fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Tudat

Buddha idézetek, mondások

Buddha idézetek 1:

"Amit gondolunk, azzá’ leszünk." „Mindannyian saját tetteink rabszolgái vagyunk:
Miért haragudnánk emiatt másokra?”

„Mindenki maga írányítja sorsát;
mi magunknak kell megteremtenünk boldogságunk okait.
Csak mi tartozunk ezért felelőséggel,senki más.”



„Életünk legfontosabb dolgai nem rendkivüliek vagy grandiózusak.
A legfontosabbak azok a pillanatok,melyekben úgy érezzük,valaki megérintett.”

„Ne zsúfoljátok tele lelketeket haszontalan gondolatokkal.
Minek rágódni a múlton,elébe menni a jövönek?
Maradjatok a jelen pillanat egyszerűségében.”

„Az élet egy folyamatosan változó mozgás:
a gyermek születése a csecsemő halálát jelenti,
aztán a kamasz megszületése a gyermek halálát.” „Nincs semmi,ami állandó:a nap és a hold felkel,majd lenyugszik;
A tiszta,áttetsző napot a sötét,sűrű éjszaka követi.
Minden változik,óráról órára.”

„Az elmúlás a harmonia egyik alappillére.
Ha nem harcolunk ellene,összhangban vagyunk a valósággal.”

„Állandónak tekinteni azt,ami csak átmeneti,
Hiú ábránd.” „Ha tudatában vagyunk az elmúlásnak,
ugyanakkor számításba tudjuk venni az emberi létben rejlő hatalmas lehetőségeket,
sürgető érzés tölt el bennünket.”

„Ugyanúgy,ahogy az utazó áll meg egy pihenőhelynél,
a létezés útján haladó lélek is csak elidőzik egy életben.”

„Testünk,ez az eszköz,
csak rövid ideig áll rendelkezésünkre:Erre az életre.” „Ahogy egy ruhadarab idővel elrongyolodik,
úgy fogy az élet percről percre.”

„Mindannyian haldoklunk,a halál csak idő kérdése.
Egyesek egyszerűen hamarabb halnak meg,mint mások.”

„Ti a pillanatokkal törödjetek,
az órák majd törödnek magukkal.”

„Helyzetünket paradicsomiként vagy pokoliként is megélhetjük,
minden a felfogásunktól függ.” „Ne utasíts el könnyelműen jó cselekedeteket,
Csak mert azt hiszed,kevéssé segítenek.
Idővel a vízcseppek
Egy óriási edényt is megtelítenek.”

„Számos szabad tettünk eredménye vagyunk,
s ezekért egyedül mi magunk vagyunk felelősek.”

„Csakis folyamatos gyakorlással szilárdulnak meg szokásaink,
és csakis így tudunk elszántan ellenállni negatív hajlamainknak.”

„Tetteink,szavaink és gondolataink meghatározzák karmánkat,
vagyis azt,hogy boldogság vagy szenvedés lesz-e osztályrészünk.” „Amikor úgy érezzük,hogy elakadtunk és zűrzavar uralkodik körülöttünk,
a legjobb háttérbe lépni egy kicsit,időt szánni a gondolkodásra,és emlékezetünkbe idézni a végcélt:
Valójában mitől leszünk boldogok?
Aztán ezek alapján fogjuk újrafogalmazni,mi a legfontosabb számunkra.”

„Nincs semmi okos dolog,ami azt sugallná,hogy ne légy boldog.”

„Az olyan érzések,mint az elkeseredettség,a zavartság,a düh,
a neheztelés,a harag,a féltékenység és a félelem,
valójában nem rossz dolgok,hanem:
tiszta pillanatok,amelyek rámutatnak arra,hogy mit fojtunk el.”

„Általában azt gondoljuk,hogy a bátor emberek nem félnek semmitől.
Valójában pedig bensőséges viszonyban állnak a félelemmel.” „A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetnünk a fájdalmat magát attól a fájdalomtól,
amit mi okozunk csupán azzal,hogy rá gondolunk.
A félelem,a düh,a bűntudat,a magány és a reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók,
Amelyek képesek felerősíteni a szenvedést.”

„Megtanulni élni nem más,mint megtanulni elengedni.”

„Amikor nagy csalodás ér bennünket,azt hisszük,itt a világ vége.
Holott lehet,hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét.”

„Szívünk a törés helyén is megerősödhet.”

„A szenvedés az emberi tapasztalás része.
Az emberek fájdalmat okoznak egymásnak,
Mi fájdalmat okozunk másoknak,és a többiek fájdalmat okoznak nekünk.
Ennek felismerése nem más,mint tiszta látásmód.”

„Amikor megtaláljuk helyünket,rádöbbenünk,hogy rendíthetetlenek vagyunk.” „Csak a jelen pillanat a miénk,ez a kivételes és örök pillanat,
mely a szemünk előtt nyílik és bontakozik ki,éjjel és nappal.”

„Gondolkodjunk el azon,mi az,ami valóban értékes,
mi ad értelmet az életünknek,és e szerint rangsoroljunk.”

„Mindanyiunknak hallatnunk kell saját oroszlánüvöltésünket-,
rendíthetetlen bátorsággal ki kell tartanunk-,
mikor mindenféle kétség,kín és félelem gyötör bennünket,
hogy kinyilvánitsuk az ébredéshez való jogunkat.”

„A lelkünk és csakis a lelkünk az,ami leláncol vagy felszabadít bennünket.”

„A saját magunk iránt érzett könyörület képessé tesz bennünket arra,
hogy a neheztelést megbocsátássá változtassuk,
a gyűlöletet barátsággá és a félelmet minden lény iránti tiszteletté.”

„A gyűlöletre az egyetlen válasz a szeretet.” „Az egész univerzumot behálozza az ok-okozat törvénye.Nincs egyetlen dolog,
egyetlen esemény-sem a belső,sem a külső világban-,amelynek ne lenne oka,
és minden oknak szükségszerűen ki kell váltania valamilyen hatást.”

„Nem létezik mester,nem létezik vezető,nincs senki,
aki megmodhatná nektek,mit kell tennetek.”

„Az erő nem a fizikai képességekből fakad.
A legyőzhetetlen akarat a forrása.”

„Az élet legfőbb célja,hogy helyesen éljünk,helyesen gondolkodjunk,helyesen cselekedjünk.
A lélek elsorvad,amikor minden figyelmünket a testre összpontosítjuk.”

„A tények nem ijesztőek,de ha nem akarsz szembenézni velük,
ha hátat fordítasz nekik,és menekülsz előlük,az már ijesztő.”

„Amikor a víz vízhez ér,az nem találkozás,hanem egyesülés.”


Buddha idézetek 2:

„Mindannyian saját tetteink rabszolgái vagyunk:
Miért haragudnánk emiatt másokra?"„Mindenki maga írányítja sorsát;
mi magunknak kell megteremtenünk boldogságunk okait.
Csak mi tartozunk ezért felelőséggel,senki más."„Életünk legfontosabb dolgai nem rendkivüliek vagy grandiózusak.
A legfontosabbak azok a pillanatok,melyekben úgy érezzük,valaki megérintett."„Ne zsúfoljátok tele lelketeket haszontalan gondolatokkal.
Minek rágódni a múlton,elébe menni a jövönek?
Maradjatok a jelen pillanat egyszerűségében."„Az élet egy folyamatosan változó mozgás:
a gyermek születése a csecsemő halálát jelenti,
aztán a kamasz megszületése a gyermek halálát."


Buddha idézetek 3:

„Nincs semmi,ami állandó:a nap és a hold felkel,majd lenyugszik;
A tiszta,áttetsző napot a sötét,sűrű éjszaka követi.
Minden változik,óráról órára."„Az elmúlás a harmonia egyik alappillére.
Ha nem harcolunk ellene,összhangban vagyunk a valósággal."„Állandónak tekinteni azt,ami csak átmeneti,
Hiú ábránd."


Buddha idézetek 4:

„Ha tudatában vagyunk az elmúlásnak,
ugyanakkor számításba tudjuk venni az emberi létben rejlő hatalmas lehetőségeket,
sürgető érzés tölt el bennünket."„Ugyanúgy,ahogy az utazó áll meg egy pihenőhelynél,
a létezés útján haladó lélek is csak elidőzik egy életben."„Testünk,ez az eszköz,
csak rövid ideig áll rendelkezésünkre:Erre az életre."


Buddha idézetek 5:

„Ahogy egy ruhadarab idővel elrongyolodik,
úgy fogy az élet percről percre."„Mindannyian haldoklunk,a halál csak idő kérdése.
Egyesek egyszerűen hamarabb halnak meg,mint mások."„Ti a pillanatokkal törödjetek,
az órák majd törödnek magukkal."„Helyzetünket paradicsomiként vagy pokoliként is megélhetjük,
minden a felfogásunktól függ."


Buddha idézetek 6:

„Ne utasíts el könnyelműen jó cselekedeteket,
Csak mert azt hiszed,kevéssé segítenek.
Idővel a vízcseppek
Egy óriási edényt is megtelítenek."„Számos szabad tettünk eredménye vagyunk,
s ezekért egyedül mi magunk vagyunk felelősek."„Csakis folyamatos gyakorlással szilárdulnak meg szokásaink,
és csakis így tudunk elszántan ellenállni negatív hajlamainknak."„Tetteink,szavaink és gondolataink meghatározzák karmánkat,
vagyis azt,hogy boldogság vagy szenvedés lesz-e osztályrészünk."


Buddha idézetek 7:

„Amikor úgy érezzük,hogy elakadtunk és zűrzavar uralkodik körülöttünk,
a legjobb háttérbe lépni egy kicsit,időt szánni a gondolkodásra,és emlékezetünkbe idézni a végcélt:
Valójában mitől leszünk boldogok?
Aztán ezek alapján fogjuk újrafogalmazni,mi a legfontosabb számunkra.”

„Nincs semmi okos dolog,ami azt sugallná,hogy ne légy boldog.”

„Az olyan érzések,mint az elkeseredettség,a zavartság,a düh,
a neheztelés,a harag,a féltékenység és a félelem,
valójában nem rossz dolgok,hanem:
tiszta pillanatok,amelyek rámutatnak arra,hogy mit fojtunk el.”

„Általában azt gondoljuk,hogy a bátor emberek nem félnek semmitől.
Valójában pedig bensőséges viszonyban állnak a félelemmel.”


Buddha idézetek 8:

„A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetnünk a fájdalmat magát attól a fájdalomtól,
amit mi okozunk csupán azzal,hogy rá gondolunk.
A félelem,a düh,a bűntudat,a magány és a reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók,
Amelyek képesek felerősíteni a szenvedést."„Megtanulni élni nem más,mint megtanulni elengedni."„Amikor nagy csalodás ér bennünket,azt hisszük,itt a világ vége.
Holott lehet,hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét."„Szívünk a törés helyén is megerősödhet."„A szenvedés az emberi tapasztalás része.
Az emberek fájdalmat okoznak egymásnak,
Mi fájdalmat okozunk másoknak,és a többiek fájdalmat okoznak nekünk.
Ennek felismerése nem más,mint tiszta látásmód."„Amikor megtaláljuk helyünket,rádöbbenünk,hogy rendíthetetlenek vagyunk."


Buddha idézetek 9:

„Csak a jelen pillanat a miénk,ez a kivételes és örök pillanat,
mely a szemünk előtt nyílik és bontakozik ki,éjjel és nappal."„Gondolkodjunk el azon,mi az,ami valóban értékes,
mi ad értelmet az életünknek,és e szerint rangsoroljunk."„Mindanyiunknak hallatnunk kell saját oroszlánüvöltésünket-,
rendíthetetlen bátorsággal ki kell tartanunk-,
mikor mindenféle kétség,kín és félelem gyötör bennünket,
hogy kinyilvánitsuk az ébredéshez való jogunkat."„A lelkünk és csakis a lelkünk az,ami leláncol vagy felszabadít bennünket."„A saját magunk iránt érzett könyörület képessé tesz bennünket arra,
hogy a neheztelést megbocsátássá változtassuk,
a gyűlöletet barátsággá és a félelmet minden lény iránti tiszteletté."„A gyűlöletre az egyetlen válasz a szeretet."


Buddha idézetek 10:

„Az egész univerzumot behálozza az ok-okozat törvénye.Nincs egyetlen dolog,
egyetlen esemény-sem a belső,sem a külső világban-,amelynek ne lenne oka,
és minden oknak szükségszerűen ki kell váltania valamilyen hatást."„Nem létezik mester,nem létezik vezető,nincs senki,
aki megmodhatná nektek,mit kell tennetek."„Az erő nem a fizikai képességekből fakad.
A legyőzhetetlen akarat a forrása."„Az élet legfőbb célja,hogy helyesen éljünk,helyesen gondolkodjunk,helyesen cselekedjünk.
A lélek elsorvad,amikor minden figyelmünket a testre összpontosítjuk."„A tények nem ijesztőek,de ha nem akarsz szembenézni velük,
ha hátat fordítasz nekik,és menekülsz előlük,az már ijesztő."„Amikor a víz vízhez ér,az nem találkozás,hanem egyesülés."


“Nem könnyű dolog a sok [filozófiai, vallási] rendszerből kiválasztani a helyeset; az egyik ezt választja, a másik azt, a bölcs – egyiket sem.” (Buddha) “Az egészség a legnagyobb ajándék, az elégedettség a legnagyobb gazdagság, a hűség a legjobb kapcsolat.” (Buddha)
“Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.” (Buddha)


Buddha idézetek 11:

"A tények nem ijesztőek, de ha nem akarsz szembenézni velük, ha hátat fordítasz nekik, és menekülsz előlük, az már ijesztő."

"Amikor a víz vízhez ér, az nem találkozás, hanem egyesülés."

"Mindannyian saját tetteink rabszolgái vagyunk: Miért haragudnánk emiatt másokra?"

"Mindenki maga irányítja sorsát; mi magunknak kell megteremtenünk boldogságunk okait. Csak mi tartozunk ezért felelősséggel, senki más."

"Az egész univerzumot behálózza az ok-okozat törvénye. Nincs egyetlen dolog,
egyetlen esemény-sem a belső, sem a külső világban-, amelynek ne lenne oka,
és minden oknak szükségszerűen ki kell váltania valamilyen hatást."

"Életünk legfontosabb dolgai nem rendkívüliek vagy grandiózusak. A legfontosabbak azok a pillanatok, melyekben úgy érezzük, valaki megérintett."

"Ne zsúfoljátok tele lelketeket haszontalan gondolatokkal. Minek rágódni a múlton, elébe menni a jövőnek? Maradjatok a jelen pillanat egyszerűségében."

"Az élet egy folyamatosan változó mozgás: a gyermek születése a csecsemő halálát jelenti, aztán a kamasz megszületése a gyermek halálát. "

"Nincs semmi, ami állandó: a nap és a hold felkel, majd lenyugszik; A tiszta, áttetsző napot a sötét, sűrű éjszaka követi. Minden változik, óráról órára."

"Az elmúlás a harmónia egyik alappillére. Ha nem harcolunk ellene, összhangban vagyunk a valósággal."

"Állandónak tekinteni azt, ami csak átmeneti, Hiú ábránd."

"Ha tudatában vagyunk az elmúlásnak, ugyanakkor számításba tudjuk venni az emberi létben rejlő hatalmas lehetőségeket, sürgető érzés tölt el bennünket."

"Ugyanúgy, ahogy az utazó áll meg egy pihenőhelynél, a létezés útján haladó lélek is csak elidőzik egy életben."

"Testünk ez az eszköz, csak rövid ideig áll rendelkezésünkre: Erre az életre."

"Ahogy egy ruhadarab idővel elrongyolódik, úgy fogy az élet percről percre."

"Mindannyian haldoklunk, a halál csak idő kérdése.
Egyesek egyszerűen hamarabb halnak meg, mint mások."

"Ti a pillanatokkal törődjetek, az órák majd törődnek magukkal."

"Helyzetünket paradicsomiként vagy pokoliként is megélhetjük, minden a felfogásunktól függ."

"Ne utasíts el könnyelműen jó cselekedeteket,
Csak mert azt hiszed, kevéssé segítenek.
Idővel a vízcseppek
Egy óriási edényt is megtelítenek."

"Számos szabad tettünk eredménye vagyunk, s ezekért egyedül mi magunk vagyunk felelősek."

"Csakis folyamatos gyakorlással szilárdulnak meg szokásaink, és csakis így tudunk elszántan ellenállni negatív hajlamainknak."

"Tetteink, szavaink és gondolataink meghatározzák karmánkat, vagyis azt, hogy boldogság vagy szenvedés lesz-e osztályrészünk."

"Amikor úgy érezzük, hogy elakadtunk és zűrzavar uralkodik körülöttünk, a legjobb háttérbe lépni egy kicsit, időt szánni a gondolkodásra, és emlékezetünkbe idézni a végcélt: Valójában mitől leszünk boldogok?
Aztán ezek alapján fogjuk újrafogalmazni, mi a legfontosabb számunkra."

"Nincs semmi okos dolog, ami azt sugallná, hogy ne légy boldog."

"Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés, a harag, a féltékenység és a félelem, valójában nem rossz dolgok, hanem:
tiszta pillanatok, amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el."

"Általában azt gondoljuk, hogy a bátor emberek nem félnek semmitől.
Valójában pedig bensőséges viszonyban állnak a félelemmel."

"A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetnünk a fájdalmat magát attól a fájdalomtól, amit mi okozunk csupán azzal, hogy rá gondolunk.
A félelem, a düh, a bűntudat, a magány és a reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók,
Amelyek képesek felerősíteni a szenvedést."

"Megtanulni élni nem más, mint megtanulni elengedni."

"Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége.
Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét."

"Szívünk a törés helyén is megerősödhet."

"A szenvedés az emberi tapasztalás része.
Az emberek fájdalmat okoznak egymásnak,
mi fájdalmat okozunk másoknak ,és a többiek fájdalmat okoznak nekünk.
Ennek felismerése nem más, mint tiszta látásmód."

"Amikor megtaláljuk helyünket, rádöbbenünk, hogy rendíthetetlenek vagyunk."

"Csak a jelen pillanat a miénk, ez a kivételes és örök pillanat,
mely a szemünk előtt nyílik és bontakozik ki, éjjel és nappal."

"Gondolkodjunk el azon, mi az, ami valóban értékes,
mi ad értelmet az életünknek, és e szerint rangsoroljunk."

"Mindannyiunknak hallatnunk kell saját oroszlánüvöltésünket-, rendíthetetlen bátorsággal ki kell tartanunk-, mikor mindenféle kétség, kín és félelem gyötör bennünket, hogy kinyilvánítsuk az ébredéshez való jogunkat."

"A lelkünk és csakis a lelkünk az, ami leláncol vagy felszabadít bennünket."

"A saját magunk iránt érzett könyörület képessé tesz bennünket arra, hogy a neheztelést megbocsátássá változtassuk, a gyűlöletet barátsággá és a félelmet minden lény iránti tiszteletté."

"A gyűlöletre az egyetlen válasz a szeretet."


"Nem létezik mester, nem létezik vezető, nincs senki, aki megmondhatná nektek, mit kell tennetek."

"Az élet legfőbb célja, hogy helyesen éljünk, helyesen gondolkodjunk, helyesen cselekedjünk.
A lélek elsorvad, amikor minden figyelmünket a testre összpontosítjuk."

"Az erő nem a fizikai képességekből fakad. A legyőzhetetlen akarat a forrása."


Buddha idézetek 12:

"Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feldurja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére. Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbbutóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni." (Buddhista tanmese)

"Az vagyunk, amit gondolunk. Mindaz, ami vagyunk, a gondolatainkból táplálkozik. Gondolatainkból építjük fel a világunkat." (Buddha)

"Könnyebb száz világi vágyat meghódítani, mint egyről lemondani." (Buddha)

"Az élet nehéz.
Nagy igazság ez, a legnagyobb igazságok egyike.* Mégpedig azért, mert ha valóban beláttuk, akkor már felül is emelkedtünk rajta. Amikor valóban értjük - fölfogjuk és elfogadjuk -, hogy az élet nehéz, megszűnik nehéznek lenni. Mert amint elfogadjuk, az a tény, hogy nehéz, nem számít többé.
Az élet nehéz voltának igazságát a legtöbb ember nem látja át teljes mértékben. Többé-kevésbé állandó jelleggel sopánkodnak az emberek, halkan vagy fennhangon panaszolják föl terheiket és gondjaikat, mintha kirínának az élet egyébként könnyű hátteréből, vagy abból az életből, amely ha nem könnyű is, mindenesetre méltányos volna, ha az lenne. Halkan vagy fennhangon hirdetik hitüket, mely szerint nehézségeik egy megkülönböztetett nyavalya, amely csak őket sújtja vagy családjukat, törzsüket, osztályukat, fajtájukat vagy akár fajukat, de senki mást." (M. Scott Peck: A járatlan út)

*Buddha "Négy Igazsága" közül ez az első: "Az élet szenvedés."

"Nem könnyű dolog a sok (filozófiai, vallási és egyéb) rendszerből kiválasztani a helyeset; az egyik ezt választja, a másik azt, a bölcs - egyiket sem." (Buddha)

"Az egészség a legnagyobb ajándék, az elégedettség a legnagyobb gazdagság, a hűség a legjobb kapcsolat." (Buddha)

"Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy tovább adni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad." (Buddha)


„Tetteink, szavaink és gondolataink meghatározzák karmánkat, vagyis azt, hogy boldogság vagy szenvedés lesz-e osztályrészünk."

„Amikor úgy érezzük, hogy elakadtunk és zűrzavar uralkodik körülöttünk, a legjobb háttérbe lépni egy kicsit, időt szánni a gondolkodásra, és emlékezetünkbe idézni a végcélt: Valójában mitől leszünk boldogok? Aztán ezek alapján fogjuk újrafogalmazni, mi a legfontosabb számunkra."

„Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés, a harag, a féltékenység és a félelem, valójában nem rossz dolgok, hanem: tiszta pillanatok, amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el."

„Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét."


„Az egész univerzumot behálózza az ok-okozat törvénye. Nincs egyetlen dolog, egyetlen esemény-sem a belső, sem a külső világban-, amelynek ne lenne oka, és minden oknak szükségszerűen ki kell váltania valamilyen hatást."


„Számos szabad tettünk eredménye vagyunk, s ezekért egyedül mi magunk vagyunk felelősek."

„Gondolkodjunk el azon mi az, ami valóban értékes, mi ad értelmet az életünknek, és e szerint rangsoroljunk."

„Ne zsúfoljátok tele lelketeket haszontalan gondolatokkal. Minek rágódni a múlton, elébe menni a jövőnek? Maradjatok a jelen pillanat egyszerűségében."

„Nincs semmi, ami állandó: a nap és a hold felkel, majd lenyugszik; A tiszta, áttetsző napot a sötét, sűrű éjszaka követi. Minden változik, óráról órára." „Az erő nem a fizikai képességekből fakad. A legyőzhetetlen akarat a forrása."

„Ti a pillanatokkal törődjetek, az órák majd törődnek magukkal."

„Testünk, ez az eszköz, csak rövid ideig áll rendelkezésünkre: Erre az életre."

„Csakis folyamatos gyakorlással szilárdulnak meg szokásaink, és csakis így tudunk elszántan ellenállni negatív hajlamainknak."

„Mindannyian saját tetteink rabszolgái vagyunk: Miért haragudnánk emiatt másokra?"

„Életünk legfontosabb dolgai nem rendkívüliek vagy grandiózusak. A legfontosabbak azok a pillanatok, melyekben úgy érezzük, valaki megérintett."

„Az elmúlás a harmónia egyik alappillére. Ha nem harcolunk ellene, összhangban vagyunk a valósággal."

„Ha tudatában vagyunk az elmúlásnak, ugyanakkor számításba tudjuk venni az emberi létben rejlő hatalmas lehetőségeket, sürgető érzés tölt el bennünket."

„Ugyanúgy, ahogy az utazó áll meg egy pihenőhelynél, a létezés útján haladó lélek is csak elidőzik egy életben."


„Ahogy egy ruhadarab idővel elrongyolódik, úgy fogy az élet percről percre."


„Helyzetünket paradicsomiként vagy pokoliként is megélhetjük, minden a felfogásunktól függ."

„Ne utasíts el könnyelműen jó cselekedeteket, csak mert azt hiszed,kevéssé segítenek. Idővel a vízcseppek Egy óriási edényt is megtelítenek."


"Amit gondolunk, azzá' leszünk."


„Az élet egy folyamatosan változó mozgás: a gyermek születése a csecsemő halálát jelenti, aztán a kamasz megszületése a gyermek halálát."


„Nincs semmi okos dolog, ami azt sugallná, hogy ne légy boldog."


„Általában azt gondoljuk, hogy a bátor emberek nem félnek semmitől. Valójában pedig bensőséges viszonyban állnak a félelemmel."


„A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetnünk a fájdalmat magát attól a fájdalomtól, amit mi okozunk csupán azzal, hogy rá gondolunk. A félelem, a düh, a bűntudat, a magány és a reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók, amelyek képesek felerősíteni a szenvedést."


„Megtanulni élni nem más, mint megtanulni elengedni."


„Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet,hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét."


„Szívünk a törés helyén is megerősödhet."


„A szenvedés az emberi tapasztalás része. Az emberek fájdalmat okoznak egymásnak, Mi fájdalmat okozunk másoknak, és a többiek fájdalmat okoznak nekünk. Ennek felismerése nem más, mint tiszta látásmód." „Amikor megtaláljuk helyünket, rádöbbenünk, hogy rendíthetetlenek vagyunk."


„Csak a jelen pillanat a miénk, ez a kivételes és örök pillanat, mely a szemünk előtt nyílik és bontakozik ki éjjel és nappal."


„Mindenki maga irányítja sorsát; mi magunknak kell megteremtenünk boldogságunk okait. Csak mi tartozunk ezért felelősséggel, senki más."


„A lelkünk és csakis a lelkünk az, ami leláncol vagy felszabadít bennünket."


„A gyűlöletre az egyetlen válasz a szeretet."


„Nem létezik mester, nem létezik vezető, nincs senki, aki megmondhatná nektek, mit kell tennetek."


„Az élet legfőbb célja, hogy helyesen éljünk, helyesen gondolkodjunk, helyesen cselekedjünk. A lélek elsorvad, amikor minden figyelmünket a testre összpontosítjuk."


„A tények nem ijesztőek, de ha nem akarsz szembenézni velük, ha hátat fordítasz nekik, és menekülsz előlük, az már ijesztő." „Amikor a víz vízhez ér, az nem találkozás, hanem egyesülés."

 



Kapott hát egy virágcsokrot.

- Tulipántkát is rajzolj bele - mondta Erika, és Simf belerajzolt hármat is.

Később Erika egy halat kért.

- Delfint, cápát vagy pontyot? - nagyképűsködött Simf, mert azt gondolta, halat rajzolni pofonegyszerű.

- Halat! - mondta Erika.

Simf háta feszülő ív a papír fölött, Erikáé is, pedig ő csak nézi, hogyan születik a hal. Hal?

- Ez egy bomba - mondja Erika.

- Nono - tiltakozik Simf -, ide nézz!

A bomba csúcsára szemet rajzol, szájat, kopoltyút.

- Jaj, pislog! - tapsol Erika.

Valóban, a bombaforma hal pislog, kacsingat, biztatja Simfet. Ő meg, mint egy fenomén, uszonyokat rajzol a halnak, hátuszonyt, hasuszonyt, oldaluszonyt, pótuszonyt, pikkelyeket, és megkérdezi a haltól:

- Kezet akarsz?

A hal rázza a fejét.

- Akkor mivel fogsz kezet? - kérdezi Erika.

- Az uszonyommal - mondja mély hangon a hal, és nyújtja az uszonyát.

A bombaforma hal is beköltözött Erika fiókjába a retemetesz meg a kancsal krokodil mellé, s nemsokára odaköltözött az úthengerrel szétlapított farkas is.

Igen, a farkas. Hát őkelme nem a legszebbre sikerült. A fogsora az gyönyörű volt. Mint a fűrész. De a teste, a teste bizony egy kicsit ellapult.

- Erre ráment az úthenger - mondta Erika.

- Jaj! - szisszent föl a farkas.

Gyorsan bekötözték, injekciót kapott meg aszpirint. Meg is gyógyult azon nyomban. Csattogtatta a fogát, és azt mondta:

- Én vagyok a világ legszebb, legegészségesebb farkasa.

És hát persze hogy ő volt.

- Te olyan gyönyörűen rajzolsz! - mondta Simfnek elérzékenyülve Erika.

Utolsónak a csánk nélküli, szögletes ló költözött be a kislány fiókjába.

- Milyen állatot a legnehezebb rajzolni? - kérdezte Simfet Erika.

- Lovat.

- Akkor rajzolj nekem egy lovat.

Hi-hú, fészkelődött Simf, még hogy lovat, de mit tehetett, nekilátott. A fülén kezdte. A fül szép is lett, de ami az egész lovat illeti, meglehetősen szögletesre sikerült.

- Ej-haj - mondta Simf -, nincs csánkja.

- Ennek? - méltatlankodott Erika. - Öt csánkja is van. Gyönyörű öt csánkja. És nézd, milyen szépen fut!

A ló hátracsapta a fejét, és körülszáguldotta a papírt. Csak úgy porzott a lába nyoma.

Aztán Simf nagyon sokáig nem találkozott Erikával. Utazni kezdett, végigszáguldozta a világot. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt. Egy helyet keresett, ahol majd tüzet rak, melengeti a kezét, és azt kiáltja: boldog vagyok! Rakott is tüzet, melengette is a kezét, de kiáltani csak azt tudta: jaj de boldogtalan vagyok! Jaj de keveset tudott Simf arról, mit kell tennie az embernek, hogy egyszer csak szétkiálthassa a boldogvagyokot. Így hát utazott. Kelő napjait mindig más hegyek dajkálták, nyugvó napjait mindig más hegyek temették. Jött és ment, ment és jött, futott és szaladt, járt és kelt.

S ahogy így bolyongott, kujtorgott, csavargott, lerajzolt magának mindent, amit látott. Hegyeket, házakat, templomokat, madarakat, kengurukat és sörényes hangyászokat. Eleinte nem nagyon ismert volna rá senki, hogy mit ábrázolnak a rajzok, de aztán Simf megtanult rajzolni. Pompás krokodilokat rajzolt és pompás halakat meg pompás farkasokat és igen-igen pompás lovakat.

Pompás, pompás, pompás - mondogatta Simf, és egyszerre csak úgy érezte, hogy nem jelent ez a szó semmit. Semmit, semmit, semmit.

S ekkor keveredett vissza a régi asztalhoz, a régi szobába, ott találta a régi ceruzákat, a régi papírokat, és benyitott hozzá Erika. Azzal, hogy "sírnak".

És, mondom, Simf rögtön tudta, kikről van szó.

- Mert egy társ kell nekik - mondta Erika. - A krokodilnak egy krokodil, a halnak egy hal, a farkasnak...

- Értem! - rikkantott közbe Simf (pedig dehogy értette), és megragadta a ceruzát.

Erika gyanakodva nézett a krokodilra.

- Ez nem bandzsa - mondta.

Simf fölpillantott.

- Nem - mondta, és érezte, hogy a mellkasát nyomja belülről valami.

- Tulipántkája sincs.

- Nem kérte - suttogta Simf.

- Egy szót se szólt. Talán nem is tud beszélni.

A nyomás odabent.

És a halnak nem volt se pótuszonya, se mély, se magas hangja, árván karcsúskodott és izmoskodott a farkas, s a ló, a ló meg, nézd, csánkokkal, kényes hajlatokkal ékes, befont sörénnyel lobogó.

- Szépek - mondta Erika szomorúan.

Simfnek csak úgy döngött a szíve. Legalább egy szólalt volna meg, legalább egyetlenegy! De a pompás rajzok meg se pisszentek.

- Retemeteszt is - kérte Erika.

És Simf izzadt és reszketett, vonalazott és satírozott. De semmi, semmi, semmi. Ez nem retemetesz.

- De hiszen te rajzoltad! Nem emlékszel rá?

- Dehogynem - mondta Simf, dömm-dömm, a szíve -, de most már nem tudok, láthatod, nem tudok retemeteszt rajzolni.

Erika szelíden kivette a kezéből a ceruzát, kacskaringókat húzott, egyeneseket, görbéket, és ni csak, egyszerre ott volt a másik retemetesz, a vidám szemével, a szomorú szemével, az alvásra használatos szemével, a kacsintós szemével, a mosolygó szájával, a fütyörésző szájával, a lebiggyesztésre alkalmatos szájával, a rengeteg kezével s a hetvenkét lábával.

- Oda nézz - kiáltott Erika -, retemetesz!

Dömm-dömm, dobogott Simf szíve, dömm-dömm, dörömbölt szomorúan.

Most már tudta, hol kellett volna tüzet raknia.

STREGOVÁC

Ezer éve nem látott barátokat a legnagyobb marhaság meglátogatni - gondolta Simf. De vitte a lába. Kipp-kopp, mint egy okos szerkezet, a lába rátalált a vadidegen városkában a vadidegen utcára. Kipp-kopp. A lábra hallgatni kell, néha a lábra kell hagyatkozni - gondolta Simf. Kipp-kopp.

A rozoga kertkapu tárva-nyitva, hopp, talán be se szokták csukni. A félrebillent, megfeketedett léckapu fölöslegesnek tetszett. Igen, a szemérme miatt - gondolta Simf -, ilyen állati szemérmes embert azóta se láttam.

Ahogy görnyedten ül a menza asztalánál. Egy burok van körülötte. Vaskossága anyagtalanul kiterjed, ott feszül az arca előtt, a szeme előtt, vaskossága óvja a térdét, mellét, hozzáférhető szíve hozzáférhetetlen.

Simf agyán átvillan, hogy vaskaput képzelt ide. Feketét. Ha nyitva van, akkor se lépjen be csengetés nélkül az ember.

A léckapu, mint egy kifáradt harcos. Nagy elszánás újkorában se lehetett benne.

Murva csikorgott a talpa alatt. Sok virág jobbról és balról. Összevissza dőlt szárak és hetyke gazok. Valaki valamibe belekezdett. Aztán magára hagyta a virágait. Amott szőlőlugas. Kemény, már-már kegyetlen arcél. Rend, gléda, permettől pöttyös levelek. A szőlő nem akart szót váltani a virágokkal. Mintha a virágok nem is léteznének. A szőlő azért olyan, mert ott vannak a virágok.

Zörgés, durranás, bőgés, tramtata.

- Fel a kezekkel, idegen harcos!

Simf megadóan feltartja a kezét.

Amazok ketten, ott előtte a murván, tollasan, kardosan, puskásan.

A nagyobbik: kő, jó vaskos, vaskossága jólesően nyomja Simf mellét, a kicsi, mint a fény, szárnyra kapni készülő könnyűség. A nagy mogorva arccal szegezi neki a kardot, a kicsi mosolyog, micsoda kék szem, gondolja Simf, a keze fönt.

- Ki vagy?

- Második Rákóczi Ferenc - mondja.

A nagyobbik homlokán ráncok.

- A fejedelem?

- Az. Erre vezettek száműzetésem útjai - teszi hozzá nyakatekerten.

- Leengedheted a kezed - mondja a nagyobbik, és a kicsihez fordul. - A fejedelem.

- Éljen! - kiált a kicsi, és kitárt karokkal szédibabázik.

- És ti kik vagytok?

- Indiánok.

- Kuruc vagy labanc indiánok?

- Kurucok! - kiált a nagyobbik, a kicsi meg bevágtat a virágágyásba, csapkod a fakarddal, és ordít:

- Kurucok, kurucok, kurucok!

Második Rákóczi Ferenc diadalüvöltések közepette vonul a házba.

- Megőszültél - mondja.

A férfi bólint, régi vaskossága nem hagyta el. Szemérme sem.

Meg kéne ölelni - gondolja Simf -, de csak a kezét szorongatja. Vaskossága már kőből való. Csigabiga. Simf mosolyog, a vaskosság meg ragyog.

- Ó, olyan sokat beszélt magáról - mondja a nő, Simf megbűvölten áll fel, körüllengi a szalmasárga haj, az égkék szem fénye.

- Micsoda szép feleséged van! - mondja akaratlan, és már tudja is, hogy hibázott, a nő lebegőn elfordul, hogy melle szép íve felvillanjon a vendég előtt, a férfi vaskossága megszűnik ragyogni, a szék reccsen alatta, a háromszoros súly nyomja a széket.

- Üldöznek? - kérdezi a nagyobbik gyerek.

Simf rázza a fejét.

- Nem. Győzelmes csatára készülök. A szárnysegédemet várom.

- Tegyél föl egy kávét - mondja a nő. - Ja, és bort. Iszik? Remélem, iszik.

Simf bólint, a vaskos férfi lassú, levegőtördelő mozdulatokkal feláll, hallatszik a konyhából a poharak csörömpölése.

- Ó, maga jár-kel a világban! - mondja a nő elragadtatással. - Arról a nagy útjáról olvastunk. Az csodálatos lehetett.

- Igen, járok-kelek - mondja mogorván Simf, a nő megérinti a vállát. Mint a láng, a keze. Égett, vörös folt Simf vállán. A konyhában rikoltozik a kávédaráló.

- Jöjjön, megmutatom a lakást.

Simf kelletlenül föláll.

- Mikor jön a szárnysegéded?

- Bármikor itt lehet.

- Menjetek játszani! Egy-kettő, ki az udvarra!

- Stregovácnak hívják - mondja Simf -, egy nagy aranylánc függ a nyakában. Nemsokára meghalljátok a lódobogást.

- Lovon jön?

- Persze. Majd meglátjátok, Stregovác lova a legszebb a világon.

- Na, egy-kettő!

A fiúk kitódulnak az ajtón.

A nő arcát megszínezi a vér, tekintete sárgarigóruhába öltözött karvaly. Hess!

- Tudja, mi ki sem mozdulunk innen, a lugasában babrál, meg az a rettentő kémia... Maga is annyira szereti a kémiát?

- Nem - mondja Simf őszintén, és szívből sajnálja, hogy nem szereti annyira a kémiát.

- Mit kellett rimánkodnom, hogy ezt végre megcsináltassa! Nézze.

Egy újdonatúj ajtót nyit ki, látszik, most törték a falba. Üvegezett, félkész szobába vezeti Simfet, malterfoltok odabent, a fal még vakolatlan.

- Nem akarta, azt mondta, hogy négy szoba elég. - Simfre mosolyog. - Kicsit maradi.

- Ilyen volt mindig - mondja Simf. - A legrendesebb volt, akit valaha is ismertem.

- Igen - mondja boldogan a nő, mintha egy elmarasztaló ítéletet írna alá -, igen, nagyon rendes - és úgy fordul Simf felé, hogy a melle súrolja a karját.

A férfi burája már áttörhetetlennek tetszik, száz kilométerre ül tőlük. Simf melléje húzza a székét, régi rossz cipőik jutnak eszébe meg a közösen hordott télikabát.

- A télikabátra emlékszel?

Talán emlékszik. A gyerekek berontanak.

- Még nem jön. Kint voltunk az utca végén. Mikor jön?

- Már alig kell várni - mondja Simf.

- Kicsoda? - kérdezi a nő, s közben a karja hófehér.

- A szárnysegédje. Táltos paripán.

- Ó, de vicces ember maga! - nevet a nő.

- Nem vagyok vicces. - Simf a földet nézi maga előtt. - Stregovácot várom. Azért jöttem, mert itt kell találkoznunk. Én Második Rákóczi Ferenc vagyok.

A nő most már harsányan nevet. Egy hang se igaz a nevetéséből.

- Látja, ez is hiányzik az életünkből. A játék. Csak a robot, a robot. Élni kellene már kicsit, élni!

A férfi hirtelen kiemelkedik gubbasztó pózából.

- Aranysarkantyúja lesz Stregovácnak - mondja -, és éles szögekkel kivert ezüstbuzogánya.

- Hurrá! - kiáltják a fiúk.

- Most már ne bolondítsák őket - mondja a nő -, úgyis olyan fantáziálósak. A múltkor is...

- Átugrat a kerítésen - szakítja félbe a vaskos férfi, már újra ragyog -, körülvágtázza a házat. Előre, győzelemre, Stregovác!

- Előre! - üvöltenek a fiúk, lobogtatják fakardjukat.

- És színházban se voltunk már hónapok óta - mondja a nő -, látja, megmozgathatná egy kicsit a barátját.

- Minden győztes csata után tárogatót hallgatunk. Mert győzünk, igaz, fejedelem?

- Győzünk - bólint Simf.

- Egészen megvadulnak, ne csinálják ezt velük.

- Nem csináljuk, értse meg, hogy Stregovácot várom - mondja a kelleténél hangosabban Simf, és a düh piros lencsékkel pöttyözi tele a pofacsontja környékét, szemét az angyalarcú nőre emeli, tekintete akaratlan végigfut ívelt, hosszú nyakán, duzzadó mellén s a két varázslatos comb közé ékelt háromszögön, dühe kitágítja nyaka ereit, arcán a vörös lencsék összeolvadnak. Hű, de kívánja ezt az asszonyt!

- Stregovác jönni fog! - üvölti, és szeretné átkarolni barátja vaskos vállát, hogy érintésétől erő és igazság szállja meg, de már nincs szükség érintésre sem, a vaskos férfi kiegyenesedett, fénylik és kiabál.

- Stregovác jönni fog!

- Stregovác, Stregovác! - üvöltik a fiúk.

- Őrültek, őrültek vagytok - riad meg a nő -, tiszta őrültek! - És ekkor paták csattogása, vörös sörény villan fel az ablakban, ott vágtázik a ház körül egy kuruc vitéz.

- Stregovác! - kiáltják a fiúk.

- A virágaim, a virágaim - ordít eszelősen a nő -, letapossa a virágaimat!

Kirohannak a kertbe, Stregovác a gazba fulladt virágok között feszít vörös paripáján, baljában csillog ezüstbuzogánya.

- Fejedelem, indulhatunk.

- Ezek kurucok - mutat maga mellé Simf, Stregovác bólint, a két fiú, a férfi meg Simf felpattannak Stregovác lovára, a ló szökellve indul.

- A virágaim, jaj, a virágaim! - sikolt a nő, de Stregovác lovának patája nem is érinti a virágokat. Száguld a két gyerekkel, a férfival, Stregováccal és Simffel. Egyre kisebbedik.

CSAPDA

Belépett egy kiskölyök, nevetségesen pici farmernadrágban, fehér, rövid ujjú trikója elején egy háromárbocos kalózhajó pompázott, kékkel volt ugyan kivarrva, de nem lehetett más, csak kalózhajó. A kocsmában levők tekintete elsurrant a srác feje fölött, szakadatlan folyt tovább az elszórt rikkantásokkal, röhejekkel elegy zsongás. Pedig a fehér trikós kölyök vonzotta a szemet, a füst megritkult körülötte, szégyenlősen a mennyezet felé sompolygott, meg be a kocsma sötét zugaiba. A füst észrevette a gyereket.

Körülnézett. Arcán a hadvezérek harciassága és a titkos küldetésben járók óvatoskodó ravaszsága. Valamit forralt. Az asztalok fehér kővel lerakott utat hagytak a söntéspultig. Egyetlen fekete kő árválkodott közöttük, közelebb a bejárathoz, az út tengelyétől kicsit jobbra. Nagyon szerény, nem hivalkodó fekete kő. Ki törődött a létezésével? Ki vette addig észre? Nyilván senki.

A gyerek azonban alaposan megnézte, előredőlt, olyan fél guggolásfélébe ereszkedett (ennek nagy mesterei a gyerekek), a kezét a térdére támasztotta.

Szemvillanásig tartott az egész, mert a kölyök észrevett valakit a bejárat felől közeledni, és villámgyorsan az egyik oszlop mögé ugrott. A férfi láthatta a kalózhajóval ékes gyereket, nemcsak a mozdulatot, ahogy az oszlop mögé ugrott, de a kukucskáló fejet is. De úgy látszik, tudta a szabályokat. Mert kitartóan az ellenkező irányba nézett, erőlködött, hogy szemmeresztgetése tökéletesnek tűnjék, s amikor riadtságot mímelve újra meg újra végigpásztázta a kocsmát, az oszlop mögül diadalmas vigyorral kandikáló fejet levegőnek tekintette.

Alacsony, harminc körüli, hízásra hajlamos, de még korántsem kövér, mosolyra kész arcú férfi volt.

- Hol ez az Al Capone? - tanácstalankodott az ajtóban, mintegy magának téve föl a kérdést, de ahhoz megfelelő hangerővel, hogy maga a diadalmas Al Capone is tudomást szerezzen rejtőzködése tökéletességéről.

A kérdés után kettőt lépett.

Mind ez ideig csak kettejük magánügye volt a kisded intermezzo, a kocsma rájuk sem hederített. De a második lépésnél minden merőben megváltozott. A kölyök ugyanis előreugrott rejtekéből, és lenyűgöző diadallal elrikkantotta magát:

- Benne vagy! Föl a kezekkel!

A férfi szerencsétlen arccal lendítette magasba a kezét, s nem lehetett tudni, ábrázata bizonytalansága fogságba esésének vagy annak az egyszerű ténynek tudható-e be, hogy nem tudta, miben van benne. Föltartott kézzel végignézett magán, rendellenességek után kutatott, először a bal, aztán a jobb lábán siklott végig a tekintete, s akkor már fészket vert benne a gyanú. Jobb lába ugyanis a fekete kövön állt.

- A csapda! - kiáltotta Al Capone, miközben arcára egy csapdával vadászó indián törzs összesített ravaszsága sűrűsödött.

A férfi sziszegett, fájdalmasan mozgatta a jobb lábát. Fel is emelte volna, de a csapda szemmel láthatóan nem engedte.

A kocsma már figyelt. A kissé bizonytalan tekintetek gyújtópontjában állt a felemelt karú férfi és a harcias Al Capone. A hátrább ülőknek kissé fel kellett emelkedniük, hogy Al Caponét is láthassák. A férfi fájdalmas ábrázata láttán Al Capone arcára némi szánalom költözött. Lehajolt, megtapogatta a csapdát, és guggoltából felnézett a felemelt karú áldozatra.

- Fáj? - kérdezte.

- Nagyon - mondta az áldozat. - Ripityára zúzta a bokámat. Elengedhetnél.

- Fizetsz hadisarcot?

- Egy málna hadisarcot kapsz.

- Helyes - mondta Al Capone, még mindig guggolva -, leengedheted a kezed.

Szakszerű mozdulatokkal kiszabadította a csapdába szorult lábat. A férfi sántikálva odébbállt. A gyerek még mindig a csapdát fogta.

- Vigyem - kérdezte -, vagy húzzam fel újra?

- Nem bánom - mondta a férfi -, legalább más is megtudja, mi a magyarok istene.

Nem volt idejük leülni, mert egy malaclopós úr jelent meg a bejáratnál.

- Figyeld! - suttogta Al Capone.

A férfi figyelt, és figyelt az egész kocsma. A malaclopós észrevette a rá irányuló tekinteteket, zavarodottan megállt, végigsimított borostás agárarcán. Netán azt hihette volna, régies malaclopója váltotta ki ezt a közfigyelmet, ha nem törzsvendégként érkezik, aki napjában többször is megfordul itt a legkisebb feltűnés nélkül. Segélykérően nézett a söntéspultnak támaszkodó pincérre, aki olyasforma ember volt, mint ő, szikár, borostás arcú, csak kissé idősebb. A pincér jóságosan, biztatóan ránevetett, de a malaclopós figyelmét nem kerülte el a mosolyában bujkáló ravasz cinkosság. Azért megindult befelé, s második lépésénél felrivallt a kocsma:

- Benne van!

A malaclopós megmerevedett, most már végleg nem tudta mire vélni, mi történik.

- Csapdában vagy - mondta az apró, fellüktető csendszigetben Al Capone, és a malaclopós jobb lábára mutatott. Az lenézett a lába alá, meglátta a fekete követ.

- Milyen csapda?

- A gyerek... tudja, hogy van - mondta mentegetőzve a férfi Al Capone asztalától.

Az agárképen ekkor egymillió ránc gyűrődött, szép, ívelt, harmonikus rovátkák. A vadidegen is láthatta: mosolyog.

- Ojjé - mondta -, kiszabadítanál?

Al Capone szolgálatkészen felugrott, kibogozta a csapdába szorult lábat, s most a malaclopóstól kérdezte meg:

- Visszategyem?

- Világos - mondta ő -, tedd csak vissza.

Sokáig nem jött senki, csak a pincér járt fel s alá a rendelésekkel, de a veszélyes helyet valamennyiszer nagy ívben elkerülte. Aztán mégis elérte a végzet, mert egy figyelmetlen hátralépésnél (a szomszédos asztalt rendezgette) belecsúszott a sarka a csapdába. A kocsma megint felrivallt. A malaclopós arcán, ha lehet, most még több ránc gyűrődött, s a tűzkeresztségen átesettek jogán odakiáltott a kisfiúnak:

- Ne engedd ki, csak ha fizet egy fél pálinkát!

A gyerek a málnája fölül az apjára nézett.

- Mit bámulsz, tiéd a csapda!

- Most lépjen le, aki nem akar fizetni! Csapdában van a pincér! - rikkantott valaki.

- Hű, engedj el gyorsan - mondta már szinte nem is tettetett rémülettel a pincér -, meglógnak a pénzemmel!

- Fizetsz neki egy fél pálinkát? - kérdezte hivatalos hangon Al Capone.

- Fizetek - mondta sietve a pincér, mire Al Capone kiszabadította.

A pincér, jobb lábát szemmel láthatóan húzva, odasántikált a pulthoz, és azt mondta a csaposnak:

- Egy felet az úrnak.

Az ezerráncú boldogan a fiú felé emelte a poharat, és azt mondta:

- Egészségedre, Hüvelyk Matyi.

De már jött is a következő áldozat, egy daliás úr, látszott, most lépett ki az autójából, nemcsak abból, hogy lóbálta a slusszkulcsot. Lélegzetvisszafojtva figyelték, s mikor a slusszkulcsos könnyedén átlépett a csapdán, csalódottan felmorajlott a nép.

Aztán egy vállig érő hajú huligán jött. Beletrafált. A hangorkántól megmerevedett, kicsit meg is ijedt. De aztán nagyon könnyedén rájött, hogy csapdában van, majdnem olyan könnyedén, mint a malaclopós. Aztán egy szenesember, egy katona, egy réz óraláncos meg egy füles sipkás léptek a csapdába. A katonát Al Capone kénytelen volt elsősegélyben részesíteni, mert valószínű, eltörte a bokáját a csapda. Az injekció azonban használt, a katona viszonylag peckes léptekkel jutott el a pultig. Aztán egy kövér, dupla tokás, kopasz úr jött, ő volt az első, aki bal lábbal lépett bele. Amikor a tömeg felvisított az örömtől, ő is megállt. "Csapdában van" - mondták neki, de a kövér úr lebiggyesztette a száját, azt mondta: "Marhák", és továbbment.

A pincér arcán méla undor vibrált, amikor az asztalához ment, és oda se nézett, amikor megkérdezte: "Mi tetszik?" A dupla tokájú úr kétségtelenül rontott a mulatságon, de mikor újabb gyanútlanok estek áldozatul, látszott az arcán, szégyelli magát, bánja már, hogy nem hagyta magát megfogatni a csapdával.

Aztán fölállt a férfi meg a gyerek. Al Capone az ajtóban megfordult, és a csapdára nézett.

- Itt hagyjuk? - kérdezte az apját.

- Miért, arany?

- Az - suttogta titokzatosan a gyerek -, meg ezüst.

- Akkor hozd.

Al Capone visszament, fölmarkolta a csapdát. Mikor az apjához ért, jobb kezéből a baljába tette, hogy megfoghassa az apja kezét.

Így mentek el kézen fogva. Al Capone kissé görnyedten lépkedett.

- Ni csak - mondta valaki -, úgy megy az a gyerek, mintha cipelne valamit.

- Hát persze hogy cipel. Nem látja, egy csapda van nála? - mondta szomorúan a malaclopós.

MESE EGY SZEMBEJÖVŐRŐL

Ennek az embernek, aki szembejött, irtózatosan nagy feje volt.

Mint egy ház, mint egy gáztartály, mint egy uborkaszállító vagon.

Dörr-bömm-dörr, hegygerincekre taposott meg városokra.

Azazhogy nem is volt akkora feje.

Csak, mint egy krumplifőző denfer, mint egy szapuló, mint egy abáló üst.

Bimm-bumm-bimm, folyókra lépett, hidakra, ligetekre.

Tulajdonképpen alig volt nagyobb a feje a normálisnál.

Mint egy jól megtermett úritök, egy rózsaszín luftballon, egy felfújt marhahólyag.

Csirr-csörr-csirr, házakra lépett, virágoskertekre, játszóterekre.

Mondhatnánk azt is, normális nagyságú feje volt.

Mint neked, nekem vagy neki.

Tipp-topp-tipp, pásztorkutyákra lépett, csűrökre, búzaföldekre.

Nem is volt normális nagyságú feje. Kisebb volt.

Mint egy konzervdoboz, mint uborka, mint egy nagyobbfajta alma.

Csisz-csosz-csisz, kismalacokon, pipacsokon, ingecskéken csoszogott.

Persze, egészen kicsi feje volt.

Mint egy gombostűfej, mint egy mákszem, mint egy ruhatetű.

Sity-suty-sity, szép formákon, virágillaton, álmokon lépkedett.

Ennek az embernek, aki szembejött, egyáltalán nem is volt feje.

A VÁROS MEGMENTÉSE

Egy sűrű szemöldökű fickó jött oda hozzám. Azt mondja: "Apám, nagyon fontos ügyről van szó."

De ez a sűrűszemöldökű nem volt olyan, mint aki fontos dolgokról beszélhet. Azt mondtam neki: "Menj a francba!"

Ettől kivirult, olyan lett, mint az égő csipkebokor - csakhogy rosszul, feketén égő csipkebokor. Már láttam, hogy ő majdnem az ördög, oda kell rá figyelni.

Mondtam: "Figyelem önt, uram."

Tele szájjal röhögött. Érezte, hogy ez az "uram" nem szívből jövő. Nem is volt szívből jövő.

- Holnap összedől a város - mondta. Alig volt kaján. - És kiválaszthatsz öt embert. Öt ember nem hal meg. Csak nevezd meg őket.

- Öt? - kérdeztem.

- Persze - mondta konokul.

- Laci - vágtam ki vitézül.

Bólintott, a hüvelykujját feltartotta.

- Babó Titti - kiáltottam.

A mutatóujját is feltartotta.

- A külvárosok is? - kérdeztem rémülten.

- Naná - mondta, és sűrűbb volt a szemöldöke, mint bármikor.

- Akkor Pisti és Ágota.

- Négy - rivallta kárörömmel.

- És az a kövér nő, aki szemben lakik velünk, a húgom, Nagybabó, egy taxisofőr a Kiskunságból, a mongolszemű közértes kislány, Skóbala, Skóbala mamája és papája, a lengyel pap, Borszéki Miki, Bogatir Ábrahám, Illés, Bertha, Rita, Verocska, a kilencvenötös buszjárat összes vezetői, Handel Editke, Édi, Aradi, a feketefejű, Kökörcsin Laji, Okos mama, Bözsike, a knégelman, egy csomó futballista, Kerecsen Pistike, Giccsék, Köbcsi, Borz Ödön, a három Etelka, Janikovszky, Kovács János, Juli, Gyömbérgyökér György, Haraszti egy, Haraszti kettő, Haraszti három, Panna-feleségem és összes testvérei, főleg Madi és mindenki, akit Madi szeret...

- Elég! - ordított a sűrűszemöldökű.

Kicsit összezsugorodott, a szemöldöke se volt már olyan sűrű. De én kíméletlenül folytattam:

- A Medvék, Király Ernő, Margitka és az a pofa, aki fütyörészve szokta verni a buszok oldalát, és a pénzesek és a pénztelenek, a fiúk, a lányok, és Keserű Ilona és Bátor Aladár és Bátortalan Aladár is...

A pasas teljesen összezsugorodott. De én nem szántam meg, keményen fölsoroltam mind a kétmillót.

- Ez az az öt - mondtam.

Előbb kihullott a szemöldöke, aztán teljesen eltűnt.

Hát így mentettem meg a várost!

TŰZ

- Na végre - mondta a keselyű, és elengedte Prométheusz máját.

A hős felsóhajtott - ez volt évezredek óta az első kín nélküli perce -, megmozgatta elgémberedett tagjait, láncai csörögtek.

- Lejárt a büntetésem? - kérdezte.

A keselyű megrántotta a vállát.

- Ugyan! De minek strapáljam magam? Nincs már tűz a Földön.

A leláncolt férfi haragosan előreugrott, s bár láncai visszarántották, öklét rázva kiáltotta:

- Hazudsz, kutya!

- Nem kutya. Keselyű - mondta egykedvűen a robusztus madár, s szárnyait próbálgatta, működnek-e a több évezredes kényszerszünet után.

Prométheusz haragja nem csillapodott.

- Végezd a kötelességedet! - rivallt a keselyűre. - Tépd a májam!

- Majd megőrültem! - mérgelődött a keselyű. - Nem érted, hogy nincs már tűz a Földön?

- Azt akarod mondani, hogy az istenek elpusztították az utolsó embert is?

- Ördögöt - legyintett a keselyű -, többen vannak, mint valaha is.

Prométheusz megnyugodott.

- Tűz nélkül nincs élet - mondta magabiztosan -, gyerünk, láss munkához!

- Értsd meg, hogy nincs tűz! Az emberek már nem ismerik a tüzet. Nincs szükségük rá.

- Nem igaz - kiáltott a hős -, tűz nélkül nem tudják elkészíteni az ételeket, télen megfagynak, vakon tapogatóznak az éjszakában.

- Lárifári - mondta a keselyű -, főzőlapokon főznek, központi fűtéssel fűtenek, és mesterséges fénnyel világítanak.

- Igen, de mitől kapja melegét a főzőlap, mi táplálja a fűtőtesteket, mi szüli a mesterséges fényt? A tűz!

- Nem a tűz! Az atom, ha annyira tudni akarod. Megnyomnak egy gombot, s máris árad a fény, a meleg. Semmi füst, semmi lángnyelv, semmi faropogás. Sokkal tisztább, veszélytelenebb!

Prométheusz egy ideig komoran hallgatott, aztán felcsillant az arca.

- És a háborúk? Meg a gyújtogatók?

- Sugarakkal háborúznak - mondta a keselyű -, egy szép, láthatatlan sugár, és porrá omlik egy ház, egy város, egy ország. Semmi durrogtatás, semmi füst, csak steril por. A gyújtogatás elfelejtett, elavult módszer. Még a tűzoltóság is megszűnt. Még az önkéntes csapatok is. Nincs tűzoltóbál. Önkéntes sugárvédők bálja, az van.

Prométheuszban még egyszer fölcsillant a remény.

- A tábortüzek - mondta -, bujdosók, vándorok, kirándulók tüzei!

A keselyű legyintett.

- Rég nincs. Bármely üzletben egyötvenért kapni műtábortüzet. Fény, meleg elsőrangúan garantált. Nem kell gallyat szedni, fújni, összeégetni az ujjad... egy gombnyomás, és kész. Ráadásul többször is felhasználható.

- Nem igaz! - üvöltött Prométheusz. A sziklák visszhangozták: "nem igaz, nem igaz."

- Ugyan, mit idegeskedsz? - zsörtölődött a keselyű. - Gyere, nézd meg magad!

Átballagtak ázsiai falvakon, afrikai dzsungeleken, véget nem érő nagyvárosokon. Az emberek megbámulták őket. Egy keselyű meg egy láncait csörgető, meztelen ember. Hm. Dél-Amerikában kitűnő ajánlatokat kaptak egy cirkusztól. Ausztráliában büntetést fizettek közerkölcs elleni vétség, Európában csendháborítás miatt. Mert Prométheusznak nagyon csörögtek a láncai. És nagyon meztelen volt. A tüzet az emberek nem ismerték. Micsoda? - kérdezte valamennyi, és bambán rázta a fejét. Tűz, fire, ogony, feuer. Nem, ilyen szó nincs is.

- Hehe - röhögött a keselyű, Prométheusz meg vadul csörgette láncait.

Egy tengerparti ódon városkában találtak egy öregembert.

- Még ezt az egyet kérdezzük meg! - kérte a keselyűt Prométheusz. A keselyű bólintott.

- Tűz - ismételte a szót az öreg, és értelmes fény villant a szemében. - Ott - mondta -, az a nagy ház!

A keselyű alig tudott lépést tartani Prométheusszal.

A hatalmas, düledező épület homlokzatát vasbeton oszlopok tartották. A homlokzaton kissé megkopott, málladozó festékű felirat fehérlett:

TŰZMÚZEUM

- Ez az! - kiáltott Prométheusz -, oda nézz!

- Nono! - mondta a keselyű.

Nesztelenül nyíltak ki előttük a fotocellás ajtók. Hosszú, rideg folyosón baktattak végig petróleumlámpák, gyertyavégek, rozzant kandallók halmai között. Nagy, vitrinekkel teli terembe értek, Prométheusz boldogan rohant az elsőhöz, arcát az üveghez szorította. Pásztortűz - ezt írták a vitrin alá. Bent egy nagy szarvú bika és egy botjára támaszkodó kalapos, csizmás ember lobogó pásztortüzet bámult.

- Tűz! - kiáltott boldogan Prométheusz.

- Föstött - mondta a keselyű.

Prométheusz a pásztortűzre meredt, arca elé kapta a kezét. A tűz nem élt, mint ahogy viaszból volt az ember és a bika is. Sorra rohant a vitrinekhez. Kazántűz, kandallótűz, tábortűz, tűzvész, kovácstűz, futótűz...

- Festve, villanykörte, cinóber, optikai csalódás - kommentálta valamennyit szakszerűen a keselyű.

Mire a terem végére értek, Prométheusz haja megfehéredett.

- Még ott! - kiáltott aztán.

Az egyik sarokban kicsi üvegbura állt, amilyennel a fűszeresek takarják le az élesztőt. Alatta cédula: "Belső tűz". A bura alatt nem volt semmi, a keselyű rekedten felnevetett.

Prométheusz ekkor fölkapta a fejét, a fogát összeszorította, az álla kemény lett. Elhatározta, hogy újra fölmegy az istenek birodalmába, és ellopja a tüzet.

Az épület előtt búcsúzáskor a keselyű így szólt:

- Tudom, hogy megint el akarod lopni - gunyorosan nevetett -, csak azt mondd meg, hogy minek! A májad úgyis olyan már, mint a darált mák!

Prométheusz aznap éjszaka mégis ellopta újból a tüzet. Égő fáklyával rohant végig a földön, olyan volt, mint egy látomás. Az emberek boldog ámulattal nézték, és felkiáltottak: Tűz!

A TAXI

A sofőr, akire ezen az éjszakán rányitottam a taxiajtót, nem volt már túlságosan fiatal. Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdálják. Proletárráncok. Mintha a parányi árkok mélyére kimoshatatlan olajüledék rakódott volna. A szeme pillátlannak tűnik, az orr keskeny nyergén alig látható horpadás. A haja gyér, gondozatlan, látszik benne a nyilván koszos, törött fogú fésű nyoma, zsíros szálak négyes-ötös csoportokba rendeződve, hamuszürke sínekként húzódnak feje búbja felé. Arcán viseli életrajzát. A nyomorult, függőfolyosós, húgyszagú, száradó ingekkel, gatyákkal föllobogózott, gyártövi bérházat, ahol született. A szutykos műhelyt, ahol gyermekkorában a rozsdás drótok, olajtól csöpögő anyacsavarok, nittszegek és pléhdarabok közt matatott. Az arc megőrzött még valamit a mester ütésre lendülő keze láttáni félelemből s a sunyi örömből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Tág pórusú bőre savanyú, sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy leheletnyit.

Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet.

Elnyújtózom mellette az ülésen, csendes káröröm bizsereg bennem. Most majd morcan, ellenségesen néz rám. A visszafelé útra gondol, amit üresjáratban kell megtennie. Húsz kilométer.

A katonai repülőtérről visszafelé nemigen akad utas.

Persze mondhatná azt is, nem visz ki, neki nem éri meg. De nem meri. A káröröm a fejbőrömet bizergálja. "Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülőtérre hajtat?" - erre gondol majd. Azért, amikor a szavak - "katonai repülőtér" - kihullanak a számon, várok tőle egy kutató pillantást semmitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra.

De rám se néz. Indít. Elmaradnak a belváros neon utcái. Egy híd karcsú íve. Gyárak, külvárosok. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektorfényben megannyi fehér villanás.

- Visszafelé nem lesz utasa - mondom.

Csak egy pillanatra néz rám, most látom először egyszerre mind a két szemét. Egykedvű, majdhogynem gúnyos. Most látom csak - mintha az egyszerre látott két szem anód és katód sugara lámpát villantott volna bennem. -, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam arca belső rétegeibe. Valami különös finomság bukik ki a ráncok közül, valami szóval ki nem fejezhető. Ha most előadásba kezdett volna a görög művészet arányosságáról, a kvantummechanikáról vagy a zen-buddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoztam volna.

Lopva a profiljára pillantottam.

Most nem volt rajta semmi fény, semmi ellengő.

Düh fogott el - magam sem tudom, miért.

Valamivel meg kellene bántanom, dobolt bennem. Meg kellene aláznom.

Fensőbbségesen ült mellettem, mint egy lenyűgöző arányú, görög szobor, mint maga a görnyesztő súlyú kvantummechanika, mint a mindent lecsupaszító zen-buddhizmus.

És hazudni kezdtem.

- Micsoda ostobaság ez - mondtam -, csak rohan, rohan alattunk az aszfalt. Hiába pörögnek a kerekek, hiába nyomja a gázt. Ide vagyunk ragasztva a földhöz... Értelmetlen rohanás! - Itt hatásvadász szünetet tartottam. - Bezzeg amikor mi elemeljük a gépet a kifutópályáról! Az orr az ég felé fúródik...

Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért mondtam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhatna a vágóhíd mellett is.

A sofőr meg se rezzent.

- Akkor, amikor már a gép felemelkedett, értelmet nyer néhány száz méteres földön rohanás - folytattam dühösen. - De így?! Mint egy rossz vers! Aszfalt, aszfalt, aszfalt.

Megint rám nézett. Mintha mosoly villant volna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott ínyből kisárgálló fogak rémlenek. De lehet, hogy az is régebbi emlék.

Előrehajolt. Rátaposott a gázra. Az öreg Warszawa nekilendült, a sok vihart látott karosszéria berezgett. A sofőr egy aprót nyögött, hátradőlt, s szép óvatosan elemelte a kocsit az útról. A kerekek surrogása megszűnt, sóhajtva ellebegtek mellettünk az útmenti fák koronái. Görcsösen kapaszkodtam az ülésbe, és ámulva néztem a város felszikrázó, elektromos csillagait.

Azóta itt keringünk a kivénhedt taxival a város fölött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit.

ÁLLATTÖRTÉNETEIM

Ha majd gazdag leszek, tartok egy kutyát. Kertes, családi ház gyümölcsfákkal, vaskerítéssel, otthon mindig fölveszi valaki a telefont, és a hentes jól ismer bennünket... szóval gazdag leszek. Tulajdonképpen azért akarok gazdag lenni, hogy tarthassak egy kutyát. Skót juhász lesz, méltóságteljes, bozontos, már a nevét is kitaláltam: Sir Arthur MacKinley. Csodás kutya lesz, mindenféle mókás és nem mókás rendkívüliségekre alkalmas. És persze: írni fogok a kutyáról. Állattörténeteket. Pokolian szeretnék állattörténeteket írni. De hát jóisten, mikor lesz még az! Sir Arthur MacKinley fölmérhetetlen távolságra ül tőlem. A Gergely utcai hentesnek fogalma sincs, ki vagyok, mindazonáltal, az albérletem tágas és kényelmes.

Hogyan is írhatnék állattörténeteket?

Hacsak Szerdahelyi Lajosról nem írok. Az ám, Szerdahelyi Lajos!

Nem is tudom pontosan, hogyan kezdődött. Tény, hogy Szerdahelyi Lajos egy szép napon megjelent. Akkor még neve sem volt - névtelenül átkoztam szegényt, ősi indulatszavak buggyantak ki belőlem. Otthon azonnal lerántottam a nadrágomat, és vadul lebegtettem a fürdőkád fehér katlana fölött. Szerdahelyi Lajos a jobb nadrágszáramba fészkelte magát, a térd és a boka közé, különös előszeretettel tüntette ki a zokni szegélye fölötti karimát és a térdhajlat lágyabb mezejét.

Árgus szemmel figyeltem, mikor pattog a kis fekete pötty a mérhetetlen, fehér fürdőkádprérin, hogy végre kéjes élvezettel ráereszthessem a vizet. Nem volt ment némi szadizmustól az elképzelés, ahogy kétségbeesetten küszködik a lefolyó szörcsögő örvényében, s percek múlva már a főcsatorna bűzös poklában úszik.

Röhintettem is kettőt.

De Szerdahelyi Lajosnak aztán lebegtethettem! Meglapult a nadrágvarrás biztonságot adó fedezékében.

Nem tartozott az agresszív bolhák közé. Szolid, rendszerető, példamutató életű bolha volt. Délelőtt tízkor reggelizett, kettőkor löncs, délután némi kis sétával egybekötött szabadfoglalkozás, este a boka tájékáról könnyű vacsora. Két nap múlva már megvolt a neve. S egyszer délután kettőkor a Körúton elfogott a félsz: semmi mozgás a jobb nadrágszáramban. Úristen, elvesztettem Szerdahelyi Lajost! De nem, fél háromkor szerényen megmozdult. Elszunyókálhatott.

Éjszakára mindig tisztességesen a nadrágszárban maradt, gondolom, vizsgálgatta a szövetet összefogó cérnaszálakat, tornázott egy kicsit és aludt. A reggeliig.

Szerdahelyi Lajos bevonult a családba, számon tartott személyiség lett. Jesszus, mondta egyszer a húgom, mikor vakaródzni kezdtem, ennyire elszaladt az idő? Tudta, két óra van, Szerdahelyi Lajos ebédel.

Aztán persze... sajnálom, egy bolha maradjon bizalmatlan. Egy délután a legnagyobb lelki nyugalommal mászott ki szabadfoglalkozás közben térdemen átvetett jobb lábszáram szabad térségeire. Akkor láttam először. Semmi pöffeszkedő rest kövérség; szép filigrán, világosbarna, kellemes külsejű bolha volt.

Mikor elpattant két kegyetlen körmöm közt, összeszorult a szívem. Szomorúan bámultam a hamutartó limlomjai közé, ahol szétlapított teste eltűnt.

Később megbántam, hogy nem egy szép tiszta papír közepén szenderítettem jobblétre. Körülkeríthettem volna tintával, s odaírhattam volna: Itt nyugszik Szerdahelyi Lajos.

Bár ez se lett volna jó.

Ezt Gerzson óta tudom.

Gerzsonnal eleinte egykedvűen szemléltük egymást. Azt hittük, soha nem zavarjuk egymás köreit. Ez más oldalról persze azt is jelenti: nem hittük, hogy valaha is összebarátkozunk.

Gerzson nagy szorgalommal szövögette hálóját az ágyam fölötti sarokban, megfigyelésem szerint soha semmit sem fogott, a jó ég tudja, miből élt, mindenesetre ott lakott már egy hónapja. Mondom, nem történt köztünk semmi különös, mindössze egy este mondtam neki, ha éjszaka meg találna csípni, hát nem tudom, mit csinálok vele. Gerzson erre olyan megbántottan hallgatott, hogy elszégyelltem magam. Ne haragudj, Gerzson - mondtam, s tulajdonképpen akkor derült ki, hogy Gerzsonnak hívják.

Egy reggel méla, mozdulatlan lustaságba dermedve ültem az ágyam szélén, tűnődve, melyik cipőmet húzzam föl előbb (a lusta embernek tökmindegy, min tűnődik, csak mozdulnia ne kelljen), s mikor végre nagy nehezen megmozdultam, kiderült: Gerzson a fejemhez kötötte a fonalát. Összekötött a mennyezettel. Ki tudja, mióta várt erre az alkalomra, hogy végre felfedezzen egy, az ágy egyhangú síkjából kiemelkedő, szilárd pontot, ahova az alapszálat kötheti. Nyilván valami félelmetes hálólabirintust tervezett, úgy képzelte, beszövi az egész szobát, csodálatos pókháló katedrálist épít. S ekkor, bumm, felállok. Óvatosan fejtettem le tarkómról a szálat, Gerzson ijedten menekült a mennyezet felé, abban a pillanatban biztos csalódott a világban, amely durva gesztusaival foszlányokra zúzza a pókzsenialitást.

Azt hittem, Gerzson többé nem kísérletezik. De kísérletezett. Akárhányszor elanyátlanodva, félálomban ücsörögtem az ágy szélén, Gerzson serényen összekötött a mennyezettel. Gondolhattam volna arra is, hogy mindez lustaságomat kipellengérező ironikus pókgesztus, de valahogy ez akkoriban eszembe sem jutott.

Megszoktuk ezt a szertartást, Gerzson később már nem is menekült olyan vehemensen, mikor kénytelen-kelletlen széttéptem a nagy mű alapfonalát. Tökkelütött módra csak hetekkel utána jöttem rá: a nagy mű már kész, ezek a reggeli fonálláncolások egy pók barátságának kézzelfogható jegyei. Akkor is, ha nem azok.

Félálomban egy pókfonállal összekötve a mennyezet különleges világával, gyakran támadtak kényszerképzeteim. Ám keljek föl, menjek, tegyem a dolgom, de azért hagyjak ott magamból egy részt, valami ki-tudja-milyen szilárd vázat, amihez egy pók örök időkre bízvást hozzákötheti a fonalát. Az ember félálomban sok lehetetlent kigondol.

Aztán meglátogatott egy lány, a szobám egyszeriben barátságossá vált tőle, a falon fények úszkáltak. Rögtön fölkiáltott: "Jaj, egy pók!" "Persze - mondtam -, Gerzson." Nem tűnt fel neki, hogy a pókot Gerzsonnak hívják. Azt mondta: "Nem maradok egy pókkal egy szobában!" Mondom: Gerzson a barátom, minden reggel összeköti a fejemet a világmindenséggel. "Ne hülyéskedj!" - mondta a lány. Elszomorodtam. Azt hittem, a fényesség, ami vele jött, most rögtön elmúlik. De nem múlt el. "Csapd agyon" - mondta. Ráztam a fejem, Gerzson akkor még azt hihette, nem árulom el. Persze elárultam. "Én kimegyek - mondtam -, csapd agyon, ha akarod." Most már tudom, ez nagyobb bűn volt, mintha saját kezűleg öltem volna meg.

Kívülről hallottam a csattanást. Gerzson egy pacni volt a falon, nyolc lábából hat lehullott, a maradék kettő segélykérően simult a mészre. A lány le akarta piszkálni, de nem engedtem. "Egy döglött póktól csak nem félsz?" Azt mondta: nem.

Így aztán Gerzson azóta is itt van.

Sir Arthur MacKinleyről bizonyára szebb történeteket írhatok majd.

ELKÉSETT FÜTTYÖGETÉS

Hát fura egy alak volt ez a Szarvaspataki - őt adták mellém, hogy kísérjen el a szállodába.

- Sváb vagy, mi? - kérdeztem tőle. - A svábok magyarosítanak ilyen marhaságokra, hogy Szarvaspataki, Vérhalomkői meg fityfene.

- Hehe - heherészett, és a hátamra vágott -, te meg Kis vagy. Bár az se rosszabb. Egy s-sel, vagy két s-sel?

- Eggyel.

- Bruhaha - röhögte -, mégis rosszabb!

Megállt egy koszos cipőkirakat derengő fényében, kihízott, egygombos zakója feszült a pocakján, s most vettem észre, hogy bokán felül érő hajtókás nadrágot visel. Csupa eldobni való, kinőtt holmi. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy maga Szarvaspataki semmivel sem különb ruházatánál, csak éppen senkinek sem volt még érkezése szemétdombra hajítani őt.

A feje azonban más volt. Szókratész-fej, de pohos, germán kiadásban, kis, tömpe orra csupa szenvedés, s a szőke, borzas haj is, ahogy körülfolyta feje teteje pihés kopaszságát, hát az is valami megejtő volt. Különösen ott, annak a vacak kirakatnak a fényében.

- Te Kis, te megkedveltél engem. Ne is tagadd - mondta, és bizonytalanul magasba emelte a jobb keze mutatóujját.

- Aha - morogtam, és a sarok felé indultam, mert valami kocsmafélének fényei villogtak arra.

- Kocsma hát - rivallt Szarvaspataki -, a csapos puszipajtásom!

- Minden csapos ebben a porfészekben, mi?

De ügyet sem vetett a közbeszólásra.

- És miért kedveltél meg? - kérdezte. A hangja elvékonyodott, tömpe, látszólag mozgékonyságra képtelen orra úgy rezgett, mint egy angóranyúlé.

Muszáj volt végiggondolnom, hogy miért is kedveltem meg. Ott ült a többi nagykutya között. Azok piszokul rázták a rongyot. Hogy így, Kis elvtárs, meg úgy. Ez meg csak kopasz volt.

- Azért, mert kopasz vagy - mondtam.

Sértődötten rám nézett. Meg tán mérgesen is, mert az orra megkeskenyedett.

Elvékonyodott hangon, majdnem suttogva mondta:

- Marháskodsz!? Most marháskodsz velem!?

- Mi van? Buzeráns vagy te!? - kérdeztem tőle dühösen.

- A nagyanyád! A jó nagymamikád, az! - sziszegte, és megállt, nekitámaszkodott egy villanyoszlopnak.

- Pedig hát a kopaszságod miatt - mondtam neki bocsánatkérően. - Olyan magától értetődően viselted a kopaszságodat a sok handabandázó, válltöméses frizurakirály között.

Kutyaként nézett rám a villanyfa mellől. A szempilláját így árnyékban lehetett látni. Fényben nem. Olyan szempillája volt, mint egy kese kocának.

- Hát ezt elhiszem - mondta lassan -, látod, ezt elhiszem.

És mentünk be a kocsmába.

Itt újra nem lehetett látni a szempilláját. A szemöldökét se nagyon.

- Szteletem, Rudi úr - ordibált a csapos Szarvaspatakinak, és felém bökött -, neki is?!

Bólintott.

A csapos elénk csúsztatott a lucskos bádogon két konyakot meg két pohár sört.

Szarvaspataki gyanakodva rám pislantott.

- Komolyan mondtad, ezzel a kopaszsággal?

Éppen csak ránéztem. Ebből megtudhatta, hogy komolyan.

- Még egyszer - mondta a csaposnak, és lenyomott a pult meg a fal közé egy söröshordóra. - Mesélj magadról valamit. Valami fontosat!

- Ne hülyéskedj! - mondtam, és lóbáltam a kezemben az üres söröspoharat.

- Nem hülyéskedek - az orra megint, mint a nyúlé.

Tudtam, hogy mesélni kell valami fontosat.

- Egy spinkónál voltam egy hete - mondtam -, a férje éppen Angliában van. - Elhallgattam.

- Na! - biztatott.

- Lehet, hogy nem is fontos.

- De az - mondta határozottan -, igenis, fontos.

Megtekert nyakkal néztem egy darabig, a poharat se lóbáltam. Honnan a francból tudja, hogy fontos? Mert az volt.

- Na igen, és füttyögettek meg hujgattak a srácok a ház előtt. Szemben valami kultúrház van. Beatzene meg ilyesmi... annak a nőnek nagyon szép combja volt. Mint az alabástrom.

- Mint micsoda? - kérdezte mohón.

- Alabástrom.

- Az milyen?

Bambán néztem rá. Elröhintettem magam.

- Nem tudom. Az anyja keservit, fogalmam sincs, milyen az alabástrom!

Tényleg nem tudtam, az jutott róla eszembe: alabárd.

- Nem baj - legyintett -, folytasd.

- Feküdtünk egymás mellett. A falak sárgák voltak. Szórt fény... azt hiszem jó nő... "Mi van veled?!" - kérdezte. "Nem hallod, füttyögetnek" - mondtam. "Kis hülye huligánok - válaszolta -, ide járnak hacacárézni..." Egy bérházban voltunk a második emeleten. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt, és kióvakodtam a loggiára. Három srác állt a kultúrház előtt, és füttyögettek. Semmiért, csak úgy bele a vakvilágba. Szép, loboncos hajú srácok. Igaz, este volt már, sötétedett, lehet, hogy nem is voltak loboncos hajúak. Én meg ott álltam a loggián, trotyakosan, igaz, a térdemben, a mellemben, a csontjaimban egy jó nagy szeretkezéssel. De azért trotyakosan. Ezek meg füttyögettek ott. Leüvöltöttem nekik: "Mi az, srácok, nincs nőtök?" De csupa szeretetből, azért mert szerettem volna köztük állni... Azt hiszem. Azok ott lent abbahagyták a füttyögetést, és az egyik fölkiabált. "Tökfej!" - azt kiabálta. De én biztosan tudom, hogy szeretetből.

- Egész biztos - mondta áhítattal Szarvaspataki.

- A nő meg őrültezett, és rángatott befelé. "A szomszédok, a szomszédok!" - lihegte. Én meg már nem akartam mellé feküdni. Irtózatosan szerettem volna ott lent füttyögetni meg hujgatni a srácokkal.

- De visszafeküdtél - mondta szomorúan.

Elhúztam a számat. Hát persze, visszafeküdtem.

Kint az utcán a vállamra tette a kezét. Bár ez kényelmetlen lehetett neki, mert jóval alacsonyabb volt nálam.

- Kerülünk egyet, jó?

- Tőlem, akár ne is mondtad volna, úgysem tudom, merre van a kosz szállodátok.

- Nono - mondta -, új szálloda - és a vállamra csapott.

Egy ramaty mellékutcában állt meg velem, kétszintes, szemmel láthatóan új családi ház előtt. Az ablakból tompa fény szüremlett a fejünkre. Most megint meghatóan volt kopasz.

- Hehe - rötyögött rám kislányos szemérmesen, és négy ujját a szájába dugta. Füttyentett... fittyfiufütty... csak úgy harsogott. Én meg mint egy oroszlán: hujuuhuhuj! Ő is. Erre én füttyögettem. Zenebona, gilingalang!

Az ablakon kihajolt egy férfi. Fürdőköpenyben.

- Trógerok! Rohadt huligánok! Takarodjatok!

Nekem üvöltött, félhangosan mondta, mint aki nem akarja ezt a szerencsétlen, szétcincált csendet háborgatni.

- Tökfej! - üvöltötte neki Szarvaspataki.

- Vén, kopasz állatok! - kiabálta amaz, most már ügyet sem vetve a csendre.

Mi meg futóra, neki a sötét utcának.

A saroknál lassítottunk. A futástól kalapált a szívem, fú, de öreg vagyok! Ezt akartam mondani. De nem szóltam. Nézem ezt a marha Szarvaspatakit. Sír. A jó fenébe! Egy darabig ballagtam mellette, aztán a vállára tettem a kezem.

- Süket, hát miért nem mondtad? - morogtam szelíden. - Valami nőd lakik ott? Szeretőd? Feleséged?

Óvatosan kihúzta magát a kezem alól.

- Nincs nekem senkim - mondta -, nem is volt soha. - És barátságosan a hátamra paskolt. - Jó srác vagy. Isten bizony. Az a fényes ott a szálloda.

Ezzel otthagyott.

RÉSZEGEK

A fickó egy szögletes orrú lánnyal ült. Bár meglehet, hogy én voltam részeg. Esetleg a szögletes orrú lány is velem volt. Nem tudom. Mindenesetre együtt ültünk ezzel a fickóval.

Szeretném elmondani az arcát. Persze... az ő arcát vagy az enyémet? Szóval azét, aki a szögletes orrú lánnyal ült. De a szögletes orrú lánnyal ülő férfi arca nem elmondható. Arc. Ennyit mondhatok róla.

- Van egy kitűnő barátom - szólt az Arc -, bizonyos Sándor. Ő már megmondta.

- Milyen Sándor? - kérdezte a másik.

- Petőfi. Petőfi Sándor. Ő már megmondta. A harc hiábavaló, de harcolni kell. Csak a harc, amely úgyis hiábavaló, az az egyetlen, ami nem hiábavaló.

- Na jó - mondta a másik -, valamelyikünk részeg.

A szögletes orrú lány mellől mondta vagy vele szemben? Nem tudom.

Na igen, Petőfi Sándor! Van egy ilyen fiú, akit agyonszúrtak. Lándzsával, dárdával, pikával, vagy ilyesfélével.

- Ez persze nem fontos.

- Micsoda?

- Semmi - ordított.

Csak tudnám, hogy ő volt a szögletes orrú lánnyal vagy én. Mert ez az ordítás más így és más úgy. S különben is: melyikünk ordított?

- Évekig laktam ott - mondta.

Tudtam, hogy ez már más ügy, egy nagy ugrás a barátjától (Petőfi Sándor vagy kicsoda) - szóval évekig lakott valahol. Úgy mondta, ahogy az albérletben lakók szokták mondani. Ennek, hogy "laktam", nem volt sok hitele.

Pedig hát ott laktam. Albérletben. Ezt igazolhatja könnyedén a szögletes orrú lány.

- És én soha - folytatta, és mondott még egy hosszú, kacskaringós mondatot, de nem figyeltem oda. Csak annyit jegyeztem meg: "És én soha".

Figyelmesen nézett rám.

- És te soha - mondtam az odafigyelők egyetértő ábrázatával. De ez hazugság volt. Az odafigyelés is meg az egyetértés is. Ebben persze nem vagyok biztos. Attól függ, melyikünk ült a szögletes orrú lánnyal.

- Te állat - mondta -, de nagy állat vagy!

Meg kellett volna sértődni, de kinek van ereje megsértődni, amikor olyan igaz. Nagyon is igaz. Meg részeg is az ember. S ráadásul nem sértődős részeg.

- Minden albérletben képek lógtak.

Lógnak, általában lógnak. A képekre ez a legjellemzőbb - gondoltam akkor -, hogy lógnak.

- Két évig laktam a Ferdeszájú Márikánál.

Jó név, nagyon jó név. Ferdeszájú Márika! Biztos nem is így hívták. Ahhoz túlságosan jó név.

- Kovács Ilona volt hivatalosan, igaz?

Elhúzta a száját.

- Ferdeszájú Márika! Mit is mondtam?

- Hogy két évig laktál nála.

- Igen, és a képek!

- Képek lógtak a falon.

A szögletes orrú lány felállt. Valahova el kellett mennie. De látszott rajta, hogy visszajön. Mert nem volt teljes az öröm attól, hogy felállt. Aki véglegesen el akar menni, az nem így áll fel.

- Azt kérdezte tőlem: Ön, ugye, albérlő? Mondom: igen. Fehér köpenyt viselt. Vagy kéket. Milyen ágya van? - kérdezte erre. Röhögni való. Arra gondoltam, olyan ágyam van, amelyikben mindig nyirkosak a lányok. Bár ez képtelenség. Valamennyi lány nem lehet nyirkos.

A másik arra gondolt, hogy érdekes, ez a szögletesorrú is mindig nyirkos.

Hogy ki gondolt erre, ő vagy én? A fene tudja, melyik volt a szögletesorrúval.

- Nyirkosak - kiáltottam.

- Igen, de neki nem ezt mondtam. Azt mondtam neki: barna ágyam van. "Biztos benne?", kérdezte ő. Nem, mondtam, nem vagyok biztos, lehet, hogy fekete.

- Fölöslegesen röhögött - mondtam kisegítőleg.

- Nem fölöslegesen, fölényesen - emelte fel az ujját a másik -, nagyon fölényesen. És azt kérdezte: "Vannak képek a szobában?" Vannak, mondtam. "Milyenek?", kérdezte ő. És gondolkoztam és gondolkoztam.

- Nem jutott eszedbe.

- Nem.

- Két éve laktál ott.

- Igen, két éve.

- Jó, nem emlékeztél, hát nem emlékeztél!

A szögletesorrú visszajött, odaült amellé, akivel volt.

- A skót viszki itt harminchárom forint - mondta egyikünk. Valószínű, az, aki nem a szögletes orrú lánnyal ült.

- És mit gondolsz, mit csináltam? - kérdezte, rá se bagózva a skót viszkire, az, amelyik albérletben lakott.

- Fogalmam sincs - mondta a másik.

- Hazamentem, és megnéztem a képeket.

Egy rózsaszín ruhás pincérlány skót viszkit hozott. Nagyon szép, látszólag szánalomra méltó lány volt. De egyikünk sem merte megszólítani, hátha a hangjából kiderül, hogy nem is szánalomra méltó.

- Szóval megnézted.

- Igen. Két évig nem vettem észre. De akkor megnéztem. Egy macska ült a képen. Kicsit bandzsa macska. Nagyon fehér. És jobb felől mellette egy gyümölcsöskosár. Almákkal, körtékkel. Minden almán jól látszott a fény.

- És a körtéken?

- A körtéken? - kérdezte elgondolkozva. - Miféle körtéken?

- Még kérjél skót viszkit - mondta a szögletes orrú lány.

Az, amelyikünkkel volt, intett a rózsaszínruhásnak, és azt mondta:

- Még egy skót viszkit! - aztán ránézett a másikra, és megkérdezte: - Van pénzed?

Nevetséges. Egy fél deci skót viszki csak harminchárom forint. Kibírják. Kibírjuk. Kibírom. Egynapi keresetemből majdnem három skót viszkire telik. Ámbátor a Makk Bikában hétért kapsz egy fél konyakot. De oda a szögletesorrú nem jön be. Az ám, melyikünkkel is volt?

- És?

- Mit és?

- A képek.

- Ja. Attól kezdve megjegyeztem ezt a képet. A barátom, Mihály...

- Csokonai Vitéz - vetette közbe.

Elmerengve rám nézett.

- Kicsoda?

- Csokonai Vitéz Mihály.

- Nem. Egy másik, Borbás Mihály.

- Tudhattam volna - mondta a másik.

- Nem tudhattad volna.

- Na jó, nem tudhattam volna.

- De igenis, tudhattad volna, mert te vagy az a Borbás Mihály.

Ordított.

- Vagy te - mondtam én békítőleg.

- Lehet, persze, lehet, hogy én.

- Mit mondhatott Borbás Mihály?

- Hogy felejtsem el. Hogy ne gondoljak arra a képre ott az albérletben.

- Igaza van - mondta a másikunk -, Borbás Mihály, akár te vagy, akár én, egy észkoncentrátum.

- Persze hogy igaza van, de hogyan felejtsem el?

- Két évig észre sem vetted.

- Itt van - ütögette a tarkóját -, milyen agy ez, hogy kitörölhetetlenül őrzi a gyümölcstálas macskát!

- Még skót viszkit - mondta a szögletesorrú.

A pincérlány rózsaszínűen odalebegett. Még szánalmasabb volt, mint valaha.

- Magával szeretnék élni - mondta neki valamelyikünk.

Elképzeltem, ahogy este fáradtan hazajön a pincérlány, és az ölébe hajtom a fejem.

A pincérlány nem értette. Látott már máskor is részegeket.

- A macskának durung lába van, jól láthatóak rajta a karmok.

- Nincsen macska tövis nélkül. Felejtsd el! A méregzöld biliárdasztalra emlékezz s a vörös falakra.

- Azzal a képpel sohasem éltem együtt.

- Akkor is rá emlékezz.

Fölugrott, körülrohanta az asztalt.

Egy hosszú úr jött oda, a nadrágján fekete csík. Ahogy a tábornokoknak vörös, neki fekete. Valamit mondott. Talán azt, hogy nem kocsma ez. De látta, hogy skót viszkit iszunk.

- Hát miféle agyam van nekem - mondta emez, már az asztalnál ülve -, hát miféle agysejtek vannak ebben a rohadt koponyában! Megőrzik azt a gyümölcstálat meg azt a szörnyű macskát. Hát miért ítéltettem erre?!

- Még skót viszkit - mondta a szögletesorrú.

A pincérlány már tűnőfélben lebegett körülöttük a rózsaszín ruhában.

- Magának van otthon képe? - kérdezte tőle.

- Milyen képem? - csodálkozott a pincérlány.

- A falon, a falon lóg kép?

Megrántotta a vállát.

- Hát nem tudok ettől megszabadulni! Miféle istenverés ez? El akarom felejteni!

- Sohasem felejted el - mondta kárörvendve a szögletes orrú lány -, sohasem!

Pedig biztos oda sem figyelt. Csak látta: valaki üvöltve kesereg, mert nem tud valamit elfelejteni. S erre kárörvendően azt mondta neki: Sohasem felejted el!

S igaza van! Oda se figyel, és igaza van!

A macska a gyümölcstállal. A művész szemből ábrázolta, mert oldalról nem tudott macskát festeni.

- Szereted ezt a pincérlányt?

- Szeretem. Nagyon szeretem.

- Őmellette el tudnád felejteni albérleted festményeit?

Nem tudtam (vagy nem tudott) válaszolni, mert a szögletes orrú lány éktelen vihorászásba fogott, s az, amelyikünk vele volt, ettől elszégyellte magát.

SIMF, A FÜST

Az embert, aki becsöngetett, enyhe naftalinszag lengte körül. Simf bárgyún állt vele szemben a félig nyitott ajtóban - zavarban volt, mert tévénézés közben vajas kenyeret rágcsált, és még nem tudta lenyelni az utolsó falatot. Rágogatott hát, s hebegve kérdezte:

- Mi tetszik?

- A zongora miatt jöttem - mondta az ember, és Simf azon tűnődött, vajon a lehelete vagy a ruhája naftalinszagú-e? Valószínű mind a kettő - gondolta, s szolgálatkészen szélesebbre tárta az ajtót. A férfi könnyed - túlságosan is könnyed - léptekkel átlibegett az előszobán, s benyitott a szalonba, ahol Simfék büszkesége, a páncéltőkés, fekete hangversenyzongora állt. Bő fekete talárban volt ez az ember, aki a zongora miatt jött, s amikor Simf a nyakára nézett, olyan érzése támadt, hogy száraz, tág pórusú bőre is naftalinnal van átitatva.

A felesége kikukkantott az előszobába, kérdően nézett az ajtóban tétovázó Simfre.

- Az ember - mondta Simf -, a zongora miatt. - Végre sikerült lenyelnie a falatot.

- Miféle ember?

- Talán te hívtad. Nem?

- Megőrültél? - kérdezte az asszony, erre Simf is megélénkült, egyszerre léptek be a szalonba. A fekete taláros a felnyitott zongora mellett állt, valami szerszámmal a húrok közt matatott, majd abbahagyta, a klaviatúrához lépett, leütött egy billentyűt. A hang rekedten kotkodácsolt elő a hangszerből, a taláros feléjük fordult, és elégedett mosollyal mondta:

- Menni fog!

Újra visszalépett a húrokhoz és a szerszámához.

Simfné kiáltani akart, hogy hiszen most hangoltatták a zongorát, de bennakadt a szó, észrevette, amit Simf már korábban is sejtett, hogy a taláros lába járás közben nem érinti a padlót, súlytalanul lebeg, akár a füst.

- Menni fog - ismételte meg az ember, feje bent a zongorában, mintha el akarná harapni a húrokat, hallatszott az elernyedő drótok mélyülő nyöszörgése.

- Csinálj hát valamit! - mondta kétségbeesetten Simfné, és kirohant a szobából.

Simf könnyed léptekkel a zongorához ment - majdnem olyan könnyeden, ahogy a taláros járt, bár a padlótól azért nem tudott elszakadni -, végigfuttatta ujjait a billentyűsoron, a zongora őrült, reszelős hangokat hallatott, a leeresztett húrok jóval az ütés után is pöngtek, reményteljes hangzavar töltötte be a szobát.

- Ó - mondta Simf -, de hiszen ön...!

Az ember egy pillanatra abbahagyta a munkát, Simfre pillantott, Simf, mintha most jutott volna tudomására, hogy megnyerte a főnyereményt, megtántorodott, kivörösödött, szeme is, szája is O betűt formázott.

- De hiszen ön...! - nyögte boldogan.

- Igen - mondta az ember -, a zongoralehangoló vagyok.

A zongoralehangoló elég sokat kért a munkáért, de Simf alku nélkül rohant át a gardróbba - az asszony ott tartotta a pénzt a fehérnemű között -, földre szórta az ingeket, törülközőket, lepedők fehér pillangói röpködtek körülötte, ó, micsinálsz, micsinálsz, sikoltozott az asszony, de Simf rá sem hederített.

- Az abszolút hallást is meg kell fizetni - mondta. Neki abszolút hallása van, egyetlen jó hangot sem hagyott.

Az örömtől meg-megtört a hangja, a bankjegyköteggel átrohant a zongoralehangolóhoz. A taláros - markában a pénzzel - körülnézett.

- Nagyon jó belső szerelőket tudok - szólt. - Elektromos, asztalosmunka, parkett, festés... - Megmondta a telefonszámot.

- Kitűnő! - rivallta Simf, s már tárcsázott is.

- Meg kell mondanom - recsegte a kagylóba egy hang -, nem olcsón dolgozunk.

- Nem baj - vágott közbe Simf -, csak jöjjenek.

Először a festők láttak munkához fakalapácsokkal és vakarókkal, jézusmária, jézusmária, jajveszékelt Simfné, tíz évig gürcöltünk, koplaltunk, fogunkhoz vertük a garast - Simf rámosolygott: csak hadd dolgozzanak a fiúk.

A festés eltűnt a falról, a meztelen vakolatot vésték már a villanyszerelők, széles mozdulatokkal tépkedték az ablaküvegeket, az asztalosok kitépték helyükből a nyílászáró tokokat, átfütyült a házon a novemberi szél, jaj, istenem, jaj, istenem, kiáltozott Simfné, Simf szánakozva ránézett, megsimogatta, kifizette a szakembereket, és gyengéden megfogta a felesége karját.

- Gyere!

Rohanva keltek át utcákon, tereken, itt csókoltál meg először, motyogta Simfné egy parkban, vagy legalábbis valami ilyesmit mondhatott, meg talán azt, hogy erre sétáltunk valamikor, emlékszel, daloltak a hársak, október van, mormolta Simf, átszáguldottak egy aluljárón, a nyári meleg esők elől, mondta Simfné, és megszorította férje kezét, az meg biztatóan rámosolygott, szeretlek, drága, suttogta, és átvonszolta a felségét a kapun, ahol annyi hosszú órát töltött el ifjúkorában a menyasszonyától való véget nem érő búcsúzások közben.

Az apósa és az anyósa plédbe csavart lábbal ült a cserépkályha mellett, kellemes meleg szobában, minden ragyogott a tisztaságtól, ahogy szokott, fénylettek a biedermeier vázák, a bútorok tükrös felületei.

- Szeretem a lányukat - mondta ragyogó arccal Simf -, kedves mama, kedves papa, engedjék meg, hogy visszaadjam.

A két öreg felé tolta az asszonyt, mélyen meghajolt, lengette képzeletbeli kalapját.

- Boldog vagyok - mondta -, boldog! - és kirohant.

Vissza a már díszeitől megfosztott házba. Vidáman dolgoztak a tetőn a cserepezők, a bútorkereskedő kicsit sokat kért a bútorok eltüntetéséért, a koloniál dolgozószobáért különösen magas árat számított, de Simf fizetett, csak vigyék, minél hamarabb. Munkához láttak az ácsok, ledobálták a cserepektől megfosztott faszerkezetet, a szarufákat és mestergerendákat, s már jöttek is a kőművesek, röpködtek a téglák, az inasok nyakatekert dallamokat fütyörésztek, a fal fogyott, fogyatkozott, Simf pálinkát hozatott az embereknek, hogy jobban menjen a munka. Aztán eszébe jutott a diplomája, átrohant a főiskolára, hosszú, izzasztó vizsgába került, míg végre megfosztották mérlegképes könyvelői képzettségétől, az érettségi bizonyítványát már viszonylag könnyedebben minősítették semmisnek, az általános iskolai végzettség, az írás és olvasás tudományának visszavonása már szinte gyerekjáték volt.

Mire hazaért, már eltűnt a háza, az építőanyagokat elhordták, egy kertészbrigád tevékenykedett csak az udvaron, tépték a málnabokrokat, fűrészelték a gyümölcsfákat. A fű kiirtásáért különösen sokat kértek, de szerencsére Simfnek még a borsos vizsgadíjak kifizetése ellenére is maradt némi pénze.

Fújt a szél, ott állt egy szál magában a telek közepén, s rikoltozott örömében. Egy embert látott közeledni. Fekete talárban volt, a kezében szabócentit s ollót tartott. Meghajolt Simf előtt.

- Ó, persze - mondta Simf -, az úriszabó!

A taláros udvariasan megmondta, mennyiért csinál egy fazont. Simf végigkutatta a zsebeit, kiguberálta az összeget. A szabó hosszan méricskélte őt a centivel, minden méretet gondosan följegyzett egy pepita noteszba. Aztán ollójával elegánsan belehasított Simf ruhájába, és letépte róla előbb a zakót, aztán a nadrágot és az alsóneműt.

Simf meztelenül állt egykori telke közepén. Mi tagadás, fázott. Boldogtalanság és valami meghatározhatatlan utáni vágyakozás töltötte el, de olyan erővel, hogy szinte fizikai gyötrelmet érzett.

Tanulnom kell - gondolta -, megnősülni és telket venni. A telekre ház kell, a házba bútorok, zongora... - Az ég felé emelte arcát, nyüszített. Tenyerével elfedte szemérmét, és futni kezdett, a mozdulatlan levegő átforrósodva süvített mellette. Futott. Könnyedén, a lába már nem is érintette a földet. Mint a füst.

SZERELMES TÖRTÉNET

Egy csendeske, vékonypénzű horkolás kiment az ablakon. Sajgott, nagyon sajgott a szíve. A párkányon - hat emelet magasságban - tétován megállt, belefülelt a nehéz, nyári éjszakába, talpában kis fájdalom bizsergett, a seb, amely akkor szakadt rajta, amikor egy erőteljes lendüléssel levált Simf "ó"-formára nyitott ajkáról.

Most aztán hova legyen?

Krrr-hrrr, hallatszott felőle, ez volt a horkolás élete, hrr-krrr-hiü.

Az ágyban megmozdult a szőke nő, hopp, a horkolás megijedt, fejest ugrott a mélybe, krrr-hrrr, ellebegett a bérház nyitott ablakai előtt.

Ó, Simf, miért kellett idehoznod ezt a szőke nőt, minek? - gondolta sírósan, és kikötött a vaskerítés egyik lándzsahegyén, lobogott rajta láthatatlanul, mint egy szomorka-bomorka lidérc. - Milyen jól megvoltunk eddig, napközben jóízűeket szundítottam a melled közepében, éjszakánként meg, mint egy zászló, ziií-zuuú, a jó meleg ajkadon, aj, Simf, minek kellett neked ez a szőke nő, ez a szőke minek kellett neked? Lám, hogy fölpattant, rázott, rugdosott, Simf, csavargatta az orrodat. "Nem tudok a horkolásodtól aludni! Ne horkolj!" Pedig milyen lenge és szerény vagyok! A horkolás végignézett magán, karcsú volt tényleg, finom vonalú, éppen csak zzií-zzuú, krrr-hrrr. Alig-alig. Csendeskén.

Hű, de fázott a kerítés lándzsahegyén! Pedig hát nyár volt, meleg, fülledt gőzöket leheltek a folyondárok. Az utca meg, mint egy kiszáradt folyómeder. Nagy árnykrokodilok moccantak benne. Krrr-hrrr, a lenge horkolás ellendült a kerítésről, libegett lefelé a lejtős utcán, a hangja megborzolta a virágszirmokat.

Nem is tudta, miért arra indult, céltalan, tétova lebegéssel úszott a kerítések tövén. Félt. A tárt ablakokon az utcára áradt az álom megfoghatatlan illata, s ni csak: a horkolás mozdulatlanná dermedt. Horkolást hallott, mély, erős basszust, recsegőt, hű, hogy sivított, harákolt, hörgött, kerregett! Az ablak felé libbent, amelyen a hang kiáradt, a párkányra könyökölt. Te ég, micsoda testvér; mint egy török basa, mint egy királyi biztos, mint egy cirkuszi erőművész dagasztotta a mellét egy rézszín orr előtt.

- Krrr-hrrr, gyere velem - suttogta odakintről -, árva vagyok. Hagyd itt ezt a rézszínű orrt, hagyd itt ezt a birsalmaszagú szobát.

De amaz rá se hederített, csak a szemét villantotta oda, kotródj, tökéletlen, és még jobban düllesztett és domborított.

Megszégyenülten sompolygott tovább, most már nem szólított meg senkit, csak be-belesett az ablakokon. Látott finom csipkehorkolásokat, rikító fűrésztelep-horkolásokat, trubadúrhorkolást, selyemhorkolásokat, mozdonyhorkolásokat. Jaj, de irigykedett! Miért is kellett az a szőke nő!?

Ha akarta, súrolta a gesztenyefák lombját, ha akarta, borzolta a füveket, ha akarta, esőcsatornákba bújt (hú, hogy visszhangzott), ha akarta, felcsücsent a villámhárítók hegyére. De hát egyedül, színes-szín egyedül!

Még szerencse, hogy meglátta az alabalást. Ménkű nagy csizmáját előretolta az alabalás, a két csizmaszár, mint két ágyúcső, úgy meredt feléje, az ágyúcsövekbe lógott a lába, s folytatásként ott tornyosult a teste egy padon, a feje félrenyaklott, és a bajsza alatt egy virtuóz horkolás tevékenykedett. Igazi művész volt, vékonyka íkkel csilingelt, úkkal és űkkel dobolt, reszelt errekkel, kattogott kúkkal, fújtatott effekkel.

- Fiíúkrűeff öíkkfrúhhríhrörr - így muzsikált.

Simf horkolása odatelepedett az alabalára, elbűvölten nézte a művészt.

- Ó, ha megengednéd! - mondta kisvártatva.

- Íű mirricsorroddáát űí? - kérdezte.

- Hogy veled együtt... - suttogta reménykedve.

- Takkűarroddjjjű!

- Nem és nem - kiáltott Simf horkolása -, mától az alabalás horkolása leszek! Az övé, igenis, az övé akarok lenni!

És odatolakodott. De a másik kidüllesztette a mellét, rúgkapált, dörgött, hiába ügyeskedett Simf horkolása, sehogy se fért már az alabalás bajsza alá.

Na, zene és bona!

És, hopp, fölébredt az alabalás. Művészi horkolása huss, már be is a mellébe. Ott lapult a jó melegben.

Emez meg, szegény, kint rekedt. Visszacsücsent az alabalára. Az alabalás dörzsölte a szeméből az álmot.

- Mi? Khm! Ki? Hihaj! Én itt a városra vigyázok! Kia?

És mit tesz isten, horkolást hall. Fölugrik, kapja az alabalát. Nekiszegezi egy jázminbokornak. Az előbb mintha a feje fölül jött volna a horkolás, most meg, né, a jázminbokorból. Óvatos macskaléptekkel megindul a bokor felé, maga előtt tartja az alabalát. Azon meg ott lengedez, szuszorékol, szörtyög a horkolás.

- Ébredj, akárki fia vagy! - kiált az alabalás.

- Krrr-hrrr-frrr.

- Az anyád ne sirasson!

Puff, a jázminbokor!

- Krrr-hrrr-frrr.

Eltartja oldalt az alabalát, hogy közelebbről is megnézze az alvót. Hát erre oldalról hallatszik a horkolás, a jázminbokorban semmi.

Pörög az alabalával, mint a motolla. A horkolás kört rajzol köréje.

Megáll. Óvatosan balra tartja az alabalát. Balról jön a horkolás. Jobbra tartja. Jobbról jön. Föltartja - föntről jön, letartja - lentről jön.

- Te úristen, horkol az alabalám!

Elhajítja, fut, a lába se éri a földet.

- Rentonák, kadőrök - kiabálja -, horkol az alabalám!

Álmosan előcsődülnek a rentonák és kadőrök, a főkadőr és a főrentona sorba állítja őket.

- Gyerünk, lássuk azt az alabalát!

Kipp-kopp, kopog a léptük, a horkolás már messziről hallja őket. Föllebben az alabaláról. Elsompolyog.

Azok meg körülállják a szerszámot. Hallgatóznak, hogy zúg bele a fülük. Ziízúú. Semmi horkolás.

- Bolond maga - mondja a főkadőr.

- Vagy álmodott - bólint a főrentona, és kipp-kopp, elmasíroznak. Az alabala hallgat, mint a sír.

A horkolás meg surran a falak tövén, krr-hrrr, már kel a nap, fürögnek az ébresztőórák, csötyülnek a rigók.

- Egy csendes zug, egy csendes zug, egy kis zug kell nekem - horkolássza a horkolás. - Ahol megbújok.

Egy zárt ajtót lát, huss, be a kulcslyukon.

Jó bőrszag üti meg az orrát. Talpbőrök lógnak egy szögön, aha, meg csiriz, suszterkalapács, dikics, nagy fejű, apró szögek.

- Jó reggelt - mondja a horkolás. - Itt bújok meg, ha megengeditek.

Nem szól senki, olyan csend lenne, mint egy kriptában, ha... persze, krr-hrr.

A rossz cipők közé bújik - hever ott a sarokban száz is -, és piheg. - Itt nem bántanak.

Odakintről meg egyre több zaj, csirr-csörr, tejeskannák, dibb-dobb, léptek, klipiklapi- klappklippklapp, lovas kocsi, ding-döng, a fene tudja, micsoda, vaóvaóvaóvaó, villamos, szszsz, egy fecske

és most

jaj

nyikk nyekk nyikiri

kulcs

nyrió nyraó

nyílik az ajtó, belép a cipész.

Fülel. Mi a fene? Krrr-hrrr, hallja.

- Hé! - kiáltja hangosan.

- Krrr-hrrr-hiüű.

- Ki van itt?

- Krrr-hrrr.

Nekiesik a sarokba hányt cipőknek, szórja, dobálja őket.

Semmi.

A polc mögé néz, az asztal alá, a bőrök mögé.

Semmi.

Már fut is, lába sem éri a földet.

- Kadőrök, rentonák - ordít -, horkolnak a cipők!

A kadőrök és rentonák összenéznek, ráncolják a homlokukat.

- Még hogy a cipők?

- Talán alabalák?

De a cipész remeg a rémülettől, megindulnak hát. Kipp-kopp. A horkolás már messziről hallja őket. Uzsgyi! Rohan a lábak között, kerekek között, lópaták között, huss, be a templomablakon.

A templom hűvös, félhomályos.

- Krrr-hrrr.

A falak megrovó arccal verik vissza a hangot. Felerősítik, recsegtetik: KRRR-HRRR. A horkolás lábujjhegyen hátrál kifelé, aztán meggondolja magát, megindul felfelé a torony lépcsején. Finoman megérinti a harangkötelet, a harangok nyelvét, az óraszerkezet kerekeit. Leül egy gerendára. Krrr-hrrr.

Sárga lobbanás. Még egy! Két reflektor mered rá. Két, csészényi, sárga láng.

- Óhrrr, jajhrrr!

Egy gyöngybagoly... és, hopp, itt valami lóg, hihihrrr, dinidenevérrr, brrr. Már repül is ki a horkolás a zsalu résén, zrrr, be egy nagy ház ablakán. Óriási terem, csend, körbefutó, mahagónifekete padok. Honnan tudta volna, hogy a városháza tanácstermében van? Sehonnan! Csak a nyugalmat látta. Rátelepedett az aranyozott falióra nagymutatójára. Hrrr-krrr, pihegett. Az óra meg megnyugtatóan mondta: tiktak-tiktak.

Most már talán nem bántanak - gondolta a horkolás.

Látod, te szőke lány, te meg, lehet, hogy alszol, mint a tej! Meg Simf, te is!

De Simf nem aludt ám! Sápadtan ült az ágya szélén, a mellére szorította a kezét.

- Hát te? - kérdezte tőle a szőke lány.

- Nem tudom - rázta a fejét Simf -, nem tudom, itt belül valami...

És ekkor dömm, megdöndült a tanácsterem ajtaja, bejött rajta egy fekete taláros kopasz, egy aranyláncos sovány, egy zsinóros zekés pöfeteg. És utánuk jöttek mindenfélék: őszek, kopaszok, harcsabajuszúak, zörömböltek a padokban, csittegtek, csattogtak.

Az aranyláncos meg a másik kettő a fő helyre ült, szembe a többivel. A taláros megrázott egy csengőt. Elült a csiszi-csoszi, a sutyuru-mutyuru, a klikk-klakk.

Csend lett.

Azaz: Krrr-hrrr.

A városatyák megdermedtek.

- Krrr-hrrr. Nagyon fáradt vagyok - suttogta a horkolás -, nagyon-nagyon fáradt.

- De uraim! - mondta szemrehányóan a pöfeteg, megfeszültek a hasán a zsinórjai.

- Krrr-hrrr.

- Ki horkol itt? - kiáltott a taláros. - Hé, kicsoda?!

- Krrr-hrrr-hiüű.

- Kiüríttetem a termet! Hagyják el a termet!

Nagy csörömpöléssel elhagyták. Becsukódott az ajtó.

- Krrr-hrrr.

A három fej egyszerre lett pulykavörös.

- Hogy ön...!

- Hogy ön...!

- Hogy ön...!

A fejek céklavörösek, lilák, tulipirosak, kékek.

- De hát... talán... egy cső... csak nem gondoljuk egymásról... egy cső a falban... egy vezeték... igen-igen... igenis a falban!

- Mesterembereket ide! - kiáltott a taláros, és már futottak is a dobosok, döbb-döbb-dibb-döbb, dobolták városszerte: Mesteremberek a városházára!

Jöttek is, futottak. Bázánfűtők, kadogosok, diszikosok és kubletezők, ékszártók és szíjgyerészek, esztászok és bányergályosok, sziszerészek, műgetelők, lacsirendezők és kokatosok meg villauzok és kalanyszerelők és kuboltók meg tűzikosok.

Mind egyszerre láttak munkához, csak úgy zengett a városháza.

Bázánoltak, kadogtak, diszikáltak, kubleteztek, szártották az ékeket, és gyerészték a szíjakat. Zirr-zurr. Kiszerésztek, műgeteltek, rendezték a lacsikat, kokatoltak, bányergáltak.

És tessék: krrr-hrrr-hiüű.

A taláros ordított, a láncos kiabált, a pöfetegnek már a hangja is elment a méregtől.

De hiába! Krrr-hrrr-hiüű.

Jöttek hát a himpellérek, a vincellérek és viccellérek.

A himpellérek himpeltek, csak úgy zengett, a vincellérek vinceltek, csak úgy bongott, a viccellérek vicceltek, csak úgy kongott. De jók voltak a himpek is, a vincek is és a viccek is. Nem ott volt a baj. Lám csak: krrr-hrrr-ziüű!

Azok hárman ott tomboltak.

- Rentonák és kadőrök! - üvöltötték.

És kipp-kopp, jöttek kipikopi-kopikipi, futottak. Csak úgy futás közben mondta a főkadőr a főrentonának:

- Horkol a városháza. Hi, hihi, ha, haha - nevettek ütemre.

- Egy alabala.

- Cipők.

- Hiha.

- Hahi.

És ott, az ajtóban megdermedtek. De meg ám. Mert mit hallottak bentről? Ezt: Krrr-hrrr-ziüű.

Berontottak a terembe.

- Köl a fezekkel! Lállj vagy övök!

Krrr-hrrr-ziüű-hiüű.

Gyors csapatmozdulatokkal körülvették a városházát.

Pustolyok, géppiszkák, ágynavetők és gépaknuk csöve meredt a városházára.

- Tíz perc időt adunk! - harsogott az aranyláncos.

És odabent: krrr-hrrr-ziüű.

- Dörögjenek hát! - intettek a hármak, és bumm, a pustolyok, kiki-kiki a géppiszkák, ziú-bumm az ágynavetők, és bumma-bumma a gépaknuk.

Riccs-reccs, dőltek a szép ősi falak, porzottak a gerendák, csörögtek a festett ablakok. Jaj! - mondta a városháza, és lenyaklott a földre.

A romok felett, mint egy láthatatlan zászló: hrrr-hrrr-ziuu. Fáradtan, fáradtan horkolászott a horkolás.

Aj, futottak szerte, amennyien voltak. A városatyák, a kadogosok, a rentonák, a sziszerészek, mind-mind, a himpellérekkel, a vincellérekkel és a viccellérekkel együtt. Ajaj.

Simf nyitott szemmel feküdt a város melletti réten. Aludni szeretett volna. Olyan volt, mint egy halott. Egy pásztorgyerek látta meg, te jóisten, kiáltott, egy halott, és futott be a városba a hírrel: a réten fekszik egy halott.

A horkolás meg levánszorgott a romokról, bukdácsolva indult a város széle felé, ijedten kerülte ki a vele szemben rohanó pásztorfiút, és kint a réten, a réten, a réten, a réten meglátta Simfet. Repült, száguldott, sebes forgószélként telepedett Simf ajkára, ó, nyögött fel a férfi boldogan, és becsukta a szemét. Elaludt.

Krrr-hrrr-hiüü - horkolt boldogan. - Hiüü-krrr-hrrr-ziüü.

A halottlátni futók már így találtak rá.

- Ez? Meghalt? Bolond vagy te, vagy álmodtál - mondta a főrentona, de valami a szívébe nyilallt.

Affenébe is! Krrr-hrrr-hiüü?

- Nono - mondta a bajsza alatt.

Ott volt a szőke lány is, rázta, pofozgatta Simfet.

- Simf, Simf, drága, kelj fel, már megint horkolsz!

Simf fölébredt, a horkolás, zsupsz, be a jó meleg melle közepébe.

- Igenis horkoltam, és mindig is horkolni fogok! - kiáltotta Simf. - Horkolni, horkolni, horkolni!

Fölkapta a kabátját, elindult a mezők felé. Eltűnt, mint a köd.

A szőke lány azóta a mezőket járja éjszakánként, horkolás után kutat. De nem hall soha.

Mások hallanak, elég gyakran. Elhagyott szalmakazlakból, csőszkunyhókból, erdők közepéről szivárog vékonykán, csendesen. Valahogy ekképpen: Krrr-hrrr-ziüü. De nem félnek egyáltalán, tudják, hogy Simf alszik ott.

A BOLOND KÚTÁSÓ

A bolond kútásó csinált már száz kutat is - ezeret is. Az ásója elébb karcos földbe vájt, aztán lágy agyagba, s aztán tocsogott és locsogott. Volt úgy, hogy sziklát is kellett csákányoznia, de csinálta, vágta, repesztette, ameddig nem tocsogott és locsogott. Ilyenkor a kútásó felnézett a sötétből, kicsit elvakította a becsillanó kerek égdarab, de mit sem törődött vele, elkiáltotta magát: víz!

Az emberek meg örültek a víznek, akkor is, amikor szikes réteken pár méter mélyről kiáltott, s akkor is, amikor várudvarok közepén mélységes mélyből bugyborékolt föl a kiáltás: víz!

Becsülték a kútásót, pénzt adtak neki, frissen sült pogácsát, fekhelyet, kalaplengetést. Dehogyis nevezték bolondnak!

Akkor kezdték bolondnak nevezni, amikor se szó, se beszéd, abbahagyta a kútásást, kifeküdt egy kerek rét közepére, karját a tarkója alá illesztette, és naphosszat bámulta az eget.

Sokan keresték, mondták, kút kellene nekik, de a kútásó a fejét rázta fektében.

- Elég kutat ástam már - mondta -, embermagasságút is meg olyant is, amiben elfáradt a hangom, mire fölért. Most már valami mást akarok.

- Mi mást? - kérdezték tőle.

- Mi mást akarhatnék csinálni? Hát kutat!

Az emberek meg összesúgtak, összebúgtak.

- Bolond ez, bolond - mondogatták -, azt mondja, nem akar kutat ásni, meg hogy kutat akar ásni. Bolond ez!

A kútásó meg csak feküdt naphosszat, karja a tarkója alatt. Akkor már úgy hívta az egész világ: a bolond kútásó. Azok is, akik az ő kútjai vizét itták.

De egy szép napon felkerekedett a kútásó, hazament a szerszámaiért. És nekilátott a munkának. Na, de ki hallott már olyat. Futottak is szerteszét a hírvivők.

- Egészen megbolondult! Ássa a levegőt.

Nosza kirontottak a rétre, körülállták, hahotáztak. De lassan-lassan torkukra forrt a nevetés. Mert jól látszott, hogy a kútásó szerszáma nyomán nagy darabok hasadnak ki a levegőből, s lám, egyszerre csak a kútásó elindult fölfelé. Csákányozott és lapátolt, kalapált és vésett, a kör alakú lyuk egyre mélyült, a kútásó egyre magasabban dolgozott. Átvágta magát a sűrű levegőrétegen, felhők szikláit véste önfeledten, s ment, ment csak egyre följebb, fénylő porok, csillagdarabok szitáltak, hullottak az égi kútból a földre. Lassan-lassan már alig látták, kicsi kis pont lett a kútásó, de azért a hang jól lehallatszott, mert biztos tocsogott és locsogott már odafönt, és a kútásó kiáltott, ahogy szokott, örömteli hangját megpengette égi kútjának kürtője. De hogy mit kiáltott, nem értette senki.

- Mit kiáltott, mit kiáltott? - kérdezgették izgatottan, de ekkor a kútásó vésője az utolsó méhszárny-vékony hártyát is átszakította, az égi kút feneke beszakadt, s kútja fenekéről belezuhant az űrbe, száguldott, kisebbedett, aztán fölfénylett, mint egy megszülető csillag. A kúton meg sohasem látott fényesség ereszkedett a földre, a rét füvei ragyogtak, mint a smaragdok.

Az emberek eltakarták szemüket.

- A bolond kútásó, a bolond kútásó! - hajtogatták.

A kútásó meg azóta is fényesen csillogva repül az égen, galaktikákat, tejutakat és naprendszereket hagy el, s tudja, hogy most már van hova gyűlniük az embereknek hosszan tartó sötétségek idején.

GYŰJTÖGETŐ

Simf jól látta az elmúló napokat. A napok fittyet hánynak ránk.

Beállított egy öregasszonyhoz, szerette volna, ha valamiféle ügynöknek látszik, de az öregasszony azonnal látta, hogy csak a napok múlásával törődik.

- Nincs semmim - mondta -, távozzék!

- Csak egy kulcslyukat, csak egy árva kulcslyukat! - mondta Simf, s az öregasszony felkacagott.

- Vigye, vigye, maga ámokfutó, csak vigye! - s a szívében háromezer polip.

Így kezdődött. A kulcslyukat otthon a sarokba helyezte, sokáig bámulta - elárvult megszállott -, aztán boldogan aludt el, mint aki tudja a sorsát.

Háromszázhetvenhét kulcslyukat gyűjtött össze, ott hevertek szobája legtávolabbi sarkában, érezte, hogy kisszerűség akár még egy darabot is odahordani, de szépen világítottak a kulcslyukak.

Ott állt a gyár tövében.

- A kéménylyuk, az kellene - mondta.

Az overallos emberek összefutottak, orgonahangú beszélgetés, no nézd, a kéménylyukat akarja!

- Egy liter pálinka - mondták, és Simf a kocsmában előguberálta a pénzt, a pénz, a pénz, a pénz, ott eszi a fene, maga is ivott, az emberek a vállát veregették.

Nem számítottak rá, hogy elviszi a kéménylyukat, honnan ismerték volna gyűjtőszenvedélyét?

De másnap hiába kereste útját a füst. Nosza, kéményseprőket neki! De nem találta útját a füst.

- Eladtuk - mondta bűnbánóan egy overallos -, egy liter pálinkáért eladtuk. - A többiek felnevettek: megbolondultál, megbolondultál!

Simfnek hat darabra kellett vágni a kéménylyukat, hogy beférjen a szobába, hat szép, keskenyedő henger, már nem fért tőlük oda a szekrényéhez, sok, sok üreg, sok, sok semmi.

A szívek belseje - gondolta Simf.

De gyűjtött tovább, szobája parkettjén krétajelek. Eddig a háromszázhetvenhét kulcslyuk, eddig a gyárkémény ürege, és itt kábelek lyukja, kutaké, templomtornyok négy fal közé fogott csodája, ó, Simf, te üreggyűjtő, nem látod, az öregasszony hiába szeretné a kulcslyukba tenni a kulcsot, a gyárkéményből nem talál ki a füst, a harangozó nem tud felmenni a lépcsőn, ó, Simf, kegyelmezz! Kegyelmezz magadnak!

De nem kegyelmezett. Székesegyházak belső terét, poharak szabályosan felfelé szélesülő csonka kúpjait, megrepedt madártojások burkába szorult semmiket, íróasztalfiókok belsejét, csak gyűjtötte, csak gyűjtötte Simf.

Már megtelt velük a szobája, tudjátok, bent a sarokban a kulcslyukak mellett gyárkémények belseje, katedrálisok, fiókok, csontok, avar koponyák üregei, Simf kiszorult az előszobába, ott aludt egy gumimatracon, szobájában krétával meghúzott vonalak; eddig a kulcslyukak, eddig a gyárkémények, eddig a...

Ó, Simf!

De gyűjtötte tovább. Harangok ürege, kémcsöveké, ágyneműtartóké, begyűjtötte az áldoztató-kelyhek üregeit is, és lassan már nem jutott neki hely az előszobában, kiszorult a lépcsőházba a gumimatracra, mint egy memento.

- No de Simf úr! - mondta neki a házmester. - Miért nem a lakásban alszik?

- Hát éppen ez az - kiáltotta Simf -, nem látja, hogy nem férek be?! Nem látja a gyűjteményemet?

- No de Simf úr!

Szelíd kezekkel megfogták.

- Élni akarok - mondta Simf.

Fogták szelíd kezekkel.

UTAZÁS

Arra gondoltam először, hogy csak Győrig. Igaz, a határig félárúval megyek. Négy konyak. A féllábú szerencsére fröccsöt iszik. Fröccs, azt mondja, Győrig fröccs. Lehet, hogy a Wiener Walzer megáll Győrben? Dehogy áll! Fiúk, most már Hegyeshalomig. Még négy konyak. Ja, és egy fröccs a féllábúnak.

Ezek még magyar bakterházak, mondja a bal oldali szomszédom, és kimutat az ablakon. Az ablak előtt egy roggyant szemétvödör és egy olajos rongy hever, a járda mellé állítva egy kisuvickolt Skoda, szemben málladozó falú bérház. Szürke. Talán ködbe szaladt a vonat. Kalauz úr! Vagy pincér! Lesz szíves most már Bécsig.

Zürichnél nagyot változott a táj, a Skoda elment, ráláthattunk a bérház ablakaira. Milánónál egy kutya ágaskodott a szemétvödörhöz.

A féllábú elaludt, a pincér keltegette. Ne bántsa, kusettje van.

Beszálltak, kiszálltak. Volt, aki ugyanazon a vonaton ellenkező irányba utazott. Volt, aki bent ült, mégis lemaradt. Az ülések egyre távolodtak. Elfelejtette, hogy nyolc év múlva újra találkozunk. Éppen öt perc alatt eltelt a nyolc év. Talán a feledékenysége is ilyen gyors. Mint a szélvész. Eszébe sem jut valami, máris elfelejti. A kerekek kattognak. Egyik szerint konyak, konyak, a másik szerint fröccs, fröccs, fröccs.

Ez a francia-olasz határ. Menton. Ventimilia. Hiányzik egy gé. Ki ad egy hiányzó g-re? Uraim, nem helyesírási gyakorlat ez. Ez egy utazás. Kitt-katt-katt-katt. Suhan mellettünk a táj. Rongyalpesek, szemétládavárosok, bérházégbolt. Beaulieu-sur-Mer. Most már úgyis mindegy, konyak, sör, bor, pálinka. Nizza. Cannes. Martin Luther King. Onyiscsenkó. Ne mesélj, ilyen állomás egyáltalán nincs. Ez az állomás elutazott. Keresse Dél-Amerikában, ott van most a városgyűlés. New York rázza az elnöki csengőt, Tokió és Párizs lógnak, isznak egy kocsmában. Moszkva énekel. Város város hátán, az emberek, meglátod, mint a hangyák, futkosnak a feltépett földű, üres telkeken, minden város helyén egy sivatag, a hidak is elmentek. Majd visszajönnek, ne félj! Egyszer csak fémes suhogás tölti be a föld légterét, s láthatod, ahogy elrepül fölötted Osaka, Baltimore és Ciudad Bolivar. Helsinki eltévedt. Valahol a Fekete-tenger partján akar leszállni. Hé, Helsinki! Északabbra! Északabbra!

Na, jön már Budapest is. Csakhogy megjöttél. A szakadt szájú csatornacsövek keresik az illeszkedési pontokat, kis mocorgás, és megint itt áll a város. Szuszog. Úgy látszik, sietett.

Nem megyek sehova! Isztambul, ha látni akarsz, kerekedj fel. A Vérmezőn várlak. Síppal, dobbal, csimpolyával. Meg hagymabördővel, ha tudnám, mi az.

A pincér mindig kicseréli a hamutartót üresre. Így nem tudom, hány cigarettát szívtam el. Lehet, hogy egyet sem? Százat? Tinta. A tollal törődni kell. Tintát kell adni neki. Általában mindennel törődni kellene. Hogy ne hagyjanak cserben a dolgok. De amikor azok hagynak legkevésbé cserben, akikkel nem törődsz. Tudod is te, kivel törődsz! Az emberi természet azért ilyen, hogy legyen mit ne ilyennek hagyni. Természetes? Micsoda szó! Képzeld, ha mindig természeted szerint élnél! Nem lehet rögeszme nélkül. Csak a rögeszme természetes.

A betegség, a halál, a gyilkosság, a paráznaság, a csalás, az önzés, az irigység.

De ha valaki prédikál a madaraknak?

Mária az Óhegy utcában mindig fölényesen néz rám. Lekicsinylően. Mintha színészkednék neki. Talán nem hiszi, hogy igazán szeretnék vele beszélgetni. Uram, hiszen csak egy szobor. Mit beszélget egy szoborhoz? Békén hagynátok? Annak beszélgetek, akinek akarok. Joga van válaszolni és joga van nem válaszolni.

Mária nem válaszol. Nem bízik bennem. De legalább meghallgat. Ez a gyanakvás az arcán nem az ő bűne. A szobrászé. Annyira szerettem volna, Mária, ha faszobor vagy. De biztos gipsz vagy. Az arcodról már pattogzik a festék. A feleségem látta a Taj Mahalt, azt mondja, gyönyörű. Én téged láttalak. Gyönyörű vagy. Nem ér fel veled semmiféle Taj Mahal. Vagyis hogy a sugaraid gyönyörűek. Ahogy kibújnak hozzám a kerítés rácsain. Akarod, nem akarod, jönnek. De biztos akarod. Mária, én is szeretnék ragyogni rád.

Majd lesznek napok, amikor jó leszek.

Marseille. Megérkeztünk. Már csak egyedül szállok ki a vonatból, a kalauz lehúzza mögöttem a rolót. Úristen! Elfelejtettem visszafelé jegyet venni! Úristen! Szemétládaházak, rongyházak, bérházak.

Szeretnék visszamenni. Lehet valahonnét visszamenni?

Soha.

ÖT SZENTIMENTÁLIS TÖRTÉNET

1. TULIPÁN

A pasas az egykori szeméttelep beléndekkel benőtt hepehupáin lopakodott a templom felé. Valamit a zakója alá rejtett, a szövet dudoráról ítélve egy futball-labdánál alig nagyobb, de sokkal kényesebb holmi lehetett; a pasas lágy ívben meghajtott bal keze óvón emelkedett a dudor elé.

A beléndektenger szélén, a szemét lerakását tiltó táblánál megállt. Innen már jól láthatta a templom kerítésén belül álló Mária szobrot. Az utcai lámpa fénye éppen Máriára esett, a gyér fényben hótisztán fehérlett nappali világításban már meglehetősen kopottnak tűnő, agyonázott ruhája, és válláról leomló palástja is teltebb kék volt, mint nappal.

A pasas bal kézzel leemelte a sapkáját. Átment az úttesten, arcát a templomkerítés rozsdás vasának szorította. Nézte Máriát. A szobor - repedéseiről ítélve - fából lehetett. Hosszanti szakadások csíkozták a palástot és a ruhát, a Mária talpa alatt tátogó kígyó szája is tovább repedt. A pasas látta, hogy a réseket pókok és százlábúak lakják, s bizonyára fészkelt ott sok másfajta ízeltlábú is. Ez megnyugvással töltötte el. Sapkáját az aszfaltra dobta, s zakója alól előhúzta, amit addig rejtegetett. Egy csokor virágot. Nem akármilyen csokor volt, ezt a pasas is tudta, mert elmosolyodott, amikor a virágokat odamutatta Máriának.

A szarkalábak közt pipacsok virítottak, szende fehérségű violák, csomorika is volt benne és lila kígyószisz-sudár, néhány pici, kék tyúkhúr, s mint a hőscincér bajsza, kihajlott a virágok közül két illatos rozmaring vessző.

A pasas tanakodott, hogyan tegye a csokrot Mária elé. Ahhoz, hogy a rácson benyújtsa, túl messze volt a szobor, meg amúgy is sajnálta volna a csokor szép, borzas fejét áterőltetni két rozsdás vasrúd között. Dobni nem akarta, mert a tyúkhúr meg a csomorika kihullott volna a többi közül. Úgy gondolta, átmászik a kerítésen. Fél kézzel elég bajos volt - a másikkal a virágot kellett szorongatnia -, de azért hamar fent volt a tetején. A lándzsahegyek bökték a fenekét. Már leugrott volna, de ekkor Mária mögül egy ember ugrott elő. Fekete talárt viselt, a talár alatt rézgombos dolmányt. Villogtak a rézgombjai.

- Vissza! - kiáltotta.

- Ezt a virágot... Máriának - motyogta a pasas, és igyekezett megtartani az egyensúlyát.

- Takarodjék! - ordította a taláros, s ettől a pasas dühös lett.

- Azért is Máriáé - kiáltotta, és beugrott a templomkertbe.

Ekkor azonban még egy alak ugrott elő a szobor mögül, kezében perselyrúddal, a rúd végén ott fityegett az üres bársonyzsákocska, az aljára szerelt csöngettyű vékonykán csilingelt.

- Takarodjék - mondta a perselyrudas is, és birkózó állásba helyezkedett Mária előtt.

A pókok, és a százlábúak menekültek a repedésekbe.

- Azért is - mondta elszántan -, azért is Máriáé!

A csokrot úgy tartotta, mint egy Vécsey-kézigránátot.

A sekrestyésféle meglóbálta a perselyrudat, és a pasas felé sújtott. Finom mozdulattal tért ki az ütés elől, s abban a pillanatban észrevette, hogy a taláros lehajol egy kőért. Előreugrott, és a kezébe rúgott. A perselyrúd most talált, a pasas a vállán hallotta csilingelni a csengettyűt, hallotta a kettétörő bot reccsenését is, a bársonyzsákocska a törött botvéggel a gazba zuhant. A csengettyű elhallgatott.

Valaki dobogva futott az utcán, átvetette magát a kerítésen. Most már hárman voltak, de a pasas keményen harcolt, pedig közben elszántan óvta a virágokat, csak fél kézzel ütött, de meg kell hagyni, a rúgásai se voltak kutyák. A környező házakban sorra felfénylettek az ablakok, futó lábak döbögtek, árnyak szökelltek át a kerítésen.

- A mi Máriánkat akarja! A mi Máriánkat! - zúgták.

Bunkók, kábelek, gumibotok, homokzsákok csattogtak a pasas fején.

- Ne engedjük, testvéreim! - kiáltotta valaki.

És nem engedték. A pasas vérbe borult fejjel küzdött, egyre csak Máriához akart közel férkőzni, észre sem vette, hogy virágcsokra már a múlté, egy kocsányokból, szárakból álló, lecsupaszított vesszőseprűt szorongatott. De nem adta fel.

Egy védő, fegyvert keresve megrántotta a kerítés egyik vasrúdját. A kezében maradt. Rikkantott örömében, és a pasas fejére húzott vele. Mint a letaglózott ló, úgy esett össze. Jobb keze előrevágódott, és a vesszőseprű csokormaradvány odaesett Mária lába elé, a tátogó kígyó méregfogaihoz.

A csapat megrettent, báván nézték a földön kinyúlt pasast. Valamelyikük ijedtségtől elvékonyodó hangon elsóhajtotta:

- Meghalt.

Mintha vezényszó lenne, hátat fordítottak, majomügyességgel másztak át a kerítésen, a harcmező pillanatok alatt elcsendesült. A pasas békésen feküdt a földbe taposott pipacs-, viola-, csomorika- meg tyúkhúrszirmok között, a rozmaringszálak meg a kígyószisz olyanok voltak, mint egy-egy felibül-harmadából lerágott halcsontváz.

A hivők - vagyis hát ki tudja, hivők voltak-e, mindenesetre azok, akik megvédték Máriát a virágtól - sokáig ébren lapultak házaikban. Végül aztán, hajnalfelé, egyikük mégiscsak föltárcsázta a rendőrséget. Egy hulla fekszik a templomkertben, a Mária-szobor előtt.

Az URH-s kocsi sivítva érkezett a templomkerthez. A két marcona törzsőrmester fogta a rácsot, és bebámult a szobor elé.

- Átvágtak bennünket - mondta egyikük.

- Át - toldotta meg a másik, és káromkodni akart, de Máriára való tekintettel visszatartotta.

A szobor előtt vadvirágok nőttek - az egyik rendőrnek úgy tűnt, hogy az az apró kék, tyúkhúr, és felismerni vélte a csomorikát is.

A virágtenger közepén egy tulipán virított. Akkora, mint egy tejesköcsög.

A pasast soha többé nem látta senki. Talán nem is létezett.

2. HÁROM PIROS RÓZSA AZ IFJÚ GRÓF MELLÉN

Hogy honnan támadt az ifjú gróf balsejtelme, senki sem tudta. Talán egy gyermekkori álom idézte fel. Az ifjú gróf egy elhagyott város macskakövein futott. Léptei, mint a dobszóló: dömm, dömm, dömm. És senki, csak talán a fegyverek csöve, ablakokban, rejtett zugokban, vaskerítések belső oldala mellett ácsorgó ezüstfenyők mögött. Az ifjú gróf futott, lába lármája már-már elviselhetetlenné erősödött, s akkor szemben meglátott egy magas kőkerítést. Felkolompolt a szíve: ott a menekülés. Minden erejét összeszedve elrugaszkodott a földtől, szép lassan, libegve repült a kőkerítés tetejéig, jobb kezével rátámaszkodott, lendítette a lábát, hogy ugyanolyan könnyedén lehuppanjon a park bokrainak védelmébe. S ekkor három tompa ütés a mellén. Érezte, ahogy a felszaggatott erekből a jó meleg vér szétárad mellkasában. Szárnyaszegetten, lendületeit odahagyva hullott a fal tövébe, s még látta mellén a három szép, cakkos szegélyű rózsát.

Másnap eszébe sem jutott az álma, csak nagy sokára bukkant újra elő, talán egy másik álomtól, a templomkert kőkerítésétől vagy három rózsától. De az is lehet, hogy a cigányasszony miatt. A cigányasszonyt elűzték a birtokról, már nem is rémlik az arca, az emlékezet alkotott a valódi helyett egy egyre csúnyább, egyre ráncosabb, krétából és földből kikevert arcot, csenevész, lógó mellű testet, sosem volt rongyokat aggatott rá, elfakult virágminták barna alapon, a ruha alól kikandikáló, karvalykörmű, sárfoltos láb is az emlékezet műve, lehet, hogy cipő volt a cigányasszonyon.

Az ifjú gróf kimerítő vágta után, tagjaiban kellemesen bizsergő fáradtsággal lovagolt a kastély felé, a habkönnyű, tavaszi zöldek között, amikor szembetalálta magát az elűzött cigányasszonnyal. Lova meghőkölt, az ifjú grófot szánalom és félelem öntötte el, a cigányasszony könyörtelen, görbe mutatóujja megcélozta őt.

- A huszonegyedik születésnapodon három piros rózsa ékesíti a melled - mondta, és buzogva fölnevetett, a vágtára váltó ifjú gróf után még sokáig futott a hullámzóan erősödő, gyengülő kacaj, talán még akkor is hallotta, amikor a cigányasszony már abbahagyta a nevetést.

Három piros rózsa az ifjú gróf mellén.

Egy időre a cigányasszonyról is megfeledkezett, de akkor már tudata alján ott fészkelt a három piros rózsa, tétovább, mélább lett, a kezébe vett tárgyakat gyakran elejtette, ritkábban lovagolt, s kerülte a vadászatokat. Az öreg gróf szelíd kérdései váltak mégis végzetévé, kint a repkénnyel befuttatott filagóriában, ó, bár soha ne mondta volna ki a rettentő szavakat, el ne gyengült volna, csak soha ne késztették volna igaz válaszra a völgyi patak szelídségével csobogó kérdések.

De kimondta, kibuggyant belőle, a sejtelem egyszerre alakot öltött, sötét, fenyegető gnómmá szilárdult a képzelgések ellebegő, fekete fátylaiból. A kimondott szavak vértezetében formái véglegesültek, torz vigyora vastag ajkára merevült.

Az öreg gróf hahotázott.

- Anyád, az volt ilyen - mondta -, ó, ti köd-lovagok, rémgyártók, szellemidézők.

De nevetése, bármily szívből fakadónak indult is, feleúton megfulladt, az ifjú gróf lisztfehér arca, a mozdulatlan elszánt kéz a nyugágy karfáján, az esett tartás, a nyak finom félrebillenése mellbe ütötte az öreg grófot.

- Bolond vagy, fiam - mondta csendesen s fia vállára téve kezét, szótlanul ballagta végig a kastélyhoz vezető kavicsos utat.

A szellem befészkelte magát a kastély falai közé, lobogtatta fekete fátylait. Az öreg gróf szerette volna elűzni a kísértetet, vándorszínészeket, énekeseket, örömlányokat, bohócokat, artistákat hozatott a kastélyba, a csendhez szokott ősi park eleinte méltatlankodva figyelte a zenebonát, a helytelenkedést, az elszórt szemetet, de aztán maga is megifjodott, hozzáidomult az új élethez, csínytevő lett és cinkos. De a lárma, a harsogó énekszó, a dobok és cintányérok buffogása, a bőgők és hegedűk eszeveszett riadói, a táncoló lábak dobaja, a lányok röpke nevetése, a tarkabarka harisnyás bohócok idétlen tréfái, a kötéltáncosok és légtornászok nyaktörő lendülései nem űzték el az árnyat, ott gubbasztott folyvást a kastély kéménye tövében, elrejtőzött a park bokrai között, belengte a komor boltíves termeket, a visszhangos folyosókat, megbújt a pincelejáratok zegzugaiban, tornyok ódon ívű ablakaiban, a falra futó repkényben s a szökőkút fáradtan visszahulló vízsugarában. A csepűrágók kedvüket vesztették, a zenészek szomorú, halk melódiákra zendítettek, az artisták elvétették az ugrást, az örömlányok imára kulcsolt kézzel bámultak ki az ablakon, részeg matrózok és fényreklámok közé vágytak.

A kastély elnéptelenedett, a személyzet is fogyatkozott, régi, megpróbált hű cselédek szöktek el éjszakánként, járandóságukat, kis motyójukat odahagyva.

Azon a napon már csak ketten maradtak a kastélyban; az öreg gróf s az ifjú, reszketve bámulták egymást, az öreg keblére vonta fiát.

- Nem lehet semmi bajod! Semmi!

A kastély egy ablaktalan szobájába rejtette a fiút. A nehéz tölgyfa ajtót négy kulccsal zárta be, s nem mozdult az ajtó elől. A néma kastély, mint egy kripta vette őket körül, egy-egy sarokban apró zaj ébredt, végigsercegett a nyújtózkodó folyosókon, neki-nekikoccant a hallgatag falaknak. A percek - mind-mind egy elpattanó hegedűhúr - kínnal-keservvel múltak, de aztán megjött az este, az öreg gróf torkában dobogó szíve csillapodott. Félóránként be-beszólt a fiának, s a fiú suttogva válaszolt.

- Mindjárt vége, fiam - mondta a gróf, megtörölgette verejtékező homlokát. - Ó, Uram, múljon el a rontás.

Már percek voltak csak éjfélig, már ott álltak a győzelem kapujában. Egy óra elzengedezte a háromnegyedet, a percek pattogása felerősödött, s ekkor... s ekkor bentről iszonyú zaj hallatszott, bútorok recsegése, lábdöndülések, egy földre zuhanó test puffanása, az öreg gróf feltépte az ajtót, berontott, előreszegezett fegyverével, háromszor belelőtt a zengő hangzavarba.

A lövések után késcsendesség.

- Fiam - suttogta.

Remegő kézzel kapcsolta fel a villanyt, a szobát sárgás gyenge fény öntötte el. A szemközti falnak vetve hátát, félrebillentett fejjel feküdt az ifjú gróf.

Három piros rózsa a mellén.

3. A SZABATONI LOVAS

Az arcán mindig éjszaka volt. Csillagtalan, holdtalan.

Még emlékeztek a nehéz, langyos éjszakára, amikor a mént hazahozták Szabatonra. Tizenkét igás fogat nyekergett a hepehupás erdei úton, a baljós nyikkanások, a kerekek, lőcsök száraz reccsenései egy idegennek kísértetiesnek tűntek volna, de a kocsisoknak meg talán a lovaknak is békével kecsegtető hazatérés muzsikája volt ez a lassan szivárgó, ritmustalan zaj. A mént az első kocsi saroglyájához kötötték, egyszerűen csak kötőfékkel, szelídnek látszott a ló, bárányszelídnek.

Miféle csődör az ilyen - kérdezték az emberek, amikor először szemügyre vették -, birkákat nemz ez, nem csikókat. A mén kezes volt, egyszeriben engedelmeskedett a parancsszavaknak, szelídségéből még egy véletlenül ráhullott ostorcsapás sem tudta kibillenteni. Talán csak akkor változott meg egy pillanatra, amikor kötőfékét a saroglyához bogozták, ingerülten hátralépett, a fejét fölkapta, a csodálkozva rápillantó kocsis látta kivillanni szeme fehérjét.

A csillagtalan arcú ember messzire eléjük jött, még jó óra járásra lehettek a pusztától, amikor a bárányszelíd mén nyugtalankodni kezdett. "Hé, te!", szólt rá a kocsis, az éles kiáltás, mint az ostor csattant a bóbiskoló kocsisor fölött, innen is, onnan is hangok érkeztek, az éjszaka megváltoztatta a hangszíneket és a távolságokat is, az első kocsis úgy érezte, valamennyien közvetlenül a füle mellett dünnyögnek, megrémült, s akkor már észrevette az út világosabb sávjában előtte sötétlő árnyat. Egy ember. Megállította a lovakat, a karaván azonnal mozdulatlanná dermedt, a hirtelen rájuk zuhanó csend félelmet ébresztett bennük, nem hallatszott semmi, csak néha-néha egy-egy tompa dobbanás, az idegesebb lovak gyors patacsapásai.

- Hé, ki az? - kérdezte az első kocsis, és már el is szégyellte magát, ugyan miféle félsz fogta el egy éjszakai járókelőtől.

- Én vagyok - mondta halkan a csillagtalan arcú ember, ja, a földesúr, ismerte meg a kocsis és a sötétben önkéntelenül leemelte a kalapját. A mén meg, mint akit ostorcsapás ért, táncolni, hörögni kezdett, táguló orrlyukai, mint a rekedt trombiták, a kocsis látni vélte világító szeme fehérjét és kivillanó fogsorát.

A földesúr közelebb lépett a tomboló lóhoz, az első kocsis már-már rá akart szólni, de nem jött hang a torkára, még a mént csillapító szavak is a tüdejébe szorultak.

A nyugtalanság szétáradt a levegőben, a szelíd, fáradt igáslovak is kapkodni kezdték a fejüket, némelyik ficánkolt, a meg-megránduló kocsik, suttyanó farkok, döndülő paták kísértetzajai elöntötték az erdőt.

S ekkor a csillagtalan arcú ember fölnevetett, közvetlenül a tomboló mén feléje csapkodó patái előtt, éles, száraz nevetés volt, gonosz, diadalmas nevetés, állatok, emberek lecsendesültek, a csillagtalanarcút még soha nem hallották nevetni, mosolyogni se, reszkető csend lett, s akkor a földesúr szó nélkül megfordult, beváltott az erdőbe, egy gyalogösvényre, hangtalanul, macskaléptekkel indult haza.

A kocsisor nekilendült, a mén most már egész úton nyugtalanul kapkodta a fejét, de otthon szelíden követte az első kocsist az istállóba, a vizet és az abrakot azonban nem fogadta el.

Másnap a csillagtalanarcú már kora hajnalban talpon volt, a puszta népe nem tudta mire vélni ezt a sietséget, hiszen hétalvónak tartották a fekete embert, jószerivel átaludta azt a hónapot, amit a pusztán töltött, egy hónapja már, hogy megvette a birtokot, de levegőn is alig volt azóta, aludt meg gunnyasztott bent a kastélyban, az eget nézte az ablakon át, mintha valami csodás jelre várna, hogy végre futhasson, ugorhasson, robbanhasson.

Nem érdekelte az új birtok se, nem járta végig a földeket, nem kocsizott ki az erdőből kihasított ezer holdra, az istállók se érdekelték, nem sétált végig a tisztára söpört placcon az esti fejés szívvidító idején, nem hallgatta a zabot őrlő lófogak monoton, békéltető zenéjét.

De most ezen a reggelen már kora hajnalban lovaglóruhát öltött, fürgén mozgott, mint a sokra hivatottak, csak éjarca marad a régi mozdulatlan, csillagtalan, holdtalan.

Az istálló felé sietett, és már léptei rémisztők voltak, elfordulásra késztetők, a cselédasszonyok eltakarták arcukat.

Még be sem lépett az ajtón, a mén már nyihogott és kapált, fantomtáncot lejtett a strájfák között, felsírtak az oldalához ütődő gerendák láncai.

Ember, állat mozdulatlanná dermedve figyelt, csak ők mozogtak, a vadságában megvaskosodó mén és az éjfekete ember.

Úgy nyergelte meg a toporzékoló lovat, hogy minden pillanatban attól lehetett tartani, meghal, a mén agyonrúgja vagy nekilapítja a jászolnak.

Még bent az istállóban nyeregbe ugrott, a ló vágtában vette célba az ajtót, s amikor az ember a szemöldökfa alatt a mén nyakához simult, abban volt valami megejtően szeretetteli.

De kint már újra gyűlölték egymást, nagy, fekete gomolygás, a ló ágaskodva forgott körbe, meg akart szabadulni lovasától, vad, rövid vágtákba fogott, a végén előrefeszített első lábaival fékezett; tomporát földobta, a lovas megemelkedett a nyeregben, de sosem zuhant le, lába biztosan feszült a kengyelben, s bár egy hangot se hallatott, a kocsisok hallani vélték éjszaki nevetését.

Délig tartott az iszonytató lovaglás, gőzölgött a ló, gőzölgött az ember, fehér tajték kente össze mindkettejüket. A kastély elé kormányozta a fekete ember a lovat, leugrott róla, a mén vágtázott az istálló felé, az ember meg lassú, fáradt lépésekkel beballagott a bukszusokkal körülbástyázott vaskapun.

Az eszelős lovaglás aztán mindennap megismétlődött. A két gyűlölködő test végigviharzott a pusztán, a mén gonosz fortélyokat eszelt ki, mintha emberi értelemmel ruházta volna fel a harag, a kútba akarta belehajítani lovasát, nekidöntötte a rozoga faszerkezetnek, néha már-már mindketten belezuhantak, ócska vasak, ekék, lókapák közt vágta magát földhöz, saját testi épségét is kockáztatva, de a fekete ember mindig idejében lépett le róla - könnyed, szinte balett mozdulattal -, s fel is, a ló nem tudott olyan gyorsan felpattanni, hogy lovasa közben ne ugrott volna a hátára.

A szabatoni lovas híre elterjedt a környéken, az őrült ló és az őrült ember, de megnézni senkinek sem volt mersze, csak a puszta népe látta a szabatoni lovaglásokat. Meg akarják egymást ölni - mondták, s alig-alig mertek közeledni az emberhez is, a lóhoz is, pedig az ember soha egy rossz szót sem szólt senkinek, s a mén kezes bárány szelíd maradt mindenki máshoz.

Egy téli lovaglás szerencsétlenül végződött. A ló földhöz vágta magát, és egy ekevas fölszakította a hasát, alig-alig tudott felállni, a vas szakította sebből rózsaszínűen dudorodtak ki a belei. A csillagtalan arcú hófehér lett, lóhalálában rohantak az állatorvosért, az csak a fejét csóválta - nem, alig van rá esély, hogy megmaradjon. A fekete ember naphosszat az istálló előtt gunnyasztott, hóesés, csípős hideg nem zavarta, tízpercenként kellett neki jelenteni, mit csinál a ló.

Mégis megmaradt. Tavasszal már újra toporzékolt, élettelien nyerített, a fekete ember arcán mintha egy pillanatra felragyogtak volna a csillagok.

Márciusban újra kezdődtek az öldöklő lovaglások, a csúszós, sáros talajon rohantak, dübörgött a föld, keresztet kellett vetni, uramisten, micsoda sátáni pár ez.

Talán a csúszós talaj volt az oka, talán nem is akarta a mén hanyatt vágni magát. A lovas alászorult, egy fojtott, elhaló kiáltás, a ló fölugrott, erőtlenül táncolt a földön fekvő rongycsomó test körül.

Levetett kalappal vitték a holttestet a kastélyba, akkor látták csak, hogy ez az ember a ház egyetlen szobáját lakta, fapriccsen aludt és egy szekrény, egy ikszlábú asztal meg egy csuhéfonatos szék volt a szoba összes berendezése.

Ott ravatalozták fel a priccsen.

A temetésre csak egyetlen ember érkezett, egy lefátyolozott arcú, merev tartású nő, hangtalanul nézte végig, ahogy a park fái közt elhantolták a csillagtalanarcút, nem sírt, a válla se rándult. A temetés után bement az istállóba, megállt a ló mögött. Mereven nézte, a mén felemelte a fejét, hátrafordult, ideges rángások futkostak a bőre alatt.

A nő sarkon fordult, elment.

A ló attól a naptól kezdve nem ivott, nem evett. Minden hajnalon mereven bámulta az ajtót. Várta a csillagtalan arcú embert. Egyre nyugtalanabb lett, már senki se merte megközelíteni. Egy világos, tavaszi éjszakán elszakította kötőfékét, nekirontott a bezárt ajtónak, - a két lomha, vasalt ajtószárny kitárult -, kirohant az éjszakába. Az éjjeliőr felébresztette a férfiakat, de senki egy lépést sem tett a ló után, döbbenten bámulták a fantomlovat, ugyanúgy rúgkapált, ágaskodott, mintha hátán ülne halott lovasa.

Még világosodás előtt bevágtatott az erdőbe. Sohasem kereste senki, nem is látták többé. De azóta viharos éjszakákon hallani vélik, hogy a mén versenyt száguld a széllel, házakat, erdőrészeket ugrik át, patája könnyed érintésével megcsörrenti a háztetők cserepeit. Nagyon sokáig azt hitték, hogy a szellemló egyedül száguldozik az éjszakában, de aztán egyszer meglátta valaki. Megesküdött rá, hogy egy fekete ember ült a lovon, arcán csillagok és holdak ragyogtak.

4. HILDÁCSKA KACAG

- Mint a varjú. Brrr - rázkódott össze az erdei tanító felesége -, olyan ez a vénasszony, mint a varjú.

- Ugyan, kedves - mondta a férje -, öreg, ennyi az egész. Majd kialussza magát és elmegy. Hadd aludjon.

- Mint a varjú - hajtogatta az asszony.

Tényleg volt benne valami varjúszerű. Már délután, amikor észrevették - összehúzódzkodva bandukolt az öregasszony a keményre taposott havú erdei úton, furcsa volt, hisz sosem járt erre idegen, különösen télen, most meg a karácsonyi szünet derekán jártak, még a pirosra csípett arcú gyerekek csizmás karavánja sem tűnt fel reggelente a hóval lepett fák közt - felkiáltott az asszony: nézd, éppen olyan, mint egy madár.

- Mint egy agyongyötört, fáradt madár - mondta a férje.

Az öregasszony alakja nőtt-nődögélt, madárszerűsége behúzódott a szoknyája ráncai közé, emberi alakot öltött, madárszerűségével félelmetessége is odalett, csak szánalmassága maradt vele kitartóan, s amikor már a kopogására ajtót nyitottak neki, láthatták, hogy a szánalmasság az arcába is beette magát, mint a rozsda, tekintetét is megtépázta, örök időre szólón meggörbesztette vállát, megrongálta dereka ívét és térde hajlatát.

Mégis volt benne valami varjúszerű. Mintha lesütött szeme bármelyik pillanatban gyors feketerigó-röppenéssel megmérhette volna őket, a házat, isten háta mögötti magányos lakásuk csendjét, homlokuk pajzsa mögött ágaskodó gondolataikat.

- Fáradt vagyok - mondta az öregasszony, szürke ázott veréb volt a tekintete, nem feketerigó-röppenés, szinte nem is érintette a tanítóék arcát.

Enni adtak neki meg vörös bort. A tanítóné kérdezősködni akart, de férje egy gyors pillantással leintette, csendben evett hát az öregasszony, ijedten, vajpuhán, mintha bármely pillanatban fölkiálthatott volna az étel, nem, nem akarom ezt a testet táplálni.

A tárgyak azonban némák maradtak, de egyetértően némák, az öregasszony reszkető kézfejjel törölte meg a száját, fölegyenesedett, a hátralökött hokedli sikkantott mögötte a kövön.

- Az Isten áldja meg magukat - mondta, s a hangja, tekintete megkeményedett, olyan volt ez a köszönet, mint egy átok vagy legalábbis az erdei tanítóékon kívül mindenkinek az elátkozása.

A vendégszobában bontottak neki ágyat, az erdei tanítóné, miközben a hosszú, nyirkos folyosón a tiszta huzatot cipelte, arra gondolt, ezt holnap valamennyit eldobja, elégeti, és undorral fogta a ropogós, fehér ágyneműt, pedig akkor még nem is érintette az öregasszony teste.

- Ne haragudjanak - monda az öregasszony -, az ajtót magamra zárom.

Megremegett, a szeme megvillant, vagy talán nem is ez a helyes kifejezés, hogy villant, csak egy parányi időre kitágult, de sugarai nem kifelé lobbantak, inkább be, a koponya belseje felé, mint egy puskacsőbe fulladt lövés, olyan volt ez a szemtágulás.

- Csak zárja - mondta lassan a tanító, igyekezett könnyed és vidám hangon beszélni, mintha mi sem lett volna természetesebb, minthogy az amúgy is zárt lakásban a vendég még külön bezárkózik.

- Mint a varjú - hajtogatta ott bent a felesége, a tűzhely torkában lobogó ágyneműkre gondolt, a kis Hilda ágyát közelebb húzta a magáéhoz, s rögtön lefekvés után fölpattant, s kulcsra zárta a hálószoba ajtaját.

- Ugyan, ugyan - mondta zavartan a férje, de a kulcscsikordulástól ő is megnyugodott.

Másnap reggel kicsit megszégyenülten néztek egymásra, már nem értették, mitől riadtak meg olyan ostobán előző este, az éjszaka eltakarodott, belőlük is elvitte a homályos zugokat.

Az öregasszony is felébredt, a reggel mintha neki is békességet hozott volna; arca, mint egy szép, sokat tudó fatörzs. Úgy tett, mintha évek óta ott lakna, egy sámlira kuporodott a konyhában, szelíden nézte a tevő-vevő tanítónét, később kivette kezéből a szakajtó krumplit, és maga látott a hámozáshoz.

Hildácska is kitotyogott a konyhába, félelem nélkül közelítette meg a varjú-vénasszonyt, az meg hirtelen letette a szakajtót, a krumplihéjat az öléből a földre söpörte, ráejtette a kést és gyökérkarjait a kislány felé tárta, mintha legkedvesebb rokonát akarná keblére ölelni.

A gyermek mosolyogva röppent az ölébe, a tanítóné hökkenten nézte, hogy a görbe karvalyujjak a kislány hátára tapadnak. Mintha nem ölelni akarná, hanem összeroppantani.

A köszönete átok is, az ölelése fojtogatás is. Ó, csak menne el - gondolta a tanítóné.

De a vénasszony nem ment el. Soha nem kérdezte, maradhat-e, a tanítóék még nem szóltak semmit, úgy maradt ott az isten háta mögötti házban, mint ahogy szelíden, magától értetődően megjön a nyár után az ősz.

Pár hét múlva már hiányzott volna, ha elmegy, nemcsak azért, mert sokat segített a ház körül, s mert a kis Hildával imádták egymást. Másért is. Talán az ódon, töredezett kövű folyosó is bánatosan felsóhajt, ha egy este nem hallja lassú, csosszanó lépteit, ahogy szobája felé igyekszik, kezében a magasra tartott petróleumlámpával.

Soha nem beszélt arról, kicsoda, micsoda, mit csinált eddigi életében. A tanítóék meg nem kérdezték. A bánat miatt, csupa bánat volt ez az öregasszony, szenvedéssel teleírt, még hátulról is lehetett látni rajta, hogy nagyon sokat szenvedett.

Nem kérdezték hát. Csak egyszer fordult hozzá a tanítóné, hónapok múltán: "Hát nincs magának senkije?"

- Csak maguk - kiáltott az öregasszony -, csak maguk!

Visszanyelte a feltörni készülő sírást, s napokig szavát sem lehetett venni.

Lassan-lassan az öregasszony lett a ház belső minisztere, a konyhában a tanítóné akár be se kellett tegye a lábát. Áldás lett neki az öregasszony, ünnepeken, iskolai szünetek alatt napokra elmehettek hazulról, ráhagyhatták Hildácskát, hiszen az anyja kezében sem volt jobb helyen.

Csak az a rákövetkező tél ne jött volna, csak az a férfi ne jött volna!

A férfit a faluban látták, tíz kilométerre erdei házuktól, a presszóban. Ősz haja volt, baljós tekintettel bámulta roppant markába rejtett poharát. Arcát lassan - mintha fájna neki nyaka elfordítása - a pult mögött álló lány felé emelte.

- Itt kell neki lenni - mondta -, itt az erdőségekben.

A lány nem válaszolt neki, látszott rajta, hogy fél.

- Semmiféle idegen öregasszony nem él erre - mondta egy férfi. - Mi aztán tudnánk, ha itt élne.

Az idegen, mintha nem is hallotta volna a közbeszólót, ugyanolyan csigalassúsággal, mint az imént, a pult mögött álló lány felé fordult.

- Le kell számolnom vele - mondta. - Rendezni kell a számlát.

Marka veszett erővel ölelte körül a vastag falú pálinkáspoharat, ökle bütykein megfehéredett a bőr.

Az erdei tanító feleségében oktalan félelem ébredt, akaratlanul csúszott ki a száján a kérdés.

- De hát mit vétett magának szegény?

Az ember most vadul kapta fel a fejét, súlyos pillantással mérte végig az asszonyt, mintha azt latolgatná, megéri-e, hogy fölugorjon, és szétmorzsolja a kérdezőt.

- Szegény! - mondta megvetően, aztán elfordult, újra maga elé bámult, és beszélni kezdett. - A bizalmamba férkőzött ez a némber. Ó, pokol... még szerettem is. Rábíztam a kislányom. Érti?! A kislányomat! Még most is hallom a nevetését. Minden éjszaka hallom a kislányom nevetését, amikor tiszta csendes idő van.

Elhallgatott.

A tanítóné torkában ott feszült a kérdés, de nem merte kimondani, nem mert megszólalni, lélegzetet venni se mert.

Az idegen fölállt. A poharat csörrenve az asztalra dobta.

- És megölte, értik! Megölte a lányomat! Hároméves volt. Nem hallják? Nevet. Most is nevet.

Feszülten figyelt, az arca szinte gyengéd lett, mutatóujját magasba emelte.

A tanítóné akkor már roppanó ujjperccel szorította a férje karját.

- Menjünk - suttogta.

- Ha el nem viszi a rendőrség előlem, ezzel a két kezemmel tépem szét - mondta az ember, s maga elé tartotta roppant kezeit, mindkettőt külön, külön hosszasan nézte, mint kedves, nagy feladatra hivatott gyermekeit. - És csak tizenöt évet kapott. Tizenöt évet! Holott ezer évig kellett volna forró szurokban főzni, szöges korbáccsal ostorozni, miszlikbe vágni! Tizenöt év! Ott a bíróságon megmondtam, ez az ítélet nekem nem elég. Az én lányom fehér koporsójáért sem elég, a lányom kisujjáért, egyetlen haja száláért nem elég! Egy éve szabadult, azóta keresem.

Megint maga elé emelte markát, s hosszasan nézte.

- Megtaláljuk, biztos, hogy megtaláljuk - mondta nekik, s vicsorogva elmosolyodott.

A tanítóné felugrott, kirohant az ajtón, a férje alig győzött utána menni.

- Úristen - jajongott a nő -, úristen, már négy napja egyedül van vele.

- Ugyan - mondta a férj -, rémmese az egész. Bolond ez a férfi. Nyugodj meg.

Rohant velük a terepjáró a sötét erdőn keresztül, s óráknak tűnt, míg megálltak az erdei ház előtt.

Égett odabent a lámpa. A tanítóné hanyatt homlok rohant a házba, feltépte az ajtókat, melyben már meggyűlt a sikolyra kész levegő.

A szobában a kályha mellett ült az öregasszony, ölében Hildácska. Mind a ketten nevettek, fénylett a szemük.

A tanítóné sírva fakadt, odatérdelt melléjük, egyszerre ölelte át az öregasszonyt és a gyermeket. Sokáig nem tudott szóhoz jutni a görcsös zokogástól.

Az öregasszony hamuszürke arccal állt fel.

- De hát mi baj van, az istenért?

- Semmi, semmi - mondta a tanító.

- Kellemetlenségeink voltak, ne törődjön vele.

A tanítóné átkulcsolta az öregasszony nyakát.

- Ne haragudjon rám, drága, ne haragudjon.

- De hát miért? - kérdezte sírósan az öregasszony. - Dehogy haragszom, miért haragudnék.

- Nincs semmi baj - mondta a férfi. - Egy bolondság megriasztott bennünket. Aludjunk rá egyet. Aludjuk ki.

És éjfélkor éles zörrenések az ablakon.

A tanító hangja tétován bukdácsolt a sötétségben.

- Ki az?

- Gyere ki, vén szipirtyó! Megjöttem - hallatszott odakintről.

A tanító köpenyt kapott magára, az ajtóhoz rohant.

- Mit akar?

- A vénasszonyt.

A téli éjszakában kísértetiesen világított az ősz haj és a megszállott szem kútja.

- Ez egy másik öregasszony - magyarázta a tanító -, rossz helyre küldték, uram. Régről ismerjük, és...

A férfi előrelépett.

- Magát is szétlapítom. Érti!

A tanító ekkor könnyed érintést érzett a könyökén, lepkekönnyűt.

- Engedjen ki - mondta az öregasszony.

- De hát nem magát keresi - üvöltötte a tanító. Nem a dühtől ordított, hanem a félelemtől.

- De igen - mondta az öregasszony -, engem keres.

Kilépett, becsukta maga után az ajtót. A tanító verejtékezve lapult a fal és a becsukott ajtó szögletébe, mozdulni sem tudott. Tompa puffanást hallott kintről, s ahogy egy liszteszsák a hóra dől. Aztán csend lett. Csillagok csendje.

5. KÓCEMBER KÓCSZERELME

- Hát nem érted?! Szeretlek - a szavak gőzölögve buktak ki a száján, és sisteregve hűltek ki, amíg a néhány méteres utat megtették az elhagyott, poros kirakat mélyén ülő lányig.

- Tavasz óta idejárok - folytatta Simf -, minden áldott este itt papolok neked, s te meg sem mozdulsz, csak a szemedet forgatod. Értsd már meg, hogy szeretlek!

A szavak megragyogtatták a kirakatot, a gyenge villanykörte fényében siváran gubbasztó, poros papírok, rongydarabok önálló fényt kaptak, hogy aztán a beszéd elhaltával még szürkébbek, még visszataszítóbbak legyenek.

A lány nem szólalt meg most sem, kezét térdén nyugtatva, egykedvűen ült a rozoga széken, csak világoskék szeme sétált lassan, megfontoltan szemüregében jobbra-balra, megállás nélkül, azonos ütemben, mintha egy gépezet mozgatná, soha meg nem állapodott a tekintete Simfen, csak megérintette, s a szem soha nem csillant, az ajkak zárt vonalai is csak nagy ritkán lazultak, valami mosolyféle derengett fel a lány arcán, Simf néha azt hitte, gunyoros, néha meg azt, hogy örömteli.

- Megint a kedvenc ruhám van rajtad - mondta Simf, és homlokát a piszkos üvegnek nyomta. - Hallod, meghalok ezért a ruhádért is!

Fehér, rövid ujjú, nyersvászon ruha volt a lányon, egy könnyű kis szandál, kicsit vékonyka, kamaszos karja s megejtően kedves formájú lába feltüzelte Simfet, el nem tudta képzelni, hogy ebben a ragacsosan koszos kirakatban hogy tud ez a lány ilyen tiszta lenni.

- Szólalj már meg - kiáltotta -, mondj valamit! Amíg nem válaszolsz, nem megyek el innét.

A lány szeme abbahagyta az ingázó mozgást, tekintete megállapodott Simfen, mereven nézte egy darabig, egyre szomorúbb lett, a szeméből áradó szomorúság egy kerek, világos foltot égetett a kirakatüvegre, mint amikor deres ablakra lehelünk, Simf megbűvölve nézte, a lány megemelte térdén nyugtatott kezét, s öt ujját széttárva Simf felé mutatta.

A férfi elszörnyülködve hátraugrott.

A lány ujjai hegyén fölfeslett a bőr, s kunkorodó kócszálak, vékonyka, szakadt drótvégek kandikáltak ki alóla.

- Kóclány - üvöltött Simf -, egy kóclányba szerettem.

A lány visszahelyezte kezét térdére, szeme újrakezdte az ingamozgást.

Simf megfordult, tántorogva indult hazafelé, mellkasát forró kő feszítette. Hasra vágta magát az ágyán, bánata súlyától olyan lett, mint egy forma mellé csurrantott nyersvas tömb.

Nem bírta sokáig, egy barátra lett volna szüksége, egy jó barátra. Fölpattant hát, és kitalált magának egy barátot. Egy széket húzott a szoba közepére, arra találta ki, de valahogy nem sikerült ez a barát, szeme aszimmetrikusan ült az arcában, egyik a szemöldök felé húzódott, a másik lecsúszott az orra tövébe, haja elszórt pamatokban fedte a fejét, füle a nyakszirtjén.

- Te! - kiáltott dühösen Simf, s akkor vette észre, hogy a barát ízületei nem kapcsolódnak, a darabokból álló testet csak a ruha tartja össze, a barát elnyaklott a széken, Simfnek oda kellett ugrania, mindkét kezével elkapta, hogy le ne essen a földre.

De a barát élt, lélegzett, Simf rettegve nézte a szörnyarcra gyűrődő vigyort, hátraugrott, a sikerületlen barát, mint egy bábfigura, megemelte a kezét, Simfre mutatott.

Izgatottan nézett végig magán, tekintete a kezére tévedt, és fölordított. Kezén fölfeslett a bőr, jól láthatta az ujjhegyeken és az ujjközökből kiálló kunkori kócszálakat, töredezett drótvégeket.

Megbűvölten bámulta a kezét, a barátjára akart pillantani, de az akkor már eltűnt, a megrettent szék árván állt a szoba közepén. Simf föltépte az ajtót. Kócember kócszerelme, zakatolt benne, amíg a kirakat felé rohant. Nem lehet, nem lehet - döngték a léptei.

Félt, hogy kóccal tömött keze nem lesz elég súlyos a kirakat bezúzásához, de már az első ütésre reccsenve szétnyílt az üveg, a lány megbabonázva bámult rá, fölállt, Simf benyomakodott a csipkés szélű törés üvegkarmai között, magához szólította a lányt, és teljes erejéből a vállába harapott.

A lány fölsikoltott a fájdalomtól, de nem húzódott el, Simf nyakára kulcsolta karjait, egyre szorosabban fogta, vinnyogott az örömtől, és Simf akkor már látta, hogy harapása helyén vércseppek szivárognak a lány húsából, megérezte a saját mellében is a meleg, selymes szívet, a kezére nézett, csupa vér volt a keze a kirakatüveg tépte sebektől.

- Ó, drága kócszerelmem - mondta boldogan -, hús-vér szerelmem.

Ragyogott körülöttük a kirakat, vércseppjeik, mint a gyöngyök.

A NAGY MADÁR

Garmospusztáról Ivrenbe úgy ismertem az utat, mint a tenyeremet. Igaz, jó tíz éve jártam arra utoljára, de akkortájt annál gyakrabban, előfordult, hogy napjában háromszor is megjártam a nyolc kilométeres földutat.

Jól tudtam, az elmúlt tíz év alatt semmi sem változott erre, legfeljebb a tenyérnyi akácerdő öregedett valamicskét, a Séd holtágaitól szabdalt vizenyős legelő meg a semmire se jó homokdombok megőrizték régi arcukat. Ezért is indultam erre, hogy újra találkozzam velük.

A dűlők nevét is ismertem, méterre meg tudtam volna mutatni, mikor váltok át Boszorkánydombról a Körösztfa-dűlőbe, Körösztfából Ökörállásba. Az út jó szórakozásnak ígérkezett. Egy ilyen régi úton mélázhat az ember. Ha jól megy, meg is tisztulhat. Nem találkozik mással, csak régi fákkal és régi hajlatokkal, az út vérévé vált íveivel, s pontosan érzi, hogy itt az égbolt magassága sem változott.

Az út mellett Garmos és Ivren között sehol sincs település. Még ház sem. Ezért hittem hát a Csötönyi-dűlőnél, hogy eltévedtem. Mert a Sédnek szaladó meredek domb tövén egy öreg, szalmatetős házat pillantottam meg. Nem volt valami eszményi állapotban, úgy tűnt, le akar rogyni, s csak a domboldal segítő íve tartja lábon.

Ezt a házat én sohasem láttam. Garmospusztán nem mondta senki, hogy itt épült valami, s különben is hihetetlennek tűnt, hogy éppen itt, ezen a lápos, tavasszal-ősszel vízbe fúló földön jutott eszébe valakinek építkezni. A ház azonban ott állt négy-öt lépésnyire az úttól, kéménye vígan füstölgött, s bár embert nem lehetett körülötte látni, mégis elevenséget, mozgást sejtetett. Egy útkanyar után beláttam már a ház mögé is, két parasztkocsi állt az udvaron, a felszerszámozott lovak a saroglyából szénáztak. Most már majdnem biztosra vettem, hogy eltévedtem. Ez a ház magától értetődően állt a tájban, s az is látszott rajta, hogy legalább száz éve épült. Akkor hát itt kellett állnia tíz évvel ezelőtt is.

Megfordultam. Kibomlott előttem a hátam mögött hagyott táj. Semmi kétség, jó úton járok. Visszafordultam, kicsit szorongva, talán abban reménykedtem, addigra eltűnik a különös kis viskó a háta mögött abrakoló lovakkal.

Mintha ugyan egy ház csak úgy ukmukfukk elrepülhetne!

Elmentem volna mellette - már kis rezignációval kutattam a kutyák után, vajon milyen csata alakul ki köztünk, de egy jókora zöld cégtáblát pillantottam meg a bejárat fölött, fehér betűk virítottak rajta:

VENDÉGFOGADÓ A NAGY MADÁRHOZ

Még mindig kutyák után vizslatva indultam az ajtó felé, bár lelkem legmélyén megnyugodtam, tudhattam, hogy a vendégfogadó kutyái nem hamisak. De kutyát nem láttam sehol.

Benyitottam a mélybarnára vénült ajtón. Érdekes, akkor föl se tűnt, hogy bár kint még javában sütött a nap, odabent egy mennyezetről lógó petróleumlámpa világított, s bár három ablaka is volt a földes, gerendás szobácskának, természetesnek tűnt, hogy ég a lámpa.

A köszönésemet nem fogadta senki, a pult mögött álló fehér kötényes kocsmáros karba font kézzel elnézett a fejem mellett.

A kis helyiség x-lábú asztalai mellett tizenöt-húsz ember szorongott - valamennyien férfiak -, csupán a legtávolabbi asztalnál ült egymagában egy ember, háttal a többieknek.

Egyetlen arc sem fordult felém. Ez szorongással töltött el - ismerhetik a falusi kocsmázók az idegenre vetett mohó tekintetet -, s egy pillanatra megtorpantam. Ez a váratlan mozdulatlanság sem csikarta ki érdeklődésüket, ismerőst keresve akartam végigpásztázni rajtuk, de már az első profil láttán valami megmagyarázhatatlan szégyenkezés fogott el, mintha az arcukat nézni szemérmetlen beavatkozás lenne a magánéletükbe. Azonnal elfordítottam a fejem, s bár egyetlen arcot láttam csak, tudtam, hogy nem lehet köztük ismerősöm.

Megindultam a legtávolabbi asztal felé, ott még bőven volt hely az egyedül ülő férfi mellett.

Próbáltam könnyed lenni, de azért sutának éreztem a megoldást, a köszönésnek szánt biccentést.

- Megengedi?

Ekkor, mintha késsel vágták volna el a monoton zsongást, torokszorító csend telepedett a kocsmára.

Minden erőmet beleadva bámultam az előttem ülő embert, de nem láttam belőle semmit, csak a hátamba szúró tekinteteket éreztem.

A férfi zavartan, szinte segélykérően bólintott, s egyben odébb húzódott, holott a hosszú padon bőven elfértek volna mellette hárman is.

Leültem. Látószögembe került a kocsmáros fehér kötényes foltja, láttam, hogy felém mozdul, s mozdulatával, mintha jelt adott volna, újra megzendült a halk, korábbi zsongás.

A kocsmáros ott tornyosult mellettem, akkor éreztem meg, hogy milyen hatalmas ember, tekintetem lassan futott fel kovácsfújtatónyi mellén karba tett kezéről az arcára. Az arca meghökkentett. Elképzelhetetlen számomra, hogy amikor beléptem, miért nem vágott mellbe ennek a kősziklából faragott arcnak a szépsége, miért csak most vettem észre, amikor a robusztus ember két lépésre állt tőlem. Nem vagyok különösebben érzékeny a férfiszépségre, de ilyen vonzó, a durvaságnak és a finomságnak különös elegyéből kikalapált arcot még nem láttam.

A hangja méltó volt termetéhez, úgy éreztem, nem is a fülemmel, de rezonáló csontjaimmal hallom rekedtes basszusát:

- Ön idegen itt?

Nem volt ellenséges a hangja, inkább mintha kérdésével feloldott volna valami alól, vagy legalábbis megbocsátotta volna egy szarvashibámat.

Bólintottam, s lenyűgözve, szótlanul néztem.

- Éhes? Szomjas? - éreztem megint a csontjaimban.

- Mikor épült a fogadó? - kérdeztem válasz helyett.

- Régen - mondta egyszerűen, hogy felkaptam rá a fejem, hozzátette -, nagyon régen.

A hangjában most csengett egy kis idegenség, mint aki nem szívesen beszél erről a témáról.

- Egy fröccsöt kérek - mondtam gyorsan.

- Csak tiszta borom van.

- Akkor azt.

Ijedt, könyörgő suttogás ütötte meg a fülemet. Alig hallható, egércincogás-szerű hang:

- Nekem is.

Újdonsült asztaltársam felé kaptam a tekintetem, de ő lehajtott fejjel maga elé bámulva ült, a pad szélére húzódva. A suttogás mégiscsak tőle eredhetett, mert a kocsmáros jól érezhető megvetéssel kérdezte:

- Neki is?

A kérdésre megint mintha elvágták volna a kocsmazsivajt. Újra a hátamban éreztem a tekinteteket. Pillantásom lassan kúszott a kocsmárosról asztaltársamra. Görnyedten, szemmel láthatóan görcsbe rándult izmokkal ült mellettem, mintha válaszomtól az élete függne.

- Neki is - hebegtem.

A kocsmáros bólintott, felzengett újra a kocsmazaj, asztaltársam izmai ellazultak, sóhajtásszerűt szusszantott, de nem nézett rám.

Pár pillanat múlva előttünk volt a bor - egy furcsa, antiknak tűnő feketére égett kancsóban hozta a kocsmáros, és két közönséges kocsmai poharat tett mellé.

- Enne valamit? - kérdezte barátságosan.

- Nem kívánok hideg ételt - mondtam, miközben mindkét poharat teletöltöttem olajos csurgású, sárgás borral.

- Van vad, hal - mondta a kocsmáros -, mit kíván?

- Nincs sok időm, sietek.

- Öt perc alatt bármit elkészítünk - mosolyodott el.

Ettől a mosolytól jókedvem kerekedett, nagyon bántam volna, ha a kocsmáros főztje nélkül kellene továbbállnom.

- Milyen hal van?

- Ami a Sédben, az mind.

- Törpeharcsa is?

- Amennyit akar.

- Ha abból sütnének...

Már fordult is.

Az egyik poharat odatoltam asztaltársam elé.

- Egészségére - emeltem meg a magamét, s csodálkozva vettem észre, hogy úgy szólok hozzá, mintha alacsonyabb rendű lenne nálam.

Mohón kapott a pohárért, most láttam először az arcát. Vörhenyes hajú, vékony ember volt, ráncos arcbőre a rágóizmok feszes dudorain kívül mindenütt csontra tapadt. Jobb arcát egy valamikori robbanás puskaporszemcséi fekete lyukacsosra égették - különösen a homlokán és a szeme körül rajzottak sűrűn a pöttyök, sőt egy jutott a szeme fehérjére is, s ez a szemfehérben égő fekete folt egyszerre ébresztett szánalmat és szorongást.

- Radám Lajos vagyok - mondta -, köszönöm.

Egy hajtásra kiitta a bort.

Nem volt időm fura nevén tűnődni, a borral kellett foglalkoznom. Ha valaki korábban azt állítja, hogy egy isten háta mögötti vacak kocsmában iszom életem legjobb borát, kinevetem. Most pedig ezeken a másokon a sor, mert kinevethetnek, de én itt, ebben az isten háta mögötti vacak kis kocsmában ittam életem legjobb borát.

- Hát ez óriási! - fordultam lelkesülten Radám Lajos felé.

- Igen, jó boruk van - mondta, és mindkét kezét a pohárnak tapasztotta, mintha attól félne, valaki kikapja a kezéből.

Ajtócsukódást hallottam, majd a kocsmáros döngő lépteit, s ezzel egy időben kellemes sült illata csapta meg az orrom. Tepsinyi ezüsttálon tette elém a sült halakat. Evőeszközt nem hozott.

- Kézzel egye - mondta -, úgy a legjobb.

A törpeharcsát különben is nagyon szeretem, de ehhez foghatót soha nem ettem.

- Ki sütötte ezt? - kérdeztem Radám Lajost.

- A felesége. Hát még ha az őzgerincéből enne! Ajaj, őzgerinc! - mondta, és csettintett.

- Éhes? - kérdeztem, és önkéntelenül feléje toltam a tálat.

- Nem, nem! - tiltakozott ijedten, kezét maga elé kapva, s riadtan körülkémlelt, mintha tiltott dolgot cselekedett volna.

Elmélyülten boncoltam ujjaimmal egy törpeharcsa gerincéről a húst, s szinte csak úgy mellékesen vetettem oda asztaltársamnak:

- Magát miért nem szeretik itt?

Meglepően reagált a kérdésre: elmosolyodott. Most láttam, a kora tulajdonképpen megállapíthatatlan. Ez a száraz, barázdált arc éppen úgy lehetett egy hetvenéves emberé, mint egy negyvenévesé.

- Tudja, mi az a guvat? - kérdezte.

- Nem.

- Áháh, nem tudja. Egy madár.

- Nem hallottam még.

- Szereti maga a madarakat?

- Hát... nem jobban, mint a fákat. Vagy a lovakat.

- Áháh, gyurgyókát látott már?

- Micsodát?

- Gyurgyókát.

- Az is egy madár?

- Az.

- Nem, nem hiszem, hogy láttam volna. Vagy ha láttam is, nem tudtam, hogy az.

- És kormos szerkőt?

- Azt se.

Elfordult, a falat bámulta. Jó sokáig. Mire újra felém fordult, csordultig volt a szeme bánattal.

- Látja - mondta -, én a röptiről is megismerem a madarat. Akármelyiket.

- Igen... ez szép - bólogattam sután.

Most résnyire szűkült a szeme, ahogy se ilyen, se olyan válaszomra rá se hederítve, felém fordult.

- Olvasta az újságban?

- Micsodát?

- A nagy madarat.

Néztem rá bután.

- Pedig az újságok is írták, állítólag még külföldiek is.

Végeztem az utolsó törpeharcsával, zsíros kezemet a nadrágom szárába töröltem. Radám felém tolta a poharát. Automatikusan töltöttem mindkettőnknek. Mohón ivott.

- Állítólag egy garmospusztai gyerek látta először. A Sédben fürdött, s egyszer csak látja ám, hogy a folyóra lecsap egy óriási madár. Azt mondta, a két kiterjesztett szárnya szélesebb volt, mint a Séd.

- Lehetetlen - mondtam.

- Ugyan - legyintett ingerülten Radám -, miért lett volna lehetetlen? Másnap a szikorói kanász is mondta, hogy látott egy igen nagy madarat. De elég messziről, az Ókúttól látta, ahogy a Boszorkánydomb felett röpült, ha ugyan ismerős erre - pillantott rám.

Bólintottam.

- Na és harmadnap én is megláttam. Irdatlan magasságban keringett, mozdulatlan szárnyakkal, de énnékem ez elég volt, tudtam, ilyen madarat én még sohasem láttam. Tudja, gátőr vagyok, nem sok a dolgom, én attól a naptól kezdve mást se csináltam, csak a madarat lestem. De közelről soha nem sikerült megnéznem. Vagy igen magasan röpködött, ha meg alacsonyan, akkor messzire. Valahogy tudomást szerzett a madárról az Ornitológiai Intézet is. Tőlem nem, az biztos, mert én senkinek se említettem. Még tagadtam is, hogy volna. Ha szóba hozták - mert látták mások is -, csak nevettem: mesebeszéd. De én tudtam, hogy az a madár van. A fészkire vagy a tanyájára szerettem volna rálelni. De nem sikerült sehogy. Jött aztán ide egy vékony, szemüveges ember a Madártani Intézettől. Tőlem is kérdezte, láttam-e a madarat. Én aztán soha - mondtam neki. De azért itt kuksolt egy hétig. Egy este látta is jó messziről. Azt mondja: fakókeselyű. Ritkán, de elkóborol erre is. Még hogy fakókeselyű! De aztán csak nem hagyta nyugodni a lelkiismeret, mert egy egész bizottsággal jött le ide újra, fényképezőgéppel, távcsővel, fityfenével. Akkor már írták az újságok is a madarat, azért gondoltam, hogy olvasta. Szóval ez a bizottság itt egész nap leste az eget, másnap meg híre jött, hogy ide háromszáz kilométerre láttak egy óriási madarat. Nosza az egész bizottság autóba vágta magát. Mert biztos volt, hogy csakis a mi madarunk lehet. Vágtattak utána. Csakhogy a madár másnap oda ötszáz kilométerre tűnt fel.

Valami ekkor megvillant bennem.

- Várjon csak! Repülőt béreltek... ez az?

- Na látja, hogy tud róla.

- De ahogy a madár meglátta a közelítő gépet, zuhanórepüléssel eltűnt az erdő fái között.

- Ez az, na látja, az egész ország lázban égett. Még a külországok is. Még fekete képű madarász is járt erre akkor.

- De azt a madarat még lefényképezni sem sikerült - vetettem közbe.

- Nem bizony! - kiáltott fel Radám szinte büszkén, aztán ijedten a válla közé kapta a fejét, mint aki túl hangosan szólt.

- Aztán elült a lárma, a madarászok hazamentek. Azt mondták, mégiscsak egy kódorgó fakókeselyű. Én se láttam vagy egy hónapig. Aztán egyszer csak megint itt körözött. Olyan magasan, hogy alig látszott nagyobbnak egy szúnyognál. Napokig rejtőztem a remészben meg a nádasban. Takarásban. Ott volt velem a golyós puskám is.

- Lelőtte?

Ellenségesen rám pillantott, a szeme fehérjéből sütött a fekete pötty.

- Jó ősz volt már akkor, sokat vacogtam. A madár egyszer csak ereszkedni kezdett lefelé. Nem várhattam tovább. Máig se tudom, hogyan találtam el, mert igen messze volt, és a kezem is remegett. Emlékszek, ahogy megláttam a nagy szárnyakat a céltávcsőben... A lövés pillanatában még reménykedtem is, hogy nem találtam el.

- Eltalálta.

- El. Mint egy kő, úgy zuhant a föld felé, s akkor láttam csak, pedig csukva volt a szárnya, hogy milyen iszonyúan nagy. A Káplányosba esett, tudja, az a mocsaras rész, jól megjegyeztem a helyet, órákig gázoltam feléje a combtőig érő hideg iszapban. Egyszerre csak látok valami vörösséget. Egy óriási szárny. Mit mondjak magának? Többméteres. Nagyot kiáltottam örömömben, ugráltam feléje a zsombékokon. Megfogtam a szárnyát, én még olyan pompázatos vörös színt nem láttam, és a hátára fordítottam... - elhallgatott.

- És?

Eszelős tekintettel nézett rám. Megragadta a karomat.

- Nem madár volt. Az a két szárny egy emberé volt. Érti? Üveges szemmel nézett rám egy szép emberarc. Élesztgettem, de hiába. A golyó épp a szívébe ment.

Fölugrottam. A pad és az asztal közel volt, csak megrogyott térddel tudtam állni.

Radám Lajos arca gonosszá vált, nem engedte el a karomat.

- A nyakán aranyláncon egy medál függött. Az volt ráírva: Ikarosz.

Harsányan felnevetett.

- Ikarosz! - ordította.

Kirántottam a kezéből a karom, átléptem a padot. Megálltam a pult előtt.

- Mennyivel tartozom?

- Semmivel - mondta a kocsmáros. - A mi vendégünk volt. - Körültekintett az ivóban, és keserűen mosolygott.

Köszönés nélkül mentem ki, de a bentiek kórusban zengtek: jó utat! Mintha barátjukká avattak volna.

Besötétedett már, majdhogynem futva tettem meg az utat Ivrenig. A barátom agronómus itt, nála szálltam meg.

- Hol a francba voltál ilyen sokáig? - kérdezte.

- Mondd, mikor épült ez a kocsma a Csötönyi-dombnál?

- Csötönyi-dombnál? Kocsma? Megőrültél? - nevetett harsányan.

- Egy magas, igen szép ember a kocsmáros.

- Valaki mást rázz át - mondta -, én mindennap arra járok. Nincs ott semmiféle kocsma.

Úgy éreztem, láncok tekergőznek körém.

- Ismersz egy Radám Lajos nevű embert?

- Igen, a gátőr.

- A jobb arca égésfoltos.

- Igen.

- Lelőtt egyszer egy piros szárnyú, óriási madarat.

- Nem tudok róla. Különben nincs piros szárnyú, óriási madár. És hagyd a fenébe a hülyéskedést. Gyere, egyél.

- Már ettem.

- Hol?

- Útközben - mondtam. Lopva még mindig zsíros tenyeremre pillantottam, számban még éreztem a csodálatos bor aromáját.

Szegény Ikarosz, hát lepuffantottak, mint egy kutyát.

JÁTÉK ÁLARCBAN

Illés Ézsaiás még a sziklafalon lógott, amikor észrevette Friászt. A patkó alakú kőbánya nyitott oldalán gázolt az övig érő ragadáncsban a meredek kőfal felé.

Illés Ézsaiás már végzett, de azért egy követ még megpróbált megmozgatni a lábával. Szilárdan állt a helyén, ezzel nem lesz baj - gondolta, és átnézett a másik rámoló, Gyenese István felé. Még javában dolgozott, macskaügyességgel lengette magát a szikla tetejéről lebocsátott kötélen, lába apró mozdulatával megbillentette a robbanás után fennakadt köveket, a mázsás tömbök neki-nekikeccenve a sziklafalnak, hangos robajjal hullottak a bányamező fenekére. Jó volt nézni, Illés Ézsaiáson finom öröm illant át, tudta, hogy ő is ilyen kecsesen, minden fölösleges mozdulat nélkül dolgozik. Átkiáltott a másiknak: "Hahó!" s rámolótársa visszahahózott, hangjából öröm és jókedv csengett. Éppen olyan ez, mint amikor két hajó találkozik a nyílt tengeren - gondolta Ézsaiás. Igen, két hajó találkozott a nyílt tengeren. Elmosolyodott, szabad keze fejével letörölte a szája szélére rakódott sós lepedéket - a kőpor ingerlően karistolta a száját -, s fürgén fölmászott a kötélen.

Föntről kicsi pontnak tűnt Friász, pedig akkor már sokkal közelebb járt, de még nem ért ki az övig érő bogáncsból.

Jöhetett volna az úton is - gondolta magában Ézsaiás, aztán megrántotta a vállát -, arra jön, amerre akar.

Lent a teknőben találkoztak, Friász éppen akkor ért ki a ragadáncsból, ruhája tele volt a karmos tüskékkel benőtt kis zöld golyókkal. Megállt, három-négy lépésre Ézsaiástól, és azt mondta:

- Ma este eljöhetsz a Körbe.

- Miféle körbe? - kérdezte, és maga sem tudta, miért, kissé meghökkent, ő is megállt, nem ment közelebb Friászhoz.

- Emberek Köre - mondta kifejezéstelen arccal Friász -, nyolckor a Szirén előtt találkozunk.

Ezzel megfordult, s amerről jött, a ragadáncs-tengeren át elindult visszafelé. Illés Ézsaiás egy darabig bámult utána, a kötéltől szúrósan égő tenyerét végighúzta a homlokán.

Kiskabátját a kezében lógatva indult el. Lazán, tagjait puhán lengetve ment, szerette ezt a kellemes, zsongító fáradtságot, szinte érezte, hogy friss, bő vízzel lemosott testének kőportól megszabadult pórusai tágulva isszák a levegőt.

Már hűvösödött. A délelőtti eső még nem száradt föl, saruja talpa alatt puhán omlott a szemcsés, nedves por.

A kőtörő melletti lejtős hegyoldalnál megállt, kedvtelve nézegette a tenyérnyi széles kőporgleccsereket, aztán kikanyarodott a patkóból, rátért a keményre taposott erdei ösvényre, fütyörészve ballagott a köves talajon törpén maradt tölgyek között. Egy helyütt letért a gyalogútról, halkan beosont a sűrűn benőtt bokrok közé, egy darabig előrehajolva figyelt, pár pillanat múlva már hallotta is az ágak érintésének leheletnyi neszét. Ott volt az őszapó.

- Szervusz, őszapó! - mondta hangosan.

Az apró madár a hangra átlibbent egy másik ágra, egy darabig mozdulatlanul ült, mintha figyelne, aztán elrepült.

Illés Ézsaiás visszament az ösvényre.

Látta az őszapót, tehát találkoznia kell a vörös hajú lánnyal is. Enyhe várakozó izgalom feszült benne, s amikor a városba ért, nem kanyarodott a Magaslati út aszfaltjára, hanem nekivágott a Havi-kápolna felé vezető hepehupás útnak. Erre, a girbegurba mellékutcákon szokott találkozni a vörös hajú lánnyal.

Egyszer meg kellene szólítani - sokszor gondolta már magában, de amikor föltűnt a libegő, leheletnyi lány - mint egy virág, mint egy szép fehér virág -, sohasem merte megszólítani, még ránézni is csak titokban mert. Vajon tudja-e a vörös hajú lány, hogy szerelmes vagyok belé? Most már nem is nevetett ezen a szón, hogy "szerelmes", csak eleinte kuncogott néha, amikor ritkábban látta a lányt, nem is tudta maga elé képzelni az arcát, a szobatársai táncolni hívták, meg lányokhoz, ő meg csak rázta a fejét, nevetett, és azt hajtogatta: Úgysem mentek velem semmire, szerelmes vagyok.

Egy őszi napon látta először a lányt, szemerkélő esőben. Különös, nyomasztó idő volt, a felhők ráültek a házak tetejére, szürke lucskos idő volt, otthontalan idő. Ilyenkor nagyon egyedül érzi magát az ember, és Illés Ézsaiásnak akkor még igazán senkije sem volt ebben a nagy, idegen városban, csupa ismeretlen arc vette körül, néha összegörnyedve feküdt a munkásszállóban a vaságyon, és éktelen honvágy gyötörte a faluja után, az anyja után, az apja után, napsütéses nyári délutánok után, amikor hadvezér volt és varázsló volt és indián volt és párduc volt, hasalt a kert végében a terebélyes lapulevelek alatt, a föld nyirkos volt, és kesernyés szag lengte körül, aztán lassan és puhán, nagyon barátságosan lopóztak a kert felé az árnyak, este lett, hallotta az anyja elnyújtott hangját: "Ézsaiás", körülülték a nagy asztalt, az arcukra esett a petróleumlámpa sárgás, meleg fénye, a láng körül libegő pillék szárnya irdatlanul nagy árnyékot vetett a falra, az apja szép, szabályos karaj kenyereket vágott mindegyiküknek.

A vörös hajú lány hirtelen lépett eléje egy saroknál, ő is sietett, majdnem egymásnak ütköztek, a lány csodálkozó arccal nézett Ézsaiásra, aztán föllobogott a szeme - vagy csak Ézsaiásnak tűnt úgy, hogy föllobogott -, mindenesetre csodálatos szeme volt a lánynak, egészen mélybarna, meleg szem. Egy pillanatig nézték egymást, aztán elindultak, Illés Ézsaiás előtt még sokáig ott lebegett a lány finoman rajzolt, leheletnyi szeplőkkel teleszórt arca.

Azok a nyarak már sohasem jönnek vissza, és a kert is más, talán a lapulevelek szaga is megváltozott. Illés Ézsaiás előtt napokig lebegett a két mélybarna szem, az arc éles vonala hamar eltűnt körüle - csak álmában látta maga előtt világosan a lány arcát, de könnyed, libbenő mozdulatai benne maradtak.

Mikor másodszor látta a lányt, arcába szaladt a vér, a szíve nagyokat dobbant.

A lány bizonyára nem tudta, hogy lapulevelek, surranó kedves esti árnyak, libegő szárnyú pillék és meleg nyári délutánok helyére lépett, s ha tudta volna, talán megriad.

Illés Ézsaiás fölfedezte a lány kezét is. Hosszúkás, keményen kirajzolt ízületű, mégis finom, fehér keze volt a lánynak.

Ma mégsem találkozott vele. Ejnye, őszapó - mondta magában, és szomorúan elmosolyodott. Apró kis babonáiban akkor is hitt, ha sokszor csalatkozott bennük.

A Felsőhavi útnál visszakanyarodott, még egyszer végigjárta a bosnyák városrész földhöz lapult házai között költői szabálytalanságban húzódó apró, kis utcákat, de a lányt nem találta. Nem volt kedve hazamenni, elindult a Budai-külváros felé, megkerülte a porcelángyárat, ácsorgott kicsit a Balokány-ligetben, aztán eszébe jutott Friász, ijedten az órájára nézett, és sietve elindult haza.

A munkásszálló a város másik végén volt, jó időbe telt, még hazaért. Tiszta inget húzott.

A Szirén előtt nekitámaszkodott egy hirdetőoszlopnak, kényelmetlenül érezte magát, már-már elment, mikor az utca végén a gesztenye-allé boltíve alatt meglátta Friászt.

Szótlanul mentek egymás mellett a hegynek vezető kis, szabálytalanul beépített utcákon, az utcai lámpák halvány fényében néha Friász arcára nézett - Friász most már nem volt egykedvű, valami magasztos, de kemény vonás jelent meg az arcán.

Egy kőkerítés előtt megálltak, Ézsaiás azonnal megérezte, hogy célhoz értek, és befelé nézett, kereste a ház körvonalait, de a sötétség áthatolhatatlanul terpeszkedett szeme előtt, hang és fény nélkül állt a ház valahol a kert mélyén.

- Alkalmazkodni kell a szabályokhoz! - mondta Friász, és kérdően ránézett, hogy beleegyezik-e.

Először meg akarta kérdezni, hogy milyen szabályokhoz, aztán mégsem szólt semmit, bólintott.

Friász kotorászott a kapu mögött - benyúlt a rácson -, röviddel ezután hallotta a kulcs csikordulását, kitárult a kapu, sarkai kenetlenül nyikorogtak. Friász karon fogta. Ézsaiás semmit sem látott a sötétben, csak azt érezte, hogy egy egyenetlenül, valószínűleg téglával kirakott úton mennek. Később balra fordultak, most már kezdett hozzászokni a szeme a sötétséghez - egy fürdőkabinszerű, apró faépítmény előtt álltak.

- Van itt valaki? - kérdezte Friász.

- Azonnal - hallatszott egy tompa hang belülről.

Friász visszahúzta Ézsaiást a bokrok közé.

Hallották, ahogyan nyílik a kabin ajtaja, egy sötét árny lépett ki rajta, Ézsaiás próbálta kikeresni az arc fehér foltját, de nem sikerült, s az alak szinte azonnal beleolvadt a sötétségbe.

- Gyere - mondta Friász, és belépett előtte a kabinba.

- Fordulj meg - mondta bent Friász, és valami köpenyfélét adott rá, Ézsaiás érezte, hogy könnyű, selymes anyagból van.

Vállban kicsit szűk volt.

- Ezt is vedd föl - mondta Friász, és valamit a kezébe nyomott. Ez is ugyanolyan anyagból készült, mint a köpeny, csak sokkal kisebb volt.

- Mi ez? - kérdezte Ézsaiás.

- Álarc.

- Maszkabálba megyünk?

Friász egy darabig hallgatott, matatott valamit a sötétben, aztán komoly hangon megszólalt:

- Ne hülyéskedj, ez komoly dolog. Mondtam már, hogy az Emberek Köre.

Ettől fogva Illés Ézsaiás egy szót sem szólt.

Felvette az álarcot, és a tetejére a szemüveget, amit Friász a kezébe nyomott. Végül a talár csuklyáját is fejére húzta, és elindultak.

A köves előszobában is teljes sötétség honolt, Friász tapogatva kereste a kilincset, aztán kitárult a hatalmas, nehéz tölgyfaajtó, és vakító fény csapott a szemükbe.

A terem vége nem látszott a gomolygó füsttől. Szeszélyes formájú csillárok ontották a fényt. Hatalmas templomszerű teremnek tűnt, Illés Ézsaiás sokkal később jött rá, hogy tulajdonképpen nem is olyan hatalmas terem. A padlót vastag, süppedős szőnyeg borította, a fehérre meszelt falak kopáran világítottak.

A terem tele volt fekete taláros, álarcos emberekkel.

- Mindenkit tegezhetsz - mondta Friász, s azonnal el is lépett mellőle, beleveszett a fekete talárok forgatagába.

Illés Ézsaiás nem tudott megmozdulni.

Az álarcok szemeknek vájt rését fekete szemüveg fedte, csak a kezek villogtak fehéren. Illés Ézsaiás az ajtó mellől a falhoz lépett, nekitámasztotta a hátát, érezte, hogy a homlokán gyöngyözik az izzadság, szerette volna végighúzni rajta a keze fejét, de nem tudta, mert az álarc eltakarta a homlokát is.

Valaki megérintette a karját. Illés Ézsaiás önkéntelenül arrébb lépett, csak aztán nézett a mellette álló alakra. Kövérkés, alacsony figura volt, Ézsaiás azonnal a kezére nézett, ez volt a sok feketeségben az egyetlen biztos pont - ennek az alaknak furcsa, kicsiny, kövérkés keze volt, olyan, mintha az ujjaiban nem is lenne csont, sajátosan fonnyadt, erőtlen keze volt, egyszerre emlékeztette őt egy emberszabású majom mancsára, egy ragadozó madár karmaira és fonnyadt, rothadó zöldségre.

- Nem jössz ki velem? - kérdezte a majomkezű mohó, mutáló hangon.

- Minek? - kérdezte viszolyogva a fiú, a sötét előszobára gondolt, s az árnyakkal telezsúfolt homályos udvarra.

- Pederaszta vagyok - mondta vijjogó, sírós hangon a majomkezű.

Illés Ézsaiás elfordult, és megindult a szoba belseje felé. A hájas követte, dühödt hangon sziszegte a fülébe:

- Nem ítélhetsz el, én is ember vagyok, érted, ember!

A sarokban halk zene szólt, néhányan összebújva táncoltak, fura látványt nyújtottak az egybefonódott, taláros alakok. Különben több beszélgető csoportot is látott a teremben, ide-oda őgyelgett köztük, a buzi végre nyugton hagyta, eltűnt valamerre a többi fekete figura nyüzsgésében.

Illés Ézsaiás újból nekitámaszkodott a falnak, most már a terem közepe táján, nem volt ereje, hogy a fülébe jutó szófoszlányokat szétválogassa. Néha ki-kinyílt az ajtó, ilyenkor vagy jött valaki vagy párosával, hármasával, négyesével kimentek, a nőket még a bő talár alatt is jól fel lehetett ismerni széles csípőjükről és kidomborodó mellükről.

Ekkor két test vágódott Illés Ézsaiás mellé, éppen a lábánál ültek le a földre, a hátukat a falnak támasztották. Művészetről vitatkoztak. Kicsit arrébb lépett, és nekiütközött valakinek. Önkéntelenül arra fordította a fejét, pedig tudhatta volna, hogy egy ugyanolyan sötét, taláros alakot lát maga mellett, mint a többiek.

- Bocsánat - mondta.

- Nem tesz semmit - válaszolt a másik, az álarc alól különösen tompán szivárgott fel a hangja. - Új vagy?

- Új - mondta Ézsaiás.

- Meg kell szokni. - bólintott a másik, és halkan nevetett. Ézsaiás szerette volna megnézni a kezét, de az álarcos a háta mögé dugta a kezét. Jó fejjel magasabb volt Ézsaiásnál - a hangjában volt valami mély szomorúság - vagy legalábbis egy olyan árnyalat, ami szomorúnak tűnt - és ez rokonszenvessé tette.

- Mi értelme van ennek? - kérdezte kis szünet után Ézsaiás.

- Itt szabad vagy - mondta a férfi.

- Hogyhogy szabad?

- Megszabadulhatsz az előítéletektől, rangodtól, rangtalanságodtól, itt csak ember vagy. Az álarc mögött ellazíthatod különböző pózokhoz szoktatott arcizmaidat... eldobhatod az igazi álarcot... amit mindig hordasz. Minden szavad, minden cselekedeted önmagában álló külön egység, s következményei sem lehetnek mások, mint amennyi egy önálló, külön élő cselekedet vagy szó következménye lehet.

- Nem látom senkinek a szemét - mondta Ézsaiás.

- A szemek hazudnak. Szerepet játszanak - mondta a magas.

- És a kezek? A kezek nem?

- A kezeket nehezebb eltakarni - mondta a másik. - De elhanyagolható.

- Egy baráti tekintet többet ér - mormogott Ézsaiás. - Ennél az egésznél többet.

- Erre itt is lehetőség van. Sőt csak itt - mondta a másik -, mert itt egyetlen baráti érzelmet sem veszélyeztet az árulás lehetősége.

- A barátság csak az árulás lehetőségével ér valamit. Minden érzelem csak az árulás lehetőségével ér valamit - mondta kissé hangosan Illés Ézsaiás.

A magas ekkor előrelépett. Három keményet tapsolt - ekkor megnézhette a fiú a kezét. Erőteljes, rokonszenves kéz volt.

- Embertársaim - mondta a magas, amikor csend lett. Nem beszélt túlságosan hangosan, a hang mégis jól elhallatszott a terem minden sarkába. - Az imént találkoztam egy új embertársunkkal. Nem hisz az Emberek Körében. Nem mondta ki világosan, de érzem, hogy nem hisz. Azt hiszem, tele van konvenciókkal. Nem tudja, hogy arcunk viselése mennyi hazugságra kötelez bennünket. Nem tudja, hogy még az utcai ruha is megbéklyózza az embert.

Illés Ézsaiás egy pillanatig rémülten nézett a beszélőre, mert azt hitte, most majd megfordul, és rámutat, hogy íme, ő az, de a magasnak ez esze ágába sem jutott, s pár pillanat múlva már Ézsaiás is tudta, hogy félelme teljesen alaptalan volt. Itt nem mutatnak rá senkire.

- Javaslom, hogy hozzuk fel az utcáról az első járókelőt - mondta a magas -, hadd lássa meg az új társunk, hogy milyen egy arccal maszkírozott utcai ruhás ember.

A terem végében mozgolódás támadt, halk pattogó beszélgetés hallatszott, aztán nyílt az ajtó, és néhány taláros kiözönlött rajta. A többiek mintha vezényszóra tennék, körülülték a termet, mindenki a földre ült, a falak mellé, olyan volt, mintha valami társasjátékhoz készülődtek volna. Az udvarról bejöttek még néhányan, gyorsan leültek a többiek közé. Illés Ézsaiás is a fal mellé ült, vigyázott, nehogy a hosszú férfi mellé kerüljön.

Csend volt.

Egy fekete vonal, villogó fehér kezek sortüze.

Illés Ézsaiás megmerevedett, tarkóját keményen a falnak nyomta, és beharapta az alsó ajkát. Senki sem láthatta, az álarc a száját is eltakarta.

A vele szemben ülő vékony, taláros alak kezét nézte. Hosszúkás, keményen kirajzolt ízületű, mégis finom kéz. A csuklya alól fekete álarccal fedett homlokára hullt egy égővörös hajtincs.

Illés Ézsaiás csikorgatta a fogát.

Ekkor az ajtó felől dulakodás hallatszott, valami kétszer tompán nekivágódott az ajtó tömör fájának, lábak dübörögtek, távolodva, majd közeledve - emberi hang nem hallatszott. Kitárult az ajtó. A feketeálarcosoktól nem lehetett jól látni a férfit, akit behoztak. Kockás inge villant fel egy pillanatra és csapzott szőke haja. A terem fényétől meglepődött, mert egy pillanatra megszüntette az ellenállást, a talárosok most már sokkal lazábban fogták, néhány el is engedte.

A magas feketetaláros ekkor felkelt a fal mellől - a kezéről és a mozgásáról könnyen rá lehetett ismerni, és a szőke férfi felé ment.

A szőke előrehajolt, a talárosok szorosabban fogták. A magas felemelte a kezét, valamit mondani akart, mikor a szőke előreugrott, kiszakította magát őrzői kezéből, és kést rántott.

- Vigyázz! - kiáltott valaki, a szőke előrelendült, de abban a pillanatban valaki hátulról elgáncsolta, és nagyot lökött rajta.

Esés közben rosszul tartotta a kést. A mellkasába fúródott.

Fel akart kelni, kirángatta a melléből a kést - vastag sugárban tört fel a sebből a vér -, aztán újra előreesett, hörgött, céltalanul kaszált néhányat a kezével. És nem mozdult.

Valaki felkelt a fal mellett ülők közül, a heverő testhez ment, mozdulatain látszott, hogy orvos. Mikor felegyenesedett, széttárta a kezét.

Illés Ézsaiás akkor már állt, pár lépésre az összemocskolt ingű halott mellett. Remegett.

- Nézd meg az iratait - mondta a magas taláros.

Az orvos átkutatta a halott zsebeit. Hosszas keresgélés után csupán egy zsebkendőt dobott a szőnyegre, s még egy összehajtogatott papírt húzott ki a halott zsebéből.

- Más nincs - mondta.

- Biztos? - kérdezte a hosszú.

Az orvos erre újra lehajolt, még egyszer megnézte a halott zsebeit. Nem volt nála semmi.

- Mi van a papíron? - kérdezte a hosszú.

Az orvos széthajtogatta a papírt, és a másik elé tartotta... Illés Ézsaiás éppen rálátott. A papírra piros ceruzával ügyetlen mozdulatokkal - feltehetően egy gyerek - egy kört rajzolt, oldalt kívül rá két kisebb kört, a nagy körbe két pontot, a két pont közé egy függőleges vonalat, s a függőleges vonal alá egy kétoldalt felfelé görbülő lendületes vonalat.

Többen is odasereglettek, értetlenül bámulták a papírt, majd egy női hang azt mondta:

- Egy arc.

Illés Ézsaiásból ekkor száraz, állati üvöltés tört fel, tépni kezdte magáról a talárt és az álarcot. Szemét elhomályosították a vak düh könnyei, még azt sem tudta kimondani, hogy "állatok" - kitépte a rajzot az orvos kezéből, és kirohant.

A kapunál nem keresgélte a kulcsot, egyszerűen átmászott a kőfalon. A kőfal tetejére rakott üvegcserepek felsértették a kezét, mikor leugrott, érezte, hogy hosszan felrepedt a kabátja.

Tántorogva indult el az úton, nem tudott parancsolni a torkának, időnként nyüszített. Az egyik kanyarnál valaki a nevén szólította.

Megállt, hosszú pillanatokba telt, míg felismerte Gyenese Istvánt. Elernyedt a hirtelen örömtől, nekitámaszkodott a falnak.

- Mi bajod? - kérdezte Gyenese, aztán szó nélkül Ézsaiás hóna alá nyúlt, és azt mondta: - Gyere be hozzám, itt lakunk nem messze.

AZ ANYAJEGY

"A gonoszok pedig a földről kivágattatnak és
a hitetlenül cselekedők kiszaggattatnak abból."

(Példabeszédek könyve 2.22)


A hullaszállítók ketten voltak. Csak úgy vállalták a munkát, ha mindkettőjüket fölveszik. Majd felváltva csinálják, azt mondták, egy fizetésért, de nem felváltva csinálták, mindig ketten voltak. Fekete kocsijukat két ló húzta.

A lovakkal inkább Samu törődött, ő adott nekik enni, tisztogatta őket, és friss almot tett alájuk mindennap. A lovak alá itt nem volt szokás mindennap almot tenni, csak minden másnap. Paulinyi szólt is Samunak, hogy mi az istennek minden nap tiszta szalma, takarékoskodjon, az intézet nem lopja a pénzt. Samu azt mondta, hogy jó, de azért másnap is meg harmadnap is friss almot hozott a lovak alá. Paulinyi is látta, de nem mert szólni, mert azt hitte, hogy Samu bolond.

Kettőjük közül Ibrahim látszott öregebbnek, pedig ő volt a fiatalabbik. Télen, nyáron sárga sapkát viselt. Fura alakú sárga sapkát, olyant, mint egy megroggyant kupola. Valami bélelt szövetféleségből volt ez a sapka, és a tetején, cérnával jó erősen odavarrva egy fekete gomb fénylett. Ibrahimnak egyébként az arca is sárga volt, meg a haja is. És ha sokáig nézte az ember, a szeme is sárga volt.

Igazából nem Ibrahimnak hívták, csak Samu hívta Ibrahimnak. Nem is tűrte, hogy más így szólítsa, Szomori, a boncmester egyszer tréfálkozni próbált vele:

- Na, hogy ityeg a fityeg, Ibrahim?

Ibrahim ránézett hunyorgó sárga szemével, és azt mondta:

- Nem vagyok Ibrahim.

Mint ahogy valóban nem is volt az, de az igazi nevét nem tudta senki. Talán Samu tudta, de Samu Ibrahimnak szólította.

A hullákkal Ibrahim vesződött. Ő tolta a merev testeket a fekete kocsi hasába, és ő emelgette ki őket. Könnyen emelgette, mert nagyon erős volt. Sokkal erősebb, mint amilyennek látszott.

Samu alacsony volt, barna, a jobb szeme fölött egy vágás helye vöröslött, meg a kapcsoké, amikkel a vágást annak idején összefogták.

A hullakamrához kulcsuk is volt, mert az idegklinikán sokan meghaltak - ide vitték be a súlyos sérülteket, az öngyilkosokat és a balesetek áldozatait -, és néha éjjel is dolgozniok kellett. Ilyenkor megszólalt a telefon az istállóban - Samu és Ibrahim ott laktak -, a hang azt kérdezte:

- Hullaszállítók?

- Azok - mondta Samu, mert mindig Samu vette fel a telefont, pedig gyakran megesett, hogy Ibrahim ébredt fel először a csörgésre. De Ibrahim nem nyúlt a telefonhoz.

- Az idegről beszélek - folytatta a hang -, jöjjenek ki, csinálni kell egy-két fordulót.

A villanyt sohasem gyújtották meg, mikor befogtak. Tompán dobogtak az istállóban, aztán kivezették a lovakat, és befogták a kocsi elé. Ibrahim kinyitotta a csikorgó kaput, és a fölötte himbálódzó lámpa fényében intett Samunak. Samu elindította a lovakat. A hullaszállító kocsi ilyenkor úgy zörgött az udvar bazaltkövein, mint egy üres pléhdoboz.

Samu nagyon szerette ezeket az éjjeli utakat, ült fönt a bakon, és fütyörészett. Az idegosztály jó messze esett, húsz percig is el kellett kocsizni, míg odaértek.

Az utcák fölött lámpákat lóbált a szél, a derengő fény ide-oda futkosott az aszfalton, Ibrahim mindig ezeket a szaladgáló fényeket nézte.

A lovakat Samu hajtotta.

- Lehet, hogy ő lesz - mondta Ibrahim.

- Lehet - felelte Samu, és megsuhogtatta az ostort.

A lovak gyorsabban lépkedtek. Ibrahim előrehajolt, az utcai lámpák fényében sárgán megvillant a szeme.

Halk zörgéssel kanyarodtak az idegklinika aszfaltos udvarán a hullakamra ajtaja elé. Az udvar tágas volt, a magas, szögesdróttal szegett kőkerítés mellett belül sötét hársak álltak. Az első udvart alacsony, fehérre mázolt vaskerítés választotta el a parktól. A parkot az ápoltak tartották rendben. Nyílegyenes kavicsos utak világítottak belőle az éjszakába, katonásan sorakozó, szabályosra nyírt bokorszegéllyel. Hátrább az egész kavargó homállyá folyt össze.

A fekete kocsi sötéten állt az épület előtt. Samu és Ibrahim a bakon ültek, mozdulatlanul.

Az ajtó fölött kigyulladt a villany, sietős, csoszogó lépteket hallottak. Az éjszakai portás jött le a lépcsőn. Alacsony, fehér bajuszú vénember. Kulcsokat csörgetve megállt a kocsi előtt.

Azok ketten meg sem mozdultak a bakon.

- Na, mozogjanak már - mondta az öreg.

Ibrahim lemászott a bakról, lassan, vigyázva, mintha félne a földre lépni.

A vénember motozott a kulcscsomón, egy kulcsot levett, és Ibrahimnak adta.

- Négyet vigyenek, két fordulóra biztos elmegy.

- El - mondta türelmetlenül Ibrahim, és az ajtóhoz lépett.

- A kulcsot tegye a szokott helyre.

Ibrahim nem szólt, az öreg visszacsoszogott a lépcsőn.

A vasajtó nagyokat kondult, míg Ibrahim a zárban forgatta a kulcsot. A bal térdét meg a bal vállát az ajtónak nyomta.

Jellegzetes, émelyítő szag csapta meg a kitárt ajtó sötét torkából. A lovak felkapták a fejüket.

- Nono - szólt békítően Samu, és a két ló közé köpött.

Ibrahim sovány alakja még a fekete háttérből is kisötétlett. Mereven állt az ajtóban, tág orrcimpákkal szagolt a levegőbe, aztán belépett. A szeme gyorsan hozzászokott a homályhoz, látta a fal melletti fapadkán sorakozó, lepedőbe csavart hullákat. Nagy fehér foltnak látszottak. Ibrahim számolt. Hangosan, izgatottan.

- Egy, kettő, három... tizennégy.

Samu figyelmeztetően krákogott kint a kocsin. Ibrahim kiszólt.

- Tizennégy.

Ekkor nyúlt csak a villany kapcsoló után. Halvány, sárga fény öntötte el a kamrát. A hullák a hátukon feküdtek, némelyiknek a lába kilógott a lepedő alól, de az arcukat betakarták. Odalépett az elsőhöz, feszült figyelem ült az arcára, a száját keskeny vonallá préselte. A keze kicsit remegett, amikor lehúzta a halott arcáról a lepedőt. Mindjárt utána csalódottan betakarta. Egy sovány férfi feküdt a lepedő alatt.

A negyedik hulla nő volt. Ibrahim sokáig bámulta az arcát, aztán megrázta a fejét.

- Öreg.

A halott nő nem lehetett több harmincévesnél. Bal szemét résnyire nyitva tartotta, mintha figyelne. Ibrahimot ez nem zavarta. Visszahajtotta a lepedőt, és ment tovább.

A férfiakkal nem sokat törődött, a nőknél azonban megállt, és hosszasan nézte az arcukat, görcsös figyelemmel. A tizenharmadik hullánál felkiáltott. Nem emberi kiáltás volt ez, inkább valami rémületes, mégis diadalmas, rövid ordítás.

Samu leugrott a kocsiról, ostorral a kezében megállt az ajtóban.

- Itt... ez - motyogta Ibrahim.

Samu közelebb ment. A hulla lába térdig kilógott a lepedő alól. Sima bőrű, formás női láb, a térd telt, meleg hajlatát még a halál sem tudta megkeményíteni. A sötétfekete hajkorona alatt azonban arc helyett kékesvörös seb tátongott, a két sárga, szabályos fogsor ijesztően villogott a letépett ajkak helyén.

Föléje hajoltak, a fejük összeért. Ibrahim sapkája ettől kissé hátracsúszott, és sárga hajából egykét tincs a homlokára szabadult.

- Ez?

- Ez.

Egymásra néztek, Samu izgalmában nagyot nyelt miközben Ibrahim lassan húzni kezdte a hulláról a lepedőt.

Teljesen kitakarta, csak a bal kezét nem, Samu izgatottan egyik lábáról a másikra nehezedett. Elégedetten nézték a szoborszerű szép testet.

- A kezét! - mondta Samu.

Ibrahim ránézett, földöntúli, sárga tekintettel, és valamit motyogott magában.

Mindketten a patkó alakú anyajegyre gondoltak.

Hirtelen rántotta le a kézről a lepedőt, s még abban a pillanatban egészen közel hajolt hozzá. Ugyanolyan hirtelen fel is egyenesedett, Samura nézett. Samu sápadtan, látszólag egykedvűen állt, de résnyire szűkült szemével Ibrahimot figyelte, várta a rohamot. Ibrahim begörbítette az ujjait, kissé előredöntötte a felsőtestét, és Samu felé lépett. Morgott. Mély torokhangon, ugyanolyan áltatian, ahogy az előbb felkiáltott, csakhogy most elkeseredetten. Szeme óriásira tágult. Samu óvatosan terpeszállásba helyezkedett, kissé rézsútos terpeszbe, ahogy a kocsmai verekedők szoktak. Mozdulatában biztonság és határozottság volt, pontosan tudta, mit kell tennie. Ibrahim egyre erősebben morgott, lassan nyüszítéssé torzult a hangja, és mereven még egyet lépett Samu felé.

Samu villámgyorsan ütött, szinte látni sem lehetett az öklét. Vigyázott, hogy ne legyen túl nagy az ütés, de pontosan ütött, oda, ahova kellett. Ibrahim hangtalanul vágódott el, sárga sapkája legurult a fejéről. Samu a fal mellé ültette. Először kikotorta a sapkát a padkák alól, visszatette Ibrahim fejére, aztán kigombolta a mellén a kabátot, és dörzsölni kezdte a száraz, petyhüdt bőrt a szíve fölött.

Fehér kabátos orvos nézett be az ajtón.

- Mi az istent csinálnak?!

- Rosszul lett - állt fel Samu.

- Már megint? - kérdezte az orvos, különös halkuló hangon, mert közben Samura nézett, és megijedt. Pedig Samu ugyanúgy állt ott, mint az imént.

- Már megint.

Az orvos futó pillantást vetett a hullákra, szerette volna megkérdezni, hogy azt, ott a sarokban miért takarták ki, de aztán mégsem kérdezett semmit.

- Na, siessenek - mondta, és elment.

Ibrahim kinyitotta a szemét. Rögtön a kitakart hullára nézett, megrázta a fejét, mintha a kábultságot rázná ki belőle.

- Takard be - mondta Samunak. A hangja ugyanolyan volt, mint mindig, fakó, de szilárd.

Samu betakarta a hullát.

Először a bal kezét - amelyen nyoma sem volt patkó alakú anyajegynek.

Szótlanul vitték a hullákat a nagy hullacsarnokba. Samu már nem fütyült, Ibrahim pedig egykedvűen gunnyasztott, az utcai lámpák árnyait nézte. A hullaszállító kocsi ilyenkor, mikor nem volt üres, másképpen zörgött - valahogyan tompábban.

A lovakat sötétben fogták ki. Nem szóltak, nem is néztek egymásra, mintha haragban lennének. Pedig nem haragudott egyik sem. Samu mindig leütötte Ibrahimot, mert nem az anyajegyes lányt találták meg a hullák között, csak egy hozzá hasonlót. Le is kellett ütni, mert ilyenkor a dühtől nem tudta, mit csinál. Neki is jobb volt. Ezt Ibrahim tudta.

Samu még a lovaknál matatott. Ibrahim már lefeküdt a fapriccsre. Széles fapriccs volt, szépen elfértek rajta ketten. Ibrahim belül feküdt, a fal mellett. Ruhástul szoktak aludni, csak a bakancsukat rúgták le, de Ibrahim a sapkáját is a fején hagyta.

Egy darabig szótlanul feküdtek, bámulták a sötétséget. Samu tudta, hogy Ibrahim nemsokára megszólal. Meg is szólalt.

- Pontosan olyan volt... csak a keze...

Samu nem válaszolt. Mit is mondhatott volna. Újra Ibrahim szólalt meg.

- Tegnapelőtt láttam.

- Hol? - kérdezte Samu, pedig tudta, hogy hol, ő is látta a lányt tegnapelőtt a Varjas úton egy fiúval.

- A Varjas úton - mondta Ibrahim. - Egy fiúval.

A fiú körülbelül olyan magas volt, mint Ibrahim. Fehér inget viselt, szürke nadrágot, és magyarázott a lánynak. Nem közönségesen magyarázott - Samu ezt akkor rögtön észrevette -, hanem úgy, ahogy a szerelmesek szoktak. Nem tudta volna megmondani, mi a különbség a közönséges meg a szerelmes magyarázkodás között, de arról a fiúról látszott, hogy szerelmes. A lányról is.

Ezt a lányt, akinek a bal keze fején egy vörösesbarna, patkó alakú anyajegy volt, gyakran látták. Nagyon szép lány volt. A szépségversenyen ismerték meg. Nagyon-nagyon régóta eljártak minden szépségversenyre. Itt a városban minden évben tartottak szépségversenyt. Száz lány vonult fel, s a közönség döntötte el, ki legyen a szépségkirálynő. Mindenki kapott egy cédulát, a lányok számokat tartottak a kezükben, és kinek ki tetszett, ráírta a számát a cédulájára, és leadta.

Ibrahim sohasem töltötte ki a céduláját, mindig Samunak adta. Egykedvűen nézte az elvonuló lányokat, a száját gúnyosan lebiggyesztette. Samu más volt. Mohón figyelt, egy mozdulatot sem mulasztott el a parádéból. Ibrahim csak akkor kezdett ideges lenni, amikor Samu elővette a cédulákat, hogy ráírja a kiválasztott számot. Lopva Samu céduláira pislogott. Samu mindig, mind a két cédulára ugyanazt a számot írta. Legutóbb ötvenkilencest. Ibrahim akkor már tudta, hogy az ötvenkilences lesz a szépségkirálynő, mert Samu sohasem hibázott. Mindig a szépségkirálynő számát írta a papírjára.

Ibrahim nem látta meg hirtelen az ötvenkilencest. Samura nézett.

- Melyik az?

- Ott, az a fekete. - A keze...

- Nézd meg a kezét - mondta Samu, és Ibrahim átfurakodott a tömegen.

Mikor visszajött, vörös foltok égtek az arcán.

- Rajta van - mondta Samunak.

- A bal kezén?

- Igen, a bal kezén.

Samu lúdbőrös lett.

A szépségkirálynőknek mindig patkó alakú vörösesbarna anyajegy volt a bal kezükön. Mindig, mióta ők ketten Ibrahimmal szépségversenyre jártak, de lehet, hogy azelőtt is.

Kihirdették az eredményt. Örömteli kiáltozás úszott a tér fölött. A szépségkirálynőnek választania kellett valakit a tömegből, akárkit, és fent az emelvényen megcsókolni. Mindenki tülekedett, reménykedtek, hogy őket választja majd a lány, csak Samu meg Ibrahim nem. Ők a kapu felé siettek.

Kint megálltak. Hallgatták a reménykedés és a tolakodás összefolyó lármáját, a lány választását kísérő jókedvű rivalgást, és a csattanó hurrát, ami a csókra támadt.

A tömeg zsivajogva özönlött ki a kapun. Egyesek megálltak Ibrahim és Samu mellett, még egyszer látni akarták a királynőt. Az emberrengeteg szétfolyt a téren.

Az utcák elnyelték a beszélgető, lármázó csoportokat, amikor megjelentek a kijáratnál a versenyzők.

A várakozók összeverték a tenyerüket, minden lány láttán, s azok finom, hűvös főhajtással jutalmazták ezt a lelkesedést, amely kissé fanyar, kényszeredett volt, maguk a lányok is tudták, hogy a kapunál a győztest várják, és akkor tör majd ki az igazi éljenzés, a lelkes heje-huja.

- Jön - mondta Ibrahim, és izgalmában egyik lábáról a másikra nehezedett.

Samu bólintott, és mereven figyelte a lányt. Nagy csoport vette körül, tülekedtek, mindenki közelebb akart jutni hozzá, a szülei is ott jöttek mögötte, mérhetetlen büszkeséggel, hogy íme, a mi lányunk.

A várakozók elcsendesedtek, hogy annál parádésabb legyen majd a kitörő éljen, amiért a lány aztán rájuk mosolyog, kicsit fáradt, boldog mosollyal.

De az éljen mégsem tört ki. A csend befagyott hirtelen, hang nélküli jeges izgalommá vált minden. Samu miatt.

Samu előrelépett, amikor a csoport elérte a kaput, kissé előredöntött felsőtesttel éppen középre állt a kijárat elé, sötét fenyegető erőnek látszott ez az ember, s egyszerre groteszkül félelmes lett, amikor tétova lépésekkel Ibrahim is odaállt mellé.

Kitágult szemmel figyelték őket, az izmai mindenkinek pattanásig feszültek, de ez nem cselekvés előtti feszültség volt, inkább olyan, mintha mindenki megbénult volna. Samu is beletartozott ebbe az általános feszülésbe, csakhogy aktívan, cselekvésre képesen és lenyűgözően. Ibrahim roggyantan és puhán állt mellette, sárga sapkája miatt meg erőtlenebbnek látszott, mégis olyannak tűnt hirtelen, mint egy görcsbe csomósodott gonosz indulat.

A lányt nézték mind a ketten, a szemébe néztek kitágult, távolba néző pupillákkal, mint akik sokkal többet látnak mindenkinél.

Valaki megszólalt a lányt körülvevők közül, halkan és bizonytalanul.

- Mit akarnak?

- Mi a hullaszállítók vagyunk - mondta Samu.

Ha valaki később visszagondolt erre a jelenetre, nevetségesnek tűnt, de akkor mindenki úgy érezte, pontosan tudja az eset jelentőségét. A lány is.

Ez az érzés azonban hamar elmúlt. Már akkor, mikor a két ember megfordult, kis csalódást keltve, mert valamit még vártak, nem tudták, mit, de azt hitték, ezek ketten most még csinálnak valamit, ami teljessé teszi a szituációt. De nem. Samu és Ibrahim elment.

Kicsivel később már mindenki nevetett. Elfelejtették a szorongás, a kétségbeesés nehéz és valószínűtlennek tűnő perceit, az egészet kedélyes komédiának fogták fel. Lelkük mélyén azonban maradt egy kis keserű íz, egy ugrásra kész gyanakvás-állatka, mely időnként kegyetlenül és dühösen beléjük mart.

A szépségversenyre, a lányra gondolt ezen az éjszakán Samu és Ibrahim, meg az emberekre, akik a kapuknál várják a szépségkirálynőket, és azokra, akik hangos lármával udvart alkotnak körülöttük.

Nem aludtak. Sok olyan éjszaka volt, amikor nem aludtak azokon az éjszakákon soha, amikor megtalálni vélték a hullák között az anyajegyes lányt, és kiderült, hogy mégsem ő.

Reggel beszólt Paulinyi.

- Na, fiúk, ma lesz szórakozás!?

Samu felült az ágy szélére.

- Milyen szórakozás?

- Nocsak, nocsak, hát megfeledkeztünk róla, megfeledkeztünk?

Samunak egyszerre eszébe ötlött, hogy ma lesz az ez évi szépségverseny. Tényleg megfeledkeztek róla az éjszaka szakadatlan izgalmában. Fölugrott. Ibrahim is ült már akkor, és azt morogta:

- Ma lesz a szépségverseny.

Nem sokkal ezután telefonáltak a gyermekkórházból, hogy hullákért kell menniök.

Az udvaron kőművesek dolgoztak, félmeztelen, jókedvű fickók, akik szemmel láthatóan örömet találtak a téglák kongó hangjában, az egyenesen és szilárdan emelkedő falban, a saját barna bőrükben, abban, hogy élnek. Az, hogy pár lépéssel arrébb hullakamra áll, kicsit nyomasztotta őket, a vízben úszkáló halottakra gondoltak, a penészes félhomályra, de a napfény elűzte ezeket a gondokat, tréfálkoztak egymással, s egy kis szöszsárga hajú inasnak minduntalan azt mondogatták:

- Gyorsabban, Sanyi, mert jönnek a hullák.

Mikor meglátták Ibrahimot, lehetetlen sárga sapkájában, ahogy álmos szemekkel kiténfergett az istállóból, jóízű, gúnyos nevetésre fakadtak.

- Ni, a vén madárijesztő! - kiáltott le egy legény a falról.

- Szép sapkád van.

Röhögtek. Ibrahim esetlenül, hajlott háttal állt előttük, mint aki megijedt a hirtelen támadástól, pedig valójában egyáltalán nem törődött velük.

- Megemelhetnéd a tökfödődet - mondta mély hangon egy tagbaszakadt legény, közvetlenül Ibrahim mellett, ott ült egy téglarakáson és cigarettázott.

- Hülye - mondta Ibrahim. - Hülyék - tette aztán hozzá.

Nem kihívóan mondta, inkább csak magának, elég csendesen, és meg is fordult volna, hogy elmenjen, de a legény fölpattant, és elkapta Ibrahim mellén a kabátot.

- Mit mondtál?

Ibrahim nem ijedt meg, meg sem lepődött. A legény ettől még jobban felbőszült. Akkor már Samu is ott állt az ajtóban, kocsikenőcsös dobozt meg egy nagy csavarkulcsot tartott a kezében, és kifejezéstelen arccal nézte Ibrahimot meg a legényt. A többiek megszeppentek, szerettek volna szólni társuknak, aki nem érezte a hirtelen keletkező furcsa feszültséget, csak a saját indulatát.

Ibrahim lassan, nyugodtan emelte fel a jobb kezét, a legény mellének támasztotta, és hirtelen nagyot lökött rajta. A fiú meglódult, szédületes erejű volt ez a lökés, átrepült a törmelékek, maltercsomók fölött és ügyetlenül, ijedten elterült a földön.

A kőművesek aznap sokáig nem fütyörésztek, és nem is tréfálkoztak. Szótlanul nézték Samut és Ibrahimot, ahogy lassú, tempós mozdulatokkal befogták a lovakat, s rájuk sem hederítve kihajtottak a kapun.

Az emberek elszörnyülködő arcában gyönyörűséget találtak, mert a járókelők mindig kissé rémülten néztek a fekete kocsira, s egyiket-másikat talán egész nap nem hagyta békén ez a kényszerű találkozás. Samu mindig a járókelőket nézte. Ibrahim ritkábban. Ő inkább maga elé bámult sárgán és szerencsétlenül, nem érdekelte más, csak a hullakamrák mélye, a lány, az anyajegyes lány, aki egyszer majd mereven, fehéren fekszik a durva ácsolatú padkán, s az emberek úgy járkálnak kint az utcán, mintha valamijük elveszett volna, valami olyan, amiről eddig föl sem tűnt, hogy van, de ha nincs, akkor mégis kínzó hiányérzetet teremt.

Az anyajegyes lányt megint a Varjas utcában látták meg. A jobb oldali járdán ment, lassan, sétálva, egyedül. Samu kezében egyszeriben feszesebbé vált a gyeplő - a lovak ezt rögtön megérezték, és meggyorsították lépteiket. Ibrahim kiegyenesedett. A lányt hátulról is megismerték - mert háttal volt feléjük -, ugyanabba az irányba haladt, amerre ők, egészen a járda úttest felé eső szélén.

Ha egészen közel hajtok hozzá, Ibrahim akár el is érhetné a kezével - gondolta Samu, és a lovakat lassú ügetésre nógatta.

A lány kissé beljebb lépett, amikor a lovak mellé értek, de nem nézett hátra, csak akkor, amikor látta, hogy a kocsi lassít mellette. Két arcot látott. Egy sárgát, egy barnát, egy sárgát, egy barnát, egy sárgát, egy barnát - sikoltani akart meg futni egyszerre, de sikoltani nem tudott, csak rohant először neki a háznak, aztán megfordult, és a lovak előtt próbált átszaladni, az úttesten valami kék villant föl előtte.

Autóbusz gázolta el. A garázsba ment üresen, nem túl gyorsan, nem is lassan. A tanúk már ott a helyszínen azt vallották, hogy a lány megijedt valamitől, s a hullaszállító kocsi előtt belerohant a buszba.

Sokan verődtek össze, bámulták a lányt, még le se takarták akkor. A rendőr idegesen kiabált:

- Menjenek a dolgukra!

Hosszú kocsisor állt az úton, megakadt a forgalom, nagy nyüzsgés mindenfelé, mert a rendőr kiabálásra senki nem mozdult.

- Talán öngyilkos akart lenni - mondta egy öregasszony és könnycseppeket törölt ki a szeméből.

A zsivajgás közepén ott feküdt a lány zilált hajjal, kicsavarodott testrészekkel, és ott állt a fékezéstől keresztbe csúszott busz meg a fekete hullaszállító kocsi.

- Maguk látták az esetet?

Samu különös, csillogó szemmel felelt, de ez nem tűnt föl senkinek.

- Igen.

- Hogy történt?

- A lány szándékosan vetette magát a busz elé. Szándékosan - mondta Samu. - Aláugrott.

A rendőr Ibrahimhoz fordult:

- Így volt?

- Az anyajegy a bal kezén... az anyajegy - motyogta Ibrahim.

A rendőr azt hitte, hogy a szörnyű baleset elvette a sovány ember eszét, és abbahagyta a kérdezgetést.

- A nevüket fölírom. Mi a nevük?

- Mi a hullaszállítók vagyunk - mondta Samu.

- A hullaszállítók - tette hozzá Ibrahim.

A rendőr rájuk nézett, kicsit értetlenül, de nem kérdezte még egyszer a nevüket. "Az esetnél jelen voltak" rubrikába beírta: a hullaszállítók.

A mentő lassan, szirénázva törtetett a tömegbe, de a lány akkor már halott volt. Csak a gépkocsivezetőt vitték el, aki a gázolás óta az aszfaltra borulva sírt. Görcsösen zokogott, akkor is, amikor a két ápoló megfogta, és gyengéden betuszkolta a kocsiba.

A lányt a hullaszállítók vitték el. Samu és Ibrahim.

Ibrahim az udvaron kihúzta a kocsi hasából a koporsót, és szinte gyengéden vitte a hóna alatt a hullakamra felé.

- Hogyhogy ilyen gyorsan visszajöttek? - kérdezte Paulinyi.

- Éppen baleset volt az utcán, itt a Varjas utcában - mondta Samu -, egy lány a busz alá ugrott. Ez!

Paulinyi belenézett a koporsóba.

- Jóisten, hiszen ez Magda, a szépségkirálynő, Négy évig volt a szépségkirálynő, egymás után, jóisten...

A kőművesek is mind odaszaladtak, körülállták a koporsót, és hitetlenkedve, megütközve nézték a halott lányt.

- Tényleg a Magda, a szentségit... a Magda.

Ibrahim megindult a koporsóval. A hullakamra ajtaját becsukta maga mögött, a lányt kifordította a földre, a koporsót félredobta. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, és gurgulázva, őrjöngő boldogsággal nevetni kezdett. Belerúgott a lányba, többször is egymás után, a karcsú összeroncsolt test elfordult.

Akkor látta meg a bal kezét. Először nem hitt a szemének, a földre guggolva megfogta, és egészen közelről megnézte. A lány kezén nem volt a patkó alakú anyajegy.

Ibrahim kitámolygott az ajtón.

- Biztos, hogy ez volt a szépségkirálynő?

- Biztos - felelte Paulinyi csodálkozva -, persze hogy biztos.

Samu lassan indult az ajtó felé, Ibrahimot figyelte feszült ábrázattal, Ibrahim meg visszabámult rá kétségbeesetten. Bementek az ajtón, Paulinyi és néhány kőműves utánuk merészkedett.

- Az anyajegy - súgta Ibrahim Samunak.

Samu mereven nézte a lány bal kezét, aztán a körülállókra nézett meg újra a lány kezére. Eltorzult az arca, a forradás megmélyült a homlokán, olyan lett tőle, mint egy fantom, Paulinyi akaratlanul hátrább lépett.

- Az anyajegy - kiáltott Ibrahim -, az anyajegy!

- Mi az, megbolondultak? - kérdezte Paulinyi, és Samu rászólt Ibrahimra.

- Ne ordítozz! - és meglóbálta a kulcsot, hogy most már kimehetnek. Az arcán nyoma sem látszott az előbbi felindulásnak, csak a hangja lett valamivel fakóbb.

Sokáig ültek Ibrahimmal az istállóban szótlanul az ágy szélén, nagyon sokáig, nem hallották a külvilág zajait, egymásról sem vettek tudomást, csak ültek mereven.

Arra eszméltek föl, hogy a kőművesek kint befejezték a munkát, és hangosan tréfálkoztak, valamelyikük még énekelt is. Szombat volt, szombat délután, mindenki igyekezett a szépségversenyre, a kőművesek is.

Az idei szépségverseny rendkívüli érdeklődést váltott ki. Az emberek közelharcot vívtak a jegyekért, az esélyesek latolgatása néhol hangos szópárbajjá fajult, a szabadtéri színpad bejárata előtti tömeg zsivajogva, izgatottan kavargott. Sokat beszéltek még a régi szépségkirálynőről, aki éppen aznap halt meg, találgatták, hogyan történt, természetesen a legfantasztikusabb elképzelések láttak napvilágot. Ez a haláleset egyben a verseny érdekességét is növelte, mert nyílttá vált a küzdelem.

Samu és Ibrahim kevéssel a verseny megkezdése előtt indultak el hazulról. Az utcán egymás mellett mentek. Ibrahim kissé előrébb, oldalt mögötte fél lépéssel Samu. Nem beszéltek. Szótlanul adták le a kapunál a jegyeket, mind a ketten megkapták a szavazócédulákat. Az első sorba kerültek, közvetlenül közel a színpadhoz. Ibrahim átadta Samunak a szavazócédulát, és várt.

A lányok kivonulását eget verő üdvrivalgás fogadta. Ibrahim fészkelődött, és lebiggyedt szájjal nézte a menetet. Samu feszülten figyelt. A szavazás ideje még messze esett - a lányokat egyenként is bemutatták előbb -, de Samu már elővette a szavazócédulákat, és mindkettőre 19-es számot írt.

A tizenkilences számú lány fejedelmi szőke jelenség volt. Ibrahim nem emlékezett rá korábbról, igaz, ő nem is szokta megfigyelni a lányokat. De a szőke lányra Samu sem emlékezett. A szavazás Samut igazolta. A szépségkirálynő a szőke lány lett. Egyedül állt a dobogón, boldogan mosolyogva - az egész tér örömmámorban úszott.

- Te - suttogta Ibrahim mély torokhangon, és a kezével tétova kaszáló mozdulatokat tett a szeme előtt.

Samu feléje sem fordult, apró fejmozdulattal jelezte, hogy figyel.

- A keze!

Mind a ketten egyszerre hajoltak előre. A szőke lány bal keze fején egy folt sötétlett.

Akkor már többen felkeltek a helyükről, és közelebb mentek a színpadhoz. Ibrahim megint belefurakodott a tömegbe, az emelvény felé.

Samu ülve maradt a helyén - várt.

Ibrahim sápadtan jött vissza, zavar látszott az arcán, és bizonytalanság.

- Rajta van?

Bólintott.

Nem várták meg a verseny végét. Még egyszer közel furakodtak a színpadhoz, szembe a lánnyal, és mereven nézték, mind a kettő az arcát nézte. A lány észrevette őket, és zavarba jött - hirtelen úgy érezte, meztelenül áll a pódiumon, és ijedten maga elé kapta a kezét. A két férfi azonban már akkor eltűnt a tömegben.

A lány kezén vörösesbarna, patkó alakú anyajegy volt.

Az istálló ajtaját nyitva tartották éjszakára - fülledt volt a levegő. A nyitott ajtón kósza neszek szűrődtek az ágyig. Idehallatszott a sörkertből a tánczene is, ezt elég gyakran hallották, de nem szerették hallgatni. Samu mindig fölkelt, és becsukta az ajtót, pedig a zene csak nagyon halkan szűrődött idáig - a sörkert messze esett innen.

Most azonban egyikük sem mozdult, nem is hallották a zenét, feküdtek egymás mellett, bakancsostul, ma éjszakára egyikük sem vette le a bakancsát.

Már jócskán elmúlt éjfél, mikor Ibrahim felült az ágyban. Szeme fénylett a félhomályban. Samu oldalra fordított fejjel figyelte.

- Elmész?

- El - mondta Ibrahim.

- A kulcsot odatámasztottam az ajtóhoz.

Ibrahim bólintott. Átmászott Samun, kicsit állt az ajtóban, kifelé bámult az éjszakába, aztán lehajolt a csavarkulcsért, és elindult.

Hamar visszajött. Samu meg sem mozdult addig, ugyanúgy felhúzott térddel feküdt, mint amikor Ibrahim elment. Halkan jött be az ajtón, a csavarkulcsot visszatámasztotta az ajtó mellé. A mozdulatai gyorsabbak voltak, mint általában, nem sietősebbek, gyorsabbak és biztosabbak. Samu az ablak felé fordult, a jobb oldalára, nézte a faráccsal négyzetekre szabdalt világos foltot, sütött a hold, az ablakon jól meg lehetett látni a piszokfoltokat.

Ibrahim nem feküdt le.

Sétált végig az istállón, az ajtó előtt megállt, feszülten fülelt. Samu látta rajta, hogy szeretne kirohanni az ajtón, vissza oda, ahonnan a csavarkulccsal jött, kéjesen szűkölne, örömtáncot járna az aszfalton. Már meg is lendült, hogy kimegy, de Samu rászólt.

- Hova mész!

Nem kérdezte, parancsolóan mondta, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Sehova - mondta Ibrahim, és nekitámaszkodott az ajtófélfának.

Ekkor szólalt meg a telefon. A csörgésre egyszerre megmerevedtek. Ibrahim kimeredt szemmel nézte a fekete jószágot - ott volt egy lépésre tőle, csak ki kellett volna nyújtania a kezét. De Ibrahim meg sem mozdult. Samu lassan felült, leszállt az ágyról, és fölvette a telefont.

- Hullaszállítók - mondta.

A hang a drót túlsó végéről magyarázott valamit, éles, pattogó hangon, de hogy mit, azt Ibrahim nem értette.

- Jó - mondta Samu. - Negyedóra múlva - tette hozzá később.

Letette a kagylót, a készülék rövidet, halkat csöndített. Egymást nézték. Mereven és diadalmasan.

- Ő? - kérdezte Ibrahim.

Samu bólintott.

A lovakat nem siettették, a fekete kocsi lassan döcögött az éjszaka kihalt, néptelen utcáin.

- Itt láttam meg - mondta Ibrahim a kanyar előtt.

Szűk, keskeny kis utca volt, bal oldalán magas kőkerítés húzódott, jobb oldalán házak. A kerítés mögött gesztenyefák álltak, lombjuk kinyúlt az utca fölé. Már a sarokról meglátták az embercsoportot. Szorosan a kerítés mellett, fél kerékkel a járdán két autó állt, reflektoruk halványan világított.

A hulla az utca közepén feküdt. Körülötte rendőrök álltak. Az autóknál egy ballonkabátos fiatalembert fogtak közre. Magas, szőke fiú volt, az arcát nem lehetett látni a félhomályban, de a testtartásán látszott, hogy összetört, a kocsi sárhányójának támaszkodott, és mereven nézte az utca közepén fekvő holttestet.

- Ez vele volt - mondta Ibrahim.

- Melyik?

- A ballonkabátos.

- Meglátott?

- Fenét.

- Semmire sem emlékszem, kérem, semmire - mondta a fiatalember sírós hangon.

- Arra sem, hogy mivel ütötték le?

- Nem hallotta, hogy jön valaki a háta mögött?

A férfi rázta a fejét.

- De nem gumibottal ütöttek le, kézzel - mondta -, tenyérrel, valaki tenyérrel a fejemre ütött.

- Ne beszéljen marhaságot, tenyérrel nem lehet leütni egy embert.

- Előfordulhatott - szólt oda valaki a hullától. - Baromi erejű ember csinálta, a fej tökéletesen kettévált az ütéstől.

- Ez a vőlegénye - mondta az egyik rendőr -, azt mondja, a lány ma első lett a szépségversenyen.

- Ez az? - kérdezte a másik meglepett hangon, és közelebb ment a holttesthez.

A hullaszállító-kocsi akkor már ott állt szemben az autókkal. A gyér fény a lovakra meg Ibrahimra és Samura vetődött.

- Elvihetik - mondta az egyik rendőr.

A hullakamrában meggyújtották a villanyt, és kifordították a lányt a koporsóból. Szőke haja csurom vér volt, de Samu meg Ibrahim csak a kezére voltak kíváncsiak. A bal kezére, amelyen ott kell lennie a patkó alakú anyajegynek.

Ibrahim a fény felé fordította a formás, lakkozott körmű keskeny kezet. Véres volt, Ibrahim letépett egy darabot a lány blúzából, és tisztára törölte.

Samu akkor már mereven állt - látta, már akkor látta, mikor véres volt -, hogy a lány keze fején nincs ott a patkó alakú anyajegy. Ibrahim kimeredt szemmel fordult feléje, még fel sem egyenesedett. Egy hangot sem hallatott, düh sem látszott rajta, csak rémület.

Samu rosszul ütötte meg Ibrahimot. Nem is azért ütötte meg, amiért máskor szokta, most méregből, dühből ütött. Ibrahim a falnak tántorodott, és nekirohant Samunak. Átölelték egymást - így nem lehetett ütni, túl kicsi volt a távolság. Samu Ibrahim nyakát szerette volna megkaparintani, Ibrahim meg kicsit távolabb szeretett volna férkőzni, hogy Samu arcába vágjon. Hangtalanul dulakodtak, néha hallatszott csak egy erősebb dobbanás és akkor, amikor elestek. A halott lány testében buktak föl. Elengedték egymást. Fölálltak. Egyik sem nézett a másikra. Samu leporolta a ruháját, Ibrahim kótyagos, tántorgó léptekkel kiment az ajtón.

Némán feküdtek egymás mellett összeszorított foggal. A válluk összeért.

Másnap az egész város megtudta a hírt, már kora reggel, hogy a tegnapi szépségkirálynőt az éjszaka meggyilkolták. A szabályok értelmében ilyenkor új szépségversenyt kellett tartani. Még aznap.

- Mind megölöm. Mind - mondta Ibrahim reggel Samunak.

Ennyi ember még soha nem gyűlt össze szépségversenyre. Egymás hegyén-hátán álltak, s harsogva, harciasan lármáztak, amitől Samu és Ibrahim kicsit meghökkent.

Néma csend támadt, mikor a kikiáltó bejelentette a lányok bevonulását. Minden szem az emelvényre szegeződött, és harsogó éljenzés tört ki, amikor megjelentek a lányok. Hosszú sorban jöttek, a végét nem lehetett látni a tarka sornak.

A lányok nem fértek fel az emelvényre, leszálltak a tömeg közé, az emberek utat nyitottak nekik, és éljeneztek, valami féktelen mámor töltött el mindenkit. Samu ijedten szorongatta a szavazócédulákat, a ceruza régen kiesett a kezéből.

Ibrahim nézte a lányokat, fehérre vált arccal.

- Oda nézz - mondta Samunak.

Samu látta.

Minden lány kezén vörösesbarna, patkó alakú anyajegy volt. Ibrahim meglódult. Vicsorgott, az emelvény felé rohant, az emberek idegenül és meghökkenve néztek rá, de ebben a hökkenésben nyoma sem volt félelemnek.

Ibrahim az emelvény előtt roskadt össze, az emberek szánakozva néztek rá.

- Rosszul van - kiáltotta valaki, mások mentők után kiabáltak. Felkapták Ibrahim testét, kézről kézre adogatták a fejek fölött a kijárat felé, ahol már ott állt a nagy, fehér testű mentőautó, az ápolók ágaskodva néztek át a tömeg feje fölött.

Samu a kezeket nézte. A kezeket, amelyek Ibrahim testét tartották egy pillanatra, aztán lehanyatlottak, és új kezek, megint új és megint új kezek villantak fel előtte. Valamennyi kézen ott sötétlett a patkó alakú anyajegy. Mindenki kezén, Samu szomszédain is, öregasszonyok, kisgyerekek, kamaszok, férfiak, asszonyok, lányok, mindenki, mindenki kezén ott sötétlett az anyajegy.

Samu lassan hátrálni kezdett a tömegben, nem ütközött ellenállásba, az emberek utat engedtek neki, pedig senkinek fel sem tűnt, hogy Samu hátrál.

Ibrahim teste kint feküdt a mentőkocsi mellet. Az orvos elengedte a csuklóját.

- Majd szóljanak a hullaszállítóknak - mondta.

Ebben a pillanatban harsogott fel a tömeg. Megválasztották az új szépségkirálynőt.

ROZMARING

Igen, hát vannak életrevaló emberek - gondolta Illés Ézsaiás. Hanyatt feküdt, a szalmazsák nyomta a hátát.

Azt mondta a kis spinkó: Az a hülye gyerekkorod, az! Mit akarsz, vén ló vagy, és mindig ezt a gyerekkort fújod! Az a pocséta pusztád! Beledöglesz, vedd tudomásul, sohase lesz semmid. Semmid! Illés Ézsaiás nagyon szerette a kis spinkót. Vihorászott hát a kiabálásán.

Mikor is volt ez? Három vagy négy hete.

Nem vagy te életrevaló, kiskomám!

Persze, fájt neki, hogy nem vagyok életrevaló, gondolta most az ágyban, és kihúzta kezét a takaró alól, meztelen karját körülfolyta a kopár, sötét szoba nedves, ragacsos levegője.

Fájt neki, nem fájt neki, úgy itt hagyott, mint a pinty!

Sehejhhahaj, ihitthahagytahak ehengehemehet - énekelte egy romantikus opera stílusában, de oda sem figyelt, ehehehe, önkéntelenül tolult elő a torkán.

Kimászott az ágyból, didergett. Most meg azt énekelte, hogy: Rehehumás leheszel.

Húzta a zokniját, és erélyesen rászólt magára: Hülye, abbahagyod a kornyikálást! És aztán énekelve: a kohornyikáháláhást.

Belebújt a cipőjébe, és kicaplatott a klozetra. "Soha a büdös életben nem lesz angolvécés lakásod. Még albérleted se!" - mondta neki annak idején a kis spinkó. Merthogy nem szeretett reggelente átvonulni a gáderon, a főbérlő meg a másik albérlő orra előtt.

Ami azt illeti, Illés Ézsaiás se szeretett.

Az öregasszony már kint állt az ajtóban, és mosolygott Illés Ézsaiásra. Szerette.

- Vasárnap van, Illés úr - mondta.

- Örvendezzünk - válaszolta kenetteljesen a fiú, egy szál gatyában, atlétatrikóban.

- Ne örvendezzen, aludjon - vigyorgott az öregasszony.

- Kijöttem megmelegedni, mert a piszok odúja olyan, mint a jégverem.

Az öregasszony boldogan letottyant a padra.

- A maga piszkos agya, az jégverem - válaszolta csinált gőggel.

Így szoktak beszélgetni. Marháskodva.

Az atlétatrikós ugrált az udvar közepén. A szederfa alsó ágát akarta elérni.

- Látja, mit kell melózni egy könnyű kis reggeliért - mondta, és leesett az egyik cipője.

Kinyílt a középső ajtó, kidugta fejét egy másik öregasszony. Töpörödött volt, de az arca összeaszottan is húsosnak tűnt. Ebben az összeaszott húsban rejtezett a szeme. Mint a kés.

- Ne zuhujjon - mondta -, alszik a Lajoska.

Illés Ézsaiás egy marék szedret tömött a szájába.

- A levelet is megeszi! Mint a kecske - örült a padon ülő öregasszony. A tulaj.

- Nem hallja?! - mondta a másik.

- Csöre néném, hát zuhulok én? - fordult a fiú sírós ábrázattal a főbérlő felé. - Mondja meg ennek a vén boszorkánynak, zuhulok-e.

- Igenis, zuhul. Zuhul. Zuhul - mondta Csöre néni, és kipirult az izgalomtól.

- Vén boszorkány a nagymamája, érti - rikácsolt a másik.

Csöre néni piszokul élvezte. Fogta a hasát.

- Helyesbítek, ifjú boszorka, alig múlt száztíz éves - trillázott a fiú.

- Nem normális! Nem normális ez. Vegye tudomásul, azért hagyta itt magát a Katóka is. Mert maga nem normális.

Egyszerre Katókázza! Amíg itt lakott, csak a büdös kurva járt ki neki. Most bezzeg Katóka.

- Kahatohókaha - énekelte Ézsaiás.

- Ne ordítson, nem érti! - rivallta a vénasszony.

- Csönd - mondta komoran a fiú -, ha maga késő éjszaka verheti a fiát, én is trillázhatok reggel. Szivárogjon vissza, vén boszorkány!

Erre az villámgyorsan visszaszivárgott.

- Hallotta maga is? - kérdezte felvillanyozva Csöre néni.

- Nem vagyok süket! Bár a fülemet nem ragasztottam a falra.

Erre Csöre néni is elkomorult.

Az aszalt arcú boszorka tényleg verte a fiát. Lajoskát, aki idestova negyvenedik évét taposta. Ezek jó murik mindig. Lajoska üvölt: "Kegyelmezz drága édes egyetlen jó anyám durr te piszok durr te részeg pernahajder durr édes jó anyám durr cafrákra költöd a durr pénzed durr kegyelmezz drága egyetlen durr..."

Jó muri, de nem lehet tőle aludni.

- Talán én szorítom a fülemet a falra, he, talán azt akarja mondani...

- Ide figyeljen, öreganyám - mondta komolyan Illés Ézsaiás -, meddig lakott itt a kis spinkó?

- Mit spinkózza a feleségét - kiabált az öregasszony.

A fiú leült mellé a padra.

- Na, komolyan kérdezem.

- Hát az... mikor is...

Az öregasszony lehunyta a bal szemét, a jobbal merően nézte az eget.

- Most Péter-Pálkor volt három éve, hogy hazahozta.

A fiú felugrott, nevetséges bakugrásokkal leindult a vécé felé, és megint énekelt:

- Most háhárom éhéve - és magára csapta az egykor zöldre mázolt ajtót.

- Le ne hugyozza nekem az ülőkét - csörtetett utána Csöre néni hangja, ő meg kibődült, végigénekelve az oktávot:

- Fehel vahan hahajtvaha!

Az idő piszokul elszalad. Lellén találkozott a Krémerrel. Ez az, talán akkor kezdődött! Zöld lombot tűztek már a vörös téglás ház tetőszerkezetére, még egypár nap, és rajta a tető, Krémernek háza van. "Honnan ismered?" - kérdezte Kati. "Együtt jártunk suliba" - súgta neki, s közben vigyorogva integetett egykori osztálytársának. A férfi mészfoltos nadrágban állt a háza előtt, megpuhult, megkopaszodott, de volt az arcán valami jóféle keménység, amitől Illés Ézsaiás nem merte neki mondani, hogy Csömcsöm. Mert az iskolában így hívták.

Ott állt hát Csömcsöm a háza előtt, mészfoltos nadrágban, és Illés Ézsaiás azt mondta neki: "Szevasz, Józsi!"

Tartóztatta őket, de ők mentek, mert indult a vonatuk.

- Mekkora marha volt ez a Csömcsöm - mondta Katinak az állomás felé menet. - De súgni nagyon lehetett neki. Egy kilométerről meghallotta a légyzümmögést.

Illés Ézsaiásnak röhöghetnékje támadt, eszébe jutott Csömcsöm résnyire szűkült szeme, ahogy a súgó szájmozgását figyelte, s feszesen figyelő arcára ugyanakkor megpróbálta ráplántálni a tanárra tisztelettel figyelő, jól felkészült diák vonásait.

- Mit vihogsz - szólt rá Kati nyersen, a fiú először azt hitte, tréfál, de meglátta kőszínű, most árnyalatok nélküli szemét, s megértette, hogy a felesége igazán haragszik.

- Mi lesz belőled - folytatta, most már nyoma sem volt a hangjában az előbbi ingerültségnek, szomorú lett, kicsit meg is görnyedt -, úgy szerteszállsz, mint a pitypang.

- Mikor a gyerekek azt kérdezik, hogy "hány az óra", és tele pofával ráfújnak - szellemeskedett szerencsétlenül Ézsaiás.

De az asszony nem akart most játszani. Azt mondta, most már nem is szomorúan, csak nagyon szelíden:

- Úgy!

Az ellene irányuló haragot jól bírta Ézsaiás, a szomorúságot nem annyira, de a legfájóbb sebeket a szelídséggel lehetett rajta ejteni.

- Hát mit csináljak, ha ilyen vagyok - mondta fojtott haraggal, s felesége buta, öntömjénező gőgöt is érzett a hangjában -, szegény vagyok, kész. Miért nem a Papadopuloszhoz mentél feleségül, vagy hogy a francba hívják azt a görögöt.

- A görögöt nem Papadopulosznak, hanem Onassisnak hívják. És különben is hülye vagy, fiam. Nagy hülye. Engem az nem érdekel, hogy szegény vagy. Az érdekel, hogy mi lesz belőled, érted.

A fiú hallgatott.

- És nagyon pontosan tudod, hogy ezt nem a jövőben megszerzendő házakra, autókra, tankhajókra és aranyláncon lógó toronyórákra értem. Szegényen is lehet valaki belőled. De legyen! - Kati már megnyugodott, megnyugtatta saját hangjának üteme, meg talán az is, hogy végre rátalált a helyes megfogalmazásra -, de te csak játszol, szétszórod magad. Ábrándozol. Nem vetted észre, minden vereséged után a pusztádba kapaszkodsz. Hogy mentetek a Sióra fürdeni, és a meztelen talpatokat égette a forró homok. Hogy apáddal kézen fogva jártatok a kukoricaföldek között, meg ősszel hogy futottak azok a, micsodák is - megakadt, a fiú idegen tekintetet vetett az arcára -, ja igen, ballangkórók vagy hogy hívod, meg mit tudom én. Képtelen vagy a harcra! Igenis, ez azt jelenti, hogy képtelen vagy a harcra.

- Áskálódjak, alakoskodjak, ne riadjak meg, ha valakinek ki kell tekerni a nyakát - mondta fölényesen a fiú. Úgy vélte, igaza van.

- A nagy szívjóságod! Az a keresztényi - húzta el a száját Kati. - Tudod, mi a jóság? Tudod?

- Tudom - mondta -, egy kalap szar.

- Kár fölényeskedned - mondta gúnyos kis szusszanás kíséretében Kati. - A jóság legtöbbször álcázott gyávaság. És az ábrándozók is gyávák. Vedd tudomásul!

- Szóval gyáva vagyok - mondta fájdalmas fintorral a fiú.

Kati megtorpant, hirtelen úgy érezte, nagyon igazságtalan, ez a fintor megnyitotta mellében szeretetének zsilipjeit, átkarolta Ézsaiás nyakát, vállára húzta a fejét. Anyás, féltő mozdulat volt.

- Ó, te, ó, te - suttogta.

Ettől Illés Ézsaiás is elérzékenyült, s kissé színészies felhangokkal azt mondta:

- Ne haragudj rám - aztán jóval később hozzátette, s ez sem tűnt sokkal őszintébbnek: - Lehet, hogy nem vagyok életrevaló.

Kati nem szólt semmit, szorosan belekarolt. Így összekapaszkodva vágtak át a vasúti töltésen, bár külön-külön sokkal könnyebb lett volna felkaptatni s leereszkedni meredek oldalain.

- Annak a tanárnak mégis igaza volt - mondta Ézsaiás.

- Milyen tanárnak?

- Azt mondta: Ha van itt köztetek, marhák, értelmes és jófejű, már most közlöm vele, hogy a társadalomnak nem az értelmesekre és jófejűekre van szüksége, hanem azokra, akiknek megvan a tornacipőjük, körzőjük, vonalzójuk.

- Egy fityfenét volt igaza - mondta Kati.

De most már lehetett a hangja bármilyen, Illés Ézsaiás az ölelésétől biztonságban érezte magát, s azt hitte, az a legszebb a világon, hogyha hülyéskedik.

- Kastélyt veszek a kis spinkónak - szavalta -, elnyerem a fizikai, kémiai és természettudományi Nobel-díjat. És cipőt is veszek neked.

Kedvderítő nyári reggel volt, hosszúra nyúlt, borzongató árnyakkal. Ézsaiás kedvét lehűtötték a tenyérnyi udvar nedves felhőket böfögő dzsungelszerű virágágyásai. Buja, húsos levelű, délszaki virágokkal rakta tele az udvart az öregasszony, a harmincas évek úri divatja most jutott el eddig a külvárosi félparaszti portáig. Dáliákat ültetett. Pedig ültethetett volna kukacvirágot is.

Bent a szobában aztán végleg elröppent a kedve, az órára nézett, még csak hét óra, te úristen, mit kezd ezzel a vaskos, egyre melegebb vasárnappal. Kinyitotta az egyetlen működő ablakszárnyat, de ettől a szoba nyirkossága nem szűnt, s a félhomály is csak világosabb szürke, ellenséges, még több kellemetlen részletet látni engedő lett.

Illés Ézsaiás olyan reménytelenné vált, mint a szobája, csüggedten ült az ágya szélén. Ráadásul úgy érezte: ez az állapot végleges, most már sehogy sem tud kikecmeregni ebből a szobából s ebből a rossz szomorúságból sem. Mégiscsak igaza volt Katinak - gondolta fáradtan, s önmagának színészkedve nevetett -, s bár lelke legmélyén kétely támadt, úgy hitte, valóban a gyerekkora utáni nosztalgiája mindennek az oka.

Az a rohadt puszta!

Feltöltődött dühös energiával.

Most leszámolok veled!

Magára kapkodta ruháit.

Éppen elérte a gyorsot. Sokan utaztak, csak a peronon jutott neki hely. Ez csak fokozta dühét, összeszorított foggal bámult ki az ezerszer látott tájra, nézte az elsuhanó, hegyoldalba települt falvak fehér házkockáit, és nem jutott eszébe semmi, csak valami megmagyarázhatatlan idegenséget érzett - el sem tudta képzelni, hogy valaki ide, ehhez a tájhoz, ezekhez az elfutó falvakhoz tartozzon úgy, ahogy ő tartozik a pusztájához, s mindazokat, akik valami baljós véletlen folytán mégis ide tartoztak, kitaszítottnak vélte. De pusztája - vagy inkább maga elleni ingerültsége így sem csillapodott - olyan indulatokkal támasztotta vállát az ajtó piszkos üvegének, mint egy robbantgatni induló terrorista.

A kalauz szokványos kérdésére adott válasza meglebegtette.

- Meddig? - kérdezte szórakozottan a kalauz.

Illés Ézsaiás egy darabig meghökkenve bámulta az ismerős arcot - pedig tudta, hogy csak innen a vonatról emlékszik erre a bajuszos, semmilyenforma férfifejre -, s csak aztán, az arc miatt már ezer utazás emlékétől feltöltődve válaszolt:

- Ferenctornyáig.

Ferenctornya. A név megbillentette - magában még egyszer elismételte, mint egy varázsigét, ámulattal figyelte a szót, olyanképpen, mintha már évek óta áhítozna egy tökéletes, valami kifejezhetetlent kifejező hangsorra, amiről már-már ezerszer azt hitte, csak egy pillanat, egy röpke kis erőfeszítés, s máris kimondhatóvá válik, de a kuszaságból mégsem zengett fel soha ez a hangsor, elérhetetlenül lebegett előtte - vagy a koponyája belsejében -, emlékfoszlányok, hínárként sodródó töredékek, füstszerű semmi között, és sohasem sikerült megkaparintania, birtokba venni, megnyugodva kimondani, hogy kitisztuljanak a homályos foltok, emléktéglák szabályos, szépen konstruált rendbe álljanak, hogy nagy fényesség, kristálytiszta levegő vegye körül őt.

Most itt van!

Ferenctornya.

Már végigröppent a ferenctornyai állomástól a pusztáig vezető tizennégy kilométeres földúton, azazhogy nem is röppent, valaki vitte a hátán, igen, egy lány, orrában érezte a zsíros haj szagát, s előrebukó, fáradt gyermekarcán érezte a lány pihés nyakáról rákenődő, jó szagú verejtékcsöppeket, látta az éjszaka baljósan integető fáit, emlékezett a dombokra és a völgyekre, Ferenctornya előtt az út éles kanyarodójára, a szurdékok falán felkapaszkodó sűrű berbécsre, s valami ellenséges indulatra is, ami a lány hátából áradt a testébe, és egy szó, persze, rozmaring, de nem tudta, mit kezdjen ezzel a szóval, valahogy az állomáshoz kapcsolódott és Fried úr bőrgyárához. Rozmaring.

Elmozdult az ablaktól, elszégyellte magát. A dühe miatt, mert acsarkodva akart nekitámadni a pusztának. Eszébe jutott a magtár előtt álló öreg szederfa - gyerekkora fáinak métervastag törzsű királya -, a szederfa gúnyosan nevetett indulatain, mozdulatlan és bölcs volt a szederfa.

Most már elfelejtette, milyen céllal indult évtizede nem látott pusztája felé, most már csak a bizsergő örömet érezte a mellében, ahogy végigmegy a ferenctornyai állomástól a pusztáig vezető földúton, kanyarokkal és dombokkal találkozik, s átvág majd a Paphegyen végigkanyargó gyalogösvényen - jó lenne, ha búzával lenne bevetve, gondolta, az ösvények búzában a legszebbek - s még a domb tetejére sem ér, már kibukkan a puszta. Először a magtár piros teteje, aztán a disznóhizlaldáé, s nemsokára látszik a három hosszú cselédház párhuzamos sávja, az intézőlakás barna teteje, az óriási kert, a két fehércseresznyefa vaskos kupolája, a juhar a kiskonyha mellett, a csikókarám, a gerendákból rótt kétvödrös kút - hallotta a húszliteres, böhöm favödör csattanását a vízben -, a tehénistálló, a két góré és a kisebbik szederfa a Kissaroknál.

A vonat átrobogott a folyóhídon - most kezd fékezni, gondolta -, és abban a percben tényleg fékezett, a menetirányban ülőket mintha szívta volna valami előre. Illés Ézsaiás sajnálta a többi utast, hiszen fogalmuk sincs, mit jelent ez a fékezés. S már eszébe is villant, igen, az állomástól balra egy kis virágoskert, zöld kerítésű, abban volt a rozmaring.

Amikor leszállt, rögtön észrevette, hogy ahová a kertet képzelte, ott salakos kis tér van néhány paddal. A vonat elsistergett, ő meg odabaktatott a piros sapkás forgalmistához.

- Bocsánat, nem virágoskert volt ott valamikor?

- De - mondta a forgalmista -, az volt.

- Volt benne rozmaring?

- Micsoda?

Már bánta, hogy belekezdett a beszélgetésbe, de azért lemondóan megismételte.

- Rozmaring.

- Hát várjon csak - mondta felélénkülve a vasutas -, tátika, tátika az biztos volt benne. Arra emlékszek. De rozmaring! Milyen az a rozmaring?

- Nem tudom - mondta meglepődve. Eddig eszébe sem jutott, milyen pontosan a rozmaring -, azt hiszem - tette hozzá később -, hosszú szárú, apró sűrű levelekkel, valahogy olyasféle, mint a cickafark, csak sokkal nagyobb.

- Nem - mondta a vasutas -, ilyesmire nem emlékszem.

És barátságosan elmosolyodott. Illés Ézsaiás ezzel a mosollyal vágott neki az útnak.

A bőrgyár után, még bent a faluban, megszűnt a kövesút, mintha pontosan tudná, nem érdemes tovább vezetnie, itt vége a civilizált világnak. A falu utolsó házai már kiszélesedő, homokos, kátyús földutat fogtak közre, s az utolsó ház, a községi bikaistálló úgy állt a burjánzó beléndek és papsajt között, mint Petőfi Kutyakaparó csárdája. Izgatottan kereste, megvan-e még az istálló mellett a bikakörmölő, gyerekkora legendás faépítménye, az erős gerendákból rótt vastag vassarkalásokkal és -bilincsekkel megerősített kalitka, amelyben mozdulni sem tudott a feldühödött bika, miközben nagyra nőtt körmeit vésték, reszelték. Hogy miért nyugtatta meg, hogy még mindig ott állt a megrozogult, megfeketült gerendarács? Talán azért, mert azt hitte tőle, a távolba vesző út végén egy változatlan világot talál. Megtalálja a pusztát.

A táj illata nem változott. Ugyanúgy állt össze a föld, az út menti gazok meg a közeli békanyálas vizek, s talán a kék ég szagából, mint évtizedekkel vagy talán évszázadokkal ezelőtt. Olyanformán dobogott a keréknyomok szabdalta út mellett a keményre taposott földű gyalogösvény is. Néhány fára is ráismert, gyerekkorában szedrészni is járt erre, mintha bizony a tíz kilométerrel távolabbi szederfák jobb gyümölcsöt termettek volna, mint a pusztához közel levők.

Ringatta az út, mint a bölcső.

A tél. Elképzelhetetlen fehérség. Nemcsak a táj, nemcsak a kinti világ volt fehér, de fehér volt belül is minden. A nyár burjánzó volt, kiismerhetetlen, tele illatos, növényi szárakból buggyanó nedvekkel, megfoghatatlan kamaszvágyakkal. A tél a védettség és a tisztaság évszaka volt. A lovak prüszkölve futottak az estében is körös-körül fehérlő tájban, pokrócokba bugyolálva ültek a szánban, a lovak csengői burát vontak köréjük, védőfalat.

Elődereng egy nyár is, álmos nyárvége, az árokparti beteg akácokon már sárgul a lomb, a nap ádázul tüzel, a homokos út selymesen éget. A góréban egy félhomályos este, a nagyfiú ott áll közöttük, kialudt, fekete végű csikk a szájában, a sliccét gombolja. "Na, megmutatom nektek." A nagy, fehér nemi szerv világít az estében, egy pillanatra megáll az idő, ősi titkok nehezednek a bámész kisgyerekekre, de hazafelé menet, amikor barátjával átbújik a csikókarám két vízszintes gerendája között, Bicléder megszólal: "Azért van neki ekkora, mert kutyatejjel kenyi." Kutyatej! Szinte hallotta az apja hangját: "Ez mocsári kutyatej, de van színeváltó kutyatej, magyar kutyatej, farkas kutyatej..." És még bizonyára mondott egypárat. Megmutatta a vérehulló fecskefüvet, az angolperjét, a régi csenkeszt és a kígyósziszt is. De ebből ő már csak az apja hangjára emlékezett. Előrémlettek a pusztai csillagok is. A kocsiplaccon aludtak Ördög Lőrinccel egy szekérderékban. Sokáig nézték a csillagokat. Hajnalban dideregtek, és harmat szállt az arcukra... És Konkoly Margit szép, buja fehér feneke. Kikkel is leste? Bedzsó, Bicléder, Hötöle, Tyutyusz, Krémer Jopi... igen, ott volt Konkoly Bütyök is. Őt is érdekelte a nővére feneke. Nagy, dromedár lány volt Konkoly Margit, a disznóistálló mögé ballagott be a mellig érő gazba, komótosan felhúzta a szoknyáját, és leguggolt. Észbontóan fehéredett a gaz között a titkok két feszülő félgömbje, a kis banda megbabonázva bámulta a kitüremkedő ürülék vastag, barna hurkáját. Utána szótlanul, fehér arccal szedték egymásból a ragadáncsot és az alattomos kódistetűt. Meghajló faágak, verébtojások zöldes-barnás pöttyei és egy sárba ragadt csizma. Ez a sárba ragadt csizma visszabillentette a valóságba, újra szemügyre vette a tájat, tudta, nemsokára meglátja a pusztát, de hogy a sárba ragadt csizma honnan került az emlékezetébe, nem tudta, mégis erős érzelmeket váltott ki belőle, s legalább olyan fájdalmasat, mint amikor Kati bejelentette, hogy elmegy.

A Paphegy ösvényén járt már, nem ahogy szerette volna búza között, a Paphegyet kukoricával vetették be, éles, kapkodó levelek között kanyargott.

Még a domb tetejére sem ért, meglátta a magtár piros tetejét. Azt hitte, elérzékenyül, de csak megriadt - ahogy rég áhítozott találkozások előtti pillanatban szokott az ember. De ez a riadalom csak pár pillanatig tartott, addig, amíg ki nem tárult előtte a völgy markába rejtett épületcsoport. Mert akkor már ujjongó diadal fogta el - egy pillanatig sem érezte természetellenesnek, pedig attól ujjongott, hogy ez már nem az a puszta! A disznóistállót lebontották, eltűntek a górék, a juharfát és a fehércseresznyefákat kivágták. Az egykori kertben néhány felvonulási épülethez hasonló, alacsony, palatetős ház szerencsétlenkedett, eltűnt mind a két régi kút is - ebben a pillanatban villant eszébe, hogy az egyik kutat már az ő gyerekkorában betemették, s csak azután fúrták a másikat, a két kút hát egyszerre csak az ő emlékezetében élt -, a csikókarámok helyén új, piros falú istállók emelkedtek.

Hát győztem - gondolta -, érdemes volt eljönni. Azonnal vissza is akart fordulni, de aztán meggondolta magát, beballagott a pusztába, de most már úgy, mint egy előkelő idegen.

Bekopogott az első, az úthoz legközelebb eső lakásba. Fél karéjba gyülekeztek köréje az üvöltöző, vicsorgó kutyák, és ettől elmúlt a bekopogás pillanatában érzett félelme. Ez a vicsorgás legalább ismerős volt.

Ismeretlen nő nyitott ajtót, ellenségesen méregette.

Nem tudta, mit kérdezzen, zavart mozdulattal körbemutatott, és az csúszott ki a száján:

- Ez, ugye, állami gazdaság?

- Az. Kit keres?

- Illéséket - mondta gondolkozás nélkül. - Tizenöt éve még itt laktak.

- Illésék itt nem laknak - mondta az asszony. - Mink csak négy éve jöttünk ide - tette hozzá elgondolkozva -, akkor már nem voltak itt. Nem is hallottam róluk.

Felsorolta a régi puszta minden lakóját. Nem telt sokba, tizennyolc család volt. Az asszony eleinte a fejét rázta, látszott rajta, nem hisz ezekben az idegen nevekben. De aztán néhány név fölrémlett neki, megnyugodott. Azt is megmondta, hova költöztek. Szabaton, Alsópél, Ökörállási tanya. Illés Ézsaiás ezektől a nevektől határozta el, hogy mégiscsak végigsétál a pusztán. Felkaptatott a lórédomb mályvával benőtt oldalán - (mályva? itt úgy mondták: máva, de most már nem érdekelte nagyon), elsétált a két istálló között, végigment a régi kerten. Egyre szomorúbb lett, a paphegyi diadal lassan kifolyt belőle.

Botorság volt idejönnöm - gondolta magában.

Visszafelé menet az állomásra felvette egy terepjáró. Valami agronómusféle utazott benne, kérdezgette Illés Ézsaiást, mit keres erre, rokonai vannak talán, vagy itt lakott valamikor?

- Nem, sohasem laktam itt, rokonaim sincsenek - válaszolta -, de úgy hallottam, errefelé nagy rozmaringtelepek vannak. Azt kerestem.

- Rozmaringtelepek? Ugyan - nevetett az agronómus -, jól becsapták magát.

- Alaposan - bólintott Illés Ézsaiás.

A vonaton ismerősökkel találkozott. Söröztek.

Éjféltájban ért haza. Végigvágódott az ágyon. Próbálta magában felidézni a pusztát, s egyszer csak azon kapta magát, hogy a régi pusztát látja, két kúttal, juharral, górékkal, fehércseresznyefákkal. Elnevette magát, fölugrott, villanyt gyújtott. Emlékezett rá, hogy Kati képét valamelyik könyv lapjai közé dobta. Meg akarta nézni. Talán azért, hogy valahogy a mai napját elmondja neki. De nem találta. A lexikonban is kereste, de ott sem volt. Az R betűnél megállt. Rálapozott a rozmaringra.

Rozmaring (Rosmarinus officinalis) évelő, fás szárú, örökzöld félcserje; finom illatú, illó olajat tartalmazó száraz levelei vannak.

- Rosmaharinus ohoffihicinálihis - üvöltötte hülyén, és már semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy Kati képét előkeresse.


Láma Ole Nydahl - Ahogy a dolgok vannak - Korszerű bevezetés Buddha tanításába

Gyémánt Út Buddhista Közösség - 2006

Táje Dordzsénak a 17.
Karmapának ajánlva

Mindazoknak ajánlva, akik támogatják
a Gyémánt Út buddhizmust

Lama Ole Nydahl
THE WAY THINGS ARE
Az 1995-ben készült angol változatot fordította:
Lahucsky Péter



TARTALOM
Kedves magyar barátaim!
Bevezetés
Buddha élete
Születése és élete a királyi udvarban
Csalódás és az igazság keresése
Körülmények a 2500 évvel ezelőtti Észak-Indiában, és a világ napjainkban
Megvilágosodás és a tanítások kezdete
Buddha tanításai
A Kis Út (Theraváda ill. Hinajána)
A Nagy Út (Mahajána)
A zavaró érzelmek - az öt belső „női" bölcsesség forrása
A Gyémánt Út (Vadzsrajána)
A négy buddhaaktivitás, a „férfi" belső lényegiség
Buddha útjainak célja
A Kis Út célja - megszabadulás
A Nagy Út célja - megvilágosodás
A tanítások bősége és mélysége
„Egyedül járva az utat"
A buddhizmus arca napjainkban
A tanítások nyugati szerkezete
Tudás, meditáció, szinten tartás
Egoisták szintje
Altruisták szintje
Jógik szintje
Mahamudra
Utószó
Meditációk
Meditáció fényen és légzésen
Szivárványfény meditáció
Meditáció adáson és fogadáson
Guru Jóga meditáció a 16. Karmapán
Karmapa csenno


Kedves magyar barátaim!
Amikor 1988-ban Budapesten elindítottam a Karma Kagyü csoportot, Magyarország volt az egyetlen olyan ország a Rajna és Vlagyi¬vosztok között, melynek már élő buddhista gyökerei voltak. Ilyen mélységű fő hagyo¬mányok nem jelennek meg véletlenül nyugati kultúrákban. Ez mind a gyakorlók magas szintű kritikus tudatosságából jelenik meg.
Minden későbbi látogatásom alkalmával örö¬mömre szolgált azoknak az embereknek az idealizmusa és személyes bátorsága, akikkel találkoztam.
Tanítványaim és én e könyvvel szeretnénk hoz¬zájárulni még több szabadsághoz és füg¬get¬lenséghez.
Láma Ole

Bevezetés
2550 évvel ezelőtt Buddhának egyedülálló lehetőségei voltak tanításai átadására. Magas szintű kultúrában élt, s nagyon tehetséges tanítványok vették körül. Miután elérte a megvilá¬gosodást, 45 év állt rendelkezésére ahhoz, hogy megossza a tudat kibontakoztatásának mód¬jait. Ez az oka, hogy tanításai ilyen széles körűek. A Kangyur - Buddha saját szavai - 108 kötetből áll, és 84 000 használható tanítást tartalmaz. Ezek későbbi kommentárja a Tengyur, mely 254 másik vastag könyvből áll. Ez érthetővé teszi Buddha saját életének végső kiértékelését: „Boldogan halhatok meg. Egyetlen tanítást sem tartottam zárt tenyérben. Mindent, ami hasz¬notokra válhat, már megadtam." Legutolsó kijelentése különbözteti meg tanításait attól, amit mi gyakran vallásnak nevezünk: „Most ne azért higgyetek a szavaimnak, mert mindezt egy buddha mondta, hanem jól vizsgáljátok meg őket. Legyetek önmagatok fénye!" Az ilyen kijelentések mutatják meg, hogy a buddhizmus gyakorlati megközelítés. Igazán a valós életre vonatkozik. Amikor az emberek megkérdezték Buddhát, hogy miért és mit tanított, ezt válaszolta: „Azért tanítok, mert ti, és minden lény szeretne boldog lenni, és elkerülni a szenvedést. Azt tanítom, ahogy a dolgok vannak."
A tanítások ilyen nagy tömegét nem lehet megérteni csupán azáltal, amit tartalmaznak. Mes¬teri felépítésük legjobban az ismert hitekkel és világnézetekkel való összehasonlításban nyilvánul meg. Századokon át minden fogalmi kategória túl szűknek bizonyult a buddhizmus gazdagságának kifejezésére. Manapság például a buddhizmust sok ember filozófiának tartja. Ez igaz, de csupán annyiban, hogy a tanítások teljesen logikusak. A gondolatok követ¬keze¬tessége a buddhista gyakorlat természetes eredménye, és a belső tér akadálytalan megtapasz¬talásából származik. Ha a tiszta gondolkodás mindenképp központi helyet foglal el a tudat teljes kifejlesztésében, akkor a buddhizmus miért nem filozófia? Azért, mert a tanítások megváltoztatják azt, aki kapcsolatba kerül velük. A filozófia a dolgokat a fogalmak és szavak formális szintjén ma¬gyarázza, s nem történik sok változás, ha a könyvek ismét visszakerülnek a polcra. Buddha tanításai azonban az ember egészével dolgoznak. Állandó átalakuláshoz vezetnek, mert megadják azoknak a külső és belső eseményeknek a kulcsát, melyeket mindennap meg¬tapasztalunk. Ha az életben alkalmazzuk a tanításokat, akkor mély bizalmunk fejlődik ki ügyességük iránt, és fokozatosan azzá válhatunk, amivé akarunk.
Mások a buddhizmusnak ezt, a gyakorlókra tett megváltoztató hatását hangsúlyozzák, és ezért valamiféle pszichológiának tartják. Mit is mondhatnánk erről? E nemes foglalkozás célja nyilvánvaló: minden pszichológiai iskola arra törekszik, hogy az emberek életét jobbá tegye. Céljuk: segíteni mindenkit abban, hogy ne váljon a társadalom terhére, illetve ne legyen túl sok személyes nehézsége az alatt a hatvan-nyolcvan év alatt, amit itt a legtöbben eltöltenek.
A buddhizmus azonban akkor kezdődik el, amikor az emberek már stabilak, s erejükből nemcsak önmagukra telik, amikor a teret gazdagnak tapasztalják és nem ijesztőnek. Erről a szintről a bátorság, az öröm, a szeretet fejlődik ki, s kibontakozik a tudat mély gazdagsága. Miközben a tapasztaló, a tapasztalás és a tapasztalt dolog egyre kevésbé különül el, először a megszabadulásnak, majd a megvilágosodásnak kell bekövetkeznie. Az alany, tárgy és cselekvés egységének növekvő megtapasztalásán keresztül a test, beszéd és tudat tökéletes tulajdonságai és aktivitásai maguktól jelennek meg. A pszichológia és a buddhizmus egyaránt megváltoztatja az embereket, utóbbi azonban az egészségesekhez szól, ott kezdődik, ahol az előző éppen befejeződik. Célja pedig mindig a teljes megvilágosodás - a buddhaállapot -, a koncepciókon túli tökéletesség állapota.
Ugyanakkor néhány ember úgy gondolja, hogy a buddhizmus vallás. Igaz, hogy van gyakorlati haszna ennek a nézetnek, de ez a pont nagyon vitatható. Az biztos, hogy nem egyfajta hit. Már magából a religion (vallás) szóból is alapvető különbség következik. A re latinul annyit jelent: újra, a ligare pedig, hogy egyesíteni. Ezért a vallás valami tökéleteshez próbál minket visszavezetni. Ezzel ellentétben a buddhizmus semmit nem keres a múltban. Ha már egyszer kiestünk egy paradicsomi állapotból, lehet, hogy ismét kiesünk belőle! Ahhoz, hogy az igazság abszolút legyen, minden időben és helyen jelen kell lennie, és ez megcáfolja az elválasztott „külső" valóság létét. Ha megvizsgáljuk a legtöbb bálványozott istent a világ körül, akkor látjuk, hogy erősen birtoklóak, féltékenyek, vagy Allah esetében kifejezetten bosszúállók. A hétköznapi józan ész szerint jobb, ha nem kerülünk velük kapcsolatba. Nem bölcs dolog olyasvalakit választani istennek, akit még szomszédunknak sem szeretnénk. Buddha azonban csupán a lények megszabadulásáért és megvilágosodásáért dolgozik, ezen kívül nincs más célja. Kollégákat szeretne, nem pedig követőket. Nem terheli józanságunkat és alapvető intelligenciánkat a barbár muzulmánokkal - akik megköveznek embereket vagy levágják kezüket és lábukat -, vallásos halálbüntetéssel vagy egyházi dogmákkal, amelyeket el kell hinni. Az összes kijelentése logikus, megtapasztalható és fölszabadítja a lényeket. Ahhoz, hogy a buddhizmus hasznunkra váljon, csupán abban kell bíznunk, hogy van egy cél - a megvilágosodás -, amelyet érdemes elérni, van egy odavezető út - a tanítások -, s hogy bízhatunk barátainkban az úton.
Ugyanakkor a buddhizmus nem is New Age. Itt különböző szellemi tradíciókat és „könnyű műfajú" tudományokat vegyítenek, hogy kielégítsék azok kívánságát, akik inkább hinni sze¬retnek, mint kérdezni. Bár megható, hogy a humanizmus ilyen késői hulláma az „engem-nekem" nemzedék fémes, hideg világában eddig még megmaradhatott, azonban az ilyen igaz¬ságokban még kevésbé lehet „bízni", mint a paradicsomokban, amelyeket ismét elveszít¬hetünk. Ami egy bizonyos időben és egy bizonyos helyen jelenik meg, az biztos, hogy fel¬tételekből állt össze. Ezért változni fog, és egyszer el is fog tűnni. S bár a kristályoknak központi szerepük van a New Age-ben, és Buddha tanításai legmagasabb szintjének neve a Gyémánt Út, ez utóbbi nem az előbbinek egy sznob vagy feljavított kiadása.
Mit is tanít akkor Buddha?
Megerősíti az alapvető igazságot, amely mindenhol jelen van és nem teremtett. Elválaszt¬hatatlan a tértől, időtlen, mindent átható, és bizonyos körülmények között saját tudatunkként tapasztalhatjuk meg. Ezt az időtlen állapotot az igazság állapotának vagy Dharmakájá-nak nevezzük, s ettől semmi sem elválasztott. Spontán örömként tapasztalja meg önmagát, és aktív együttérzést fejez ki. Az egyetlen kérdés csupán az, hogy mikor ismeri fel önmagát.
Sajnos az is egyedülálló, hogy Buddha tanítványai érettségét veszi alapul, s nem látja szük¬ségét annak, hogy büntető vagy ítélkező istennel irányítsa őket. Ehelyett megmutatja, hogy a világ közös álom, amely a lények tárháztudatából származik. Ezen a közös kereten belül a cselekedeteik által okozott benyomások - melyet „karmának" is neveznek - életről életre megérnek. Különböző testekben, eltérő képességekkel való újraszületést eredményeznek a világ más-más országaiban. Akkor tulajdonképpen mi is a buddhizmus? Buddha maga adta erre a legjobb leírást. Azalatt az 1500 év alatt, amíg a tanítások léteztek Indiában, ezeket Dharmának hívták, az elmúlt 1000 évben Tibetben pedig Csönek nevezték. Mindkettő azt jelenti: „ahogy a dolgok vannak". Minden boldogság kulcsa az, ha megértjük „ahogy a dolgok vannak". Buddha egyaránt tanító, példa, védelmező és barát. Az ő segítségével a lények elkerülhetik a szenvedést, beléphetnek egy állandóan növekvő gyönyörállapotba, megszabadíthatnak és megvilágosíthatnak másokat is.


Buddha élete
Születése és élete a királyi udvarban
Buddha életének áttekintése tanításait is sokkal közelebb hozza. 2580 évvel ezelőtt egy királyi családban született, valószínűleg európai külsővel. A szövegek szerint magas volt, erős és kék szemű. Szülei királysága a mai Nepál déli határánál helyezkedett el egy város körül, amit Kapilavasztunak hívtak. Az ásatások kiderítették, hogy volt szennyvízelvezető rendszerük és központi fűtésük, ami luxusként hat, ha a közelben levő Lumbini vagy a harmadik világ városainak jelenlegi fejlettségét nézzük. A fiú határozottan nem szűz anyától származik, anyjának legutolsó lehetősége volt a gyermekszülésre. Kevéssel születése után három jógi ezt mondta szüleinek:
„A fiú igazán különleges. Ha nem szembesül a világ szenvedésével, bármivé válhat, amit csak kívántok. Erős királyként meghódítja a szomszéd királyságokat, és minden elvárásotokat beteljesíti. Azonban, ha meglátja a feltételekhez kötött világgal együtt járó szenvedést, lemond helyzetéről, és megvilágosodott szemléletet hoz a világba."
Szülei örököst szerettek volna a birodalmukba, és nem költőt, álmodozót vagy filozófust. Ezért úgy döntöttek, hogy nagyon óvatosak lesznek. Körbevették a fiatal herceget minden jóval, amit egy egészséges fiatalember kedvelhet: gyönyörű nőkkel (az írások szerint ötszázan voltak), sportolási és szórakozási lehetőségekkel, nagyszerű tanítókkal neveltetése végett. Bármit is kívánt, csak rá kellett mutatnia. Tudatalattijában sem voltak olyan zavaró benyomások, amelyek felszínre kerülhettek volna, így 29 éves koráig csak az örömöt ismerte. Ekkor azonban világa a feje tetejére állt.
Csalódás és az igazság keresése
Mivel a jógik jóslata miatt minden kellemetlen dolgot távol tartottak a jövendő Buddha környezetétől, ezért csak életének későbbi szakaszában találkozott a szenvedéssel. Akkor azonban meggyőző megjelenési formákban. Három egymást követő napon látott egy beteg, egy öreg és egy halott embert. Az a felismerése, hogy ezek az állapotok részei minden életnek, a legmélyebb szintekig megrázta őt, s miután visszament palotájába, nagyon rossz éjszakája volt. Akárhol is kereste, sehol sem talált olyat, amire ő és barátai igazán támaszkodhattak volna. Hírnév, élvezet és vagyon mind eltűnik. Nézhetett kifelé vagy befelé: minden mulandó volt. Igazán és valójában semmi sem létezett.
Következő reggel elhaladt egy jógi mellett, aki a meditáció mély állapotában időzött, és tudatuk találkozott. A jövőbeli Buddha egy pillanat alatt felismerte, hogy igaz menedékre talált. Ez az ember valami igazi és időtlen dolgot tapasztalt. Nemcsak a belül felmerülő gondolatoknak és érzelmeknek, a különféle külső feltételeknek és világoknak, hanem ma¬gának a tapasztalónak is tudatában volt. Az ő tudatállapota ébresztette rá a herceget mindenki valós állapotára, a mindent tudó és mindent lehetővé tévő térre, annak ragyogó tisztaságára, mely külső és belső megnyilvánulási formákként játékosan fejezi ki a tudat gazdagságát, és időtlen szeretetére, ami semmit sem akadályoz. Ez volt az! A herceg egy pillanat alatt rájött, hogy az abszolút igazság, amit keresett, nem más, mint maga a tudat. Ebben az időben nem voltak spirituális turbó feltöltők vagy gyors sávok, mint például a Mahamudra vagy Maha Ati, a Csag Csen vagy a Dzog Csen. Ezeket a leghatékonyabb módszereket Buddha csak meg¬világosodása után tudta megmutatni. Az ő idejében senki sem rendelkezett olyan látásmóddal, mellyel az élet minden aspektusát - mint a fogmosás, szeretkezés, gondolkodás, alvás vagy evés - az ösvénnyé lehetett volna változtatni, és saját tudatunk felismerésére használni. Mivel a pillanatnyi tapasztalás nagy tigrisének meglovagolása ekkor még nem volt lehetséges, így a herceg csak a világról való lemondás sokkal lassúbb ösvényét választhatta. A napi zavaró benyomások mértékét csökkentenie kellett. A magánélet legélvezetesebb formáját elvágva eltűnt Észak-India hegyeiben és erdőségeiben.
Mivel minden dolognál jobban akarta a tudat természetének felismerését, nem volt ideje kényelmes keresgélésre. Hat nagyon nehéz év következett. Amíg a fiatal herceg Észak-India erdeiben és tisztásain tartózkodott, a tökéletesség szintjére vitte még a legszélsőségesebb gyakorlatokat is, melyeket kapott. S mivel motivációja néha túltett ítélőképességén, egyszer majdnem halálra koplalta magát. Korának legnagyszerűbb tanítóitól tanult, és az összes, a mai napig is ismert filozófiai iskola gyakorlatait elvégezte. Bár gyorsan felülmúlta tanítóit, ennek ellenére egyik alkalommal sem találta magát közelebb céljához. Bármennyire is jól irányították a tudatban lejátszódó eseményeket, egyikőjük sem ismerte magát a tudatot. A kijárt ösvények végén nem volt semmi állandó, amire bizalmát építhette volna.
Körülmények a 2500 évvel ezelőtti
Észak-Indiában, és a világ napjainkban
Buddha idejében szokatlan szellemi nyitottság gazdagította Indiát, mely a régi Görög¬or¬szághoz, a reneszánszhoz vagy a mi „hatvanas éveinkhez" hasonlított. Bár a legutóbbi hullám nagyon sok áldozatot követelt a kábítószereknek köszönhetően, nemes és nagyon fontos volt a mate¬ria¬lizmussal és a hatalommal szembeszállni. A hatvanas évek emberei idealisták voltak, de törekedtek - bár gyakran szűklátókörűen - minden lény boldogságára. Több szinten is egyetértve bíztak a lények alapvető jóságában és elkerülték a sznobbá válást. Valószínűleg a születésszabályozás lehetőségének hiánya miatt a Buddhát körülvevő atmoszféra a mainál sokkal prűdebbnek látszott, ami azonban tanítványai többségének tudati tisztaságát illeti, biztosan öröm volt tanítani őket. A materializmus, a nihilizmus, az idealizmus, a transz¬cendentalizmus, az egzisztencializmus filo¬zófiái ekkor már mind ismertek voltak, és ebben az időben az indiaiak elvárták a szellemi irányzatoktól, hogy pozitívan hassanak életükre.
Nem túl gyakori a Nyugat kulturális történelmében, hogy egy filozófiai gyakorlat áthassa a létezés minden aspektusát. Ahol azonban ez megtörtént, és az emberek megengedték a hatalmi felépítménynek, hogy ezt terjessze, az eredmény a boszorkányégetés, a kommu¬nizmus, a nácizmus vagy a politikai kifogástalanság lett. Azonban egy nem dualista tanítás, mint például a buddhizmus, lényegében ártalmatlan. Ahol döntően ilyen a látásmód, ott a szabadság nincs veszélyben. A különböző lények különböző módú tanítása szabad lehetőséget biztosít, elkerüli a társadalmi nyomást, és sohasem motivál a félelmen keresztül. Ahol a buddhizmus megjelent, ott nemcsak a spirituális erők kihasználása ellen volt ilyen biztosíték, hanem a tanításokat is mélyrehatóan ellenőrizték. A bemutatott látásmód kemény, kritikus viták tárgya volt. Túl kellett lépnie a személyes kívánságokon, és egy állandó igazságra kellett rámutatnia. Ha a látásmód nem volt megfelelő - nem voltak meghatározott módszerek a gya¬korlásra, és a cél sem volt ellenőrizhető -, nem is jutott tovább. A tanítók is nagyon vigyáztak arra, hogy ne csak félig kész felismerésekkel álljanak elő. A spirituális becsületesség meg¬kívánta, hogy aki egyszer veszített a gyakori filozófiai viták során, automatikusan a nyertes tanítványává váljon.
Megvilágosodás és a tanítások kezdete
Hat ismeretlen év után, az akkor még kellemes Észak-Indiában a fiatal herceg elérkezett arra a helyre, amelyet ma Bodh Gájának neveznek. Ez egy koldusokkal és idegen templomokkal teli falu a Delhiből Kalkuttába vezető út kétharmadán, a határozottan túlnépesedett Bihár állam¬ban. Megérkezésekor felébredtek benne a számtalan előző életekben tett ígéretei, így le¬telepedett egy kis folyó melletti óriási fa alá, és elhatározta, hogy meditációban marad mindaddig, amíg minden lény hasznára nem válik. Egy héttel később, május telihold napján ez megtörtént. Megvilágosodásának napja a 35. születésnapja volt, ugyanaz a nap, amelyen később meghalt.
A tudatát takaró utolsó fátylak feloldása után a benne s a körülötte levő tér és energia közti elválasztás megszűnt, időtlen, mindent ismerő tudatossággá vált. A különböző tradíciók kü¬lön¬böző módon magyarázzák ezt a folyamatot, de a legmagasabb szintű látásmód, a Mahá Anuttara Jóga Tantra szerint a múlt, jelen és jövő buddhái áldották meg őt. Tökéletes bölcsességüket összesűrítették a fehér női buddha, Szárvá Buddha Dákini formájába, és a vele való egyesülésen keresztül a női és férfienergiák és minden más dualizmus is a tökéletességbe olvadtak.
Testének minden egyes atomján keresztül ismert mindent és egy volt mindennel. Átkelve a folyón arról a helyről, ahol elérte a célt, Buddha három hétig időzött a ma már híres bodh gajai fa alatt. Sok istennek adott menedéket , és képezte testét, hogy a megvilágosodott energiák intenzív áramlásával képes legyen együtt élni, az embereknek azonban itt még nem tanított.
Első tanítását négy héttel később adta Szarnáthban, a Szarvas Parkban. Ez egy falu, amely körülbelül Delhi és Kalkutta között félúton fekszik. A szomszédos Benáresz fontos szent hely a hinduk számára. Halottaikat a Gangesz partján égetik el, és földi maradványaikat a folyóba dobják. A teljes zarándokúthoz e helyen olyan különlegességek tartoznak, mint például fürdés a Nagy Folyamban, és ivás a vizéből.
Öt igazságkereső jött hozzá először, ők azonban nem tartoztak a legvonzóbb tanítványok közé. Mivel természetükből adódóan merevek voltak, dicsőítették őt, amikor végletesen szigorú gyakorlatokat végzett, most pedig felháborodtak ragyogó öröme és egészsége láttán. S mert elgondolásuk szerint ez az állapot túl „világias", és amiért főleg csak önmagukra gondoltak, ők azok az ügyfelek, akiket gyorsan máshova küldenénk. Amikor kíváncsiságuk erősebbé vált, mint merev elképzeléseik, csupán ennyit tudtak kérdezni: „Miért ragyogsz ennyire? Mi történt veled?" A válasz a híres Négy Nemes Igazság volt, ami a különböző tradíciókban kissé eltérő szóhasználattal jelenik meg. Valami ilyesmit mondhatott: A feltételekhez kötött lét szenvedéssel jár. A szenvedésnek van oka, van vége, és vannak utak, melyek elvezetnek a végéhez.


Buddha tanításai
A Kis Út
(Theraváda ill. Hinajána)
A Négy Nemes Igazság
Hol bővebben, hol kevésbé kifejtve, ez a Négy Nemes Igazság adott keretet Buddha tanításainak a következő 45 évben. Bár olyan szavakat használt, melyek főleg egoistákat vonzanak, folytatólagosan hat minden buddhista iskolára. Ezért ezeket az igazságokat érthetővé kell tenni a jelenlegi nyugati világ kritikus koponyái számára. Mivel mi vagyunk a buddhizmus jövője és természetes haszonélvezői, nem számít igazán, hogy a jelenlegi magyarázatok valószínűleg túlhaladnak azoknak a látókörén, akiknek eredetileg tanították azokat.
Már Buddha első kijelentéséhez is - „Van szenvedés" - több magyarázat szükséges. Amikor valaki először találkozik ezzel az idézettel, alapvetően lehangolónak találja. Összehasonlítva az önmagukat jól előadó, hiten alapuló vallásokkal - melyek szerint a saját istenük az egyetlen, a legerősebb, hogy Allah bosszúja „könyörtelen és tévedhetetlen" -, a buddhizmus nem nyújt olyan érzést a gyenge embernek, hogy ő egy nagy dolog része. Ehelyett kicsit gondolkodni kell, s ha ezt megtesszük, rájövünk, hogy Buddha első szavai a határtalan boldogság felé mutatnak. Hogy hogyan? Majdnem mindenki elfelejti, hogy tapasztalataink természete feltételekhez kötött; attól a szinttől függ, amelyen megtörténnek. Lámaként eltöltött húsz évem megmutatta, hogy az emberek nagyon is tudatában vannak változó érzelmeiknek, mindig azt hiszik, hogy ami a jelen belső képernyőjén történik, az valós. Ez a tendencia független az intelligenciájuktól. Nem kell ahhoz Buddhának lenni, hogy tudjuk, léteznek boldog és boldogtalan napok. Amiért mindenkinek szüksége van a Buddhára, az az, amit nem tudunk, vagy amit nem látunk meg könnyen. Nélküle nem vesszük észre a tükröt a képek mögött, a tudatosság feltételekhez nem kötött állapotát, a legmagasabb szintű örömöt, amely elválaszthatatlan a tudat legteljesebb működésétől.
A „Van szenvedés" így hatja át az összes nem megvilágosodott létet. Összehasonlítva a tudat időtlen erejének állandó frissességével, minden más egyszerűen felszínesnek tűnik. A határtalan, ragyogó tér ismerőjének még a legnagyszerűbb feltételekhez kötött tapasztalat sem elég. A leggyönyörűbb hullám sem hoz olyan beteljesülést, mint maga az óceán.
Ezért mondhatjuk, hogy Buddha Négy Nemes Igazsága közül az első nem lehangoló, bár annak tűnik, hanem igenis felemelő. Ha valaki tisztán megmutatja, hogy elpusztíthatatlan tudatunk természete tökéletesebb bárminél, amit valaha is tapasztalhatunk, az határtalanul gazdaggá tesz minket.
Buddha második kijelentése - „A szenvedésnek van oka" - szintén igényel valamiféle intelligens kiértékelést. Mi lehet minden szenvedés elfogadható oka, a legélesebb fájdalomtól a legcsekélyebb unalomig vagy csalódottságig? Biztos, hogy nem a hiten alapuló vallások gonosz vagy ördög elve. Az ok és okozat törvénye mindig működik. Az abszolút gonosz csupán önmagát pusztítaná el, míg egy „viszonylagosan" negatív erő természetesen gátolja saját magát. Buddha itt egyetlen vádolható dolgot ismer: a nem megvilágosodott tudat alapvető tudatlanságát. Ez úgy működik, mint egy szem, amely látja a külső dolgokat, de önmagát nem. Képtelen a látót, a látott dolgot és a látás folyamatát egymástól függőnek és ugyanazon teljesség részeként látni. Ez maga a nemtudás. Mindannyian ellenőrizhetjük magunkon, hogy milyen sok tovatűnő tárgynak, szituációnak és tudatállapotnak lehetünk tudatában, még komolyan is vehetjük azokat, miközben fogalmunk sincs a tapasztalóról, az időtlen lényegiségről, teljesen elmulasztjuk azt. A nem megvilágosodott tudat képtelen felismerni önmagát, ez az oka a feltételekhez kötött világnak és minden szenvedésnek.
A tudat részleges működésének köszönhetően jelenik meg az elválasztás illúziója és a dualista látásmód. Noha sem kívül, sem belül nincs semmi állandó vagy maradandó, a tudat térszerű természete - a látó - önmagát én-ként tapasztalja, és ami terében megjelenik, az lesz a te, vagy valami elválasztott dolog. Bár minden, ami feltételekhez kötött, állandóan változik és nincs valós léte, a szokások ereje és az érzékszervek benyomásainak durvaságai elhitetik a nem megvilágosodott lényekkel, hogy a jelenségvilág valódi.
Az én és te, az itt és ott közötti elválasztás okozza a zavaró érzelmek megjelenését: ragaszkodást ahhoz, amit akarunk, és taszítást attól, amit kellemetlennek tartunk. Az előbbi érzés aztán mohóságot okoz: amit kedvelünk, meg is akarjuk tartani; az utóbbiból pedig irigység válik: akiket nem szeretünk, azokat nem akarjuk boldognak látni. Az alapvető nemtudás minden nehézség oka, ez hozza létre a kizáró (és ártó) büszkeséget. Itt a pillanatnyi körülményeket - melyekben barátainknál jobbak vagyunk -, a vagyont vagy a szépséget hisszük valósnak, s nem ismerjük fel, hogy képtelenek vagyunk ezeket irányítani, vagy egyáltalán megtartani. Másrészt azonban a befogadó büszkeségnek egy jógi állandó állapotává kell válnia. Aki látja minden lény erejét, lehetőségét és igaz természetét, az minden szituációban már eleve a Tiszta Földön van, tanul ebből, és spontán hasznára is válik másoknak.
A fent említett hat zavaró érzelem mindegyike a nemtudásból fakad, 84 000 különböző kom¬binációban jelenhet meg, és annak ellenére, hogy állandóan változnak, mindig igaznak tartjuk azokat. A tapasztalás pillanatában nem ismerjük fel, hogy azelőtt nem voltak ott, most éppen változnak, és később ismét nem lesznek ott, s tulajdonképpen butaság energiát fektetni beléjük. Ehelyett az emberek testtel, beszéddel és tudattal belekeverednek változó álla¬po¬ta¬ikba, ezzel folyamatosan jövőbeli szenvedésük magjait ültetik el saját tudatalattijukban és a világban. Mikor ezek később megérnek további nehézségek formájában, csak kevesen lesz¬nek, akik nem másokat okolnak majd emiatt. Elfelejtve, hogy mi vagyunk az egyedüli okai annak, ami történik, a társadalmat, szüleinket vagy partnereinket fogjuk vádolni, vagy bármi mást, amit divatos. Elhalasztva az értékes lehetőséget, hogy megértsük és megváltoztassuk mostani és előző életeink szokásait, újra elültetjük a jövő szorongásának, fájdalmának magjait.
Buddha harmadik kijelentése, melyet a 2550 évvel ezelőtti történelmi jelentőségű talál¬kozáskor tett, mélyen megmozgatja a mai Nyugat világát. Félelem nélkül mutatta be magát, mint aki elérte a célt. Tekintélyének teljes erejével kinyilatkoztatta a teljes tökéletesség álla¬potát, amit már szüntelenül tapasztalt: „A szenvedésnek van vége". A történelemben először jelent meg valami abszolút, melyet a lények elérhettek, s valódi menedékként szolgálhatott mindenki javára. Bárki, aki azóta megfelelő instrukciókkal meditált, igazolhatta Buddha legmagasabb szintű tisztánlátásának részleteit vagy annak teljes egészét. Felismervén a végső igazságot, ami lényegében félelem nélküli mindent tudó tér, tapasztalatként legma¬gasabb szintű folyamatos öröm, kifejeződésében aktív együttérzés; minden jelentőségteljessé és örömtelivé válik. Mindez túlmutat azon a szemléleten, hogy valaki valamit tesz valakivel. A megvilágosodásban a tudat olyan, mint a nap. Saját erején keresztül ragyog.
Itt, Szarnáthnál, ahol máig is egy romokban heverő hatalmas sztupa ünnepli ezt az eseményt, Buddha negyedik nemes igazsága számtalan nagyszerű tanító életének lett vezetője egészen napjainkig. Ezt mondta: „Van egy út a szenvedés megszüntetéséhez". Ekkor kezdődött el az a teljes negyvenöt év, mialatt azért dolgozott, hogy a lényeket szabaddá tegye. Mivel mindig nagyon tehetséges emberek vették körül, így meg tudta osztani azt a 84 000 tanítást, melyek mind a mai napig a világ hasznát szolgálják.
Buddha első tanítványai azonban aligha ismerhették fel, hogy a következő magyarázatok jelentik szavainak teljes értelmét. Megértve, hogy a tudat teljesen kifejlesztett állapota három szintből és a most említésre kerülő öt bölcsességből áll, központi jelentőségű a Nagy Úton. A Gyémánt Út kifejezetten e belső felismerésből fakadó négyféle megvilágosodott tevékeny¬ségre összpontosít, és megerősíti, hogy a félelemnélküliség, a spontán öröm és az aktív együttérzés tapasztalata a lények igaz természete. Minden szint azt tanítja, hogy a különbség egy Buddha és mindenki más között egyszerűen csak annyi, hogy ő minden szükségeset megtett a tudat teljességének megtapasztalásáért. Másoknak ezt a munkát még el kell végezni.
A Nagy Út
(Mahajána)
Együttérzés és bölcsesség
Nyolc évvel a szarnáthi első tanítása után, Rádzsugarhnál - Bodh gajától néhány órányira északra fekvő hegynél - egészen másféle emberek jöttek, hogy Buddhától tanuljanak. Mások számára is volt energiájuk, és élvezték a széles látókörű egészséges életszemléletet. Ezt a többletet felhasználva Buddha megmutatta nekik, hogyan lehet az együttérzést addig erősíteni, amíg az elválasztás tapasztalata az alany, tárgy és cselekvés között el nem tűnik. Ugyanakkor olyan módszereket is adott tanítványainak, melyek által képessé váltak természetes böl¬csességük megvalósítására. Megtanította nekik, hogy tényleg azt lássák, ami valójában van, amit nem színeznek koncepciók és félelmek. Mindenekfelett kitartott amellett, hogy az együttérzés és a bölcsesség mindig működjön együtt. Csupán együttérzéssel dogmatikussá és szentimentálissá válunk, míg a tisztánlátás önmagában hideggé és teoretikussá tesz minket. A lényeknek mindkettőre szükségük van.
Együttérzés
Az együttérzés első szintjén akkor szeretjük a lényeket, amikor az elvárásoknak megfelelően viselkednek. Bizonyára ezt már sokan megvalósították, mert kielégíti rendszeretetünket.
A második szint ott kezdődik, amikor jót kívánunk másoknak akkor is, ha nehézséget okoznak nekünk. Itt megértjük, hogy az ártó cselekedetek oka alapvetően a nemtudás. Minden lény boldogságot szeretne, azonban ha nem tudjuk, hogyan lehet ezt megvalósítani, hibákat követünk el, és ezzel szenvedést okozunk magunknak és másoknak is. Mivel nincsenek tudatában az ok és okozat működésének, sokan csalánt markolnak meg a virág helyett.
Az együttérzés tökéletessége igazán hatalmas. Olyan, mint a nap, mely mindenkire ragyog. Ezen a szinten nem gyakorolunk megkülönböztetést, hanem egyszerűen a tőlünk telhető legjobbat tesszük, míg környezetünk áldásban, tisztulásban vagy tanításban részesül, karmájának és intelligenciájának megfelelően. Ez a megkülönböztetés nélküli együttérzés túlmegy mindenféle „szeretem" vagy „nem szeretem" dolgon, és a lehető leggyorsabb úton teszi éretté a lényeket.
Az első két lépés olyan, mintha gyönyörű képeket vetítenénk ki tudatunk képernyőjére. A harmadik azonban maga a képernyő ragyogása. Kezdetben gyakran elveszítjük ennek tapasztalását, de ha egyszer már állandósult, ereje folyamatosan nőni fog.
Bölcsesség
Kétféle bölcsesség létezik. A világi, mely a tudat által megtapasztalt külső és belső jelenségekre vonatkozik, és a megszabadító, mely magára a tudatra mutat.
Az első bölcsességet az iskolákban és az egyetemeken tanítják. Ez képessé tesz minket arra, hogy rövidebb idő alatt több pénzt keressünk, érdekesebb munkát végezzünk, és nagyobb adóssággal haljunk meg, mint az oktatásban nem részesült szomszédunk. Ez a bölcsesség arra korlátozódik, ami mulandó, és amikor a saját sírunkhoz kerülünk, minden haszna eltűnik. „Az utolsó ingnek nincs zsebe", tartja egy ismert dán közmondás. Bár az egy életen belül kifejlesztett intelligencia okos jövőbeli szülők kiválasztásához vezethet.
Maga a tudat bölcsessége azonban megszabadít, megvilágosodást hoz, és soha nem tűnhet el. Mivel határtalan tiszta tér, a tudatosság soha nem született s ezért nem is halhat meg; tulajdonságai feltételekhez nem kötöttek és örökké tartanak. A tudat tükrének életről életre lecsiszolt részei - a tudatosság megvalósított aspektusai - megmaradnak vagy könnyen újra felfedezhetővé válnak.
Arról a szintről azonban, ahol megjelenik az együttérzés - és a tapasztalatokat többé már nem vesszük személyesen, hanem ok és okozat kifejeződéseként kezeljük -, az elsajátított személyes dolgokon túli megvalósítások állandóan csak növekedhetnek, egészen a teljes megvilágosodásig.
Akkor hogy ismeri fel önmagát a tudat? Még több szó és fogalom bevezetésével? Tapasztalnak-e több megvilágosodást a tibeti buddhizmus „Erkölcsös" vagy Gelugpa iskolájának szerzetesei, akik napokon át filozófiai kérdéseket boncolgatnak a legkifinomultabb intellektuális eszközökkel? Ellenkezőleg. Az a helyes irány, ha nem törődünk a gondolatokkal. Itt a kulcspont spontánnak és erőfeszítés nélkülinek lenni. Ha a tapasztaló saját terében nyugszik, miközben természetesen azzal időzik, ami éppen történik, a tudat lenyugszik, és ragyogó lényegisége megjelenik. A cél ez, nem más. Így megjelenik az először megszabadító, majd megvilágosodást eredményező bölcsesség, és a világot álomként ismerjük fel - közös, és egyben egyéni álomként -, ahogy valójában is az. Ha abból a felismerésből fakadóan cselekszünk, hogy alany, tárgy és cselekvés kölcsönösen egymástól függ, akkor mindent beteljesítünk, ami csak fejlődést, jelentőségteljességet és örömöt hoz.
A nem megvilágosodott lények saját, bennük rejlő tökéletességüket az alapvető nemtudás miatt nem veszik észre. Attól függően, ahogy ezt értjük, ez az állapot négy vagy két fátylat tartalmaz. Az előbbi esetben különbséget tehetünk az alapvető nemtudás, az ebből következő zavaró érzelmek, az ezt követő cselekedetek és végül az eredményeik és a szokások között, melyek további káros dolgokba visznek minket. Ez a magyarázat Buddha második Nemes Igazságából származik.
A második látásmód szerint a tudat állandóan változó állapotai az első akadályunk. Mindenki, aki fel-le utazik a boldogság és a szenvedés feltételekhez kötött állapotai között, s a világot a szeretem-nem szeretem által színezett szemüvegen keresztül nézi, nem látja, ami valójában ott van. A második akadályt a merev elképzelések és a tapasztalatok fogalmakra való leszűkítése jelenti: materialista, nihilista, egzisztencialista, transzcendentalista vagy bármi más.
A holdra mutató ujj nem a hold, a szavak és elképzelések pedig csupán a tapasztalat árnyékai. Bármelyik meghatározást is választjuk a kettő közül - hiszen Buddha tanításainak értékes tortája más módokon is szeletelhető -, amikor minden korlátozás eltűnik, a tudat megvalósítja igaz természetét. Mindazok számára, akik a zavaró érzelmeket, pl. a nemtudást, haragot, féltékenységet, büszkeséget és ragaszkodást nagyon komolyan veszik, mert hatásuk alatt állnak, íme néhány tanács, hogyan lehet elkerülni, vagy még hasznossá is tenni azokat.
A zavaró érzelmek -
az öt belső „női" bölcsesség forrása
Titkos szinten a nőies térnek lótuszvirág a szimbóluma, mely melegséggel tart fenn minden dolgot. A megjelenő nehéz tudatállapotok, melyeket különböző vallások és politikai csoportok humorérzék hiányában „bűnösnek" vagy „antiszociálisnak" nyilvánítanak, a buddhizmusban hasznosan alkalmazhatók a tudat belső szintjén. Itt a megvilágosodás nyersanyagává válnak, és összekapcsolják a lényeket az öt buddhacsalád legmagasabb szintű megvalósításával. A hatékony módszerek - főként a Gyémánt Úton - minden érzelmi energiát gyorsan az öt, mindig jelen lévő bölcsességgé alakítják át. Közismert dolog, hogy e módszerek mélységét manapság egyre több pszichológus és filozófus fedezi fel.
Buddha gyakorlatilag egy három lépésből álló támadást javasol ez ellen az elképzelt, de kemény ellenség ellen. Először el kell kerülnünk azokat a körülményeket, melyekről tudjuk, hogy nem kívánt érzéseket hoznak. Ha ez nem lehetséges, akkor bölcsebb, ha mulandóságukra és változó természetükre összpontosítunk. Mint ahogy egy zavaró tudatállapot nem volt jelen korábban, s hamarosan ismét eltűnik, értelmetlen lenne ennek hatására cselekedni. További problémák magjait ültetnénk el.
A legmagasabb szinten egyszerűen nem adunk energiát a nem kívánt érzelmeknek, „a rablót egy üres házba engedjük be". Itt szigorúan csak azzal foglalkozunk, ami épp az orrunk előtt van, anélkül, hogy figyelembe vennénk vagy erőt adnánk bármilyen zavarnak. Ha ezt sikerült megvalósítanunk, akkor egyre tudatosabban, növekvő csodálkozással és örömmel ismerjük fel, hogy a fájdalmas tudatállapotok nemcsak eltűnnek, hanem tiszta formájukban, az öt megszabadító bölcsességként jelennek meg újra. Ahogy a szemétből trágya lesz, vagy egy forró vasdarab használható tárggyá válik, ugyanúgy a zavaró érzelmek az egón túli belső tapasztalássá alakulnak.
Lehet, hogy vannak felületes változatok, de Buddha megvilágosodott látásmódja és a buddhista jógik tapasztalatai 2 500 éven át megegyeznek a zavaró érzelmek átalakulásának leírásában:
* Amikor a harag visszatér a tudatba, mindent olyan tisztán fogunk látni, mint egy tükröt, anélkül, hogy bármit is hozzátennénk vagy elvennénk belőle.
* A „kizáró" büszkeség, amely merevvé tesz minket és képtelenné a megosztásra, azt a képességet fogja megadni, hogy lássuk a létezés sokoldalú gazdagságát.
* A ragaszkodás megkülönböztető bölcsességgé változik, azzá a képességgé, amely képes megérteni a jelenségeket önmagukban és egy teljesség részeként is.
* A féltékenység - mindig szorgalmasan próbálja a tudatot előreröpíteni vagy a múlthoz kötni - a tapasztalás mindent beteljesítő bölcsességévé fog átalakulni.
* Sőt, még a zavarodottság és a butaság is intuitív bölcsességgé alakul, mely mindent áthat. Ez mindent tudó, mert a tér és energia minden időben és minden helyen ugyanaz. A tudat semmitől sincs elválasztva.
Ha buddhista menedéket veszünk, a megszabadulás és a későbbi megvilágosodás el¬pusztíthatatlan magjait ültetjük el. Ez azonban nem jelenti az összes nem kívánt tudatállapot azonnali megszűnését. Mindaddig, amíg a Gyémánt Út gyakorlása nem hozza meg gyü¬mölcsét, íme néhány gyakorlati tanács otthonra, a munkához és a szerelemhez. A felmerülő haraggal szemben egyszerűen legyünk dermedtek. Ha nincs azonnali veszély, figyeljük meg a szituációt, de hagyjuk továbbmenni. Légy a nagy kutya, akinek nincs szüksége ugatásra, elég erős anélkül is. Az ártó emberek inkább zavarodottak, mint rosszak, és néhány perc a társaságukban lehet, hogy fárasztó másoknak, de nekik éjjel-nappal együtt kell élniük önmagukkal. Bántani őket ilyen nagy szenvedés mellett nem lenne sportemberhez méltó. Ehelyett bölcsebb az ilyen nehéz helyzeteket ítélkezés nélkül kezelni, tanuljunk belőle, hogy később minden lény hasznára fordíthassuk, és aztán gyorsan engedjük el. Ha ez nem lehetséges, néhány nő megkönnyebbül attól, hogy kibeszéli problémáit. Bár ezt nem tanácsos eltúlozni, mert végül könnyen magányossá válhatunk.
Ha elragad a kizáró büszkeség, akkor mindenki buddhatermészetének tudatosítása a hatékony ellenszer. Az embereket az is segíti, ha megértik, hogy a mennyország és a pokol a fülük vagy a bordájuk között történik. Vagy bárhol máshol, ahol a tudat helyét feltételezik. Ha a lényeket vonzónak és jelentőségteljesnek látjuk, ez csak örömöt hozhat, míg ha a hibáikat keressük, szellemi szegénység keletkezik. Akkor állandóan rossz társaságban leszünk, és nehéz lesz képességeinket kibontakoztatni.
A ragaszkodás, mohóság és fösvénység óriási területét illetően, mely az emberek speciális világa, remélhető, hogy az előző életekből származó jó karmikus kapcsolatok képessé tesznek arra, hogy a hormonok okozta vágyakat megoszthassuk, partnereink örömére is. Azt a boldogságot, ami nem elérhető számunkra itt és most, mindig másoknak kell kívánjuk, miközben tudatában maradunk minden feltételekhez kötött dolog mulandóságának. Csak a megvilágosodás jelent végső és örökké tartó boldogságot, s nem igazán fontos, hogy saját temetésünkre Hyundai-jal vagy Mercedesszel érkezünk.
A féltékenység különösen állhatatos ellenség. Bármiből, még a semmiből is képes táplálni önmagát, és akár hosszú időn keresztül is befolyásolhatja a tudatot. Ezért ez az érzés kiváló kísérleti alany saját tudatunk megvizsgálására, világosan megmutatja, hogy a tudat milyen jól kezeli saját kivetítéseit. Itt csak egyetlen ellenszert ismerek, de ez azonnal megszabadít: annak, akire féltékenyek vagyunk, kívánjunk olyan sokat vágyaink tárgyából, hogy az túlszárnyaljon minden elképzelést, és belépjen a tündérmesék világába. Kívánd neki a legjobb munkahelyet, egy olyan hosszú autót, hogy alig tudjon vele parkolni, száz szeretőt minden éjszakára és jó egészséget ahhoz, hogy mindezt képes is legyen élvezni.
Ami a butaság átalakítását illeti, néhányan soha nem fogják megérteni a kvantumfizikát, sem az üresség 16 szintjét, melyet a buddhizmusban tanítanak. Ez nem jelenti életünk abszolút behatárolását, mivel tudatunk nagyon rugalmas. Ha nem csinálunk ebből problémát, hanem képességeink szerint gyakorolunk és a legjobb megértésünkkel haladunk tovább, így az olyan tulajdonságok, mint pl. az együttérzés, átlagos IQ-hoz fognak vezetni. Buddha tanácsát alkalmazva, a meditációban kötődésen és taszításon túl időzve, erősen összpontosítva, amikor lehetséges, majd ismét lazítva, a tudat - mint egy csésze kávé, mely már nem rázkódik többé - mindent vissza fog tükrözni. Ez a mindent átható bölcsesség, amit intuíciónak is neveznek. Azért ismerjük a dolgokat, mert egyek vagyunk velük, s a teret nem valami elválasztó vagy halott dologként ismerjük fel, hanem tartalmazóként, mely mindent közvetít.
A Gyémánt Út
(Vadzsrajána)
Mantrajánának és buddhista tantrának is nevezik a megvilágosodással való teljes azonosulás módszerei a leggyorsabb eredmények érdekében.
A Négy Nemes Igazságot, valamint második „belső" tanítását - az együttérzés és bölcsesség fent említett útjait - Buddha egy helyen, Rádzsgarh hegyénél adta.
A Gyémánt Úttal ez csak részben van így. Bár a buddhatermészetről szóló elméletibb tanításokat Srávasztinál és Vaishalinál, Északkelet-Indiában adta, mindig, amikor izgalmas, kreatív, élettel és örömmel teli emberek mentek hozzá, Buddha spontán módon és az azonnali megtapasztaláson keresztül tanított. Bámulatos találkozások voltak, ahol a lényeket közvet¬lenül, időtlen tiszta fényükkel kötötte össze. A megvilágosodás iránt érzett vonzódásuk, és az, hogy többé már képtelenek voltak Buddhát „kívülállóként" vagy maguktól elválasztottként tapasztalni, valamint erős odaadásuk által képesek voltak az ő tulajdonságait gyorsan elmé¬lyíteni magukban. Felismerték a Mahamudrát, melyet saját lényegükként tanított, a meg¬jelenítendő buddhaaspektusok energiamezőit pedig saját megvilágosodott tulajdonságaikként. A gazdagság, mely életeken keresztül növekedett bennük, most felszabadult.
Ezért hasznos annyira a tanító felelősségvállalása, mert az odaadás érzésének több oldala van, és nagyon különböző eredményekhez vezethet. Khomeini, Pol Pot, Hitler és Sztálin láthatóan rosszak voltak. Ennek ellenére sok boldogságot és életet tudtak szétrombolni a buta, bennük bízó embereknek köszönhetően, akik végül maguk is áldozatokká váltak. Másrészt a Buddha és az olyan tanítók iránt érzett odaadás, akik ugyanazt teszik és mondják, sokaknak segített már. Mivel ez az érzés elég erős ahhoz, hogy a lényeket túlvigye a dualizmuson, századokon keresztül sokakat vezetett a megszabaduláshoz és a megvilágosodáshoz, vagy segített nekik, hogy jelentőségteljes és tudatos életet élhessenek.
Mivel ugyanabból a forrásból nagyon különböző eredmények származhatnak, ezért bölcs dolog a feltételeket működés közben megvizsgálni. Az odaadás az azonosulás érzéséből ered, ezért lényegi fontosságú az odaadás tárgya. Természetesen erős élményt jelent egy magunkban dédelgetett mély érzés kifejeződésével találkozni, azonban ha a nyüzsgésnek vége, ki akar ottmaradni egy végzetes másnapossággal? Ezért olyan fontos az, hogy melyik arcot ismerjük fel sajátunkként. Khomeini itt az ember gyűlöletét tükrözi vissza, Shoko Ashahara pedig a cselszövésre való hajlamát, míg egy buddha a tudat fáradhatatlan ragyogását és együttérzését jeleníti meg. Manapság az emberek kritikus neveltetésén és a kíváncsi, de korrekt sajtón múlik, hogy a hasznos példák vonzóvá váljanak, a rosszak pedig lelepleződjenek úgy, hogy még csak a közelükbe se menjen senki.
A négy buddhaaktivitás,
a „férfi" belső lényegiség
A titkos szinten a férfias örömöt a gyémánt fejezi ki, mely természeténél fogva ragyogó, önmaga felé is. A tér félelem nélküli öröméből és együttérzéséből spontán törnek fel a békítő, növelő, elkápráztató és erőteljesen védelmező tulajdonságok. Ezek mindig megjelennek, amikor szükség van rájuk, és ott, ahol van kapcsolat a megvilágosodással. Hogy meg¬mutassam ezek gazdagságát - s hogy az ismétlést elkerüljem -, a megvilágosodott tevékenységek kissé más név alatt következnek.
Békét adó: ha a tanítványok törékenyek, mint a tojás, vagy kemények, mint a márvány, „kedvesnek lenni" gyakran a megfelelő megközelítés. Az első esetben gyógyító mennyiségű bizalmat kapnak a bennük rejlő képességekhez, a második esetben pedig a külső nyomás hiánya talán kikényszeríti majd őket csigaházukból, és kénytelenek lesznek kommunikálni. A feltételek azonban nem maradhatnak hosszú ideig édesek és melegek. Amikor az alapvető bizalom megjelenik, még mielőtt kialakulnának a megszokások és a lustaság, az embereket tanítani kell.
Gazdagító: itt az élet lehetőségeinek gazdagságát kell tökéletesen elsajátítani, de csak fokozatosan. Ha az emberek túl sokat, túl gyorsan próbálnak elérni, és aztán orra esnek, akkor az egójuknak megint lesz ürügye, hogy a szorításában tartsa őket. Ami az említett két tevékenységet illeti, a lámának vagy tanítónak csupán azt kell megvizsgálnia, hogy tanítványai önállóvá váltak-e, kifejlődött-e bennük egy erőteljes humorérzék, és képesek-e egyre többet és többet nyújtani másoknak.
Az elkápráztatás megosztása: amikor a tanító a két következő megvilágosodott tevé¬kenységet alkalmazza, nagy felelősséget is kell vállalnia, valamint teljes mértékben tudatában kell lennie saját motivációjának. Ha valakinek megvan az ereje ahhoz, hogy másokra hatással legyen, gyors fejlődést idézhet elő, de ez nagyon ártalmas is lehet. A jelenlegi vallási botrányok között - a civilizált világban és körülötte - volt tömeges öngyilkosság az amerikai keresztény szektákban, Afrikában pedig ájtatos katolikus törzsek feldaraboltak egymillió embert saját fajtájukból. A hindu guruk vagy nagyon gazdaggá, vagy nagyon kiszámít¬hatatlanná váltak, és a jógatanítók mérgező gázt engedtek a metrókba. Valószínűleg mindenki, aki tájékozott, haragon és elnyomáson kívül nem vár semmit az iszlámtól, de ugyanakkor néhány szerzetesnek és lámának is sikerült kínos helyzetet teremteni Buddha nevében. Buddha tanításainak célja mindig a tudat teljes kifejlesztése, nem pedig egy dogmatikus isten parancsolatainak teljesítése. Ez a tény intelligens viselkedést kellene hogy előidézzen, mégsem tűnik könnyen elérhetőnek a becsületesség elfogadható szintje. Legyenek azok bizonyos lámák, akiket a kommunista Kína, saját országuk lerombolója vesztegetett meg, vagy olyan szervezetek vezetői, mint például a Dharmadatu vagy Rigpa, akik óriási bot¬rányokat okoztak visszaélve pozíciójukkal a tanítvány és tanító kapcsolatában, mindez méregként hat a növekvő számú okos ember körében, akik a buddhizmust azért választották, hogy életük igazi minőséggé váljon.
Valójában nincs szükség álarcra vagy színlelésre. A láma tevékenységének szabadsága nagyon nagy, éljen akár cölibátusban, legyen világi vagy jógi, a tanítványok védelmezése alapvetően annyit jelent, hogy ugyanazt teszi, amit mond. A tanítványokon múlik aztán, hogy akarják-e azokat a képességeket, amelyeket a tanító olyan nyíltan feltár előttük. Legyen ez az átláthatóság könnyebb a nyugati világi tanítók új generációja számára, azokénál, akiket felváltunk. Nagy hátránynak tűnik olyan kultúrából jönni, ahol gyerekként rendszeresen verik az embert!
Így hát mi is az én tanácsom lámakollégáimnak? Mindig emlékezzünk arra, hogy legfőbb munkánk tanítványainkat függetlenné, együttérzővé és erőssé tenni. Mindig ünnepeljük különleges tulajdonságaikat és legyünk hálásak, hogy ilyen sok jót megoszthatunk egymással. Soha ne váljunk büszkévé, és ne vegyük körbe magunkat bólogatókkal, akiket csak azért manipulálunk, hogy minket szolgáljanak vagy olyan dolgokat mondjanak, amilyeneket hallani szeretnénk. Osszuk meg mással a szeretetet, izgalmat és bármi mást, ami a tanítványok és a tanító hasznára válik, de soha ne éljünk vissza helyzetünkkel. Mivel többet tudunk, felelősek vagyunk fejlődésükért mindaddig, amíg tartják velünk a köteléket, hiszen még Buddha sem akart többet, mint „első lenni az egyenlők között".
Végül itt a negyedik tevékenység, mely szintén alapos önvizsgálatot igényel.
Erőteljesen védelmező: ahogyan az elkápráztatásnál és az erős tapasztalatok megosztásánál el kell kerülnünk a büszkeséget, ugyanúgy a leromboló és ellenőrző aktivitásnak is harag nélkül kell kifejeződnie. Csak akik látják a másokban rejlő buddhatermészetet, azok bánhatnak másokkal keményen anélkül, hogy hibát követnének el. Még akkor is, ha erős fogadalmaink vannak arra, hogy másokat testünkkel, beszédünkkel és tudatunkkal védel¬mezzünk, a tanítónak mindig önös motiváció nélkül kell cselekednie. Olyannak kell lennünk, mint egy jó orvos, aki csak azért operál, hogy elkerülje a későbbi fájdalmat.
Kiknek adták akkor a tanítások e harmadik szintjét? Amikor a tanítványokban megvolt a szükséges nyitottság, Buddha a Gyémánt Utat és a Mahamudrát tanította. Erején és tisztánlátásán keresztül ébresztette fel bennük képességeiket, számtalan ügyes módszert alkalmazva, hogy teljesen éretté tegye őket. Lényegében ez a legvégső, vagy harmadik szint háromféle megközelítésből áll. Egyik az odaadás, másik a módszerek, a harmadik a belső felismerés, melyek által a tudatot azonosuláson, energián vagy éberségen keresztül ismered fel. Ha a tanító megbízható, napjainkban a leginkább használt meditáció Nyugaton a Guru Jóga, mely valamennyi között a leggyorsabb. A Karma Kagyü vonal egyik különlegessége a Lámé Naldzsor (szanszkritül Guru Jóga), amely összeköti potenciális erőnket és belső spontán felismerésünket. Bár Tibetben ezt többnyire titokban tartották, ez a legrövidebb út a megvilágosodáshoz, és a legalkalmasabb arra, hogy felismerjük mindennapi helyzeteinkben az itt és most tökéletes természetét. Minden tulajdonságot teljes egészében aktivizál. Az adott időben és helyen a tanítvány nyitottságának mértéke legyen bármilyen, ez a természetes kiindulópont. Mivel ennek alapja az a mély kívánság, hogy a dolgokat a tiszta szinten lássuk - ami elég ritka képesség -, ezért nem mindenki találja megfelelőnek ezt az utat. Így amikor az általánosságban érdeklődő leendő buddhisták széles köre követi jógi-tanítványaim élességét, akik most indítják el a Gyémánt Utat a világban, a Guru Jóga gyakorlata ismét egy „belsőbb használatú" dologgá válhat.
Ezen átalakító módszerek megőrzése a nagy jógik töretlen vonalának köszönhető. Kiemelkedő helyet foglal el közöttük Marpa, a Kagyü vonal atyja Tibetben. 950 évvel ezelőtt háromszor utazott Délre, összegyűjtve és megvalósítva a legfontosabb titkos átadásokat. Az akkoriban magas kultúrájú Észak-Indiában történt iszlám pusztítás idején a Himaláján át Tibetbe hozta a lényeges tanításokat, ahol később egyesítették a korábbi átadással, amit még Guru Rinpocse hagyott hátra. Minthogy ez a legérdekesebb pont a Nyugat számára, íme néhány további információ a működésükről.
Az erő vagy a „módszerek" útján Buddha azokat a tulajdonságokat mutatta meg, melyek a lények belső csatornáiban rejlenek. Ezt vagy úgy tette, hogy egyedülálló buddhaaspektusokat jelenített meg, vagy úgy, hogy testét egyesülésben levő energia- és fényformákká változtatta, melyeket sokan kiállításokról vagy tibeti művészeti könyvekből ismernek. A megvilágosodás igazi visszajelzését tette hozzáférhetővé tanítványai számára. Kívánságaiknak, képes¬sé¬geiknek megfelelően most alkalmassá váltak a megvilágosodás ilyen megnyilvánulásain meditálni és elérni a kívánt, személyen túli átalakulást. A megfelelő mantrák összekötötték belső központjaik vibrációját a buddhaaspektusokéival, felszabadító erőt hozva beszédüknek. Az utolsó fázisban, a Buddhával való egybeolvadás alatt és abban a tudatosságban időzve, aminek nincs középpontja, nincsenek határai, erőfeszítés nélküli tisztaság jelent meg életük¬ben. A felismerésnek, hogy a tér és öröm egymástól elválaszthatatlan, mindenhol és minden szituációban a Mahamudra örökké tartó tapasztalásává kell fejlődnie. Ugyanez a cél a belső felismerés útján keresztül is elérhető. Ez jobban kezelhető a modern világban, de valamivel több időt vesz igénybe. Miután lenyugtatjuk tudatunkat és légzésünket, egy külső tárgyra összpontosítva, vagy egy buddhaformával való azonosuláson keresztül az intuíció és az átható belső felismerés természetes módon fog megjelenni. A „belső felismerés útján" elért tértu¬datosság folyamatossága a Mahamudra négy szintjének felel meg, mely legjobban a hétköznapi életben egy ezen a szinten lévő lámával való azonosuláson keresztül ismerhető fel.
A Mahamudrában és a Vadzsrajánában Buddha olyan közvetlenül osztotta meg meg¬világosodását másokkal, hogy azt kevesen tudták elfelejteni. Akár a mindennapos eszme¬cserék által, akár a legmagasabb tanításokon és beavatásokon keresztül, tanítványait a látó, a látás folyamata és a látott dolog egységének határtalan tapasztalatában részesítette. Azóta, egészen napjainkig, ez az átadás mindenkit megszabadít, aki megérti.
A mentális folyamatok nyugodttá és erőfeszítés nélkülivé válnak, így egyetlen választás van: a boldogság, és az emberek otthon érzik magukat minden szituációban. Egy ennyire időtlen bölcsességbe való bevezetés után felébrednek a tudat önfelszabadító folyamatai, és eltávo¬lítanak minden elhomályosulást egészen a cél eléréséig.
A módszerek, a gurujóga és a mély felismerés útja
Az évek során a Nyugat intellektuális kapcsolata is kialakult a buddhizmussal. Tehetséges tanítványok váltak a tibeti nyelv és a buddhológia professzoraivá, és most már létezik a jelentős KIBI - egy egyetem Delhiben, mely híd a tanuláshoz és filozófiához a Nyugat számára. Azonban mind a gyakorlásban, mind a tanulmányban a legfontosabb maga az ember. Mégpedig azért, hogy jobban tudjon élni, meghalni és újraszületni, lehetőleg az értékes Phowa gyakorlat elsajátítása által. Ez egyfajta meditáció, mely a halál pillanatában megszabadulást eredményez. 1987-től 1996-ig a Gyémánt Út eme erőteljes módszerét több mint 26 000 nyugatinak adtam meg szerte a világon, s még a tibetiek is elcsodálkoztak eredményeink erőteljessége és gyorsasága láttán. Sokan, akik azt gondolták, hogy a Gyémánt Út gyakorlásához egzotikus életmódot kell élniük távoli országokban, most sietve módosították elképzeléseiket.


1972-től eddig körülbelül 170 nyugati Karma Kagyü központ és csoport fejlesztett ki igazán nagy sikerrel modern megközelítést Buddha Gyémánt Útjához. A kritikus nyugati neveltetés kitűnő alapnak bizonyult tudatunk felismeréséhez. Ilyen hozzáértő csoportok által, a világ gazdagságát kihasználva és nem félve a legújabb kommunikációs technikáktól, Buddha legmagasabb szintű tanításai világszerte a legidealistább és legfüggetlenebb emberek kezébe kerültek. Manapság a néhány eredeti buddhista jógi-átadás vonaltartóinak tudatosan kellene törekedniük arra, hogy tanításaikat elsőként mutassák be az újonnan megnyíló országokban. Mecsetek és templomok mindenhol vannak azok számára, akik követni és hinni akarnak, azonban az önálló és kritikus emberek hol máshol találhatnak olyan spirituális ajánlatot, melyet komolyan vehetnek, ha nem a buddhizmusban? A Gyémánt Út jógi-látásmódja biztosítja, hogy a tudat ereje nem lesz megfojtva a cölibátus, a szertartások vagy a hierarchia által; így az inspirált és erős emberek a tanításokat jelentőségteljesnek fogják találni. Akik bíznak az önmagukban rejlő tökéletességben, azoknak felelősségük biztosítani, hogy a tanítások a modern élet éles helyzeteiben is megállják a helyüket, jelentőségteljesen mindazok számára, akik kritikusak és tapasztalni akarnak. A jelek, hogy mindez helyesen történik: egészséges humorérzék és az emberek érdeklődése a legmagasabb szintű tanítások iránt, melyeket képesek is megérteni. Szintén jó jelnek számít, ha a csoportok jobban becsülnek másokat azért, amit tesznek vagy tenni mernek, és kevésbé a bármi okból elmulasztott dolgokért. Másképp nincs meg a bizonyossága annak, hogy valami élő kerül átadásra, és nem megint egy újabb adag „ópium" lett az embereknek a világba zúdítva. Buddhistának lenni - ezzel a megközelítéssel - annyit jelent, mint ünnepelni a félelemnélküliséget, az önmagától keletkező örömöt és a tér aktív együttérzését. Nincs jobb módja a köszönetnek Buddha iránt, és nincs nagyobb haszon mások számára annál, mint ha örömteljesen nyújtjuk a tőlünk telhető legjobbat.
Ez egy jógi megközelítése volt a külső, belső és titkos tanításokhoz, a Theravádához, a Mahajánához és a Vadzsrajánához. Buddha halálakor világossá vált, hogy elégedett volt munkájával. Mindent megadott, amire a lényeknek a megvilágosodáshoz szükségük van. Legutolsó tanácsa - hogy ne csak elhiggyük szavait, hanem ellenőrizzük is azokat magunknak - megmagyarázza, hogy ez a páratlan, dogmáktól mentes ajándék miként tudta az azóta eltelt 2500 évben megszakítás nélkül a lények fejlődését szolgálni.


Buddha útjainak célja
A Kis Út célja - megszabadulás
A megszabaduláshoz vezető út két lépésből áll. Először is felfedezzük, hogy a testben nincs semmi állandó, a test csupán a folyamatosan helyüket változtató atomok tömege. Aztán felismerjük, hogy a gondolatoknak és az érzelmeknek sincs lényegiségük. Bár a tapasz¬ta¬latainkat „valódinak" érezzük, amikor megjelennek, itt is csupán a körülmények áramlását találjuk, melyek mulandóak és állandóan változnak.
Ez a tisztánlátás növekedni fog, majd egyre jobban befolyásolja szemléletünket egészen addig, míg minden tapasztalást be nem színez. Ha valójában nincs ott senki, ki az, akinek árthatnak? Ha megértjük, hogy nincs én, akkor mi lehet a célpont? A bizonytalanság és a „kívül rekedés" érzése megszűnik, így a fájdalomban vagy nehézségekben a hétköznapi gondolkodás személyhez kötött tulajdonsága -„én szenvedek"- átváltozik azzá az általános észrevétellé, hogy „van szenvedés". Minden szituációban sérthetetlenné válunk, s ennél nem lehet jobb alapja további fejlődésünknek. Bár a buddhizmus déli iskolái abban a történelmi időszakban a megvalósításnak ezt a szintjét - az arhátságot - célként tekintették, az északi vagy Mahajána buddhizmusban ez a természetes pihenőhely, mielőtt a „bodhiszattvaság" nagy utazása elkezdődik.
A Nagy Út célja - megvilágosodás
Kifejlesztve a tudat képességéhez való egyfajta érzéket, és még természetesebben látva mások elégtelen körülményeit, nem állhatunk meg a saját megszabadulásunknál. Most a minden lény javára történő megvilágosodás válik igazi vonzerővé. Az a bizonyosság, hogy a lényegünknek nem lehet ártani, felszabadítja erőinket a tudat teljes kifejlesztéséhez. A tudat félelem nélküli mindentudása, önmagától keletkező öröme és aktív szeretete kezd hívogatni. Ezek a lények legmélyebb lényegiségétől elválaszthatatlanul, természetes módon növekednek a tudat má¬sodik fátyla, a merev elképzelések eltávolításán keresztül. Bár alapos munkát igényel felis¬mernünk minden időben és helyen azt, hogy ami a lények szemein keresztül néz, az ragyogó tér, mégsem létezik ennél kielégítőbb út a legmagasabb szintű működéshez és a végtelen boldogsághoz.
A jógik gyakran megkérdezik tanítványaiktól, hogy a belső megtapasztalás és a külső je¬lenségek azonosak a tudattal, vagy különböznek tőle. Legtöbben az utóbbit gondolják, de a válasz az, hogy is-is. Ezek a tudat terében jelennek meg és bontakoznak ki, a tudat világossága által tapasztalódnak meg, és visszaolvadnak határtalan lényegiségébe. Olyanok, mint a hullámok az óceánban. A hullámok az óceán, vagy különböznek tőle?
E felismerés pillanatától kezdve egyre kevésbé fogjuk korlátozni életünket a koncepcióink által, és csupán abban időzünk, ami van. Nem válunk zaklatottá, ha gondolatok és érzelmek jelennek meg, vagy álmossá és zavarodottá, ha nem történik semmi. Tudatosan nyugodva az itt és mostban, a tiszta éberség állapota a tudat ragyogását és határtalan erejét fogja felhozni.
Ahogy már említettem, a tudat fátylainak eltávolítása elkerülhetetlenül bátorságot, örömöt és aktív szeretetteljességet hoz. Ha megértjük, hogy nem vagyunk sem a testünk, amely meghal, sem pedig a tapasztalatok állandóan változó áramlásai, hanem maga az elpusztíthatatlan, időtlen tér, akkor a félelmet azonnal a gyökerénél fogva rántjuk ki. A félelemnélküliség szintjén bármi is történjen, azt a tudat mérhetetlen gazdagságaként tapasztaljuk meg. A születés, a halál és minden más csupán annak a bőségét és potencialitását mutatja, ami lehetséges.
Végül, a tudat határtalanságának felismerése a hatékony szeretethez vezet. Mikor saját, belső tisztánlátásunkban megbízunk, minden lény javára cselekedhetünk anélkül, hogy a politikai kifogástalanság (lásd 1. számú lábjegyzetnél) szabályrendszere vagy más tovatűnő divat¬hóbortok megzavarnának bennünket. Az üzenet ezen a szinten tiszta: ne elemezzük magunkat annyira, hogy a semmittevés állapotába kerüljünk, és ne fogadjuk el egyik „izmus" behatároltságát sem. A materialista gondolatok nem annak a jelei, hogy a meditációnk haszontalan. Csupán „gyakorlatiasnak" kell őket látnunk.
A nihilista gondolatok nem jelentik azt, hogy Nietzsche inkarnációi vagyunk, egyszerűen felismerjük, hogy ilyen gondolatok is lehetségesek. Az egzisztencialista tapasztalatok semmit sem bizonyítanak egy határtalan természet létezéséről, a tudat ideális állapotai pedig ragaszkodás nélkül élvezhetők.
Bármi is jelenik meg a tudatban, az annak gazdagságát, potencialitását és erejét bizonyítja. A legmagasabb szintű bölcsesség mindig azonos a legmagasabb szintű működőképességgel és örömmel! Ha ilyen állapotok merülnének fel, hagyjuk magunkat kellemesen meglepni. Csak a reményen és a félelmen túl fogja a megvilágosodott tudatosság önmagát megjeleníteni.
A tanítások bősége és mélysége
A klasszikus négy csoport
A kolostorokban vagy könyvtárakban tett látogatás - ahol megtalálható a tibeti Kandzsur - felfedné Buddha 84 000 tanítását 108 könyvbe foglalva, melyeket négy, 21 000 tanítást tartalmazó csoportba osztottak. Ezek közül az elsőt Vinajának hívják, és a kötődés eltávolítását célozza meg. Ez főként a szerzetesek és apácák életmódjára vonatkozó szabályokat tartalmazza. A Szutra tanítások a haragot és a rosszakaratot csökkentik, melyek olyan érzések, amilyenekkel gyakran találkoznak a világi emberek a hétköznapi élet adok-veszek helyzeteiben. Az Abhidharma azon szerencséseknek szól, akik rendelkeznek azzal a többlettel, hogy a világról gondolkodjanak. A zavarodottság és a nem tiszta gondolkodás gyökerét vágja el. Ezt az első három részt iskolás jellegű szituációkban tanulják, mindegyiknek ugyanaz a hátránya: az információ lassan megy le a fejből a szívbe, az elképzelésből lassan lesz tapasztalás.
A negyedik rész azonban a lények teljességét érinti meg. Hasonlíthatjuk ezt ahhoz, amikor egy gyors motorkerékpárt vezetünk, vagy nagyon szerelmesek leszünk. Ez alapjában változtatja meg az embereket, felébreszti az összes belső erőt, s ezt Vadzsrajánának vagy Gyémánt Útnak nevezik. Rendkívül ügyes módszerein keresztül az emberek nem csak a megszabadulást, hanem a buddhaállapotot is elérték egyetlen élet alatt.
Mindig vita tárgya a bölcsek és tanultak körében, hogy a Mahamudra a Gyémánt Úthoz tartozik, vagy önálló részt képez. Mindkét nézőpontnak van értelme. Bár látásmódja határtalan, akár a Maha-Atié, a Kagyü vonalban a Mahamudra egyaránt hatással van az alapra és az útra, s tulajdonképpen maga a cél is egyben. Bárki, aki a Gyémánt Út azon részére, mely elképzeléssel (vizualizációval), légzéssel, szexualitással és formával dolgozik, a Tantra kifejezést akarja használni, mindig „buddhista tantrát" kell mondania (Tantra elnevezés a „szövés" szóból ered, és a tőlünk elválaszthatatlanná váló tapasztalatokra utal). Azért van erre szükség, mert a hinduk ugyanezt a kifejezést használják alapvetően más, titkos tanításaik megnevezésére. Bár sok kép és kifejezés első pillantásra hasonlónak tűnhet, ennek ellenére az út is, a cél is különböző. A hindu az erőt keresi (Shakti), ami az a pont, ahonnan a buddhizmus kezdődik, míg a buddhista cél a legvégső bölcsesség (Dzsana vagy Jeshe). Szintén különbözik a testben lévő belső csatornák rendszere (a gerincen keresztül vagy a test közepében) és az energiakerekek pozíciója. A régi szövegek szerint a rendszerek összekeverése súlyos hiba.
A Gyémánt Út helyes megértése és gyakorlása igazán nagyszerűvé tesz minket. A tanít¬ványokat a „szegény ember" és a „csak ez, vagy csak az" korlátozó látásmódjának szintjéről felemeli a „gazdag ember" tapasztalatára, a mindent átfogó „ez is és az is" szintjére. Itta határtalan tér potencialitása az információ állandó forrása. Elegánsan elkapjuk hétköznapi tudatunk „vakondját", kontaktlencsét teszünk a szemére, szárnyakat kötünk a mancsára, tollakat ragasztunk a farkára és sasként az égbe küldjük. Túl valamennyi mentális alkotáson, minden folytonosan friss és új.
„Egyedül járva az utat"
Egyedül eljutni a megvilágosodásig - ez a Nyugaton népszerű, de sokkal fáradságosabb, elsősorban tanuláson alapuló megközelítési mód statisztikailag csak a nagyon szegény harmadik helyet foglalja el a tanítóval vagy csoporttal végzett teljes gyakorlás gyors sikere mögött. Bár nagyon vonzón hangzik egy modern ember számára, aki úgy érzi, hogy életét ellenőrzése alatt tartja, mégis túl sok csapda rejlik benne. A tudatról tanulni sokkal bonyolultabb, mint a külső jelenségvilágot tanulmányozni. Mindig ott van a büszkeség és a nem-tetszés leselkedő ellensége, mely rossz vágányra vezetheti fejlődésünket. Különösen az a próbálkozás, hogy a buddhista meditáció által újra felfedezzük és megtartsuk a kábítószer által gerjesztett „magasságokat", soha nem válik be. Bár Buddha módszereinek eredménye a legmagasabb nem változó öröm, a módszerek mégis egész más, időtlen megközelítésen alapulnak: a tudat tapasztalásán, nem pedig sokféle kivetítésén.
Tulajdonképpen nem nehéz kiválasztani, hogy melyik a maradandó eredmények útja. Buddha sohasem nehézkes, és a tanítások célja csak az, hogy a lényeket a tudat lehetőségeinek feltárása révén függetlenekké tegye. Az életben még ennél egyszerűbb dolgokat is egymástól tanulunk. Mindenkinek - aki ezt egyedül próbálná meg - azt javaslom, hogy először építsen egy jó alapot. Az ártó szavak és cselekedetek elkerülése által képesek leszünk csökkenteni a későbbi bajok okait. Mély motivációra is szükség van, például hogy mindenkinek a lehető legjobbat kívánjuk, valamint intelligenciára és belső térre ahhoz, hogy ne vegyük a dolgokat személyesen.
A legmagasabb szint azonban tanító nélkül nem eléggé érthető, megtartani is lehetetlen. Ha hiányzik az a kommunikáció, ami semlegesíti a büszkeséget, szentimentalizmust és felü¬letességet, egyszerűen magányossá vagy a mindennapi élet számára haszontalanná válhatunk. Nem túlzás ezen a szinten felhívni a figyelmet az egyedül haladás veszélyeire. Először is, ki vagyunk szolgáltatva azoknak a könyveknek, melyeket sok esetben helytelenül fordítottak le, és ezért nem tudjuk megkülönböztetni a különféle tanításokat. Másodsorban, még a hiteles buddhista források is más-más szakkifejezéseket használnak, ami szintén zavaró. Végül, ha fel is jutottunk a megvilágosodás felé vezető nagy autópályára, két fő akadály leselkedik ránk, melyeket lehet, hogy nem ismerünk fel könnyen. Egyrészt vannak csábító kijáratok a leg¬magasabb látásmód megtartásának szigorából: a „könnyű műfajú" tudományok. Van értelme ugyan a kifejlesztett szellemi képességek felhasználásának (például intuíció vagy gyógyítás), ha azonban a végső cél - megvilágosodás minden lény javára - helyettesítőjévé válnak, elvesztegetik az időtlen értékek felismerésének nagyszerű lehetőségét.
A pszichikai tapasztalások - pl. a látnoki képesség -, melyeket utunkon oly melegen köszöntünk, szintén akadályokká válhatnak. Mivel feltételekhez kötöttek, nincs rá mód, hogy megmaradjanak. S ha a fejlődés eme mérföldköveit megpróbáljuk magunkkal hurcolni, ha¬marosan olyan karunk lesz, mint egy gorillának, és túl nehézzé válunk ahhoz, hogy elérjük a tudat erőfeszítés nélküli állapotát. Csak a reményen és félelmen túl bontakoznak ki szabadon megvilágosodott tulajdonságaink. Sokkal bölcsebb dolog az úton a tudat spontán gazdag¬ságában bíznunk azért, hogy megadjon minden szükséges megvilágosodott tulajdon¬ságot, mintsem hogy azokat a pillanatokat próbáljuk megragadni, melyeket egyszer már átéltünk. Bárki, aki ilyen bizalommal gyakorol, csak csodálkozni fog, hogy mennyire határ¬talan minden.
A buddhizmus arca napjainkban
Tibetben három lehetséges út volt a buddhizmus követésére: lehettünk szerzetesek, s gyakorolhattunk úgy, mint világi ember vagy jógi. A szerzetesek és apácák kolostorokban és zárdákban éltek, s szigorú viselkedési szabályokat kellett betartaniuk. A világiaknak csa¬ládjuk, rendes foglalkozásuk volt, és megpróbálták a tanításokat mindennapi életükben is gyakorolni. A jógik a társadalmi szabályok kötöttségei nélkül éltek, gyakran különböző bar¬lan¬gokban, váltogatott partnerekkel, és egész életüket a szellemi fejlődésre összpontosították (egyik példa erre a jól ismert jógi, Milarepa).
A fejlett országokban napjainkban az emberek dönthetnek utódaik számáról, így valószínűleg itt nem lesznek nagy buddhista kolostorok. Buddha nem volt prűd, tanításai nem ellenezték a testiséget. Nem félt a jövőbeli örökösök felhalmozott javakért folytatott versengésétől, mint a katolikus egyház. Azokban az időkben a férfiak és a nők azért éltek külön, mert nem tudtak anélkül szerelmeskedni, hogy ne szülessenek gyerekeik, ez pedig korlátozta volna a tanulásra és meditációra fordított idejüket. A szerzetesek és apácák fogadalmait Buddha különféle követőknek és csoportoknak adott tanácsaiból gyűjtötték össze, és nem lehet azokat úgy megváltoztatni, hogy megfeleljenek az új szituációknak.
Nyugaton azonban a jógik és a világi emberek eredetileg szétválasztott csoportja nagyon közel áll egymáshoz. A jóginak nincs szüksége arra, hogy versengjen a vörös ruhát viselő szerzetesekkel és apácákkal azért, hogy megszerezze a termelő lakosság támogatását. A világi embernek sincs szüksége külső kellékekre, pl. hullámzó fehér ruhákra, vad hajstílusokra, melyek azelőtt könnyen megkülönböztethetővé tették őket. Ez lecsökkentette a különbséget napjaink világi emberei és jógijai között. A világiakat támogatja a jóléti állam, így nincs a továbbiakban szükség arra, hogy népes családot alapítsanak azért, hogy öregkorukra legyen, aki törődik velük.
Úgy tűnik, hogy tanítványaim a világ körül áthidalják és egyesítik mindkét út legjavát. Mindennapi életükben általában a Mahamudra jógiszemléletével dolgoznak, miközben megteremtik mindazt, amit egy eredményes és jelentőségteljes élettől elvárunk. Csak a szabadság ideje alatt nyilvánul meg teljes mértékben külsőleg is a szabad jógistílus, miközben sátraikat az egyik meditációs kurzusról a következőre viszik.
2550 évvel ezelőtt Indiában sok embert vonzott Buddha ok és okozatra vonatkozó tanácsa. Nyilvánvalóan kevesebben kívántak hallani a bölcsességről és az együttérzésről, és csak néhányuk rendelkezett a Gyémánt Út tiszta látásmódjához szükséges feltételekkel.
Napjainkban Nyugaton - rengeteg tehetséges emberrel és jó karmával - sokan szeretnék megtapasztalni a tudat tértisztaságát. Az ok és okozatot azonban relatív szinten tartják, „s hogy lebuknak, vagy sem, azt a rendőrségre bízzák". A filozófiának és a pszichológiának is csekély a vonzereje, mivel legtöbbjüknek ezeket a tantárgyakat kevésbé inspiráló módon táplálták be az iskolákban. A modern és magabiztos emberek tapasztalatot akarnak.
A tanítások nyugati szerkezete
Mindenki, aki a helyzetnek és a lények képességeinek megfelelően támogatja Buddha tanításait, egy láncszem a tanítások töretlen láncolatában. Történjen ez a fejlődő központok segítsége által, helyi vagy utazó tanítóként, vagy a társadalom, a család és a barátok számára nyújtott példán keresztül, a lehető legtöbbet kellene tudnunk a buddhizmusról. Még azok is, akik jobban szeretnek a lényekkel külön-külön dolgozni, hatékonyságuk mérhetetlen növekedését fogják látni, amikor megszerzik az egész ösvényre kiterjedő látásmódot és a módszerek széles skáláját. A megfelelő látásmóddal stabilizálhatjuk az emberek fejlődését, és örömteli bizakodást közvetíthetünk a további szintekről. Azonban a Vinaja, Szutra, Abhidharma és Vadzsrajána tanítások ilyen gyakorlati célokért való intézményes elkülönítése túl távoli. Gazdagságukhoz itt a gyakorlásra irányuló megközelítésre van szükség. Mielőtt azonban ebbe belemennénk, essék néhány szó a bizakodók számára, akik egy nagy ostromot terveznek a feltételekhez kötött lét frusztrációja ellen: vegyenek egy nagy lélegzetet.
Ami a spirituális tapasztalatokat illeti, a világ az egyre növekvő számú fényes kínálattal hivalkodik, a valóság mégis távol áll ettől. A lények karmikus energiái ragadós tulajdon¬ságúak, és kevesen bírnak a bármelyik út elkezdéséhez szükséges alappal, a bizonyossággal, hogy rendelkeznek egy tudattal. A tudatunkat borító fátylak időtlen idők óta léteznek. Még a legerősebb áldással és meditációkkal is csak lépésről lépésre történhet eltávolításuk.
Napjaink zavarba ejtően nagy tanítói választéka közül egy jó lámát vagy buddhista szerzőt arról ismerhetünk fel, hogy kihangsúlyozza az átalakító módszereket. Nem próbál imponálni tanítványainak azzal, hogy szép szavakkal csak kerülgeti a nehéz témákat, megerősítve előre kialakított elképzeléseiket. Felszínes megelégedettségben hagyva őket, ezáltal nagyon kevés vagy valótlan irányítást adva. A három régi tibeti vonal lámáinak még van erejük felvillantani a Mahamudrát vagy Dzog-Csent, Buddha legmagasabb szintű tanításait. Tanítványaiknak gyorsan javasolniuk kellene az ehhez az állapothoz vezető gyakorlati utat: a kevésbé dicsőséges alapvető gyakorlatokat (Ngöndro); a látszólag végtelennek tűnő ismétléseket. Ezek a gyakorlatok hozzák létre azt a tudatalatti gazdagságot és tisztulást, mely a tartós öröm egyedüli alapja.
A „magas szintű gyakorlatok" tehát önmaguktól titkosak, és csak akkor válnak lényegessé, amikor alapjaik már megvalósultak a jelenlegi, vagy egy korábbi életben. A test önmagában szintén sok tehetetlenséget képvisel, mindegyik egymást követő testben meg kell nyitni a bölcsesség csatornáit, ami fárasztó folyamat. A lények spirituális kutatása a boldogság keresésével kezdődik, és azzal a felfedezéssel, hogy ezt hasznos gondolatok, szavak és cselekedetek hozzák létre. Ez annyit jelent, hogy gyakorlatiasan dolgozunk az ok és okozattal. A külső világból és saját tárháztudatunkból érkező jobb visszajelzések fokozatosan felsza¬badítják a tudat gazdagságát, ami együttérzésként és inspirált bölcsességként fog megnyilvá¬nulni. Ez a motiváció a testet és beszédet úgy irányítja majd, hogy továbbra is mások javára váljon. Az ilyen sok jóból alkotott alapból erős érdeklődés, illetve odaadás jelenik meg a tudat teljes potencialitása, és azok iránt, akik ezt már megvalósították. Olyan érzések, melyek nagyon gyors utat jelentenek a megvilágosodás felé. Az említett három szint mindegyike egy-egy embertípushoz illik: az egoistához, az altruistához és a jógihoz. A kiteljesedéshez mindegyiknek szüksége van három tartóoszlopra, a „tudásra kérdésekkel", a „meditáció" és a „szinten tartás" oszlopára.
Tudás, meditáció, szinten tartás
Ami a belső felismerést illeti: bármit is kívánjunk megvalósítani, először ismernünk kell a körülményeket. Itt lehetőséget kell adnunk, hogy az életünkre vonatkozó tiszta tanításokat - dogmáktól vagy hiten alapuló dolgoktól nem korlátozva - ellenőrizhessük a gyakorlatban. Akár azt szeretnénk, hogy életünk zavartalan legyen, belső tapasztalásokban gazdag, akár azt, hogy erőteljesen fejlődve Buddhává váljunk a Buddhák között, rendelkeznünk kell a helyes megértéssel és a kételyek tisztázásához szükséges lehetőséggel.
Buddha legutolsó szavai megmutatják, hogy ő ezt akarta. Az után a sokat idézett kijelentése után, hogy boldogan halhat meg, mivel megadott minden tanácsot, mely a lények hasznára válhat, hozzátett még valamit, ami a mi időnkben is tökéletessé teszi őt: „Ne higgyetek el semmit csupán azért, mert egy Buddha mondta, hanem mindent ellenőrizzetek ti magatok. Nézzétek meg, hogy a tanítások megegyeznek-e tapasztalataitokkal és legyetek önmagatok vezérlő fénye." Mivel a tudomány minden felfedezésével egyre buddhistábbá válik, szabadon megkockáztathatjuk a következő kijelentést: még ha lenne is egy pont, ahol a tanítások egyértelműen tévednének, és a tudománynak lenne igaza, akkor a tudományban kellene bíznunk. Buddha maga akarná így.
A középső oszlop a meditációé. Mivel olyan erős a hatása - főképp a Gyémánt Út szintjén -, a gyakorlatra irányuló módszereket megfelelő körülmények között kellene átadni egy felhatalmazott tanító vagy egy olyan csoport által, amely az ő irányítása alatt gyakorol. Szükséges, hogy a megértés éretté váljon, és a gondolatok tapasztalatokká mélyüljenek. Az akadályok eltávolítása és a helyes látásmód kialakítása után a minden jelenség ürességére és kölcsönösen egymástól függő viszonyára vonatkozó főbb pontok felismerése valósítja meg a természetesen önmagában nyugvó tudatot.
Azt, hogy tiszta ébersége és vonzó ereje megnyilvánulhasson.
A harmadik oszlop megszilárdítja a már elért szintet. Semmi sem győz meg kevésbé minket és másokat, mint a bizonytalanság vagy a hangulatváltások. Ezért a szinten tartás oszlopa bármilyen elért állapotnál lényegi fontosságú. A három szintnek megfelelően ez véd az ártalmas cselekedetektől, a haragtól, vagy a legmagasabb szintű látásmód elveszítésétől.
A gyakorlat szintjén Buddha tanításait tehát egy három oszlop által tartott háromemeletes épülethez hasonlíthatjuk, mely teljes egészében a Mahamudra fedele alatt áll. Arra valók, hogy az egoisták, altruisták és jógik útjához szükséges tudást, módszereket és erőt nyújtsák. A következő táblázat az oszlopokat 1, 2, 3-mal jelöli, a szinteket pedig A, B, C-vel.
Buddha tanításainak háza:

Egoisták szintje
A1 Egoisták - Tudás
Ha saját boldogságunkra összpontosítunk, akkor az ok és okozat ismerete szükséges. Bár az örömhöz vagy fájdalomhoz vezető tényezők nem lennének túl nehezen érthetők, de mivel oly sok minden más, bonyolult dolgot tanulnak az emberek, az események minél közelebb kerülnek életükhöz, annál kevésbé tűnik működőképesnek intelligenciájuk. Valószínűleg ezért mindenki számára hasznos lehet az alkalmankénti gyakorlás, mely a testet, a beszédet és a tudatot a tartós boldogság jobb forrásává teszi. Buddha útján ez természetesen teljes mértékben önként vállalt. Szemben a hiten alapuló vallásokkal, melyek elmélyülnek abban, hogy mi az, amit el kell kerülni, felemelő dolog, hogy ő nem adott egyetlen parancsot sem, csupán tanácsot. Így is elég szabályt - közlekedési vagy más szabályokat - kell mindenkinek kijátszania ahhoz, hogy boldogulni tudjon az életben. Buddha útja így tehát vonzó a magabiztos emberek számára. Ő teljes mértékben a mi emberünk, nem dolgozik semmilyen messziről jött erőnek vagy istennek, egyetlen célja a mi megvilágosodásunk. Buddha üzenetét nem torzítja az örömtől vagy a szexualitástól való egészségtelen félelem, és általános tanácsa ezen az első szinten az, hogy eszközöknek tekintsük testünket, beszédünket és tudatunkat.
A test védelmezhet, szeretetet adhat vagy nagylelkű lehet. A fizikai szerelemre vonatkozó tanács természetesen nem vonatkozik a szerzetesekre és apácákra.
A beszéd - kommunikáció - segítheti a lények fejlődését, belső békét adhat, megmutathatja a világ gazdagságát, és képessé teheti őket arra, hogy másokat megértsenek. Itt nagy jelentősége van az életben adódó lehetőségek kihasználásának, maximális tudatossággal.
Ami a tudatot illeti, Buddha azt javasolja, hogy kívánjuk minden lénynek a legjobbat. Értékeljük mások jó cselekedeteit, sőt, próbáljuk meg felülmúlni őket a közös jólétért, és mindig emlékezzünk az ok és okozatra. Mivel a ma gondolatai holnap szavakká válnak és később cselekedetekhez vezetnek, ez a tudás nagyon lényeges.
A2 Egoisták - Meditáció
A meditáció az elfogadott információt tapasztalattá változtatja át. Az első szinten az a célja, hogy a tudatot lenyugtassa, és egy helyben tartsa. Teret hoz létre a tapasztaló és annak tapasztalatai között, megadva a lehetőséget a bölcsek számára, hogy az élet komédiáiban választhassanak szerepeket, és elkerülhessék a tragédiákat. Ezt a védelmező távolságot meditációban leggyakrabban a légzésünkre való koncentráláson keresztül érhetjük el, melyet szanszkritül Szamathának, tibetiül pedig Shinének neveznek. Mindenki, aki képes ezt a tudatállapotot a meditáció laboratóriumi állapotában megtartani, fokozatosan a hétköznapi életben is meg fogja ezt valósítani. Ez az első lépés a fejlődésünkben, és egyben az átható belső felismerés és a kidolgozottabb gyakorlatok szükséges alapja.
A3 Egoisták - Szinten tartás
Hogy megvédje tanítványait e biztonság elveszítésétől, Buddha az úgynevezett „külső" fogadalmakat adta. Olyan tevékenységekre vonatkoznak, melyeket jobb elkerülni. Ez 254 szerzetesekre, s körülbelül 350 apácákra vonatkozó megszorítást tartalmaz. Mivel tanácsát különböző, cölibátusban élő csoportoknak adta, hogy egy súrlódásoktól mentesebb együttéléshez vezesse őket, a fogadalmak szokatlan életstílusra vonatkoznak. A világi ember számára a teljes körű élet adok-veszek viszonyai között csak néhány külső fogadalomnak van bármi értelme, és csak azokat szabad megfogadnunk, melyeket igazán meg is akarunk tartani. Hagyományosan ez annyit jelent, hogy ne öljünk érző lényeket, ne lopjunk, ne hazudjunk azért, hogy másoknak ártsunk, és ne adjuk elő elferdítve spirituális tapasztalatainkat. Ezenkívül hasznos, ha nem élünk vissza „tompító" kémiai szerekkel, mint például a kábítószerek vagy az alkohol, és ha úgy döntünk, hogy másoknak nem ártunk szexuálisan, szükségtelen pl. szíveket összetörni. Az utolsó pont értelmezését Buddha nagyon tágan hagyta, megengedve tanítványainak, hogy maguk boldoguljanak az igen változatos kultúrákban, azonban mindig figyelmeztetett a vérfertőzés veszélyére.
Néhány jógi letesz külső fogadalmakat, míg néhány nem.
A „külső" fogadalmakat meg kell különböztetni a keresztény vagy hindu istenek parancsolataitól, valamint ellentétesek a muzulmán sháriával is, mely barbár büntetéseket ír elő, például a meg-kövezést vagy a végtagok levágását. Buddha csak azt szeretné, ha a lények jól éreznék magukat. Ezen kívül nincs semmi más célja a gyakorlatoknak vagy a fogadalmaknak, és ha már többé nem akarjuk őket, a számunkra nyújtott védelemmel együtt egyszerűen visszaadjuk annak, akitől kaptuk. Buddha testről alkotott nézetében már itt kezdjünk bizalommal lenni, mert különben ez túlfeszített dologgá válhat. Főleg a más vallások által tönkretett embereknek vannak gyakran nehézségeik a kikapcsolódással és a jó szerencséjükbe vetett hittel. Valójában Buddha a fizikai testet úgy tekinti, minta fény templomát, melynek 72 000 megvilágosodott energiával teli csatornája van, funkcióik jelentőségteljesek és lényegiségüket tekintve tiszták.
A fogadalmak első szintjének azért van értelme, mert a világot az oksági viszonyok vezetik. Ha nincs megtisztítva, akkor minden gondolat, szó és cselekedet a jövőben valamilyen eredményt hoz, a letett fogadalmak pedig tovább védelmeznek azzal, hogy emlékeztetnek minket erre a tényre.
Altruisták szintje
B1 Altruisták - Tudás
Az első szinten végzett munka eredménye az egyre több kellemes visszajelzés, melyek környezetünkből és saját tárháztudatunkból érkeznek. Ilyen körülmények között a tudat újabb képességeket fejleszt ki. Amikor a külső és belső bonyodalmak már kevesebb energiát igényelnek, az ezáltal megjelenő többlet bölcsességként és együttérzésként fejeződik ki. Az együttérzés említett három szintje közül az elsőn úgy vagyunk szeretetteljesek, mint egy király, aki megszilárdítja helyzetét, mielőtt bármit megosztana. A másodikon mint egy révész, aki magával viszi a többieket, a harmadikon pedig mint egy juhász, aki először másokra gondol. Azt kell tennünk, ami természetesen jön, s mivel a trükk az „én" illúziójának elfelejtése, ezt a célt a juhász éri el először.
A megvilágosodott bölcsesség az együttérzés szükséges kiegészítője, vele párhuzamosan növekszik, átragyogva a zavaró érzelmek és merev elképzelések omladozó falainak újabb és újabb repedésein. Aki a világot egyéni álomként tapasztalja a kollektív álmon belül, amilyen az valójában, és nem feledkezik meg az ok és okozatról, számtalan lényen lesz képes segíteni. Buddhának a bodhiszattva tudatra és az ürességre vonatkozó tanításai tartoznak ide.
B2 Altruisták - Meditáció
Második szinten a meditáció annyit jelent, hogy az együttérző térben időzünk. Itt motivációnk válik az elmélyülés fő részévé. Az ilyen meditációk azzal a kívánsággal kezdődnek, hogy elérjük a megvilágosodást minden lény javára, és a felhalmozott belső gazdagság megosztásával végződnek. Az út elején a cselekedetek nem érnek messze, de erőnk növekedésével motivációnk cselekedeteinket minden lény hosszú távú haszna felé irányítja.
B3 Altruisták - Szinten tartás
Belső életünk védelmezése és tudatunk gazdagságának elmélyítése a zavaró érzelmek uralását jelenti. Itt a harag mindegyiknél nagyobb akadály, és ebben a harcban minden fegyvert használni kell. Legjobb, ha folyamatosan távolítjuk el a földet a harag gyökereiről azáltal, hogy nem tulajdonítunk figyelmet neki.
Néhány évvel ezelőtt még Buddha tanácsának ez a része távol állt az akkoriban érvényben levő pszichológiai nézetektől, és bizonyos csoportok a mai napig is erősen ellenállnak neki. De ha összehasonlítjuk a mostanában divatos terapeutákat és feministákat az idő koptatta buddhistákkal, vagy megnézzük az egyedülálló nők és férfiak növekvő számú tömegeit és félelmeiket, egyértelművé válik, hogy a mód, ahogy a buddhizmus a haragot kezeli, igazi bátorságot és tartós boldogságot hoz. Bár az embereknek jobban kellene védeniük értékes idejüket, és sokkal határozottabban átvágniuk a hosszúra nyúló személyes problémáikon, mint ahogy azt általában teszik, a harag érzése - friss és régi - sosem hasznos, meggátol minden fejlődést.
Az elmúlt néhány évtized során a civilizált világ nagy része először az oroszokat okolta az emberek problémáiért, majd az imperializmust, a társadalmat és az uralkodó anyákat. Most a gyermekmolesztáló nagybácsikon van a hangsúly, de a másokat hibáztató magatartás mindenkit gyengévé tesz. Ha tetszik, ha nem, az ok és okozat törvénye senkit nem hagy ki. Amit a nagybácsi tesz valakivel ma, azt biztosan az a valaki is megtette vele egyik előző életében, és a jövőbeli rossz találkozások egyedül úgy kerülhetők el, ha mindent újrakezdünk, és a lehető legjobbat kívánjuk neki. Az érett látásmód a kellemes tapasztalatokat áldásként fogja fel, a nehézségeket pedig képzésnek és tisztulásnak. Nem ismerve ítélő istent vagy sorsot, csak okokat, melyek nem lettek időben semlegesítve, a buddhizmus azt javasolja, hogy használjunk fel minden lehetséges módszert, hogy megváltoztassuk a nem kívánt körülményeket, és segítsünk másokat a megértésen keresztül, melyet már megszereztünk.
Jógik szintje
Mindig van értelme néhány általános észrevételt tenni az útról és a célról. A Gyémánt Útra lépés előtt - mely Buddha tanításának legizgalmasabb része - hasznos, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy a tudat nem-változó tulajdonsága a tudatosság. A tökéletesség mindenki természetes állapota, s egy nagyon egyszerű folyamaton keresztül jelenik meg. Mint ahogy a számítógépek is mindent a 0 és az 1-es számokkal végeznek, a megvilágosodásig a fejlődés két lépése ismétlődik: a pozitív benyomások felhalmozása és a bölcsesség kifejlesztése. A jóindulatú gondolatok, szavak és cselekedetek lenyugtatják a tudatot, megszabadító felismeréseket hoznak, és az ilyen kellemes visszajelzések még több jó cselekedetre motiválnak. Ahogy a személyességen túli tudatosság egyre erősebben ragyog, fájón egyértelművé válik, hogy hogyan kergeti minden lény a boldogságot és próbálja elkerülni a szenvedést. De boldogságukat általában feltételekhez kötött szituációkban keresik, ahol ez nem lehet örökké tartó. Felismerve, hogy a nem megvilágosodott lények milyen szorosan kapcsolódnak érzelmeikhez, s mennyire rabjaik, természetes módon fogjuk védelmezni őket. Ha az emberek hosszú távú szükségleteire összpontosítunk inkább, nem pedig tovatűnő kívánságaikra - legyenek ezek politikai vagy más jellegűek -, akkor többek leszünk számukra, mint egyszerű haverok.
Az út tehát a bölcsességhez vezető pozitív benyomások felhalmozása, mely egyre több jót termel. Végül minden egyezni fog; bárhová is nézünk, csak tisztaságot találunk. S ekkor belül csak boldogság lesz, kívül pedig beteljesülés. Egy ilyen fokú gazdagság helyzetéből egy örömteli tudat halad túl a koncepciókon, megbízik saját időtlen terében. Ebben a reményektől és félelemtől mentes állapotban minden egyes áttörés még spontánabbá és erőfeszítés nélkülibbé tesz bennünket. Azonban még mindig vigyáznunk kell. Ami az „én" illúziójából megmaradt, minden tapasztalatot megpróbál meglovagolni. Az olyan gondolatok, mint pl.: „ezen a héten az én tiszta fényem tovább tartott, mint az övé", vagy „most már hamarosan meg fogok világosodni", beszennyezik a tapasztalat frissességét, és még a lelkiismeretes meditálóknak is azt sugallják, hogy alázuhantak. A valóságban azonban az ilyen gondolatoknak nincs jelentőségük. Ha nem adunk nekik erőt, semmit sem tudnak tenni. Egyre tovább időzve a tudat tiszta fényében, alany, tárgy és cselekvés eggyé válnak, s ezt az állapotot többé nem lehet elveszíteni.
C1 Jógik - Tudás
A jógik szintjére vezet minket, ha a dolgokat kölcsönösen függőnek, állandóan változónak és igazából nem létezőnek látjuk. Olyanoknak, amilyenek valójában, s ezalatt óriási mennyiségű pozitív benyomást halmozunk fel. Az eredmény mindig a megvilágosodás lesz. A belső felismerés ezen a szinten túlmegy a koncepciókon. Itt Buddhát nem egy istennek vagy valami „külső" dolognak látjuk, hanem a tudatunk nem változó tükrének. Ő egy tökéletesen vonzó lényegiséget fejez ki, amelyben teljesen megbízhatunk. Mivel a zavaró érzelmeket, a zavarodottság fátylait és az esetlen szokásokat többé már nem vesszük komolyan - s ezáltal ezek csökkennek -, ez az állapot valahogy nagyon ismerősnek tűnik később.
Megérkezve erre a harmadik szintre, ahol a tanítónkhoz fűződő töretlen kapcsolat által védelmezve vagyunk, megjelenik a rendíthetetlen tapasztalás: a tapasztaló, a tapasztalt tárgy és a tapasztalás kölcsönösen feltételekhez kötött, és valójában egy. Felszabadítva a tudat minden erejét, ez a megvilágosodás, ez a végső cél.
C2 Jógik - Meditáció
Buddha - miután tanítványai ezt megértették - háromféle megközelítési módot tanított nekik, kezdve az Előkészítő gyakorlatokkal, a Ngöndroval. Végső fokon mindegyik a tudat természetes tisztaságának felismeréséhez vezet. Amennyire egyedülálló és csodálatos a Gyémánt Út emelkedőin alkalmazott filozófiai és pszichológiai bölcsességek gazdagsága, ezek legalább annyira ismeretlenek is. Íme terjedelmes bemutatásuk:
A módszerek ösvénye számtalan eszközt tartalmaz, és a gyakorlatias hajlamú embereknek való. Buddha vagy a három alsóbb tantraosztály egyedülálló buddhaformáit kisugározva adott beavatást, vagy úgy, hogy saját testét a legmagasabb szintű egyesülésben lévő aspektusokká változtatta át. Mint a hologram, ami határtalan energiával ragyog, e fényforma színei, helyzetei, jellemzői és invokációi - mantrái - a lények számára a megvilágosodás különböző tulajdonságait keltik életre.
Krija, Csárja és Jóga az első tantraszintek nevei. A meditáció - ezek egyedül álló formáin - fokozatosan megerősíti a lények bizalmát saját buddhatermészetükben. A tudat terének és örömének teljes kifejeződése azonban csak az Anuttara-Jóga-Tantra békés, védelmező vagy egyesülésben lévő formáin keresztül jelenik meg. Ezek a női-férfi aspektusok egymagukban is tartalmazzák a megvilágosodás valamennyi aspektusát, s a rajtuk való meditáció egy életen belül teljes megvalósítást hozhat.
Bár azonnal meditálhatnánk Vonalunk hozzánk „közel álló" formáin, melyet lámánk testesít meg, mégis nagyon hasznos, ha erre engedélyt (lung), beavatást (wang) vagy vezetett meditációt (gom-lung) kérünk egy olyan gyakorlatias lámától, aki megőrzi stílusát, és később sem hoz szégyent. A tudatunkban így elültetett magok növekedni fognak, és legtöbbjük valódi változást hoz, vagy elmélyítik tapasztalatainkat a szertartásokkal. Ha ezenfelül azt is megértettük, hogy a tudat önmagában rejlő aspektusaival találkozunk, akkor az ilyen szertartások belépők egy Tiszta Földre. Ezen a szinten sokan erősen tapasztalják lámájuktól a mindennapos, közvetlen Mahamudra átadásokat, és mindenki saját anyanyelvén követheti a vezetett meditációkat. Mivel csak kevesen tudják, hogy mit kántál és csinál eszközeivel az, aki éppen a beavatást adja, ezért most rövid leírás következik erről a folyamatról, ahogy ezt az elmúlt 2500 évben továbbadták.
Szimbolikus tisztulás, egy tibetiül felolvasott szöveg után - amivel megvesztegetik a rossz energiákat, hogy hagyják el a helyet -, következik a menedékadás, majd az a pont, ahol az első, vagy „váza" beavatás során aktívvá válik a befogadó. Megérintve az emberek fejét a vázával, és néha hagyva, hogy egy kis nektárt is igyanak belőle, a láma átadja azt az erőt, mely által testünket az invokált Buddha fény- és energiaformájaként tapasztalhatjuk meg. A második vagy „titkos" beavatáson ezeknek a formáknak a kulcsvibrációit - szívmantráit - ismételjük, hogy részesüljünk energiájukban. A harmadik vagy a „bölcs tisztánlátás" beavatás, mely közvetíti a jógi egyesülés örömöt, összekapcsolja az együttérzést és bölcsességet, az örömöt és teret, míg a negyedik és legmagasabb szintű, az úgynevezett szó beavatás, a Mahamudra végső állapotához vezet. Itt a tanító tértudatossága egyesül a miénkkel, és a tudat időtlen állapotában részesülünk. Tehát, ha eltávolítjuk a tibeti kulturális keretet, a beavatások úgy működnek, mint a vezetett meditációk vagy áldások. Olyan invokációként is jól leír¬hatnánk őket, melyeket bizonyos pontoknál félbeszakítottak, hogy a felépített megvilágosodott energiákat átadhassák. Mindezeken túl bevezetnek minket a tudat időtlen, határtalan belső felismerésébe, mely az egyetlen menedék.
Ezután tudatosságunk egy része összekapcsolódik egy Tiszta Földdel, a hangok egyre inkább mantrákként hangzanak, és minden forma jelentőségteljesebbnek látszik. Most minden mentális tevékenységet a tudat játékos ragyogásaként ismerünk fel. A legmagasabb szintű látásmód teljes mértékben védelmezi azok hordozóját, áldása pedig kiszűri az altruisták és az egocentrikusok szintjét, s ugyanakkor hatással is van rájuk. Ha mindannyian Tiszta Földeken időző Buddhák vagyunk, akkor az csak természetes, hogy együttérzést és bölcsességet fejezünk ki, és másoknak kárt okozó gondolataink, cselekedeteink nem lesznek. Kivéve azokat az eseteket, amikor egy lecke megtanítása a cél.
Az ilyen teljes eszközök a tudathoz - ha ezeket tehetséges jógi adta, aki átláthatóan viselkedik és tanít - nemcsak a belső fejlődésünket gyorsítják fel. A felébresztett energiamezők továbbra is aktívak maradnak körülöttünk, és az egész világot tanítóvá változtatják át. Különösen a védelmezők éreztetik önmagukat. Még mielőtt tudatosan rájuk gondolnánk, már észreve¬hetően körül is vesz minket energiamezejük. A mantrának csupán a gondolata is összesűríti a térből a megfelelő buddhaaktivitást, és az ismételt egybeolvasztás a meditációban fokozatosan kiváló tulajdonságaik elmélyítését eredményezi. A „módszerek útja": megvilágosodott buddhaformákkal azonosulni mindaddig, míg magunk is azokká nem válunk.
A „belső felismerés útja" jobban megfelel a mai világ elfoglalt életmódjának és rövid vakációinak, de több időt vesz igénybe. Ezt szintén Marpa hozta el Tibetbe 950 évvel ezelőtt és sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt sok ember hinni szeretné. Mindenképp szükség van hozzá egy tapasztalt tanító segítségére.
Erre az útra szintén legjobb az Előkészítő gyakorlatokkal (Ngöndro) belépni, mert a pozitív benyomások felhalmozása - a gyakorlatok sokszori ismétlésével - védelmez minket a veszélyes „fehér fal" hatás ellen, ahol a rosszul végzett lecsendesítő meditációk kirabolják a tudat erejét. A zavarodott, „autodidakta meditálók" és a túlszabályozott csoportok, mint a Dharmadhatu, figyelmeztető példák. A kulcs itt a minőség és nem a mennyiség: az igazi tudatosság rövid időszakai a lazítás szüneteivel megszakítva, és elegendő tanítás a tudat természetéről. Aki órákon keresztül csak ül, tompa lesz, és tudata elveszíti természetes frissességét. Azokat a meditációkat, melyek megtartják és lenyugtatják a tudatot, tibetiül Shinének, szanszkritül Shamatának hívják. Azt az átható belső felismerést pedig, amelyhez vezetnek, Lhagtongnak vagy Vipasszánának. Ennek legegyszerűbb változata az, hogy figyeljük az orrunk hegyénél áramló levegőt, a jövő-menő gondolatok megítélése nélkül. A legmagasabb szintje pedig az, amikor testünket, beszédünket és tudatunkat úgy tapasztaljuk meg, mint a lámáét, vagy a hozzánk legközelebb álló buddhaaspektusét. Közben termé¬sze¬tesen időzünk az ő Tiszta Földjén.
Ez a Kagyü átadás lényege, és India jógijaitól a mai napig megfigyelhető, ahogy a tanítványok tanítójuk áldásának áramlatában megvalósítják teljes potencialitásukat. Itt egy példa abból az időből, amikor a buddhizmust másodszorra hozták Tibetbe. Egy napon, 950 évvel ezelőtt, amikor Marpa Náropa előtt ült, Náropa Hévadzsra buddhaaspektusa, Kje Dordzse jelent meg Marpa mellett. Akkora volt, mint egy ház, sok karral. Álló helyzetben volt egyesülésben társnőjével, Dagmemával, és úgy ragyogtak, mint ezer nap. Természetesen Marpára ez nagy benyomást tett, és Náropa, aki valószínűleg úgy nézett ki, mint bármelyik öreg indiai, ezt kérdezte tőle: „Most, hogy látod őt és engem, kit fogsz először köszönteni?" Marpa okfejtése elég érthető volt; leborult a Jidam előtt, de Náropa csak nevetett, és mondta: „Ez hiba, nálunk a Láma minden". Szivárványfénnyé olvasztotta az óriási energiamezőt és a szívébe vonta. Manapság, a fejlődésnek ez a gyors módszere nagyon hatékonyan működik a Karma Kagyü csoportokban. Mivel az utunkon lévő energiamező a legmagasabb bölcsesség természetéből fakad, menedékvétel után bizonyosak lehetünk abban, hogy minden, ami kellemes: áldás, és minden kellemetlenség a jövőbeli szenvedésünket távolítja el, s hasznos tanítás arra, hogy hogyan váljunk mások hasznára.
Mivel egy ilyen, a tökéletesség szintjén történő teljes azonosulás sok „megvilágosodási gombot" nyom meg a tudatalattinkban, ezért ez nagyon gyors módja eredeti tudatosságunk megvalósításának. A dolgok kölcsönösen feltételekhez kötött, egymástól függő természetét itt tisztán felismerjük előfeltételeként a megvilágosodott belső felismerésnek: a tapasztaló, a tapasztalat és a tapasztalás tárgya elválaszthatatlanok, és ugyanazon teljesség részei.
Bármelyik eszközzel lépjünk is be, a Mahamudra egyedülálló. Erőfeszítés nélkül vegyíti el az alapot - minden lény buddhatermészetét - ennek örömteli felfedezéséhez vezető útjával, és így hozza létre a teljes megvilágosodás célját. Átadásakor minden koncepció elhalványul, s főleg az alapvető bizalommal rendelkező emberek számára nyújtja a leggyorsabb sávot a megvilágosodáshoz. Ezen a legmagasabb szinten a tapasztalat intenzitása kivasal minden mesterkéltséget megnyilvánulásainkban, és minden dualista folyamat önfelszabadítása teljesen természetessé válik. Minden kételyen túl, a Mahamudra a tudat terét, tisztaságát és határtalanságát az egyetlen valóságként mutatja be. Az ebből keletkezett felismerés, hogy a gondolatok és érzések megítélésénél sokkal fontosabb, hogy ezek ne zavarjanak minket, mindannyiunkban rengeteg energiát szabadít fel. Egyszerűen, az óceán sokkal fontosabb, mint a hullámai.
Amikor Buddha a legmagasabb szintű tanításait azoknak szánta, akiket főleg a vágyaik irányítottak, azt tanácsolta nekik, hogy a spontán megjelenő dolgok gazdagságára építsenek. Ezek forma nélküli aspektusát Mahamudrának vagy Csag-Csennek nevezik, és ugyanezek az emberek természetszerűen az „Anya" Tantrához tartoznak. Ezek a módszerek a Kagyü vonal specialitásai. Ha az emberekben legfőképp a harag vagy a büszkeség dominál, a tudat önfelszabadító képessége - hogy ez megint el fog múlni - a Maha-Atiban vagy Dzog-Csenben jut kifejeződésre. Legjobban kialakított megközelítési módjai az „Apa" Tantrák. Ezt a részt leginkább a Nyingmapa („régi") tibeti iskola tanítja. Teljes, vagy „tantrikus" látásmódjukon keresztül mindkettő számtalan módszerrel változtatja át a testet, a beszédet és a tudatot a gyors megvilágosodáshoz. A Madhjamaka vagy Uma Csenpo hasonló elméleti szintet tartalmaz, de ez Buddha Szutráiból származik. Ez a fő gyakorlata a Gelugpa („erényes") iskolának, Tibet „állami egyházának", s lényegét illetően a nemtudást és a zavarodottságot távolítja el. Mivel itt a fejlődés motorja az intellektus, ez sokkal lassúbb ösvény. A tudatlanságot legközvetlenebb módon eltávolító buddhacsalád a „nem-duális" Tantra. Ahogy az nyilvánvalóvá válik egyrészt az igazi Karmapa Thaje Dordzse energiamezejének tapasztalásán keresztül a szabad világban, másrészt pedig Karmapa különböző inkarnációinak Mahamudra szövegeiből, a Kagyü átadás az összes fent említettet magában foglalja.
C3 Jógik - Szinten tartás
Egyetlen, legfontosabb döntés tartja meg ezt a legmagasabb szintű megvalósítást, és biztosítja fejlődésünk teljes keretét: az, hogy többé soha nem hagyjuk el a Tiszta Földet. A buddhizmusban ez nem „pozitív gondolkodás". Ez azt jelenti, hogy ragaszkodunk ahhoz, ami szép, és szándékosan kihagyjuk a szenvedéseket. Itt a tükör fontos, a tapasztaló, és nem az istenek, a démonok vagy más, a tükörben megjelenő képek. Ezen a szinten a csontunk velejéig tudjuk, hogy a legmagasabb igazság a legmagasabb öröm, és a tudatot félelemnélkülinek, gazdagnak, természetesen együttérzőnek és erőteljesnek tapasztaljuk. Az a felismerés, hogy alany, tárgy és cselekvés a tudat határtalan tiszta fényének kifejeződései, eltávolít minden feszültséget, és annak felismerése, hogy igaz természetünk elpusztíthatatlan, valódi és tartós biztonságot hoz. Innen kezdve mindenben, ami történik, otthon érezzük magunkat. Elmélyítve azt a megértést, hogy nem a test vagyunk, mely megbetegszik, megöregszik és meghal, nem a gondolatok, melyek állandóan változnak, azzá válunk, aki a szemünkön át néz és a fülünkkel hall itt és most: tudatos, határtalan térré. Ez teljesen túlmutat mindenen, ami jön és megy, túl születésen és halálon.
A félelemnélküliség e szintjén minden a tudat szabad játéka. A megjelenés és eltűnés határtalan gazdagságát mutatja meg. Többé nincs szükségünk rá, hogy egy jó filmet reméljünk, mert a tulajdonunkban van a mozi, és azt játszunk benne, amit akarunk. Nem az a fontos, „amit" játszanak, hanem az, hogy a vetítővásznon nincsenek lyukak, és működik a vetítő.
Amikor a tudat ragyogó energiája többé nem korlátozza magát kötődéseken vagy taszításon keresztül, akkor minden jelenség - külső vagy belső - friss, izgalmas módon fog megjelenni csupán azért, mert megtörténhet. A szabadságnak ebből az állapotából ilyen tapasztalatunk lesz: „Néhány nappal ezelőtt féltékeny voltam. Azután haragos lettem, és most éppen zavarodott vagyok. Milyen izgalmas, nézzük, mit hoz a holnap!" S eközben egész idő alatt, ezekkel nem törődve folytatunk mindenféle előttünk álló, jelentőségteljes tevékenységet.
Sok félelemnélküliséggel és gazdagsággal cselekedve a tudat éberségének határtalansága mindenki számára valódi és hosszú távú hasznot hoz, bármennyire meghatározó is legyen az adott korszak kollektív zavarodottsága vagy „politikai korrektsége". Manapság például, szemben minden hataloméhes pápával vagy mullahhal, minden józan ésszel rendelkező embernek ragaszkodnia kellene a gettók és a világ szegény országainak népesség¬csökkentéséhez.
A belső fejlődés biztos jeleként az egoista örömök utáni vágy fokozatosan eltűnik. Egyrészt, mert a teljes tudatosság állandó gyönyöre messze felülmúl minden feltételekhez kötött tapasztalatot, erős intenzitása eloszlat minden, a különálló „én"-ről alkotott illúziót, másrészt mert nyilvánvaló, hogy mindenki mindent másoktól kap meg az életben. Ezt látva tudnánk-e a hálán kívül más érzést ápolni velük szemben? Ezt a motivációt választani annyit jelent, hogy Buddhaként viselkedünk, míg azzá nem válunk, és igazi erő birtokában nincs többé szükségünk népszerű nézetek követésére.
Utunk gyorsasága természetesen az alkalmazott módszerektől függ. Áshatunk egy lyukat szabadkézzel, lapáttal vagy markolóval, mehetünk gyalog, autóval vagy repülőgéppel a meg¬világosodásig. Az elsőt választva - főleg saját szenvedésünk okait elkerülve - az ismétlődő folyamatok olyan dolgokra vonatkoznak majd, melyeket már gyermekkorunkban meg kellett volna tanulni. Ezért ez nem túl kielégítő.
A második szinten az együttérzés és a bölcsesség az irányadó. Ha egyensúlyban tartjuk őket, jó lesz az eredmény. Ennél a pontnál fontos az intuícióra és a világból érkező visszajelzésekre fordított figyelem. Itt gyakran kell a tudatunkat vizsgálni. Ha az önző gondolatok növekednek, akkor valószínűleg együttérzésünk hibádzik, és a világ hamarosan bonyolulttá válik. Ha a merev elképzelések sokszorozódnak, az azonnali tapasztalat hiánya miatt hamarosan jelentőségnélkülivé válunk.
A harmadik, utolsó lépés a látásmódunktól függ. Itt egyedül a tudatosság szintjét kell figyelnünk: meg van-e minden tapasztalatban a fejlődés, tisztaság és frissesség érzése? Látjuk-e a potenciális Buddhát másokban és önmagunkban? Ha a válasz igen, akkor a belső gazdagság és jelentőségteljesség tudja csak megmutatni majd a bennünk rejlő tökéletesség egyre mélyebb szintjeit.
Nincs fontosabb a fenti tapasztalat megszilárdításánál. Még akkor is, ha a „nincs-ego" megértése - melyet a déli buddhizmusban gyakorolunk - a megszabadulást és a szenvedés végét jelenti, ez a látásmód a tudat képességei közül csak néhányat hoz mozgásba. Ugyan¬akkor megvalósítása számtalan életbe telik, s végig sebezhetők maradunk az együttérzés által nyújtott erős védelem hiányában. E nemes érzés és a belső felismerés egyesítése (a minden jelenség álomszerű természetére és ürességére vonatkozó felismerés) okozza, hogy az északi buddhizmus annyira kerek, rugalmas és gyakorlatias. Azonban csak a Gyémánt Út használja a test, beszéd és tudat teljes kapacitását; a lények szexualitását, fantáziáját és bátorságát útjaik részeként alkalmazza. A legmagasabb szintű bizalmat építő daru - a természetes tisztaság látásmódja - először lefekteti a megfelelő cselekedetek szükséges alapját, azután elhelyezi a motiváció falait, s végül ráteszi a megvilágosodott látásmód háztetőjét. A helyesen megértett jógi-szint már tartalmazza a Mahamudrát. Íme egy utolsó áttekintése ennek a megvilágosító megvalósításnak.
Mahamudra
Ahogy már láttuk, a Mahamudra - tibetiül Csag-Csen - a belső gazdagság felhalmozásával és a tanítónkba vetett mély bizalommal kezdődik. Ő félelemnélküli, örömteli, keményen dolgozik, s láthatóan meg kell testesítenie ezt az állapotot. Amikor a tanítványok elegendő pozitív benyomást raktároztak el a tudatukban ahhoz, hogy a boldogságuk ne valami mástól függjön, az így keletkezett állapotot egyhegyűségnek nevezzük. Néha ezt úgy írják le, hogy a tudat „a hátsó felén marad", vagy hasonlítható ahhoz, amikor izgalmas barátnőnk van, és a frigó tele étellel. Miért is akarnánk elmenni?
Ebből a többletből a nem-mesterkéltség állapota jelenik meg. Ha egyre tisztábban látjuk, hogy bármi, ami itt és most történik, sokkal jelentőségteljesebb minden szellemi alkotásnál, abbahagyjuk játszmáinkat. Ez az egyenesség semmiképp sem felületes, és tartalmazza az emberek külső, belső és titkos szintjét. Az emberek még napjainkban sem igazán spontánok, nehezükre esik beszédük és tudatuk összehangolása. Pedig az ódivatú fizikai gátlások - mint például a testünk vagy szexualitásunk miatti szégyen - elég ritkák a szabad országokban. Minden helyzetben teljesnek és ellentmondások nélkülinek lenni, a nem-mesterkéltség túlhalad minden elgondolást. Ez maga a megvalósítás tökéletes és rendíthetetlen szintje.
A harmadik szint, az „egy-íz" elérése óriási ugrást jelent a megvilágosodás felé vezető úton. Itt a tudatosság belső fénye olyan erővel és tisztasággal ragyog keresztül minden tapasztalaton, hogy már nem lehet többé elveszíteni. Még a nem buddhistáknak is vannak rövid, de valódi tapasztalataik erről az állapotról a szeretkezés legnagyszerűbb pillanatai alatt, vagy amikor motorkerékpárral átjutnak a gyors kanyarokon, vagy szabadeséskor, mielőtt kinyílik az ejtőernyő. Ha azonban ezt a tudat erején keresztül érjük el, a tér óriási gazdagsága töretlen tapasztalatként marad meg.
A negyedik, legmagasabb szintű megvalósításra vonatkozó meghatározás valójában egy tréfa, de semmi sem bonyolult vagy lehangoló a buddhaállapot szintjén. Nem-meditációnak hívják, ami azt jelenti, hogy spontán cselekszünk mindenben, ami megjelenik. Ahol a tér teljes potencialitása ismert, tisztán látjuk az összes lény helyzetét, minden cselekedet, szó vagy gondolat egyaránt kifejezi a relatív és a maradandó igazságot is. Tanulva mindenből, ami megtörténik, örömtelien fogunk „ellovagolni a legmagasabb belső felismerés tigrisén".
Ez a könyv azt a látásmódot tartalmazza, melyet manapság átadok tanítványaimnak, s annak a tanításnak és életstílusnak az alapja, melyet megosztunk csoportjainkban a világ körül. A buddhizmus teljességét hozza el Nyugatra, az átláthatóságra, barátságra és kritikus intelligenciára alapozva. Ha képesek vagyunk inspirálni másokat arra, hogy félelemnélkülien, örömtelien és aktív szeretettel buddhákként viselkedjenek, biztosan el fogják érni a Mahamudra fent említett négy fokát.
Ez rád vonatkozik!
Sok szerencsét és kitartó munkát!


Utószó
Mi is vár a bizakodókra, akiket ez a könyv arra inspirál, hogy felhívják a közölt telefon¬számokat, és felkeressék a helyi csoportokat? Remélhetőleg először is barátságos, nyitott fogadtatás és hasznos könyvek választéka. Azután ha a tudatukkal célirányosan akarnak dolgozni, sokféle lehetőségük lesz. A gyakorlatok szinte megszámlálhatatlan ismétlésével találkozhatnak, melyeken keresztül a tudat a fentekre és lentekre vonatkozó teljes atétikus kapacitását tapasztalja meg. Fokozatosan, és leginkább akkor, amikor nem várjuk, állandóan növekvő öröm jelenik meg, és végül folytonos jelentőségteljességet tapasztalunk majd. Azért, hogy segítsek a tanítványaimnak megérteni, mi vár rájuk, gyakran így magyarázom a folyamatot:
Fejlődésed kezdetén az egó még mindig úgy érzi, hogy teret nyer. Hozzáállása többé-kevésbé ilyen: „Ezelőtt nagyszerű voltam, most már szellemivé is váltam. A Karma Kagyü vonalhoz, a legboldogabb jógik közé tartozom, és hamarosan tudni fogom mindazt, amit a Lámám tud." Ez kellemes állapot, de nem cél, s Buddha időtlen bölcsessége ezt szándékosan elkerüli. A jó társasághoz való csatlakozást nem adják ingyen, s bár az egód egy ideig még élvezheti megrögzött szokásainak mindennapi kenyerét, ha Lámád ügyes, ennél nem kap többet. Minden buddhista csoportnak van többé-kevésbé hatékony egódiétája, ami a tanító erőmezejét fejezi ki. Néhánynak a morális viselkedés fontos, másoknak a szerénység és képzettség, néhányan pedig az együttérzést vagy a bölcsességet tanítják az úton. Tanítványaim váljanak félelemnélkülivé, örömtelivé, ne legyenek érzelgősek. Az elmaradt hús és saláta miatt egód becsapottnak érzi magát, az érzelmesség és drámák hiányában pedig gyanakvóvá válik. Kételyei támadnak ekkor, hátfájásai lesznek, és önvédelemből erős késztetést érez majd, hogy haszontalanul cselekedjen. Ennél a pontnál kapja meg a Bodhiszattva-fogadalom csábító csemegéjét, és az „én" erős, de buta illúziója ismét benyeli a csalit.
Minden lény megmentőjének elképzelni magunkat a felismertség érzésével jár, s emiatt így gondolkodhatunk, ismét besétálva a csapdába: „Végre felismerték már valódi fontosságomat!" Ez egy óriási félreértés, mert igazából innen kezdődnek az egó szenvedései. Minden gondolat másokért energiát von el az egó játszmáitól, és az üresség minden egyes felismerése tömény méreg a számára. Amikor az egó épp gratulálna magának, mert különösen jó volt, akkor az elvárt jutalom helyett egy újabb tennivaló jelenik meg. S bár azt mondja, hogy jobban érti másoknál az üresség természetét, az a gyakori tanítás, hogy sem a test, sem a tudat nem tartalmaz valódi vagy tartós lényegiséget vagy ént, még mindig gyökerestül fogja őt kiásni.
Noha egód már eléggé ki van készülve, mégis megpróbál zűrzavart kelteni a szituáció körül. Ekkor figyelmeztető jelek mutatkoznak: a szenteskedésre való hajlam, és a növekvő frusztrációval vegyített szertartások. Ez egy súlyosan megsebzett én bosszúja, és gyakran természetellenes irányt vesz azáltal, hogy megpróbálja mások szabadságát korlátozni. Ennek oka legyen bár a benned megmaradt kereszténység, az életedben lévő megoldatlan kudarcok, vagy az etika örömtelen értelmezése: ha látod, hogy ez történik, itt az ideje, hogy elmenj egy lámához, akinek van humora és élettapasztalata. Egy ilyen tanító képessé tesz téged arra, hogy a teljességeddel dolgozva átléped ezt a gátat, s ezzel magasabb fokozatba kapcsolja belső fejlődésed.
Ha ennél a szintnél odaadásod vagy a szabadságra való kívánságod nem elegendő, vagy a választott láma nem képes keresztülvinni, akkor néhányan úgy döntenek, hogy védett környezetben akarnak fokozatosan továbbfejlődni, kolostori vagy más külső fogadalmakat téve. Ha azonban az életet nem fogod be annak teljességében, vagy nem választasz valamilyen irányító fegyelmet, akkor fennáll a veszély, hogy megrekedsz egy sehova sem vezető úton. Ez alapvetően elégedetlenné tesz. Légy nagyon óvatos, ne válj egy jól tájékozott, de keserű régi taggá, akitől a buddhista központod örömmel válna meg!
Ezért, kérlek, mindig bízz a tudat szabadságáról alkotott megértésedben. Támaszkodj egy átadással és élettapasztalattal rendelkező lámára, és érezd magad otthon a Gyémánt Úton és a Mahamudrában. Ahogy száz viking elfoglal egy erődöt, úgy foglalja el a térbe vetett bizalmad - mint öröm - egód utolsó bástyáját. Most, hogy nem maradt más táplálék, mint mások hibáinak megkeresése, a felismerés, hogy minden zavaró érzelem lényege megvilágosodott bölcsesség, és minden kétely az út egy-egy lépése, spontán felszabadítja tudatod teljes potencialitását. Ami megmaradt az egódból, öt méter mélyre fog zuhanni a földbe, fokozatosan eltűnik a füstben, és te határtalan térben és örömben fogsz időzni: időtlen állapotodban.
Találkozzunk ott mindannyian!
Láma Ole


Meditációk
Meditáció fényen és légzésen
Kényelmesen ülünk egy párnán vagy egy széken. Két kézfejünk 32 ölünkben pihen, a jobb a balon, tenyereink fölfelé néznek, hüvelyk¬ujjaink enyhén összeérnek. Hátunkat egyenesen tartjuk, anélkül hogy merevek lennénk, állunkat pedig kissé behúzzuk.
Először lenyugtatjuk a tudatunkat. Érezzük a formátlan levegő ki-beáramlását orrunk hegyénél, és hagyjuk, hogy a gondolatok és hangok jöjjenek-menjenek, anélkül hogy megragadnánk őket.
Most azért fogunk meditálni, hogy megtapasztaljuk a tudatot, és hogy távolságot nyerjünk zavaró érzelmeinktől, mert csak így vál¬hatunk igazán hasznossá mások számára.
Most, mintegy fél méterre az orrunktól áttetsző tiszta fény jelenik meg. Miközben belélegzünk, a fény testünk középvonalán leáramlik. Ahogy lefelé halad, a tiszta fény fokozatosan vörössé válik. Mikor a köldök alatt négyujjnyira néhány pillanatra megáll, már teljesen vörös. Amikor természetesen kilélegzünk, a vörös fény elindul felfelé, és egyre inkább kékké válik. Végül, fél méterre előttünk, az áttetsző kék fény újra tisztává változik, majd újra belélegzünk.
Ahogy természetesen lélegzünk, erőfeszítés nélkül tartjuk ezt a vizualizációt.
Ha nehezünkre esik a színeket látni, akkor egész egyszerűen belélegzésnél gondoljunk a tiszta fényre, amikor a köldök alatt megáll, a vörösre, és a kékre, amikor kilélegzünk.
Kis idő elteltével összpontosíthatunk a légzésünk rezgéseire is. Amikor belélegzünk, halljuk az OM szótagot. Amíg a fényt a köldök alatt tartjuk, halljuk a mély AH-t. Amikor pedig kilélegezünk, halljuk a HUNG rezgését.
Addig összpontosítunk minderre, amíg jólesik.
SZÜNET
A meditáció végeztével a világ újra megjelenik, de most friss és új. Azt kívánjuk, hogy minden jó, ami így létrejött, váljon határtalanná, és áradjon ki minden lényhez. Távolítsa el szenvedésüket, és segítse őket az egyeden tartós örömhöz, a tudat természetének megis¬meréséhez.
Szivárványfény-meditáció
Lazán, egyenes háttal ülünk, jobb tenyerünk a balban nyugszik, hüvelykujjaink enyhén összeérnek. Ha nem székben ülünk, a jobb lábszárunkat a balra vagy az elé helyezzük, állunkat kissé behúzzuk.
Először lenyugtatjuk a tudatot. Érezzük a formátlan levegő ki- és be¬áramlását orrunk hegyénél, és hagyjuk, hogy a gondolatok és hangok jöjjenek-menjenek, anélkül hogy megítélnénk őket.
Azért szeretnénk meditálni, hogy megtapasztaljuk a tudat gazdag¬ságát, és távolságot nyerjünk a zavaró érzelmektől, mert amíg ez nem történik meg, nem tudunk igazán másokon segíteni.
Mellkasunk közepén, a szív szintjén most egy pici szivárványfeny jelenik meg. Fokozatosan szétterjed a testünkben, teljesen megtölti azt - eközben felold minden betegséget és akadályt. Amint képesek vagyunk e tudatosságban időzni, testünk lámpaként kezd ragyogni, és a fény szétterjed minden irányban, megtöltve a teret. Mindenhol eloszlatja a lények szenvedését, és a világ jelentőségteljességtől és örömtől ragyog. Mindenki egy tisztaföldön van, tele határtalan lehetőségekkel. Minden önfelszabadító.
Addig sugározzuk ki ezt a fényt, amíg csak természetesnek érezzük.
SZÜNET
Amikor befejezzük a meditációt, a fény visszatér, és a külső világot nyitott térré változtatja. Ez a testünkbe árad, ami ugyancsak felolvad, és most csak a tudatosság marad - forma, középpont és határok nélkül.
SZÜNET
Most, ahogy egy hal ugrik ki a vízből, újra megjelenik egy világ. Minden sugárzik a jelentőségteljességtől, lényegiségét tekintve min¬den lény tökéletes, testünk és beszédünk pedig eszközök, melyekkel mások javára válhatunk.
Végezetül azt kívánjuk, hogy minden jó, ami így létrejött, váljon határtalanná, és áradjon ki mindenkihez. Távolítsa el a szenvedésüket, és segítse őket az egyeden tartós örömhöz, a tudat természetének megismeréséhez.
Meditáció adáson és fogadáson
Tibetiül „tonglen"; többnyire a Nagy Úton, a mahajána gyakorlatokban használják.
Kedvenc meditációs helyzetünkben ülünk, érezzük a formátlan le¬vegő áramlását orrunk hegyénél. Hagyjuk, hogy a gondolatok és a hangok távolodjanak, anélkül hogy megítélnénk azokat.
Miután tudatunk nyugodtabbá vált, menedéket veszünk a Budd¬hában, mint célban, a tanításokban, mint az útban, és barátainkban ezen az úton. Azt kívánjuk, hogy együttérzést kifejlesztve minden lény javára váljunk, megértve a feltételekhez kötött létezés valótlan természetét.
Most a lények szenvedését körülöttük lévő fekete felhőkként tapasztaljuk. Tudva, hogy ezeknek a felhőknek nincs semmilyen valós vagy tartós lényegiségük, természetesen, minden ellenérzés nélkül belélegezzük. Szívközpontunkhoz érve azonnal sugárzó, tiszta fénnyé válnak, ami azután orrunk hegyénél elhagy minket, és min¬denkinek nagy beteljesülést hoz.
Addig meditálunk így, ameddig jólesik.
Végül megosztjuk a megszerzett rendíthetetlen mély felismerést. Tudjuk: most megteremtettük a motivációját annak, hogy a jövőben bennünk megjelenő igazi erőt minden lény javára használjuk.
Gurujóga meditáció a 16. Karniapán

A kama kagyü vonal alapmeditációja
Érezzük a formátlan levegő áramlását orrunk hegyénél, s hagyjuk, hogy a gondolatok és az érzések jöjjenek-menjenek, anélkül hogy megítélnénk őket.
Ezután a négy alapgondolatra összpontosítunk, melyek tudatunkat
a megszabadulás és a megvilágosodás felé fordítják:
Felismerjük jelen életünk értékes lehetőségét, hogy egy buddha módszereit használva számtalan lény javára válhatunk. Csak keve¬sen találkoznak a Gyémánt Út-tanításokkal, s még kevesebben képesek ezeket használni.
Emlékezünk arra, hogy minden, ami összetett, mulandó. Egyedül a tudat határtalan, világos tere maradandó, s bizonytalan, mennyi ideig állnak rendelkezésünkre a feltételek, hogy felismerjük ezt. Megértjük az ok és okozat összefüggését. Csak tőlünk függ, hogy mi történik velünk. Korábbi gondolatok, szavak, cselekedetek váltak jelenlegi állapotunkká, s most ültetjük el jövőnk magjait. Végül megnézzük, miért is dolgozunk a tudattal. Egyrészt azért, mert a megvilágosodás a legmagasabb szintű időtlen öröm, másrészt pedig azért, mert nem válhatunk mások hasznára, amíg magunk is zavarodottak és zaklatottak vagyunk.
Ezért most megnyílunk azok felé, akik taníthatnak minket.
Menedék
Minden lény javára menedéket veszünk:
a Buddhában, a tudat teljesen kibontakozott állapotában;
a tanításaiban, melyek ehhez az állapothoz vezetnek;
a szangában;
és legfőképp a Lámában, itt a 16. Karmapában, aki elengedhetetlen gyors fejlődésünkhöz. Ő magában egyesíti az áldást, a módszereket és a védelmet.
Felépítő szakasz
Most előttünk a térből összesűrűsödik a 16. Karmapa aranyló, áttetsző alakja: ragyogó fény- és energiamező. A Fekete Koronát viseli, melynek formája felébreszti a tudat legmélyebb tudatosságát. Arca aranyló és szelíd. Ránk néz, ismer minket, és minden jót kíván nekünk. Két karját szíve előtt keresztezi, kezében dordzsét és csengőt tart, ami azt az állapotot fejezi ki, melyben az együttérzés és a bölcses¬ség elválaszthatatlan. Meditációs tartásban ül, fény veszi körül.
Karmapa a tér és öröm egysége, minden buddha aktivitása. Lényegi¬sége jelen van függetlenül attól, hogy alakját tisztán érzékeljük vagy sem. Erősen kívánjuk, hogy minden lény javára megvalósíthassuk megvilágosodott tulajdonságait.
Karmapa ismeri kívánságunkat. Elmosolyodik, egyre közelebb jön a téren át, s egy kellemes távolságra előttünk megáll.
„Legdrágább Láma, minden buddha lényege, mutasd meg az erőt, mely eltávolítja a nemtudást és az elhomályosulásokat minden lényből és belő¬lünk! Ismerjük fel önmagunkban a tudat időtlen fényét!"
Áldás szakasz - Test
Most erős, tiszta fény sugárzik ki Karmapa szemöldökei közül, és homlokunkba árad ugyanazon a ponton. Megtölti fejünket és feloldja az összes zavaró benyomást agyunkban, idegeinkben és érzékszerveinkben. Minden ártó cselekedet oka és nyoma eltűnik, testünk ellazul. Tudatos eszközzé válik, mely másokat védelmez és segít. Addig tartjuk a tiszta fényt, amíg szeretnénk, s közben tapasztaljuk a szótag belső rezgését: OM.
Áldás szakasz - Beszéd
Karmapa torkából ragyogó vörös fénysugár tör elő. Szánkba és tor¬kunkba árad, s minden nehézséget felold beszédünkben. Az ártó, zavaros szavak minden benyomása eltűnik, beszédünk tudatossá válik. Együttérzéssel és bölcsességgel teli erőteljes eszközzé, mely mások javát szolgálja. A vörös fénnyel együtt tartjuk a szótag mély rezgését: AH.
Áldás szakasz - Tudat
Karmapa áttetsző testének szívközpontjából erőteljes kék fény tör elő. Mellkasunk közepébe áramlik, megtölti azt. Minden ártó dolog elhagyja tudatunkat. A zavaró érzelmek és merev elképzelések feloldódnak, tudatunk spontán örömmé válik. Tér és öröm elválaszt¬hatatlan. A mélykék fénnyel együtt vibrál a szótag: HUNG.
Nagy Pecsét-átadás
Most mindhárom fény egyszerre áramlik belénk. A tiszta fény fejün¬ket, a vörös torkunkat, a kék pedig szívközpontunkat tölti meg. így elérjük a Nagy Pecsét lényegi állapotát. Ezután használhatjuk a KARMAPA CSENNO mantrát, melynek jelentése: „minden buddha ereje, hass általunk". Ismételhetjük han¬gosan vagy magunkban.
Karmapa csenno
Beteljesítő szakasz
Előttünk Kannapa aranyló formája és a Fekete Korona szivárvány¬fénnyé olvad. Belénk árad, most mindenhol jelen van, és minden forma eltűnik. Csak tudatosság van, középpont és határok nélkül.
SZÜNET
Minden gondolat és jelenség a tér szabad játéka.
SZÜNET
Cselekvés szakasz
Most környezetünk, ez a világ és az összes világ megjelenik. Minden tökéletes és tiszta. Az atomok örömtől vibrálnak, és a szeretet tartja össze őket. Mindennek értelme van, minden friss és korlátlan lehető¬ségekkel ragyog. A lények megjelennek közel és távol. Mindannyian női és férfi Buddhák, akár tudják ezt, akár nem. A hangok mantrák, és minden gondolat bölcsesség egyszerűen azért, mert a tudat lehe¬tőségeit fejezi ki.
Érezzük, ahogy testünk összesűrűsödik a térből. Csupa erő és öröm. Lényeges változás történt: azelőtt mi voltunk a testünk, sebezhetők öregség, betegség, halál és veszteségek által, most azonban van egy testünk. Test és beszéd mások javát szolgáló tudatos eszközök. Ami valójában vagyunk - és most már tudjuk ezt - az az imént megta¬pasztalt tiszta tudatosság. Ez jelen volt akkor is, mikor nem volt forma.
Elhatározzuk, hogy ezt a megértést az élet minden helyzetében meg¬tartjuk, és azt kívánjuk, hogy minden jó benyomás, ami megjelent, váljon határtalanná, és vezessen minden lényt az egyetlen tartós örömhöz, a tudat megismeréséhez.

 

Forrás


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hozzászólások  

 
0 # Boros Ottó 2014-06-22 11:37
Nem venném szentírásnak a Buddha- idézeteket.Most csak egyet emelek ki közülük:Mindenk i a saját sorsát irányítja. Hát kérem ez egy enyhén szólva is baromság. Az én sorsomból kiindulva - és biztosan mások is hasonlóan vannak - mindig a véletlenek sorozata irányította. Másra nem lehet fogni. Az iskoláim, a munkáim, a házasságom és baleseteim mind meghatározók voltak az életemben. A véletlenek határozták meg, sokszor egyik pillanatról a másikra az életem folyását
Válasz | Válasz idézettel | Idézet
 
 
0 # Fénybenjáró 2014-06-28 11:29
Minden tervszerűen alakul az érdemeinkből kifolyólag, s a tetteink következményeik ént.
Válasz | Válasz idézettel | Idézet
 
 
0 # tolerancia 2014-08-04 06:31
„Amikor a víz vízhez ér,az nem találkozás,hane m egyesülés.”

A sos meg az edes viz csak taliznak, nem egyesulnek. (Koran 25/53)
Válasz | Válasz idézettel | Idézet
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!