fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Történelem

III. Az emberélet szentsége

Születés

A régi ember az életét Isten ajándékának tartotta. Szertartásokkal, mélységes emberi meghatottsággal ünnepelte annak titokzatos fordulóit. Az átváltozásokhoz segítséget, áldást Istentől várt, kért és kapott.
A szülőasszony ágyát valamikor „boldogasszonyágyá”-nak nevezték, mert az áldott állapotban lévő nők védőasszonya Nagy- vagy Szülőboldogasszony volt: ő adott a gyermeknek életet, segítette az anyát „nehéz óráján”, s védte mindkettőt a gonosz ellen. Szerepét szülés után lánya, Boldogasszony vette át, akinek két angyal segített (az egyik az anyát, a másik a gyermeket őrizte). Később a Nagyboldogasszony Szent Annává, leánya pedig Szűz Máriává változott át. A magtalan és terhes asszony Szent Annához imádkozik. A meddő szegedi asszonyok még a század elején is „Kilenckeddöt” szoktak – Kedasszony (Szent Anna) – a tizediket pedig ura, Joachim tiszteletére böjtölni. Szent Anna a szülés pillanatáig őrzi a vajúdó asszonyt utána Szűz Mária a védelem, a gyermekágyas anya az ő szobra előtt éget gyertyát, s az ő képét tartja az ágyában; s Boldogasszony nappal őrködik, éjszaka pedig virraszt a gyermek és anya fölött.
A régi ember tudta, hogy a gyermek Isten akaratából születik, az új élet óhajtója és fogadója pedig a nő, s ő a hordozója is, tőle függ és általa befolyásolható a gyermek testi és lelki egészsége, külseje és természete, s jövendő sorsa is. Éppen ezért csak rá vonatkozott minden varázslat, tilalom és szabály, csak ő lehetett a jóslatok alapja (a jelek vagy rajta láthatók, vagy jelenlétében mutatkoztak). A varázsló cselekvéseket vagy maga a nő végezte el, a házasélet folyamán ura valamely tudós öregasszony segítségével, vagy pedig főleg a lakodalom alatt a férj női hozzátartozói.

Az áldott állapot előtt

Azt tartották a régi faluban, hogy a nő korai és bő vérzése korai és sok gyermeket jelent. Ura házában való első leülésekor bogárszemű és göndör hajú fiúgyermeket ültettek az újasszony ölébe, hogy a gyermekáldás szép legyen. (A gyermek népünknél nagy tisztességnek számított!) Néhol szégyennek tartották, ha mindjárt az első évben született gyermek, vagy ha a gyermekek gyorsan követik egymást; avagy az asszony nem akart sok gyermeket, ilyenkor titokban „lakat alatt” esküdött, esküvő alatt bezárt lakatot tartott a kezében, s azt hazaérve a kútba vetette.

Meddőség

A meddőség, ha nem varázslattal vagy mesterségesen előidézett volt azt tartották, hogy a házasfeleknek „nem passzol a vérük”; s ha már minden természetes és varázsló módot kipróbáltak a meddőség megszüntetésére, s ha a Szent Annára tett ima, böjtölés búcsú se segített, a gyermeket nagyon kívánó asszonynál nem tartották bűnnek „a más kakasának kukorékolását hallgatni”. Ószentivánon azt tartották, hogy ha a magzat után sóvárgó asszony Gyümölcsoltó Boldogasszony napján érintkezik az urával: megfogan, miképpen Szűz Mária és ő is gyermeket szül. Hitték azt is, ha a meddő asszony olyan nőnek az ingét lopja el, aki sok gyermeket szült és „valamiben kifőzi és megissza a varázsos lét”, akkor gyermeket szül.

Elvetélés, elhajtás, kora- és halvaszülött

Ha az elvetélés természetes okát nem tudták adni szégyennek szá­mított, mert az asszony kicsapongó életmódjának büntetése volt. Az elhajtást bűnnek tartották, hacsak egészségi vagy súlyos gazdasági okok nem követelték meg. (Aki el akarta hajtani a gyermekét mérlegre állt „elmérte” vagy puskaport evett.) Az elhajtás, az „angyalcsinálás” halálos véteknek számított. Azt tartották, hogy a bűnös anyát hét évenként emlékezteti tettére az „ártatlan láng”, s halála után nem kerüli el a „tüzes nyoszolyát”, s gyermekét a pokolban majd meg kell ennie. A szőregi asszonyok szerint, aki elhajtja gyermekét, a fejét meg nem eheti és azt a kötőjében hordja. … Mesélték, hogy egy asszony szaladgált éjszakának idején. Már tizenegy gyermekét megette, azaz elhajtotta. A tizenegy fej ott volt a kötőjében. A föld nem vette be testét, az ég nem fogadta lel­két, mindig csak szaladgált. Boldogasszony, a gyermekek őrzője, megbünteti azokat, kik a gyermekük életét elveszik, de az alázatosnak, a vétkét töredelmesen megbánónak meg is tud kegyelmezni.

Ikrek, torzszülöttek

Ha nem akar ikret az asszony, nem szabad kettős gyümölcsöt ennie. (Ikreket szülhet az is, aki fajtalankodik vagy elutasítja a koldust. Az ikrek születésétől a teremtett mindenek rendjével teljesen ellentétes egyformaság miatt féltek. A teremtett világban ugyanis soha, sehol semmi nem ismétlődik.) Torzszülött gyermek született, ebagos, ha kutyához vagy macskához rúgott az áldott állapotú asszony; ha paprikát ültetett, a gyermek mérges természetű lett, ha csorba edényből ivott, görbeszájút szült; ha a terhes asszony zsákra ült, „zsákostökű” fiúgyereket hozott a világra; ha olyan küszöbön lépett át, amelyen fát vágtak, akkor nyúlszájú lett a gyermeke. Ahol a fát a küszöbön aprítják, ott rendetlen a ház, s az áldott állapotút minden szórtságot vonzótól tiltották. Nem volt szabad kötelet átlépnie vagy azon átbújnia, mert akkor a köldökzsinór magzatának nyakára tekerődzik.

Másállapot

Amint az asszony másállapotát megtudta, holdtöltekor bejelentette a Szülőboldogasszonynak, vagy megsúgta valakinek, hogy a gyermeke néma ne maradjon. (Boldogasszonyt a Hold úrnőjének tartották, a Napot Jézus lakhelyének, ahonnan a földi életet irányíthatja.) Ettől kezdve a gonosz ellen ingét fonákul viselte és piros szalagot font a hajába. Állapotát – még ha szégyellte is – nem volt szabad lepleznie, vagy letagadnia, mert ettől gyermeke korán elhalt, vagy süketnéma gyermeke született. Az áldott állapotú asszonyt különös tisztelet övezte: nem illett lemosolyogni, nevetségessé tenni, nem volt szabad felingerelni, a templomban még az idősebb asszonyok is odakínálták neki a helyet. Kímélték a nehéz munkától. Ahol eddig a fiatal pár az istállóban aludt, ott az asszony ágya a házba került; az asztalnál minden ételből ő vett először. Mindenki segítségére volt, mindenki óvta. Megszaporodtak a tilalmak, a jóslások és a regulák. Nem volt szabad disznóvelőt ennie, mert a gyermeke taknyos természetű lesz, vagy egrest és szedret, mert erősen szőrös testű lenne. Az ételre, főleg a gyümölcsre való kívánságait azonnal teljesítették; ha valahova étkezéskor lépett be azonnal megkínálták, mert ha vágya ki nem elégül „elveszti péterkéjét”. Nem vették számba az állapotos asszony lopását sem. Ha tököt lopott – kopasz fia lett; ha selymes kukoricát – szép hosszú hajú lánya. Böjtölt, s fogadalmakat tett. A keddi és szombati böjtölés mellett, bajűző amulettet viselt, keresztet és Szent Antal szobrocskáját vörös zsinórral; de védte a villámsújtotta fa forgácskája, a hímzett kígyó és a kereszteletlenül elhalt gyermek csontocskája is. (A kígyó népünk hitében a küszöb, a kapu, a „bent” őrizője.) Különösen félt a megcsodálástól és a megdobástól, mert a megcsodálás okozta a torzszülötteket, a megdobálástól pedig anyajegy támad a gyermek testének megfelelő helyén; vigyázott arra, hogy testét ütés, súrlódás ne érje, hogy oda ne kapjon, mert akkor ennek nyomát is viseli a gyermek. Nem volt szabad köcsögből innia, ruhát teregetnie. A régi szőregiek szerint az ilyen asszony ne nézzen tükörbe, mert idétlen lesz a magzata. Ha a halottnál a szag miatt befogta az orrát, gyermeke sohasem érzett szagot. Nem volt szabad kovászt kevernie, gyümölcsöt befőznie, káposztát és uborkát savanyítania, keresztelésre gyermeket vinnie – mert bizonyos vonatkozásban tisztátalannak tartották. Másrészt viszont termékenyítő erőt testesített meg: a fiatal fa első gyümölcsét várandós asszonynak kellett megennie, hogy jótermő legyen a fa, a vele való első találkozás szerencsét hozott a vadásznak. Szokás volt az is, hogy a várandós ideje alatt minden pénteken böjtölt, s hogy mindenben istenfélő életet éljen. A születendő gyermek nemét – egyebek között a has állásáról jósoltak meg: ha „hegyes” volt, az fiú, ha „lapos”, leány születését várták.
Az áldott állapotú asszonyt a közösség varázsló cselekvései, imádságok és böjtök vigyázták. A vérségi és komasági rokonság asszonyai Szent Annává „váltak”; születés idején, s a születést követő időszakban pedig Szűz Máriává, hogy a legteljesebb Isten-adta asszonyi rend, a szeretet ölelje a kitüntetett asszonyt, az anyát.

Az apa szerepe a szülésnél

Amint az első fájdalmak megkezdődtek az apa a bábáért vagy „tudós” öregasszonyért sietett. A szobába csak akkor engedték be, ha az asszony fájdalmai tűrhetetlenek voltak; ilyenkor háromszor megkerülte az asszonyt és a bal lábával átlépett rajta; az asszony meg ütötte – verte, ahol érte, hogy fájdalmát reá hárítsa. S ha mindez hiába volt, templomba küldték, hogy meghúzza a nagyharangot. Némely vidéken ilyenkor ültették az „életfáját” is: körtét a fiú és almát vagy diót a lány számára – ha ezek elszáradnak, az a gyermek, majdan a felnőtt közeli halálát jelenti. A régiek szerint a fát Isten rendelte őrzőül az ember mellé, az ember és fa titokzatos kapcsolatát hitték, s azt is, hogy az életfa otthon tartja a tulajdonosát. Az ország számos vidékén a halottat életfája tövébe temették el („kertbe-temetkezés”).

Varázslatok a szülés megkönnyebbítésére

Némely helyen a szülés idejét szigorúan titkolták; az asszony még a legnagyobb fájdalmak közt is visszafojtotta a hangját, mert az illetéktelen ráolvasással megnehezítheti a szülést, vagy a gyermek halálát okozhatja. Másutt a bábával együtt megérkeztek a rokonok és szomszédasszonyok is, s biztatással bátorítottak. Közben jól befűtötték – még nyáron is – s megkezdték fájdalomcsillapító és szülést gyorsító mesterkedéseiket: le- és feljártatták a vajúdót, az ajtót rú­gatták meg vele, árkon ugratták, vályút kerültették, meg-meg- rázták, kenegették, hogy a gyermek lejjebb csússzon. Ajtót, ablakot bezártak, fokhagymával tömték be a kulcslyukat, szentelt gyertyát gyújtottak, kiabáltak, zajt csaptak, keresztforgáccsal füstöltek, szentelt vizet hintettek széjjel, a házban minden csomót feloldottak, a zárakat felnyitották, a fiókokat kihúzták, kulccsal nyomkod­ták az ágyékukat; a vajúdó pedig imádkozott és fogadalmat tett. így tartott ez mindaddig, amíg az asszony a gyerek fejét nem érezte. Az asztalt közben a karácsonyi terítővel fedték le, s közepére – rendszerint egy tálba – szentelt gyertyát helyeztek.

A szülés módja

Vidékenként másféle módon történt: állva, guggolva, ülve, fekve. Ha állva szültek fel voltak öltöztetve, s a falhoz vagy az ajtófélfához támaszkodtak; a guggolva vagy térdepelve szülő egy ingre vetkőzve a szoba sarkába vagy közepére húzódott és két felfordított szakaj­tóra vagy két zsámolyra támaszkodott, vagy asztalra borult. Legáltalánosabb az ülve szülés volt: combjukat két székre vagy zsámolyra tették, némely helyen a széket két felfordított szakajtó helyettesítette. Ritkább mód volt, hogy az asszony férje ölében ült, s a combját ennek szétterpesztett combjára helyezte. A felkészülés is a földön történt, még pedig a puszta vagy szalmával, gyékénnyel, rongyokkal leterített földön, hogy a Földanya erejét kapja a szülésre készülő. Akármilyen helyzetben is történt a szülés a bába mindig az asszony előtt ült vagy térdepelt, s a gyermeket a „kifogóruhá”-val elölről fogta meg. Átadta a család női hozzátartozójának, maga pedig az asszony gondozásához látott. Tápén a nehezen szülőt – a betlehemi istállóra gondolva – jászolba ültették, másutt az asszonyok a Nap látszólagos járásának irányában körbe járták Szülőboldogasszonyhoz imádkozva. A szülés általában a tisztaszobában történt, a ház szentképekkel, szentséges jelekkel áldott helyén.

Az apai elismerés, családba fogadás

A bába a gyermeket az apa előtt a földre terített báránybundára tette, hogy a csecsemő Jézus jóságával ismerkedjék. Az apa ölébe emelte, s a kalapját egy pillanatra a gyermek fejére borította, majd megmutatta a tűznek, amit ős-nek neveztünk, hiszen hitünk szerint Isten tűzzel, a tűzből kipattanó szikrával teremtette a világot. Régen az apa, még mezítelenül, azonnal az istállóba vitte a fiúgyermeket, s áldások elmondása közben lovára ültette. A ló a Nap állata, a. férfinak pedig a Nap útján kell járnia.

Varázsló cselekvések a gyermeken

Az asszonyok a szülés helyén, a földön fejszével keresztet húztak, a gyermeket subára fektették, arcát ujjukkal kétfelől benyomták, áthúzták a szülőingen, arcát piros almával végig simogatták, az ágy vagy asztal alá tették (az asztalt a karácsonyi terítővel, Fény-Krisztus születésének terítőjével fedték), kezéhez gazdasági szerszámokat érintettek, a fiúéhoz férfi, a leányéhoz női szerszámot. A gyermek fején lévő magzatmázat is levakarták, s gondosan eltették, mert akivel ezt majd felnőtt korában pogácsában megeteti, az oldhatatlan szerelme gyullad iránta. Majd a naptárt vizsgálták, mert a gyermek jövőjére a hét minden napjának, sőt bizonyos jeles napoknak külön is, a nap minden órájának, minden uralkodó planétának, s minden égi jelnek megvolt a maga jelentősége. Kalotaszegen a születés pillanatában tyúkot vágtak, belét az apa bonyolította ki, s minél hosszabb volt a bél, annál hosszabb életű lesz a gyermek; öreg emberekre mondták – „hosszú belet húztak neki”.

Anyajegy, köldökzsinór

A csecsemőt az anyaméhben burkoló hártyának „burok” a neve. Úgy tartják, hogy aki ebben jött világra, „burokban született”, szerencsés ember lesz. Az épségben maradt burkot megszárították, s ha hétéves korában el tudja oldani az, aki benne született, az is szerencsés ember lesz. Ha a burokba született gyermek megbetegedett, akkor fürösztő vízébe büdösbürköt tettek. Vizsgálták az anyajegyeket is, mert valamennyinek jósló jelentősége volt. A köldökzsinórt pertlivel masnira kötve eltették, s hétéves korában kibogoztatták a gyermekkel, ha ki tudta bogozni: a fiú, ügyes fúró-faragó, a leány pedig jó fonó-szövő lett. Általában rövid köldököt hagytak, s azt sarlóval vagy fejszével vágták el.

Varázsló tevékenységek az anyán

A bábáskodó vénasszony elveszi a mását, megállítja a vérzést, szüntetgeti az utófájdalmakat, próbálja megelőzni a has lelógását, s tüntetgeti a májfoltokat; hasra fekteti a szülő nőt, hasát vasdarabbal nyomogatja, ráolvas és imádkozik, Boldogasszony nevében: a kéz és láb ujjait ázatlan kendermadzaggal vagy szentelt barkával köti meg, a májfoltokat meleg méhlepénnyel keni meg, vagy az asszony első vizeletével vagy ablakpárával.

A „mása”

A mását az apával a kertbe ásatták, hogy a gyermek a házhoz mindig visszavágyjék. Termékenyítő erőt is tulajdonítottak neki, azért a trágyadombba, vagy gyümölcsfa alá ásták: ha fiúgyermeket akartak következőül, körte-, ha leányt, almafa alá.

Boldogasszonyágya

Az anyát szülés után 7-14 napig a „Boldogasszony ágyába” fektették. Az idősebb asszonyok a lelkére kötötték: „megböcsüld fiam azt a szülő ágyat, mert az olyan mintha csak a Boldogságos Szűz Mária ágyába feküdnél!” Az ágyat a keresztanya, a parasztbába vagy más hozzáértő öregasszony készítette el, s tartotta rendben a fekvés egész időszaka alatt. A gonoszt tartották vele távol, a szemverést, az igézést akadályozták meg. Piros kendőt kötöttek az ágy előtti szúnyoghálóra, fokhagymát és sót, meg „halyagmogyoróból” (hólyagmogyoróból) készült holtszemet tettek a sátorlepedő sarkaiba, kést a párna alá, fejszét, sarlót ütöttek a földbe az ágylábak mellé; de ott szerepelt mellettük az olvasó, a kereszt, a tömjén és a szenteltvíz is. Az ágyat nem volt jó a mestergerenda hosszába, s lábbal az ajtónak állítani, mert az a koporsó helye. Arccal az ablak felé feküdt az asszony. Az ágyba lépés kisebb ceremóniával, a nő Szülőboldogasszonyhoz folyamodá­sával és a bába áldásával történt. A szülés után a bába ezt szokta kérdezni az anyától: „huvá mégy?” Válasz: „a Boldogasszony ágyába!” Erre: „segítsön az Isten!” Ezt háromszor ismételték. Ettől fogva a gyermekágyasnak nem volt szabad mezítláb járnia, nehogy rontásba lépjen. Oda volt készítve a papucsa, a „Boldogasszony papucsa”. Szülés és keresztelés között régebben szenteltgyertya világított éjjel abban a házban, a szobában, ahol az asszony magzatával feküdt, úgy vélték, hogy amíg nem volt templomban, a nevéről szólítva kihívhatják a gonoszok, és belefojthatják a kútba. Az ablakon nem volt szabad kiszólni. Ha lelépett az ágyról a földre maga mellé vagy az ajtófélfába kellett szúrnia a kést, hogy a rosszak ne bántsák. A kicsit nem volt szabad az anyának a maga helyére fektetni, mert akkor meghalt. A férj kalapja szemverés ellen az ágyon feküdt. A régiek szerint a gyermekágyért nagy küzdelem folyt a „Szépasszony” és a „Boldogasszony” között. Szépasszonyt a bukott angyalok csábították el; „vördöngős” vénasszony lánya. A Boldogasszony bent őrködik a szobába, a Szépasszony, pedig az ablak körül ólálkodik, készen a rontásra. A Szépasszony szellemlény, az asszonyi rend, a szeretet hiányát testesíti meg. Mindkettő azt akarja, hogy a gyermek az ő ágyában szülessen meg. Az a kisgyermek, aki leesik és megüti magát: „a Szépasszony kötőjibe esik.” Napáldozat után nem jó a gyermek vizét, meg a mosogatólevet kiönteni, mert a Szépasszony odatartja a tálját meg a kötőjét. A Boldogasszony ágyába meghalt asszony, bármilyen bűnös is volt egyébként, az öregek hite szerint azonnal üdvösségre jut. A Boldogasszony ágyát nem szabad „fékető” (fejkötő) nélkül feküdni, mert Mária is mindig hordott fejkötőt. A fejkötő régebben a tisztes asszonyi állapot címere volt. (Szőregi monda szerint: Mária nagycsütörtökön mosta a fejét, amikor Mária Magdolna jött hozzá a hírrel, hogy Jézust elfogták. Be sem kötötte a fejét, csak szaladt, erdőkön át. A haja megakadt az ágban, attól kezdve mindig fején volt a főkötő.) Tápén az asszony a Boldogasszony ágyát csupasz szalmán feküdte három napon át, mert a kis Jézus is szalmán született.

Halvaszületett, kereszteletlenül meghalt gyermek

A régiek nemcsak emberi csapásnak, hanem Isten büntetésének is érezték, ha a gyermek halva született, vagy kereszteletlenül halt meg. Ez utóbbiak „bolygógyerök” volt a szőregi neve; az elvetélt magzatnak máig „üszög, üszögyerök” neve járja. A koraszülött, másként „idétlen” gyermekről a verbiciaiak azt tartották, hogy amikor az emberiség kipusztul, az idétlen gyermekek talpra állnak, és övék lesz a világ. Alsóvárosi történet, hogy egy helyen valamikor koraszülöttet temettek el a kamrába. Minden áldott éjszaka csörömpölt, megnyomta a ház lakóit, a maradékot megette. A keresztségre váró újszülöttnek „Nemtudomka”, néha „Pogányka” a neve, hogy a gonoszok ne tudják a nevén szólítva megrontani. Anyja régebben nem szoptatta, ezért is siettek a keresztelővel. Tápén azt tartották, hogy az újszülöttnek karácsony böjtjére nem szabad kereszteletlenül maradnia. A kereszteletlen gyermeket nem szabad magára hagyni, mert a gonosz vagy a „Szépasszony” és társai „váltott” gyerekkel cserélik ki, vagy pedig megdarabolják az arcát. Hogy mindez meg ne történjék: olvasót kötnek a pólyára, felállítják a söprűt, keresztet vágnak vagy jelölnek a bölcsőre, a macskát meg becsukják hozzá, hogy a kisded egy percre se maradjon egyedül. A régiek hitében a macska (amely a keleti állatövi rendszerben a nyúllal együtt a Szűz időszak jelölője) és a magzat, illetve a csecsemő között titokzatos kapcsolat valósul. (A magzat és a csecsemő a szűzség testesítője!) Ha gyanakodtak, hogy az anya magzatát a gonoszok kicserélték, akkor próbára tették a váltott gyermeket. A szőregiek elbeszélésében, amikor a váltott gyerek sokáig nem tudott szólni, sem járni csak a feje nőtt, vettek neki új bögrét, új kanalat, mert mindig tejre volt éhes. A bögrének kicsinek, a kanálnak pedig nagynak kellett lennie. (Hm, hm, hm! Nagy kalán, kis bögre, / Hogy köll önni belüle? – mondogatta.) Mindjárt tudták, hogy váltott, és akkor sütőlapátra fektették. A régi hit szerint ilyenkor a boszorkányok ijedtükbe a magukét elviszik, és az anyjáét teszik a helyére.
A kereszteletlenül elhalt vagy halvaszületett gyermekről azt tartották, hogy minden esztendőben fölsír: kéri a keresztséget. Aki meghallja, egy rézpénz darabot kell a hang irányába vetnie: „én tégöd megkörösztöllek, Körösztölő Szent János nevibe!” Ilyenkor a gyermek megnyugszik és megüdvözül. A kiszomboriak ott, ahol a sírást hallják, keresztet vetnek a földre, miközben ezt mondják: „én tégöd megkörösztöllek az Atyának, Fiúnak, Szentlélök Istennek nevibe!” Korozsmául a leoldott konyhakötőt kell a földre teríteni.
A „hetedik gyerök”, a családban hetediknek született élete szerencsés lesz – a régi hit szerint, mert bűvös tudománnyal rendelkezik. Az ilyen gyermek a földbe rejtett kincset megérzi és hétéves korában föl tudja venni.

Az első fürdetés

Rendesen esővizet használnak, mert a kút vagy patakvíz érdessé tenné a gyermek bőrét. Az esővizet az ég ajándékának tartották. Néhol hideg a víz, hogy a gyermek fázós ne legyen, másutt új és kis bögrében melegítik föl, mert ha ez nagyban történne, a gyermek nagybélű lenne. Egyes vidékeken az első fürdőbe a „Háromkirályok vizéből”, a vízkeresztkor szentelt vízből szoktak önteni; élő, parázsló szenet is vetnek bele, tisztes füvet, tejet, hogy jó alvó legyen, kacsalábat, hogy jól bírja a hideget, tollat, hogy szépen írjon, cérnán két kis diót, hogy sérves ne legyen. A keresztapa ezüstpénzt ejt a teknőbe, hogy a gyermek ne lásson szükséget, s ez a pénz a bába díjazása; a fiúnál mindig több mint a leánynál. A vízbe mindig arccal lefelé teszik bele a gyermeket, hogy a gonosz meg ne lássa. Szája kimosásakor a bába ujjával „levágja” a gyermek nyelvét.
A gyermek viselkedése jövőjét mutatja meg: ha markát össze­szorítja – fukar lesz; ha elalszik – hamar meghal; vidékenként más és más effajta rokonítás található. A fiúgyermek vízébe kakast, a leányéba jércét szoktak megmártani. A fürdővizet csak nappal sza­bad kiönteni; de szombaton máskor sem öntik ki a fürdővizet, vasárnap reggelig bent „hálatják”. Kiöntéskor a teknőt lábtól fordítják a földnek, s a víz felét rendesen keresztútra öntik, másik felét boszorkányos növényre: fűzfára, bodzára, istenátkozta tüskére; vagy a fiúét körte-, a leányét almafa alá. A fürdőből a gyermeket olyan lepedőbe teszik, amelyen négy, sarkába fokhagymacikket kötöttek. (A fokhagyma a nőtermészetű szűzség, a szentelt só a férfi-természetű szűzség, a szűzi védelem megtestesítője.) Aztán inget adnak rá, mindig újat és fonákul, amazt a szegénység, emezt a gonosz ellen. Főkötőjében a gyermek nemének megegyező szamárszőrt fűznek, nyakára olvasót kerítenek, bal csuklójára piros fejtőt kötnek, nyelve alá csipetke sót dugnak; s aztán anyja mellé helyezik az ágyba, ahonnan majd csak a keresztelés után kerül bölcsőjébe.

Keresztelés

A keresztelés az ember „első szüksége”, a gyermeket Isten világába, a Mindenség fényes őrzésébe köti; amíg ez meg nem történik, a gonosz a gyermek közelébe férhet. A kereszteletlen gyermek mellett nappal is égett a mécses vagy a szentelt gyertya.

Földi- vagy „szárazkeresztelés”

Ha a gyermek satnya, halálra való, a bába, vagy a rokonság valamely női tagja azonnal elvégzi az ún. földi- vagy szárazkeresztelést, mert a kereszteletlenül elhalt gyermek sorsa és szüleinek büntetése hasonló, mint az „elhajtott” gyermeké.

Névadás

A gyermeknek mielőbb nevet kell adni, hogy „szólítani” lehessen; de amíg a gyermeket meg nem keresztelik, sohasem szólítják vagy említik a már elhatározott nevén; „picike, pogányka, nemtudomka” a megszólítása, hogy a gonosz a keresztelésig tudomást ne vehessen róla. Az első gyermeket, ha fiú, rendesen az apa, ha leány, az anya nevére keresztelik. A többi gyermek neve pedig a családi tisztelet jele: a nagy- vagy keresztszülők, valamely tekintélyesebb rokon, esetleg helybeli tekintély (tanító, pap) vagy ezek gyermekének neve. Szokásos az a név is, amely a születésnapot követi, vagy a keresztelés napjára esik. A gyermek a nevét magával hozza, A keresztnév voltaképpen a védőszent neve. A keresztnév az esztendőkörös változásrendbe, a „kerek istenfájá”-ba kötötte be a gyermeket. Népünk a régiségben kizárólag a névnapot, vagyis a védőszent ünnepét szokta megülni. A patrónust, a névadó szentet, a szülők, a legközelebbi hozzátartozók választják ki. A választásba régen a keresztelő pap is beleszólt. Ezért találkozunk népünk körében ritka keresztnevekkel. Leander, Fausztin, Pius, Wolfgang, stb.; az ilyen gyermeknek aztán a családi körben új nevet adtak, olyant, amilyent szerettek volna, s ezen szólították. Némely vidékünkön régebben a szülők keresztnevére nem igen kereszteltettek gyereket, mert úgy tartották, hogy a szülő vagy a gyermek hamar meghal, mert már van, aki a nevét viseli; korán elhalt gyermek nevét sem szívesen vá­lasztották. Sajátos névadásnak számított, ha a fiúgyereknek leánynevet adtak, hogy felnőve megmenekülhessen a katonáskodástól, de szokás volt a „történelmi” név is. A matyók például szívesen választották a Mátyás nevet, mivel Mátyás király Mezőkövesdet kiváltságokkal ruházta fel a cseh háború után, amelyben a matyók saját költségükön felfegyverzett vitézekkel segítették.

A komák

Egyházi utasítás szerint egy keresztapa és egy keresztanya szükséges, hogy a gyermek helyett ellene mondjanak az ördögnek, de régtől meg van a több komapár választásának magyar szokása; ezek száma 3-tól 30-ig változik. A komákat a szülőkhöz hasonló korúak, rendűek és vagyoni viszonyúak közül választják, mert a komaság nemcsak lelki kapcsolatot jelent (teremt!) de félig-meddig családi összetartást is hoz létre: a koma anyagi bajban kisegít, a családi ünnepségekre mindig hivatalos, együtt járnak vásárba, közös munkába, stb. A komaválasztás mindig megfontolt, mert a visszautasítás szégyen és sértés. A felkérést az apa végzi, a lánykéréshez hasonló ünnepélyességgel; a keresztelés napjának bejelentése azonban már a bába tiszte.
A „törvényes” komapár, akiket a pap az anyakönyvbe beír, mindig férj és feleség; ha a gyerek szülei már komák valahol, akkor ezt a komatársukat visszahívni kötelességük. A kis -lógós – vagy „garasoskomaság” már nincs házasfelekhez és valláshoz sem kötve, de köztük kell lennie a násznagynak, s néhol a vőlegénynek és a nyoszolyónak is. Néhol a szokás megköveteli a páratlan komákat, még ha gyerekek 12-14 évesek is, ezek a „hőskomák”, akiknek ez az első komaságuk. A kiskomák közül kerül ki az „édeskoma”, aki a gyermeket a főkoma akadályoztatása esetén a keresztvíz alá tartja. A komaságnak két tiltó szabálya van: szerelmes- vagy jegyespár nem lehet koma, mert viszonyuk hamar felbomlik; s viselős vagy havibajos asszony tisztátalansága miatt nem tarthatja keresztvíz alá a csecsemőt. A komaság nemcsak a két család között teremt „szent szövetséget”, hanem valamennyi koma között, akik ezután mindig komának szólítják és magázzák egymást, még a gyermekkomák is.
A komák rendszerint már gyermekkoruk végén kiválasztják egymást: fehérvasárnap és Szent Iván napja a „koma” és „mátka” választás alkalma, ilyenkor a nem vérségi rokonok (a lelki rokonok) között halálig tartó barátság köttetik, az egynemű serdülők között.
A komasággal a vérségi rokonság bővül, s kapuzza, alapozza az újabb vérségi kötéseket, hiszen a komaságban lévők felnőtt gyermekeiket igyekeznek a komaságban házasítani.

A főkoma-pár kötelességei

A főkoma fizeti a papot, a főkomaasszony veszi vagy készíti a keresztelőruhát. A keresztszülők keresztelés – napi viselkedése, végzett munkássága hatással van a gyermekre. Ezért nem szabad hazulról máshova, csak a keresztelésre távozniuk, mert különben a gyermek kujtorgó lenne; nem szabad hüvelyest enniük s nehéz munkát végezniük, de minden mezei és házi munkában tesznek-vesznek valamit, hogy a gyermeknek majd mindenhez legyen kedve, és mindenben ügyes legyen.

A gyermek felöltöztetése

A komaasszony jóval a keresztelés előtt megjelenik a háznál: elvesztett ereje helyett újabb erőt és egészséget kíván az anyának. Rövid reggeli után megfüröszti a kicsit, fölöltözteti a maga hozta ruhába, s fejére teszi a maga hozta főkötőt (sokhelyütt az apa alsóruhájába bugyolálják a csecsemőt). Aztán a gyerek balkarjára húrt köt (vagy piros gyöngyöt tesz, illetve fiúgyereknél halványkék, lánygyereknél rózsaszín szalagot, újabban), a pólyába sót vagy olvasót tesz, a pólyakötőbe piros fejtőt fűz. Majd karjára veszi a gyermeket, a bába ráteríti az anya menyasszonyi fátyolát, vagy a reformátusoknál az anya úrvacsorai kendőjét, néhol a színes kendők egész sokaságát, a komaasszonyok ajándékait. Ez utóbbiak a fiúk számára kékesek, a lányokéra rózsaszínűek, (mint ahogy a fiú főkötőjébe kék, a lányéba rózsaszín szalag van fűzve) – a legfelső kendő a fiúkon hosszában, a lányokon sarokra hajtott.

A keresztelő menet

A keresztelő menetben elől a főkeresztanya halad, karján a kisgyerekkel, akit a küszöb felett háromszor meghintáztat, s visszaszól: „Pogányt viszünk keresztényt (vagy báránykát) hozunk”; mire az anya kenyeret dob utánuk. Aztán a bába, aki előbb a mángorlósúlykot a gyermek fekvőhelyére illesztette, most az ajtón kilépve három marok korpát szór a sarokba, aztán a Szentháromság nevében egy-egy szál kendőrojtot ejt a pitvar ajtajába, az udvar közepé­re és az utcaajtóba. A bába után halad a lógóskomasszonyok sora. A komák a templomban várnak, s az anya sem megy velük, ő még tisztátalan, s neki a keresztelés alatt otthon takarítania, sőt néhol még meszelnie is kell. A menet szótlan, hátranézni nem szabad; óvakodnak állati ürülékre lépni, s ha hídon kell átmenniük, a gyermeket egy pillanatra a pallóra teszik, vagy meghimbálják felette. Közben vigyázzák a jósjeleket: a lóval és szopó tinóval találkozás jót, a nyerítő ló vagy ugató kutya rosszat jelent a gyerek jövendőjére.
Templomba menetkor az anyaöl természetű védelem, a legteljesebb zártság valósul meg.

A templomban

Az egyházi rendelkezések mellett még néhol ma is élnek az ősi szokások. A vízbemártás is minden népnél ősi: gonoszűző és tisztító hatású, sőt a vízbemártó, és a vízbemártott között mágikus kapcsolatot teremt. Az ősi vízbemártás szokásai a fürösztéshez tapadtak, de ennek az átvétele a keresztelés is. Néhol a főkoma és a komaasszony két ujját a gyermek fejére teszi, hogy a víz az ő ujjukat is érje, különben csak „száraz” lenne a komaság. A keresztelővizet (persze nem a katolikusoknál) néhol üvegbe viszik a házi kútból, de mindebből – mind a katolikusok a szentelt vízből – haza is visznek, mert néhány csepp a fürdővízbe öntve, széppé teszi a gyermek növekedését. A keresztelés alatt tilos a beszélgetés, mint az első fürösztésnél, figyelik a gyermeket, mert ha például sír, hamar meghal. (Különböző varázsló cselekedetekkel próbálnak a rossz időben (pl. Lucakor) született gyermek sorsán változtatni. A papnak járó stólát a főkoma vagy a komaasszony fizeti, aki ilyenkor a bábának is ad bizonyos szokásos összeget; a fiú után a papnak járó kakast, a lány után meg a tyúkot a szülők küldik. Arra a főkötőre, amelyben a gyereket keresztelik, nagyon kell vigyázniuk, ha elvész, akkor a gyermek elpusztul. Némely helyen a leánygyermek fejét, kereszteléskor – az oltárt háromszor megkerülve – az oltárkőhöz érintik, annak a szentnek ajánlották oltalmába, akinek ereklyéjét az oltárkő rejti. Egyes vidékeken a gonosz távoltartására, a keresztelőre vitt kicsi pólyájába régebben kaszahegyet, lópatkót tettek. Az Őrségben például, keresztelőre menet betértek az útba eső kocsmába, hogy a gyerek szokjon a vidámsághoz; a csecsemőt az asztal közepére helyezték, amikor a félhomálytól sírni kezdett, akkor kivitték a világosságra. Megmutatták a Napnak. A gyimesi csángók a gügyögni kezdő kicsit az Újholdnak, Babbának mutatták meg, s a gyereknek a Holdat.

A keresztelőről hazamenet

A templomból kimenet a főkoma, valamelyik lógóskomaasszony egy marék gabonát (búzát!) szór szét a templom ajtajában. Útközben a gyereket kézről-kézre adogatják, hogy kapós legyen felnőtt korában is. Hazaérve, néhol a gyermekkel a házat háromszor körüljárják, és az ablakon adják be, másutt az anya csak háromszori kopogtatásra engedi be őket. Hazafelé a zártság nyitottságra vált, s a ház napirányú körbejárása erőt, egészséget varázsol. A keresztanya bejelenti: „Pogányt vittünk, keresztény bárányt, hívő galambot hoztunk!” (ezt háromszor ismétli). Szemverés ellen olykor háromszor meg is köpködik. A komaasszony áldást mond a gyermekre és az anyára. A keresztelőkendőket a tükörre borítják, s az anya megköszöni a komaasszonyok fáradságát.
Szeged környékén, amikor a gyereket a keresztelőről hazahozzák, a földre terítőt tesznek. A kicsit körülszórják cukorral, aprópénzzel, amelyet a jelenlevő nagyobb gyermekek gyorsan fölkapkodnak. Onnan veszi föl az édesapja. A lánygyermeket a pad alá is leteszik, hogy még onnan is elvegyék feleségül. Ugyanitt, amikor a gyermeket keresztelőre viszik, gyertyát gyújtanak, amely addig ég a szobában, amíg a keresztelőről mindenki haza nem ér. A kis ünnepeltet régebben el is rejtették valahova. Valaki elkiáltotta magát: „Jézus Mária, eveszött a gyerök!” Mást, bepólyázott macskát hozott be. Volt tréfás sírás, jajgatás. Végre a bába előkeríti a gyereket az ágy vagy pad alól.

Keresztelőlakoma

„Csök, csöröglő, késis, komabál, komalagzi, nadalló, pamoda, paszita, poszrik” – vidékenként más és más névvel illetik. A kis paszita a keresztelés után azonnal feltálalt reggeli, amelyen csak a komaasszonyok vesznek részt. Az olyan fiatalasszonyt, akinek még gyermeke nem volt sütőlapátra ültetik, s a gyermek javára megvámolják. Férfit nem hívnak, de nem is menne, mert kalapját elveszik, s csak pénzért adják vissza. Csak tésztafélét esznek, bort vagy mézespálinkát isznak, a dalolás és a tánc sem ritka. Némely helyen a bábaasszony seprűn lovagolva bokázik a táncoló komaasszonyok előtt. Elmenetkor a bábának szánt pénzt pohárba dobják, s neki a bort a kicsi egészségére a pénzről kell leinnia.
A nagy paszitát vidékenként különböző időben tartják: még aznap este, egy-két napra, egy hétre, a második vasárnap, a születés ideje szerint aratás vagy szüret után, disznóöléskor. A vendégeket: komákat, rokonokat, szomszédokat, papot, kántort a bába hívja meg. A csíki székelyek nem hívják, hanem várják a vendégeket, akik összebeszélnek és enni-innivalóval felpakolózván, meglepik a komaházat.
Amint az estebédhez leülnek, a kiskoma bemutatja a gyermeket, aztán evéshez látnak. Az étrend gazdag: többféle leves, sült és édestészta, köztük a főkomaasszony ajándéka: a hatalmas „morvány- kalács”, vagy a „nagyperec”, a közepébe helyezett sült tyúkkal. Ez utóbbit senki sem szeleteli fel, hanem mindenki maga tör belőle egy falatot. Mindenkinek mindenből ennie kell, mégpedig sokat, mert annál bőségesebb, szebb lesz a gyermek élete. Sok helyütt betálalásnál az ételekből valamit a tűzbe dobnak, s a tele csutorából a földre loccsantalak. Az ősi áldozati tor maradványa ez, a Teremtő és a Földanya kapja meg ekképpen „járandóságát”. A bort ilyenkor nem pohárból, hanem az asztal közepén álló csutorából isszák, e szertartással közösség valósul, erősödik. Közben beszélgetnek, de aki a koma megszólítást elhagyná, bírságot fizet. Majd a keresztapa felköszönti a gyereket, hogy a családjának, községnek, egyházának hasznos tagja legyen. Az ablak alatt köszöntő suhancok jelennek meg, s felhangzik a „bakfazék” csattanása. Régen eleven szén volt a földhöz vágott cserépcsuporban, ma már csak por, szemeinek sokasága a gyermekre kívánt áldások bőségét idézi. Rendesen a vendégek vagy a főzőasszonyok valamelyike dobja, de a gyermekek is szívesen fölhasználják az alkalmat az asszonynép ijesztgetésére.
Az evés befejeztével a bába az asztalra tányért, s mellé kis porcelán vagy cserépbabát állít, jelezvén, hogy a gyerek ilyen meztelenül jött a világra, s felöltöztetéséhez a szülőknek pénzre van szüksége. Néhol két tányér jár körbe az egyikbe a bába részére a „bocskorpénzt” adják. Búcsúzáskor legutoljára maradnak a szoptatós anyák: ezek pár csepp tejet ejtenek az anya ágyára, hogy tejét el ne vigyék. Az Őrségben a „korozsmapénzt” ruhába kötött tányérba szedték, amelynek közepén egy pohár bor volt, a korozsmás az adakozás végén a bort a gyermek egészségére ürítette.

Korozsma (kolozsma)

A keresztapa pénz- és a keresztanya ruhaajándékát korozsmának nevezik. Az ezüstpénzt rendesen kifúrják és a gyermek balkarjára kötik; a gyerek első ruhájára szánt vászonneműt pedig mindig naplemente után szokták megvenni. Ilyen korozsmaszerű ajándékot, rendesen ruhát küld a keresztanya néhol húsvétkor, név- és születésnapra, konfirmáláskor, bérmáláskor, s visznek Mikuláskor is ott, ahol a keresztanyák Mikulás-járása szokásos. A Jászságban a keresztapa „keresztbárányt”, malacot vagy borjút küld már nagyocska keresztfiának, hogy felnevelje, s vele vagyoni alapját vesse majdani házaséletének, gazdaságának.

Komatál

Amíg az anya gyermekágyban fekszik, vidékek szerint 7-14 napig, vagy néhol az avatásig, amíg tisztátalansága miatt házat el nem hagyhatja, a komaasszonyok felváltva ebédet és bort hoznak neki; bőséges és erős táplálékot: ez a komatál. Fogásainak száma mindig páratlan. Az első és az utolsó komatál rendszerint a főkomaasszony küldeménye, a többi komaasszony naponta váltja egymást. A sültek egyike kakas, ha a gyermek fiú, és tyúk, ha leány. Nemcsak a komaasszonyok küldenek „tálat”, hanem a paszitán jelenlévő többi vendég is megrakja otthon a „komacsészéket”. Három porcelán- (vagy cserép-) tál ez, tetején kalácstartó tányérral, csíkos hímzett kendőbe kötve. Az illendőség azt is megkívánja, hogy a „tálat” a látogató kóstolja meg először, de azt is, hogy az anya és családja a látogató előtt egye meg. A komacsészéket nem szabad a háznál kimosni, mert elveszne az asszony teje, csak pár csöpp vizet öntenek bele, ezt is azonnal az ágy alá csapják. Az utolsó napon küldött főkomaasszonyi kalács Göcsejben pólyásgyermek alakú és nagyságú volt; neve: „fumu”. Az utolsó alkalommal minden komatál küldő jelen volt és a fumut közösen fogyasztották el.
Egyes vidékeken, ha a „komatálban” kacsát vittek, az anya nem evett belőle, mert akkor magzata bőbeszédű lett volna. Az olyan emberre, akinek folyton jár a szája azt szokták mondani: „kácsát övött vele az édesanyja”. Az ételhordásra szolgáló edénynek Szeged vidékén „Szűz Mária pohara, komatál, komabögre, komacsésze, komafindzsa, komaszélke” a neve; csak ilyenkor használják.

Bubáltatás

Havibajos asszonynak nem szabad „bubalátni” mennie; a napszállta utáni vendégnek pedig előbb a tűzhely mellé kell állnia, s le kell ülnie, hogy el ne vigye az anya tejét, de nem az ágyra vagy a bölcsőre, mert akkor éppen elvinné. Az asszonylátogató fonákul veszi föl az ingét, a férfi pedig kalapját pillanatokra a gyermek fejére teszi. A kisgyereket nem dicsérik, hanem háromszor megköpködik, hogy meg ne igézzék. Bubáltatáskor a férfiak a bölcső jobb oldalánál állnak, a szoba déli részén velük szemben a nők; a bölcső elejéhez nem állhat senki, ez kelet, a Nap helye; de a bölcső végétől sem nézhetik a gyermeket. Elmenetkor háromszor keresztet vetnek rá, s valamely ruhadarabjuk foszlányát vagy egy szál hajukat a bölcsőbe dobják.

Egyházkelő

Az asszonyavatás régi nevén „egyházkelő”, általában szülés után 4- 6 hét elteltével tartották. Avatás előtt az anya, ki lévén téve a gonosz ártásának, erős tilalom alatt áll: nem szabad még csak az udvarra sem kimennie, hacsak nem erősen elleplezve. Amit megérint, az tisztátalanná válik; ezért tiltják a dologtól (ezt a komaasszonyok végzik helyette), de főleg a házbeliek ruhájának érintésétől, a veteménytől és a víztől: nem szabad varrnia, padlásra mennie, gyomlálnia, kapálnia, forráshoz vagy kúthoz közelednie. Rendesen a bába kíséretében mennek avatódni; néhol azonban az asszony valamelyik asszonypajtása vagy komaasszonya is elkíséri, s legtöbb helyt a gyermeket is magukkal viszik. Az asszony ünneplőbe öltözik, a gyermeket pedig virágosán hímzett „avatókendővel” takarják le, amelynek szegletébe sót, szenet, tömjént kötnek. Útközben kalácsot és perecet osztogatnak a szembejövőknek, de főleg a szegényeknek és a gyermekeknek.
Az avatás szokásai néhol igen egyszerűek, néhol misztikusak. Somogyságban körüljárják az oltárt, s a bába a gyermek fejét az oltár ereklyetartó részéhez érinti. Hegyháton és Moldvában pedig a pap engedélyt ad az asszonynak, hogy most már kúthoz mehet, a konyhakertben dolgozhat, s mindennemű munkát végezhet a házon kívül is. A református anya a templom porából egy csipetet hazavisz, s a gyermek bölcsőjébe teszi; hazaérve a kútról vizet hoz, és abban megmosdik.
Végül szétszedik a gyermekágyat, szalmáját elégetik és megisszák a „boldogasszony- vagy bábapoharat”. Áldomás ez, amit a legöregebb asszony áld el tenyéren, hogy az anya a boldogasszonyágyát kifeküdte. Amíg az asszony a boldogasszony-ágyát fekszi az ura „bornyúköteles”, „bornyúkötélre van eresztve” – nem hálhat együtt a feleségével. Szeged környékén az járta, hogy a templomból jövet, az anya fölvette és a bölcsőbe tette, amibe megbotlott. Hazaérkezve a bölcsőt szenteltvízzel átlós irányban meghintik, és fejtől-lábtól fokhagymát rejtenek bele. Az „eláldó” boldogasszony-pohárra vigyáztak, hogy el ne törjön, el ne vesszen, mert szerencsétlen lenne az újszülött. Hasonlóképpen, amelyik gyereknek nem adják meg a tisztességet, nehezen kap házastársat; nem lesz boldog élete.

Isten tenyerén...

A régi ember hitében a gyermek hat- hétesztendős koráig Isten tenyerén él. A Temető határtalan szeretetét hozza magával, s az ő bölcsessége hatja át csete-bota mozdulatait, s kifogyhatatlan kíváncsiságát, kérdéseit. Általa, vele a Jóisten a felnőttet vizsgáztatja, a nagyobb testvért vagy kiskomát, a szülőket, de mindenekelőtt az öregszülőt, aki legtöbbet foglalkozik vele – a „nagy”, az öreg mit tud a világról, amelyben a gyermeknek felnővén biztonságban kell majd élnie.

Bölcső, csecsemőápolás

A gyermek néhol már a keresztelés, másutt csak az avatás után kerül ki az anya ágyából a maga bölcsőjébe. Amíg benne fekszik, két- három esztendős koráig is mindig ég a mécses vagy szenteltgyertya mellette, betegségelhárító kalárisfüzér a nyakán, piros szalag a csuklóján, inge fonákra adva; a bölcsőre kereszt faragva, csillag festve, s virág, a bölcső sarkához sarló vagy evővilla ütve, mert a gonosz keresztelés után is ott leselkedik a gyermek körül; ha az anya magára hagyja, seprűt tesz a bölcsőn keresztbe. A bölcsőre nem szabad ráülni, üresen vagy kettőnek ringatni, a mestergerenda alá lábbal az ajtónak állítani, holdsugáron tartani, fejtől belenézni. A gyermek „elváltásától” mindenütt nagyon félnek, a szemverés, az igézés, a gyermekbetegségek, a nyűgösködés, az álmatlanság elhárítására, megszüntetésére számtalan varázslószert és eljárást ismernek. A fürdésre nagyon ügyelnek: minden alkalommal háromszor körüllocsolják a gyermeket a lábától merített vízzel, és a vizet mindig naplemente után öntik át a kerítésen, háttal anélkül, hogy visszanéznének.
A csecsemőgondozásban is sok a varázslás: a bölcsőneműt nem szabad szélben szárítani, sem éjjelre szabadban hagyni; ölben hordva a gyereket, lába sohasem eshet az ajtó felé, tükörbe nem nézetik, megrémülhet attól, hogy fordítva látja az ismerős arcot, más gyerekkel nem mérik össze, nem lépnek keresztül rajta stb.

Szoptatás

A csecsemőápolásnál a legnagyobb gondosság a szoptatást övezi. Az „előtejet”, azaz a keresztelés előtti tejet általában boszorkányosnak, mérgesnek tartják, az anya érthető aggódása okán, s vagy kinyomkodják, vagy urukkal kiszívatják. A gyermek első étele a herbatea vagy a kölcsöntej, esetleg olyan szoptatós rokonasszonytól, akivel az anya eddig haragban volt, de most kibékült. A szoptatást nem szabad pénteken kezdeni, és kezdeni mindig déli harangozáskor szokás (a harangszó a régiek hite szerint léte fölé, Istenhez emeli az ember lelkét; régen a fő étkezéseket is harangszókor kezdték): a mellbimbójukat benyálazzák, s előbb jobbat adják oda, hogy a gyermek balos ne legyen. Félnek a tej elvesztésétől vagy „elvitelétől”, s ezért számtalan tiltó cselekvést ismernek az anyára és a látogatóra: ügyelnek például, hogy az előtej a földre ne cseppenjen, s a fekvés ideje alatt tilos a házból bármit is ki- vagy kölcsön adni; nem szabad az anya ágyára ülni, a gyermeket rajta keresztül átemelni, és szopás után a tejes arcú csecsemőt megcsókolni. Ha az anya útról érkezik haza, szoptatáskor cirokseprűt, vaslapátot vagy más gonoszűző tárgyat tesz a lába alá, de ugyanezt teszi villámláskor is. A régi asszonyok azt tartották, hogy az anyának söprűre ülve kell szoptatnia, akkor bő lesz a teje. Ha teje van két, sőt több évig is elszoptat az anya, mert ettől a gyermek erősebb lesz, ő pedig addig nem foghat magot; ha azonban nincs teje, vagy újból gyermeket kíván, rövidesen evésre szoktatja a gyermeket.
Az anyatejjel táplálkozó gyerek „csöcsszopó”, „csöcsömös”, „csöcsemő”, „szopós kicsi” vagy „dunnacsúcsigyerök”. Vannak gyerme­kek, akik még kisiskolás korukban is szopják a kezüket (ujjukat), ezek a „szopityúk”. Ha az anyának sok a teje, más magzatát is egyidejűleg szívesen szoptatja. Az ilyen két gyermek „tejtestvér, kocatestvér”. A tejtestvérek sokszor jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint az édestestvérek; a legnagyobb veszedelemben életük kockáztatásával is segítették a másikat.
Régen az anyát sokszor gyötörte a „csöcsfájás”. Szőregen úgy orvosolták, hogy az imádságos asszony jobb kezével a fájós csecset simogatta, közben háromszor ezt mondta: „erős asszony, engödelmes embör. A Jézusnak gyékényágya, kűpárnája: ez a csöcsfájóknak legnagyobb orvossága.”. Másutt a fájós csecsre keresztet vetettek, majd karácsonykor szentelt terméskővel megnyomogatták, ruhába kötött sózatlan kását kötöttek rá, s végül ezt imádkozták: „kűpárna, sajttalan kása, Isten mondása: ez a csöcsfájósoknak gyógyulása.”. Az anyatejet hatalmas erejűnek tartották, „Mária teje”, „Boldogasszony teje” néven emlegették, bekerült a példabeszédbe is: „édes, mint az anyatej.”. Az anyatejet szem – és arcfájós gyerekre ráfejte az anyja. Régebben kifejve eltették, ha a kicsinek később fájt a szeme ezzel szokták megkenni. Ha a gyerek szemébe valami beleesett a gyerek szempilláját rázva ezt mondták: „Giz-gaz esött a szömőbe. Boldogasszony teje mossa ki belüle”. Boldogasszony teje eredetileg ősvallásuk „istenasszonyáé” volt, általános oltalmat adott: „Szent János vére, Boldogasszony teje fussa be ennek a háznak mindön résit, lukát”, imádkozták eleink lefekvés előtt.

Elválasztás

Nem jó az elválasztás favirágzás és levélhullás idején vagy páratlan hónapban megkezdeni, hanem farsangkor, búzahordáskor vagy gyümölcséréskor. Befolyást tulajdonítanak a gyermek fejlődésére a Holdnak is: ezért a leányt általában holdtöltekor választják el, hogy teltmellű és formástestű legyen; a fiút pedig Újholdkor, hogy gyorsan fejlődjék. Az elválasztásnál erőszakos, fájdalmat okozó és undort keltő módokat is igénybe vesznek, például kefét tartanak a mellhez kapkodó gyerek szája elé, vagy sós mézzel kenik be a bimbót. De többnyire megelégszenek a varázsló eljárásokkal; az anya utoljára disznóvályún ülve szoptatja gyermekét s ugyanekkor ingét fordítva veszi fel; hogy teje minél gyorsabban elapadjon, melle meg ne gyűljön, elfogadják ugyan a bábák tanácsait, de azért néhol uruk gatyamadzagával kötik le mellüket, vagy kenderkóccal melegített tejes köcsögöt tartanak rajta és cirokseprűre fejik tejüket. Az elválasztott gyerek „cucát”, tiszta vászondarabba csavart kenyérhajat rágicsált.

Az „első” szerepe a gyermek életében

A csecsemő első ürülékét elteszik varázsszerül. A komáknál tett első látogatáskor tojással kerítik körbe az arcát, ezeket a tojásokat kikeltik, és a csirkék árán veszik a gyermek első ruháját. Némely helyen almával kerítették az arcát. Körmét egy esztendős koráig nem szabd ollóval vágni, hanem az anyának kell lerágnia, mégpedig először pénteken. Haját is pénteken vágják le először, még pedig újhold péntekén, s ezt a hajat a kerékvágásba teszik, hogy hosszúra nőjön. Ha az első fog az alsó állacskában nő, a gyerek hosszú életű lesz, ha pedig a felsőben hamar meghal. Az első fog kinövése kisebb családi ünnepséggel jár: jelentkezéskor a keresztszülők viszik az édesgyökeret, de rendszerint csörgő játékot is visznek a gyermeknek. Ha a gyermek első szava „apa”, az utána jövő gyerek fiú lesz, ha „anya”, akkor leány. Az első gatya anyagát is a keresztszülők adják, de az anyának kell megvarrnia, még pedig egy ülőhelyben, különben a felnövő gyermek sokat járhat majd feleség után.

Kisgyermekkor

Nem szabad félesztendős koráig a gyermeket tükörben mutogatni, mert akkor őrzőangyala elfordul tőle. A kicsi gyerek, ha gügyörész és mosolyog, az őrangyalával beszélget. Ha ébren van, és mozgó ujjait szemléli, a Kis Jézus arany almájával játszik. Ezt a Boldogasszony adja a kezébe. Ha a gyermek kiesik a bölcsőből, nem üti meg magát, mert a Boldogasszony kötője felfogja; még patyolat tiszta a lelke.
Amint a gyermek kinő a bölcsőből, fel-felül, ki-kihajol: ülőszékbe teszik, kint a mezőn pedig botokra erősített lepedősátorban tartják; ezt azonban nem szabd mezsgyére állítani, mert az a gonosz leshelye. Majd kiszabadítják az ülőkéből, s négykézláb engedik, amikor pedig már magától lábra tud állni, járókába teszik. Ha nem akar járni, koldusbottal veregetik meg a talpát, hogy olyan kitartóan jó járó legyén, mint a koldus. A megszólalni késlekedő gyereket koldustól kért kenyérrel etetik meg. Aztán elkövetkezik a tanítás ideje: apró versikékkel tanítják állni, járni, lovagolni, tapsolni, mosdani, avatják be a világ titkaiba, s tanítják keresztet vetni és imádkozni is.
A versikék szövege vagy a cselekvés módjának leírása, vagy csak becéző mondóka, amelyben csak egy-egy gyermekszó mutat a cselekvésre (pl. csicsija-csija; szopi-szopi; hinta-palinta). Külön csoport a verses imaköltészet. Reggeli és esti imák étkezés előtti és utáni imák a leggyakoribbak. A régiek tele örömmel mondták – rendezett mozdulatokkal kísérve – a mondókákat, s szívük, lelkük egészével énekeltek és imádkoztak.
Az altatás, ringatás versei megszámlálhatatlan változatban virulnak. (Az őrségi és göcseji öregek néhány emberöltővel ezelőtt lefekvés előtt megmutatták a kisgyermeknek az Északi Sarkcsillagot, hogy nyugodt álmuk adódjék.):

„Tente, baba, tente,
Itt van már az este,
Harangoznak szépen
Csillagok az égen.”
„Aludj baba, aludjál,
Csillagokat álmodjál,
Nyuszika is alszik
Este van a faluban,
Esti harang hallszik,
Majd ha reggel felragyog
Isten tányérkája,
Mosolyog a baba is,
Anyuka is rája.”

Reggel ekképpen ébresztik a gyermeket:

„Tej, túró, tejfel,
Kicsi baba kelj fel.”
vagy
„Kukuriku, kikiri,
Felkelt a Nap, gyere ki.”

A mosdatást is rigmussal segítik:

„Megmosdott már a cica,
Mosdjál te is Katica.”
„Dugi, dugi, dugi láb,
Sánta kutya mezítláb.”
Vers segíti az öltöztetést:
„Először az ingecskét,
Utána a szvetterkét,
Bugyikát és nadrágot,
Zoknit és topogót,
Fordulj erre, fordulj arra,
Felöltözött a kisbaba.”
Számlálhatatlan változata van az „etetőknek”:
„Ecske-becske, bakkecske,
Itt a finom tejecske.”
„Szopi, szopi, szopika,
Nagy legyél, mint anyuka.”
„Kerekíti, kerekíti,
Míg a baba meg nem eszi.”
Némely mondóka utolsó ütemére az ételt a kisgyermek nagyra tátott szájába teszik:
„Ádám,
Éva,
Két szem
Szilva, Ábra-
Hámm.”
Arccírogató és csiklandozó rigmus:
„Ciróka, maróka,
Mit főztél?
Kását.
Megette a pap macskája,
Cikk-bakk-bakk.”
Az arc részeit verssel mutogatják végig: Erdő: haj; kis erdő, nagy erdő: szemöldök és szempilla; mező: homlok; pillogtató: szem; szuszogtató, szipogtató, szortyogtató: orr; tátogtató, hápogó, kortyogó: száj; tojástartó: áll; gégerágó: nyak.
„Sűrű erdő,
Kopasz mező,
Pillogtató,
Szuszogtató,
Tátogtató,
Itt lemegy,
Itt megáll,
Itt a kulacs,
Itt igyál.”

Más változatban az oltár a homlok; a gyertyák a szemek; a párnák az arc két fele; a pap vagy a harangozó a szájon jár ki-be; a prédi­kálás helye az áll; a ministránsok a fülek; a csengő vagy a harang az orr:
„Itt van egy oltár,
Itt van két gyertya,
Itt van két párna,
Itt bemegy a pap és meghúzza,
ling-ling-ling.”
Testrészek megéneklése:
„Keze, lába van neki,
Szeme, füle van neki,
Orra szája van neki,
És hol fut a kis nyuszi?”
Nyakvágó játék:
„Fenem, fenem a kaszát,
Vágom az ördög nyakát.”
Csiklantó:
„Bizseri borsó, kiskorsó,
Eltörött a kiskorsó.”
Mászós csiklantó:
„Mászik a béka,
Mászik, mászik,
Csikk-makk-makk.”
Tenyeresdi:
„Kerőke, maróka,
Oda tojik a madárka.”
„Kör, kör, karika,
Itt szalad a nyulacska,
Hopp.”
Ujjkiolvasó:
„Ez elment vadászni,
Ez meglőtte,
Ez hazavitte,
Ez megsütötte,
Ez az iciri-piciri mind megette,
Neked nem maradt semmi sem.”
Tapsoltató:
„Tapsi, tapsi, tapsika,
Ennivalót hoz mama,
Libuskának,
Kis kacsáknak,
Ficánkoló
Halacskáknak.”
Ökölütegető:
„Így törik a diót: kop-kop-kop,
Úgy meg a mogyorót: rop-rop-rop.”
„Pacsit adok a babának,
baba meg a mamának.”
„Csipi csóka,
Varjú vágja,
Kakas parancsolja,
Hess, hess, hess innen el.”
Fejlóbáló:
„Szitáljunk csak:
Szita-pita,
Szűrőszita.”
Orrfenő:
„Én is pisze,
Te is pisze,
Gyere pisze,
Vesszünk össze;
Pisz-pisz-pisz.”
Láblógató:
„Lóga, lóga, lóga,
Nincs Esztinek dóga,
Mert ha dóga vóna,
Nem lógalógázna.”
Fölállásra buzdító:
„Áll a baba áll,
Mint a gyertyaszál,
Ákom-bákom, tanulj tőle,
Vitéz Varga Pál.”
Jártató, sétáltató:
„Jár a baba, jár,
Mint a kismadár,
Lépked ide, lépked oda,
Ide is ért már.”
„Séta, séta előre,
Azután meg visszafele,
Amoda a hegyen
Két kicsi baba megyen.”
Csücsültető:
„Sétálunk, sétálunk,
Egy kis dombra lecsücsülünk,
Diót törünk,
Hopp.”
Futtató:
„Égszakadás, fölindulás,
A fejeden egy koppanás,
Szaladj te is pajtás.”
Táncoltató:
„Tánci, tánci, galambáci,
Itthon van a Gyuri bácsi,
Táncoljunk hát, galambáci.”
Tornáztató:
„Teregeti kacsóját,
Nyújtogatja bábóját.”
Hordozó:
„Gólya viszi a fiát,
Elejti a tojását, Pötty.”
Lóbáló:
„Zsipp-zsupp, szalmazsupp
Háztetőre felrakjuk,
Ha átázik, ledobjuk.”
Túróáruló:
„Túrót vegyenek,
Túrót vegyenek,
Ha nem vesznek,
Nem esznek.”
Höcögtető, lovagoltató:
„Gyí, te fakó, gyí, te sárga,
Hazaérünk nemsokára.”
„Höcc, höcc katona,
Ketten ülünk a lóra,
Hárman meg a csikóra.”
Hintáztató:
„Hinta, palinta,
Hintázik Katika,
Ám Gyurika nem hintázik,
Ő az almafára mászik.
Kis madarak, ne féljetek,
Tőlem meg ne ijedjetek,
Maradjatok csendesen,
Piros alma kell nekem.”
Számoltató:
„Egy – megérett a meggy,
Kettő- csipkebokor vessző,
Három – te leszel a párom,
Négy – bíz oda nem mégy,
Öt – hasad a tök,
Hat – hasad a pad,
Hét – nem ettél túrós derelyét,
Nyolc – üres a polc,
Kilenc – Kis Ferenc,
Tíz – tiszta víz,
Ha nem tiszta, vidd vissza
Ott a szamár megissza.”
Rajzoltató:
„Egy krumplicska,
Két krumplicska,
Egy vesszőcske,
Két vesszőcske,
Nagy a feje,
Nagy a hasa,
Készen van a Török pasa.”
Óvó rigmus:
„Kés, villa, olló,
Gyermek kezébe nem való.”
„Ne piszka Peti,
mert szikra veti.”
„Piszok esett a szemembe,
Isten vegye ki belőle.”
Figyelmeztető, parancsoló:
„Csend, rend, figyelem,
Aki rossz lesz, megverem.”
„Kuss,
A kútba fuss,
Ezer évig ki ne juss.”
Dajkálók:
„Kacagj baba, kacagjál,
Soha el ne búsuljál.”
Ültető:
„Míg a baba ül,
Mindenki leül.”
Fülhúzó:
„Húzom, húzom füledet,
Hadd nőjön meg a gyerek.”
A régi falu az idő titkába is beavatta a gyereket. Az idő fája:
„Kerek egy ég alatt, kerek egy istenfa,
Kerek istenfának szép tizenkét ága,
Szép tizenkét ágon ötvenkét virágja,
Ötvenkét virágján három aranyalma.”
Évszakot idéző rigmus:
„Tavasz virághintő,
Nyár kalászdöntő,
Ősz gyümölcsérlelő,
Tél havat terelő.”
„Gólyamadár, mikor lesz nyár?
Mikor apád gatyába jár.”
Hónap varázslók:
„Január elől jár,
Február a nyomán,
Március szántóvető,
Április nevettető,
Május szépe zöldellő,
Június nevelő,
Július érlelő,
Augusztus csépelő,
Szeptember gyümölcshozó,
Október borozó,
November télelő,
December pihenő.”
A napok beszéde:
„Hétfő hetibe,
Kedd kedvibe,
Szerda szerelmibe,
Csütörtök csűribe,
Péntek pitvarába,
Szombat szobájába,
Vasárnap kétszer az Isten házába.”
Napszakokra:
„Délelőtt
Szaladj a szél előtt,
Délután
Szaladj a szél után.”
Jeles napokra:
„Az újesztendőbe
Bújj a kemencébe,
Szedd ki a szilvát,
Ropogtasd a magvát.”
„Mátyás, Gergely
Két rossz ember.”
„Ajtó mögött állok,
Piros tojást várok,
Ha nem adnak tojást,
Estig is itt állok.”
„Péter, Pál érkeze,
Szakad a búza gyökere.”
„Midőn eljön Simon Júdás,
Didereg, fázik a gatyás.”
„Itt van a szép karácsony,
Van-e kalács a rácson?
Ha nincs kalács a rácson,
Szomorú a karácsony.”
„István napja ma vagyon,
Ugrik a bak a fagyon.”
Harang utánzók:
„Gingalló,
Szent ajtó,
Főz kását, .
De nincs só.”
Óra utánzó:
„Egynegyed egyre
Farkas megy a hegyre,
Egynegyed kettőre
Macska megy a tetőre,
Egynegyed háromra
ökör van a járomba.”
Időjárás:
„Süss fel, nap,
Fényes nap,
Kertünk alatt két kis bárány
Majd megfagy,
Eridj fel az égbe
Fehér lepedőbe,
Kérd ki a kis kulcsot,
Hívd be a hideget,
Engedd ki a meleget.”
„Süss ki nap,
Süss ki nap,
Isten napocskája.”
Holdhívogató:
„Jöjj fel, hold,
Fényes hold,
Legyen búza bőven.”
Esőkérő:
„Csepp, csepp, esőcsepp,
Szomjas a föld, itasd meg.”
Szivárványra:
„Nem lesz többet özönvíz,
Szivárvány az égen dísz.”
Esőének:
„Esik az eső, csepereg,
Paprika Jancsi kesereg.
Hát az öreg mit csinál?
Hasra fekszik, úgy pipál.”
Hideg ellen:
„Aki fázik, vacogjon,
Fújja körmét, topogjon
Földig érő kucsmába,
Nyakig érő csizmába,
Bújjon be a dunyhába,
Üljön rá a kályhára,
Mindjárt megmelegszik.”
Időjósló:
„Hangyát látok,
Esőt várok.”
„Ha fénylik a vízkereszt
A búza jól ereszt.”
„Pongrác napi eső,
Zöldül már a mező.”
„Ha karácsony hava zöld,
Húsvét napján havas a föld.”
Az állatokat is bemutatta a régi falu a gyerekembernek:
„Csigabiga, gyere ki,
Jó élet van ideki.”
„Katicabogárka, repülj el,
Jön az ősz a seprűvel.”
Pulykabosszantó:
„Szebb a páva,
mint a pulyka,
Glu-glu-glu,
Mert a pulyka
Csüngő orrú,
Glu, te pulyka,
Glu-glu-glu.”
Bikabosszantó:
„Böm-böm bika,
Vaskarika,
Nem illik rád
A pántlika.”

Háziállatok
Kutya:
„Tas, tas, tas,
Te kis kutya, ne ugass.”
Macska:
„Tarkabarka,
Jaj, de szép a
Macska farka.”
Malac:
„Röf-röf-röf,
Orra sárba döf.”
Borjú, tehén:
„Bú, bú, bú,
Boci szomorú.”
„Mú, mú, mú, asszonykám.
Hozd a sajtárt szaporán.”
Kecske:
„Kecske mondja: mek-mek-mek,
Nem ugrálok én kendnek.”
Nyúl:
„Nyuszi, nyuszi, nyulacskám,
Ne félj tőlem, nincs puskám,
Van ám nékem egyebem,
Friss káposzta levelem.”
Kakas:
„Kukurikú, jó reggelt
Mond a kakas, ha felkelt.”
Tyúk:
„Kot-kot-kot-kotkodács,
Mindennapra egy tojás.”
Csirke:
„Csirke mondja: csip-csip-csip,
Aki fürge, többet csip.”
Ruca:
„Sáp-sáp-sáp,
Sárga kacsaláb.”
Csikó:
„Csikó mondja: nye-he-he,
Kizöldült már a here.”
Szamár:
„Baktat, kocog a csacsi,
Diceg-döcög a kocsi.”
Bárány:
„Zizegő szalmán,
Szopik a kisbárány.”
Marha:
„Hogyha tudná szegény marha,
Miért viszik vágóhídra:
Letaglózzák, felaprítják,
A vevőknek árusítják.”
Páva:
„Szép madár a páva,
Büszke is ő a tollára.”
Háziállatok együtt:
„Liba mondja: gi-gá-gá,
Mikor megyünk világgá?
Ruca mondja: zsák-zsák-zsák,
Lassan telik a papzsák
Pulyka mondja: rút-rút-rúf,
Pöffeszkedő mindig rút.
Kecske mondja: mek-mek-mek,
Ne csúfolj, mert megböklek.
Borjú mondja: mú-ú-ú,
Minden sarkon egy kapu,
Disznó mondja: röf-röf-röf,
Hol egy tócsa, hadd fürdők.
Tyúkom mondja: koty-koty-koty,
Gazdasszonykám, gondoskodj,
Azt is mondja kotkodács,
Mindennapra egy tojás.”
Madarak:
„Gólya, gólya vaslapát,
Hozzál nékem kisbabát.”
„Gólya, gólya, gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek elvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
Síppal, dobbal,
Nádi hegedűvel.”
„Fecske, fecske,
Villás fecske,
Ide fészkelj
Ereszünkbe.”
„Csireg-csörög a szarka,
Vendég jön a házba.”
„Pitypalatty,
El ne hagyj,
Pitypalatty,
Itt maradj.”
„Kár, kár, kár,
Elmúlott a nyár.
Kár, kár, kár,
Hord el magad, csúnya madár.”
„Csóka, csóka, adj diót,
Én meg adok mogyorót.”
„Két kis veréb ül a fán,
Azt se tudja, mit csinál.”
„Héja, héja, Vastaréja,
Csirkének a koporsója.”
„Pacsirta, – csirta, – csirta
Búzakalászt elringatja.”
megyfára rigók jöttek,
Egy két szemet meg is ettek.”
„Szegény bagoly nappal vak,
Dőlt falak közt fészket rak,
Éjjel jár ki vadászni,
Egereket hajhászni.”
„Cinke, cinke, cinege,
Itt a tavasz örülsz-e?”
„Csir-csir, tiszta víz,
Megfürdött a csíz.”
„Szajkómadár éles nyelvvel,
Reggel, délben mindig nyelvel.”
„Meghalt szegény kis pintyőke,
Fekszik rózsás temetőbe,
Liliom a lepedője,
Rozmaring a keresztje,
Pacsirta szól felette.”
„Hess el, sas, sastollas,
Akkor vagy te hatalmas,
Hogyha galambot lophatsz.”
Erdei állatok:
„Dirmeg-dörmög a medve,
Nincsen neki jókedve.”
„Lics-locs,
Kicsi bocs.”
„Mókuskának négy a lába,
Ötödik a farkincája,
Ha elfárad, leül rája.”
„Róka koma, kellene
Egy kis kakaspecsenye?”
„Egy, kettő, három, négy,
Kis őzike, hová mégy?
Elég, hogyha tudom én,
Tavasz elé futok én.”
„Tányértalpas,
Lompos farkas,
Huss el innen,
Huss, huss, huss.”
Rovarok:
„Szitakötő, szitakötő,
Süt a nap, süt a nap,
Szitakötő, szitakötő,
Adjál egy kis aranyat, aranyat.”
„Fogtam én egy szúnyogot,
Nagyobb volt egy lónál,
Kisütöttem a zsírját,
Több lett egy akónál,
Aki eztet elhiszi,
Szamarabb egy lónál.”
„Tücsök koma, gyere ki,
Szalmaszálon húzlak ki.
Házad előtt elsüllyedtem,
Hat ökröddel vontass ki.”
„Pille, pille, aranypille,
Ne szállj tova ,jöjj el ide.”
„Hangya, hangya, zabkalangya,
Hordjad, hordjad asztagodba.”
Egyéb állatok:
„Kamarában az egér
Zsákot összerágja,
Miért nem tesz hát rendet
Egerek királya.”
„Putty, putty, puttypurutty,
Béka brekeg kuttykurutty.”
„Denevér,
Benned van a kutyavér.”
„Tekeredik a kígyó,
Tekereg a fára,
Addig-addig tekeredik,
Leesik a sárba,
Sz-sz-sz-sz.”

A növények világát játékkal ismeri meg a gyerek. Pitypangfúvó:
„Szállj el, száll el,
Szállj a nyárba,
Keresd meg apádat,
Keresd meg anyádat.”
„Ég a gyertya ég,
El ne aludjék,
A sok kicsi házak fölött
Világos az ég.”
Növénykaszaboló (gyomirtáshoz):
„Ne nőttél vón ide,
Nem vágnálak most le.”
Növény-, virág- és gyümölcsszedő:
„Szedjük a sóskát,
Elaludt a kondás,
Nagy kalap a fejébe,
Görbe bot a kezében.”
„Beérett már a kökény,
Szedjük tele a kötényt.
A héja már fekete,
Mókus is gyűjt télire.”
Növények beszéde:
„Mag, mag, búzamag,
Benne aluszik a Nap.”
A fokhagyma így kínáltatja magát:
„Ments meg engem a sótól,
Megmentelek téged hetvenféle nyavajától.”
Alma és rózsa mutatók:
„A, a, a,
Kerek az alma.”
„Rózsa, rózsa, pici a rózsa,
Vesszünk össze kis boróka.”

A hangutánzó mondókák a szavak és a szavakkal megidézhető valóságréteg ízét, zamatát, „titkos” tartalmát közvetítették.
Harang:
„Ün-nep hó-nap,
Ün-nep hó-nap.”
„Fe-hér ke-nyér, son-ka,
Fe-hér ke-nyér, son-ka.”
Kisharang:
„Ká-sa, má-lé, pu-lisz-ka.”
Nagyharang:
„Min-den van, min-den van.”
Ha szegény hal meg:
„Ringy-ben, rongy-ban.”
Ha gazdag:
„Se-lyem-ben, bár-sony-ban.”
Vonat, mozdony. Induláskor:
„Csi-hi, pu-hi,
Ke-fe-kö-tő,
Csi-hi, pu-hi,
Ke-fe-kö-tő.”
Menet közben:
„Si-hu-hu-hu,
Ha-za-me-gyek,
Pa-szulyt-e-szek,
Az asz-szony-nyal ösz-sze-ve-szek.”
Kaptatón: „
Is-ten se-gíts,
Is-ten se-gíts.”
Ereszkedőn:
„Ha se-gítsz is, ha nem is,
Me-gyek én már ma-gam is.”

Kerekek
Szekérkerék:
„Ha-za-fe-lé dö-cö-gök,
Ha-za-fe-lé dö-cö-gök.”
Kocsikerék:
„U-rak-nak sza-la-dok,
U-rak-nak sza-la-dok.”
Talicskakerék:
„Fi-ról fi-ra.”

Hangszerek
Dob:
„Sej-haj, pereg a púpja,
Fokhagymával van bedugva.”
Nagydob:
„Üsd, vágd,
Nem apád!”
Nagybőgő:
„Bő a lyuka,
Bő a lyuka.”
Duda:
„Bű a gatya, bű, bű, bű,
Nem igaz mert szűk, szűk, szűk.”
Béka:
„Varrsz, varrsz,
Papucsot varrsz.”

Háziállatok
Kutya:
„Ha felkelek, ha-ha-ha!...”
Vonítás:
„Fa-víííg, fa-víííg!”
Kutyák és farkasok:
„A farkas a falu végén ordít: ú-ú-ú,
Adós nekem ez a falu-u-u!
A kölyökkutya válaszolja (vékony hangon):
Meg kell adni,
Meg kell adni!
Az öreg kutya (vastag hangon):
Nem adjuk meg,
Nem adjuk meg!”
Macska:
„Mihály,
Gyere minálunk.
Mit csinálunk?
Létrára mászunk.”
Malac:
„Gyuri-i...”
Kövér disznó:
„György, György...”
Amikor éhes:
„Rossz gazdasszony,
Rossz gazdasszony.”
Mosléktöltéskor:
„A sűrűjét,
A sűrűjét.”
Amikor levágják:
„Gyuri-i, Gyuri-i György!”
Az öreg koca a csürhéből hazafelé jövet:
„Korpás moslékot,
Korpás moslékot.”
A malacok ráfelelik:
„Azt, azt, azt!”
Rucák:
„Hány zsák árpátok van?
Csak egy, csak egy, csak egy!”
Gácsérruca (hangosan):
„Hány zsák ár-pád van?”
A tojóruca (halkan):
„Sá-sze.”
Pulyka:
„Apró túró,
Az lesz jó,
Lub-lub-lub
Udri-udri-udri.”
Kisliba:
„Papatyi, papatyi, papatyi.”
Nagyliba eszik:
„Bele, bele, bele.”
Galamb:
„Van borunk,
Van borunk!”
A boroshordó leesik a szekérről. Mondja a galamb:
„Itt gurul,
Itt gurul!”
Rá a ruca:
„Csak csapra
Csak csapra!”
A liba pedig:
„Igyunk, igyunk rá!”
Gyöngytyúk:
„Csüpp, csüpp, csüpp,
Bogrács, bogrács, bogrács.”
Kakas:
„Petike-tike, ho-ho-ho,
Ugyi, Kati jó-ó-ó!”
Birka.
Télen a fiatalabbja:
„Perje levele,
Perje levele!”
A többiek:
„Majd nyáron,
Majd nyáron!”
Az öreg birka:
„Nem érem én azt el,
Nem érem én azt el!”
Ló.
Amikor eszik:
„Zabot aratni,
Zabot aratni.”
A kiscsikó:
„Zabot hányni,
Zabot hányni.”
Tehén:
„Búzával van megrakva a szekér,
Bú-ú-ú.”
Bivaly:
„Komám, komám, komám.”
Kecske:
„Megette a korpát?
Me-e-eg.”
Bárány:
„Beeresztettek?
Be-e-e.”
Szamár:
„Csicsás, csicsás, csicsás.”

Madarak beszéde
Fecske:
„Ficseri-fácsori,
Fekete lukácsi.”
Vadgalamb:
„Megölte, megölte,
Bokorba, bokorba.”
Rigó:
„Mi jó, Mi jó,
Érik a dió!”
Cinege:
„Künn csücsü
Künn csücsü.”
Gerle:
„Köbölkút,
Pacsirta:
„Kicsi csűr,
Kicsi csűr!”
Bibic:
„Búvik,
Búvik!”
Seregély:
„Ki mit kaphat,
Ki mit kaphat!”
Fürj:
„Itt szalad,
Itt szalad!”
Fácán:
„Kölykök,
Kölykök!”
Varjú:
„Kár, kár,
Az eső kár!”
Bagoly:
„Viszlek,
Viszlek!”

Egyéb állatok
Tücsök:
„Gyűjtsd, gyűjtsd!”
Dongó:
„Fér még a kaptárba,
Fér még a kaptárba.”
Egér:
„Nincs itthon a gazdaasszony,
Nincs, nincs, nincs.”
Róka:
„Üres a ketrec a faluba.”

Egyéb hangutánzók
Sarló:
„Szegénynek kaparok,
Szegénynek kaparok”
Kasza:
„A gazdának aratok,
A gazdának aratok.”
Pipaszó:
„Öregapám a pipából.”
Gyermeksírás:
„Kovász, kovász, kovász.
Le-le-le-le!”

A gyermekkonyha mondókái
Főzicskéző:
„Süti, süti pogácsát
Apjának, anyjának,
Kedves kis babájának.”
„Szita, szita, sűrű szita.
Ma szitálok, holnap sütök,
Neked is majd cipót küldök.”
Ételkínáló és dicsérő:
„Feneked emeled,
Szájad vendégeled.”
„Lencse, borsó, kása,
Mind Isten áldása.”

Kenyérsütők
Szitáló:
„Pofon verlek, nem haragszol,
Nekem szép kenyeret adol.”
Kelesztő:
„Siess kovász, megkelni
Mint a nagylány férjhez menni.”
Bevető:
„Ákom-bákom, vaskondáré,
A kemencébe bújj belé.”
Tejfejő:
„Uram áld meg
Szaporítsd meg.”
Vajköpülő:
„Köpü-köpü-köpülök,
Szép csendesen csücsülök.”
Kukoricapattogtató:
„Pattanj, kakas, pattanjál,
Olyan legyél, mint egy tál.”
„Pattogatott kukorica,
A menyasszony pattogtatja,
A vőlegény ropogtatja.”
Egyéb étkes mondókák:
„Ángyom sütött bélest,
Nem adott belőle,
Feltette a fára,
Elvitte a kánya,
Ángyom bosszújára.”

Számolósdi:
„Egy – megérett a meggy,
Kettő – csipkebokor vessző,
Három – te vagy az én párom,
Négy – biz oda nem mégy,
Öt – érik a tök,
Hat – hasad a pad,
Hét – süt a kis pék,
Nyolc – üres a polc,
Kilenc – Kis Ferenc,
Tíz – tiszta víz.”
„Szervusz tíz,
Hogy vagy húsz?
Mit csinál a harminc?
Nem beteg a negyven?
Ötven,
Mondd meg a hatvannak,
Ne hetvenkedjék
Azzal a nyolcvan krajcárjával,
Mert kilencvenszer úgy kupán vágom,
Hogy százat hengeredik.”

Nyelvgyakorló és nyelvtörő rigmusok
Előrímes:
„Csengeri csikós itat a Tiszán,
Három cserép csengő cseng
a csikós csikajának nyakán.”
Előrímesek és magánhangzó ismétlők:
„Kerekes kereken kerekíti kerekre kerekét.”
„Öt ördög görbe úton görgőn görget
Gömbbé gömbölyödött öt görögdinnyét.”
Előrímes és mássalhangzó ismétlő:
„Csinos csíkos cincsészében
Cukros csirkecomb.”
Előrímes magánhangzó és mássalhangzó ismétlő:
„Két kék kőkút körül ireg-forog
Törpe tarka kurta farkú töröktyúk.”
Magánhangzó ismétlő:
„Jakab kapuján
Hatvan tarka vak galamb ül.”
„Öt csökönyös kölyöktücsök
ötven törött csörgő köcsög között sündörög.”
Mássalhangzó ismétlő:
„Te Tar, árad a Túr erre?
Én nem t’om, te tarts a jártabb útra be.”
Magánhangzó és mássalhangzó ismétlő:
„Jól járnak a Molnárok,
Mikor jó nyár jár rájok.”
Szóismétlő:
„Hátamon a zsákom,
Zsákomban a mákom,
Mákomban a rákom,
Kirágta a zsákom,
Kihullott a mákom,
Elszaladt a rákom.”
Agyonképzett szók:
„Ezt a káposztástálat teljesen
Elkáposztástalanítottátok.”
Megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért.”
Visszafelé is olvasható. Azonos szövegű:
,A sári pap írása.”
Különböző értelmű:
„Római fővezér-Rézevő fia mór.”
Idegen nyelvutánzó:
„Tón a lúd átusz,
Visszaúsz meg átusz.”
„Ág ing is, lóg is,
Sík úton por is.”

Varázsmondókák
Szeplő ellen:
„Fecskét látok,
Szeplőt hányok.”
Betegség ellen:
„Újdonság hasamba,
Betegség pokolba.”
Lustaság ellen:
„Gólyát láttunk, szaladjunk,
Nehogy lusták maradjunk.”
„Vas” kérése kihullott fogért:
„Egér, egér adj fogat,
Én adok csontfogat,
Te meg adjál vasfogat.”
Szerencséért
„Gólyát látok,
Görcsöt kötök,
Szerencsét találok.”
Pénzért:
„A Hold növekedjék,
Pénzem sokasodjék.”

Szerelemtudakoló a virág szirmának vagy az akácfa levele­szirmának tépdesése közben (amelyik sorra esik az utolsó szirom, az lesz igaz):
„Szeret?
Nem szeret?
Szívből?
Színből?
Igazán?”

Katicabogár röptetők
Férj-tudakoló:
„Katicabogárka,
Merre megyek férjhez?
Égbe,
Földbe,
Vagy temetőbe?”
Katonaság-tudakoló:
„Katicabogárka,
Mérre viszel katonának?
Budára, Bécsbe,
Lyukas kemencébe.”
Életkor-tudakoló:
„Kakukkmadár
Hány esztendőt adsz nekem?
Míg élek,
Míg meg nem halok,
Mindig neked aratok”
Egyéb tudakolok és varázsmondókák:
„Repülj, repülj,
Szép katicabogár,
Mutasd meg nekem,
Merre van Kolozsvár.”
„Amit látok,
Megújulék,
Meggyógyulják.”

Mesemondókák
„Volt egyszer egy ember,
Szakálla volt kender,
Meggyulladt a kender,
Elszaladt az ember.”
Csalimese:
„Mondjak egy mesét?
Kutya viszi a kefét,
Macska meg a gereblyét.”
Beugratós mese:
„Egy suszternek volt egy háromlábú széke,
Izgatta, mozgatta,
Szamár, aki hallgatta.”

Végtelen mese:
„Három dongó meg egy légy
Van még hozzá mondjam még?”
(Igenlő válasz esetén a mondóka elölről kezdődik.)

Csúfolók
Névcsúfoló:
,Aladár,
Neked tojik a madár.”
„Balázs,
Csípje meg a darázs.”
Falucsúfoló:
„Kis tarisnya, nagy üllet,
Bogyoszlai viselet.”
Mesterségcsúfoló:
„Csizmadia dikicses,
Orrod, füled csirizes.”
Fiú és leánycsúfoló:
„Úgy szép a lány, ha borzos,
A fiú meg, ha taknyos.”
„Lányok,
Lekváros a szátok,
Nyalja a cica.”
„Neki, neki legények,
Mint valami lepények.”
Szerető csúfoló:
„Szeretős mártás,
Kifutott a rántás.”
„Két szerelmes pár,
Mindig együtt jár.”
Első, hátulsó, középső:
„Meszelő, meszelő,
Kipukkan a legelső.”
„Két szélén fakanál,
Közepibe aranytál.”
„Elől-hátul laska-nyújtó,
Mit eszik a leghátulsó.”
Április bolondja:
„Április bolondja,
Felmászott a toronyba,
Onnan nézi, hány óra.”
Osztálycsúfoló:
„Első osztály i, i, i,
Második osztály bicikli,
Harmadik osztály kiskirály,
Negyedik osztály nagy szamár,
Ötödik osztály sült krumpli,
Hatodik osztály megeszi.”
„Szamár” csúfoló:
„I, á, nagy szamár,
Két fülivel kalapál,
Nem kell neki iskola,
Csak egy korhadt taliga,
Befogják a taligába,
Úgy viszik az iskolába.”
Válasz a „szamár” csúfolóra:
„Aki mondja utoljára,
Az a szamár unokája.”
Lustákra:
„Késő kása, rizskása,
Elaludt az ágyába.”
„Kikiriki, lokiriki,
Szól a kakas, gyere ki.”

Rossz iskolás:
„Karikalábú nudli,
Jobban kell tanulni.”

Hibák
Síró, nyafogó, kényes:
„Sír a baba, sír,
De nem tudja, mír.”
„Síró nyafogó,
Béka lyukába való.”
„Bőg a szamár, eső lesz,
Lóg a füle nagy szél lesz.”
„Kínyes, fínyes,
Fényes, kínyes.”
Cifrálkodó, gőgös:
„Én vagyok én,
A budi tetején.”
Haragos, mérges:
„Mérges pulyka mérgibe,
Beletojt az ingibe.”
„Csíki szűr, pipitér,
Mérges gyerek kicsit ér.”
Hazug, pletykálkodó:
„Hazudó Mátyás,
Kifutott a rántás.”
„Pletykálós vagy,
Mint a szarka,
Neked jut a Macska farka.”
Árulkodó:
„Árulkodó Júdás,
Kapsz egy kotlóstojást.”
Sugdolózó:
„Súg a szamár a csacsinak,
A csacsi meg a szamárnak.”
Kíváncsi, kotynyeles:
„Kíváncsi, kopácsi,
Megöregszik a bácsi.”
„Hol voltál?
Széltallón zabot aratni.”
Részeges:
„Leesett a süvegem,
Hogy veszem fel, istenem,
Forog a világ velem.”
Szurtos, mocskos:
„Csúnya baba fekete,
Nem szereti senki se,
Még az anyja se.”
Taknyos:
„Taknyosodik,
Okosodik.”
Kövér:
„Török basa,
Nagy a hasa.”
Kopasz:
„Kopasz csirke, vadliba
Holnap megy a lagziba.”
Foghíjas:
„Csorba csík,
Mindenbe csak belecsíp.”

Irigy:
„Irigy béka,
Sós uborka.”
Válogatós:
„Válogatósnak vadalma,
Annak is a legrossza.”
Utánzó:
„Utánozás,
Majomkodás.”
Egyéb csúfolók:
„Azt mondja az öreg Nagy,
Hogy egy kicsit bolond vagy.”
„Te, te, te,
Nagy teve.”
„Okos,
Mint a tavalyi kos.”

Beugratók
„Bagoly.
Az ágy alá szagolj.”
„Szemtelen.
Bújj az ágyba meztelen.”
„Üveg.
Lekváros a füled.”
Leszel a gazda?:
„A kecskének négy a lába.
ötödik a farka,
Árkot ugrik, nagyot fingik,
Igya meg a gazda.”
„Én is” beugratós:
„Elmentem az erdőbe – Én is.
Kivágtam egy fát – Én is.
Csináltam egy vályút. – Én is.
Tettem bele moslékot. – Én is.
A disznó megette. – Én is”
Mutató:
„Né. Ott egy fészek.
Apád részeg.”
„Né, ott megy a Rézi.
Bolond, aki nézi.”
„Jó” tanács:
„Fáj a hasad?
Egyél vasat.”
Egyéb beugratók:
„Kicsoda Feri
Melyik Feri?
Amelyik a kézit a szádba teszi.”
„Mennyi tízhatod meg tízhatod?
Húszhatod.
Na akkor húzom.” (Meghúzza a fiilét vagy a haját).

Cívódók
Haragtartó:
„Örök harag,
Míg a kutya meg nem harap.”
Kárörvendő:
„Úgy kellett,
Káposztába hús kellett.”
„Dob, dob, dob,
Így jár, aki tollat lop.”
Játékmondókák
Játékindító:
„Kör, kör, kijátszik,
Aki nem jön nem játszik.”
Párválasztó:
„Szembe babám, ha szeretsz,
Ha nem szeretsz, elmehetsz.”
Hallgatósdi:
„Sárga virág, pukkasztó,
Pukkanjon meg, aki szól.”
Cicabosszantó:
„Ez a cica olyan rest,
Nem eszi a húslevest.”
„Cica-mica, haj,
Hova lett a vaj?
Ott látom a bajuszodon,
Most lesz neked jaj.”
Hunyócskázó:
„Egy, kettő, három, négy, öt,
Hat, hét, nyolc, kilenc, tíz,
Tűz, víz,
Vakuljon meg aki néz.”
Szembekötősdi:
„Erre kakas, erre tyúk,
Erre van a gyalogút.”
„Itt csörög, itt pattog,
Három vén mogyoró,
Itt csörög, itt pattog,
Három szekér friss dió.”
Forgó, táncoló:
„Sas, sas, lakatos,
Látom, libád ripacsos.
Addig libát nem adok,
Míg százat nem fordulok.”
„Hopp mókuska, mókuska,
Vékony karcsú Mariska.
A verebek tánca
Szoknyátoknak ránca.”
Guggoló:
„Ég a gyertya, ég,
El ne aludjék,
Aki lángot akar látni,
Mind leguggoljék.”
Labdadobó:
„Egy előre,
Két kettőre,
Három hatra,
Hat kilencre
Üsd ki tízre,
Tizenegyre,
Veres király,
Vas Peti,
Hátba váglak,
Szaladj ki.”
Labdázó, labdaiskola:
„Mindenki a maga mesterségét folytassa, folytassa,
A másiknak átadja, átadja.”
Kötélugró:
„Erzsi, Bözsi, Sári, Kati.”

Harangozó:
(Háton való emelgetés):
„Ignác, mit látsz?
Eget, földet, vaskarikát.”
Buborékfúvó:
„Gyere ki buborék,
Kék ruhában,
Zöld ruhában
Piros topánkában.”
Sípszókeltő:
„Szólj síp. szólj,
Kerék alá teszlek,
Onnan is kiveszlek,
Szólj síp, szólj.”
Lapos kő:
„Lapos kő, rajta hát,
Ezt a vizet ugráld át,
Szőjél nekem szép ruhát,
Három inget, hat gatyát.”
Mielőtt a víz alá bukkan:
„Isten neki fakereszt,
Ha meghalok eltemetsz.”
Ha víz megy a dobó fülébe:
„Kik kű, veres kű,
Bújj ki kígyó, fülembű.”
Csereberélő:
„Cserebere fogadom
Többé vissza nem adom.”
Egyéb játékmondókák: pl.
„Tüzet vittem, elejtettem,
Tűzbé majdnem beleestem.
Tüzes volt a lapátom is,
Meggyulladt a kabátom is,
Tűz, tűz, tűz,
Ne játsz vele, lásd, hogy tűz.”
„Vízből mertem, vizet mertem,
Víztől én is vizes lettem,
Mert a vízbe beleestem,
Vízbe többé nem mehettem.
Víz, víz, víz,
Jaj de hideg a mély víz.”
Emelkedőre ugráskor:
„Enyém a vár,
Tiéd a lekvár.”

Kiolvasók vagy kiszámolók:
„Egyedem-begyedem, tengertánc,
Hajdú sógor, mit kívánsz?
Nem, kívánok egyebet,
Csak egy darab kenyeret.”
„Eccem-peccem, pimpaláré,
Szól a rigó, rakoncáré,
Cérnára, cinegére,
Hiss ki, libám, a mezőre.”
Hányat mondasz, te?:
„Madarak voltunk,
Földre szálltunk,
Búzaszemet kapirgáltunk,
Mondd meg hányat te.”

Milyen színt szeretsz, te?:
„Egy üvegben ül egy törpe,
Megkérdeztem tőle:
Milyen színt szeretsz te?
Vagyis, vagyis te.”
An-tan-té-nusz:
„An-tan-té-nusz,
Szó-raka-té-nusz,
Szó-raka-tiki-taka,
Alam-bala-bam-busz.”

Egyéb mondókák:
„Kicsi vagyok én,
Majd megnövök én,
Mint a tüdő a fazékból,
Kidagadok én.”
„Csűröm, csavarom
Mégsincs úgy, ahogy akarom.”
„Házasodik a lapát,
Veszi a puliszkafát,
Férjhez megy a reszelő,
Megkérte a meszelő.”
„A násznagy a kapufa,
Násznagyné az ajtófa,
Muzsikál a vaskanál,
Egyest jár a fakanál.”
„Komámasszony pendelye,
Sövényre van terítve,
Komámuram ölelje,
Hogy a szél el ne vigye.”
„Azt a szél el nem viszi,
Mert a fót nem engedi,
Mert a cérna és a fót
Kilenc csuszták ára vót.”

Molnár V. József


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!