell válnia, miáltal a Krisztus előre léphet. Mikor a Krisztus feláll az emberben, akkor az nagyobb csodákat fog tenni, mint amelyeket én tettem. Ha keresed, megfogod találni a Krisztust énbennem és tebenned, mi mindannyian testvérek vagyunk.”

“Jönni fog az óra mikor a Krisztus nektek mindannyiatoknak személyesen megjelenik, akkor felemelkedsz a Krisztus-tudatba és az Atyát fogod dicsőíteni, úgy mint én Őt dicsőítettem.”

“Máté 27 : 46 versében írva van, hogy ezek voltak az én utolsó szavaim a kereszten: ‘Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?’ Ez teljesen hibás fordítás. A pontos szavak ezek voltak: ‘Én Istenem, én Istenem, Te soha nem hagytál el engem vagy gyerekeid közül egyiket, mert a gyerekeid hozzád jöhetnek, úgy ahogyan én hozzád jöttem. Ők láthatják  életemet, úgy ahogyan én azt éltem. Azzal, hogy ők is azt az életet élik, megtestesítik a Krisztust és egyesülnek Veled Isten, az én Atyám.”

“Egyetlen elhagyatottságra vagy Istentől elkülönítésre vonatkozó gondolat nem merült föl bennem. Régen azon óra előtt megjelent nekem az Isten Krisztusa. Még akkor is újra felépíthettem volna a testemet, a látszólagos megsemmisítésnél kiszabaduló részecskékből, ha elégetik. Még akkor is ha apró darabokra vágták volna, azonnal helyre lehetett volna állítani, a legkisebb váltózás nélkül.”

“Az ember úgy van teremtve, hogy mikor teljesen megérti az Isten Krisztusát, egy értelmes erőt fejt ki amely őt olyan alaposan átjárja, hogy ha a teste meghanyatlana és az élet-elem elhagyná a részecskéit, ez az értelmes élet-alapelv ugyanazokat a részecskéket képes lenne összeállítani és összecsatolni ugyanabba a formába mint azelőtt volt. Az alak, a példa megvan, az abból a lényegből van felépítve amelyet nem lehet megsemmisíteni. Csak a lényeget kellene újra összecsatolni és a formát megtölteni, összegyúrva az élet-elemmel, hogy ugyanazt a tökéletes képet kapjuk mint azelőtt.”

“Most befogod látni, hogy a keresztre feszítés nem árthatott nekem: az csak azoknak ártott, akik a Krisztus eszményt igyekeztek megrontani. Az a nagy Alapelv törvényének példája volt, amely beteljesült, egy út amelyet az egész emberiség követhet. Aki azt követi, az Isten Krisztusa lesz; akkor az eszménye halhatatlan formába szilárdul. Az én testemet nem semmisítették meg, annak rezgései olyan magas szinten voltak, hogy az emberek azzal, hogy a keresztre feszítették és azt felállították, csak egy jelképes cselekedetet vittek végbe, ami azt jelentette, hogy minden korlátozást beteljesítettek amelyet egy halandó testnek lehet állítani. Hogy a halandó korlátozást teljesen végbevigyék, szükséges volt egy nagy követ a sir elé gurítani és azt lepecsételni, onnan a felkiáltás: ‘Beteljesült.’ ”

“Mikor a halandó beteljesült, akkor a halhatatlanság teljes. Azért lehetetlen az ember halhatatlan testét fogva tartani egy sírban, hiába van a sziklából kivájva. Ha szükséges lett volna, akkor a szikla szét omlott volna, hogy egy olyan test kiszabaduljon. Így láthatod, hogy az egész történet az ember örökségének egy jelképe volt.”

TIZENHATODIK FEJEZET

Több napig így összejöttünk. Elhatároztuk, hogy Gordon, Weldon és én ezeknél az embereknél maradunk, míg a vezetőnk a többiekkel visszamenne Darjeelingbe ahol a főszállásunkat akartuk berendezni, hogy  ott a megszerzett adatokat összegyűjtsék és sorrendbe rakják.

A távozásuk után a táborunkat biztonságosabb alapra rendeztük be, mivel az lenne a főszállásunk, míg a vezetőnk decemberben visszajönne. A tábor körülbelül százötven méterre a völgy fölött egy hegyláncon volt, amely a magas hegyekből a völgybe nyúlt. A fekvése és a környezet nagyon alkalmas volt egy főszállásnak, mivel onnan különböző helyek, amelyeket meg akartunk tekinteni könnyen megközelíthetők voltak, amelyeket meg akartunk tekinteni.

A tábor egy nagy erdő közepén volt, magas méltóságteljes fákkal. A legmagasabb hegyhátról lejtett a föld fokozatosan a mi táborunkig, úgy, hogy az úgy nézett ki mintha mi egy félhold formájú ógörög-színpad közepén fészkeltünk volna, aminek amelynek a másik felét a völgy zárta be. Efölött a kerítés fölött ment le a nap, mint egy olvadt arany tengerbe. Ez a színjáték minden este visszatükröződött a színpadunk hátterét képző hegylánc lejtő felületén, miáltal a csúcs egy meleg élénk színek tengerében fürdött, az egy óriási sugarak koszorújának benyomását keltette.

Úgy csendben ámulattal nézve, míg az utolsó sugarak eltűntek a láthatár mögött, el lehetett képzelni, hogy ott egy nagy termet állt, oldalt kitárt karokkal, tiszta arany ruhába öltve, amely festményi hajlásokban hullott le, körben több kilométerre tiszta fehér dicsfénnyel sugározva.

Mikor egyik este éppen naplemente előtt, a tábortüzünk mellet ültünk, a nap mintha egy különleges ragyogással és szépséggel sugárzott volna. Olyan tisztán nyilatkozott, hogy itt valami különleges történik, a társaságunk minden tagja el volt ragadtatva. Egyikünk megjegyezte egy Sanjasihoz szólva, aki röviden azelőtt hozzánk csatlakozott, hogy a nap túl akar tenni saját magán, mielőtt jóéjszakát kíván nekünk. “Ez egy fontos  eseményt hirdet,” válaszolt a Sanjasi. “Nagy lelkeknek lesz itt az összejövetele, akik egy nagyon kiemelkedő lelket kísérnek. Légy csendbe.”

Az egész környék fölött azonnal beállt a csend, amely mintha a világűrből jött volna, míg azt egy nagyon harmonikus földön túli ütemben énekelő menyei hang megszakította. Ezernyi Kokilla-madár belekezdett, rezgő magas szopránokkal, amelyek olyan harmonikusan elkeveredtek a hangokkal és az énekkel, hogy valóban elkellet hinni, hogy az ének mennyei légkörökből jött. Ha láthatnád a színdarabot és hallhatnád az éneket, olvasó, akkor megbocsátanád a felsőfokú jelzőket.

Egy idő után a madarak abbahagyták, de az ének még fenségesebben hangzott mint azelőtt. Akkor a hegylánc lejtőjén két női termet jelent meg mint angyalok, ezüstösen csillogó bő ruhában, amelyben homályosan titokzatosan szép termetek rajzolódtak le. Olyan szépek voltak az arcvonások, hogy csak azt lehetett mondani: , hogy szavak csak elrontanák.

Mi éppúgy mint a Sanjasi el voltunk bűvölve. Egy pillanatra elfelejtettünk lélegzetet venni. Akkor hirtelen ezernyi hang kezdett az énekbe és a termetek láthatók lettek, akik a két középső termet körül mozogtak. Az ének éppen olyan hirtelen végződött, mint ahogyan kezdődött, és az termetek alakok eltűntek. Újra egy teljes csend uralkodott és megjelent a nagy termet a két oldalt kitárt karokkal megjelent mint először, most még ragyogóbb színekkel körülvéve. A termet aszerint, hogy a nap utolsó sugarai elhaltak, lassanként kisebb lett, míg egy jól termett férfi állt előttünk egy tökéletesen kiegyensúlyozott termetteltesttel, hullámzó összehasonlíthatatlan színű hajjal. A teste egy ragyogó fehér ruhába volt öltve amely ami a válláról több festményi hajlásban lógott hullott le; a derekát lazán egy ezüstfehér öv vette körül, a ruhája szegélye a fűt éppen érintette, míg ő ünnepélyes léptekkel közeledett felénk. Egy görög isten nem kelthetett volna fenségesebb benyomást.

Hozzánk érve így szólt: “Nincs szükségünk külső bemutatásra, én köszöntelek benneteket mint igazi testvéreimet, kinyújtom kezemet és a saját kezemet szorítom, tétováznék, hogy saját magamat megöleljem? Nem, mert én szeretlek benneteket mint saját magamat. Egy léve az Isteni Alapelvvel szeretjük az egész világot. Én úgy mint ti névtelen vagyok, kornélküli, örök. Mi együtt igazi valóságos alázatosságban egyesültünk az Istenségben.”

Egy pillanatig állva maradt. A ruházata Hirtelen hirtelen megváltózott a ruházata és előttünk állt úgy öltözve mint mi, mellette egy nagy Rajputana tigris. Egy gyönyörű állat volt, bundával bundája a naplemente hátra hagyott ami a meleg fénybenamelyet a naplemente hátra hagyott, úgy nézett ki mint ragyogó selyem. Egy pillanatra elfogott bennünket a félelem, a jelenet annyira igénybevetté figyelmünket ami történt, hogy a tigris jelenléttét nem vettük észre. Az állat hirtelen összehúzta magát. A tigris a vendégünk egy szavára felállt a tigris, közelebb jött, a fejét a férfi kinyújtott kezeibe tette. A félelmünk teljesen eltűnt. A vendégünk leült a tábortűz mellé, míg mi köréje ültünk. A tigris némi távolságra tőlünk hosszan kinyújtózva a földre feküdt.

A vendégünk így szólt: “Azért jöttem hogy némi időre a vendégszeretetetekre hivatkozzak, és ha nem lennék a terhetekre nálatok maradnék míg megnyílik a nagy összejövetel.” Mindannyian egyszerre igyekeztünk kezet fogni vele, annyira akartuk őt fogadniörvendtünk jövetelének.

Ő megköszönte és folytatta: “Nem kell egyetlen állattól se félni. Ha nem érzel félelmet vele szemben, akkor biztos hogy nem bántalmaz téged. Ti egyszer egy falun kívül egy testet láttatok feküdni a földön, hogy megvédje a lakósokat. Az csak egy külső jel, hogy segítse azokat az embereket. A test ott fekszik, védetlen, a vad ragadozó állatok kegyének átadva, de annak ellenére, hogy nem védekezik, nincs állat amely megtámadná, ezt a tényt az emberek észre veszik ezt a tényt. Úgy téve elvesztik a félelmüket az állattól és attól a pillanattól kezdve tovább nem küldenek ki félelem-rezgéseket. Ha az állatot nem éri félelem-rezgés, nem látja az embert tovább eledelnek, éppen úgy nem mint a fát vagy a füvet vagy a kunyhókat körülötte nem annak látja, mert azok nem küldenek ki félelem-rezgéseket. A vad állat most anélkül, hogy ártana valakinek végigmehet ugyanazon a falun, ahol régebben azt kereste meg martaléknak aki a legerősebb félelem-rezgéseket sugározta ki. Ti láttátok ezt, azt is láttátok, hogy ugyanaz az állat a fekvő termeten átlépet és végigment a faluban kutatva azután ami félelmet érez vele szemben. Ugyanaz az állat két kis gyerek között elmehet, akik nem távolabb néhány méternél vannak egymástól, hogy egy fölnőttet aki fél tőle megtámadjon, a gyerekek nem elég idősek ahhoz, hogy félelmet ismerjenek, azért nem látja az állat azokat.”

Újra a szellemünk elé tárult Ennek ennek a tapasztalatnak az emlékezete a szellemünk elé tárult, mi beláttuk, hogy a félelemről nem gondolkodtunk el eléggé komolyan a félelemről, hogy mélyebb jelentőségét felfoghassuk.

Ő folytatta: “Ha te egy állatot szeretsz, annak válaszolnia kell; ha az állat ellenáll a szeretetnek, akkor azzal saját magát semmisíti meg, mielőtt neked árthat. Az állat sokkal jobban tudatába van ennek a ténynek, mint az ember.” Egy pillantást vetett a tigrisre és így szólt: “Küldjünk most szeretetet a testvérünk felé és figyeljetek az eredményre.”

Mi igyekeztünk a lehető legjobban eleget tenni felszólításának. A tigris azonnal megfordult, felugrott és felénk jött, míg örömét félreérthetetlenül tudtunkra adta. A Rishi újra megszólalt: “Ha az állatot ellenségednek tekinted, akkor van egy ellenséged leküzdeni, ha testvérként közelíted, akkor az egy barátod, egy védelmeződ lesz.”

A Muni, aki Tibetben a “Tau-Cross” templomtól idáig elkísért bennünket, most felállt és kijelentette, hogy el kell hagynia bennünket, hogy visszatérjen Hardvarba, ahol a zarándokoknak segítségére lehet, akik ott a nagy gyülekezetre összejönnek. Miután elbúcsúztunk tőle, elment. Annak ellenére, hogy nagyon csendes volt, mégis jobban élveztük jelenlétét minthogy azt mondani tudnánk. Ebben a nagy országban sokan vannak olyanok mint ő, nem kell nekik egy szót se szólni, mégis érezni lehet a lelki nemességüket.

Alig, hogy ismét helyet foglaltunk miután a Muni elment, Emil, Jast és Chander Sen sétáltak be a táborba. Egy szívélyes köszöntés után leültünk és egy útitervet készítettünk, hogy az ország egy nagy részét megtekintsük. Mikor azt befejeztük, Emil elmondott nekünk sok érdekes különlegességet, a helyekkel kapcsolatban amelyeket megakartunk tekinteni. Ezek közül csak egyet mondok el, mivel az a körzetre vonatkozik, ahol táboroztunk és szorosan kapcsolatban van a Maha Kumba összejövetellel, amelyet minden tizenkét éven tartanak ezen a környéken. Az úgynevezett mellára nagy számú zarándokok jönnek össze és ezen járás templomai több látogatót von mint bármely más. Egy ilyen mellára több mint 500.000 ember jön össze. Mivel az esemény ezennel nagyon fontos még százezerrel többet várnak. Hogy milyen élmény lenne lesz ez, azt már most lehetett érezni a levegőben lehetett érezni.

A zarándokok az egész mella alatt ingyen kapnak eledelt. Hardvar úgy ismert mint a nagy szent hely. Sri Krisna a Brindavan völgyben élt és ott nőt föl, a környék a paradicsom mása és a gyönyörűen éneklő kokilla-madár hazája.

Vannak ezen a vidéken szép helyek mint ékszerek, amelyek a hitrege szerint azokon a helyeken jöttek létre, ahova a felejthetetlen nektár cseppjei hullottak, Amri a tengerből partra vetett vázájából, a Devatos (Isten) és Asura (gonosz) közti küzdelem után, más szavakkal a szellem és a durva anyagiasság között. Ez egy jelkép abból az időből, mikor India a szellemi életre ébredt. A váza olyan értékes nektárral volt telve, hogy annak birtoklásáért egy második küzdelem ment végbe. És olyan nagy volt az Istenség sietsége, hogy elmeneküljön a gonosz elől, hogy a váza széléről cseppek hullottak le a földre és ahova azok estek, ott gyönyörű természeti csodák jöttek létre. Ez egy hitrege amiben egy mély tanulság rejlik. Később ki fog derülni, hogy az ilyenfajta hitregéknek a jelentősége nagyon távolra ható.

Ezen a vidéken jártunk a nagy Rishi-vel és sok templomot megtekintettünk. A vezetőnk decemberben újra csatlakozott hozzánk, mi dél irányba utaztunk az Abu hegy felé. Aztán visszatértünk Brindavan és Hardvar felé és sok templomot megtekintettünk ahol az emberek nagyon szívesen fogadtak bennünket és megengedték hogy nagyon közelről bepillantsunk életükbe. Egy jelentést ezen meghitt barátságról, ünnepségeikről és a leckéikről melyet ők nekünk adtak, nem hozhatunk nyilvánosságra. Az egyedüli korlátozás amelyet ők nekünk feltettek, az a kérelem volt, hogy ha ezeket a különlegességeket tovább akarnánk adni, azt személyesen tegyük kisebb csoportoknak. A kérelem azt tartalmazta, hogy ne írjuk föl azokat, hanem csak beszédben adjuk át és csak azoknak akik azt kérik.

Egy ilyen nagyszámú szentek és azok követőinek összejövetele egy felejthetetlen élmény volt. Ezen óriási tömeg között nem létezett sietés, se zűrzavar se tolakodás; azok mind ugyanarra a pontra utaztak ugyanazzal a céllal. Nem lehetett mást látni mint jóakaratot és barátságot, minden oldalról a Mindenható nevét lehetett hallani a legnagyobb tisztelettel kiejtve. Úgy hangzott mint egy szellemi visszhang a hosszú-hosszú úton amelyet a nyugati világ Időnek nevez. Ez a tényező a kelet kiterjedésén nem játszik szerepet. Az ember csak egy képet alkothat négy vagy ötszázezer emberről; megszámolni nem lehet.

Mikor mi a nagy mellát megelőző estén, a tábortűz körül ültünk, a Rishi megmagyarázta ennek a fontos eseménynek a jelentőségét. Ehhez hasonló összejöveteleknek Indiában, majdnem mindegyiknek egy sokkal mélyebb jelentősége van mint hogy azt felületesen látni lehet, vagy mint egy hitrege elbeszélése nekünk azt felfoghatóvá teheti.

TIZENHETEDIK FEJEZET

A Rishi így szólt: “A Korintusiaknak irt első levélben írva van: ‘Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik Őt szeretik. (1Kor. 2 : 9) Tulajdonképpen annak kellene ott írva lenni: ‘Azoknak akik az Isten Krisztusát szeretik és kifejezésre hozzák.’ ”

“Csak kevesen vannak akik az élet-alapelvet, vagy az élet célját megértik. Minden dolgot a Belátás alapelve támaszt alá és az a legfontosabb. Azért olyan helyén való az intelem: ‘Szerezz belátást mindennel, amit megszerzel.’ Minden dolog alapját az élet céljának tudatos megértése, alkotja. Ez hozta Salamonnak a bőséget. Ő azért imádkozott, hogy fogékony észre és egy figyelmes szívre tehessen szert. Ezzel a bölcsesség olyan egy forrása nyílt meg és olyan hatalmas helyzetet hozott az neki, annyi vagyont és tiszteletet, hogy őt úgy ismerték mint az ezer nagyszerű adottsággal rendelkező királyt. Erről jelképesen úgy beszéltek mint Salamon ezer feleségéről.”

“Az ő idejében egy asszony nagy adottságnak volt a jelképe, egy mindent tudó észnek, amely az egész világmindenség történetét előrelátta és hogyan állt az rendezett kapcsolatban az emberiséggel és annak minden egységével. Mikor Salamon tudatába jutott adottságának és azt a népe jóllétére használta, a kincseihez ‘még háromezer’ lett hozzátéve és énekeinek száma meghaladta az ‘ötezret.’ ‘Az Úr igen nagy bölcsességet és észt adott Salamonnak s olyan tág szívet mint a tenger partján a fövény.’ (1 Kir. 4 : 9)”

“Salamon nem a szószerinti vagy világi értelmében volt király, ő egy király volt saját maga és háza fölött. Az volt az ő királysága, erről a trónusról osztotta a szeretetet, megértést, bölcsességet, igazságot és bőséget mindenkinek, aki a bölcs tanácsát jött kérni. Abban az időben az egész emberiség kérte azt és ő ezerszeresen kapott szeretetet, bölcsességet, igazságot és bőséget. Salamon egy vas rúddal uralkodott, ez azonban a kérlelhetetlen törvénynek egy jelképe volt. Mikor az, amit ő kiküldött ezerszer tízezerszeresére felnagyított erővel visszatért, akkor Salamon királysága, még ha az egész földre is kiterjedt volna, nem lenne képes magába foglalni a vagyonokat amelyet a törvény jutalomként hozott annak, aki az Isten Krisztusát ismeri és megparancsolja az Önnek hogy kinyilatkozzon és engedelmeskedjen istennek, az Alapelvnek.”

“Ne gondolj arra hogy mit fogsz kapni, úgy akkora lesz a jutalmad, hogy képtelen és nem leszel képes azt jutalmadat befogadni. Első sorban szeresd az Istent, utána az egész világot. Mikor a szeretet visszatér hozzád, már az egész földet körüljárta és ezerszer tízezerszeresére gyarapodott, mert az sok millió ember gondolatán átment és mindenki ezerszer tízezerszeresére felnagyította. Ha az úgy visszatér, van akkor még hely a földön teljességének?”

“Csak ez váltotta meg a földet, és annak következménye a mennyország. Az összhang uralkodott mindenhatóan. Salamon követelte saját magától, hogy ő azt belátással, bölcsességgel igazságos ítélettel, nyílt kezekkel és nagy örömmel tegye. Mi volt az eredmény? A Föld nem volt képes befogadni a bőséget, Mennyországgá vált.”

“Csodálkoztok ti azon, hogy Salamon kortársai őt egy nagy királynak, egy Istennek nevezték? Azok imádni kezdték őt, mert azt gondolták, hogy mindent amire szükségük van ő képes megszerezni. De ebben tévedtek. Ők nem látták be, hogy Salamon egy példát adott, amit nekik követni kellett. Isten azt mondta Salamonnak: ‘Senki se lesz rád hasonló a földön.’ A földön senki se tudott rá hasonló lenni, mert ő elengedte a földi állapotát; a mennyei állapot volt az övé és népe ott népe ugyanolyan királyi módon uralkodott mint Salamon maga. Ő Istent, az emberek örökségét hozta kifejezésre, és nekik abban kellet őt követni. Halálra ítélhette volna egy ilyen király, királyainak egyikét? Azzal ugyanis csak saját magát ugyanarra a halálra ítélte volna, ezerszer tízezerszer felnagyítva. Egy ilyen király igazságosan uralkodik - nem más királyok fölött, hanem velük együtt, külső pompa és fényűzés nélkül. Még a koronáját se kell megmutatnia - az egész emberiség ismerte azt a koronát. Egy ilyen király igaz uralkodó, nem néhányak fölött hanem minden emberi egységgel közösen. Azok vele uralkodnak. Azok Isten és ember, akik közösen teljhatalommal uralkodnak. Ez Izrael Háza, mikor a fa, a gyökér, az ág, a levél, a virág, a virág illata, minden faj szellemi lénye lesz.”

“Valamikor egy ilyen faj népesítette be a földet és egy ilyen faj fogja majd újra lakni. Én mondom nektek, ne kételkedjetek; ha minden ember a földet mennyországgá akarja tenni, akkor itt van a mennyország.”

“Mivel az emberek azonban elutasítják ezt a felhívást, a születésen át mindig visszatérnek a földre, annak kipróbáltatásai és szenvedéseihez; újra és újra elszenvedik a halált, míg végül megtanulják a leckét, hogy az egész emberi faj a feltétlen belátás sziklájára támaszkodik.”

“Egy ilyen fajnak nemlétezik a halál, azért nemlétezik Karma se nekik. Karma csupán a kifejezésre hozott széthúzás és viszály megrovása. Helyettesítsd a megrovást önmegtagadással, azzal feloldottad a Karma okát, ami csak azok gondolkodásában létezik akik a Karmát akarják kifejezni. Vedd el az okot, vagy állíts egy magasabb eszményt a helyébe, úgy feloldódik az alacsonyabb helyzet feloldódik; Akkor akkor a tested rezgéseit felemelted azon szint fölé, amelyen a Karma létezhet.”

“A halál egyáltalán nem oldja fel a Karmát, se nem semmisíti meg vagy törli ki azt. A halál annak ellenére felnagyítja és ezerszeresére szaporítja, úgy, hogy az nagy hullámokban ömlik ki minden emberi egység fölött. De azon pillanatban mikor te a halál és az újjászületés ötletét elutasítod, megszabadulsz a Karmától és a haláltól. Akkor mind a kettő ki van törölve. Ha kivannak törölve, akkor el is vannak felejtve és egyúttal megbocsátva.”

“Mikor az ember még nem elégge előrehaladt, hogy felfogja és belátja az élet feltétlen szakadatlanságát, és azért nem képes azt kifejezésre hozni, akkor a lélekvándorlás a legutolsó gyógyszer, a halál tévedésének orvoslására.”

“A lélekvándorlás csak egy vezérlő fény a halál tévútján. Ezt az utat követve, földi tapasztalatok egymást követő körei után végül le lehet győzni a halált. Ezekből a tapasztalatokból merített leckék segítségével végül oda jutunk ki, hogy az emberek állította és ránk kivetett hittételeket és hitvallásokat feladjuk. Akkor bemehetünk Isten teljes gyönyörségébe, a mindig ugyanolyan világosan ragyogó fénybe, hiába látszott az homályosnak, az Atyai háztól, az igazi Önmagunk házától való távolra elkóborlásunkkal, . babona Babona és emberi hittételek nem férhettek hozzá.

“Minden lépésnél amely közelebb hoz bennünket, tisztábban látjuk ezt a fényt és mikor belépünk, tele fénnyel meleggel és szépséggel találjuk az Atyai házat, amit csak a mi nézeteink sötétített el. Mi ott békét és nyugalmat fogunk találni és kedvünk szerint élvezhetjük azt. Ugyanaz a birtokunkban lehetett volna, ha beléptünk volna a házba, mielőtt babona és emberi nézetek által félrevezetve eltévedtünk. Ennek a hosszú útnak a végén azonban minden meg van bocsátva és el van felejtve, éppen úgy mint a kezdete előtt lehetett volna.”

“Állj meg és légy csendes és lásd az Úr kiszabadulását belül tebenned. Állj meg és légy csendben, engedd a testet teljesen megnyugodni és lásd, mely tökéletes megváltást hozhat neked az Isten Krisztusa, aki mint a te igazi önmagad mutatkozik neked. Úgy értettem én a törvényt és úgy adtam át, amelyet Ábrahám olyan régen alkalmazott. Ma még éppen olyan igaz mint abban az időben volt. A hited adja a dolgoknak a külső formáját, amelyeket te gondolatokkal, szavakkal vagy cselekedetekkel teremtesz. Ha a gondolat nem jó, akkor ez a gyógyszer: váltóztasd meg a gondolatodat. Lásd azt ami nincsen, úgy mintha lenne.”

“A Bibliába sok hiba esett, az eredeti szöveg lefordításával, úgyszintén sok jövendőmondás fel lett véve bele. Sok hiba esett azzal, hogy a fordítók a jeleket és a jelképeket nem értették meg. Ezeket a hibákat meg lehet bocsátani, mivel a fordítók őszinték voltak, és a tudásuk szerint vonták le következtetéseiket. A hibák legnagyobb többsége azonban szándékos csonkítások voltak, gyengébb jellemek által kitalált félrevezetések, hogy Izrael Házának eredeti tanítását úgy megváltóztassák, hogy az egy titokzatos homályba lelegyen borítva. Az Első név IsIz-rael volt, ami annyit jelent mint kristály, vagy a tiszta fehér faj, az első faj amely valaha a földet lakta, a gyökérfaj amelyből minden más faj származik. Ezt a tiszta fényből lévő fajnak is nevezték. Ebből származik az Árja faj”

“A Biblia szándékos váltóztatásainak legtöbbje Krisztus utáni első és második században történtek, főleg Dániel, Ezdrás és Nehemiás könyve szenvedett ezen merényletek alatt. Ezek a hibás átadások József korábbi munkáiig és más könyvekig kiterjednek. Nyilvánvaló, hogy ezek szándékosan lettek létrehozva, hogy abban az időben ismert tényeket és azon idő előtt történt eseményeket eltitkoljanak. Ezeknek az kiforgatásoknak egy másik célja az volt, hogy a Biblia történelmileg jól alapozott időrendi felépítését megsemmisítsék, amit az Izraeliták megőriztek attól az időtől fogva, mikor a tudat létezni kezdett. Ezernyi igaz tényeknek hibás ábrázolása lett írva az eredeti helyébe és történelmileg pontos tények nagy része el lett fordítva vagy ki lett hagyva a szövegből.”

“Az Árja faj, amely közvetlen a fény-fajtól származik, ugyanazt az időrendi felépítést használta és azok által megmaradt a Biblia teljes tisztaságában megmaradt. Annak segítségével könnyen utána lehet járni a kitalálásoknak és hamisításoknak. Így tulajdonunkban van a Héber történelem helyes és teljes feljegyzése. Mi tudjuk, hogy ezek a hazugságok kiterjednek Salamonra és annak ezer feleségére, valamint Izrael háza tíz törzsének több tagjára, azok vezetőire, tanítóira és tanácsadóira.”

“Miután ez a tíz törzsű Ház ketté vált, az eredeti királyság még az Izrael Háza vagy a Királyság Izrael néven volt ismert. A másik fele Juda név alatt szerepelt. Annak ellenére, hogy ez Izrael egyik törzse volt, egyáltalán nem képezte teljes Izraelt. Nem csak egy általánosan előforduló hiba, Ábrahámot Izsákot és Jákobot a zsidók közé sorolni, hanem egy szándékos hamisítás, mivel csak Juda utódait és azokat akik utána jöttek lehet zsidónak nevezni, a nevének egy leszármazása. A ‘Zsidó’ elnevezés soha nem vonatkozott az Izrael tíztörzsű házára, vagy Izrael tizenkét törzsére. Az Izraeliták nem voltak Zsidók, de a Zsidók az Izrael nemzet egyik törzsét képezték.”

“Mikor Juda törzse elhagyta Palesztinát és fogságba ment, akkor kapta a ‘Zsidó’ elnevezést. Azok akiket mi manapság mint Zsidókat ismerünk, azok Juda törzsének maradványai, akik visszatértek Palesztinába, miután a fogságból szabadlábra lettek engedve. Közülük sokan elkeverték vérüket a körülöttük élő népek vérével. Azok ereiben akik a mai nap Zsidónak nevezik magukat, Juda eredeti törzsének vére még egy harmadrészben sem folyik.”

“Mindenütt ahol a Zsidók éltek és elkeveredtek az Izraelitákkal vagy az Árjákkal, jól ment nekik és azoknak a nemzeteknek köszönhetik szívósságukat. Az idő múltával a Zsidók be fogják látni, hogy ezekhez a nemzetekhez kell fordulniuk segítségért és védelmezésért és szükséges lesz nekik rendet teremteni házukra.”

“Juda Törzsének az a része, amely az Izraelitákat elkísérte a kalandozásaikon Európába, nem tartózik ahhoz a fajhoz amely most a Zsidó néven ismert. Azt a részét már lehetetlen megkülönböztetni a többi Izraelitáktól, akik az Angol szigetekre és máshova a Földközi Tenger partjain telepedtek le, mivel azok egymásközti házasságokkal és a környezettel a törzsük minden különös jellemtulajdonságait elvesztették. Én ahhoz a fajhoz tartóztam, tehát én tudhatom.”

“A Zsidók hozzánk tartóznak. Mi lépésről lépésre követhetjük a történelmüket az évszázadokon át, Juda házától Juda törzséig és tovább a mai napig. Ők a nagy faj létezésének látható bizonyítékai, amely hozzájárult az Isten-eszmény megőrzéséhez, míg minden a népek egy fajjá válikválnak, az Isten Krisztusával mint vezető tényező annak minden egységénben az Isten Krisztusával mint vezető tényező, úgy mint volt a faj feloszlása és széttöredezése kezdete előtt.”

“Izrael kivándorlását Jeruzsálemből követni nem nehéz. Azok nyomait akik az Angol szigetekre telepedtek könnyen meglehet találni. Ugyan úgy áll a dolog a Dan törzzsel. A nevük és történetük és a helyek ahol letelepedtek, magukról beszélnek. A Duna folyó (Danube), amely a törzs után lett elnevezve, a mai nap egy általános közlekedési út, amerre a törzs részei jöttek Nagy-Britanniába később, miután szétesett mint Dánok, Jüttök, Pictek, és még több más nevek. Először Skandináviába, Írországba, Skóciába és más országokba mentek. Itt gyorsan elvesztették a különböző törzsek ismertetőjeleit és feladják nyelvüket az általános nyelvért és az a nyelv ugyanaz lesz amelyet az indulásukkor beszéltek.”

“Hosszú, hosszú ideig bolyongtak távol hazulról, de most visszatértek az eredeti hazájukba amely Dél-Amerikáig, Ausztráliáig, Újzélandig, a Délitenger-szigetekig és még Kínáig és Japánig is kiterjed.”

“A Japánoknál és Kínaiaknál kevés kivándorlás fordul elő. Azok egy életerős törzs részei, amely ‘Mú’-t, az anyaországot elhagyta, hosszú idővel a nagy zűrzavar előtt elhagyta, ami annak az oka volt hogy egy egész földrész a mélységbe süllyedt. Azokat Uigar, vagy vándorló törzseknek nevezik és azok a nagy Mongol törzsek ősei.”

“A Fehér Faj az eredeti anyaországban érte el a legmagasabb fejlődését. Ott használta a kisugárzó erőket és felszabadította az atom energiáját, hogy hasznos munkát végezzen. A fajsúlyt is feloldották, miáltal képesek voltak egyik helyről a másikra áthelyezni magukat. a bölcsészetük teljesen mentes volt a bálványimádástól, felekezetektől, hittételektől és babonától. Ők az Alapelvet imádták, amely az egész emberiségen át áramlik, miáltal az ember Istennel egyenlő.”

“Izrael-árja az egyedüli és bölcs királyság és kultúra jelképe. Ennek a fajnak köszönhetjük a Bibliát és annak legfensőbb előírásai ennek a népnek lettek adva. Az ő eszményük a Krisztus az emberben volt. Ez volt a fáklya, amely a kiolthatatlan lángot vitte, a királyi pálca feje. Az előírások azt a célt szolgálják, hogy élénkítse és mindig világosabban égesse ezt a lángot, hogy az ember azokat soha ne felejtse el, nem egy hanem tizenkét Bibliába lett könyvbe írva. Hogy a megsemmisüléstől és hamisításoktól meglegyen mentve,  tizenkét azonos biblia lett kőbe vésve és az anyaországban elterjesztve. A nagy Piramis azért lett építve, Hogy azokat egy fő alá összehozzák. A bizonyíték, hogy a Krisztus, minden műveltség alapja, örökre kiirthatatlanul az emberek között lett alapítva. A piramis örökké fennállna, nemcsak mint egy fénybolya, hanem mint egy reflektor a fénynek. Azonfelül a sokszor ismételt parancsért is állt: ‘Ha az emberiség elvesztette a fényt, menj akkor be; ott előírásokat fogsz találni, hogy felújítsad a fényt, úgy, hogy az belőled sugárzik az elveszett juhoknak, amelyek fény nélkül kóborognak.’ ”

“Istennek mindazok akik Fény (Élet) nélkül kóborognak, olyanok mint eltévedt juhok. De azok mindig visszatérhetnek a nyájhoz. A Krisztus, a pásztor felemelt fáklyával vár azokra, akik beakarnak menni. Habár úgy látszott hogy a fény évszázadokig el volt rejtve, mindig ott volt azoknak akik keresték. Az volt a kozmosz első kinyilatkoztatása. A hang, az Isten szava visszhangzott: ‘LEGYEN VILÁGOSSÁG, itt fény van’ és a rezgések megjelentek. Ezekkel rezgésekkel ÉLET jött létre. A nagy Piramis az alapjaival szilárdan a földre alapozva a koronátlan fejét a menybe emelve tanúskodik, hogy az élet soha nincs elválasztva Istentől.”

“Mikor az ember az igazi örökségét, a Krisztust elfogadja és belátja, hogy ő az Isten Krisztusa, az igazi saját Önmaga a teljes hatalmával, akkor a korona, vagy a csúcskő a helyére lesz téve; és akkor a Piramis egy örök bizonyíték lesz, hogy az ember soha többé nem fog eltérni a nyájtól.

“A nagy Piramis egy biblia kőből, egy nem múlandó műemlék-könyv ami egy vázlatot ad az Isten kiválasztott népeinek vándorlásáról és arról amit azok létrehoztak. Itt nem egy bizonyos népről van szó, hanem minden népről amely a Krisztus-fényt elfogadta. Ezeknek az embereknek nincs más választékuk mint a Krisztus lenni és úgy cselekedni. A Piramis úgy áll ott mint egy tanú - hogy az emberiség, vagy annak egy része ne térjen le és ne hagyja elsötétedni és feledésbe menni ezt a fényt - hogy abban az esetben közülük Egy feláll, aki szilárdan elhatározta, hogy a Krisztust teljesen Kifejezésre hozza, magasra emelt égő fáklyával vezérel, úgy ahogyan a Krisztusnak a bensőnkben vezérelnie kell.”

“Már évszázadokon át hanyatlott a műveltség lefelé a lejtőn, igen a nagy faj már olyan régóta sötét ösvényeken járt, hogy úgy látszott, hogy már elveszti azonosságát és teljesen visszahanyatlik az elvadultságba és barbárságba. Kiderült, hogy csak néhányan voltak akik ragaszkodtak az emberiség tulajdonában lévő tiszta ötletekhez és ezek a némelyek belátták, hogy vissza kell húzódniuk, hogy jobb lehetőségük legyen gyülekezni, gondolataikat összpontosítani és a fényt kiküldeni az egész emberiség védelméért.”

“Ezen csoport segítségével lett a tanítás elterjesztve, hogy a világnak egy megváltóra van szüksége, egy Isten-emberre, aki képes és hajlandó volt előrelépni, hogy gondolattal, szóval és cselekedettel tanítsa és megmutassa az emberiségnek, először néhánynak, majd a nagy tömegnek, hogy a Krisztus még bennük él, ugyanolyan erősen mint valaha, csak éppen működésen kívül van állítva.”

“Az emberek a tudatlanságuk és engedetlenségük következtében, hogy a Krisztus-életet éljék, a Krisztus-fényt a háttérbe szorították. Ez a csoport ismertette az emberiséggel, élő szó segítségével, jövendölésekkel és kijelentésekkel kisebb csoportokon vagy egyéneken át, hogy a Mindenható egy Megváltót jelölt ki, aki az emberek legmagasabb eszménye szerint fog élni és hogy ez az Üdvözítő egy meghatározott időben kinyilatkoztatja magát.”

“A Mindenható egy parancsa volt az, hogy az Istenség azt ismertette egy emberi egyének csoportja által. Ez a csoport belátta, hogy az emberek érdeklődését fellehessen kelteni egy megváltó iránt aki közülük feláll, szükséges volt egy időt meghatározni annak jövetelére, úgy hogy mindenki tudja, hogyan és miért, míg a hónap és nap is valamint a keresztre feszítésének napja pontosan meglett határozva.”

“Ez nem csak azért volt szükséges, hogy a tanításának nagyobb erőt és befolyást adjon, hanem azért is, hogy az emberek gondolatát egy dologra összpontosítja, mivel a nép túlnyomó többsége teljesen elfordult és bálványokat imádott. Az emberiség már annyira eltévedt, hogy egy szellemi halál várt rá. Ki lett hirdetve, hogy ennek a Messiásnak vagy megváltónak a teste; egy erőszakos halált fog halni és egy szikla sírba fogják tenni, miután egy tökéletes feltámadás következik. Így újra meglenne mutatva az emberiségnek, hogy ők ember-fiaiból Isten fiaivá válhatnak - az Isten Krisztusává, aki mindig egy az Istennel. Ha az ember így egy Isteni életet élne, akkor soha többé nem térne vissza a zűrzavarba; béke és jóakarat uralkodna a földön. Az is írva volt, hogy egy ehhez hasonló állapot már létezett a földön a teremtés kezdetétől fogva és hogy a Messiás megmutatná az embereknek az eredeti örökségüket. Úgy létezett Ő, az évszázadokon át mint az Elrejtett és az Ő előírása által, folyt az emberek szabad használatára szánt Isten bősége és a föld minden gyümölcse.”

“A jövendölések már Jézus jövetele előtt kilettek fordítva és meglettek hamisítva, ezek a hamisátok még a mai napig is hatékonyak és sokakat oda vezetett, hogy elhiggyék azt, hogy a Keresztény vallást alapozó elemek, korábbi vallásokból lettek kölcsönözve, mivel ők nem tudták, hogy ez mindig létezett, mint az ember legmagasabb eszménye.”

“Az anya teste, aki a Krisztus-gyereket a szülte és ápolta és az apa teste is, aki úgy lépett fel mint fizikai pártfogója, elő lett készítve erre a szent születésre, mindegyik egy tökéletes egység, egyesülve, hogy közösen vigyázzanak erre a gyerekre, aki azok között növekedett fel, akiket tanítani fog. Az anyja Mária volt, az apja József, mind a ketten Dávid, leszármazottjai voltak Ábrahámnak az igazi fényt hozónak magvából származtak, melyik név ‘Ah-Braham’ annyit jelent mint, a Kozmoszból való tökéletes fény hordozója.”

“Az emberek fiai olyan mélyre süllyedtek, hogy a testük rezgési szintje, az állatoké alá került. Jézus jól tudta azt, hogy az emberek, mikor Ő előrelép és megmutatja nekik a rég elfelejtett Krisztust, akkor ők igyekeznek a testét egy embertelenebb módon megsemmisíteni, mint állatok azt tennék. Az emberi gondolkodás, hacsak nem a Krisztus fény vezeti, egy alacsonyabb fokra kerül, mint az állat.”

“Ő tudta, hogy neki olyan teljesen egy kell lennie a Krisztussal, akinek minden hatalma megvan, hogy senki nem érintheti Őt, ha Ő azt nem akarja. Jézus nem ismert félelmet, mikor Ő ezt a részt választotta. Aki ezt a részt akarja választani, annak alázatosnak kell lenni és tudnia kell, hogy mindazok akik egy Krisztuséletet éltek, ezt választották.”

“Az összejövetel amely itt lesz tartva, még egyszer megerősíti ezt az eszményt. Észrevehetitek a hallgatag befolyását, amely az ezernyi egyszerű lelkekből ered, akik itt gyülekeznek. Ennek teljes jelentőségét kiszámíthatod, mikor alapnak veszed a tényt, hogy egy ember aki elismeri Istenségét és azt a legmagasabb mértékben kibontakoztatja, meghódítja a világot, úgy hogy a halál az ő számára nem létezik. Csatold ehhez egy második ember befolyását, aki ugyanolyan hatalmas, akkor ennek a kettőnek a befolyása már négyszerese az elsőnek egyedül, szorozd ezt meg az emberek számával akik itt gyülekeznek, akkor elképzelheted, milyen nagy hatalom sugároz ki ebből a tömegből az egész világ felé.”

“Egy ilyen teljes működésben lévő hatalom központ által újjászületik a világ és azonnal felújul és megfiatalodik, ha felfogja ezt az emberiség, ha nem. Egy ilyen összejövetel bizonyos meghatározott helyeken az egész világon volt, minden tizenkét évben az évszázadokon át, már sokkal előbb mint Neptunusz levetette Isteni köntösét. Régebben kisebb volt a résztvevők száma, de a csoport kisugárzásai, másokat oda vont, anélkül, hogy egy szó lett volna kiejtve.”

“Az eredeti kis csoport egy tömegre növekedett, míg egy ezen tömegből új csoportot alakított, és így tovább, míg tizenkét új csoport lett; ez a tizenkettedik és utolsó csoport, úgy hogy most összesen tizenhárom van. Ez a csoport azért jött össze, hogy a tizenkét fiatalabb csoportot az elsőhöz kösse és megerősítse, úgy hogy a tizenhárom csoport egy teljessé legyen, akkor is ha úgy mint régebben különböző helyeken maradnak gyülekezni, hogy a gyűlés helyeit könnyen megközelíthetővé tegyék.”

“Nem igyekeznek egy szilárdan körülhatározott szervezetet alkotni, és nem ragaszkodnak sérthetetlen szabályokhoz. Az egyedüli irányvonal minden embernek az, hogy hogyan van ő maga bensőleg szervezve, ami egyúttal az ok is, hogy ő a csoportok egyikéhez vonzódik. A gyülekezet helyét, soha nem közlik általánosan az emberekkel, az is azt bizonyítja, hogy nincsen szervezésnem létezik.”

“A gyülekezet holnap délben tizenkét órakor lesz és minden csoportot teljesen beiktat az első csoportba. A tizenkét csoport egy piramist alkot, amely jelképként áll a Krisztus-eszménynek az emberben, míg a tizenharmadik lesz a csúcskő, vagy a korona.”

“Mind a tizenhárom csoport, egymástól külön fog gyülekezni, ugyanazon a helyen ahol azelőtt és mégis minden csoportnak úgy lesz mintha a főcsoporttal jönnének össze. Kivéve a tizenhárom csoport igazolása egy csoportban, minden csoport tizenkét tagja ki lesz küldve, hogy mindegyik még tizenkét csoportot segítsen alakítani. Az akkor tehát már 144 csoport lesz. Mikor ezeket a csoportokat az emberiség más tagjai megerősítik, akkor ők ismét el fognak indulni, akkor azok újra tizenkét tagú csoportokra ágaznak. Ezen a módon egy piramis lesz építve míg körülveszik a földet csoportokkal, melyeknek alapja a tizenkettes szám.”

“Az egyedüli követelmény, hogy tagja lehess egy ilyen csoportnak, az hogy a Krisztus eszményt megvalósítod magadnak és a Krisztust gondolatban, szóban és cselekedetben a világnak adod. Akkor te egy vagy ezzel a nagy teljes csoporttal és ahol te Istennel találkozol, mindannyian találkoznak veled a saját házadban, a saját szentélyedben, legyen az a hegycsúcson, a föld legfélreesettebb helyén, vagy a kereskedelem ütőereiben. EGY LENNI ISTENNEL mindig a meghatározó tényező. Azon pillanatban, mikor te gondolatodat felemeled a Krisztushoz, a tested válaszolni fog a Krisztus-rezgésre. Akkor ugyanazok a rezgések befolyásolnak téged, amelyek ebből a hatalmas tömegből sugároznak ki és annak felerősített ereje felveszi a te Krisztus-eszményedet és elterjeszti azt a széles világon, úgy, hogy a te befolyásod a másokéval együtt tovább lesz hordva egy gondolatok győzedelmes áramlatában.”

“Úgy a tanítás, ahelyett, hogy elkülönítve maradna mint régen, ki lesz küldve az egész világon. Egy ilyen csoportnak nincsen szüksége vezetőre, kivéve az egész emberi faj nagy Istenségét; forma, felekezetek  és hittételek fölöslegesek.”

“Jelentsd ki hogy a Krisztus vagy és parancsold meg az Énednek, hogy gondolatban, szóban és cselekedetben hü maradjon ehhez az eszményhez, akkor eljön hozzád a Krisztust és te kinyilatkoztatod Őt. Ha már egyszer ezek a rezgések létre lettek hozva, akkor ezek soha többé nem csökkennek, még akkor se, ha az egyén nem tud felőlükróluk, de ha kitartasz, akkor tudatos leszel felőlük, az egy sokkal nagyobb élmény mint bármi más. A megalapított Központot nem lehet soha többé kitörölni és végül minden embernek ehhez a ponthoz kell jönnie. Akkor nyitva áll számára a világmindenség egész kiterjedése és nincsenek tovább határok. A kilátás amelyet az emberi látáskör elhatárol, eshet ezen rezgéseken kívül, de be lehet azt hozni ezen rezgésszint határain belülre. Az emberi belátás által elhatárolt látáskörön belül nem lehet senkit látni, de mégis mindenki itt van és mi láthatjuk őket. Tihozzátok, akik a hosszú utat megtettétek ide, kell hogy ezen ténynek némely megpillantása áthatoljon, másképpen nem lennétek itt.”

“Ha az emberiség úgy egyesült, lehet akkor még a Góg és Magóg vagy Harmagedón harcát küzdeni? Hozhatnak az ember alkotta törvények egy erőt amely Isten törvényét lábbal tapossa, mely minden erőnek ura? Csak egy Isten-embernek kell ‘nem’-et mondani és az be fog teljesülni, mivel mind a többi egyesülve van vele és vele összhangban közreműködnek. Ahhoz nem kell erőszakot alkalmazni. Azok által akik egy alacsony rezgésszinten állnak rozsrosszindulattal szándékkal kiküldött erőt fel lehet fogni és az igazi szeretetté és áldássá átalakítva visszatérhet hozzájuk. Ha annak ellenállnak, akkor csak saját magukat semmisítik meg és azoknak akik az erőt mint szeretetet visszaküldik, nekik nem kell kezüket kinyújtani.”

“Ezek a csoportok helytállnak, úgy mint a nagy Piramis helytállt az évszázadokon át, változatlan mint egy tanú kőből, az emberiség számára, hogy a Krisztus az emberben régen az emberiség jötte jövetele előtt létezett és, hogy az Ember mint Krisztus, soha nem volt elválasztva az Istenségtől. Az hogy a nagy Piramis ennek tanúja, az a nagy korából, formájának és felépítésének tisztaságából és értelmi értékéből bizonyul. Több ezer éven át megmaradt és ismert volt mint a nagy Piramis. Minden tudományos ismeret, ami a hatalmas testében el van elrejtve, nem azért van oda letéve, hogy a tudományt előre segítse, mert az embernek már nagyon távolra kell haladnia a tudományos téren, hogy képes legyen azt a bölcsességet megmagyarázni.”

“Nagy kora és csodálatos építészeti stílusa egy titokzatosságot hozott az emberiségnek. Belsejében a világmindenség titka van kinyilatkoztatva; minden vonal pontosan tudományos kifejezések szerint van kivitelezve. Ez úgy volt elrendelve és ez elősegíti az ember harmonikus tökéletesítését, aki feláll mint az Isten Krisztusa, teljesen egyesülve Istennel. Mikor az emberek elérik ennek csúcspontját, akkor az a csúcskövet a Piramisra fogja helyezni.”

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Mikor a Rishi elhallgatott számos vendég jött a táborunkba, köztük volt Jézus is. Mi már észrevettük őket mikor kis távolságra tőlünk a hegylánc lejtőjén gyülekeztek, de feltételeztük, hogy azok ott egy közös megbeszélés végett jöttek össze, mivel a környéken mindenhol láttunk ilyen csoportokat.

Mikor közelebb értek Weldon felállt, elébük ment és megfogta Jézus két kezét. Nem volt szükség bevezetésre, mindannyian Jézus és a Rishi jó barátai voltak. Ami minket illet, mi olyan jelentéktelennek éreztük magunkat mint atomok és a legszívesebben elbujtunk volna.

Mindannyian a tábortűz köré ültünk, Weldon kérdezte Jézust, hogy nem akar-e a Bibliáról beszélni. Mindenki ujjongott ezen felszólításért, Jézus elkezdte: “Gondolkodjunk el Dávid imájáról a 23 zsoltárban: ‘Az úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt.’ Felfog tűnni neked, hogy ez nem könyörgő ima. Látod, hogy ennek a valódi jelentősége azt tartalmazza, hogy a Legfensőbb Alapelv azon úton vezet bennünket amelyen járnunk kell, vagy hogy előttünk jár az úton, és úgy a görbe helyek kilesznek egyenesítve? Ez az Alapelv előkészíti nekünk az utat, úgy mint egy pásztor azt teszi a juhoknak, amelyek bíznak őbenne és tőle függenek; azért mondhatjuk: ‘Ahová Atyám vezet, oda bátran megyek félelem nélkül.’ ”

“A jó pásztor ismeri a helyeket, ahol jó a juhoknak, onnan ez a kijelentés: ‘Nekem semmi se fog hiányozni.’ Dáviddal együtt mondhatjuk: ‘Nekem nem hiányozhat semmi,’ Mert ÉN VAGYOK meg van védve minden baj ellen. A természetünk minden szükségletében elvagyunk látva. A Juhok nemcsak zöld mezőn fognak legelni, hanem egy bőség fog megmaradni. Biztosak lehetünk abban, hogy minden kívánság beteljesüléséről már előre gondoskodva van. Minden fáradtságot félretehetünk és Dáviddal együtt mondhatjuk: ‘Ő füves réteken fektet le engem, gyengéden visz engem nagyon csendes vizekhez’ Azok csendes kék mélysége egy nagy békével tölti meg lelkünket és az üldözött tudatunk megnyugszik.”

“Mikor test és szellem nyugodt, a Legfensőbb Alapelv sugalmazása áramlik lelkünkön át, az élet és erő tiszta fényével. A fény az Úr gyönyörűségével világit belül bennünk, a Törvény, amely mindannyiunkat egyesit. Ez a Szellem sugárzó fénye felújítja belátásunkat, a valódi Önmagunk kinyilatkozik nekünk, úgy hogy mi saját magunkat látjuk egy a végtelennel, és tudjuk, hogy mindannyian az Atya-alapelvből vagyunk kiküldve, hogy az Ő tökéletességét kifejezésre hozzuk. A lelkünk nyugalmas csendjében, visszanyerjük tiszta önmagunkat és tudjuk, hogy tökéletesek vagyunk; onnan a szavak: ‘Ő élénkíti lelkemet, még akkor is, ha a halál árnyékának völgyében járok, nem félek a gonosztól.’ Mitől félnénk ezen Isteni-alapelv bőséges jóságával? Itt nyugalmat találunk testünknek, Isten békességet ad szellemünknek és lelkünknek, Isten sugalmaz bennünket, hogy tudjunk szolgálni. És egy ilyen tökéletes előkészítés mellet belülről, hogy semmilyen baj ne érjen, melyik külső megpróbáltatás lenne képes megfélemlíteni bennünket? Isten bent lakik mindegyikünkben, mindegyikünk számára ott van Ő, egy folyton jelenlévő segítség forrása nehézségek és veszélyek közepet. Mi benne élünk, mozgunk járunk-kelünk lélegzünk: minden Isten.”

“Mindenki mondhatja: ‘Isten szeretete vezet engem egyenesen a nyájhoz. Nekem megvan mutatva a helyes út, és ha eltérek a nyájtól akkor útba leszek igazítva. Isten szeretetének ereje oda vonja hozzám a jót nekem, és úgy a rossz ki van zárva. Dáviddal együtt mindenki mondhatja: ‘Te velem vagy, botod és pálcád vigasztalnak engem.’ ”

“A kezdetben mikor felveszed ezt a munkát és megtalálod az igazságokat, megismered minden életnek az alapját alkotó tudományos tényeket és az első lépést teszed az ösvényre, az ébredés és a szellemi felvilágosulás annyira felülmúlja mindazt amit te eddig tapasztaltál, akkor elhatározod, hogy folytatod a munkát. De akkor kétség, félelem és csüggedés kezd belopakodni és mintha előremeneteled akadályozva lenne. Kipróbálod az egyik utat, aztán a másikat, de érzed, hogy a lábaid alól eltűnik a szilárd föld. Végül a küzdelem túl nehéznek mutatkozik egy emberi lénynek és csak sikertelenségeket látsz körülötted.”

“Akkor azt mondod: Isten gyerekei minden felé elhaláloznak és az én nemzedékemből még senki nem érte el a szakadatlan örök élet, béke, összhang és tökéletesség  eszményét, amit én magamnak kitűztem. Akkor azt mondod, hogy majd a halál után eléred a tökéletességet, úgy elengeded az eszményt és egy ideig sokkal könnyebbnek találod az emberi árapállyal vízfolyás mentében úszni.”

“Akkor a faj-tudat ismét visszaesett; újra egy ember aki nagy szellemi felvilágosulást és belátást kapott, és sikeres lehetett volna, meghiúsult és az elkülönítés tudata újra szorosabban markolt az emberiségbe. Csodálni való az, hogy az ember elernyed és elgyengül? Mindenki sorján követi a másikat ugyanabban az örök taposómalomban; a vak követi a vakot, mindig mélyebbre süllyedve a feledésbe; mindegyiket elkapja a nagy örvény, hol nem csak a test kényszerül hanyatlásra és felbomlásra, hanem a lélek is megőrlődik az emberi vélemények és tévedések könyörtelen malomkövei között.”

“Ha beláthatnád, úgy mint én és sok mások, hogy sokkal könnyebb a saját bajaidat egy földi életben feloldani, mint mindig tovább folytatni és egy jó és rossz faj-tudatával magadat terhelni, amely hamarosan egy megkeményedett héjjá válik, hol mindig újabb és újabb rétegek tevődnek rá minden következő élettapasztalattal, míg csákányvágásokra és emberfölötti erőre van szükség, hogy eltörjön a héj és az igazi önmagad kiszabaduljon.”

“Mindaddig míg végül áttöröd  ezt a héjat és kiszabadítod az igazi önmagadat, újra és újra össze leszel zúzva az örvényben; Talán eléggé ki tudsz vergődni, hogy egy pillantást vethess a szélesebb kilátásra a láthatáron. Akkor abbahagyod a küzdelmet; az elméi tekinteted kiderült, de a testedet még fogva tartja a kemény héj. Gondolj akkor arra, hogy a most született csibének, amely a fejét kiszabadította a tojáshéjból, folytatni kell a kísérleteit. Teljesen meg kell szabadulnia a héjtól, ami a korábbi környezetét képezte, mielőtt növekedhet az új világban amelyet körülötte lát, mihelyt egy lyukat csinált a tojáshéjon amelyből kibujt.”

“Nem látod be, úgy mint én beláttam, apámnál az ácsműhelyben a gyalupad mellett dolgozva, hogy az Istenből származó úgynevezett emberi lény részére egy magasabb élet létezik, minthogy egy rövid ideig egy emberi létet éljen és azon élet folyamán, összezúzódjon emberek alkotta törvények, babona és hagyományok malomkövei között, hogy talán hetven évig végigbirkózzon abban az életben és aztán egy gyönyörű jutalomként hárfán játszhasson és zsoltárokat énekelhessen, egy mennyországban, amely logikusan átgondolva csak azok hiszékeny elméjében található, akik az én korombeli papság prédájául estek?”

“Nem látod be, hogy ezután a nagy felébredés után, vagy ezen megvalósulás után belül énbennem, hosszú napoknak és éjjeleknek kellet következni küzdelemmel elkülönítve, csendben, teljesen egyedül önmagammal? Utána mikor az ön le lett győzve, jöttek a sokkal fontosabb keserű tapasztalatok, hogy nem értettek meg azok akiket én mélységesen szerettem és akiknek én a fényt megakartam mutatni, amit én magam láttam; mert én tudtam, hogy az volt a sugárzó fény, amely Isten minden ebben a világban született gyerekének ösvényét megvilágítja.”

“El tudod képzelni, milyen nagy volt nekem a csábítás ezután a nagy felébredés után, hogy maradjak az egyszerű ács, amely én lehettem volna és éljek a rövid ideig amelyet a papság és a hagyomány az embernek szánt, ahelyett, hogy azt az életet éljem, amelybe én belátás által csupán egy rövid pillantást vethettem? Az azonban képesített engem arra, hogy átlássak a babona és elvakultság, széthúzás és hitetlenség iszapján.”

“El tudod képzelni a testi feszültségeket és a szörnyű megalázásokat, amelyeket a saját vérrokonaim hozzátettek, akkor még elválasztva azoktól, akiknek én megakartam mutatni a fényt, amelyet én megkaptam? Belátod, hogy én ezt elbírjam egy akaratra volt szükség, erősebb mint az enyém, amely engem átsegített ezeken a megpróbáltatásokon? Milyen keveset tudhatsz te minden küzdelemről, csábításról és kudarcokról, amelyeken átkellett vergődnöm. Hogy nekem néha ökölbe szorított kezekkel, és egymásra szorított fogakkal kellet küzdenem, mert hiába láttam és tudtam hogy a fény ott volt, néha csak egy utolsó pislogás maradt meg belőle, miközben néha úgy látszott, hogy ez az utolsó sugár is kialudt és csak árnyékok maradtak hátra. De még akkor is volt valami bennem, ami szilárdan fennhangon kitartott, amellett hogy az árnyékok mögött a fény éppen olyan erősen világit mint mindig. Akkor tovább mentem és legyőztem az árnyékot, hogy azután a fényt az ideig tartó sötétség következményeként még világosabban visszataláljam. A kereszt is egy ilyen árnyéknak nyilvánult; míg végre mögötte egy győzedelmes hajnal hasadtát láthattam meg, amely még rettegésbe kételybe és babonába merülve élő halandó ember értelmét távolra túlhaladta. Ennek a belátásnak az ösztönzése volt az amely engem előre serkentett szilárdan elhatározva a poharat az utolsó cseppig kiüríteni, hogy én valódi tapasztalatból ismerjem azt amit tanítottam, ugyanis: azzal, hogy az ember a saját szabad gondolkodását és tiszta szándékait összhangba hozza Isten akaratával, saját magának bebizonyíthatja Isten létezését; és hogy az ember Isten igazi Fia, az Ő képmására és hasonlatára teremtve, ugyanolyan Isteni mint az Atya és hogy ez az Isteniség az igazi Krisztus, akit mindenki megtalálhat saját magában és Isten minden gyerekében.”

“Ez az igazi Krisztus a fény, amelye minden gyereket megvilágít, aki a világra jön. Ez az Isten Krisztusa, a mi Atyánk, akiben, aki által és akiből mi mindannyian örökké élünk, fényünk szeretetünk és igazi testvérségünk, az Isten és ember igazi Atya és Fiú kapcsolatában.”

“A helyes belátás és az Igazság fényében, nincs szükség királyra vagy királynőre, se koronára se pápára se papra. Ha neked megvan az a belátásod akkor te magad vagy a király, a királynő a pápa, a pap;  akkor te egyedül állsz Istennel. Ezzel a belátással átfogod az egész világmindenséget, minden formájával és a te Istentől kapott teremtő-adottságaiddal körülveszed azokat azzal a tökéletességgel, amivel Isten őket körülveszi.”

FÜGGELÉK

Az ÁRJA szó annyit jelent mint művelt, kifinomult, nemes.

ÁRJAVARTA volt az ország ahol az emberek teljesen a faj művelődésének szentelték magukat.

ÁRJA BHAVA volt a legfelsőbb erény régi elnevezése.

ÁRJA MARGA volt az út egy nemes élet felé.

Ezek az előírások az évszázadokon át nemzedékről nemzedékre át lettek adva. A régi Indiában nagyon emberiesen fogták fel a műveltséget; ez volt az ötlet: kimagasló embereket a kimagasló országnak. Azért is találunk ott egy kimagasló népet, tökéletes testvérséget, igaz szeretetet és tiszteletet minden emberi lénnyel szemben, igazi szerény lelkeket akik tudták, hogy Mindenki Isten. Soha nem jelenthetett az Árja szó harcot és széthúzást; kell, hogy ez az uralkodó és lényeges tényező legyen, egy igaz világ-tudat felépítésénél.

Az Árják álmodtak és bölcsészkedtek, de álmaik a valóságra irányultak. Ők nemcsak álmodtak Istenről, ők tudták, hogy Isten trónusa valóban az egész emberiség szívében és életében állt és onnan kifelé sugárzott  mint minden emberben az, ami szép.

Létezik egy értelmes ember, aki egy ilyen bölcsészetet, álláspontot, vagy életmagatartást nem venne fel a világgal szemben? Lehet egy jobb élet-magatartás mint a világot az Isten-ember szemei által nézni? Nem hozza egy ilyen magatartás az egész emberiséget egy gazdagabb összehangzóbb élethez?

Az Árják üzenete így hangzik: Neveld fel a férfiakat és a nőket, akkor az egész emberiséget felneveled. Ha így teszel, akkor elkerülöd az úgynevezett bűnt a test ellen. Ennek az eszménynek elérésével megvalósítod a földi zarándokút legmagasabb célját és a az arányokhoz való helyes érzéssel lesz az ifjúság teljes ereje mint egy áldozat az Anya oltárára téve. Úgy találod meg a mennyország kulcsát belül a saját lelkedben, éppen úgy mint ezer, vagy millió évvel ezelőtt volt és lenni fog a jövendő években.

Ez itt és most megtörténhet, de tovább mehetsz az anyagiasságon át lihegve gyötrődve, annak útvesztőin, gondolatok hálójában, míg végül mégis eléred ugyanazt a központi fehér fényt, aki Szellem, a Krisztus mindegyikünkben, a neked kinyilatkoztatott igazság. Ez minden fajnak a végcélja, minden hitnek és vallásnak, a tudat, hogy Isten az Atya és Anya.

Mikor már elnyertük az ön  fölötti uralmat, akkor a Mester mindig tovább vezet.

Az Árja férfiak ügyeltek az Árja kultúrára, de az Árja asszonyok még szigorúbban vigyáztak rá. Az évszázadokon át nő adott a eledelt az erkölcsi szociális és politikai életnek. Az ő ösztönei és titokzatos veleérzései alkotta az Árja eszmény védőbástyáját.

Arisztotelész Indiai tanítót kért, aki teljesen ismerte a régi Indiai tanokat és kultúrát, egy tanítót, akit a szó legmagasabb értelmében egy valódi embernek lehetett nevezni, erős és kiemelkedő szellemi és erkölcsi szinten.

Isten ígérete az, hogy az ima mindig válaszra talál: “Én mondom nektek, imádkozzatok és megkapjátok, keressetek és megfogjátok találni, kopogjatok és kaput nyitnak nektek. mert mindenki aki imádkozik az kap, és aki keres az talál és annak aki kopog kinyitnak.”

“Más szavakkal, a Krisztus int bennünket: Mikor az alapelv ‘igen’-t mond, akkor ne elégedj meg a ‘nem’-el. ‘Nem’-nek eredete nem Istenben van, hanem a mi saját tehetetlenségünkben hinni Isten ígéretében. Az Isteni ígéret az embernek nem téved soha, de mégis milyen kevesen képesek ezen tudat mellett következetesen kitartani! Milyen kevesen tudhatják, hogy Isten segíteni fogja őket szembe nézni minden megpróbáltatással, míg az Isten Krisztusa bennük kinyilatkozik.”

Mely egy serkentés, hogy folyton tudatában legyünk Istennek, mely egy ösztönzés, hogy igenlő és kitartó legyünk!

Az Isten-alapelv mindig hű marad az Övéihez, akik hajlandók a legfensőbb ismeretet átvenni. Míg ők könyörögnek, hogy megszabaduljanak ellenségeiktől, tudják, hogy azok az ő tökéletesítésükön, szenté vallásukon és a szellemi ismeretük gyarapításán dolgoznak. Úgy belátják, hogy az ellenség tulajdonképpen egy barát, mivel ő kényszerit őket folyton Istent keresni.

Az Ígéret így hangzik: “Az alapelv nem sértheti meg a saját törvényét.” Mi imádkozunk erőért, hogy megszabaduljunk attól a hibás gondolattól hogy ez a törvény sérthető és hogy egy hatalom lenne amely Istennek képes ellenállni. Mivel Isten minden hatalom, kell, hogy meghallgatja az imát.

ISTEN AZ EGYEDÜLI SZÓ, NEM TÉVEDHET.

B.T.S.


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hozzászólások  

 
+1 # zaborcki tibor 2012-02-14 09:29
Kérlek fénybenjáró,hag yd még fenn egy pár hétig. Elöre kösz tibi.
Aki tudja olvassa el.Első fejezetet elolvastam,sok a párhuzam eddig a kis román fiuval,Dáviddal !
Ez alap tényleg közért.
Válasz | Válasz idézettel | Idézet
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!