fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Sz. Kovács Péter
Ki vagyok én?
   Fiatal vagyok, alig haladtam túl a huszadik életévemen. Kijelenthetem, hogy szeretem az életet; szeretem a nőket, a jó ételeket, az italokat; szeretek jókat nevetni, még úgy is, hogy a könnyem kicsordul; szeretem a nyárestéken a lobogó tábortüzet, csak úgy magában is, de hogyha felette bográcsban pörkölt illatozik, az a kedvencem; szeretek a barátokkal sörözni, vagy éppen bort hörpölni, netán vodkát vagy házi pálinkát; szeretek utazgatni, bár eddig csak kicsiny országunk határain belül állt módomban utazni: elmentem egészen Győrbe, aztán Somogyországba; jártam már Zalában, az Alföldön, Kecskeméten, s bizony bejártam a mi csodálatos fővárosunk jelentős részét…
Szeretem a magyarságomat is, büszke vagyok a történelmünkre, hiába van benne itt-ott gyalázat, árulás, pusztítás: szeretem és büszkén olvasom a történelemkönyveket; szeretem a hungarikumokat: a pálinkát, a gulyást, a jó magyar borokat, de furcsa mód a téliszalámit nem szeretem, nem is eszem sosem… Szeretem az embereket, elnézegetem őket a vonaton, villamoson, buszon, vagy éppen séta közben Pest utcáit róva; ha elmegyek kedvesemmel a Városligetbe, nézegetem a kicsi gyermekek játékát, hallgatom kacagásukat, és fiatal korom ellenére arról ábrándozom kedvesem szemébe nézve, hallgatva lélegzését, hogy valamikor majd, az idő furcsa ködéből előlépve, nekünk is lesz gyermekünk… Igyekszem nem sürgetni az időt, próbálok annak örülni, ami éppen van, a múltat próbálom nem abajgatni, és a jövőt nem fürkészni; gyönyörködöm a valóságban, ami néha borzasztóan fárasztó, tele van gazsággal, ocsmánysággal; néha hányni tudnék, amit hallok a rádióban, pedig nem is igen hallgatok rádiót, a tévét pedig már egy jó ideje száműztem a közelemből… Azt hiszem, nehezen viselem a hazugságot, legalábbis azt a fajta hazugságot, amelyet a médián keresztül próbálnak a fejünkbe nyomni, valósággal tuszkolják belénk a különböző híreket, amelyeknek valódiságában senki sem lehet biztos… Mindig is író akartam lenni, valamikor kilenc éves koromtól kezdve, amikor az első könyveket a kezembe vettem, éreztem, hogy én szeretem a történeteket, a régmúlt idők történéseit, s amikor fogalmazásórákon különböző írásokat kellett beadni, én életemben először boldogan görnyedtem otthon a füzetem fölé, hogy írjak valamit, hogy írjak néhány sort, pár bekezdést, és írtam: nyaralásról, nagyszülőkről, anyámról, az osztálytársaimról, akiket, meg kell vallanom, nem szerettem igazán sosem, de nem hiszem, hogy ez az ő hibájuk lett volna, sokkal inkább az enyém… Ki vagyok én? Egy ember, úgy gondolom, ennél többet nem jelenthetek ki magamról, még akkor sem, hogyha egyesek felruháznak mindenféle különleges maskarával, belebújtatnak a földöntúli misztérium jelmezébe, még akkor is csak egy ember vagyok, ha írok éppen; akkor is ember vagyok, amikor megírok egy novellát, bölcs Odüsszeuszom kalandjait, vagy éppen a mogorva, de kedves Békési felügyelő eseteit vetem papírra, mindig csak ember vagyok, akinek vannak hibái, belekeveredik ellentmondásokba és hazugságokba, én is hibázom, vannak őrülten rossz napjaim, amikor a depresszió mosolyzabáló fenevadával ébredek, olyankor nincs kedvem semmihez, alig akarok kibújni az ágyból, de ha felkelek, nincs étvágyam, csak a korsóhoz nyúlnék, hogy leöblögessem a torkomon elmúlt vétkeimből fakadó keserűségemet, közben pedig csak merengek… Lassan mozgok, kitekintek az ablakon, elnézegetem az ablakommal szemben húzódó hegyeket, nézem a havas tájat, vagy éppen a zöldellő fákat, az évszaktól függően; lassan észhez térek, bár olyan nyomott vagyok, mintha valami nehezék ülne a tarkómon, gondolataim elfutnak, vagy éppen lefekszenek, hogy a sötét mocsárban meg se leljem őket, olyankor írni sincs kedvem, pedig írnom kéne, mert hiszen író vagyok, vagy legalábbis az szeretnék lenni… Ki vagyok én? Ember vagyok, sokszor boldogan mondom ki hangosan, még ha tökéletesen egyedül is vagyok a szobában, nézem a repedéseket, meg a régi firkákat az egykor hófehér falon, elnézem a bútorokat is, ezeket a megöregedett vackokat, s olyankor arra gondolok, te barom, te is öreg vagy, pedig marhára nem vagyok öreg, csak megviselt… Ha éppen a mennyekben járok, mert fel vagyok dobva, mosolygok, csak úgy pörög a nyelvem, harsány vagyok, mintha én lennék a világ közepe, szórakoztatom a barátokat, társakat, kedvesemnek mosolyt tudok csalni az arcára, ezekben az időkben megnyugszom, még akkor is, hogyha feszültnek tűnök, de éppen azért vagyok feszült, mert a belső feszültség akar szétvetni, annyira boldog vagyok, nem gondolkodok olyankor, ösztönből cselekszem, s lelkem számlapján a jelen pillanatra állítom a mutatókat… Eszembe sem jut, hogy te fiú, szeretni kéne, mert szeretek mindent és mindenkit, még az unalmas életeseményeket is felvonultatom szorgos percekké a gondolatok határidőnaplójába, szemeim körül eltűnnek a ráncok, csak akkor pofátlankodnak elő, amikor nevetek, s előbukkannak számból előreálló fogaim, nevetek, mert mi az Istent csináljak, és aztán átölelem kedvesemet, vagy éppen összetapasztom a száját az enyémmel… Ki vagyok én? Víg szerető, aki csendes éjszakákon szereti átkarolni kedvesét, úgy aludni, mintha tökéletesen egyek lennénk, talán egyek is vagyunk az éjszaka sötétjében, csak elmém sátáni arca próbálja megmagyarázni nekem, hogy mi sosem leszünk egymáséi! a gyalázatos féreg, néhányszor összeveszek vele, aztán kibékülünk, aztán megint vitatkozunk, és mint egy ciklikus folyamat, körbe-körbe járok, pontosan úgy, mint az óriáskerék, s hol fent vagyok a magasban, látom a környező vidék szépségét, hol pedig olyan mélyre süllyedek, hogy a napfény sem ér… Ki vagyok én? Fehér vitorlával megáldott hajó a kék tengeren, lassan haladok az igaz, de megyek előre, nagy ritkán jobbra térek, majd balra, megint ritkábban kisebb-nagyobb köröket írok le, azonban haladok előre, néha rohanok, mintha lemaradnék a holnapról, máskor pedig visszaránt a múlt, pedig odafent az emberek jóakarója megmondhatja, mindig nemes szándékok vezéreltek, csak bizony, nem mindig nemes szándékként adtam elő produkciómat… Elég, hogy élek, szerethetek valakit és mindenkit; azt hiszem, ez több, mint elég, mert hiszen mit lehet még többet akarni, csak szeressünk: a Kati nénit az összes macskájával egyetemben, valamint az öreg Bandi bácsit is, aki hét napból hatot részeg, mert pár évvel ezelőtt eltemette a feleségét; szeressük őket is, ahogy önmagunkat, mert hiszen én mivel vagyok különb bárkinél is; nem tudok én többet senkinél, igaz! kevesebbet sem, inkább úgy lehetne ezt definiálni, hogy mindenki az életében a számára ideális területen tud nagyot alkotni, azon a platzon, amelyet az égiek neki ajándékoztak, hogy építse be bölcsességházakkal, meg építsen utakat gondolatokból, kórházat és menhelyet a szeretetéből… Ki vagyok én? Egy harcos, ámbár nem harcolok én senkivel, nem harcolok én senki mellett és senki ellen, csak vagyok, mint a virág a réten, vagy legalábbis szeretnék úgy lenni, mert én néha szorongok, úgy érzem magam, mintha rám nyitottak volna a WC-n, mintha hányás közben kamerákkal vizslatnák életemet, holott én szeretnék elbújni, jól lerészegedni, aztán másnaposan fetrengeni egy teljes napot, hogy aztán azon szorongjak, hogy részegségemben kit bántottam meg, kinek mutattam meleg égtáj felé az utat; szóval csak lennék, mint egy virág, a szél lóbálhatna erre-arra, nem érdekelne semmi, mert akkor bár nem örülnék, és nem szoronganék, csak lennék… Lennék a mában, a jelen pillanatot felékíteném mindenféle díszekkel, s akkor nincsenek káros gondolatok, sőt gondolatok sincsenek, elmémet szépen elzárnám hátra a fáskamrába, hogy hasogasson nekem az átkokból tüzelőt, amivel meggyújthatom a feledés tüzét abban a kazánban, amelynek agy a neve, és szépen felfeküdnék arra a végtelen folyamra, amelynek élet a neve, csak vigyen engem, mint egy darab fát… Ki vagyok én? Vakmerő szerencsétlen, részeges hazudozó, bátor tigris, messzelátó bölcs… Minden én vagyok, és közben senki sem, bolond vagyok, akit akár be is zárhatnának a zárt osztályra, hátha találkozom néhány testvérrel, akiknek sokkal épebb az agyuk, mint azoknak, akik kint kolbászolnak az utcán, és hazudnak, és piálnak, verekszenek, tüntetnek, meg Isten tudja, mit csinálnak még, mert valamit csinálnak, amiről ők azt hiszik, hogy az a helyes, de hát, kérem, valaki jöjjön oda hozzám, adjon a kezembe egy könyvet, ahol minden le van írva feketén-fehéren, hogy én ezt megtehetem, de ezt már nem, mert tiltja a törvény, vagy éppen a társadalmi szabályok… Ki vagyok én? A legnagyobb lázadó: egyszerre zubog bennem Petőfi és Lenin vére, egyiknek ékesszólását örököltem, másiknak politikai éleslátását, csak én nem császári meg cári rendszerek ellen lázadok, én maga a rendszer ellen szeretnék tenni valamit, esetleg lélekből elindítani egy nagy szeretetbombát, hogy zúzza tönkre ezt a haldokló rendszert már, mert a gyomrom felfordul sokszor, és sírni tudnék, pedig nem szépek a férfikönnyek, de a fene törődik vele, üsse kő, sírjunk egyszer, akkor talán megtisztulunk… Néha levetném az összes rossz tulajdonságomat, mint a szakadt gúnyáimat, tűzre dobnám az egész csomagot, legalább megmelengethetném a kezemet, mert ebben az istenverte hidegben már fáznak a végtagjaim, vagy felkeresnék egy igazi bölcs embert odafent a hegyekben, aki kinyitná nekem a lelkemhez vezető ajtócskát, azon át beesnék a Kánaán előcsarnokába, és én is mantrázó kopasz lennék odafent a hegyen, aztán száműzöm étrendemből a húst, habár azzal egyenesen a saját kivégzésemet rendelném el, mert hús nélkül hamar elsorvadnék… Ki vagyok én? Egy nagy húsevő szörnyeteg, aki őrülten szereti a valódi disznótorokat, a nagy zabálásokat, ahol aztán testes borokat és ugyanilyen asszonyságokat lehet magunkévá tenni, ahol móka és kacagás zeng egészen az égig, ahol végre elfelejtem vétkeim miatt rám szakadt tetőmet siratni; csak eszem, csak eszem, néha engedek a nadrágszíjon egy lyukat, megint asztalhoz telepszem, iszom egy korty pálinkát disznókörömből, és eszem, mint egy húsevő szörnyeteg… Az ember hol elállatiasodik, hol pedig felmagasztosul, mint Krisztus urunk, megtagadjuk múltunkat, pedig az hozzá van varrva a talpunkhoz, így megtagadni nemcsak hogy luxus, de meglehetősen dőre viselkedés, céltalan, inkább öleljük meg önmagunkat, bocsássuk meg vétkeinket önmagunknak, aztán mehetünk tovább, úgy már magasztosak lehetünk, szépen kikenve-kifenve, mint a kurvák a bordélyházban, vagy, ha nem sikerül megbocsátanunk magunknak, akkor állatokká alacsonyodunk, és kötekszünk, verekszünk, és csak markolásszuk nőinken a húst, hogy mihamarább elpusztíthassuk… Ki vagyok én? Egyháztagadó és Istenimádó, a hazugságot nem szívelve bölcsen hallgató férfiú, aki elnézi a templomba igyekvő öregasszonyokat, öregurakat, bár furcsamód sokkal több öregasszony kocog a templomba, mint öregúr, s ezek az öregek aztán gyónnak, megbánják bűneiket, nyelik az ostyát, hogy kilépve a szentélyből, elhordják a falu szabad szellemű leányát mindenféle kurvának, mert megbélyegzik, ítéletet hirdetnek felette, holott az egyház azt tanítja: szeressétek egymást… Mondjon bárki bármit, ez a világ fel van fordulva, döglött rákként leledzik csak, én keresem önmagam ebben a sivatagban, néha megtalálom azt a jópofa kölköt, aki egykor voltam, akkor szembe fordulok magammal, nézem magamat, és olyat köpök, hogy a túloldalon feljajdulok, mert majdnem kivitte a szememet a köpet, amit én okoztam saját magamnak, mert végső soron mindent önmagamnak okozok: az örömöt, a bánatot, azokat a hangyányi drámákat, amelyeket nekem kell megélnem minden egyes nap, és amitől egyes napokon alig tudok kikecmeregni az ágyból… Ki vagyok én? Vándor, aki vándorol a pusztán, már jó néhány emberöltő óta csak megyek, néha érzem a zsákomban, amit átvetettem a vállamon, vétkeim ólomsúlyát, máskor magát a zsákot sem érzem, és néha egy oszlopba verem a fejem, hogy milyen hülye vagyok, én magam vagyok önmagam megnyomorítója, s ha nem figyelek, egyszer nem fogok felkelni a földről, ahová önmagamat juttattam, mert olyan birka az ember, hogy elpusztítja önmagát… Nem vagyok én semmivel sem különb másoknál, ugyanolyan fárasztó senkiházi tudok lenni, mint az öreg alkoholisták a kocsmákban, vagy a hajléktalan kéregetők az aluljárókban, csak én tiszta vagyok, anyám kimossa a ruháimat, mert én még a mosógépet sem tudom beindítani, hiába! el lettem kényeztetve, vagy lehetséges, hogy annyira lefoglalták agyamat a magasztos gondok és gondolatok, hogy a gyakorlati élet mellett úgy elmentem, mint a holdkóros az ébrenlét mellett, tudom is én, miket csináltam életemben, amikre nem biztos, hogy büszke lehetnék… Büszkeség… Sokszor ízlelgettem ezt a szócskát, néha most is ráfanyalodom, és olyankor eszembe jut nagyapám mondása, aki szerint arra lehet az ember büszke, amire van miért szerénynek lennie; szép mondás, elhallgattam hosszú éveken keresztül, mint azt is, hogy magyar ember evés közben nem beszél, én mégis beszéltem, be nem állt a szám sosem, de nagyapámnak sem, állandóan járt és jár a szája, akármikor ott ebédelek náluk az alföldi tanyán… Végeredményben büszke lehetek az őseimre, nagyapámra, nagyanyámra, apámra és anyámra, bár apám az én fejlődésem szempontjából egy szalmaszálat nem rakott keresztbe, de anyám, ez a jó asszony, az én életem egén egy masszív súlypont, gondosan kiköszörülte a csorbát, s így elmondhatom, hogy szüleim felneveltek, s elmondhatom, hogy apám többet segített nekem azzal, hogy nem foglalkozott velem, mintha foglalkozott volna, a mi kapcsolatunkból aztán ráéreztem arra, hogy milyennek kéne lennie egy jó apa-fiú kapcsolatnak, és én ebből megírhattam az Erich című kisregényemet… Arra vagyok büszke, hogy élek; élek, de mi az Istennek, néha megkérdezem magamtól, mikor már fejemet ellepte a köd, akkor még ráülök a kobakomra, néhányszor megdolgozom ezt a tar valamit, amit fejnek nevezhetnék, és büszke vagyok magamra és az őseimre, de elsősorban anyámra és apámra, hogy hogy az ördögbe tudtak összehozni egy ilyen ábrándozó mitugrászt, aki sosem nyugszik, ugyanis vagy a vére hajtja, hogy csináljon valami nagyot, valami magasztosat, hol pedig a lélek és az élet óriási és egyben apró mozzanatain elmélkedek, aminek eredményeképpen egyszer majd biztosan felkötöm magam… Ki vagyok én? Anyámnak a fia, nagyapámnak az unokája vagyok, büszkén jelentem! élek, lassan mendegélek, néha elfáradok, leülök, aztán megyek tovább, szétnézek, kedvesem elhalmozom a szeretetemmel, amit csak a részére sajtolok ki magamból, mert szegény éhezik ezen a világon, ahogy mindenki, én is éhezem, de olyan kevés a kenyér, meg a meleg, hogy néha olyan egyedül érzem magam, annak ellenére, hogy tudom: sosem vagyok egyedül… Meg aztán a nagy agyalásban, a gondok boncolgatása közben szerelembe esek az élettel, s ezt a szerelmet kivetítem az én szemem fényére, akiből szeretném, hogy majd előugorjanak gyermekeim, az én leányaim, akikkel majd kutyákat meg macskákat fogunk nevelgetni; szerelmemmel kicsit fojtogatom néha, aztán magasba emelem, egy hullámot képezek, hogy ő ringjon, és büszke vagyok, hogy ez sikerült nekem, pedig nem tartom magam képesnek arra, hogy bárkiről is gondoskodjak… Anyám szokta mondani, hogy a férfiaknak kötelességük az életben teremteni, minden téren, csak ez mindenkinél más és más területekre bomlik le, valaki mérnök lesz, és feltalál egy bombát, amivel embereket lehet ölni, míg valaki orvosnak, kémikusnak megy, hogy feltaláljon egy vakcinát, amivel aztán meggyógyítják a betegeket, fertőzötteket, és van, aki írónak megy, s egész életében nem csinál igazán semmit, csak betűket meg szavakat vet egy hófehér papírra, megpróbál értelmes gondolatokat összetákolni, hogy adjon valamit, de kérem! ki a hibás, ha ez a tákolmány nem sikerül éppen tökéletesre, vagy nem értik meg az emberek, netalán néhány barom félremagyarázza…? Én teremtésre születtem, merem állítani bármely halandónak, mert jó tudni, hogy az ember halhatatlan, ugyanis rendelkezik egy léleknek nevezett masinával, amely mindenre képes, még életünket is jobbá tudja formálni, csak találjuk meg; nos, kérem, én képes vagyok teremteni, nemzek gyermeket is, vagy éppen rímekbe foglalom gondolataimat, de akár hosszú, hömpölygő mondatokat is felfűzök egy cérnára, hogy szilveszterkor, pezsgőbontáskor legyen mit felakasztani az ajtó fölé: bármit megteszek, csak adhassak… Adok én mindenkinek valamit, valakinek csak egy csókot, egy vagy több vad éjszakát, talán szerelmet is, átkarolom többször is, megfogom a kezét a nagy sétákon; valakinek éppen felaprítom a tüzelőjét, hogy megmelegedjék a kályhánál, hogy főzni tudjon, míg megint másvalakinek segítek hazajutni a kórházból, ahová a kényszer utalta be, mert eltörte, vagy csak megzúzta a lábát; mindenkinek adok valamit, ha csak éppen egy ötvenest a kolduló alkoholistának, akkor is adok, ez természetemből fakad, ezzel élek együtt nap mint nap, és néha eléggé terhes… Ki vagyok én? Egy ember, aki néha sír, néha nevet; mint egy hajó a tengeren, hol felbukom a nagy hullámokon, hol maguk alá temetnek, érzések és gondolatok pörögnek és forognak bennem, néha kimondom őket, máskor pedig bölcsen hallgatok, ámítom magam, hogy élek, pedig halott vagyok, elevenen eltemethetnének, de azért még küzdök az élettel, elérem céljaimat; tudom én, hogy mire vagyok képes, mi az, ami számomra elérhető, és mi az, ami nem, ilyenkor közbeszól az én rusnyábbik énem is, aki félelmet fecskendez belém, hogy boldogtalan legyek, közben pedig benső énem, ez a jó lélek kiengesztel, halkan súgja a megoldást, én pedig erőnek erejével felrúgom az elmémben felállított politikai asztalt, hogy újat teremtsek, hogy biztos alapokra helyezzem az életemet… A világ gyönyörű, így látom én magam is, kivéve akkor, amikor egy eszelős kéz orromra helyez egy napszemüveget, amelyen át máris sötétebbnek látok mindent, a világ valósággal megcsúnyul, ronda lesz, én pedig keresem azt a kezet, s később nevetve, sőt! röhögve veszem tudomásul, az én kezem volt az, én okoztam önmagam traumáját, egy komplett drámát idéztem magam elé, amelyből aztán rúgkapálhatok kifelé, egészen addig, míg ki nem merülök, elkezdek gondolkodni, és rájövök, hogyan lehet megszabadulni a látomástól és a szemüvegtől… Tele vagyok félelmekkel, előfordul, hogy nem merek kilépni az utcára, a bűntudat nem engedi, hogy mosolyogjak, reggelente szinte elnézést kérek mindenkitől, hogy élek, mintha megloptam volna őket tegnap, pedig nem vettem el senki értékét, nem bántottam senkit, mégis szorongok, figyelek szüntelen, mint egy kis cinege a hóban; bizony félek, főleg a holnaptól, meg a múltból átöblögetett vétkeimtől felhalmozódott szorongásaimtól, félek attól, hogy nem fogják megérteni az én szövegeimet, nem fogják szeretni majd az én irodalmamat, amit én képviselek; attól is szorongok, hogy vajon szeretik-e majd a zenémet, merthogy élek-halok a rockzenéért, szeretnék is egy jó kis zenekart összerakni, ahol elénekelhetem a dalaimat, amiket én magam írok, és szorongással tölt el, vajon hogyan viszonyulnak majd mindehhez az emberek, megértik-e a mondandóm egészét, ráéreznek-e az aprócska tudás ízére… Mások előtt énekelni is félelmetes, valahogy olyankor gombócot érzek a torkomban, és otthon a fürdőszobában hiába énekelek el bármit remekül, szépen zengve, mint a gregorián énekesek, az emberek előtt egyszerre elfelejtek mindent, a hangom hirtelen képtelen úgy rezegni, ahogy kellene neki, felemás hangok bucskáznak ki a számon, és csak pirulok, meg nézek jobbra-balra, és erőm sincs meggyőzni az embereket, hogy én igenis tudok énekelni… Ki vagyok én? Egy énekes, aki meg akarja énekelni a magyarság egész történelmét, aki forró ólomként szeretné az emberek fülébe belecsepegtetni a tudás és a szeretet harmóniáit, hogy előrébb jussunk, néha kicsit taszajtva, néha meg húzva a másikat, mert szépen lassan megfagyunk ebben a világban, hiába riogatnak bennünket a globális felmelegedéssel, meg azzal a maszlaggal, hogy a Kárpát-medencéből egyszer majd sivatag lesz… Énekelnék én megváltásról, nevetésről, gyermekekről, barátságról, valódi dalok szólhatnának az összetartozásról, de sajnos rusnyábbik énem félve harsogja bennem, hogy vajon erre ki az ördög lesz kíváncsi, hogy az emberek szórakozni akarnak, nem pedig az életről elmélkedni egy-egy koncerten, harsog bennem ez a gyalázatos, hogy vessem el minden reményemet, és örüljek egyáltalán a levegőnek, hogy élek, van levegő a tüdőmben; de engem nem érdekel a levegő! engem a művészetek érdekelnek, valami örökérvényűt, valami maradandót szeretnék alkotni, hogy egyszer majd nyugodtan hunyhassam le a szemem… Ki vagyok én? Azt hiszem, nem több, mint Isten vagyok, bármily meghökkentő, esetleg nagyképű e kijelentés, én csak egy Isten vagyok, s bizony néha borzasztóan nehéz Istenként élnem, a világ rezdüléseit befogadnom, áttranszformálnom a magam kis rezgéseire, megértenem, megemésztenem, és cselekednem, mert ez az egész világ ösztönöz valamire, hogy induljak el jobbra vagy balra, előre vagy hátra; gyakran teremtek is, ahogy a Jóisten egykor akarta, aztán belénk, emberekbe bújt, s most itt állunk mindannyian, én is, teremtem a jövőmet, közben a jelenemre koncentrálok, de a múltban turkálok, mint a moslékban, s olyankor lehull a sötét lepel… Sokan nem hisznek nekem, egyesek kifejezetten bolondnak tartanak, amiért én sokkal inkább hálás vagyok, mint bosszús, megköszönöm, hogy nem neveznek normálisnak, nem is akarok normális lenni, mert én nem akarok beállni a sorba, hogy aztán megkapjam a kicsike bilétát, amire egy láthatatlan kéz a birka szót karcolta, bizony Isten, én be nem állok közéjük, mert bár nem nézem le azokat az embereket ott a sorban, de valahogy nem kívánkozom közéjük, elég, ha nézhetem őket… Gyakran jólesik nekem kívülállóként szemlélnem a saját életemet, olyankor minden porcikájában megvizsgálom lépéseimet, s mint egy jó sakkozó, megvitatom magammal, hogy most a sötét mezőre lépjek, vagy a fehérre, aztán, ha elbaltáztam a lépést, legfeljebb fejbe vágom magamat, de legalábbis jót röhögök magamon, meghívom önmagamat a kocsmába, legurítunk egy feles jégert, aztán egy korsó sört, esetleg a sör helyett egy pohár rozéfröccsöt, mikor mihez van éppen gusztusunk, és nézem, nézem magamat, csodálom is néha ezt a kopasz őrültet, pedig valójában semmivel sem különb, mint bárki más… Ki vagyok én? A nők nagy tisztelője, hódolója, aki szereti begyűjteni a csókokat, szereti ölelgetni a nagy keblekkel megáldott széparcú veszedelmeket, aki könnyes szemekkel köszöni meg, ha egy kedves nő asztalára tesz egy tányér forró levest, s aki kacsint a pultos nőnek, amikor az csapolja neki a sört; rohantam én utánuk eleget, meg rohanok is, folyton azon töröm a fejem, hogyan lehetnék a kedvesemmel, hogy átölelhessem és begyűjthessem a csókokat, hogy belesúghassam a fülébe a titkos kis szócskát, amit már elkoptattunk mi emberek, megfürdettünk az elmúlás mocsarában is, hazudtuk egymásnak évszázadokon át egyik erkélyről a másikra, hogy mint az évszakok, örökérvényűen visszatérjen… Dédelgetek nagyra törő álmokat, a fejemben hordozom, vagy a szívemben, folyton magam előtt látok egy szép nagy házat, tágas kerttel, diófákkal és eperfákkal, dúsan zöldellő fűvel, látom magam előtt, hogy ott szeretnék élni, nyáron bográcsban főzni a jó pörköltet, hűs borocskát hörpölni az árnyékban, kutyákkal játszani a nagy udvaron; néhányszor körbe akarom kergetni ott a családomat, csak vihogjanak a gyerekek, asszonyom pedig bosszúsan álljon elém, mikor a tömlőből végiglocsolom hideg vízzel; milyen szép ez a látomás, pedig meg vagyok győződve, hogy ez nem látomás, úgy szoktam nézegetni, mint egy jövőbe látó, a múltban megörökített fényképet, sőt ha akarom, meg is tudom fordítani, és el tudom olvasni saját írásomat, hogy az az én birodalmam… Ki vagyok én? 22 évet megélt író, írópalánta, nevezzen mindenki, ahogy neki tetszik, lehetek én firkász is, vagy csak szomorú álmodozó, nekem édes mindegy, elélek én bármelyik jelzővel; nos, megéltem 22 évet, láttam a világnak elég sok arcát, megtapasztaltam néhány szörnyűséget, szenvedést, nélkülözést, láttam gyönyörtől ragyogó mosolyokat, pajkos mosolyokat, hallottam hazugságokat és valódi bölcsességeket, halk, feltüzelő nyögéseket, mégsem érzem magam annyira öregnek, tulajdonképpen fiatalnak sem, csak úgy vagyok, mint a szél, meg a bárányfelhők, kezdek megbarátkozni önmagammal, már egyre kevesebbet futok önmagam elől, egyre kevesebbet futok önmagam felé, jólesően ácsorgok egy képzeletbeli réten, elnézem a virágokat, néha leszakítok egyet, megszagolom, eggyé válok vele, s határtalanul boldog vagyok, aztán leülök a gépem elé, leírom a gondolataimat, érzéseimet… 22 éves fejjel kijelenthetem, végtelenül szeretem a betűket, a szavakat, a mondatokat, nagy élvezet számomra leírni egy-egy történetet, sugallni valamit, amitől talán azok, akik olvassák, kapnak valamit, boldogító érzés, hogy írhatok, hogy van ötletem, szabadon írhatok, ami éppen az eszembe jut, előhengergetem fejemből a múltamat és jelenemet, gondosan a jelen pillanatra állítom vekkerem mutatóit, és írok, mint akit hipnotizáltak, véget nem akar érni az áradás, a folyam, amely szépen lassan maga alá temeti a felesleges dolgokat… Írás közben nem figyelek semmire, csak csiszolgatom a mondataimat, a szavakat tologatom, hátha valahova jobban beillik, néha át is írok egy-egy bekezdést, de külső gondolatokat nem engedek közel magamhoz, mert akkor bosszúsan abba is hagyhatnám a munkámat, azt a munkát, amelyet rajongással végzek nap mint nap, meditatív állapotban lebegek, s a körülöttem hallgató csend mesél nekem, én pedig szorgos diákként jegyzetelek, mederbe terelem a csapongó gondolatokat, kihalászom a szavak közül a szemetet, amit nem érzek odavalónak, vagy ami már sok lenne oda, s szépen lassan formálom szövegeimet, hogy egykor olvasójának ugyanolyan élvezetet nyújtson, mint amilyet nekem nyújtott, amikor megírtam… Ki vagyok én? A nevem egyáltalán nem érdekes, lehetnék Lucifer, maga a Sátán, de lehetnék Gábriel arkangyal is, akkor sem szeretnének jobban, és nem is vetnének meg jobban; tiszteletet adok én magamnak eleget, legalábbis ebben a hitben ringatom magamat, ilyenkor kínosan röhögök magamon magamban, esetleg elsétálok a falon lógó tükörig, hogy belenézhessek a saját szemembe, és majd’ leesik az állam, mert a saját szememben nem látok az ég világon semmit, csak a fosszínt látom, és egyáltalán nem vagyok megelégedve… Néha nem merek belenézni a tükörbe, bűntudatom van magam előtt is, hogy még élek, még nem ugrottam le a tizedikről, de aztán megnyugtatom magam, hogy csodálatosabb dolog élni, élvezhetem a kedvesem társaságát, a barátokkal öblögethetem a májamat a kocsmában, nevethetek és zabálhatok a kedvenc ételeimből, pénzt kereshetek, s hirtelen elszáll a bűntudatom, hogy teret adjak egy másik érzésnek, mégpedig annak, hogy nincs egy vasam sem, le vagyok égve, kiforgatom a zsebeimet, de még a lepkék is elhagytak… Ki vagyok én? Elmesélhetném végzettségemet, hogy minek is tanultam én az iskolában, de inkább kussolok, mert semmire nem tartom az iskolákat, ez persze az én véleményem, nem kívánom másokra erőszakolni akaratomat, távol álljon tőlem mindenfajta erőszak, tehát, ha végzettségemre kerül a szó, inkább nem mondok semmit, mert sem én nem leszek okosabb, sem az, akinek elmondom, úgyhogy hallgatok, belenézek beszélgetőpartnerem szemébe, kérek még egy kört, és tovább ecsetelem, hogy ki is vagyok én, mintha ez olyan borzasztóan fontos lenne… Nagy ritkán, főleg éjszaka, amikor nem kell magamat látnom, számon kérem magamban azt, hogy miért vontam én a lelkem köré védelmi kordont, miért rakosgattam tűzálló téglából több méter magas falakat, hiszen így hiába akarom, hogy valaki rám leljen a pusztán, ha nem nyitom meg szívemet mások felé, bizony magam maradok ebben a hideg világban; én, aki csalódott már eleget a szerelemben, nem szívesen nyitom meg a kapukat másoknak, mert a végén ledőlnek a falaim, amelyeket a tavalyi esztendőben kentem le újra időtálló festékkel… Ki vagyok én? Egy férfiú, akinek fontos a család, mert nekem nagyon fontos, szeretem a karácsonyokat, minden illatával, ízével, pompájával, s december elején már várom a Jézuskát, hátha elhozza nekem a villanyvasutat, amelyet sosem kaptam meg, olyankor visszavedlek egészen kicsi fiúcskává, még a hangom is elvékonyodik, anyám pedig rám nevet ráncainak álarca mögül, talán egy kicsit gyönyörködik bennem, pedig valójában nagy ló vagyok, elmúltam már 22 éves, de gondolom, számára mindig is kicsi fiúcska maradok… Jó volna újra tiszta gyermeknek lenni, hamvas arccal, ártatlan szemekkel bámulni az óriások világát, ahová gyermekként mindig vágytam, most meg innen vágyok vissza a porba, csak menjek már össze! a fene egye meg! így nagyon nehéz megnyugodni, nagyon nehéz visszatalálni a Jóistenhez, mert minél magasabbra növünk, minél öregebbek leszünk, egyre csak távolodunk Atyánktól, még akkor is, hogyha a föld távolabb van az égtől, mint a felnőtt emberek feje… Néha szívesen kezdeném elölről az életemet, újra végigjárnám az utamat, kikalapálnám a dőreségem miatti horpadásokat életem karosszériáján, kikerülnék biztosan néhány gyilkos kanyart, nehogy ott maradjak ily fiatalon, aztán a fejemre koppintok valahonnan hátulról, vagy jó mélyről, vagy éppen a fejem fölül, hogy hallgassak el, mert nem lenne türelmem újra végigjárni a jelentéktelennek tűnő állomásokat, újra és újra átélni a szerelmeket, a nagy pofonokat, hogy kinevettek, mikor sírtam, a pokróc durvaságú gyermekkoromat, amikor olyan egyedül éreztem magam, mintha a Holdra száműztek volna valami előző életi balgaságom miatt… Ki vagyok én? Egyszerű munkás, aki két kezének erejével termeli meg az éppen elégséges pénzt, hogy enni és inni tudjon, esetleg elutazzon kedveséhez Győrbe, netán meglátogassa távol élő nagyszüleit, hogy egyáltalán élni tudjon, rágyújthasson egy pipára, aminek az ízét rendkívül szereti; mert én bizony dolgoztam már elég sok helyen: raktam téglát, emeltem a falakat, betont húztam, talicskát toltam fel a dombra, csodaszép téren virágokat locsoltam, karbantartottam az utakat, házak festett faburkolatát újítottam fel teljesen egyedül, vállaltam én mindent, s egyes munkákért remekül megfizettek, másokért kevésbé, néha valósággal kuporgattam az aprót, hogy tudjak venni magamnak némi dohányt… Nem kívánok panaszkodni, nem is szeretem a panaszáradatot, untat, úgyhogy megkímélek mindenkit, nem szeretném, ha bárki is sajnálatot érezne irántam, mert csak saját magamnak köszönhettem, hogy nem kaptam elég pénzt, mert nem tudtam, mennyit lehet elkérni egy-egy munkáért, vagy nem voltam elég agilis, hogy kiharcoljam az engem megillető pénzt, csak saját magamnak tartozhatok szemrehányással, de engem ez már nem is érdekel, emlékek, amiken vidám óráimban jókat derülök; előfordul, hogy valósággal felröhögök régi nyomorúságaimon, de úgy, hogy a könnyem is kicsordul, s olyankor boldog vagyok… Ki vagyok én? Van nekem múltam, kérem szépen, rengeteg kép szokott beugrani, s mint egy fényképalbumot csak felütöm az oldalakat, s a képek, mint valami film, elkezdenek forogni, én pedig végignézem a vetítést, hogy visszanyúlhassak az emlékeimbe, talán ki tudok halászni valami hasznosat önmagam számára, talán előbbre juthatok általuk, mert bár a gyermekkoromban voltak derült pillanatok, percek, s voltak olyan órák, amelyeket igyekszem elfelejteni, próbálom kioperálni a memóriámból azokat a filmeket, de szikém hirtelen mindig kicsorbul, ha hozzájuk érek, és nem hagyja, hogy kivágjam őket… A gyermekkorom viszontagságairól nem anyám tehet, erre már régen rájöttem, nem is hibáztatom őt egyetlen percig sem, hiszen nem ő tehet róla, hogy sosem volt szerencséje a szerelemben, hogy nevelőapák egész sora próbált meg belémplántálni valamiféle kicsike tudást, ám a sok apapótlék között csupán néhányat tartottam érdemesnek arra, hogy egyáltalán meghallgassam véleményeiket, egyáltalán elgondolkodjak észrevételeiken, arról nem is beszélve, hogy nálam fizikai erőszakkal hiába is próbálkoznak, attól csak megkeményedek, és hallgatok, még csak nem is nézek kifelé… Fiatal fiúként sokat játszottam a patakparton, a játszótéren, biciklivel betekertem a környező utcákat, amelyek világomat alkották, később az erdőbe is kitekertem, hogy bebarangoljam az ösvényeket; voltam nagyon rossz is, elfenekeltem a lányokat, meghúztam a hajukat, nagy ritkán összeverekedtem a fiúkkal, és érdekes módon, szinte mindig én kaptam a pofonokat, néha olyanokat is kaptam, hogy a szám felrepedt, vagy csilingelt a fülem, s anyám, aki akkor még rosszarcú agresszorként lépett fel ellenem, hogy letörje fiatalkori túlkapásaimat, néha előszedte a fiókból a fakanalat, hogy a hátamon verje azt szét… Ki vagyok én? Egy emlékező férfi, aki hálásan köszöni a Sorsnak, hogy megajándékozta az írás képességével, mert számomra az irodalom a szerelem mellett egyfajta szelep is, amelyen át kieregetem felgyülemlett emlékeim keserű gőzét, mesélhetek, elbeszélhetek régmúlt idők eseményeit, s még a legfájdalmasabb emlékek felidézésekor is mosolygok, sőt nevetek, arra gondolok, hogy szeretek mindent és mindenkit, és ezerszer is megköszönöm azokat a pofonokat, mert hirtelen az jut eszembe, nem ez az ember lennék a maflások nélkül, mint ami most vagyok, és hogy egyáltalán vagyok, megkeményedtem az életben, s így el bírom viselni az életet, és nem leszek öngyilkos, mikor az olyan egyszerű tett lenne… Jó érzés kinyitni a szelepet, áthömpölygetni lelkemből és fejemből az emlékeket a papírra, betűket formálok emlékeimből, azokból pedig szavakat, egészen a hosszú mondataimig, hátha gyönyörűséget okoz ezzel valakinek; szórakoztatni kívánok az irodalmammal, hogy egy kicsit nevessen mindenki, hogy elfeledje a pénzszerzés közben felgyűlt stresszt; én azt szeretném, hogy apuka vagy anyuka este leheveredjen a kanapéra, vegye kezébe valamelyik szövegemet, és a félhomályos helyiségben, a kislámpa fényénél mosolyogjon önmagának, hogy lám! ez velem is megtörtént, és minél többen kiáltják ki e felismerésüket, annál inkább érzem igazoltnak magamat, hogy marhára nem vagyok különleges, csak ember vagyok, író, zenész, művészember, aki szereti a mosolygást, a humort, mert én a humor gödrébe szeretem belökni az engem körbefogó összes gondot… Ki vagyok én? Meglehetősen pimasz és ironikus, nevemből eredően akár a szarkazmus feltalálójának is nevezhetnének, de elsősorban, legjobban önmagam kritikusa és gúnyolója vagyok, ebből fakad az a fajta érzésem, hogy a szövegeim nem megfelelőek, ezért folyton-folyvást csinosítom, ölelgetem az írásaimat, félve adom ki a kezeim közül; néha pedig kínosan ügyelek, hogy szépen nyilvánuljak meg, megfelelő okosságokat mondjak másoknak, a picsa szövegeket olyankor elrejtem a sarokba, pedig néha olyan jólesik egy egészségeset káromkodni, jól lehordani magamat a sárga földig, hogy aztán megbocsássak szegény önmagamnak, s mint egy ciklikus folyamatot, újra és újra átéljem önnön lehordásomat, megbocsátásomat… Az, hogy helyesen élek-e, már rég nem foglalkoztat, a magam számára helyesen élek, mások véleménye nem érdekel, a külvilág olyannak lát, amilyennek akar, senki sem tökéletes, és ebből eredően mégis az, én magam is néha elhiszem, hogy tökéletes vagyok, ha részeg vagyok, még jóképűnek is látom magamat, hogy aztán másnaposan, fejemet és gyomromat fájlalva gyönyörködjek vérvörös szemeimben, és halkan mormoljam szegény tükörképemnek, hogy ocsmány egy alak vagy, bújj el inkább a párnák közé, heveréssz még egy napot, a holnap meghozza a feloldozást… Most, hogy megéltem 22 évet, ami nem is egy nagy kor, nem vagyok öreg, bár sokszor öregnek érzem magam, kénytelen voltam megnyitni a szelepet, hogy a gőz erejével és légnemű kencéjével hű képet fessek önmagamról, elsősorban önmagam számára! hogy vétkeim lajstromából kihúzzak néhány tételt, s az írnoknak már odaítéltem némi pénzt, hogy a listámat gondosan szerkessze át, mert ha újra erre kényszerülök, átláthassam vétkeim szövevényes hálózatát, vegye csak előre a súlyosakat, mert legközelebb azokhoz szeretnék nyúlni, hiába érzem, hogy megégeti a kezem, majd a megbocsátás kenőcsét előkerítem addigra, amivel hűsíthetem hólyagjaimat… Ki vagyok én? Egy megtisztult lélek, kimostam a lelki lepedőmet, hogy újra vakítson a napfényen, valahányszor csak kiaggatom száradni az udvarra, jól megsikáltam ezt a lepedőt, hogy végre láthassak is valamit az előttem álló útból, hogy kedvesem szemébe végre hosszan és nyugodtan nézhessek, mert végre nem fog vakítani az a tömérdek szépség, amelyet a barna szemekben láthatok; számot adtam önmagamnak egy fejezetről, jó hosszúra, tömörre sikeredett ez az elmúlt 22 év, végre pontot teszek az utolsó mondat végére, de lehet, hogy három pontot egymás után, hogy a következő fejezetet kellő hévvel és kitartással folytatni tudjam, mert én olyan önfejű vagyok, hogy holnap már el is kezdem a második fejezetemet, amelyről még fogalmam sincs, hány évet fog átölelni, felkarolni, de hogy egyszer visszatekintve azt is lejegyzem kézzelfogható papírra, ez több, mint bizonyosság…       

Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!