fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Történelem

A magyaron kívül bármely nyelven beszélni, írni, nyomtatni: igen nagy
idő - munka - és anyagveszteséggel jár.



Több mint száz évvel ezelőtt a szinte emberfölötti nyelvtehetséggel
bíró Mezzofanti olasz nyelvész, aki 58 nyelven értett és beszélt és
ezek között magyarul is tökéletesen tudott, egyszer így nyilatkozott:
"A magyarok, úgylátszik, még nem tudják minő kincset bírnak
nyelvükben." (Lássad: Zsirai Miklós: "Nyelvünk alkata.")

Vajon Mezzofantit e kijelentésére mi indíthatta?

Ezt akarom az alábbiakban kifejteni. Előbb azonban lássuk a magyar
nyelv eddig ismert történetét és viszontagságait.

A kereszténység fölvétele előtti időkből nyelvünkről úgyszólván semmit
sem tudunk, mert az idegen hittérítőknek sikerült minden
kereszténységelőtti magyar emléket megsemmisíteniök. Annyi pedig
bizonyos, hogy a kereszténység elterjedése után alig volt még egy
nyelv, amely oly mostoha helyzetbe került volna, mint a magyar. Jól
tudjuk, hogy csak az olasz, a görög, némely germán és a szláv nyelv
volt oly szerencsés, hogy a kereszténység fölvétele után is irodalmi
nyelv maradhatott, és tehát továbbra is műveltetett, fejlődhetett.
Akkoriban egyrészt a latin és az olasz, másrészt az ógörög és az
újgörög között alig volt még különbség, sem a szláv nyelvek nem
különböztek egymástól annyira, mint ma, és így az ószláv egyházi nyelv
minden nehézség nélkül közös irodalmi nyelvükké lett, egészen a
legújabb időkig, amikor már a külön nemzeti szláv nyelvek is irodalmi
nyelvekké lettek. Igaz ugyan, hogy a görög-keleti és a katholikus
egyházak különválása után a katholikus szlávoknál bevezetett latin
egyházi és irodalmi nyelv mellett a nemzeti nyelv alárendelt helyzetbe
került, de mivel ez már sokkal későbben történt, náluk a nemzeti
nyelvet a latin sohasem tudta teljesen kiszorítani, másrészt a
szerbek, bolgárok és oroszok, nem térvén katholikusságra, irodalmi
nyelvük a szláv maradott. Az olaszoknál pedig Danténak már igen korán
sikerült a toszkánai olasz nyelvet irodalmi nyelvül elfogadtatnia. Nem
sokkal később ez a franciáknak és spanyoloknak is sikerült.
Többé-kevésbé a germán nyelvek is megmaradhattak irodalmi nyelvekül.
Ez pedig e nemzeteknek azért sikerült, mert náluk úgy az uralkodók,
mint a papság is saját nemzetükbeliek voltak, és ezek tehát nem
viseltettek saját nyelvük iránt oly gyűlölettel, mint a magyarság
idegen hittérítői és idegen avagy idegen nevelésű papsága, valamint
uralkodói is. Utóbbiak ugyanis, még az Árpádok is, kizárólag idegenből
házasodtak, úgyhogy ereikben már nem is volt magyar vér és magyarul
nem is tudtak. Mindezzel szemben például a germán nyelvek az
irodalomból nem csak, hogy nem szoríthatták teljesen ki, de a
reformációval teljesen uralomra jutottak, míg az uralkodók, maguk is
germánok lévén, saját nyelvüket udvarképes nyelvül mindenkor
megtartották, semmiesetre sem üldözték, legföljebb mellőzték.
Másrészt, az összes germán és szláv népek a kereszténységet elég
könnyen fogadták el, kivéve a szászokat. Ez utóbbiakat kivéve,
"pogánylázadások" alig voltak és így a latin nyelvet pártfogoló papság
és a nemzeti nyelv között nem keletkezett ellenségesség. Szakszóniában
a szászok, mint az akkori germánok között a legműveltebbek, egyideig
lázadoztak, de Nagy Károly, aki a történelemben a "Szászgyilkoló"
(Sachsenmörder) nevet is kiérdemelte, ellenállásukat csakhamar
vérbefojtotta. Egészen más volt azonban a helyzet nálunk. Tudjuk, hogy
nálunk még századok múlva is többször volt "pogánylázadás",
elképzelhetni tehát, hogy nálunk a többnyire idegenekből,
nemmagyarokból álló papság, mily gyűlölettel volt a minduntalan
"pogánylázadó" magyar nép és ennek "pogány" nyelve iránt. Tudjuk
továbbá, hogy a mi királyaink udvarából a magyar nyelv mindig teljesen
ki volt zárva, hogy ott csak latinul avagy legföljebb németül,
lengyelül, csehül lehetett és volt szabad beszélni, csak magyarul nem
soha, kivéve Mátyás király uralkodása rövid ideje alatt. Mi több, úri
osztályunk, amely régebben majdnem kizárólag a kereszténységgel
behozott idegenekből állott, egészen az újabb időkig még mindennapi
beszédében is a latin és a német nyelvet használta s csakis latinul
írt, míg a magyar nyelv csak a nép legalsóbb rétegeiben és
elnyomatásában maradhatott meg, úgyhogy Magyarországon a latin nyelv
hajszál híján, hogy újra élő nyelvvé nem változott. Annyira, hogy ha a
vallási reformáció be nem következik és a nép nyelvét föl nem karolja,
teljes kiirtása is bizonyára sikerült volna. Annyi tehát kétségtelen,
hogy a magyar nyelv egészen az újabb időkig semminemű irodalmi
művelésben nem részesülhetett. Gondolkodóba kell azonban minket ejtsen
a következő dolog: Említettem, hogy a germánok közül csak a műveltebb
szászok állottak komolyabban ellent. Tudjuk pedig, hogy Európán kívül
is azon népek állottak a leginkább ellent, amelyek a legműveltebbek
voltak és műveltek ma is. A műveletlen népek Afrikában, Ausztráliában
eleintén, néhány hittérítőt megöltek ugyan és meg is ették, de utóbb
mégis könnyen meghagyták magukat téríteni és ma már mind keresztények
is. A művelt kínai, japáni vagy indiai ellenben nem téríthető meg, a
buddhistákról, mohamedánokról nem is szólva. Ez érthető: Művelt nép,
amelynek már van fejlett szellemi élete, fejlett vallása, más
vallásért, más fölfogásáért a magáét nehezen hagyja el, kezdetleges
nép azonban, amelynek még sem fejlettebb szellemi élete, sem
fejlettebb vallása nincsen, könnyen fogad be valamilyet. Tiszta
papirosra könnyen írhatunk, de ha olyanra akarunk írni amely már
teleírva, akkor a már ottlevőt előbb el kell távolítanunk róla, ha
ugyan lehet, de esetleg ez nem is lehetséges.

Nekünk pedig okiratunk maradott arról, hogy Mátyás király korában, az
1470 körüli években, Jászberény környékén még térítgettek. Ez
oklevélben IV. Sixtus pápa megdicséri Igal Fábián és Zarnasz Gergely
szerzeteseket, amiért a kereszténységtől idegenkedő némely jászokat
megtérítették. (Gyárfás István: "A jász-kunok története." Szolnok,
1883., III. kötet, 670. oldal.) Ha pedig ez így volt az ország
szívében, Budától, a fővárostól nem messze, akkor gondolhatjuk hogy
miképen állott a dolog a messzi Erdélyben. Az ott folytatott néprajzi
tanulmányaim ideje alatt meg is győződtem arról, hogy ott még vagy 200
évvel ezelőtt is kellett legyenek, akik csak névleg voltak
keresztények, de titokban még mindig ragaszkodtak természettisztelő
ősvallásunkhoz. Marsigli kiváló olasz tudós, aki 1690-ben járt
Erdélyben, ott látott egy ősmagyar rovásbetűkkel írott naptárat,
amelyet az ott akkor megtérített székelyek számára készítettek, vagyis
e naptár bár már keresztény volt de azért készült rovásbetűkkel mert a
megtérített székelyek azokat ismerték, de a latin betűket még nem. Mi
több ez egész naptár ősi szokás szerint botra volt fölróva. Marsiglit
ez annyira érdekelte, hogy az egész naptárat magának lemásolta, amely
másolatot 1906-ban a bolognai Egyetemi Könyvtárban Veres Endre
megtalálta és közölte. Kitűnik tehát mindebből először is, hogy az
1600-as évek végén Erdélyben még hivatalosan is térítettek, de kitűnik
az is, hogy kereszténységre térésünk előtt is művelt, írástudó nép
voltunk, saját betűink voltak és hogyha a magyarság az utóbbi
századokban műveltségben el is maradozott, ennek oka elsősorban is a
folytonos háborús pusztítások voltak, de nem kevésbé a hosszú
századokon át tartó török majd osztrák leigáztatásunk, valamint az
ősi, saját, de "pogány" volta miatt üldözött műveltsége folytonos
irtása is. Magam is, Erdélyben folytatott tanulmányaim alatt láttam
100, 200 éves, díszes kapukat, amelyek faragványain régi, ősvallási
szimbolikánk oly tökéletesen megvolt még, hogy nem vonható kétségbe,
miszerint, akik e díszeket kifaragták, ezek jelképes értelmét még
ismerték is, és tehát aligha voltak tényleg keresztények, mert hiszen
ilyen jelképeket keresztények már nem ismertek, avagy ha igen, a
kereszténységnek akkor még minden nem keresztény dolog iránti
engesztelhetetlen türelmetlensége miatt, azokat nemhogy kifaragták
volna, hanem róluk tudomást szerezve, okvetlen elpusztították volna.

Az ősmagyar rovásírás Erdélyben körülbelül 200 évvel ezelőtt még
használatban volt, holott Európában a legtöbb nép csak kereszténységre
térésével tanult meg írni-olvasni, míg a magyarság éppen
kereszténységre térésével kezdte saját írását elhagyni és ezzel saját
műveltsége más elemeit is. Mivel a legtöbb európai népnek saját betűi
nem voltak, ezért a latin vagy a görög betűket fogadta el. Ám, hogy az
írni-olvasni tudás a magasabb szellemi műveltség legkétségtelenebb
bizonyítéka, igen jól tudjuk. Vagyis: ANNAK OKA, HOGY A MAGYARSÁG OLY
NEHEZEN VOLT KERESZTÉNYSÉGRE TÉRÍTHETŐ: ÉPPEN AZ VOLT, HOGY SZELLEMI
SZÍNVONALA - AKKORIBAN MÉG -, A TÉRÍTŐKNÉL VAGY MAGASABB VOLT, VAGY
NEM MARADOTT EL AZOKÉ MÖGÖTT.

Milyen lehetett tehát azon régi magyar nyelv, amelyet a nyugati
mintára, a kereszténység fölvétele után megszervezett földbirtokosság
kedvéért jobbágyságba taszított magyar parasztság, azaz a földművelő
nép, idegenvérű és latinul beszélő és író királyai, urai és papjai
ellenére is, hosszú és keserves századokon át fönntartott? Azt, hogy e
szegénységben és elnyomatásban és mindennapi nehéz munkában élő,
adókkal, tizedekkel, zsarolásokkal sanyargatott nép e nyelvet
kiművelhette, fejleszthette volna, teljesen lehetetlennek kell
tartanunk, legföljebb azt képzelhetjük, hogy e nyelvet a lefolyó
századokon átmentette, ellenben azt igenis föltételezhetjük, hogy
ezalatt a nyelv inkább még hanyatlott is, úgy szerkezetében, mint
szóanyagában. Törénelmünkből tudjuk, hogy a magyar nyelv e századok
utáni elnyomatásból csak Mária Terézia magyar testőrei körében kezdett
föltámadni. Ismeretes, hogy királyok, császárok, fejedelmek
testőreikül mindenkor csak a legdélcegebb, legszebb, egészséges és
erős férfiakat fogadták föl, mert nagyonis vigyáztak arra is, hogy
ezek ne csak díszes ruháikkal, fegyverzetükkel, hanem egész
megjelenésükkel is emeljék udvartartásuk fényét. A kivételek dacára is
pedig nem vonom kétségbe a latin közmondás: "Mens sana is corpore
sano." (Ép testben ép ész.) helyes voltát. Igaz ugyan, hogy a
császárok testőreikül főkép nemes embereket szerettek tartani,
csakhogy a zagyvavérű és degenerált főúri családok fiatalsága között
szép és délceg ifjakat nemigen lehetvén találni, kényszerűségből is a
császári testőrök főkép a falusi kisnemességből kerültek ki, az
úgynevezett "bocskoros nemesek" közül, akik a földművelő magyar néptől
semmiben sem külömböztek. Nem vonom tehát kétségbe, hogy Mária Terézia
testőrei nem csak mind gyönyörű magyar ifjak voltak de szellemileg is
kiváló, eszes emberek. És, lám, ők voltak is oly bátrak, hogy még ott,
Bécsben is, ahol csak a német és a latin nyelv járta, közös
megegyezésből nemcsak, hogy magyar anyanyelvükhöz ragaszkodtak, hanem
- ami akkor hallatlan szörnyűség számba ment! - magyar irodalmi
működésbe kezdtek. Hogypedig azon időkben és még sokkal később is,
minő szellem volt uralmon, kitűnik abból is, hogy például Ürményi
József országbíró, tehát magyar ember, a magyarul írni akarást
bolondságnak mondotta! Valamint Cziráki Antal, szintén országbíró és
szintén magyar ember, 1827-ben azért ellenezte a magyar nyelv irodalmi
kiművelését, mert: "ha a magyar nyelvet nagyon kiműveljük:
elhanyagoljuk a latint." (Lássad: A Magyar Tudományos Társaság
évkönyvei. 1883. I. kötet, 53. oldal.)

Mikor aztán Mária Terézia e testőrei köréből nyelvünk idővel lassan,
lassan, irodalmi és magasabb körökben is lenézetés nélkül mégis
beszélhető és írható nyelvként mindinkább terjedni kezdett, akkor
művelt emberek, tudósok, nyelvészek, amilyen az említett Mezzofanti is
volt, meglepve állapították meg, hogy hiszen e nyelv oly tökéletes
szerkezetű, s oly gazdag szóanyagú, hogy régóta irodalmi nyelvekkel
nemcsak versenyezhet, de azokat fölül is múlja. Ezért tette hát
Mezzofanti ama kijelentését. Miutánpedig - amint mondottuk - föl nem
tételezhető, hogy nyelvünket ily fejlettségűre az egész középkoron át
szinte állati sorsra kárhoztatott magyar földműves nép képezte volna
ki, kénytelenek vagyunk azt elfogadni, hogy a magyar nyelv már e
bekövetkezett elnyomatása előtt volt ily tökéletes. Mert hiszen az is
képtelen föltevés volna, hogy az említett testőrök teremthettek volna
egy tökéletlen, barbár nyelvből olyat, hogy ez a századok, ezredévek
óta irodalmilag művelt nyelveket fölülmúlja! De még ennél is nagyobb
képtelenség lett volna azt kívánni s körösztülvinni, hogy ilyen,
mesterségesen alkotott nyelvet az egész magyar nép meg is tanulja,
használja, s a Lajtától a Gyímesi szorosig, Moldováig beszélje! Hogy
például a Gyímesi szorosban a messzi Erdélyben, a havasok között, a
magyar iskolát sohasem látott, írni-olvasni nem tudó oláhországi
csángók is a bécsi testőrök megszerkesztette nyelvvel éljenek!
Márpedig e csángók nyelve szerkezetileg semmit sem különbözik a Bakony
hegység, azaz Nyugat-Magyarország juhászai nyelvétől, csupán
kiejtésében, tájszólások szerint tér attól el. Alább kimutatom pedig,
hogy a magyar nyelv úgy szerkezetében mint szógazdaságában is, a
nyugati nyelveket valóban fölülmúlja, és hogy amennyiben ezek rá
hatottak, e hatás szerkezeti tökélyét csak rontotta, éppen azért, mert
azok szerkezete tökéletlenebb.

Mindez előtt: Jespersen, nagytekintélyű nyelvtudós írja: "Azon nyelv a
legtökéletesebb, amely a legkevesebb szóval a legtöbbet fejezheti ki."
(Jespersen: "Die Sprache." 308. oldal.) Ő azonban nem tudott magyarul,
ezért nem sejthette, hogy éppen ebben a magyarral egyetlen európai
nyelv sem versenyezhet, mert ha ezt tudta volna, megállapítását a
magyar nyelvre vonatkozó még valamely olyan kijelentéssel is
megtoldott volna, amilyet Mezzofanti tett.

Néhány évvel ezelőtt betegen feküdtem a dubrovniki (ragúzai)
kórházban. A többi beteg, tudván, hogy magyar vagyok, néha kérdezte
hogy ezt, vagy amazt hogy mondják magyarul. Egyszer egy már fennjáró
beteg lement a kapuba, mivel ott valami rokona várta, hogy vele
beszélhessen. A mellettem fekvő beteg kérdezte: "Hogy mondják
magyarul: On je otišao dole." Felelém: "Lement." Csodálkozva kérdezte
ő is, a többi beteg is, miképen lehetséges, hogy ez magyarul ilyen
rövid? Felelém: "Úgy, hogy a magyar nyelv szerkezete oly tökéletes,
hogy ezt lehetővé teszi. Hogy e csak két szótagból álló rövid szó
tökéletesen ugyanazt fejezi ki, mint a szlávban "On je otišao dole." A
németben "Er ist hinunter gegangen." Avagy olaszul: "Egli é adato
giú." Fölhoztam neki ezután még több példát is:

LEMENNÉK: Horvátul: Išao bih dole. Németül: Ich möchte hinunter gehen.
Olaszul: Potrei andare giú.

Itt pedig fölhozok még nehány ilyen példát:

Hívtak, jöttem. Küldtek, mentem. Németül: Man hat mich gerufen, bin
gekommen. Man hat mich geschickt, bin gegangen. Vagyis: Négy szó
helyett: Tizenkét szó.

Más példák: Beszéljen anyámmal. Németül: Sprechen sie mit meiner
Mutter. Olaszul: Parlate con mia madre.

Holtomig. Németül: Bis zu meinem Tode. Olaszul: Fino alla mia morte.
Házamban. Németül: In meinem Hause. Olaszul: In casa mia. Napkeltétől
naplementig. Németül: Von Sonnenaufgang bis Sonnenuntergang. Javulást
várhatni. Seine Besserung ist erwartbar. Olaszul: Il suo miglioramento
si puó attendere. Hasonló példa százával hozható föl és mindig a
magyar lesz a rövidebb, ritka kivételképen ugyanolyan hosszú, avagy
hosszabb. Igaz ugyan, hogy mivel például a szerb-horvát nyelvnek
nincsen névelője, ezáltal a nyelvezet valamivel rövidebb lesz,
csakhogy a névelő hiánya káros. Példa: Egészen más értelme van, ha azt
mondjuk, hogy: "Afrikában vannak a németek." vagy "Afrikában vannak
németek." Vagyis: A névelő hiánya a világosság kárára van, úgyhogy a
világos értelem érdekében magyarázgatásokra szorulunk.

-- Jó, jó, - mondották a betegek - de hát akkor az olyan nyelv, amilyen
a magyar, ha rövidebb is, de nagyon nehéz. Ki bír egy ilyen nehéz
nyelvet megtanulni?

Feleltem:

-- Természetesen nehezebb. De ez nagy fejlettsége jele. Ami fejlett:
nehezebb is. Ami kezdetleges: könnyebb. Könnyebb az egyszeregyet
megtanulni, mint az algebrát. Könnyebb szekeret vezetni, mint
repülőgépet. Egyszerű szög előállítása könnyebb, olcsóbb mint csavaré,
de a szög nem is tart oly biztosan, mint a csavar. Aki csak az
egyszeregyet tudja, nem képes oly nehéz számtani föladatokat
megfejteni, mint aki az algebrát is tudja. Vagyis: A magyar nyelv az
agyvelőtől nagyobb teljesítőképességet követel, mint bármely árja
nyelv, csakhogy a magyar ember agyvelejének e nagyobb
teljesítőképessége megvan és megvolt ősidők óta, mert ha nem lett
volna meg, nem lett volna képes ily nehéz de tökéletes nyelvet
megalkotni és használni. Márpedig: Ha az emberiség haladását kívánjuk,
akkor nem a fejletlen agyvelejűekhez kell magunkat tartanunk, hanem a
fejlett agyvelőjűekhez, mert különben éppen az emberiség haladását
akadályoznók meg. Avagy, mivel gépkocsi, mozdony, repülőgép vezetése
sokkal nehezebb a szekérénél, maradjunk-e meg, térjünk-e vissza a csak
szekerekkeli közlekedéshez? Gondoljuk csak meg a következőket: Szónok
beszédét majdnem feleannyi idő alatt mondhatja el, mint más nyelven.
Magyar szöveget megírni, nyomtatni is majdnem feleannyi idő alatt
lehet. Magyar könyv majdnem fele oly vastag lesz, mint az árja nyelvű.
Mennyivel olcsóbb lesz tehát előállítása, mennyi munka, idő, anyag,
gépkopás takarítható így meg! Mondják: "Az idő pénz." De a pénz munka,
az anyag is! Avagy adjunk le sürgönyt Amerikába vagy Japánba, ahová
minden szó jó sokba kerül. Azonnal tapasztalni fogjuk, mily hasznos a
nyelvezet rövidsége! A volt Osztrák-Magyar Monarchia követségein a
hivatalos nyelv természetesen a német volt, de szükség esetén a magyar
is meg volt engedve. Rájöttek tehát, hogy messzibb országokba, az
ottani követségre hosszabb sürgönyöket jobb magyarul leadni, mivel ez
óriási pénzmegtakarítást jelent.

Gondolkodhatunk tehát afölött: Miért beszélnek, írnak, nyomtatnak hát
az emberek oly célszerűtlen, nehézkes, hosszadalmas nyelveken? Miért
szerkesztenek nemzetközinek szánt mesterséges nyelvet is, amilyen az
eszperantó, de ugyanolyan célszerűtlen szerkezetűre, amilyenek az árja
nyelvek? Holott itt van a magyar készen, amely olyannyira célszerűbb
és gazdaságosabb. Vagy talán azért, mert az emberek agyveleje nem elég
teljesítőképes a magyar nyelv megtanulására? Vagy talán, mert nem
tudják, hogy van a magukénál tökéletesebb nyelv is? Avagy talán csak
sovinizmusból?

Itt azonban megkell jegyeznünk, hogy a magyar nyelv újabb időkben,
idegen hatás következtében, sokat romlott is. Amely romlás oka a
sokkal tökéletlenebb szerkezetű német nyelvnek a magyarra gyakorolt
nyomasztó hatása. A "magyar" újságírók ugyanis nagyobbrészt
magyarországi betelepített németek, azaz "svábok", vagypedig szintén
német anyanyelvű zsidók voltak, mind akik tehát, ha magyarul írtak is,
de a német nyelv hatása alatt állottak. Ezenkívül, miután Magyarország
a török háborúk után kimerülten, elgyöngülve, Ausztria igája alá
került, vagyis német uralom alá, ezért a magyarság nemzeti öntudatából
századokon át mind többet és többet veszített, úgyhogy a nyelvben is,
ami német avagy németes volt, jónak, ami pedig magyar vagy magyaros
volt, rossznak tartotta, ha amaz akármilyen rossz, emez pedig
akármilyen jó volt is. Azt pedig, hogy az újságok nyelve a köznyelvre
milyen nagy hatással van, bizonyítanunk nem kell. Hogy csak egy
feljövő időt csak körülírással bírja kifejezni. Német hatás folytán a
magyarból a jövő idő már majdnem teljesen kiveszett. Még mondjuk ugyan
hogy lesz és leszek, amit a német csak körülírással tud megmondani: Es
wird sein és ich werde sein de bizony már azt mondjuk, hogy oda fogok
menni, meg fogom nézni, ahelyett hogy oda menendek, megnézendem.
Vagyis már mi is nehézkes körülírást használunk, csak azért mert a
német nyelvnek nincsen jövő ideje! Tehát nekünk se legyen! Ellenben a
ma már majdnem 1000 éves Halotti Beszédünkben még emdul áll, amit
későbbi időben ejéndel-nek mondottak, holott ma már fogsz enni-t
mondunk, mint ahogy a német is csak wirst essen-t képes mondani.
Ezáltal azonban nyelvünket nem csak jövő időnktől fosztottuk meg hanem
még egy föltételes módtól is, amely régi nyelvünkben megvolt de ma már
csak a székelyek és az oláhországi csángó-magyarok nyelvében van meg,
ahol fogok enni = talán majd eszem, múlt időben: fogtam enni = lehet
hogy ettem. Igaz ugyan, hogy ma a jelen időt kezdjük jövő idő helyett
használni, de hiszen ez is csak ügyefogyott pótlék, ami súlyosan esik
a világos beszéd kárára, mert elvész a különbség jövő és jelen idő
között!

Különböző példák:

A budapesti "Ethnographia" folyóirat 1900. évi 221-oldalán áll: Kinek
a lovai vannak ott? Ami helyes magyarsággal így volna: Ki lovai vannak
ott? Vagyis a -nak a itt teljesen fölösleges. Lám, a nép ezt régebben
nem is tette oda. A régi regösök még így énekeltek: Ki háza, ki háza?
Torkos Matyi háza? (Lássad: Sebestyén Gyula: "Regös énekek.") Nem
pedig: Kinek a háza, kinek a háza? Torkos Matyinak a háza.

Alábbi mondatok a "Pesti Hírlap" 1927. okt. 20. és nov. 29. számából
vévék, ahol Kemál pasa törökországi újításairól van szó:

"Ebből a szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődéssel lehet
fogadni a nyilatkozatnak azon részeit, amelyekben stb."

Helyes így volna:

"E szempontból azonban csak fokozottabb érdeklődéssel fogadhatni a
nyilatkozat azon részeit, amelyekben stb." 16 szó helyett csak 12. És
durva zakatolás helyett szép sima beszéd. Minek a -nak azokat a, ami a
mondatban a fülnek kellemetlen döcögés, de azt még hosszabbá és
zavarosabbá is teszi? Minek a németesen szószaporító "lehet fogadni",
amikor a ragozó nyelv szellemének megfelelőbb és rövidebb is:
fogadhatni. Minek a -ből és -ból rag kétszer, mikor egyszer is elég?
Világos: A német nem ragozó, hanem elővető nyelv és az aus = -ből szót
a főnév elé teszi, azért a német anyanyelvű úságírónak nem volt elég,
hogy a -ból rag ott van a szempont főnév után, hanem mégegyszer,
fölöslegesen, de német nyelvérzék szerint, eléje is oda tette. De
ennek következtében a németes újságírónyelvészet ma már általánossá
válott, a magyar nyelv károsítására és hosszadalmasítására!

Más példa:

"Ezt a templomot annak a Mohamed szultánnak az anyja építette, akitől
Magyarországot visszafoglalták a császári hadak."

Helyesen:

"E templomot azon Mohamed szultán anyja építette akitől Magyarországot
visszafoglalták a császári hadak." (16 szó helyet csak 13, és
fölösleges -nak -ok nélkül. Miért akarnók nyelvünkből mindenáron
kiküszöbölni a sima, kellemes hangzású és rövidebb azon, ezen szókat
és helyébe tenni a csúnyább és hosszabb annak a, ennek a pótlékokat?

Más mondat:

"A saját szemével láthatja, hogy a mi országunk ma a nyugati
országoktól semmiben sem különbözik."

Helyes így volna:

"Saját szemével láthatja, hogy országunk ma a nyugati országoktól
semmiben sem különbözik. " (15 helyett 12 szó)

Minek a mi, mikor hiszen ezesetben az -unk azt teljesen fölöslegessé
teszi? Csakis azért, mert a német nyelvérzék azt így kívánja: unser
Land. Mert a német elővető nyelv, holott a magyar utóvető, vagyis
ragozó. (Von meinen Vater = Atyámtól, azaz: atya-enyém-tőle.)

Elég jó németséggel fogalmazott a következő mondat is:

"Azok az elemek, amelyek ragaszkodnak a régi hithez és az ősi
hagyományokhoz, nem okoztak nehézségeket ennek a reformmunkának a
végrehajtásánál."

Minő nehézkes és hosszadalmas döcögés, akár csak maga a német nyelv!
Holott mily fenségesen egyszerű, rövid, sima és kellemes hangzású az
alábbi tiszta magyarsággal fogalmazott mondat:

"A régi hithez és ősi hagyományokhoz ragaszkodó elemek e reformmunka
végrehajtásánál nehézséget nem okoztak. "

22 szó helyett csak 14! Vagyis nyolccal kevesebb. Mennyi pénz, munka
és anyagmegtakarítás és emelett szebb, kellemesebb hangzás és
világosabb értelem. Csakhogy, sajnos, újságírónak erről hiába beszél
az ember. Cikkeit ezek hosszasága szerint fizetik, érdeke tehát a
szószaporítás. Német anyanyelvű sváb, vagy zsidó újságíró mit törődik
azzal, hogy így a magyar nyelvet rontja. Sőt, ha sovinista, annál
inkább teszi. 100 évvel ezelőtt ezen újságíró nyelvezetet Mezzofanti
még nem ismerte!

Más példák:

"Ebben a házban lakom." Vagy: "Ennek a háznak az ára ezer pengő. "

De magyarul: "E házban lakom." Vagy: " E ház ára ezer pengő. "

Más példák:

"Miután ezt a kérdést megfejtette, a kutatást abbahagyta." (Magyarul:
"E kérdést megfejtvén stb.")

Ez is mintha magyar szavakkal, de németül volna mondva! Ha tehát
Nyelvünkre nem vigyázunk, ez előbb-utóbb oda ROMLAND (és nem " fog
romlani!"), ahol a német nyelv van.

Lássuk csak az ezredévelőtti (tizedév, századév, ezredév, milliomodév
a helyes, nem évtized, évszázad stb. mert utóbbi: germanizmus:
Jahrhuedert, Jahrtausend.) magyar nyelvet: Az alábbi mondatot a
"Halotti Beszéd"-ből, annak nyelvezete szerint, de mai kiejtésre
átírva teszem ide:

"Szeretett barátim, imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit Úr e
napon e hamis világól mente."

Újságírói nyelven:

"Szeretett barátaim, imádkozzunk ennek a szegény embernek a lelkéért,
akit az Úr ezen a napon ebből a hamis világból kimentett."

Vagyis 15 szó helyett nemcsakhogy 20 szó, hanem még fölösleges
toldalékok egész tömege. Minek a -ből és -ból kétszer? És mily
szerkezeti tökély, hogy nem mondja ki-, mivel, hiszen, ha mondotta,
hogy világból, akkor a ki- már fölösleges.

De, hiszen nem is kell 1000 évvel visszamennünk. Még Mikes Kelemen is,
csak nehány századdal ezelőtt így írt:

Egyedül hallgatom tenger mormolását,

Tenger vize fölött futó szél zúgását.

Egyedül, egyedül, a bújdosók közül....

Nem pedig:

Egyedül hallgatom a tengernek a mormolását,

A tengernek a vize fölött futó szélnek a zúgását.

De nemcsak rövidségét illetőleg van a magyar nyelv az árja nyelvek
fölött óriási fölényben, föltéve, hogy helyesen beszéljük, hanem
hangzásában is. Eléggé ismeretes, hogy például a
mássalhangzótorlódásokat a magyar nyelv nem tűri, mivel ezek a fülnek
kellemetlenek és hogy különösen népünk embere, amíg veleszületett
természetes szépérzékét idegen hatások meg nem rontották, az idegenből
átvett mássalhangzótorlódásos szavakat magánhangzók hozzáadásával
igyekszik kellemesebb hangzásúakká tenni. Például népünknél régebben
Stefan még Istefán volt, ma irodalmilag már István lett. Továbbá a
szláv krst nálunk kereszt lett, a latinból származó, de a németből
átvett Stall nálunk istálló. Az olyan durva és recsegő szavak pedig,
amilyen a német sprechen, Spritzkrapfen, Strickstrumpf, avagy a
köpködésszerűen hangzó Pfarrer, Pfosten, Pfau, Pfaff a magyarban
teljes lehetetlenségek. Ugyanígy lehetetlenségek a magánhangzótlan
szláv szavak mint krst, vrst, čvrst, krv avagy a több mássalhangzóval
kezdődőek mint srpski, sklad, prvi, drsko stb. Vagyis ily
keményhangzású szavak a magyarban nem léteznek. Mi több, a szép
hangzása miatt annyit dicsért olasz nyelv is bővelkedik az ily durva
hangzású szavakban mint straccio, strofinare, sdrucciolare, spruzzo
(olvassad: sztracscso, sztrofináre, zdruccsoláre, szprucco = rongy,
dörzsölni, csúszni, föccsenés), amilyenek a magyarban lehetetlenek,
mivel egyetlen magyar szó sem kezdődhet két mássalhangzóval, nemhogy
hárommal, például úgy hogy: zdr- ! Ezért az olyan durvahangzású
szavakat, mint drága vagy spriccel, idegen szavakul azonnal
fölismerünk. Van azonban nyelvünknek még más szépsége is, például a
sok ő és ü -- habár ismét irodalmi nyelvünk sok ö helyett
következetesen e hangot használ, növelve ezáltal a sok e szépséghibát!
Például fölment helyett: felment, kertmögött helyett: kertmegett stb.
De növeli a szépséget változatosságával az a és á, valamint az e és é
közötti külömbség is, mind amely hangok hiánya számos árja nyelvet,
például éppen az olaszt is, egyhangúvá (monotonná) teszi. Az olasznak
is csak 5 magánhangzója van a mi 14 magánhangzókkal szemben! Még
egyhangúbbá tesz némely nyelvet az, hogy belőle nem csak az ö és ü
hiányozik, hanem a hosszú mássalhangzók is, mint például a
szerb-horvátban, holott éppen ebben a magyar nyelv különösen gazdag,
például: eddig, meddig, villan, ellenséggel, pillanattal stb. Viszont
nincsenek meg a magyarban a mély torokhangok, sem az oron át ejtendők,
amelyek közül az elsők különösen az oláh nyelvet, utóbbiak pedig a
franciát éktelenítik el, de megvannak a mély torokhangok például a
stíriai német tájszólásban is. Mi több, kerüli a magyar nyelv még az
olyan kemény hangzású mássalhangzókat is, amilyen például a dzs, amely
a magyarban gy hanggá lágyul. Például a szláv Dzsurkovics név is a
magyarban Gyurkovics, az olasz Giorgio (ejtsed Dzsordzso) is György-re
változik. Érdemes fölhoznom a következő esetet: Egy társaságban szó
volt arról, hogy az ö és ü hiánya némely nyelvet mily egyhangúvá tesz.
Ezt megtoldóttam azzal, hogy hiszen ez még nem is minden, mert vegyük
csak a magyar kettő szót. Ennek a magyarban 26 olyan változtatását
tehetjük meg, amelyeknek például a szerb-horvát nyelvben az egyetlen
kete felelhet csak meg, mivel e nyelvben nemcsak ö, ü nincsen de a-á
és e-é közötti különbség sincsen, de ezenkívül még hosszú
mássalhangzók sincsenek. Mivel a társaságban kívülem más magyar nem
volt, a 26 változtatást megkülönböztethetlennek mondották. Leírtam
tehát a 26 lehető változatot:



kettő                 kéte            kéttö

kető                  kőttő          kőté

kete                   kétté           köté

kette                  ketté           kőtté

köte                  kété            kötő

kötte                 kétő            köttő

kőtte                 kéttő           kőtő

keté                   kétö



Megmutattam ezt a mellettem ülő horvát ismerősömnek, azután behívattam
feleségemet, aki nem tudta miről van szó, leültettem velem szembe,
papirost, ceruzát adtam kezébe s mondottam, írná le pontosan amit most
bemondok neki a nálam levő papírról. Mikor készen voltunk, odaadtam
mindkét papirost ismerősömnek, hasonlítaná össze. Látta, hogy a kettő
között semmi eltérés nincsen, mire csodálkozva mondotta, hogyhát ez
miképen lehetséges, mikor hiszen ő nem hallott semmi egyebet csak:
kete, kete, kete....

Felelém: Ez úgy lehetséges, hogy a mi kiejtésünk, hallásunk és
helyesírásunk annyira kifinomult, hogy ezt lehetségessé, sőt magától
értetődővé teszi.

Említettem föntebb a magyar nyelv nagy szógazdagságát. Erről szótárak
segítségével könnyen meggyőződhetünk, ha elég sok nyelvet ismerünk
ahhoz, hogy az illető nyelvben lévő idegen szavakat fölismerhessük. A
görög nyelvet itt nem vehetjük figyelembe, mivel a görög műveltség
legnagyobb részt a félszigetükön élt görögelőtti ősműveltségből,
nagyrészt pedig a föniciaiaktól származott, amiértis a görög nyelv is
bizonyára telve e nemgörög népektől vett szavakkal, de hogy ezek
melyek, megállapítani bajos. Ugyanez okból nem vehetjük figyelembe a
latin nyelvet sem, mivel a római műveltség felében az etruszkoktól,
felében a görögöktől származott. Hogy a latinban sok a görög szó,
tudjuk, de hogy mennyi az etruszk szó, megállapítani szintén bajos. Az
olaszt, franciát, spanyolt szintén nem számíthatjuk, mert hiszen ezek
szóanyaga a latintól alig különbözik. Éppen nem számít az angol nyelv,
mivel ennek bár alapja germán, de szavai nagy többsége görög, latin,
francia eredetű. Ellenben számításba jöhetnek a német és szláv
nyelvek. Mivel pedig ezek már körülbelül egy ezredéve irodalmilag
ápolt nyelvek, azt várhatnónk, hogy ezek szóanyaga a magyarnál
gazdagabb, holott a valóság az, hogy az egy ezredéve folytonosan
elnyomott magyar nyelvé a gazdagabb. Alább láthatjuk, hogy ami az
idegen szavakat illeti, ebben a német nyelv sem áll sokkal jobban az
angolnál. Például:

Artillerie (francia) = tűzérség.

Atom (görög) = parány. De e magyar szó a görögnél is jobb, mivel az
atom szó oszthatatlant jelent, holott a parány is osztható. E magyar
szó rokon a török para szóval, amely kicsiséget jelent.

Arithmetik (görög) = számtam.

Analisiren (görög) = boncolni.

Argument (latin) = érv.

Absolutismus (latin) = önkényuralom.

Arzt (latin: archiater) = orvos.

Construction (latin) = szerkezet.

Celle (latin) = sejt.

Cavallerie (francia) = lovasság. De a lovagiasságnak is csak ugyane
szava van, pedig ez egészen más valami!

Chemie (egyiptomi eredetű, de a latinból vett szó) = vegytan.

Culture (latin) = műveltség.

Capillarvenem (két latin szó) = hajszálerek.

Citat (latin) = idézet.

Discussion (latin) = vita.

Elektricitet (görög) = villany.

Elektrische Centrale (görög, latin) = villanyközpont.

Exemplar (latin) = példány

Existenz (latin) = lét.

Fenster (latin fenestra) = ablak.

Familie (latin) = calád.

Genius (latin) = nemtő.

Genie (latin) = lángész.

Generation (latin) = nemzedék.

Geographie (görög) = földrajz.

Gravitation (latin) = nehézkedés.

Immagination (latin) = képzelet.

Industrie (latin) = ipar.

Interesse (latin) = érdek.

Interessant (latin) = érdekes.

Infanterie (francia) = gyalogság.

Individuum (latin) = személy.

Idee (görög) = eszme.

Ideal (görög) = eszmény.

Karakter vagy Character (görög) jelleg és jellem. Habár e kettő között
igen nagy különbség van, mert a jellem szellemi tulajdonságokra
vonatkozik a jelleg pedig csak anyagi vagy testi sajátságokra, mégis
ezt csak a magyar nyelv különbözteti meg. Sőt például az olasz
nyelvnek még a betűre sincsen szava s ezt is a "carattere" szóval
nevezi meg. Igaz, használja erre a "letterra" szót is, de ez meg
tulajdonképpen levelet jelen.

Kirugie vagy Chirurgie (görög) = sebészet.

Literatur (latin) = irodalom.

(A három oldalnyi eredeti felsorolásból helyszűke miatt most csak e
néhány példát hozom.)



Szaporíthanónk e szójegyzéket százakra menően, de elég ennyi is, hogy
állításom helyes voltáról meggyőzzön. Vannak oly dolgok is, amelyeknél
a magyar nyelv is kénytelen idegen szót használni, de ez távolról sem
áll oly mértékben, mint a legtöbb más európai nyelvben. Ha például a
német nyelvből, amelynek, amint láttuk, szerkezete is igen nehézkes és
célszerűtlen, még az idegen szavakat is elhagynók, akkor egy a mai
életben teljesen használhatatlan nyelv maradna csak. Szinte hihetetlen
az is, hogy európai nyelvekben olyan ügyefogyottságok is létezhetnek
mint például a franciában az, hogy nincsen szava a hetvenre,
nyolcvanra, kilencvenre és hogy kénytelen ezek helyett azt mondani:
hatvantíz, négyhusz, négyhúsztíz. Ugyanígy szinte hihetelen, hogy
németül nem lehet azt mondani, hogy indul, elindult, leindult, hanem
mindezt csak körülírásokkal lehet kifejezni, mint például leindult
helyett: Es hat begonnen hinunterzu zu gehen.

És miért nem tanították mindezt így még a magyar iskolákban sem?
Azért, mert a leigázott magyarságnak sohasem volt szabad igazi magyar
kormányának lennie. A minisztereket, főkép magyarországi betelepített
németeket, a császár nevezte ki. A rejtett cél mindig a magyarság
öntudata aláásása volt, mert hiszen öntudatos nemzetet nehéz igában
tartani. Miért nem volt lehetséges Magyarországon például Tacitus
római történetíró "Germania"-ját teljes egészében megkapni, sem
latinul sem magyar fordításban? Azért, mert Tacitus a germánokról
nagyon nemszép dolgokat is megírt, amiértis az osztrák hatalomnak
gondja volt rá, hogy Tacitus e műve ne forogjon a magyarság kezén.
Birtokomban van azonban egy magyar iskolai tankönyv, amely Tacitus e
művét is ismerteti, csakhogy ebből minden, ami a germánoknak nem válik
dicséretére, gondosan kihagyva, ami azonban kedvező, az nagyon
kiemelve. Ami tehát: hamisítás. Megkaptam azonban Tacitust teljes
egészében, eredeti latin szöveggel, de olaszországi kiadásban. Ebben
ilyenek is találhatók: Egyik istenségüknek emberáldozatokat szoktak
bemutatni. Nehéz őket szántásra-vetésre bírni, sőt gyöngének, lustának
tartják azt, aki munkával szerezi meg, amit vérrel is megszerezhetne.
Házaikat durvánhagyott faanyagból építik, távol minden szépségtől vagy
jóízléstől. Földbevájt lukakban is laknak. Palástot viselnek, amelyet
fibulával, avagy valamilyen tüskével erősítenek meg, egyébként
mezítelenek. Egész nap a tűz mellett henyélnek. A gyermekek piszkosan
és mezítelenül nőnek föl. Éjjel-nappal egyfolytában inni náluk nem
kifogásolandó dolog. A részegek gyakori összezördülései pedig rendesen
sebesüléssel vagy öldökléssel végződnek. Gyümölcsfákat nem ültetnek.
Nagytestűek, vad tekintetű kék szemük van és vöröshajúak. Munkára nem,
csak erőszakra képesek. Ahogy tehát Tacitus leírja a germánokat:
ráismerhetünk úgy a testi, mint a szellemi tulajdonságaiban az északi
fajra.

Ami a szláv nyelveket illeti, ezekben kevesebb a latin, elég sok a
görög, de igen sok a magyar, finn-ugor és török-tatár eredetű szó.
Mindezzel szemben a magyar nyelv nagy szóbőségét, ezredéves
elnyomatása dacára is, az egyszerű földműves nép szellemi
fejlettségének, másrészt a műveltebb osztály öntudatos
nyelvművelésének is köszönheti, amely utóbbi dolog azonban, sajnos,
éppen a legutóbbi 50 esztendőben elhanyatlott. Fölemlítem itt Herman
Ottó azon megállapítását, hogy míg az egyszerű angol, német és norvég
halászok szellemi élete oly tompa, hogy egész életükön át nehány száz
szónál többet nem ismernek, és nem is használnak, addig a magyar nép
egyszerű halászainak a csak kizárólag magára a halászatra vonatkozó
szavai száma is ezt messze meghaladja, nem is számítva a mindennapi
élet egyéb szavait. Ez így van nálunk még az írni-olvasni nem tudóknál
is, akik szókészlete nehány ezer. Márpedig egy nép igazi,
veleszületett szellemi színvonalát éppen az iskolázatlanokból
ítélhetni meg a legmérvadóbban.

Nyelvünk szóbőségét illetőleg csak néhány példa:

Győzelem -- diadal. Előbbi bármily győzelemre vonatkozhat, utóbbi csak
dicsőségesre.

Ritka -- gyér. Előbbi ürességben előforduló, itt-ott levő valamit
jelent. Utóbbi másnemű dolgok között itt-ott előforduló valamit.

Találni -- lelni. Előbbi: keresve találni. Utóbbi: keresetlen,
véletlenül valamit lelni.

Hogy irodalmi nyelvünk ezeket ma összezavarja, valamint sok mást is,
ez éppen az említett hanyatlás következménye.

Kevés nyelv tudja a következőket is egymástól megkülönböztetni, mint:

Testvér, fivér, nővér, bátya, néne, öcse, hug.

Ismeretes, hogy a német nyelvnek nincsen a családra szava. A Familie
szó ugyanis latin. Aminek oka az, hogy náluk nem létezett, csak Sippe,
azaz olyan család, amelyben több férfi, több nővel élt közösségben.
Viszont tény, hogy az olyan nőt aki más Sippe-beli férfivel közösült,
megölték, de mindegy volt, hogy a nő az illető férfit akarta-e vagy
nem, kivételt csak az képezett, ha a nőt eladták és így ez már nem
tartozott többé hozzájuk.

A németben nincsen megkülönböztetve a nép a nemzettől, amiértis nemzet
értelemmel a franciából átvett Nation szót használják. (A nemzet
azonos eredetű és nyelvű emberekből áll, a nép különböző eredetű
emberekből is állhat.) Úgyszintén nem különbözteti meg sem a német sem
a legtöbb nyelv a szeretet-et a szerelem-től, holott a nemi alapon
álló szerelem és a hazaszeretet, szülők, gyermekek iránti, vagy a
művészet, avagy zene iránti szeretet között óriási különbség van.

Még csak egy példa: A magyarban az öreg szó csak emberre vonatkozhat
(eltekintve attól, hogy a mai újságírónyelvezet milyen zavarodott), a
vén szó vonatkozhat emberre, állatra, növényre, de nem tárgyra, sem
időre, a régi szó ellenben csak tárgyra és időre, kivéve, ha régi
időben élt emberről, állatról, növényről van szó, amelyek azonban
öregek, fiatalok is lehettek. De ezen öreg, vén és régi szavunkon
kívül van még ó és ős, összesen tehát öt, valamint még ezek sok
származéka, mint öreges, elöregedett, vénült, vénséges, vénhedett,
kivénült, régies, réges-régi, ódon, ósdi, avult, avatag, elavult,
kiavult, ősi, ősies. Mindamivel szemben a németben csak alt és ur szó
van, és ezek alig nehány származéka, úgyhogy már az ó, ódon szavaink
helyett is a latin-olasz antik szót kénytelen használni, amelyet
aztán, minden szükség nélkül a mi újságírónyelvezetünk is átvett.
Viszont a szlávban csak az egy staro szó és ennek nehány származéka
van.

Fölemlítendő még a következő, szintén igen fontos dolog is:

Mentül régibb egy nép műveltségi élete, annál fejlettebbek nyelvében
az udvariassági szavak, kifejezések, szólások. Ezekben csak az ősrégi
műveltségű kínai oly gazdag, mint a magyar. Nem számítandó azonban a
hatalmasokkali beszéd, mert itt erőltetett kényszer van jelen, hanem
számítanak a benső, családi életben használatos szavak, mert itt a
tiszteleten kívül a szeretet is kifejeződik. Árja gyermek, például,
így szól anyjához: Schau, Mutter!, illetve: Gledaj majkol!. Ami annyit
tesz: Nézzed, anya! A magyar nép egyszerű gyermeke azonban, ahol durva
idegen hatás még nem érte, ugyanezt így mondja: Nézze, kend,
édesanyám! Vagyis szülőjéhez harmadik személyben szól, kend szó a
kegyelmed rövidítése. Ebben tehát a szeretet és a tisztelet egyaránt
kifejeződik. Nemmagyar szinte el sem tudja képzelni hogy ilyen szépen
is beszélhetni. Németül ugyanez így hangzana: Meine gnadige süsse
Mutter soll schauen. Hogy aztán a magyarban ez mégsem ily hosszú, ez
ismét a magyar nyelvszerkezet tökélyének köszönhető. Mégis még a
következőt is hallottam: A parasztgyermek így szólott: Nézze csak
kend, édesanyám! Mire az apa rászólott: Hallod-e te! Édesanyádnak ne
parancsolgassál. Csodálkozva mondottam, hogy hát milyen szépen
mondotta. De az apa így felelt: De nem úgy kell mondania: Nézze csak
kend, hanem úgy hogy: Nézné csak kend. Akkor vettem észre, nézze:
parancs, de nézné: kérelem.

Műveletlen népek csak az egy te megszólítást ismerik. A magyarban van,
te, maga, ön és a már említett kend, a kegyelmedből származólag, de
amelyet még kegyed-nek is mondhatjuk. A fönti, a mindennapi családi
életbeni udvariassági szólásokhoz hasonlóakat csak a többezeréves
műveltségű kínai nép ismer.

A magyar családban, régebben asszony a férjét nem szólíthatta nevén
így: Gyere ide, János! Hanem csak így: Jöjjön ide kend, édes uram!
Vagyis tisztelet de egyúttal szeretet hangján is. Bár szólíthatta
nevén is de csak akkor ha távolabbról kellet hívnia. Nejét a férfi
tegezte, nevén is szólította, de őt mások előtt feleségének mondotta.
Amiben kifejeződött, hogy bár ő, a férfi az úr, de azért feleségét
mégis önmagával egyenértékűnek, egyenrangúnak tartja, vagyis önmaga
felének. Nevén szólította, de nem úgy hogy: Mariska! Hanem: Mariskám!,
amiben gyöngédség is kifejeződött. Ellenben ha csak úgy szólította
hogy: Mariska!, ez már azt jelentette, hogy haragszik valamiért.
Szüleit gyermek nem tegezhette és csak édesapám, édesanyám-nak
nevezhette. A szülők gyermekeiket tegezték, nevükön szólították, de
többnyire úgy, hogy: Édes fiam, édes lányom!

Mindez, sajnos, magyar urak között már régen nincsen így, illetve már
régóta durvább idegen szokásokat utánoznak és ezeket tartják
"uriasabbnak", a nép pedig, természetesen mindinkább az "úri"
szokásokat utánozza, holott ezzel éppen a barbár szokásokhoz tér
vissza. Mégis, még ma is a magyar, ha "finomságot" akar tanulni, akkor
a magyar "paraszt"-tól tanulhat; éppen megfordítva, mint más népeknél.
Mind ebből azonban még az is következik, hogy a magyarnak valamikor a
mainál magasabb szellemi műveltsége kellett legyen, amelynek
hagyományai azonban a mai, technikailag magas, de szellemileg sokkal
alacsonyabb, durvább gépműveltség hatása, valamint leigázottságunk
következményeként mindinkább elvesznek. Habár, ha mindennek teljes
tudatára ébrednénk, e pusztulást megakadályozhatnók. Egykor létezett
magas műveltségünknek, nyelvünkön kívül, bizonyítéka még az is, hogy
kereszténységre térésünk előtt is saját írásunk volt, a rovás-írás,
holott, amint mondottam, a legtöbb európai nép csak kereszténységre
térése után tanult meg írni-olvasni, míg a magyarság, ellenkezőleg,
saját írását csak kereszténységre térése után kezdte elhagyni,
fölcserélvén ezt a latinbetűs írással, habár, dacára annak, hogy az
Egyház ez írását, a "pogányság" maradványaként, üldözte, mégis e
rovás-írás a székelységnél csak 200 vagy 250 évvel ezelőtt veszett ki
teljesen. Az újabb elmélet szerint ugyanis a magyarság egyáltalán nem
jött Ázsiából, hanem ősrégi európai nép, valamint hogy Árpád és
honfoglalói egy, régebben a mai Dél-Oroszország területére (nem
Ázsiába!) kivándorolt törzsünk voltak, akik kint nyelvileg
eltörökösödtek volt.


Azt kell azonban kérdeznünk, hogy mikor volt hát e sejtett
ősműveltségünk? Közvetlen a kereszténységet megelőző századokban nem
bizonyára, mert erről minden elnyomatásunk dacára is tudnánk valamit.
A rómaiak korából származó ábrázolatokból (például a Traján oszlopon)
következtethetőleg, őseink akkor is a germánoknál valamivel
műveltebbek lehettek, mert a sisakos, pikkelypáncélos jászok is
például, a germánoknál sokkal különbeknek vannak föltüntetve. És
valóban: a rómaiak, habár Germániát, a Dunántúlt, a Délvidéket,
valamint még Erdélyt is meghódították, de a Duna-Tisza közét, vagyis a
jászok földét, leigázni sohasem bírták, úgyhogy a jászok, akiket a
rómaiak jasigi, jasi és joni néven neveztek, mindvégig ott éltek,
három oldalról az óriási római birodalom által körülvéve de szabadon,
és velük a rómaiak végül is szövetséget kötöttek. Mégis, ha itten
akkoriban igazán magas műveltség létezett volna, erről az újabb
időkbeli politikai hátterű eltűntetések és hamisítások dacára is,
valami ismeretes lehetne. Vagyis ősműveltségünk még sokkal régibb
időkben kellett virágozzon, habár utóbb elhanyatlott. És ezt igazolják
is a magyarországi őskori leletek nagy mennyisége és kiváló minősége,
különösen az Új-Kőkorszak és a Bronzkor leletei, amelyek a
leghatározottabban arról tanúskodnak, hogy azon időkben Európában
sehol sem létezett ily magas műveltség, amelyet a német tudósok, mint
például Schwantes és Weinert, Dunaműveltségnek, Középduna-műveltségnek
(Donaucivilisation, Mittlere-Donaucivilisation) neveznek. De ugyanezt
igazolják a régi görögök mondái is, amelyek szerint ők műveltségüket,
valamint Apollon és Artemisz istenségeik tiszteletét, a
hyperboreuszoktól (északdunántúliaktól), azaz egy az északi
hegységeken (a Balkán hegységein) túli boldog, termékeny országban élő
(Magyarország mindig termékenységéről volt híres) szkytha néptől
örökölték. Mivel ugyanis a görögök ez országot mindig az Isztrosz,
vagyis a Duna folyóval kapcsolatban emlegetik, ebből is kétségtelenné
válik, hogy e föld nem volt más, mint Magyarország. A görög hagyomány
szerint e nép igen művelt volt, de bűnt, háborút, öldöklést sem
betegséget nem ismert, békésen élt, náluk az emberek több száz évig
éltek, amiután az életet már únva, csöndesen, fájdalom nélkül haltak
meg. De azt is regélték még a görögök, hogy Héraklesz istenségük, akit
pedig ők, különösen az Egei-Tenger szigetein, valamint a föniciaiak is
még Makar és Magar néven is neveztek (Lássad: Movers: "Die Phőnicier."
II. kötet. 415-428. oldal.), az aranyagancsú "kerinai szarvast" űzve,
eljutott a hyperboreusok földére, ahol Artemisz istennővel
szerelemben, a szkythák őseit nemzette. Ami hiszen nemzetalapítás,
ugyanúgy, mint a mi Csodaszarvas-regénkben. Ha pedig tudjuk, hogy
Héraklesznek ikertestvére is volt, Iphiklesz más nevén Kaun, akkor e
mondában okvetlen a mi Magor és Hunor nevű, a Csodaszarvast űző, egy
gyönyörű szigeten (a Csallóköz) tündérlányokra akadó és ezekkel a
magyarok és hunok őseit nemző regebeli ősatyáinkra, illetve a róluk
szóló regénkre kell ismernünk.

Magyar Adorján.

*

Búcsúzóul néhány Magyar Adorján idézetet hozok, melyekben egész
életének tapasztalata, tervei, s mindenek előtt hazaszeretete
tükröződik, számunkra iránymutató lehet:

"Műveltség csak letelepedett élet adta békés körülmények között lehetséges"

"Minden műveltségi termék saját eredete helyén marad fenn legtovább."

"Őseink tudását csak saját ismereteink határáig tudjuk felfogni."

 "...ismét és ismét azt is észre kell vegyük, meg kell állapítsuk,
hogy a magyar nyelv a Természetnek, a természeti valóságoknak
csodálatos kifejeződése, hangokbani tükörképe, ami a jövőben még sok
kutatáshoz képezhet alapot." (Az ősműveltség kézirata: 2744. old.)


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hozzászólások  

 
+2 # kubi 2013-03-08 12:44
Nagyon köszönöm, hogy felraktátok!!!R emélem, minél többen elolvassák!
Válasz | Válasz idézettel | Idézet
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!