fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Sz. Kovács Péter
   Lassan leereszkedek a lajtorján, tapintom a hideg vaslétra fokait, ahogy mászom lefelé, nem sietek, mert még le talál csúszni a lábam a fokról, amelyen éppen taposok; próbálom megúszni, nehogy leesek a feneketlen mélységbe, ahová emlékeimet száműztem.
A lassúság még nem okoz gondot, elmerülök a homályban, mint egy messziről jövő ember, aki ugyanúgy elnyeleti magát a köddel; egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedek, szinte komikus a mutatványom, szerencsére nem látja egyetlen ember sem mesterkedésemet, ezért külön elmormolok egy imát, a másik imámat pedig azért köhögöm ki, nehogy összetörjenek emlékeim anyámról, akihez elég vaskos és néha terhes fonál fűz.
   Anyám sosem volt egyszerű nő, ezt már az elején érdemes tisztázni; belőle sosem volt igazán jó háziasszony, bár egyes főztjeit kifejezetten szerettem és szeretem most is; mindig utálta a házimunkát, a takarítást, ezért nálunk évente, kétévente volt csak ablakpucolás, aminek a felét mindig rámtestálta, mint egyfajta örökséget, azonban ennek az örökségnek nincs ember, aki örülne… Anyám amolyan léleknő volt, akinek csodálatos színekben pompázott a lelke; én magam sem értem, hogy az ezernyi sorscsapás közepette hogyan őrizte meg ilyen szépnek a lelkét, amely valóban ragyogott, s a világ össze drágaköve hozzá képest csak rozsdás vasdarab. Életében képes volt olyan bölcsességeket megfogalmazni, hogy az emberek csak hüledeztek, amikor hallgatták őt; vendégek jártak hozzá, akiknek jósolt, belepillantott az életükben itt-ott, főleg a kényes területeken, és anyám, mint egy remek hadvezér, feltérképezte az egyes emberek lelkét, majd mindig a vendég erejével győzte le a szorongásokat, félelmeket, hogy azok előrébb jussanak az életben, boldogabb és tisztább életet teremtsenek maguknak… Nap mint nap kemény önvizsgálatot tartott, amiben erősen meggátolta őt óriássá növekedett egója, ez a buta a szörny nem hagyta mindig kibontakozni azt a szépséget, ami anyámban szunnyadt a felszín alatt; néha piszkosul be tudott pörögni ez a kicsike nő, és olyan hangosan tudott kiabálni, hogy a környék férfiai jobbnak látták odébbállni, mert olyankor mindenkin talált valami hibát.
   Hosszú éjszakákon át beszélgettünk egymással, megvitattuk a jó és rossz dolgokat, kielemeztük a világ folyását, hogy jó felé tart-e a társadalom, s anyám néha görcsösen kapaszkodott a bölcsek által írt könyvek mondandóihoz, újra és újra elismételte a nagy mesterek idézeteit, amiket én meglehetősen untam, de azért mindig léptünk egyet előre, haladtunk az úton, amely sokszor olyan meredek volt, hogy magam sem értem, hogyan tudtunk rajta feljutni hegymászó-felszerelés nélkül…
   Számára már ott kezdődtek a bajok, amikor engem fiatal megszült, még 18 éves sem volt akkor, apámmal összeházasodtak a kor szelleme szerint, mert egy nő ne szüljön házasságon kívül, s aztán megérkeztem én egy forró szeptemberi napon, de isten igazából én magam sem tudom a választ, hogy miért jöttem erre a bolygóra, és próbálom gyakran meglelni a választ, mikor is kértem, hogy ide kerüljek, és hogy vajon miért az az ember lett az apám, aki, és hogy anyámat is mivel érdemeltem ki. Megszült engem anyám, apám meg bevonult katonának, és az alatt az idő alatt anyám szépen kiszeretett apámból, úgyhogy szépen el is váltak, amikor én olyan másfél éves voltam; én a mai napig nem tudom a válásnak a tényleges okát, de hogyha megérzéseimre hagyatkozom, akkor valószínűleg a válasz abban rejlik, hogy ők nem voltak egymáshoz valók, őket nem teremtette egymásnak a Jóisten, és valószínűleg a Jóisten is hibázhat olykor, mert én ebből a félresikerült kapcsolatból pattantam ki, akárcsak Pállasz Athéné Zeusz fejéből. Lehetséges, hogy anyámnak nem lett volna szüksége rám, elviselte volna az életet nélkülem is, mert fiatal éveiben, amikor mindenki szórakozásra vágyott, természetesen ő is vágyott, gyakorta hagyott engem egyedül a sötét lakásban, s bár én féltem a sötétben, mégis szerettem egyedül lenni, mert olyankor senki sem háborgatott felesleges kérdésekkel, senki nem fűzött tetteimhez kommentárt, amiket én az esetek többségében elhárítottam magamtól érdektelenségemre hivatkozva.
   A legszebb idők gyermekkoromból azok az évek voltak, amikor anyámmal kettesben éltük a panellakás harmadik emeletén, ahonnan a közeli óvodára, és egy ipari létesítményre nyílt kilátás; ezek között a dolgok között éltem le gyermekkorom egy kis részletét, boldog idők voltak, szerettem mindent és mindenkit, gyerek voltam, folyton csak vigyorogtam, néha jártam apámnál is, nagyszüleimnél, de valahogy, így utólag visszanézve emlékeim felvételét, túlságosan gyorsan elszaladtak az évek, pedig még élveztem volna azt a két-három évet, újra átélném a rosszalkodásokat, a rumlikat, amiket szobámban okoztam, hogy aztán anyám parancsára rendet rakjak, újra átélném a vásárlások örömét, amikor én válogattam az ételek között, s kedvenc ételem akkoriban a kaszinótojás volt; mindez már elmúlt, és én félek, hogy sosem tudok visszakanyarodni arra a mezőre, ahol annyira szerettem lenni… Anyám akkoriban fiatal volt, nevetős, tekergett a nagyvilágban, mint egy kígyó, sétáltunk sokat, barátnőihez jártunk fel a velünk szemben lévő hegyre, mulatozásokat láttam, együtt díszítettünk karácsonyfákat, a lakásunk akkoriban egy szállodához hasonlított, mert mindig sokan hevertek benne; mikor kimentem a konyhába, hárman ettek a kicsike asztalnál, aztán mikor a szobába értem, egy férfi és egy nő feküdt kinyúlva a párnák közt. Élveztem azt az életet, folyton történt valami, összejövetelekre jártunk, ahol láttam anyámat nevetni, énekelni, sőt még vonatozni is Demjén Ferenc Szerelemvonat című dalára; azokban az években nyugalom lengte be békés panellakásunk szobáit, kényelemben és jólétben éltünk, csak egymásnak voltunk, én az ovis kisgyerek, anyám pedig a húszas évei elején járó nő.
   Anyám barátnője cigány volt, és három gyereke mindig nálunk tanyázott, a legkisebb fiúval sokat csatangoltam a játszótéren, vagy éppen anyámtól kapott pénzen a cirkuszba látogattunk, mikor a cirkuszosok felállították sátraikat a búcsútéren a labdarúgópálya mellett; anyámba nem feszengett egyetlen előítélet sem mások származásával kapcsolatban, úgyhogy folyton a Katóval járták a nívós kocsmákat, diszkókat, miközben én otthon aludtam egyedül, vagy Kató legkisebb gyermekével rajzfilmeket néztem. Élveztem anyámmal a karácsonyokat is, hatalmas fát állítottak be a szoba sarkába, amit aztán közösen díszítettünk fel, bár én nem voltam éppen mester ebben a témában, mert anyám mindig átaggatta a díszeket, mivel én egy rakásra akasztottam mindet, amitől olyannak tűnt a fa, mint egy tábornok mellkasa, akinek a bal oldalra tűzték a kitüntetéseket, a másik oldalon meg csak az üres posztó piszkolódott. Egyik karácsonyra vonatot akartam, amit anyámmal való utazásaim során láttam az iparcikkben, szép western stílusú mozdony volt a dobozban szép kocsikkal, összeilleszthető sínekkel, és az volt a különlegessége a mozdonynak, hogy bár elemmel működött, mégis finom kis füstöt eregetett a kéményéből, világított elöl egy kicsike lámpával, úgy húzta maga után a kocsikat. Az én édes jó anyám igyekezett mindent megadni nekem, amire szükségem volt, amit megkívántam, néha mégis rideg volt, akár egy szikladarab, olyan kemény is, és engem néhányszor úgy vágott szájon egy-egy oda nem illő beszólásomért, hogy szabályosan csillagokat láttam fényes nappal, a véremet is törölgethettem felrepedt számról, éreztem a vérnek azt a sós ízét, amit mindig is utáltam, szememet elfutotta a könny, és sírtam.
   Ebbe az idilli életmódba csoszogott be aztán a fekete démon, az az ember, aki hosszú évek alatt megkeserítette az életünket, átéltünk mellett némi jót is, de valahogy ez az ember úgy gondolta, csipetnyi jó után nagy adag rossz következik, merthogy az élet is rossz, félelmei és szorongásai megkeseredett emberré tették, s minden ellentmondást személye elleni támadásnak vélt, amit azonnal megtorolt. Magam sem tudom, bár ereszkedek lefelé a létrán, hogy anyám honnan szedte össze azt a férfit… Szívesen kideríteném, kikutatnám a probléma gyökerét, mert ez az ember egy merő probléma volt, amit én szívesen elkerültem volna, kivédtem volna, mint egy hazug támadást; próbáltam utánajárni az évek csatlakozó és szétváló ösvényein elkapni a megoldást, amely pajkos nyúlként folyton elszaladt tőlem, el akartam kapni, hogy súgja meg szenvedéseim okát, de a gonosz állat csak nem akart beszélni, otthagyott álszent módon, én pedig csak vakarhatom a fejemet…
   Anyám az első időkben valódi szerelembe esett, és párjával jártunk mindenfelé: állatkertbe mentünk, vidámparkba, autókáztunk a vidéki tanyára, bejártuk a környező hegyeket, a Pilis tájait; valóságos boldogságözön lengte körül akkori életemet, anyám is boldog volt, figyeltem mindig, fülig ért a szája, sokat nevetett, és néha elfelejtett engem megpofozni, amikor valami olyat mondtam.
   Még lejjebb ereszkedem a lajtorján, s valamiféle illatos füst burkol körbe, egészen átitatja a ruhámat, egész bensőmbe behatol ez az illatos, színes füst, próbálja megszínesíteni emlékeim képeit, de csak fekete-fehér, szinte agyonhasznált képeket látok anyámról; igyekszem, hogy ne égessenek azok a képek, ne érezzek keserű nyálat a számban, úgyhogy békés mosolyt aggatok megfáradt arcomra, hogy lássam anyámat.
   A kezdeti nagy fellángolás után anyám és párja kapcsolatának érzékeny testén megjelentek az aprócska repedések, szinte kis hajszálvékony repedések voltak, alig láttam őket, akkoriban alig öt éves gyermekként nem sok mindent láttam a felnőttek játékaiból; először csak hangos veszekedések törtek át a békesség láthatatlan buráján, később a telefon is a padlóhoz csattant, majd a szekrény, az egész lakás… Évről-évre, szépen lassan, úgymond fokozatosan alakult ki anyám párjában az őrjöngő vágy, mígnem odáig fajult a civakodás, marakodás, hogy menekülnünk kellett otthonról, mentünk, a taxi robogott velünk Pestszentimrére, szó szerint menekültünk. Anyám elég nehezen élte meg azt az időszakot, feszült volt és szórakozott, ingerülten válaszolt kérdéseimre, amelyekre már nem emlékszem; fáradt lehetett, a koncentráció, a görcsölés teljesen lefoglalta mindenét, még energiáit is; szegény, bár küzdött ő az élet ellen, hogy szabaduljon a súlyos terhektől, de néhány nap múlva, mikor rendbe hozták a házunkat, visszarakták a ledöntött bútorokat, anyám egy megfáradt mosollyal visszaterelt engem abba az otthonba. Álmaimban gyakran láttam azt az embert, ahogy ordítja a válogatott trágár szavakat, a szekrények ajtóit lépkedi, anyám pedig csak állt a szobaajtóban, az iszonyat teljesen eltorzította arcát, és sírt, mint egy gyerek, akinek elrontották a játékát, hát neki is elrontották, mert hirtelen ráeszmélt arra, hogy az ő játéka, amit annak hitt, az élet, korántsem olyan egyszerű játék…
   Gyakran felnézek anyámra, amikor megjelenik gondolataim horizontján, én pedig közelebb evezek hozzá, csak egy pillanatra belenézzek a szemébe, megfonjam azt a vékony kis szálacskát, amely mindig is összekötött minket, felnézek rá, mert erősnek látom, néha rendíthetetlennek is, kibírt ezernyi csapást, szenvedést, és valahogy nem tört meg arcán a mosoly ragyogása, még mindig képes úgy mosolyogni, mint ahogy tette ezt húsz évvel ezelőtt, amikor én még egészen kicsi gyermek voltam. Ő amolyan szeretni való ember, szilárdsága ellenére nagyon is puha és rugalmas, egyfajta földre szállt angyal, akinek valami átkozott szörnyeteg megtépte a szárnyait, hogy ne tudjon repülni; azt hiszem, egészen jó szemmel tudom nézni őt, száműztem elmémből a szubjektív gondolatokat, ezért aztán objektív lencsén keresztül vizsgálhatom cselekedeteinek apró csillagait, hogy valós képet festhessek róla az utókor számára. Anyámat úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy a szabadság tépett angyala, aki szerencsésen levetette a láncait, de anyám nem csak hogy levetette, hanem porrá is zúzta a láncokat, és olyan vehemenciával vetette bele magát az új életbe, mintha hirtelen évtizedeket fiatalodott volna, hirtelen új érzések kerítették hatalmába, szerelmes lett, az egész világot valósággal szerelmévé fogadta, közben pedig fáradtan nyögdécselt némi pénz után, mert nem volt képes észrevenni azt, ami már megvan neki. Hosszú évek alatt boltívet emelt feje fölé gondokból, amelynek a görcsösség és a pénztelenségtől való félelem adta a tartópilléreit, ezek a gonosz érzések, gondolatok, folyton csak szorongatták, s bár néha kapott némi segítséget az élettől, hogy levegőt kapjon, megpihenjen egy kicsit a hosszú úton, de aztán visszatérhetett a valóságnak csúfolt világba, újra fel kellett vennie a kesztyűt, harcolt, harcolt, mint egy elvakult szamuráj, egészen addig a pontig, amíg fel nem fedezte, hogy nincs mi ellen harcolnia.
   Azt hiszem, nem mondok igazán semmit vele, ha azt mondom, mélységesen szeretem anyámat; egyrészt, mert ezek szavak, érzéseket pedig rendkívül nehéz hűen leírni, ábrázolni, ezért aztán az egyszerűség ecsetjéhez folyamodom, és élénk, meleg színekkel kedves kis képet pingálok róla, mint egy képzeletbeli Munkácsy, megpróbálom mélyen és értelmesen ábrázolni a szeretetem anyám felé, akinek az életemen kívül rengeteg mindent köszönhetek: a támogatást, amikor legszívesebben öngyilkos lettem volna; részeg eséseimet elnézte nekem, hogy aztán tárt karokkal fogadjon; bátorított sokszor, utat mutatott nekem a végtelen sötétség tengerén… néha mankóként viselkedett, és meggyötört lábaimat kímélve segített előbbre jutnom… Anyám sok esetben mutatott nekem utat a némaság és gyűlölet völgyében, amit életnek is nevezhetünk, gyakorta hallottam mélyen zengő szavait, amikor arról beszélt, hogyan vagyunk képesek megváltoztatni a környezetünket, csak változnunk kell, önmagunkban állítsuk helyre a rendetlenséget, és máris megnyílnak a kapuk, találkozunk a szerelemmel, munkát kapunk… csak önmagunkban teremtsük meg az egyensúlyt, a harmóniát, és békét, boldogságot nyerünk, amire minden ember vágyik… Úgy hiszem, kifejezetten boldog lehetek, hogy ilyen anya szült engem, mert a tőle kapott útmutatások szülték aztán regényeimet, novelláimat, neki köszönhetem, hogy megírtam a Vörös csillag című darabomat, amelyet én magam jónak tartok, neki köszönhetem, hogy képes vagyok adni, képessé váltam arra, hogy másokat kiragadjak a zaklató valóságból, amelybe rengetegen pusztultak már bele… Anyámtól tanultam a toleranciát is, mások elfogadását és megbecsülését; hiába voltam én makacs, konok ifjú, anyám szócseppenként csepegtette fülembe, azon át pedig lelkembe a megértést, olyan óvatosan, észrevétlenül jutott el tudatomig beszélgetéseink mondanivalói, hogy a végén máshogy nem is bírtam gondolkodni, csak amit ő felvázolt előttem, mint egy lehetőséget, én pedig szó nélkül megfogadtam, bár az első pillanatokban nem is tudtam, mit teszek, csak elfogadtam a megbékélést, a régi szemüvegemet lecseréltem egy jobbra, egészen máshogy kezdtem tekinteni a világra, és nyugodt szívvel állíthatom, sokkal nyugodtabb ember lettem…
   Emlékszem, anyám gyakorta ült a konyhában, a félhomályos helyiségben suhogtak jóskártyájának lapjai, s oly bőszülten, szinte habzsolva kutatta a jövőt, arcán a koncentrációtól furcsa grimasz feszült, egészen addig, amíg meg nem kapta a kellő válaszokat a lapoktól, hogy aztán nyugalmat sugalljon a jövő, vagy feszültséget, de anyám mindig nyugodt maradt, amiért én nem egyszer csodálattal adóztam irányába, mert az életben elszenvedett kudarcok miatt én bizony már kierőszakoltam volna a sorstól valami fellendülést… Minél inkább haladok lefelé a lajtorján, annál feljebb jutok, annál inkább bölcsebbé válok, pedig csak emlékezem, s bár az emlékek hol kedvesek, hol pedig valósággal perzselnek, mégis az én emlékeim, anyámról, aki világra hozott, tanított az élet nagy iskolájában, hol az igazgató is ő volt, bár sosem kaptam tőle intőt, néha súgott nekem, amikor hirtelen megszorultam, vagy nem készültem az anyagból, szóval segített engem mindig. Haladok egyre lejjebb, már nem látok az orromnál tovább a színes füsttől, csak úgy tapogatom a fokokat a talpammal, olyan érzésem van, mintha pokolra szállnék éppen, pedig nem hiszek a pokolban, legalábbis nem úgy, ahogy a mesékben regélnek róla, mélyebbre és mélyebbre süllyedek az emlékeim tárnájába, hogy ezáltal felemelkedjek valahová az isteni magasságba, és magamhoz ölelhessem anyámat minden emlékképemmel együtt, amelyet róla őrzök…
   Az életben anyám elvezetett egy virágos rétre, ahol szépen nyíltak a virágok, meleg napfény zuhogott a magasból, méhek döngicséltek erre-arra, s én megszerettem ezt a rétet, majd új rétekre voltam kíváncsi, tovább is indultam, néhányszor anyámtól kértem tanácsot, az ő szeretete segített át a nehézségeken, egészen addig, míg végül felvértezve álltam az újabb és újabb rétek előtt, immár teljesen egyedül, mert elég erőt kaptam, megacélosodtam az idő folyásában, megbékéltem önmagammal… Manapság csak megyek, elnézem a táj szépségét, megcsókolok minden női kezet, amelyek felém hajlanak, összenevetek az ismerősökkel és ismeretlenekkel, keresem az Isten bennük, ahogy magamban is felfedeztem, anyámtól kapott útmutatásokat, tanácsokat figyelembe véve kinyitottam a szememet, mindent látok, két lábon járó fényképezőgép vagyok, mindent megörökítek, hogy egykoron majd újra visszatérjek a tárnába, emlékeimhez, anyámhoz, és megköszönjem neki mindazt, amit csak anyuka adhat gyermekének…  

Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!