fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Vaszistha Tanításai

Részlet a Vaszistha tanításai című istenes műből. Ajánlom mindenkinek, aki odaadóan keresi Isten országát és az élet nagy kérdéseire a válaszokat. Minden nemes vallás Istenhez vezet.

Isten vezessen utadon! :)

 

 A könyvet itt megkaphatod.

 

Előszó

Nagyon sok tudós próbálja felkutatni e nagy kiterjedésű mű valódi szerzőjének kilétét, s szeretne választ találni a hozzá kapcsolódó tudományos kérdésekre, Isten áldja meg őket törekvéseikben.
Vaszistha jógáról szóló tanítása kétségkívül óriási segítséget nyújthat az egyén szellemi felébredéséhez és az Igazság közvetlen megtapasztalásához. Amennyiben ön is ezzel a vággyal talált rá erre a könyvre, kedves olvasó, legyen üdvözölve a Vaszistha-jóga valóságában!
A szövegben nagyon sok ismétlés található, melyek mégsem tekinthetőek teljes egészében ismétléseknek.  Ha a kedves olvasó nem igazán rajong ezekért, akkor csak az alábbi verset olvassa el!



„E szemünk előtt elterülő világlátvány valójában csak egy tévképzet: olyan, akár az ég kékjének csalóka látszata. Jobb tehát nem is kutatni e tévképzet értelmét, egyszerűbb, ha nem is veszünk róla tudomást.” (I. 3. 2)
A műben ez a versszak ismétlődik a legtöbbször, feltehetően ez hordozza a tanítás lényegi magját.
Nos, kedves olvasó, ha ebből az egy versből még nem lett volna minden tiszta és világos, akkor folytassa az olvasást! A végső igazság számtalan formában történő bemutatása segíteni fog értelme megnyitásában.
Mivel a műben feltáruló tanítás erőteljes tudatformáló hatással bír, ezért lehetőség szerint egy nap csak egy oldalt olvassunk! A szövegben elénk táruló igazságot ugyanis a kusza értelem első nekifutásra nehézkesen fogadja magába.  Ennek érdekében lassan olvassunk, engedjük, hogy az egyes szavak érzelmi, képi, értelmi minőségei ártatlanul, mint amikor mesét olvasunk, megjelenhessenek tudatunkban! Ha valamelyik összetevő nem jelentkezik, ne aggódjunk, haladjunk tovább, s a szöveg többszöri olvasásával később minden megjelenik majd! Lesz, amikor a szöveg erőteljes hatást fejt ki ránk, ekkor álljunk meg kicsit, s szemünket lecsukva engedjük, hogy a tudati érték lényünk  mélyére hatolhasson!
A műben gyakran találkozunk a „kákatálíja” kifejezéssel, amit így fordíthatunk: egy holló szállt a kókuszpálmára, s lám, egy érett kókuszdió pottyant a földre. Vagyis a két egymástól független esemény térben és időben összefonódni látszik, noha semmilyen ok-okozati kapcsolat nincs közöttük.
Az élet és a „Teremtés” is ilyen természetű, elménk mégis bezárja magát a „miértek” csapdájába, „okokat” és „okozatokat” teremt, csak hogy önmagát kielégíthesse. Mindeközben pedig tudomást sem vesz azokról az egyébként kényelmetlen kérdésekről, melyek álmatlan éjszakát okoznak minden értelmes elme számára.
Vaszistha az elme és az abban felmerülő mozgások, képzetek, illetve okfejtések, vagyis a feltételezett okok és okozatok, ezen belül is a megfigyelt és a megfigyelés közvetlen észlelését várja el tőlünk, s azt, hogy ennek keretében ráébredjünk eme kettőségek alapvető egységére a határtalan tudatosságban.  S pontosan ettől egyedi és felülmúlhatatlan ez a mű.
E mű nélkül senki sem érheti el mindazt, ami jó, sem most, sem később. Éppen ezért a legvégső igazság tökéletes megélése érdekében semmi egyebet nem kell tennünk, mint buzgón tanulmányozni  jelen írás tartalmát. (VI. 2. 103)
Természetesen nem maga a könyv vagy annak szerzője felülmúlhatatlan, hanem a tanítás.  Vaszistha ezért büszkén kijelenti:
Ha valaki úgy gondolja, hogy e jelen mű nem tekinthető hitelesnek, mert szerzője emberi lény, nos, neki bátran ajánljuk az önismerettel és a végső felszabadulással foglalkozó egyéb művek forgatását.(VI. 2. 175)
Bármely tanítótól származó származó, bármely tanítást vagy utat is kövessük, egészen addig ne álljunk meg, míg a lelki kötöttségek teljes egészében fel nem oldódtak.
Éppen ezért Vaszistha a következő útravalót kínálja a keresőknek:
Naponta legalább egyszer olvassunk el egy kis részt e műből, melynek szépsége abban rejlik, hogy sosem hagyja a tanulót kétségei között. Ha valakmi nem lenne teljesen világos első olvasásra, a mű további tanulmányozása majd eloszlatja az értelmi zavarokat. (VI. 2. 175)


Olvasás előtti hálaadás:
Örökké hálás vagyok a valóságnak, melyben minden alkotóelem, élő és élettelen lény úgy ragyog, mintha önálló létezéssel bírna, melybe egy bizonyos létidő elteltével minden visszaolvad!
Örökké hálás vagyok a tudatosságnak, mely forrása a megismerésnek, a megismerés folyamatának és a megismerés tárgyának – a látó, a látás és a látott látszólagos hármasságának!
Örök hálám a legvégső, határtalan üdvösség óceánjának,  mely élettel tölt el minden olyan lényt, akik boldogságukat és fejlődésüket az üdvösség óceánjának cseppjeiből merítik!



Vairágja Prakaranam
A szenvedélynélküliségről szóló rész

A bölcs Szutíksna a következő kérdéssel fordult a bölcs Agasztjához:
-Légy kedves, ó nagy bölcs, és világosíts meg a kötelékektől való megszabadulásról! Vajon a munka vagy a tudás segíti-e elő jobban a kötelékektől való megszabadulást?
Agasztja válaszolt:
-Bizony mondom néked, akár csak a két szárnyával repülő madár, ehhez hasonlatosan a munka és a tudás együtt vezet el a végső felszabaduláshoz.  Önmagában sem a munka, sem a tudás nem elegendő a kötelékek feloldásához, viszont a kettő együtt tökéletes eszközt kínál. Jól figyelj, elmesélek most neked egy legendát, mely választ nyújt kérdésedre.
Valamikor réges-régen élt egy szent ember, Agnivésja fia, kit Kárunjának hívtak. Miután a szent iratok tökéletes megértésével mesterré vált,  az ifjú Kárunja teljesen közönyös lett az élettel szemben. Látván ezt, édesapja Agnivésja a következő kérdést intézte fiához:
-Fiam, miért nem hajtod végre az előírt napi munkádat?
Kárunja erre így felelt:
-Vajon a szent iratok nem azt írják-e elő, hogy a kirótt feladatokat életünk végéig kötelesek vagyunk végrehajtani, miközben arra is rávilágítanak, hogy a halhatatlanságot a cselekvések teljes felhagyásával érhetjük el? Ó, jó atyám és tanítóm, fennakadva e két nézőpont között, mit is tehetnék? e szavakat mondva a fiú csendbe burkolózott.
Agnivésja szólt:
-Halgass rám fiam, elmesélek most neked egy nagyon ősi legendát. Figyelj jól a benne foglalt erkölcsi tanításra, majd tégy belátásod szerint!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy isteni nimfa, akit Szurucsinak hívtak, s a Himalája csúcsán élt. Egy nap Szurucsi megpillantotta Indrának, az istenek királyának arra szálló hírnökét, aki a küldetésére vonatkozó kérdésre a következőt válaszolta:
-A királyi bölcs, Aristanémi birodalmát fiára hagyományozta, ő maga pedig Gandhamádana hegységébe ment légzőgyakorlattal egybekötött vezeklésre. Ezt látván Indra megkért, hogy a nimfák társaságában keressem fel e nemes bölcses, és kísérjem el a mennyországba. A királyi bölcs azonban előbb szerette volna megismerni a mennyország nyújtotta előnyöket. Így hát elmeséltem neki, hogy a mennyországban a jók, a kevésbé jók és a rosszak érdemeiknek megfelelően részesülnek jutalomban,  s miután érdemeik gyümölcsét kiélvezték, újra visszatérnek a halandók világába.
Ezt hallván a királyi bölcs visszautasította a meghívást. Ezután Indra újból elküldött a szenthez, mondván, mielőtt újból elutasítaná a felkérést, mindenképp keresse fel a bölcs Válmíkit.
A király így is tett, s Válmíkihez érve a következő kérdést intézte a nagy bölcshöz:
-Mi a legjobb módja a születés és a halál körforgásából való felszabadulásnak?
Válaszként Válmíki elmesélte neki a Ráma és Vaszistha között egykor lezajlott párbeszédet.



Válmíki szólt:
-Igazán az rátermett e mű (Ráma és Vaszistha párbeszédének) tanulmányozására, aki kötöttségének tudatában a felszabadulást vágyja, aki nem teljesen tudatlan, de még nem is megvilágosodott.  Aki a mesés keretekbe ágyazott, felszabaduláshoz vezető módszereket komolyan fontolóra veszi, annak számára biztos a születés és a halál körforgásából való végső kilépés.
A Ráma történetét elmesélő korábbi művemet tanítványomnak, Bharadvádzsának meséltem el, aki a Méru-hegyhez tett látogatásakor Brahmának, a teremtőnek adta azt tovább. A Brahmának okozott örömért cserébe Bharadvádzsa egy kéréssel fordulhatott a teremtőhöz:
-Minden emberi lény szabaduljon meg a boldogtalanságtól! – kérte Bharadvádzsa, majd könyörgött Brahmának, hogy mutassa meg az ehhez vezető legjobb ösvényt.
Brahmá így szólt:
-Keresd fel ismét Válmíkit, s kérd meg, hogy ez alkalommal úgy folytassa tovább Ráma dicső történetét, hogy aki hallja, az azonnal megszabadulhasson a tudatlanság sötétjétől. – Brahmá azonban érezte, hogy ez így még nem elég, ezért csatlakozott Bharadvádzsához, s együtt jöttek el remetelakomba.
A neki kijáró kellő tiszteletaás után a teremtő ekképp szólt hozzám:
-Ó bölcs, a Rámáról szóló történeted szolgáljon tutajként, mellyel az emberek átszelhetik a szanszára (sorozatos testet öltés) óceánját. Folytasd hát, s fejezd be sikerrel!
Ezt követően Brahmá nyomban eltűnt.
A teremtő váratlan parancsától megbabonázva odafordultam Bharadvádzsához s kértem, ismételje meg az előbb elhangzottakat. Kérésemre tanítványom elismételte Brahmá szavait:
-A teremtő azt szeretné, ha ez alkalommal úgy fednéd fel Ráma dicső történetét, hogy segítségével mindenki túlléphessen a szenvedés gyötrelmein. Én is azt szeretném, ó nagy bölcs, ha részletesen elmesélnéd, hogy Ráma, Laksmana és a többi testvérek miként szabadultak meg a szenvedések kötelékétől.
A kérésnek eleget téve felfedtem hát Bharadvádzsa előtt Ráma, Laksmana, a többi testvér, valamint szüleik és a királyi tanács felszabadulásának titkát, majd e szavakat intéztem tanítványomhoz:
-Fiam, ha te is akképpen élsz, mint ők, akkor itt és most megszabadulhatsz majd minden szenvedéstől.



Válmíki így folytatta:
- E szemünk előtt elterülő világlátvány valójában csak egy képzet: olyan, akár az ég kékjének csalóka látványa. Jobb tehát nem is kutatni e tévképzet értelmét, egyszerűbb, ha nem is veszünk róla tudomást. Sem a szenvedésektől való megszabadulás, sem pedig valódi lényegünk megismerése nem lehetséges addig, amíg rá nem ébredünk e világlátvány valótlanságának tényére. Ezt a felismerést pedig könnyedén elérhetjük a jelen mű kitartó tanulmányozásával. Ekkor szilárd meggyőződésként felviláglik előttünk, hogy a tárgyi világ valójában a valós és a valótlan összetévesztéséből ered. Ha mégsem ennek megfelelően tanulmányozzuk ezt az írást,  akkor évmilliók múlva sem érjük el az igaz tudást.
A felszabadulás, vagy móksa az elmeképzetek (gondolatformák), vagy vászanák maradéktalan elvetésével vagy elhagyásával valósulhat meg. Az elmeképzeteknek két fajtája ismeretes: a tiszta és a tisztátalan. A tisztátalan vezet a születéshez, míg a tiszta felszabadít a születés kötelme alól.  A tisztátalan a tudatlanság és az énérzet természetébe burkolózik, melynek magjairól sarjad az újraszületés fája. Amikor már nem vetjük el többé ezeket a magvakat, akkor a test ártatlan létezését fenntartó, tiszta természetű gondolatforma marad csak hátra. Ez a fajta képzet még azoknál is megmarad, akik már életük során elérték a felszabadulást, ekkor azonban az újraszületés láncolatának vége szakad, mivel az ilyen típusú képzetet nem a jelen  vágya, hanem a múlt táplálja.
 Elmesélem most neked, miként élte Ráma a megvilágosodott bölcsek életét, s ennek ismeretében tökéletesen megszabadulsz majd az öregkor és a halál kérdését övező tévképzetektől.
Miután visszatért mestere remetelakjából, Ráma édesapja palotájában élt, és élvezte az élet minden apró örömét. Egyik nap az ország körbeutazásának és az összes szent hely meglátogatásának vágyával szívében fordult édesapjához, s engedélyét kérte e nagyszabású zarándoklathoz. Édesapja kiválasztotta az utazás kezdetének megfelelő napját, majd a vének, valamint a család szeretetteljes áldásától övezve Ráma útnak indult fivéreivel, s a Himalája lábaitól, le egészen a déli csücsükig, az egész országot bejárta. Ezután a nép nagy örömére visszatért a városba. 

 

Majd Válmíki így folytatta:
-Megérkezve a palotába, Ráma odaadóan borult le apja, illetve Vaszistha és a többi bölcs, s szent ember lábai elé. Ajódhja város népe nyolc napig tartó vigasság keretében ünnepelte meg Ráma zarándoklatából való megérkezését.
Ezt követően Ráma napi kötelezettségeit maradéktalanul ellátva élte mindennapjait a palotában. Hamarosan azonban mélységes változások lettek úrrá rajta. Kórosan lesoványodott, vézna, sápadt és gyenge lett. Dasaratha király aggódni kezdett a szeretett fia viselkedésében és megjelenésében hirtelen beállt, érthetetlen változás miatt. Amikor fiát hogyléte felől kérdezte, Ráma mindig csak annyit felelt, hogy minden rendben, ne aggódjon.
-Mi aggaszt, szeretett fiam? – kérdezte egyik alkalommal Dasaratha.
-Semmi, édeaspám – jött a csendes válasz.
Dasartha azon nyomban felkereste a bölcs Vaszisthát, hogy e sanyarú helyzetre magyarázatot találjon. A király a következő választ kapta a nagy bölcstől:
-Bizonyosan van valami oka annak, hogy Ráma így viselkedik. Mivel a világot jellemző nagy változások sosem történnek meg az őket kiváltó okok –azaz az egyetemes építőelemek- hiányában, a düh, a csüggedtség és az öröm változásai is okkal jelennek meg egy nemes ember jellemvonásában. –Ezt hallván, Dasarathának minden kedve elment a beszélgetés folytatásától.
Nem sokkal ezután a nagybecsű Visvámitra bölcs látogatta meg a palotát. Tudomást szerezvén a szent látogatásáról, a király azonnal elébe ment, hogy üdvözölje.
-Légy üdvözölve, ó szent bölcs! –szólt Dasaratha. –Érkezésed nagy örömmel tölt el. Úgy örülök, mint vak a látásának, kiszárd föld az esőnek, meddő nő gyermeke születésének, halott ember a feltámadásnak. Nagy bölcs, mit tehetek érted? Bármilyen kérdéssel is jöttél hozzám, vedd úgy, hogy már beteljesedett. Imádott instenségemként tekinted rád, ezért akaratod szent előttem. 

 

Majd Válmíki így folytatta:
-Visvámitrát nagy örömmel töltötték el Dasaratha szavai, és nyomtam feltárta érkezése célját:
-Nagy király, szükségem lenne a segítségedre és vallási szertartás végrehajtásánál. Bármikor is kezdjek egy vallási szertartásba, a Kharatot és Dúsanát követő démonok azonnal megszállják a szent helyet és meggyalázzák azt. A szertartásra tett fogadalmam folytán azonban képtelen vagyok megátkozni őket. Te viszont segíthetsz nekem. Fiad, Ráma könnyűszerrel elbánik ezekkel a démonokkal. A segítségéért cserébe sokszoros áldásomban részesítem, ami mérhetetlen hírnevet hoz majd neked is. Ne engedd hát, hogy fiad iránt érzett szeretet beárnyékolja a kötelességtudatodat! Saját eszközein és forrásin túl a nemes ember nem óhajt semmi más ajándékot ezen a világon.
Amint igennel válaszolsz kérdésemre, a démonok máris halottnak tekinthetők, hiszen tökéletesen tudom, ki is Ráma valójában, akárcsak a bölcs Vaszistha és az udvarodban élő többi szent is. Ne késlekedj hát, ó nagy király, s engedd, hogy Ráma velem jöhessen!
-Váratlan kérés hallatán –Folytatta Válmíki- a király kis ideig csendbe burkolózott, majd így felelt:
-Ó nagy bölcs, Ráma még nincs tizenhat éves, nem áll még készen ilyen nagy csatára. A palota belsejében folyó csatározásokon túl nemigen látott ő még háborút közelről. Ha parancsolod, jómagam azonnal veled megyek, és magammal viszem hatalmas seregemet, mely könnyedén végez a démonokkal, Rámát azonban nem engedhetem. Minden élőlény természeténél fogva rajong utóda iránt, s te is jól tudod, hogy még a nagy bölcsek is mindent megtesznek szeretett gyermekeikért, az emberek pedig inkább válnak meg boldogságuktól és vagyonuktól, mintsem gyermekeiktől, nem igaz? Éppen ezért Rámát nem engedhetem veled.
Hallottam hírét a hatalmas démonnak, Rávanának. Talán csak nem ő az, aki vallási szertartásodat megzavarja? Ha ez a helyzet, akkor sajnos nem segíthetek neked, hisz ellene még az istenek is kevesek.  A hozzá hasonló hatalmas lények időről időre leszületnek a Földre, majd kis idő elteltével ismét elhagyják a világuk színpadát.
-Visvámitra haragra gerjedt –mesélte tovább Válmíki.- Az események szemtanújaként Vaszistha azonnal közbelépett, s figyelmeztette a királyt, nehogy megszegje ígéretét, s azon nyomban engedje el Rámát Visvámitrával.
-Ó nagy király, méltatlan lenne hozzád, ha most ígéreted megszegnéd –szólalt meg Vaszistha.- Egy király minden esetben a helyes cselekvés mintáját testesíti meg. Rámának semmi bántódása nem eshet Visvámitra mellett, aki köztudottan hatalmas erőkkel bír, s számtalan legyőzhetetlen fegyverzet ismerője. 



-Engedelmeskedve bölcs Vaszistha kérésének –folytatta Válmíki-, Dasaratha király utasította az egyik közeli őrt, hogy mentem hozza Rámát a színe elé. Az őr hamarosan visszatért, s közölte, hogy Ráma rögtön érkezik, majd hozzátette:
-A herceg láthatóan szomorú, s nemigen vágyja a társaságot.
A hallottaktól megrémülve Dasaratha Ráma kamarásához fordult, s azon nyomban fia lelki és testi egészsége felől faggatta. A kamarás láthatóan zavarba jött, majd így szólt:
-Uram, a zarándoklatból való hazatérése óta a herceg hatalmas változásokon esett át. Láthatóan már a fürdés és az isteneknek való áldozás sem nagyon érdekli. Nem igazán keresi senkinek sem a társaságát a belső lakosztályokban. A gyémántok és a drágakövek sem érdeklik már. A vonzó és kedved dolgokra szomorú, érdektelen tekintettel néz. A palota táncosait elzavarja, mondván, hogy csak gyötrelmet okoznak! Az étkezést, a sétát, a pihenést és a fürdést érzéketlen báb módjára végzi úgy, mint aki teljesen süket és néma. S legtöbbször így motyog magában: „Mi haszna a vagyonnak és a gazdagságnak, a balsornak és a háznak? Mindez valótlan”.
A nap nagy részében csendbe burkolózik, s már a szórakoztató dolgok sincsenek hatással rá. Csak a magányt keresi. Állandóan a saját gondolataiba merül. Fogalmunk sincs, mi történhetett a herceggel, min gondolkodik, s mi zajlik benne. Napról napra egyre soványabb, s újra és újra ezt ismételgeti: „Ó jaj, mily sokféleképpen fecséreljük el életünket, ahelyett, hogy a legmagasabb rendű elérésén serénykednénk! Az emberek fennhangon sírnak szenvedéseik és nyomorúságuk miatt, azonban mégsem mer senki elfordulni szenvedése és nyomorúsága forrásától!”
Bennünket is nagyon megrémít mindaz, ami a herceggel történik. Nem tudjuk, mitévők lehetnénk.  A herceg teljesen remény- és vágyveszett, nem kötődik semmihez, nem függ senkitől, nem tűnik tudatlannak, sem tébolyultnak, de a megvilágosodás jeleit sem mutatja. Néha azonban úgy tűnik, mintha az öngyilkosság gondolatát forgatná a fejében, amit a reményvesztettség olyan érzései táplálhatnak, mint például, hogy mi haszna a vagyonnak vagy az anyának és a kapcsolatoknak, mi haszna a királyságnak és a világi törekvéseknek? Uram, egyedül csak te találhatsz gyógyírt a herceg sanyarú állapotára. 


Visvámitra szólt:
-Ha ez a helyzet, akkor menj, és hozd Rámát a színünk elé! A bölcsességről és a szenvedélymentességről árulkodó állapotát ugyanis nem a tudatlanság vagy a képzelgés okozza, mindez a megvilágosodás előjele. Hozd hát őt elénk, s mi majd kivezetjük a reményvesztettségből!
Válmíki szólt:
-A király utasította hát a kamarást, hogy azonnal vezesse Rámát a színe elé, aki különben már készen is állt, hogy atyja elé járuljon. A fiatal herceg már tisztes távolból megpillantotta és üdvözölte atyját és a bölcseket, akik azonnal felfigyeltek az egyébként fiatal herceg arcán tündöklő érett nyugalom ragyogására. Ráma apja elé borult, aki átkarolta és felemelte, majd e szavakat intézte hozzá:
-Miért vagy oly szomorú, fiam? A szomorúság a szenvedés melegágya –ezzel a kijelentéssel Vaszistha és Visvámitra is egyetértett.
Ráma szólt:
-Szent bölcsek, halljátok hát részletes válaszom. Boldogsággal övezve nőttem fel itt, apám hajlékában, ahol kiváló mesterek voltak tanítóim. Mint tudjátok, nemrég tértem vissza egy zarándoklatról. Ez idő alatt egy gondolatsor teljesen lekötötte a figyelmemet, s a világba vetett összes reményemtől megfosztott. Szívem a következő kérdéstől volt terhes: Vajon birtokolhatjuk-e az emberek által boldogságnak nevezett valamit itt, a folytonosan változó tárgyi valóságban? A világ minden létezője születik, meghal, csak hogy ismét megszülethessen! Éppen ezért nem látom hát semmi értelmét eme mulandó látványoknak, melyek a bűn és a szenvedés gyökerét alkotják.
Egymástól független létezők találkoznak, s közöttük csak értelmünk vél kapcsolatot felfedezni.  A világban minden dolog az elménktől, az értelmi hozzáállásunktól függ. Jobban szemügyre véve azonban az elme is valótlannak tűnik, mi mégis a befolyása alá kerülünk. Úgy tűnik, mintha a szomjúságunk oltásának reményében egy sivatagi délibábot üldöznénk!
Uram, egyikőnk sem rabszolga, akit megvásárolt egy rabszolgatartó, ennek ellenére mindannyian rabszolgaságban éljük életünket, s reményünk sincs a felszabadításra. Nem ismerve az igazságot, céltalanul bolyongunk sűrű erdőként elterülő világunkban. De mi végre ez a világ? Mi válik létezővé, s miért növekszik és hal meg? Miként érhetünk a szenvedés végére? Szívem szomorúságtól terhes, ám a barátaim érzéseit tiszteletben tartva mégsem hullatok könnyeket. 


 

 

Majd Ráma így folytatta:
-Ó nagy bölcsek, a vagyon éppen ilyen értelmetlen, hisz elvakítja a tudatlanokat. Az állandóan mozgásban lévő vagyon mérhetetlen mennyiségű aggodalom melegágya, megszüli a még többre vágyódás kielégíthetetlen érzését. A vagyon nem törődik azzal, hogy kihel kerül, a jó és a gonosz egyaránt meggazdagodhat.  Az emberek is csak addig jók, együtt érzők és barátságosak, míg szívüket meg nem keményíti a vagyonfelhalmozás szenvedélye. A vagyon még a bölcs tanító, a hős, a nemes lelkű, halk szavú és ügyes ember szívét is megronthatja. A vagyon és a boldogság nem járnak kéz a kézben.  Ritka az olyan gazdag ember, kinek nincsenek vetélytársai és ellenségei, akik mind arra várnak, hogy megrágalmazhassák. A helyes cselekvés lótuszvirágának a vagyon olyan, akár az éjszaka, a szenvedés hófehér lótuszvirágának viszont olyan, mint a holdfény. A tiszta értelem lámpásának a vagyon olyan, akár a szél, az ellenségeskedés hullámának olyan, akár az áradás.  A zavarodottság fellegeinek a vagyon jelenti a kedvező szelet, a reményvesztettség mérgének pedig a vagyon nyújt erőt. A gazdagság a gonosz gondolatok kígyójához hasonlatos, mely csak fokozza a nyomorúságtól való félelmünket. A szenvedélynélküliség kúszónövényének a gazdagság olyan, akár a halált hozó hófúvás. A gonosz vágyak baglyának a vagyon jelenti az éj sötétjét, s ehhez hasonlóan a gazdagság vet árnyat bölcsességünk teliholdjára is. A vagyon jelenlétében jó természetünk köddé válik. Az igazat megvallva, a gazdagság ahhoz vonzódik a legjobban, akit már a halál is kiszemelt magának.
Élethosszunkkal is ugyan ez a helyzet, ó nagy bölcsek. Hosszúsága a levélen megcsillanó vízcseppel egyértékű. Az élet csakis annak gyümölcsöző, aki rendelkezik önismerettel. Elkaphatjuk a szelet, darabokra törhetjük a teret, nyakékbe fűzhetjük a hullámokat, ám élethosszunkat nem uralhatjuk. Az ember értelmetlenül próbálkozik élete meghosszabbításával, főként azért, mert ezzel is csak nyomorúságát és szenvedésének időtartamát fokozza. Valódi életet csak az mondhat magáénak, akit az önismeret iránti kiolthatatlan tűz hevít, hiszen egyedül csak ennek van értelme ebben a világban, mert egyedül csak ezzel vethetünk véget a jövőbeni születések láncolatának, éppen ezért a többiek léte a szamarakéval azonos. Az ostoba embernek a szent iratok ismerete, a vágyakkal telinek pedig már maga a bölcsesség is teher. A nyughatatlan embernek saját elméje jelent terhet, az önismerettel nem rendelkezőnek pedig saját teste (élethossza). Az idő patkánya megállíthatatlanul rágcsálja élethosszunk kötelét. A betegség termeszként falja fel az élőlények életerejét. Az éber készenlétben patkányra vadászó macskához hasonlatosan a halál is éberen őrködik élethosszunk fölött.

 

Ráma ekképp folytatta:
-Nagytiszteletű szentek, zavarodottsággal és félelemmel tölt el, ha a bölcsesség lehalálosabb ellensége, az énség vagy az önzés megjelenéséről gondolkodom.
E halálos ellenség a tudatlanság éjének leple alatt születik, s az is táplálja. Az önzés a bűnös cselekedetek és a bűnös szándékok melegágya. Mindenfajta szenvedés és aggodalom az énség tengelye körül forog, hiszen az „én” az, aki szenved. Úgy érzem, engem is ez a betegség gyötör! Az énség a tárgyi világ boldogságából szőtt hálóval ejti csapdába az élőlényeket. A világ legszörnyűbb szerencsétlenségei mind önzésből fakadtak. Az énség árnyékot vet önuralmunkra, elpusztítja az erkölcsöt, és általa mindenfajta egyensúly köddé foszlik. Az „én vagyok Ráma” képzetet, s vele együtt minden vágyódást elhagyva az Önvalóban szeretnék megpihenni. Rádöbbentem, hogy bármit is tettem az éntől vezérelve, teljesen hiábavaló volt: az énkultusz feladása az egyedüli igazság. Az éntudat hatása alatt mindig boldogtalan vagyok, amikor viszont nincs jelen, boldogságom visszatér. Az élet szülte minden vágyódás az énségből táplálkozik, de nélküle azonnal elpusztul. Teljesen kiszámíthatatlanul és értelmetlenül az énség vetette ki ránk, elővigyázatlan lelkekre a családi és társadalmi kapcsolatok hálóját. Bár úgy érzem, megszabadultam az éntudattól, mégis boldogtalan vagyok. Könyörögve kérlek,  világosítsatok meg!
A szentek szolgálatával szerzett áldásoktól megfosztva, a tisztátalan elme örökre nyughatatlan, akárcsak a szél. Nem elégszik meg azzal, amit kap, így aztán napról napra növekszik nyughatatlansága. A szitát sosem tölthetjük meg vízzel, s ugyanígy az elme sem teljesedhet be a tárgyi világ birtoklásával. Az elme minden pillanatban ide-oda csapong, ám sehol sem talál boldogságot. Nem véve tudomást a pokolbéli hatalmas szenvedések lehetőségéről, az elme itt keresi a boldogságot, de mindhiába. Akárcsak a ketrecbe zárt oroszlán, az elme is örökké nyughatatlan, szabadságától megfosztva nem elégedett a jelen állapot kínálta örömökkel. Ó jaj, a vágyak csomói engem is fogva tartanak az elme szőtte hálóban. Elmém nyughatatlansága úgy tépte ki lényem teljességét, mint a folyó kanyarulatában élő fát az áradat. Úgy sodródom, mint szélben a száraz levél. Képtelen vagyok bárhol is megállapodni. A világban tapasztalható tárgyak létezéséért egyedül csak az elme felelős. A három világ az elme anyagából épül fel, így amikor az elme eltűnik, vele együtt a világok is megszűnnek létezni.


Majd Ráma így folytatta:
-A tudatlanság sötétjében születő, megszámlálhatatlan hibát az elmeanyagot beborító vágyakozás okozza. A vágyódás elapasztja a szív és az elme nemes jellemvonásait, s keménnyé, durvává teszi. A különféle formákat öltő vágyakozás lidércként táncol ebben a sötétségben.
S bár többféle módszert is kipróbáltam a vágyakozás csillapítására, nem jártam sikerrel, hizen a vágyódás úgy sodort ismét magával, mint szalmaszálat a viharos szél. Az ellenállhatatlan vágy megfoszt a szenvtelenség és az ehhez hasonló tulajdonságok kifejlesztésének reményétől, felfal, mint patkány a cérnaszálat. Úgy érzem, menthetetlenül magával ragadott a vágyakozás örvénye.  Olyanok vagyunk, mint kismadár a fészekben: szárnyaink készen állnak, mégsem tudunk elrepülni az önismeret birodalmába. e kiolthatatlan vágyat akkor sem tudnám kielégíteni, ha egész nap mennyei nektárt iszogatnék. E vágyakozásnak ráadásul semmiféle iránya nincs, hiszen míg egyik pillanatban még ebbe az irányba sodor, a másikba már egy másikba, mintha csak egy őrült lovon vágtáznék. Szemünk elé pedig a fiak, barátok, feleségek és más kapcsolatok szálaiból szőtt mérhetetlen hálózatot varázsolja.
S bár hős harcos vagyok, a kiolthatatlan vágyódás engem is megrémült gyávává tesz. Van szemem, mégis vak vagyok, telve vagyok boldogsággal, de a vágyódás szomorúsággal telít, bizony mondom, félelmetes lidérc ez. e félelmetes lidérc az oka minden szerencsétlenségnek és kötöttségnek, hiszen megtöri az ember szívét, és káprázatot, érzéki csalódást idéz elő benne. Markában szorongat bennünket, ami miatt még az elérhető élvezeteknek sem hódolhatunk. S bár látszólag a vágyódás a boldogságot szolgálja, életünk során sem a boldogságot, sem a beteljesedést nem tudjuk megvalósítani. Sőt, a vágyak beteljesítésére tett törekvéseink hiábavaló cselekvésekbe sodornak bennünket, melyek pedig mindenféle szerencsétlenséget hoznak magukkal. A vágyódás idős színésznőhöz hasonlatos, ki a boldog és boldogtalan fordulatoktól hemzsegő élet színpadára lépve képtelen bármi jó és nemes szerepre, játéka teljes csalódás, mégis folytatja színpadi táncát!
A vágyakozás hulláma egyik pillanatban az eget veri, míg a másikban a pokol bugyraiba száll, örökké nyughatatlan. Létét valójában az elme üressége adja. Pillanatokra felragyog elménkben a bölcsesség fénysugara, ám a következő pillanatban újra úrrá lesz rajtunk a káprázat. Csodával határos hát, hogy a szentek mégis képesek a vágyódás kötelét az önismeret kardjával átvágni.

 

 

Ráma ekképp folytatta:
-Erekből, artériákból és idegekből felépülő szánalmas testünk ugyancsak a fájdalom forrása. Tehetetlen, pedig csak látszatra értelmes, s képtelenség megállapítani, hogy élő-e vagy élettelen, de csak káprázatot szül. Testünk már kicsin kielégüléstől is boldog, s a legkisebb szerencsétlenség is aggódással tölti el, ezért nem érdemel mást, mint megvetést.
Testünket egy fához hasonlíthatnánk, melynek ágai a karjaink, törzse a felsőtestünk, üregei a szemeink, gyümölcsei a fejünk, levelei pedig a megszámlálhatatlan betegséget jelképezik. Lakóhelye ez különféle élőlényeknek. Ki mondhatná hát valóban magáénak? Az iránta táplált remény és kétségbeesés ugyancsak hiábavaló. Csónakként kaptuk, hogy átkeljük vele a születés és halál óceánján, ezért nem szabad rá önmagunkként tekinteni.
Testünk fája a sorozatos testet öltés vagy szanszára erdejében sarjad, s elménk nyughatatlan majomként játszadozik rajta. Otthona a tücsköknek (aggodalmak), s folyamatosan férgek rágják (végeláthatatlan szenvedés). Rejtekhelyet kívál a vágy mérges kígyójának, ágain pedig az indulat hollója üldögél. A nevetés virágaiban pompázik, gyümölcsei jók és rosszak, az életerő szelében élőnek láttatja magát. Támaszt nyújt az érzékszervek madarainak, az utazónak (kéjvágy) menedéket kínál a kielégülés  hűs árnyékával. Az önzés félelmetes keselyűje is rajta tanyázik, belseje üres, ezért boldogságunk megőrzésére teljesen képtelen.  Legyen élettartama hosszú vagy rövid, nem sok hasznát vesszük. Hús és vér öltözteti, ezért aztán a halált, az öregkort el nem kerülheti. Vonzódást iránta nem érzek. Tisztátalan anyagokkal telített és tudatlanság kínjától szenved. Hogyan is válthatná hát be reményeimet?
Testünk betegségek otthona, s termékeny talajt kínál az aggodalmaknak, a változó érzelmi és elmeállapotoknak. Nem érzek hát semmi vonzódást iránta. Mit ér a vagyon, a királyság és a test, ha a halál könyörtelenül véget vet mindennek? A halál pillanatában testünk megválik az őt védelmező, s benne lakó lélektől, milyen reményeket is fűzhetnék hát hozzá? Szégyenteljes módon, újra és újra ugyanazokat a cselekvéseket végzi! Létének egyedüli célja, hogy útja végén elégjen. Tudomást sem véve a halálról és az öregségről, mely gazdagot és szegényt egyaránt sújt, mindenki a vagyont és a hatalmat hajszolja. Szégyen mindazokra, akik a tudatlanság borától megrészegülve testük korlátai közt senyvednek, kiket elnyelt a világ mocsara!


-A gyermekkor, amit az emberek életük egyik legszebb, legboldogabb időszakának tartanak –folytatta Ráma- ,bizony mondom, ó nagy bölcsek, még az is fájdalomtól és szomorúságtól terhes. Tehetetlenség, balesetek, vágyakozás, az önmagunk kifejezésére való képtelenség, merő balgaság, bohóság, kiegyensúlyozatlanság, gyengeség, ezek a gyermekkor jellemvonásai. Egy gyerek könnyedén lesz támadás áldozata, hirtelen gerjed haragra, és hamar sírásra fakad. Bátran kijelenthetjük, hogy a gyermeki fájdalom vagy szenvedés sokkal borzasztóbb, mint egy haldokló emberé vagy egy idősödő, beteg felnőtté. Kitéve a többiek szeszélyeinek, gyermekkorunk inkább hasonlít az állati léthez.
Egy gyermek bármikor áldozatul eshet a környezetében zajló megszámlálhatatlan eseménynek, melyek összezavarják, megtévesztik, s számtalan képzelgést és félelmet keltenek benne életre. A gyermek könnyen befolyásolható, így a gonosz könnyen hatalmába kerítheti, ami miatt folyamatos ellenőrzést, irányítást és szülei büntetését igényli.  A gyermekkor az elnyomásról szól, semmi másról!
S bár a gyermek látszatra ártatlan, valójában nagyon sok hiba, bűnös hajlam és ideges viselkedési állapot rejtezik személyisége mélyén, akárcsak a napfényben odúja mélyére búvó bagolynak. Ó nagy bölcsek, sajnálom mindazokat, akik ostobamód úgy gondolják, hogy a gyermekkor kellemes időszak.
Mi rosszabb lehetne a nyughatatlan elménél? Márpedig a gyermeki elme mérhetetlenül nyughatatlan. Ha nem tudunk neki mindennap valami újjal szolgálni, azonnal rosszkedvű lesz. A sírás és a bömbölés tűnik a gyermek legfőbb napi tevékenységének. Ha a gyermek nem kapja meg azonnal, amit akar, szíve nyomban darabokra törik.
Az iskolás gyermek tanáraitól kap büntetést, ami csak tovább fokozza boldogtalanságát. A síró gyermeknek az egész világot odaígérik szülei, csak hogy abbahagyja a sírást. Ettől kezdve azonban a tárgyi világ értékesnek tűnik fel szemében, s vágyni kezd rá. „Megkapod a Holdat játékszerül”, mondják gyakran a szülők, s a gyermek hisz a szavaiknak, elhiszi, hogy a Holdat a kezében tarthatja. Így jelennek meg a káprázat első magvai a kicsinyke szívben.
S bár a gyermek érzékeli a meleget és a hideget, mégis képtelen védekezni ellene: miben különbözik hát akkor egy fától? Akárcsak az állatok és a madarak, a gyermek is hasztalan próbálkozik megszerezni, amit akar, s állandóan a felnőttektől való félelemben él. 


 

 

Majd Ráma így folytatta:
-A gyermekkort maga mögött hagyva az emberi lény átlép az ifjúkorba, ám a felhalmozott boldogtalanságot képtelen hátrahagyni! Ebben a korban megszámlálhatatlan lelki változásnak van kitéve, melyek csak tovább fokozzák szenvedéseit, hisz a bölcsesség helyett a szíve mélyén tomboló testi vágy legszörnyűbb lidércét öleli magához. Élete vágyakozástól és aggódástól terhes. Bizony mondom, aki képes fiatalkorában megőrizni bölcsességét, az könnyedén vészeli át a későbbi megrázkódtatásokat is.
Nem érzek semmiféle vonzódást a fiatalkor átmeneti állapota iránt, amikor is a tiszavirág-életű gyönyört hosszan tartó szenvedés követi, melytől elvarázsolva az ember a változót tévesen változhatatlannak hiszi. Ami talán még ennél is rosszabb, hogy fiatalkorunkban követjük el a legtöbb olyan tettet, mellyel szenvedést okozunk másoknak.
Akárcsak a fát elemésztő erdőtűz, a szenvedély tüze marcangolja annak a fiatalnak a szívét is, kit kedvese elhagyott. Akárhogyan is igyekszik szíve tisztaságának megőrzésére, a fiatal szív tisztátalanságokkal szennyezett. Ha éppen nincs mellette kedvese, akkor a szeretett személy szépségének puszta gondolatától részegül meg. A vágyakozásoktól terhes egyént pedig az igaz emberek sem tartják sokra.
Az ifjúkor a betegségek és a lelki aggodalmak korszaka. Olyan, akár a szárnyakkal bíró madár, mely hasztalan próbálkozik a repüléssel. Az ifjúkor a sivatagi viharhoz hasonlatos, mely szétforgácsolja és felemészti a jó tulajdonságainkat. Ifjúkorban a szív különféle gonoszságai elnyomják az ott rejtőző jó tulajdonságainkat: ez az időszak a gonosznak kedvez. Lehetőséget kínál a ragaszkodás és a káprázat megszületésére. S noha a fiatalkor roppant kedvezőnek tűnik a test számára, az elmének nagyon árt. Ebben a korban az ember a boldogság délibábját kergetve a szomorúság kútjában találja magát. Ezért nem vonzódom az ifjúkorhoz.
Ó jaj, s mikor ez az időszak is elhagyja testünket, a szenvedély vele támadt tüze még hevesebben ég, és teljesen felemészt bennünket. Bizony mondom, aki örömét leli a fiatalságban, az nem is ember, hanem emberi álca mögé rejtőzött állat. ( Itt így megjegyzem, hogy nagyon sok ilyen van..)
Tiszteletre méltó nagy lelkek azok, akiket nem ragad el a fiatalkor gonoszsága, akiknek sikerül úgy átvészelniük ezt az időszakot, hogy közben ellen tudnak állni a kísértéseknek. Hiszen könnyebb átszelni egy hatalmas óceánt, mint elérni a fiatalkor túlpartját úgy, hogy közben ne ragadjon el bennünket ezen időszak szeretem és nem szeretem természete. 


 

Majd Ráma ekképp folytatta:
-Ifjúkorban az ember a nemi vonzódás rabszolgája. Testét, mely nem több mint hús, vér, csont, haj és bőr, szépnek és bájosnak találja. S habár ez a „szépség” állandónak tűnik –ami az ifjú képzelgését erősíti- ,ó jaj, mégsem tarthat sokáig. A vonzást nyújtó húst, kedvesünk szépségét és báját először az öregkor ronda ráncai csúfítják, később pedig a tűz martalékává válik, vagy férgek és keselyűk szedik szét. Mégis, míg van, ez a nemi vonzódás teljesen felemészti az ember szívét és bölcsességét. Így maradhat fenn a teremtés, hiszen amikor ez a vonzódás megszűnik, vele együtt a sorozatos testet öltés vagy szanszára ciklusa is megszakad.
Amikor a gyermek már nem elégedett a gyermekkorral, kezdetét veszi az ifjúkor. A csalódottsággal és elégedetlenséggel terhes ifjúságon pedig idővel úrrá lesz az időskor, mily kegyetlen is az élet!  S ahogyan a szél a vízcseppet a levélről legörgeti, úgy emészti fel végül az öregkor is a testünket. A testünkbe került szétáradó méreghez hasonlóan emészti fel szervezetünket az öregkori elbutulás, hogy végül nevetség tárgyává legyünk.
S habár az idős ember képtelen testi vágyainak kielégítésére, a vágyak tovább burjánzanak benne, felkorbácsolva a következő kérdéseket: „Ki vagyok én?” „Mit tegyek?”, ám ekkor már túl késő van ahhoz, hogy az ember megváltoztathassa élete folyását, módosítsa életvitelét, hogy értelmet szerezzen létének. Az öregkor beálltával a testi romlás kellemetlen jelei –mint a köhögés, a haj megőszülése, a nehézkes légzés, az emésztési zavarok és kóros soványság- is megjelennek.
Lehet, hogy a halál angyala sózott dinnyének látja az őszes halántékot, ezért is igyekszik oly hamar elfogyasztani. Ahogyan a folyó kanyarulatában álló fákat gyökerestől tépi ki az áradat, az időskor is kitépi életünk gyökerét, melyet a halál sodor tovább. Az időskor olyan, akár a hűséges szolga, aki maradéktalanul végrehajtja királya, a halál parancsát.
Ó, milyen rejtélyes és elképesztő ez az egész! Akiket még nem igázott le ellenség, vagy elérhetetlen magaslatokban élnek, nos, még őket sem kíméli meg az időskor és a vele járó romlás boszorkánya.



 

-A világ összes gyönyöre csak káprázat –folytatta Ráma-, a bolond öröméhez hasonlatos, aki a tükörben tükröződő gyümölcsöket elfogyasztani véli. Az e világhoz füzött minden reményünket felemészti az idő.  Ó nagy bölcsek, az idő koptat el mindent ebben a világban, semmi sincs, mi kívül esne a hatókörén. Az idő megszámlálhatatlan világegyetemet teremt, majd kisvártatva el is pusztítja azokat.  Az év, a korszak (juga) és a világkorszak (kalpa) felosztásával némi képet alkothatunk az időről, ám lényegi természete továbbra is rejtve marad előttünk. Az idő úrrá lesz mindenen. Az idő kegyetlen, kérhetetlen, könyörtelen és kapzsi. Az idő egy hatalmas varázsló, ki nagyon sok félrevezető szemfényvesztéssel bír. Az időt lehetetlen megvizsgálni, hiszen akármilyen apró darabokra is szedjük, sértetlenül létezik tovább. Étvágya nem ismer határokat, azaz mohón falja fel a legkisebb férget, a legmagasabb hegyet, de még a mennyek királyát is! Mint a szabadidejében labdával játszadozó kisfiút, úgy szórakozik a Nap és a Hold golyóbisaival is az idő. Valójában az idő láttatja magát a világegyetem elpusztítójának (Rudra), teremtőjének (Brahmá), a menny királyának (Indra), a vagyon urának (Kubéra), valamint az egyetemes elmúlás ürességének. Az idő felelős az újra és újra megszülető, majd elpusztuló teremtésekért. Ám ahogyan az égbe meredő hatalmas hegynek a föld, az időnek a határtalan Lét (Brahman) ad alapot.
Noha az idő a világegyetemek végeláthatatlan sorozatát hozza létre, mégsem kimerült, de nem is ujjong örömében, nem jön, s nem is megy, nem kel fel és nem is nyugszik le.
Az ínyenc idő úgy találta, hogy a Nap melengető sugarai már kellően megérlelték a világ tárgyait, s nekilátott az elfogyasztásuknak. Mindenkor színes lények gyönyörű ékköveitől pompázik, melyeket végül az idő, örömét lelve ebben, játszi könnyedséggel eltöröl a színről.
A fiatalság lótuszvirágának az idő jelenti az alkonyatot, az élethossz elefántjának pedig ő az oroszlán. e világban nincs semmi, sem magas, sem alacsony, amit az idő el ne pusztítana.  S amikor már minden elpusztult, az idő sértetlenül létezik tovább. Akárcsak a napi tevékenység után tudatlanul pihenő ember, úgy pihen meg az idő az egyetemes feloldódás után, magában hordozva a teremtés lehetőségét. Az idő mibenlétét senki sem ismeri.


 

 

Ezután Ráma így folytatta:
-A most bemutatott idő mellett azonban létezik egy másik is, mely a születésért és a halálért felelős: az emberek csak a halál angyalaként emlegetik.
Sőt, létezik az időnek egy másik oldala is, amit kritántának nevezünk –ez a cselekvés vége, a vele járó elkerülhetetlen gyümölcsökkel, eredményekkel. Kritánta, akár egy táncos –feleségével, nijatival (a természeti törvényekkel) közösen- minden létezőt kérhetetlenül megjutalmaz cselekedetei gyümölcsével. A világegyetem létezése alatt ők ketten munkájukat fáradhatatlanul elvégzik, éberségük és buzgalmuk sosem lankad.
Milyen reményt is dédelgethetnénk, amikor a világegyetemben táncot lejtő idő végül minden teremtett dolgot elpusztít? Kritánta még a hitükben megingathatatlanokat is levadássza, s nyughatatlanná teszi. Kritánta hatásának köszönhetően a világban minden folyamatosan változik, nyoma sincs az állandóságnak. 
A világban található összes létezőt megfertőzte a gonosz. Minden kapcsolatunk korlát. Az összes gyönyör veszedelmes betegség. A boldogság iránti vágyunk pedig nem több holmi délibábnál.  Érzékszerveink saját ellenségeink, a valóság teljesen valótlan (ismeretlen), elménk az egyik legveszedelmesebb ellenségünk. Az énimádat a gonoszság legfőbb oka; a bölcsesség gyenge, minden cselekvés kellemetlenséghez vezet; a gyönyör pedig csak a nemiségre korlátozódik. Az ember értelmét az énség és az önzés vezérli, nem fordítva, éppen ezért elménkből hiányzik a nyugalom és a boldogság. A fiatalság hervadóban, a szentek társasága pedig igen ritka. Nincs kiút ebből a szenvedésből. Az igazságot senki sem ismerte fel. Senkit sem boldogít mások gazdagsága, és az együttérzés is hiányzik mindenki szívéből. A gyengeség úrrá lett az erőn, a gyávaság pedig a hősiességen. A rossz társaság könnyen jön, annál nehezebben a jó. Azon tűnődöm, vajon az idő merre sodorja az emberiséget.
Ó nagy szentek, a teremtés hajtóereje még a leghatalmasabb démonokat is elpusztítja, megfoszt mindentől, mi maradandónak tűnt, s még a halhatatlanokat sem kíméli. Milyen reményeket tápláljon hát a magamfajta halandó? Ez a rejtélyes lény ott lakozik mindenben, egyéni formája éntudatként ölt testet, s puszításától semmi sem menekülhet. Az egész világegyetem az irányítása alatt áll, csakis az ő akarata érvényesül.


Ráma ezt követően így folytatta:
-Ó nagy bölcsek, mint látható, sem a gyermekkorban, sem a fiatal éveinkben, de még időskorunkban sem élvezhetjük a valódi boldogságot. A világban fellelhető tárgyak képtelenek megajándékozni bennünket a boldogsággal. Elménk tehát hasztalan kutat boldogság után az anyagi világban. Igazán boldog csak az lehet, aki megszabadult az éntudattól, akit az érzéki örömök iránti vágy nem ragadott el, ám az ilyen ember oly ritka világunkban, mint a fehér holló. Szerintem nem az az igazi hős, ki hatalmas seregeket győz le, mert valódi győzelmet az arat, aki képes átszelni az elme és az érzékszervek óceánját.
Nem az a valódi nyereség, amit rögtön el is veszítünk, az igazi nyereség nem veszíthető el, ám ilyen haszon világunkban nem található, bármennyire is keressük. Másrészről azonban a pillanatnyi nyereségek és balszerencsék keresetlenül is megtalálnak bennünket. Rejtély számomra, ó nagy bölcsek, hogy miként tudnak az emberek egész nap elfoglaltnak tűnve ide-oda rohangálni, s csupa önző tetteket végezve szinte semmi hasznosat vagy jót nem tenni, s közben békésen aludni éjszaka?
S noha az elfoglalt ember a földi ellenségeit legyőzve, vagyonnal és fényűzéssel körbevéve magát, látszatra boldognak tűnik, a halál végül őt is lekaszálja. Hogy miként talál reá, azt csak az Isten tudja.
Az ember tudatlanul feleségéhez, gyermekhez és barátokhoz köti magát, s elfelejti, hogy a világ olyan, akár egy nagy zarándokhely, ahol a véletlennek köszönhetően megszámlálhatatlan ember találkozik, így aztán a feleség és a gyermek valójában csak egy-egy ember a sok közül.
A világ a fazekas korongjához hasonlatos: a korong első látásra mozdulatlannak tűnik, valójában azonban nagy sebességgel pörög. Ehhez hasonlóan a megtévesztett ember is mozdulatlannak véli a világot, noha folyamatosan változik. Olyan ez a világ, akár a mérges szömörce: aki megérinti, nyomban ájultan és tudatlanul esik össze. A világban fellelhető összes nézőpont romlott: az összes ország a gonosz birodalma, ahol minden embert a halál üldöz, s minden cselekvésünk álnok.
Korszakok jönnek és mennek, ám az idő tengerében ezek is csak pillanatok, hisz a valóságban egy korszak és egy pillanat semmiben sem különbözik egymástól, lévén mindkettő az idő mértéke. Az istenek szemszögéből nézve az egész korszak csak egy futó pillanat. Ehhez hasonlóan a bolygónk is csak egy föld elem egyfajta módosulatának tekinthető. Milyen haszontalan lenne hát bármilyen reményt is fűzni hozzá!


Ó nagy szentek –folytatta Ráma-, a világunkban állandónak vagy átmenetinek tűnő dolgok valójában olyanok, akár az álom. A kráter nemrég még hegy volt, a hegy pedig hamarosan csak egy lyuk lesz a földben. A szemünk előtt elterülő sűrű erdő kis idő múltán nagyvárossá változik, a termőtalaj pedig terméketlen sivataggá. Hasonló változások zajlanak testünkben, életvitelünkben és szerencsénkben is.
Az élet és halál körforgása gyakorlott táncosként lépdel közöttünk, szoknyáját élő lelkek formázzák, mozdulataival lelkeket juttat a mennybe és a pokolba, vagy visszahozza őket ide a Földre. Minden nagy tett, még a legnagyobb vallási szertartások is hamarosan csak emlékké fakulnak. Az emberek állatként születnek, és ennek a fordítottja is igaz. Az istenek elveszítik hatalmukat. Hát van itt egyáltalán valami állandó? Szememben maga Brahmá, a teremtő, Visnu, a fenntartó és Rudra, a megváltó sem kerülheti el a végső pusztulást. Az érzékszervi tapasztalatok tárgyai csak addig okoznak örömöt, amíg menthetetlen pusztulásuk ténye ismét az eszünkbe nem jut. Akárcsak az agyagból különféle játékos formákat gyúró fiúcska, világunk teremtője is úgy alkot új dolgokat, hogy aztán végül megsemmisítse azokat.
A világ hibáinak észrevételével az összes nemkívánatos hajlam megszűnt létezni elmémben, ekképpen az érzékszervi örömök iránti vágyak is végleg elhagytak, s többé már elmémben sem tükröződnek, ahogy a délibáb sem jelenik meg a víz felszínén.
A világ és az általa kínált örömök keserűek számomra. A gyönyörök kertjében tett sétákat és a lányok társaságát sem áhítom többé, ahogyan a vagyon is értéktelen már számomra. Egyedüli vágyam, hogy önmagamban nyugodtan megpihenhessek. Folyamatosan arról elmélkedem, vajon miként fordíthatnám el szívem, hogy még csak gondolatban se foglalkozzam a világnak nevezett, örökkön változó káprázattal. Nem vágyódom sem a halálra, sem az életre, maradok, aki vagyok; testi vágyaktól mentes. Mit kezdhetnék a királysággal, a gyönyörrel vagy a gazdagsággal? Hiszen ezek csak az éntudat önző játékszerei, amiktől én már megszabadultam.
Ha nem szilárdíthatom meg magam a bölcsességben itt és most, másik lehetőség vajon mikor adódik? Az érzékszervi gyönyörökben való elmerülés oly módon szennyezi be az elmét, hogy több életen át elkíséri az embert.  Egyedül csak az önismerettel bíró ember mentes eme hatásoktól. Könyörögve kérlek hát benneteket, ó nagy bölcsek, lássatok el azzal a tanítással, mely örökre megszabadít a gyötrelemtől, a félelemtől és az aggódástól! Tanításotok fénye pusztítsa el végérvényesen a szívemben lakozó tudatlanság sötétjét!


Majd Ráma ekképp folytatta:
-A gyötrelem rettenetes gödrébe hullott élőlények szánalomra méltó sorsáról elmélkedve szívem megtelt fájdalommal. Elmém összezavarodott, minden lépésnél megrettenek és megborzongok. S bár felhagytam mindennel, bölcsességem mégsem állandósult, így aztán szabad is vagyok, meg nem is. Olyan vagyok, mint egy kivágott fa, amit még nem választottak el a gyökerétől. Szeretném lecsendesíteni az elmémet, ám nem tudom, miként tegyem.
Mondjátok hát el nekem, milyen az az állapot vagy helyzet, melyben az ember semmilyen bánatot nem érez! Hogyan érheti el a boldogság és béke legfelsőbb állapotát az olyan ember, mint én, aki még részt vesz a világ dolgaiban? Milyen magatartás révén küszöbölhetjük ki a különféle tapasztalatok és tettek hatásait? Könyörgök, meséljétek el, hogy ti, megvilágosodottak miként élitek világotokat? Hogyan szabadítható fel az elme a szenvedélyek alól, hogy aztán saját Önvalónk fényében  tekinthessünk a világra, holott tudjuk, hogy értéktelen, akár egy fűszál? Van-e olyan bölcs, akinek életrajzát tanulmányozva megismerhetjük a bölcsességhez vezető ösvényt? Hogyan éljük életünket? Ó nagy szentek, tanítsátok meg nekem azt a bölcsességet, mellyel egyébként nyughatatlan elmém olyan nyugodttá válhat, akár egy hegy! Ti mindannyian megvilágosodott lények vagytok, tanítsatok hát oly módon, hogy soha többé ne legyen rajtam úrrá fájdalom és szenvedés.
A világ láthatóan tele van fájdalommal és halállal, hogyan lehetne hát ez az öröm forrása anélkül, hogy szívünk össze ne zavarodna? Elménk is tisztátalanságokkal teli, hogyan tisztítható hát meg, milyen módon, és kinek a tanítását követve? Hogyan lehet úgy élni, hogy ne essünk áldozatul a szeretet és gyűlölet párosának?
Kell hogy legyen egy titok, melynek ismeretében a világ szenvedései és fájdalmai nem hathatnak ránk, ahogy a tűz sem hat a higanyra. Mi az a titok? Mi az a titkos tudás, mely semlegesíti az elme szokásait, mely szokások különben az előttünk elterülő világegyetem formájában nyilvánulnak meg?
Kik azok a nagy hősök, akiknek sikerült megszabadulniuk a káprázattól, és milyen módszerrel érték ezt el? Ha úgy gondoljátok, hogy még nem állok készen erre a tudásra, és nem érteném meg, akkor halálra éheztetem magam.
Válmíki szólt:
-Befejezve mondandóját, Ráma csendbe burkolózott. 



Válmíki szólt:
-A királyi udvarban összegyűltek nagy lelkesedéssel hallgatták Ráma bölcsességének tüzes szavait,  mely képes volt tökéletesen eloszlatni az elme szülte káprázatot. Úgy érezték, mintha maguk is megszabadultak volna kételyeiktől és félreértéseiktől. Örömmel itták magukba Ráma mondandóját. Feszült figyelemmel, az udvarban ülve inkább tűntek festett figuráknak, mint élő embereknek.
S, hogy kikből állt Ráma hallgatósága? Olyan nagy bölcsekből, mint Vaszistha és Visvámitra, a miniszterek, valamint a királyi család tagjai, Dasaratha királlyal együtt, a városlakók, a szentek, a szolgák, kalitkába zárt énekesmadarak, háziállatok, a királyi istálló lovai, illetve a mennyei lények, beleértve a tökéletességet elért szentek és a mennyei zenészek is. Bizony mondom, a mennyek királya és a pokol urai is ott ültek.
-Bravó, bravó! –kiáltották egyhangúlag, s az örömteli üdvrivalgás megtöltötte a levegőt. Ráma dicsőségére virágeső hullott alá a mennyből, s az egybegyűltek tapssal köszöntötték őt. Az igazat megvallva, szenvedélynélküliságének köszönhetően senki más, még az istenek tanítója sem, csak Ráma adhatta így elő az elhangzottakat. Őt hallván úgy tűnt, hogy még a mennyországban sincs boldogság.
A tökéletességre emelkedett bölcsek gyülekezete szólt:
-A világegyetem minden létezőjének érdemes meghallgatnia a szentek válaszát, amit a Ráma által feltett bölcs és súlyos kérdésekre adnak. Jöjjetek, jöjjetek hát, ó kiváló bölcsek, gyülekezzünk mindannyian Dasaratha király palotájában, s halgassuk meg a legnemesebb bölcs, Vaszistha válaszát!
Válmíki szólt:
-Meghallván a felhívást, a világ összes bölcse Dasaratha király palotájába igyekezett, ahol fényes fogadtatás közepette foglalták el ülőhelyeiket. Bizony mondom, ha szívünk mélyén nem gondolkodunk el Ráma szavainak mély bölcsességén, vesztesek vagyunk, legyen bárminemű képességeink és lehetőségeink, akkor sem vagyunk többek értelmi fogyatékosoknál! 

 

 


 

 

 


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!