fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Sz. Kovács Péter
   Körülbelül négy-öt hónappal ezelőtt rábukkantam Szabó Dezső vezércikkeire, amiket a Virradat című lap közölt le a húszas évek legelején. Rendkívül érdekes gondolatokat fogalmazott meg az amúgy egykoron méltán elismert, rendkívül nagyszerű író. Nekem a legfurcsább az, hogy jó kilencven évvel később is aktuálisak azok a cikkek, ha nem még aktuálisabbak… Számos ponton kifejtette véleményét, és nem volt rest megfogalmazni azt, hogy rengeteg problémáért a zsidók a felelősek hazánkban.
Erre, természetesen, mindenki felhördülhet, hogy, kérem, ez antiszemitizmus, merő dőreség, ilyet nem lehet leírni nyilvánosan, erről hallgatni kell, és így tovább… Kérdem én: miért kell hallgatni? Miért nem lehet erről a kérdésről értekezni?
   Szabó Dezsőt nem tanítják az iskolákban, a művei nem kötelező olvasmányok, még az ajánlott olvasmányok listáján sem szerepel… Gondolom, nem kell bővebben kifejtenem, miért van ez így.
   Érdekes, hogy Szabó Dezső, az első világháború után, valamint a tanácsköztársaság agyrohasztó, lélekölő ámokfutása után kezdett bele azokba a vezércikkekbe, amelyek aztán utat mutathattak volna a magyarságnak a húszas évek elején lappangó bizonytalanságban, és ezekre a cikkekre lehetett volna építeni a lassacskán kibontakozó konszolidáció pilléreit. Miközben a zsidóság megrabolta az országot, kivette a védő pajzsot a háború után még fennálló magyar honvédség kezéből, hogy a románok, valamint a csehek, a szlovákok megverhessenek minket minden ponton, aztán erre még ráhúzták a tanácsköztársaság kommunista vörös lepedőjét, Szamuely Tibor irtotta a magyarokat; bizonyára, ez mind járt nekünk, hiszen a magyarok nem tudtak összekapaszkodni ebben a kaszáló viharban. Szabó Dezső átlátott a szitán, felemelte a szavát a zsidóság nyomorító erői ellen, kikezdte cikkeivel a zsidó sajtó orgánumait (megjegyezném: helyesen!), és végre valós szövegeket közölt az agyonmagasztalt zsidó írókról. El tudom képzelni, mi lehetett a jussa Szabónak… Valószínűleg számos ponton megtámadták, egyes újságok lejárató kampányokat indítottak az egyébként remek tollal rendelkező író ellen. Ilyen a világ, lehetne mondani… És éppen itt van a valódi probléma!
   Szabó Dezső 1921-ben, egy vezércikkében felemelte szavát a magyar írók mellett, hogy ugyan hogyan lehetséges az, hogy egy eszmeiségében vérbő magyarságot sugalló hírlap zsidó írót alkalmazzon, magyar nevet ragasztva rá, miközben a valóban magyar író éhezik, mert nem jut publikálási lehetőséghez… Ma is fennáll ez a helyzet! 2014-ben ugyanígy fest a helyzet, rengeteg olyan újságíró dönti a széles rétegek fejébe a baromságot, a hazugságot, hogy az már vérlázító. Ami valamikor jónak számított, az mára rossz lett, és fordítva. A szenny teljesen természetesen buzog fel a csatornákból, de ennél van sokkal szomorúbb dolog, mégpedig az, hogy ezt ma próbálják illatosítani, és kölniként eladni… Nem telt el száz esztendő, és a magyar sajtó megtépázott nimbusza ugyanúgy fennáll. Nekem az a gyanúm, hogy soha nem is változott jó irányba! Szabó rávilágít egy rendkívül fontos dologra: tudniillik, nem elég csak a zsidó sajtót visszaszorítani, a magyar sajtó teljes reformra szorul, és a kettő együtt működik csak!
   „Természetes, hogy a zsidó sajtót kiszorítani kutya-kötelességünk. De rossz néven venni azt, de dühöngeni azért, hogy a zsidó sajtó olyan, amilyen: a legenyhébb kifejezéssel is végtelen naivság. Ismételnem kell, hogy amíg nem jutunk el arra a természetrajzi megismerésre, hogy minden faj minden egészséges erejével önmagáért küzd az életküzdelemben, botorságainkkal csak árthatunk a magyarság érdekeinek. A zsidó sajtó úgy, ahogy van, különböző arcával, vörös, fehér, nemzeti színű vagy színtelen frázisaival, nagyszerű szerve e céltudatos faj hódításának, s én nem tudok jobbat kívánni, mint hogy nekünk küzdelmében olyan céltudatos, céltudatosságában olyan egységes sajtónk legyen, mint amilyen a zsidóságnak a maga sajtója. Én is fölszisszenek ám, ha látom a zsidó sajtóban az ügyesen elálarcozott tőröket és ágyúkat, melyek életünk legfontosabb erőpontjai ellen irányoztatnak. De sokkal nagyobb fölháborodásom, ha a saját sajtónkban látom a legveszedelmesebb ostobaságot, céltudatlanságot és áruló rosszakaratot. Mert egyet nem lehet eléggé zengőn magyar és keresztény íróink lelkiismeretébe kiáltani. Mikor a zsidó újságíró azokat a sorokat írja, melyekre fölháborodásunk kitör, akkor ő saját fajának nagyszerű katonája. De amikor a keresztény újságíró követ el a magyar lapban ostobaságot, mikor irigység, gonoszság vagy rövidlátás teszi végzetessé sorait, akkor saját faját árulja el, saját vérével szemben hitvány.”
  Ezek a sorok önmagukért beszélnek, Szabó rendkívül jó szemmel észrevette a valódi veszélyeket, ugyanakkor felismerte a megoldást is. A magyarság megtisztulásában, megújulásában látta a felemelkedés lehetőségét, és ezt érthetjük minden téren: a sajtótól a színházakig, a tudományoktól a művészetekig. De vajon hogyan lehetséges megújulni egy Nemzetnek, amikor minden oldalról ördögök szorongatják, súgják az erkölcstelen gondolatokat, külön vezetékrendszeren szállítják a szennyvizet, amelyet ivóvízként árulnak? A tévé arcátlanul leközli a hazugságokat, a napi- és hetilapokról ne is beszéljünk. Egyetemen képeznek újságírókat, riportereket, műsorvezetőket, hogy a végén csak a kiváltságosok kerüljenek a magaslatokba, különböző kapcsolatrendszereken keresztül. El tudom képzelni, hogy egy tisztességes, valóban nemzeti érzelmű fiatalember bekerül az egyetemre, hogy újságírást tanuljon. Szépen veszi az akadályokat, levizsgázik, de közben a fejébe töltötték a hazugság művészetét, a ferdítések mesteri fogásait, és egy külön faj által kiképzett hazafit kapunk, akinek rövidesen semmit nem fogunk elhinni, már ha rájövünk a szélhámos sorok mögött megbújó igazságokra.
   Szabó Dezsőnek nagyszerű gondolata támadt, hangsúlyozom, 1921-ben, hogy állíttassék fel egy ellenőrző bizottság a Nemzet valóban művelt rétegeiből, akik hűek hazájukhoz, valamint a Magyar Nemzethez, és azok dönthessenek arról, hogy melyik író, újságíró, közíró, bármiféle művész publikálhasson, avagy hallgattassék el. Ezeknek az embereknek a tudományok, művészetek, oktatás és szociális kérdések nagy ismerőinek kellene lenniük, ismerniük kell a kisemberek világát ugyanúgy, mint a hatalmasságok gondolatvilágát. Az erkölcs rendkívül fontos ebben a kérdésben!
   A jelen korban mi a divat? Szabadság helyett vérbő szabatosság van, mindent lehet, a jó ízlés határait messze átlépve, minden fel van töltve szexualitással, ömlik a különböző orgánumokból az erkölcstelen gondolatok halmaza; ma divat, ha alkoholista az ember, nem ismeri önmagát, abszolút önpusztító életet él, ha megcsalja a feleségét, nyilvános aktust folytat egy másik emberrel egy téren Budapesten, vagy éppen az is divat lehet manapság, hogy gyermekeket gyilkolunk… Mindent lehet, semmi sem korlátozott, csak éppen a nemzeti íróink vannak elhallgattatva! A kérdés jogos: miért? A válasz rendkívül egyszerű: egy nemzeti író nem írhat másról, csak a Valóságról! Ha valaki erkölcsös, hátat kívánna fordítani ennek a nagy szabatosságnak, azonnal érkezik a bélyeg: az illető kirekesztő, intoleráns, összeférhetetlen a társadalommal…
   Ilyen világban élünk…
   Megjelentek Szabó idejében is, meg most is mindenféle cikkek, amelyek fennen hirdetik az egyenlőséget, a mérhetetlen szabadságot, a testvériséget, hogy a másság mennyire jó dolog, vonzó dolog, legyünk toleránsak, hagyjunk mindenkit kibontakozni… Eddig szép és jó… Az már kevésbé, hogy éppen olyan ember tollából származott egykoron, és a jelenben is egy-egy ilyen cikk, aki a valóságban a legkirekesztőbb gondolatokat veti papírra, aki a Valóságban ateista, gyalázza a magyarság jelképeit, gyalázza az egész Nemzetet! A sorok között mindig megbújik az arcátlanság, és olyan könnyedén felfeslik a mondvacsinált vászon, mintha késpengével hasítanánk.
   Szabó Dezső idejében is butították a magyarságot rendesen. Ez a kiváló író le is írta cikkeiben, hogy milyen aljas módon képesek a sötétben bujkáló gazemberek operálni az életben. Ha ezeket a mozgásokat leleplezi valaki, mindjárt antiszemitává korcsosítják, holott ez a szó ürességében meghalt már. Az ostoba zsidózás nem lehet kenyere senkinek, ezt nem árt megjegyezni. Ugyanakkor fel kell ismerni a valós veszélyt. Szabó erről is írt:
   „A legnagyobb, legbűnösebb tévedés s fájdalom, nálunk leggyakoribb a zsidóság olcsó gyalázása, lekicsinylése. Ha engem a fronton földerítő szolgálatra küldenek, és én az ellenség roppant haderejéről azt a hetyke tudósítást hozom, hogy szót sem érdemel, hogy egy pár emberrel szét lehet verni az egészet: akkor én katasztrófa elé viszem saját véreim, s haditörvényszék előtt méltán érdemlek golyót vagy kötelet. Gondolják meg ezt jól a zsidóság anekdotás, nótás fitymálói. Jellemző, hogy igen sok zsidó fölényes humorral segít a bátor kereszténynek ebben a lekicsinylésben, mert tudja, hogy ez elrejti a veszélyt. Lekicsinyleni azt a fajt, mely a maga húszszoros kisebbségében elfoglalta a magyar élet minden stratégiai pontját, s mely egy történelmi katasztrófa ügyes kihasználásával lába alá gázolt bennünket, hitünket leköpte, zászlónkat letaposta, lekicsinyleni ezt a fajt nem önmagunk végtelen megvetését jelenti? a zsidóság is, mint minden más faj, erőknek és gyengeségeknek, kiválóságoknak és bűnöknek végére mehetetlen összetétele. De, mert egy irtózatosan exkluzív vallás nevelésében, a kultúra és európai élet minden fénymáza alatt megmaradt az s, barbár, ösztönös ázsiai törzsembernek, erői és kiválóságai vérből jövőbbek, s inkább jelentik az egész faj védelmét és hódítását, mint más fajoknál, gyengeségei és bűnei szembeötlőbbek, s inkább rátámadnak az európai ember morális ízlésére. Mert a lényege a különbségnek, s ezt nem lehet eléggé ismételni, mert ők szüntelenül ellentétesen másképp tüntetik föl, az: hogy mi, magyarok, németek, szlávok, olaszok etc. Az európai hit, morál és kultúra közösségében a csupán törzsemberből emberré szélesedtünk, a zsidó pedig a kiválasztás kannibál hitével, rettenetes faji hitében és moráljában megmaradt az ötezer év előtti idegen szagtól ösztönösen irtózó törzsember. A zsidóság a legkomolyabb, a legvégzetesebb ellenség, a zsidókérdés a magyarság élet-halál kérdése, mely belekapcsolódik a magyar élet, a magyar jövő minden mozzanatába. Viccet csinálni ebből a kérdésből, lekicsinyelni ezt az ellenséget és ezt a veszélyt: csak hülyék vagy megfizetett gonoszok tehetik. A sok tragikomikus tévedés onnan ered, hogy mi asszimilálódós babonánkba butulva azt hittük, hogy az idegennek hetedik paradicsomi kéj, s nagy előléptetés magyarrá áthasonulni. Ez a hit, mely erős faji öntudatra, egészséges fajnál tényleg hódító erőt jelentett volna, nálunk nemzeti öngyilkosságunk egyik fő forrása lett. A magunk úgynevezett ideális oh, de aljas és gaz ez a szó! horizontjából néztük a dolgot, s nem akartuk meglátni a természetrajzilag is való valóságot, hogy az életerős és gyenge fajok vad harca, s hogy minden fajnak magának kell megszerveznie védelmét és jövőjét, s nem szabad azt idegenre bíznia. Így például érzékeny, humanisztika-liberális politikai primadonnáink sokszor énekelték: Nem szabad általánosítani, hiszen van becsületes zsidó is, az ártatlan ne szenvedjen a bűnösért! Hát természetes, hogy van. Én magam is ismertem nem egy nagy kultúrájú, gondosan kiépített belső életű, tiszta morálú zsidót. De egyet ne tessék elfelejteni. Ez a zsidó, éppen mert ilyen, s annál inkább, mert ilyen, a fajok harcában a saját fajával szolidáris, még akkor is, ha tiszteli a másik fajt.”
   Óva intenék mindenkit a dőrén kikottyantott szavaktól, mert az „antiszemitizmus” híg pocsolyájába ér akkor a fejünk. Mindenfelől szorongatva vagyunk, mi, magyarok, ez nem is kérdés. Mintha ezernyi karral, ezernyi szájjal leselkedne ránk egy óriási fenevad. Fel kell ismerni, hogy bizonyos értelemben a magyarság mérhetetlen dölyffel elhárította magától egykoron a zsidóveszélyt, ma meg már majdhogynem késő. Szabó idejében, rendkívül erős kézzel még le lehetett volna törni az ördögszarvakat, ma ehhez a mutatványhoz százszorta erősebb kéz szükségeltetik!
   Szabó Dezső számos ponton felfeszítette a zsidóság rothadó bőrhuzatát, ezért elhallgatottá vált a szocializmusban (micsoda szépen csengő szó!), és a mostani liberális demokráciában is hallgatnak róla. Márpedig a gyermekeket meg kellene ismertetni az Elsodort falu című regénnyel, vagy akár a Feltámadás Makucskán című novellával, csak hogy a legismertebb két művét említsem! Azt már meg sem említem, hogy tanítani kéne a főiskolákon, egyetemeken a vezércikkeit, mint a valóság rendkívül éles közlését!
   Ildomos volna az oktatást csinálóknak elgondolkodni, valahol mélyen, mi számít valódinak, és mi számít károsnak! Ez, ugye, addig nem fog bekövetkezni, amíg az idegen faj különböző tagjai ülnek a vezetői székekben, addig Szabó Dezső tabu marad, bár mostanában láttam egy-egy regényét a könyvesboltok polcain. Ha Karinthy Frigyes tananyag, Szabó Dezsőnek százszor inkább annak kell lennie – ez az én véleményem!
   Ez az ember annyira féltette Nemzetét, oly forrón szerette a magyarokat, az önmagában lobogó magyar identitást, hogy nem átallotta megírni a Nemzet hiányosságait sem! Éppen ezért hiteles a szememben! A magyar föld, azon belül pedig a magyar parasztság lehet a jövő Magyarországának biztos alapja, ez nem is kérdés. Vissza kell térni a magyar földhöz, ez már önmagában is vérlázító lehet a mai vezetőség szemében, amikor az sem fontos, hogy megvédjük a földet… Márpedig a magyar föld a Szent Koronáé, eladni nem lehet! Bőven vannak okok, amik miatt nem lehet Szabó Dezsőt tanítani az iskolákban. A Valóságot egyszerűen nem lehet ma közölni, ez ma nem számít hírértéknek, valódi értéknek… Hová visz minket ez a liberális mozdonyvezetővel irányított vonat?
   Szabó Dezső egy mezítelenségig leegyszerűsített mondatával zárnám le okfejtésemet, amelyet megfogadva, valóban élve előbbre vihetjük Nemzetünket:
„Minden magyar felelős minden magyarért!”

Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!