fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Sz. Kovács Péter
   Remek dolog a labdarúgás, erre már egészen fiatalon rájöttem. Nagyapám szerette különösen, a jó öregnek gyakorta hallgattam előadásait, amikor a Ferencvárosról beszélt, elmesélte, hogy hányszor járt az Üllői úton egy-egy jó Fradi meccsen, valamint hogyan látogatta a kettős rangadókat a Népstadionban a 60-as, 70-es években. Gyakran remegett a hangja, mikor felelevenítette a zöld-fehérek legjobb játékosait, akik közül kiemelte nekem Albert Flóriánt, Géczyt, Dalnokit, Nyilasit, Ebedlit…
Valóban, remegett a hangja, olyankor mintha a túlvilágról sóhajtott volna felém valaki, talán egy nyughatatlan lélek, aki a gyönyör és az ízek kavalkádjában nem bírt elpihenni a túlvilágon, nagyapám beszélt, BEK-meccseket emlegetett, híres, nagy csatákat, s szinte sírva mondta nekem, hogy egykoron sokkal inkább Európa labdarúgásához tartoztunk, mint a mai időkben. Szegény jó nagyapám, megterhelt engem a labdarúgás szeretetével, boldogan átörököltem tőle a pályák szeretetét, én magam is játszottam öt évet a pilisszentiváni csapatban, főleg jobboldali középpályásként, de az öreg nem sejthette, hogy én fogom őt a legjobban elárulni, mert én bizony örök hűséget fogadtam az Újpest csapatának, és gyakorta lila színben látom a világot, majdhogynem jólesik kiejtenem ezt a szót, hogy Újpest, boldogan gondolok a csapatomra, a játékosokra, s nagyon finom kis keserűséggel gondolok arra, hogy bizony az én nagyapám fradista. Sokszor elvittem az öregnek a sálakat, amiket megvettem Újpesten, a lila sapkámat, rajta a klub címerével, mindegyik relikviával belevertem egy-egy szöget rozoga koporsójába, ahogy ő nevetett ezen, s közben arról beszélt nekem, hogy egyáltalán nem kíván koporsót, őt hamvasszák el, aztán szórják csak szét a hamvait a szélben, vagy szórják meg vele a karalábét. Tőle örököltem még a művészet iránti fogékonyságomat és szeretetemet, hogy becsülöm az irodalmat, a festészetet, hogy értékelni tudom az igényesen elkészített filmeket, hogy verseket olvasok, bár nagyapám egész életében elég kevés verset olvasott. Megmutatta nekem Budapest nevezetességeit, amikor még csak pár esztendős kisember voltam, csak úgy köptem, hogy melyik vár hol található, merre keressük a Lánchidat, és hogy a Vigadó a budai vagy a pesti oldalon látható, valamint öt éves koromban már tökéletesen ismertem a Várat, a Siklón fel-le kúsztunk nagyapámmal, s a múzeumokat is mind végigjárta velem. Hosszú éveken át hallgattam nagyapám nagyra törő, de már megkésett terveit: ő utazni akart egész életében, bejárta volna Európát, a Közel-Keletet; művészettörténész akart volna lenni, akinek fizeti az állam az utazásait, és ő a művészetről könyveket írhatott volna, ezzel szemben raktáros volt a televíziónál, naphosszat a válogatott tekercseket hurcolászta, és közben nagyanyámmal élt egy kis panellakásban Rákospalotán. Szerettem azt a kis lakást, a harmadik emeletet, ahová hangtalanul felvitt a lift, nagyszüleim pedig szétterült mosollyal fogadtak a liftajtóban bennünket, engem és anyámat; hányszor éreztem a jó húsok illatát a lépcsőházban, amikor nagyanyám sütött-főzött, hogy nekem örömet szerezzen, nagyapám pedig aktatáskájából mindig előhalászott különféle csokoládékat, játékautókat, hogy múlassam valamivel az időt. Sokszor kinyitom emlékeim vasajtaját, amit már lelakatoltam egy ember nagyságú lakattal, hogy ne legyen annyira érdektelen a múlt, kinyitom, és nagyapámat mindig mosolygó embernek látom, akinek kivillannak hófehér fogai, integet felém az emlékek túlpartjáról, én meg jó fiúkét átevezek hozzá, hogy elbeszélgessek vele, mert annyira szeretem. A vasajtón túlra kerülve lemegyek a pincébe a dohos lépcsőkön, leülök egy régi televízió elé, és nézem a filmet, amit én magam kapcsolok be: nézem a régmúlt idők nyaralásait, a tanyát, ahol annyi boldog percet éltem át, látom a katlant, amelyen nagyanyám a kukoricát főzte, nagyapám pedig karvastagságú fadarabokkal táplálta a tüzet, mint egy valóságos apa, akinek a tűz a gyermeke, és elnézem még a bicikliutakat, amikor a városból kitekertünk a tanyához, nyár volt, forróság, és én izzadni kezdek a hűvös pincében. Mosolygok magamban, előttem zajlanak a múlt eseményei, amelyek már meg is kövülhettek volna, de én felcsákányoztam őket a szeretet és a ragaszkodás csákányaival, mert én nem kívánom az emlékeimet elereszteni, szükségem van rájuk, amikor magányos vagyok, amikor legszívesebben a kocsmába vonulnék a világ elől; jólesik újra látni nagyapámat, akit sosem mertem úgy szeretni, hogy be is valljam azt… Nagyapám, hogy bizonyságot szerezzen halhatatlanságáról, hetente megkérdezte tőlem, őt szeretem-e jobban, vagy a nagymamát, és én mindig azt feleltem, hogy a mamát, pedig ez nem volt igaz, egyszerűen hazudtam neki, de ő ezt nem vette zokon, mindig mosolygott, és azt mondta, hogy neki ez egyáltalán nem baj, sőt örül neki.
   Nagyapám is olyan volt, mint a legtöbb férfiember a világon: nem vetette meg a jófajta lőréket, megitta a jó söröket, borokat, a pálinkát reggel, ébredés után; néha sikerült elhajolnia, amiért minduntalan bezsebelhette nagyanyámtól a kellemetlen jelzőket, hogy ő részeges, iszákos, folyton a kocsmába jár, pedig szegény nagyapám nem járt kocsmába, talán havonta egyszer-kétszer, akkor is csak egy pohárra sörre ment be, ám akkor igencsak a pohár fenekére nézett, amikor a zalai rokonok, vagy valami régi kolléga meglátogatta nagyapámat a tanyán, mert olyankor bepótolta azt, hogy egész évben alig ivott valamit, s rendesen lerészegedett. Az öreg, amikor elért már egy szintet, mosolygóssá vált, szüntelen vigyorgott, mint a tejbetök, kilátszottak hosszúkás, fehér fogai, és nagyanyámat meg engem egyfolytában csókolgatott az arcunkon, amiért mindketten egyformán tiltakoztunk, ugyanis nagyapámnak borzasztó kipárolgásai voltak az italtól, és a leheletétől könnyedén be lehetett rúgni. Sok nevetésben volt ott lent a tanyán részem, főleg, mikor nagyapám úgy érezte, hogy halhatatlan, bármit megtehet részegen, úgyhogy ő mindenfelé hajigálta a petárdát, nagyanyám pedig cérnavékonyságúra nyúlt hangján visított az udvaron, hogy hagyja már abba, vén szamár létére részeg, és még petárdával játszik, mint a kisgyerekek.
   Ugyan már, hiszen az ember akkor a legvonzóbb, ha öreg fejjel visszavedlik gyermekké, újra ártatlan lesz, megszépül, kisimulnak a ráncai; olyankor az ember hirtelen más szemmel látja a világot, elfelejteni a gondokat, a sok bajt, s nevet még azon is, hogy a másiknak hogyan áll a haja, mert elfeküdte, vagy csipás a szeme, mert reggel elfelejtett megmosakodni – ezt jelenti visszatérni egyetlen pillanat alatt a gyermeki énbe, s nagyapám, úgy hiszem, mámoros állapotban visszaslisszolt a múltba, mert ott neki kényelmesebb volt. Szegény jó nagyanyám! neki az fájt a legjobban, hogyha valaki boldog volt, ha jól érezte magát, szinte fuldoklott attól, hogy valaki teljes erejéből hahotázik a közelében, egész egyszerűen azért, mert ő, szegénykém, nem lelt örömöt az életben, az egész élete egy nagy adag keserűség volt, amitől még mosolyogni is csak amolyan felemás módon tudott; ezért én nagyon sajnáltam, és még most is nagyon sajnálom nagyanyámat, akit pedig mindig is szerettem, ha éppen csirkecombot osztogatott kitüntetés gyanánt, de akkor is, amikor az akácvesszővel elverte a lábam szárát, hogy csak úgy kapkodtam a lábaimat, mint a legjobb táncosok.
   Szegény nagyapám, már ifjú fővel meghajtotta akaratát nagyanyám előtt; beállt a papucsférjek táborába, nem ellenkezett, csak néha, úgy három-négyévente egyszer, szinte a szökőévek alatt, olyankor az alkohol bátorságot öntött belé, és elmerte mondani a véleményét, amely támadásból megint csak neki kellett visszavonulnia, fel kellett adnia állásait, mert nagyanyám a legegyszerűbb fegyverrel védekezett nagyapám ellen: egyszerűen napokig nem szólt hozzá, amit az öreg nem bírt elviselni. Isten igazából nagyszüleim élete unalmas lehetett: utasítások és végrehajtások váltogatták ciklikus rendszerességgel egymást, az egyik parancsolt, a másik csendben tűrte a kötöttséget, a kötelességet, s közben úgy elszállt felettük az idő, hogy észre sem vették, már megérkezett az öregség.
   Nagyapámat nyugdíjazták, önkényesen, hogy a Magyar Televízió spórolhasson, hogy új embereket vehessen fel, elküldték őt több kollégájával együtt, amit olyan nehezen tudott feldolgozni, hogy a pohár fenekén lévő tükörben kezdte tanulmányozni öregkori ráncait, egyfajta megváltást keresett az italban és tükörképében, és mint annyiszor az életben, annyi embernél előfordult már, a pia felfakasztotta a keserűség hólyagját, úgyhogy kiömlött minden, ami csak nyomta nagyapám lelkét. Azokban az években sokat panaszkodott anyámnak, egy szem lányának, hogy mennyire nehéz együtt élnie nagyanyámmal, hogy nem bírja, agya folyton meg van terhelve, lelkivilága romokban, a munkahelyén sem tartottak rá igényt, az egész élet csak a lemondások láncolata, ők világ életükben szegények voltak, sosem futotta semmi jóra igazán, a nagy nyaralások, utazások is elmaradtak, pedig az ember hatalmas álmokkal és tettvággyal indult neki az életnek, de ez a világ mindent lerombol, amit az ember eltervez…
   Még mindig nézem a képernyőt, vizsgálom az emlékeimet, amelyek nekem szépek, hiába rakódott rájuk már egyfajta porréteg, talán ez teszi időtállóvá az egészet, talán ez mossa el a határokat, én nem tudom, csak nézem az öreget, akitől sokat kaptam az életben, kezdve a képregényektől a távirányítású autókig mindent; boldog nyarakat töltöttem vele a tanyán, bicikliztem, futkároztam, hordtam a locsolókannát… Nagyapám szeretett olvasni, főleg az Élet és tudomány című lapot, amelyből gyakorta felolvasott nekem és nagyanyámnak, olyan hadarva, hogy a tudományos cikk felét sem értettük, csak úgy szívta magába a sorokat, s talán ő maga sem értett az egészből semmit, én halálra untam, pedig egyszer Napóleonról olvasott egy cikket; olvasta, én pedig a mennyezeten szerelmeskedő legyeket néztem, s mire nagyapám a cikk végére ért, kezébe vette vastag szemüvegét, majd kezembe nyomta az újságot, hogy nézzem meg a Napóleonról készült festményt. Mindig is mély tisztelettel tekintettem a tábornokra, aki császárrá koronázta magát, leigázta egész Európát, létrehozott ezernyi törvényt, amelyekre a franciák állama a mai napig támaszkodik; néztem a képet, elolvastam az alatta leírt adatokat, és elolvastam a cikk bevezetőjét, amely arról tájékoztatott, hogy Napóleon hajóját elsüllyesztették Egyiptom partjainál 1799-ben, azt a hajót, amely meg volt rakva értékes kincsekkel, arannyal, drágakővel, én pedig unottan félredobtam az újságot.
   Emlékeimben hol nagyon visszaszaladok az időben, hol pedig közelebb állapodom meg a jelenhez; az a képernyő összevissza sugároz az időben, és most hirtelen egészen kicsinek látom magam, olyan négyéves forma lehetek, s egyetlen gatyában nyargalászok a kiszáradt füvön, a hatalmas eperfák alatt körbe-körbe rohangálok, mint egy mérgezett egér, nevetek, viháncolok, az öregek pedig hordják kannákban a vizet. Akkoriban még az útfelőli oldalon lévő nagy területet is bevetették nagyapámék, volt ott kukorica, retek, krumpli, és egy kicsike darabon lucerna, amit keresztapám kaszált le mindig a lovai számára; én a kukorica sorai között szerettem rohangálni, élveztem a finom homok simogatását lábujjaim között, közben a Nap irtózatosan tűzött, én pedig kivetődtem a kerítés mellett a nyílt homokra, és nem tudtam megmozdulni, csak álltam, úgy égette talpamat a forró homok, hogy rögtön visítanom kellett. Nagyapám ragadott ki onnan, hóna alá kapott, és vitt, gondoltam meg sem áll velem sehol, elvisz innen, talán a kocsmába megyünk, ahol kapok egy málnaszörpöt csapvízzel, mert utáltam a szódát; de nagyapám nem vitt sehová, csak a kerti asztalig, ott letett a földre, és már nem fájt a talpam, csak valamiféle utórezgésként érzékeltem még a talpamban a nemrég hirtelen rászakadt forróságot.
   Nem felejtem el, mikor szegény öregnek elkezdtek romlani a fogai, és szinte hetente húztak neki egyet, folyton feldagadt arccal láttam akkoriban, hol a jobb oldalon kelt meg az arca, hol a bal oldalon, szegény, néha egész furán ejtette az s betűket tőle, és a szája elferdült, mintha mindig mosolyogna, pedig nagyapám azokban az időkben többet öregedett, mint bármikor máskor élete során, és én azt képzeltem, hogy éjszakánként hatalmas könnycseppeket hullajt a fogai után, annyira szerette őket. Gyakran hangoztatta előttem mély meggyőződéssel, hogy fontosabbak a fogak, mint az ember szeme fénye, hogyha egy mód van rá, vigyázzak a kis gyöngyökre a számban, mert pótolhatatlanok, hiába vannak már remek műfogsorok, az nem ugyanaz, az ember csak a saját fogaival tud egy rendeset enni, márpedig nagyapám legjobban enni szeretett, valósággal zabált, és úgy tudott rágni, hogy a nyakán rágás közben az izmok érdekes játékba kezdtek, még a mellkasán a bőr is ringott. Amikor tízéves korom körül hanyagoltam a fogmosást, mint felesleges időtöltést, gyakorta legyezte előttem mutatóujját, hogy vigyázzak csak azokra a fogakra, meg hogy nézzem meg az amerikai színészek fogait, azok a fogak hófehérek, ragyognak a fényben, és hogyha én egyszer híres ember leszek, nem mosolyoghatok a kamerába teli szájjal, mert sárgák meg feketék lesznek a fogaim; nézzem csak meg, ő mire jutott vénségére, mire aztán szépen megmutatta, hogyan hagyta őt akkoriban a fogorvos: egy fog, egy lyuk, egy fog, egy lyuk… így nézett ki szegénynek a szája, és én sajnáltam…  
   A hűvös pincében, emlékeim pincéjében fázni kezdek, de azért benyomok egy újabb videokazettát, hátha bővebb, részletesebb képet festhetek majd később szobámban a vászonra nagyapámról, és látom őt szürke nagykabátjában, szürke kalapjában, ahogy lehúzza a nagy hidegben kezéről a kesztyűt, hogy én beléjük bújhassak, ott fagyoskodtunk a hideg buszmegállóban, mert engem el kellett vinni otthonról, nehogy otthon találjon engem is anyám férje, nehogy nekem is át kelljen élni a perpatvart, ami szinte borítékolható volt. Nagyapám nem szólt semmit, bár láttam, hogy a szemei körül a ráncok halk táncba kezdtek, féltem, hogyha ő elsírja magát, én is elfogom, azt pedig nem akartam, talán megéreztem a belőle áradó férfiúi büszkeséget, úgyhogy nem sírtunk, csak Rákospalotára mentünk a harmadik emeleti lakásba, nagyanyám szeretgetett a konyhában, néhányszor megcsókolta arcomat, jól éreztem magam, meleg bablevest kaptam kolbásszal, aztán krémest, és én talán akkor életemben először nem vágytam haza, de annyira nem, hogy amikor anyámék értem jöttek, hogy hazavigyenek, én minden erőmmel tiltakoztam ellene. Nagyapám könnyeit azért néhányszor volt alkalmam látni, amikor anyám az esküvője előtt új párjához vitt engem lakni; amikor nagyapám meglátta azt a romos házat, az udvaron felhalmozott roncsokat, kacatokat; hangtalanul, némán előbuggyantak könnyei, hogy enyhén borostás álla beigya magába a sós nedvet, amely könnyek miattam szivárogtak elő, mert anyám már nem érdekelte, de engem ne vigyen egy romhalmaz közepére lakni, ezért később adott is nekünk pénzt, hogy el tudjunk költözni egy másik községbe, egy igényes környékre. Máskor pedig azért itatta szegény öreg az egereket, mert anyám harmadszor is férjhez ment, és ő ott ült velem az első sorban, sűrűn törölgette a szemét, néha mosolygott rám, és én megkérdeztem a sírásának okát, mire azt felelte, hogy a boldogság miatt sír, pedig én tudtam, hogy elferdíti az igazságot, mert ő nem boldog, sokkal inkább anyám újabb házasságát siratta, ugyanis pontosan tudta: válással fog végződni ez a házasság is, mert szegény anyám nem való feleségnek, még háziasszonynak is alig.
   Rákospalotán nagyon szerettem lenni, télen meleg volt, illatozott az egész lakás a milliónyi füstölőtől és narancshéjtól, amiket nagyanyám rakosgatott a radiátorra, méter magas karácsonyfa villogott a kisasztalon a tévé mellett, alatta nekem kisebb-nagyobb dobozokban kismackó és Trabant lapult, azt a kocsit nagyon szerettem, mert tökéletesen úgy nézett ki, mint a valódi, csak egy kicsinyített változat volt. Abban a társasházban nagyon szerettem a kicsike konyhában ücsörögni, kibámultam az ablakon a lenti világra: pont szemben egy iskola hófehér épülete takarta el a tágabb kilátást, kicsit odébb pedig egy megfeketedett templom bújt meg a fák közt, oda igyekezett nagyanyám vasárnaponként, hogy misét hallgasson, biztosan szépen beszélt a pap, mert gyakran járt oda; engem ugyan cukorkával sem lehetett becsalni a templomba, annyira nem tetszett a sok színes kép, a sok méter hosszúságú gyertya, és a nagy hideg, mintha a templomok folyton hidegek lennének. Lestem az ablakból a lent jövő-menő embereket, voltak akik a felüljáróról jöttek le, és voltak, akik éppen felmentek rá, a felüljáró alatt az autópályán éjjel-nappal csak a forgalom zaja verdesett, és én az embereket néztem, meg az iskolaudvaron játszó gyerekeket, közben nagyapám hangját hallgattam, aki az iskoláról mesélt nekem, mire én már akkor elhatároztam, hogy nem fogok iskolába járni soha a büdös életben, én nem akarok megtanulni írni, sem olvasni, a számok meg egyenesen hányingert keltettek bennem, így aztán odébb emeltem tekintetemet az iskoláról. Ha nem lefelé néztem, hanem egy kicsikét felfelé, láthattam távolabb a többi társasházat, csak azok nem sárgák voltak, mint nagyapáméké, hanem kékek, és az erkélyeken mindig láttam színes ruhákat száradni, vagy az ég felé kapirgálni alumínium antennákat, és engem annyira lenyűgözött a látvány, hogy órákig el tudtam nézni; néztem én a madarakat is, olyan szépen tudtak szállni a nagy házak között, hogy hirtelen én is olyan szabadságot akartam, csak én nem tudtam repülni.
   Nagyapámtól régi könyveket kaptam, mesekönyveket, amelyeket egykoron még anyám forgatott, neki olvasott fel történeteket a sárkányról és a királylányról; békákról is volt szó a könyvekben, meg szorgos hangyákról, de én sokszor csak a képeket nézegettem, a vicces rajzokat, és nekem nem kellett olvasni belőlük, mert én a rajzok alapján kreáltam olyan történeteket, hogy amikor nagyapámnak előadtam őket, csak lesett rám a szemüvege mögül, és pisszegve a kezembe nyomott egy szem cukrot. A Televízióból zsákszámra hordta haza a tartóselemeket: hozott ő laposelemet, ceruzaelemet, bébielemet, góliátot, s nekem az volt a szórakozásom, hogy ezekből várakat, irodaépületeket, garázsokat építettem, hogy a kisautóimmal be tudjak állni az épületekbe, mert nekem kisautóból is annyi volt, hogy Dunát lehetett volna belőle rekeszteni, szóval elemekből építkeztem, és a szürke padlószőnyegen pufogva csúszkáltam fel és alá. Boldog idők voltak azok, amikor otthonról kellett menekülnöm, a viharos tengerről megtérő kiscsónak személyzeteként a boldogság szigetének éreztem a rákospalotai lakást, s mivel nálunk mindig hideg volt, ott békés melegséget leltem, jóllakhattam, illatos, puha ágyban alhattam, és én nem tudom, hogy az ágytól, vagy a nyugodt légkörtől, de én ott nagyapám mellett mindig olyan jókat álmodtam, vagy éppen csak álmodoztam mellette a fotelban, miközben ő Kojak-et nézte a tévében, vagy a Ferencváros mérkőzéseit.
   Akkoriban nem sejtettem, hogy én fogom elkövetni a legnagyobb árulást ellene, hogy majd Újpestre fogok járni szurkolni, énekelni, mert ő mindig azt hitte, hogy majd a Fradiért fogok élni, én is megyek az Üllői útra, ahogy egykoron ő is megtette, és én hiába vigasztaltam, hogy kétszer is jártam a Fradi-pályán, igaz a vendégszektorban, neki ez már nem okozott örömöt, inkább mintha kicsit leverte volna az én Újpest szeretetem. Sokszor eszembe jut, hogy tőle örököltem a művészi érdeklődésemet, tőle örököltem a vágyakozást a nők és az élet után, hogy szeretem a húsokat, a sört, és az italokat, hogy szeretem a labdarúgást, csak azon morfondíroztam mindig is, hogy vajon én is beállok-e mellé a papucsok táborába, meghunyászkodom majd én is feleségem előtt, hogy majd csak akkor merjem kinyitni a számat, amikor már megittam néhány korsóval…
   Úgy döntöttem, egy időre most lezárom emlékeim vasajtaját azzal az ember nagyságú lakattal, hagyom lerakódni ismét a port a régmúlt idők eseményeire, mert most, hogy felfrissítettem szeretetemet nagyapám iránt, ismét sok erőt érzek magamban, hogy íróvá és emberré váljak, hogy bízzam önmagamban és az életben; lezártam, de majd egyszer biztosan visszatérek ehhez a vasajtóhoz, lehámozom a lakatot, és újra leülök a képernyő elé, de akkor sört is hozok magammal, és nagyapám egészségére iszom egyet, mert tudom, hogy mindig is szerette a sört…  

Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!