fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Sz. Kovács Péter
   Néha csak eltöprengek azon, hogy miért is élek? Nem akarom én megváltani a világot, nem akarok Jézus lenni, aki meggyógyít vakokat és nyomorék szerencsétleneket, bár szívesen megtenném, ha hatalmamban állna mindezt megcselekedni; ehelyett én csak iszom a sörömből, aztán leülök a gép elé, írok néhány sort, hátha valaki táplálékot kap a gondolataimból, mert nekem ez az életem, az istenség!
Isten vagyunk, minden más csak szócséplés, egyszerű képmutatás, amitől mindenki ódzkodik, főleg a nagy hívők, én azonban részegen vagy józanul ki merem mondani azt, ami a bögyömet nyomja: semmik vagytok! Én is csak egy semmi vagyok, egy nagy rakás gané, de én legalább megpróbálok létezni, valamit adni akarok a társadalomnak, hátha feloldoznak egyszer, hogy nem voltam önző, bár isten igazából kit érdekel, hogy mit gondolnak rólam?
   Megírtam néhány regényt, vagy félszáz novellát, egy színdarabot, mégis mit értem el vele? Vádoltam én rengeteg embert: a kiadó igazgatóját, meg az elbírálók édesanyját, mégis rá kellett jönnöm, hogy én magam vagyok önmagam gátja, én fékezem magamat; egyfajta félelemből nem merem kiadni írásaimat, mintha azok sarlatán szövegek lennének, holott csak az isteni csodát hordozzák magukban, talán útmutatásul is szolgálnak elveszett lelkeknek… Én nem vagyok próféta, csak amolyan károgó aggastyán, aki fogatlan szájával igyekszik megvilágosítani a sötétséget, próbál szerencsét varrni az indulók talpára, hátha messzi földön hírét keltik a szeretetnek, aminek én néha híján vagyok, ezért csak vádolok másokat, akik nem értenek meg, pedig én nem értem meg magamat, hát akkor hogyan várhatom el, hogy mások megértsenek?
   Én írok Istenről?
   Én nem hiszek semmiben, csak Istenben! Az egyházak éntőlem felnyalhatják a világmindenség szennyét, mocskát, kitakaríthatják az ármányt az emberekből, mégis én, aki csak vagyok, azt mondom: ők hozták ránk a bajt, már a régi időkben, mert félelmet leheltek belénk, mi meg félünk, mint a barmok, de én azt mondom: számomra nincs egyetlen egyház sem, csak Isten létezik!
   Számtalanszor felmegyek a mozgólépcsőn az én uramhoz, eléállok kinyaltan, fényesen, és mindannyiszor visszazavar a Földre, hogy majd akkor menjek vissza, ha meg tudok jelenni előtte normálisan; ezért én elhatároztam, hogy egy évet eltöltök a koldusok közt – remetén; alig eszem, a ruháimat szétszakítom, aztán újra felmegyek az Úr elé, hátha befogad valahová írnoknak, vagy felhőőrzőnek. De ez sem elég az én Istenemnek; azt akarja, hogy tagadjam meg, pedig erre képtelen vagyok; akkor nekiállok hirdetni a tökéletes materializmust, nincs Isten, csak egy nagy anyag az élet; iszom a munkásokkal a kocsmában, megtagadom az Istent, elmondom a munkásoknak, hogy Isten egyfajta részeg látomás, amit az ágy előtt látunk, mielőtt lecsapna a sodrófa!
   Újra felmegyek az én Istenem elé, immár szakadtan, büdösen, de még mindig nem enged engem a többi megboldogult közé, merthogy nem éltem tiszta szívvel, csak úgy osztottam az észt; másoknak fájdalmat okoztam, sírtak miattam szép leányok; szedjem össze magam, embereljem meg magam, viselkedjek férfi módra, akkor beenged a mennyországba!
   Nos, fogtam magam, leszálltam a Földre, meggyötörten, fáradtan; kilátástalanság gyötört minden pillanatban; én akkor elhatároztam: ezerszer jobban fogok élni, mint eddig: majd szeretetettel veszem körbe magam, embertársaimat is megtanulom szeretni, s egy csapásra elpárolgott minden gondom. Azóta nem kívánkozom a mennyországba, egyáltalán nem érdekel a felhők őrzése, csak és kizárólag álmaim őrzése érdekel, melyeket leheletfinom villanypásztorral vettem körbe, megbíztam egy jóságos bölcset, hogy vigyázza álmaim hűs sugarait, hogy majd megfürödhessek bennük, ha majd rám talál a boldogtalanság…
   Ezerszer is elmerengtem a világ folyásán, kinyitottam harmadik szememet, hogy végre meglássak olyan dolgokat is, amelyeket azelőtt sohasem sikerült észrevennem, újfent elámulok a világ szépségén, s szememről a hályogot egyetlen mozdulattal lefejtettem, mint egy valódi sebész; azóta egészen máshogy tekintek emberre és állatra, újra van hitem, pedig a látásnak és a hitnek nem sok köze van egymáshoz; szemeimen keresztül megkapom a kellő információkat, hogy aztán szívemmel megtámogatva elnyerjem a jutalmat: beléphetek majd az örökkévalóságba.
   Néha jó volna elbújni az erdőbe; igazi remeteként leélni ott egy emberéletet; vadhúson és mindenféle növényeken élni, friss forrásvizet inni; naphosszat csendes meditációkban lebegnék, mint a keleti bölcsek, s mire végére érek életemnek, már kész emberként várhatnám a következő játszmát. A természetben mindig megnyugszom, vérem lecsendesedik, mint a megnyugvó tenger, és olyan boldog nyugalmat érzek a fák közt, bokrok közt haladva, hogy valósággal könnyek szöknek a szemembe, és egyetlen pillanat alatt megértem az életben elkövetett cselekedetek hiábavalóságát… Hiábavaló minden, amit nem önmagunk boldogságának szentelünk, hogy ezáltal mások is boldoggá váljanak… Az örvénylő élet minden karcsapása egy szempillantás alatt lecsillapodik az erdő hűvös leheletében, s mint egy lelassult, szinte megállt galaxis, hirtelen kiengedi minden egyes gond-bolygóját a világmindenségbe, ahol aztán hangtalanul el is halnak. A csend rengeteg mindenre jó; hirtelen felcsenget lelkem mélyéről az örökös bölcsesség, hogy ideje pihenni egy kicsit, ha csak néhány percet is, aztán újra lehet vadulni, újra lehet a világ létezését befolyásolni jó vagy dőre cselekedetekkel; a bölcsesség kiveri számból a sör kesernyés ízét, helyette mézédes boldogságot csepegtet a nyelvemre, amitől jobban megrészegülök, mint a valódi italoktól… Jó élni, súgják a fák, s én egy pillanatra el is hiszem nekik, talán egy percre is, ettől a nagy hiedelemtől elsírom magam a mókusok előtt, akik közelebb merészkednek, bizonyára megszánták szenvedő lelkemet; jó élni; ropogtatják előttem a mogyorószemeket, amitől a sírásom könnyei örömkönnyekké változnak; valódi metamorfózis ez: örömkönnyeim tisztára mossák összemocskolt lelkem vitorlavásznát…
   Az erdő fái között, az égiek szemétől eltakarva sokkal jobban szem előtt vagyok; az avarra borulva kitárulkozom a világ előtt; csak ömlik belőlem minden tudásom, mintha egyetlen pillanat alatt meg kéne mutatnom, ki is vagyok valójában, holott hiába forgatom a számban ezt a kérdést: ki vagyok én? csak nem akar megvilágosodni előttem a válasz, és ettől bosszús vagyok, amely néha át meg átsüt nyugalmam ózonrétegén.
   Lefeküdni a fák tövébe, ahol a Nap nem érhet el forró sugaraival, csak fázhatunk egy sort, de a hidegben egyesülhetünk magával a természettel, eggyé olvadhatunk, hogy a legmesszibb faág letörését is érezhetjük, mintha tulajdon csontunk vált volna ketté. Szendergés, finom álmok varázsa, halk szél játszik ismeretlen melódiákat a fák levelein, amely zenét már valamikor mindenki hallott élete során; ezt az ismeretlen dalocskát meg is lehet érteni, el is lehet vetni a lélektől, mint oda nem illő harmóniát, mégis az egyesülés fontos üzenetét hordozza, hogy az ember ráébredjen önmaga fényességére. A megtisztulás folyamata fájdalmas, égeti a testet; felsorakoznak a vétkek, mint egy kivégzőosztag, néma halálként csapnak le puskagolyóik, hogy az ember másodpercenként reinkarnálódjon, újra meghaljon, egészen addig, amíg az ember felemelkedik a megbocsátás padlására, ahol válogathat a jobbnál jobb falatok között, hogy jóllakjon.
   A természetből egyenesen csendes szobám mélyére húzódom, a négy fal közé, hogy gondolataimat szétdobálva láthassam, amint ide-oda pattognak egyik faltól a másikig, közben sikongatnak, nevetnek, akár a pajkos gyerekek; szépen lassan nyugalmat lelek a sötét szoba mélyén, lenyugszom, még egy mosolyra is futja az erőmből; percenként rádöbbenek, mekkora szar vagyok, aztán hogy nem vagyok alacsonyabb személyiség Istennél, s ahogy ezt a felismerést elérem, máris nyugodtabb vagyok: megtanulom szeretni az embereket. A természet segít, átölel karjaival, elringat, majd megijeszt, hogy ébredjek rá saját hibáim és vétkeim sokszínűségére, hogy kicserélhessem életemben az elromlott alkatrészeket, mert a motor már haldoklik, köhög, s a megújhodásra nagyobb szükségem van, mint a vízre.
   Szeretek sétálni az utcán, amikor éppen nem háborúzom magammal, elnézem az embereket, férfiakat és nőket egyaránt - persze sokkal szívesebben nézem a nőket -; ha éppen remek hangulatban vagyok, nagyon szeretek mindenkit, ha pedig éppen halálomon vagyok, mérhetetlenül utálom magamat, és ezáltal bosszúsan veszem tudomásul, másokat sem tudok szeretni; gyalázatos állapotban tudok leledzeni, fáradtan nézek ki a kopasz fejemből, még mélyebbre tudom olyankor ásni magam; minél mélyebbre haladok, a legvégén odalent koppanok, sötétben és hidegben, de onnan legalulról nyílegyenes út vezet a csúcsra, ahová mindig is vágyakoztam, mert én mindent látni akarok! Küldjétek hozzám a sasokat, hogy felrepítsenek a legmagasabb hegyre, ahonnan világgá ordíthatnám tudásomat, azt a tudást, amelyet palástként használok, nehogy valaki felfedezze mérhetetlen ostobaságomat, amelyet születésem óta szégyellek… Naponta megbocsátok magamnak, aztán a világnak, tökéletes harmóniába kerülök azzal az alig hallható zenével, amely összetartja a világot; valódi energiahálóvá változom, felfogom az apró rezdüléseket; élővé válok…
   A megbékélés valódi fegyver lehet, amelynek segítségével legyőzhetem démonaimat, azonban ezt a fegyvert csak én magam tudom megteremteni, csak én vagyok képes megölni a gonosz szellemeimet, mivel én is hívtam őket elő, én engedtem őket szabadon; belátom, dőreség a drámákat magamra zúdítani, de én csak ember vagyok, megbotlok, hogy később újra lábra állva járhassak a betonon. Egyszer valódi farsangot fogok tartani a lelkemben, elűzöm a szellemeket mindenféle színes jelmezekkel; álarcot húzok a fejemre, szörnyeteggé maszkírozom magam, hátha beköszönt végre a tavasz, s vidámságom fácskái rügyeket bontanak, amik majd később virágokká szépülnek, hogy gyönyörködhessenek benne az emberek. Azon a farsangon berúgok én, kiéneklem magamból a világ fájdalmát, teljesen lenullázom a számokat, aztán majd hófehér vitorlával vágok neki az ismeretlennek, ahogy egykoron Kolumbusz is elindult felkutatni Indiát; átszelem én a nagy óceánt, megharcolok százkarú polipokkal, emberevő bálnákkal is, de a végén én lehetek elégedett, csak én érezhetem jól magam az út végén.
   Szeretem, amikor tavasszal kisüt a Nap, gyenge szellő rezegteti a vézna ágacskákat; szeretem, amikor barna színnel jutalmaz a friss levegőn eltöltött idő; valahogy megfiatalodom tavasszal, új erő száll a karjaimba, lábaimba, megyek előre, a Nap elűzte depressziómat, aztán csak várom a nyarat, mint egy ragyogó Messiást, lesem az utcákon a lányokat, akik az idő melegedésével egyre inkább megválnak ruháiktól…
   Csak álom, hogy én egyszer valódi csavargóként élhetek; bizony járnám én az országot, olykor vonaton robogva, de legtöbbször gyalog loholva, mindenhol vállalnék némi munkát, keresnék egy kis pénzt, szépen lassan megnőne a hajam, arcomat is ellepné a szőr, és csak mennék előre, egyetlen málhám a vállamat húzná, és akkor ennék, amikor éhes lennék, és ha megszomjaznék, meginnék egy pohár bort… Biztosan élvezném a játékot, játszanám az életet, amelyet egyelőre teherként élek meg, mint egy súlyt, próbálom ellökni magamtól, de a láncokat én magam tekertem a súly köré, pedig nagyon megszabadulnék tőle, istenemre mondom, ledobnám egy szakadékba, mert nekem már nem használ… Néhányszor már láttam magam hosszú hajjal, szakállal, szakadt ruhában ballagni, aki betér egy kocsmába, rendel egy pohár bort, vagy egy korsó sört, elücsörög az asztalnál akár egy órácskát is, majd lusta mozdulatokkal továbbáll, táskájában csak néhány zsömle lapul, meg egy kis szalonna, hagymával; vonzó kép ez rólam magamnak, egy-két évet eltöltenék az utakon, zarándoklat gyanánt, ahol arra törekednék, hogy magam mögött hagyjam a múlt nyomasztó emlékeit, a fájdalmakat, és minden olyan dolgot, amely nem szolgálja előrehaladásomat…
   Valahogy a megtisztulásra törekszem! Mint egy jó sebész, alkohollal igyekszem lemosni a fertőző részeket, apró gézlapocskákat áztatok tömény alkoholba, lenyelem a kis pamacsokat, s a bódító érzést várom, a megtisztulást, hátha valóban kifertőtlenítem a bemocskolt bensőmet, de csak kaján részegség jelentkezik, nekem meg nem marad energiám újra kezdeni a folyamatot. Meg akarok tisztulni… minden áron meg akarok tisztulni, hogy békét leljek, megnyugodjak az életben, megálljak pihenni, elnézzem az élet minden apró vígságait, érezzem az öleléseket, amelyeket szépszemű teremtésektől kapok; leülök egy csendes tópartra, kacsázok a kavicsokkal, szót váltok a horgászokkal, hallgatom a csendet… csak tisztulnék meg, a híg mocskot ki akarom vetni magamból, hogy feltölthessem bensőmet tudással és bölcsességgel, mert akkor nem kell szégyenkeznem, hogy semmihez sem értek…  
   Kinyitom életem nagy mesekönyvét, amelyekbe valamikor régen lejegyeztem mindenféle tanmesét, önmagamról önmagamnak; leírtam egykoron, hogyan érdemes élni, hogy életem teljes legyen; leírtam, hogy szeressek mindenkit, és örök békét lelhetek; azt is leírtam, hogy nem tesz jót, ha gyűlölködöm, másokat lehordok a sárga földig; valódi mesedélutánt tartok magamnak: végigmegyek életem apróbb és nagyobb állomásain, hátha okulok egy kicsit a történtekből; csak lapozok és lapozok, néha elsírom magam egy-egy mesén, máskor majd felborulok a nevetéstől, hű tükröm nem torzult el az évek során, és ettől meglehetősen szorongó érzés fojtogatja torkomat; átalakul bennem valami élővé, valami pedig meghal, s ez a változás alig fájdalmasabb egy szúnyogcsípésnél, mégis krokodilkönnyeket hullajtok…
   Az, hogy én szar vagyok, egyszersmind feloldozás, hogy mások is azok legyenek, mások is kapjanak az isteni trágyából, amely egyszer majd virágokat is nevel; mindannyian annyira vagyunk szarok, amennyire jók is, még ha egyikünk másikunk büdösebb is az átlagnál, meg vagyunk termékenyítve, élünk, lélegzünk, szeretünk, aztán a többit eldönti az idő, ez a bűvös, megfoghatatlan valami; nem is akarom bizonygatni, hogy én szeretek valakit, higgyen mindenki, amit akar; én szeretek mindenkit: a sarki boltostól a jegyzőig, sőt még feljebb is, hátha odafent is befogadják egyszer sugaraimat, amelyek fényesebbek, mint egy atomrobbanás, azonban ez nem pusztít, csak simogat, s ha adhat valamit, hát ad…

Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!