fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Sz. Kovács Péter
Jelenlegi világunkat elnézve nem lehetünk elégedettek. Az élet rossz mederben halad, az állam nem állam, az egyházak impotens módon keringenek felnagyított problémák körül, a média hazug hírverésének súlyos hazugságai élvezhetetlen módon hömpölyögnek az emberek között; a politika ellentéteket kovácsol álságos fegyvereivel, a természetes élet naponta gyalázatok özönét kapja a nyakába, a hegyek tetején maroknyi csoport élvez ebül szerzett vagyonok okozta elégedettséget, a völgyekben pedig hatalmas tömegek nyomorognak.
Az erkölcs a hittel karöltve nevetség tárgyát képezi a dőre emberek között… Hazaszeretet ma nem tétel, helyette humanizmus dohog Istenszeretet helyett, és még a fennmaradó értékeket is próbálják elmaterializálni, hogy minden kézzelfogható legyen, mert ami csak gondolat, nem tapintható, nem szagolható, nem ízlelhető. A hagyomány egyáltalán nem fontos, helyébe a liberális eszméket tűzték sorvadó kokárdák gyanánt a szív fölé; mindent a pénz értéke szab meg, ebből fakad, hogy nem az számít értéknek, amit az ember tesz, érez, ad, hanem hogy mennyit képes birtokolni. Magyarok és franciák és csehek és lengyelek és oroszok helyett csak emberek vannak… A lélek csupán olyannyira van használatban, hogyha valaki korhadt bölcsességeket kíván létrehozni, mondataiba menthetetlenül bele kell tennie a lélek szót, másképp nem hasonlít a valaha élt bölcsekhez gondolatvilága; ezt teszik úgy is, hogy a hasonlatosság gondosan szőtt drapériája több helyen is kopott, szakadt, értéktelen. A Jóisten nevét olyan emberek használják, akik nem hisznek benne, a Bibliából olyanok idéznek, akik soha nem olvasták azt, és nem ritkán a kereszténység gyalázatának kóros betegségétől nyüszítenek.
Humánumról lehet beszélni, de nem érdemes.
Az emberközpontú világ legálságosabb volta éppen az, hogy az embereket emelte minden fölé, eltorzította az Istenképet, meggyalázta szent könyveit, noha a szent iratoknál nagyobbat egyetlen íróember sem képes alkotni. Ember ember felett nem uralkodhat, hangzik a jól megkreált gondolat, és én egyet is értek ezzel, de csak bizonyos fokig, tehát egészen addig, amíg az uralkodó a sáros népréteg legaljáról került fel a hatalom bársonytermébe, mert az olyan uralkodó nem képes tisztán ítélni, csak étvágya és úri – tettetett – gőgjének nyomorában képes cselekedni. Az egykori szakrális királyok nem ismerték a gőgöt, a dölyfös dőreségeket, a hit nélkül való életet. Ők még csodákat műveltek, tisztán éltek, ismerték az ég és föld közötti kapcsolat természetes, megmásíthatatlan valóságát, és nem hatalmuknak éltek, hanem nemzetüknek. Értették az uralkodás művészetét, merthogy ez aktív, szent művészet, amely a hitből fakadó erkölcsre épült, s így, ilyen módon hoztak létre államokat, amelyek nyugodtan nevezhették magukat államoknak. Ma nincsenek államok, még igazán országok sincsenek, helyettük léteznek konglomerátumok, közösségek, csordák, amelyek határokat húztak ceruzával, tollal területek körül, aztán kijelentették – ismét a gőgöt állítva hadrendbe -, hogy a terület a miénk, ezért harcoltunk, ezért küzdöttünk, olykor éveken át. Különösen azok az államok nem tarthatnak igényt e megnevezésre, amelyeket államférfiak hoztak létre fegyveres konfliktusok után, mert az így (mesterségesen) létrehozott országot mindenféle történelmi gyökér nélkül taszítják egy kontinens undok életébe, ahol pedig túlságosan erős a szél, ezért őrizni kell az ilyen dőre vadhajtásokat. Érdekes módon olyan államférfiak hozták létre a semmilyen értékkel nem bíró országokat, akik maguk is elkallódott birodalmak megbízottai voltak: gondolok itt az angolokra és a franciákra; ők régen elrúgták maguktól a királyság formát és tartalmat adó szentségét, és mindenféle demokratikus köztársaságokat hoztak létre maguknak, vagy alkotmányos monarchiákat állítottak önmaguk díszes becsapására. Emberiség, ez szerepelt cikornyás jelszavak első szavaként, mindent ennek az alaktalan masszának rendeltek alá oly módon, hogy nem néztek a földről felfelé, csak és kizárólag anyagi érdekek mentén voltak képesek meglátni a megoldásokat.
Ha az ember hazugságba kezd, mindenképpen fenn kell tartania az igazság látszatát. Ezért nehéz a hazugság művészete, mert meg kell semmisíteni az igazságot, és ez nem megy könnyen, ugyanakkor fals információkat kell felvonultatnia, amelyek mellett mindvégig ki kell tartania, különben semmivé foszlik a felfújt légvár. Ahogyan szétszabdalták az országot, létrehozták a környező államok mesterkélt gyűrűjét, úgy kellett elszívniuk a megcsonkított ország életerejét. Tették ezt többek között a politika elsorvasztásával, a média tönkretételével, az emberek elbutításával, a nemzeti érzelmek sárba tiprásával… Két fronton kell a mai napig háborút vívniuk, ez pedig nagyon nehéz vállalkozás, gondoljunk csak a valódi háborúra: egy ország hadereje sokáig nem képes két ellentétes oldalon harcolni, előbb-utóbb kimerülnek tartalékai. A hazugság gyűrűzésével megegyezően, lehetőleg ugyanolyan erővel, ahogy a hazugságot gerjesztik, fojtogatnia kell az igazságot, mert ha nem így tesznek, menthetetlenül kiderül minden, és akkor jogosan lehet visszakövetelni elharapott országrészeket.
A történelem tanulmányozása megad néhány választ, de azok csak szikkadt részválaszok. Különböző történészek írtak tanulmányokat a huszadik század nagy háborúját lezáró békediktátumokról, amelyeknek túlnyomó többsége semmit sem ér, azok a tanulmányok legfeljebb arra jók, hogy a lapjait gyújtós alá gyűrjük. Bértollnokok voltak leginkább, akik különböző javakért (jó állásért, nagyobb pénzösszegekért) eladták volna saját édesanyjukat is, nos, ilyenek írtak tanulmányokat, látszólag mélyen átkutatva a kérdéses területeket. A mai történelemoktatás leginkább sár és büdös ürülék keveréke, véletlenül sem az igazság fényes, tiszta gránittömbje.
Természetesen annak, hogy országokat szétszabdaltak, annak számos oka van, és mindez a gyalázat évszázadok hosszú sora alatt érett meg, továbbá mindehhez kellett az arisztokrácia züllött világa is, ugyanis nekik éber őrökként kellett volna küzdeniük az ország jobblétéért, ehelyett züllött bálokban múlatták az időt, kikerekedett dölyffel, hízott tokával zabálták magukba a javakat, elszíva mások elől az élethez elengedhetetlen eszközöket. Alulról, úgyszólván a semmiből épült fel egy züllesztő réteg, amely liberalizmust tűzött zászlajára, s a tetejébe felhímezte a Szabadság, egyenlőség, testvériség feliratot, mint hangzatos igét. Nincs szánalomra méltóbb dolog annál, mint amikor olyan emberek, társaságok hirdetik a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget, akik mindezeket soha nem ismerték, nem tudták mélyen átélni ezeket; mint amikor a korrupt hatalom példálózik az erkölccsel, olyannyira gyomorforgató.
A szakrális királyságot vették kereszttűz alá évszázadokkal ezelőtt, a tökéletes formát alkotó, természethez igazodó hierarchiát, és becstelenül, kifejezetten aljas módon hirdették mindenki egyenlőségét, hogy a legalulról feltörekvő, hamis becsvágytól fűtött alakok is képesek országokat vezetni, hatalmat ragadni. Egy olyan társaság hangoztatta a királyság erős szabályainak szétzúzását, amely maga is ilyen komoly hierarchiában munkálkodik, ezt érdemes megjegyezni: mindig az az ember a leggyanúsabb, amely valamely érvet túlságosan sokat hangoztat, mert tudni lehet az ordító fröcsögés mögött, hogy tartalmatlan. Aki demokráciáért üvölt, az soha nem demokratikus, aki a királyság természetes formáját, a fegyelmet tagadja, mindig hihetetlenül komoly fegyelemben él, egy olyan társaság tagja, amely éppen úgy épül fel, mint az a társaság, amelyet szét akar zúzni…
Ha tisztán, teljes egyszerűségében végiggondoljuk a fentebb leírtakat, máris láthatjuk, hogy egy ilyen hihetetlenül megszervezett galeri képes csak megfelelő erőkkel felvonulni az igazság elleni csatában, mert megvan hozzá minden ereje, és a pénzügyi erejénél fogva képes katonákat vásárolni magának, akik aztán akaratlanul is megteszik a kívánt bomlasztó munkát. A történészek, noha belelátnak a kártyákba, még véletlenül sem írják meg az igazságot, mert elveszítenék állásukat, honoráriumukat, talán még ki is közösítenék őket a társadalomból. Emberek írnak, beszélnek, kérdésekben véleményeket fogalmaznak meg, közben maguk a kérdések sem bírnak tisztességes súllyal. Vannak témák a világban, amelyek a tabu kategóriába száműzettettek, és aki azokat bolygatja, megbélyegzést von önnön fejére, így aztán a legtöbben, rendkívül sokan, inkább a hallgatás gyalázatos állapotába pillednek.   
Hazugságot fenntartani a világban, csak élethazugságok árán kivitelezhető. Nap mint nap meg kell erősítenie magát a hitében a hazug embernek, hogy jót cselekszik, ez a helyes magatartás a mai világban, mert ezért fizetnek, s akkor már segítségül hívja a családot, a rokonságot, és mindenkit akit csak elér. Ha nem tudok pénzt keresni, éhen halnak a szeretteim, én pedig nem akarok egész nap egy gyárban robotolni – nagyjából így menti fel magát az ember, egy történész is, egy író is, aztán otthon, kényelmes székben, tágas íróasztalon leírja bölcsnek hitt gondolatát, és kisugározza a világba: a kétkezi munka elengedhetetlen része az életnek, másképp nincs élelem, nincs számlabefizetés, nincs semmi…
Az emberi dőreség undorító…
Nem feltétlenül azért, mert undorító kíván lenni, egyszerűen csak azért, mert így sikerül az életet megkomponálnia, nem akar tiszta ember lenni, mert azzal együtt jár a nélkülözés, a mérhetetlen szegénység, természetesen, titkon ácsingózik a tisztaság felé, de egy mocskos társadalom csak bemocskolni tudja tagjait. A szegénységre senkinek nincs szüksége, mindenki a fény felé, a gazdagság felé törekszik, és mindezt meg is adja mindenkinek a világ, pusztán egyetlen dolgot kérnek tőle: árulást. Árulja el családját, nemzetét, közösségét, de elsősorban önmagát; ezért ma súlyos pénzeket fizetnek, és az ember nem marad többé semmi, csak jómódban élő, embertelen senki. A munka lett az istenség, ezen túlmenően pedig a pénz, mint egy rothadó, értéktelen bálvány. Természetes reakció az emberiség részéről, hogy valamibe kapaszkodnia kell, tehát, ahogy elveszítették Istenüket, királyukat, társadalmi berendezkedésüket, mindjárt valami pótlékhoz kellett nyúlniuk, ez esetben a munkához, mert aki dolgozik, az pénzt is keres. Igaz, hogy a munkát, főleg a kétkezi munkát soha, semmilyen korban nem fizették meg tisztességesen, sőt, ha lehet, sehogy sem fizették meg, de az ember mégis a cselekvő munkát vállalta, belezüllött, mint egy szenvedélybe, és elkezdett pénzt gyűjteni, majd később, ahogy fokozódott ereje, harácsolni. Oly erőteljes fokmérővé vált a pénz, hogy teljes egészében az határozza meg az ember értékét, még akkor is, ha a valóságban egy hitvány alak, akinek a szava semmit nem ér; ha rendelkezik hatalmas vagyonnal, a kormányok is a kegyeit keresik…
Pénzért cserébe oda lehet dobni az erkölcsöt és a becsületet – ez a mai ember természetes magatartása az életben. Ez a magatartás – természetesen – csak súlyos hazugságok árán tartható fent, ám a mai ember különösképpen nem mérlegel, felelősséget nem ismer, vagy csak igen kis százalékban, afféle mindent egy lapra feltevő játékosként viselkedik: a ma legyen biztosítva, a jelenben szerezzek meg mindent, amire szükségem lehet, az már egyáltalán nem érdekli, hogy az utána következő generációktól veszi el a lehetőségeket, egyáltalán az életteret. Amíg az emberek a közelmúlt csalóka jólétét siratják, addig a hatalmasságok azon munkálkodnak, hogy semmilyen módon ne térhessen vissza az az állapot, amelyben a közembereknek jólétük kerekedhetne. Megtették uralkodónak a pénzt, közben folyamatosan szipolyozzák ki az életből, ezt pedig olyan módon teszik, hogy néhány család meggazdagszik, kialakul egy vékony, alig életképes réteg, s ennek a rétegnek a létét csupán a vagyon biztosítja. Amit sokan puszta irigységnek próbálnak beállítani, nem más, mint a természetes igény az egyenlő lehetőségek megszerzésére, a földi javak egyenlő elosztására, mert az tarthatatlan állapot, hogy amíg rengeteg ember a létminimum környékén él, sokan még az alatt szenvednek, addig néhány „kiváltságos” mindenféle javakkal, lehetőségekkel rendelkezik. Ez még önmagában nem lenne baj, de a „kiváltságosok” csürhéje arra próbálja felhasználni hatalmas vagyonát, hogy még több pénzzel gyarapítsák azt úgy, hogy a szegényektől veszik el az utolsó garasokat.
Az egyszer jóllakott ember étvágya rövid időn belül falánksággá változik…
Rendkívül súlyos erővel nehezedik a mai világ a most élő emberiségre, ennek jelei pillanatonként érezhetők, ez alól nincs kivétel, talán csak törvények felett álló szerencsétlen bűnözők nem érzékelik a nehézségeket. A förtelmes zabálás következtében koldusokká vált az ország, egyébiránt ez egyáltalán nem közhely, vagy holmi fellengzős csörtetés, sokkal inkább ténykérdés; minden eladásra került, az értékeket felzabálták köztörvényes bűnözők, és így tovább…
Jézustól, valamint a Jóistentől származó csodákat ígértek sarlatánok az emberiségnek, büszke életet hirdettek hamis tanítók, álmesterek, csupán azzal követték el a merényletet, hogy a megígért világrendből kitépték magát az Istent, s így tökéletesen felépített poklot hoztak létre, ahol az élet elviselhetetlen. A mai ember nincs kapcsolatban a Jóistennel, helyette napi szinten kapcsolódik a pálinkához, a dohányhoz, a televízióhoz, és minden egyéb máshoz… Mindezekért vannak felelősök, de nem lehet megnevezni őket, illetve, ha mindenáron meg kell neveznünk a felelősöket, akkor egy az egyben az emberiséget okolhatjuk, teljes egészében. Az elbutított társadalom önmagát zabálja, gyilkolja, gyalázza!
Ma már nincsenek államok, azonban ezt senki nem akarja tudomásul venni, nemzetközi egyezményekre, különböző szerződésekre, alapítólevelekre hivatkoznak, csak azt felejtik el, hogy ezeknek a szerződéseknek nincs jogalapjuk, mert olyan jogrendszerre épülnek, amelynek nincs szakralitása, nem kapcsolódik a hagyományokhoz semmiféle módon, ezek önjelölt államférfiak olcsó hazugságain felfuttatott értéktelen papírhalmazok, és ezeket szerződéseknek, egyezményeknek merik nevezni. Létrehoztak „államokat”, aztán néhány év alatt kiderült, hogy életképtelen országok, az együttélést nem ismerik, a nemzetiségek elfogadására nem készültek fel, sovinizmusok pedig rothadó szagú. A felelősséget még be kell zsebelniük azoknak, akik a létrehozók bíborpalástjaiban parádézó férfiak örökségét hordozzák, meglehetős dőreséggel vegyítve. Egyszer csak robbanni fog a képzeletbeli bomba, a súlyos erőkkel lefojtott indulatok, ha megnövekednek, szét fogják vetni a kalodát, ezt a rosszul összetákolt ketrecet.
Mindjárt az alapoknál kezdte az ember a rombolás művészetét, hogy biztosan célt érjen, ezért szétszakította a vallást, és létrehozott több egyházat. Az így megosztott emberiség egymásnak esett, és valós vagy vélt előnyök, parancsok, hívó szavak mentén védelmezte igazát, amely – természetesen – nem volt igazság; harminc éven keresztül öldökölték egymást, pusztán vallási alapra helyezve a háborút. A politika megtette áldó hatását, levedlette az erkölcsöt, és egy nyakatekert mozdulattal szentségesítette a háborúzást, csakhogy a politika soha nem volt szent, mert mindent, ami a szentséghez kötné, megtagad. Szépen lassan gyűrűzött befelé a gyalázat, az emberek elrúgták maguktól a vallást, kiűzték a politikából a maradék hitet is, szétválasztották a vallástól, így a politika elveszítette erkölcsi tartását, és már bármit megengedhetett magának, bármit felszínre okádhatott, mindenre minden helyzetben volt magyarázat, ahogy van ma is. Különböző ideológiákat dolgoztak ki gondolkodóknak nevezett alakok, létrehozták a Jóistent tagadó izmusokat, amelyek az anyagra, a kézzel fogható, tapintható valóságnak hazudott tárgyakra tették le a voksukat, s hihetetlen gyorsasággal elharapóztak, megfertőzve ezzel a lelkeket. Ahogyan elvetették az Istent, úgy választottak maguknak bálványt, ez lett a munka, amelyet a szocialista, kommunista elvtársak becitáltak a társadalomba, majd amikor mindezt felszámolták, akkor a pénzt helyezték előtérbe, munka nélkül, mindenféle küzdelem, produktum nélkül. A felvilágosodás korától számítják az emberiség fejlődését, Kant szerint kilépett kiskorúságából, azonban a valóság az, hogy a felvilágosodás kora az elsötétedés, elbutulás kora volt, mert a Jóisten helyére az embert emelte a világ, az Istent pedig száműzte a mennyek országából, országával egyetemben.
Ennek a felvilágosodásnak voltak előszelei, filozófusok, fizikusok, matematikusok, írók, költők, államférfiak, uralkodók tették le a voksukat egyfajta fejlődés mellett, majd amikor tetőpontjára ért ez az eszmeáramlás, akkor csökkentették az uralkodók, és egyáltalán a királyságok erejét, racionális alapokra helyezték a tökéletesen felépített ostobaságot, és az ember butulni kezdett, noha éppen felfelé kellett volna fejlődnie. Michel de Montaigne és René Descartes fektette le az alapjait ennek a hatalmas áramlatnak, majd Benedictus de Spinoza Etikájában ért el egyfajta csúcspontot. Itt már Istent összevonták a Természettel. Pascal, Leibniz, Galilei – csak néhány név azokból, akik nagy hatással voltak a felvilágosodásra, mint szellemi, cselekvő elődök, de ide kell sorolni még Sir Isaac Newtont is. Ezekből fejlődök ki szépen lassan, vált kézzelfogható valósággá a deizmus áramlata, amelyben elismerték a Jóisten létezését, a világ teremtését is neki tulajdonították, ám mindezeken túl az Isten kivonult a világból, magára hagyva az emberiséget önnön háborúival, gondolkodásával, irodalmával, életvitelével.
Maga Kant is sokat foglalkozott a Jóisten és az ember szembeállításával, problémát kreált a nem létező problémából, majd az ő gondolatmenetén végighaladva, a későbbi gondolkodók arra jutottak, hogy az embert kell feljebb emelni Istenhez. A felvilágosodás korszakában indult meg rohamosan egy olyan folyamat, amely teljes egészében átformálta Európa jogi és állami térképét, berendezkedését, hitrendszerét, és ez visszalépés volt, előrelépés helyett.
Maga az antiklerikalizmus hozta el az egyházak gyalázatát, amelyben hatályon kívül helyezték a vallást a politikából, először csak mint elméletet, aztán megvalósították a gyakorlatban is, hogy teljes legyen a fejlődésnek nevezett folyamat. Az emberi ostobaság növekedésnek indult, és a felvilágosodás korában már nem a helyén kezelték Istent, hanem valahová elmozdították, egy nem éppen jól felépített, megalkotott pontra.
Bizonyos értelemben ez kényelmes lehetett, hiszen egy sor kérdésre hamis válaszokat adott, ugyanakkor irányíthatóvá gyúrta az emberiséget, természetesen nem azonnal. Az egyházak birkanyájait a politika igyekezett átvenni, ehhez azonban szükség volt jelszavakra, hangzatos tanulmányokra, kiötöltek különféle módozatokat, hogy a hit világától elcsábítsák a nyomorgó rétegeket, mondván, hogy a Jóisten nem segít rajtatok. Tény, hogy az egyházak teljesen erőtlenül léptek fel ezzel szemben, nevetséges szigort próbáltak ott alkalmazni, ahol könyörületre és alázatra lett volna szükség, valamint a hívek megbecsülésére.
A hit adta legitimációt felváltotta a racionalista gondolkodáson keresztültörtető szkepticizmus, és ennek betetőzése az volt, amikor megjelentek az illegitim államocskák, a belőlük fakadó államférfiak, politikusok, akik humánumról beszéltek, és közben gyilkosságokat, népirtásokat rendeztek, és nem átallották olykor a hit jelképeit pajzsukra pingálni. Nevetséges módon olyan jelszavakat tűztek a lobogó zászlókra, amelyek a Bibliából származtak, ugyanakkor éppen a hit ellen vezették a képzeletbeli hadakat, s ezzel teljesen megtévesztették az egyszerű, dolgozó, szenvedő kisembereket. Ennek a folyamatnak ma sincs vége…
 A mai problémák vizsgálatára rengeteg szempontot fel kell térképezni, sok mindent végig kell kutatni, hogy bárki mélyreható, tökéletesen objektív választ tudjon adni, amely egységesen képes megmagyarázni, pontosan mi is zajlik manapság. Valami zajlik, az kétségtelen, de az fals hangok sorozatára épülő undorító, hallgathatatlan zenemű, amelynek se tartalma, se eleje, se vége, csupán létező, zajongó valami, aminek próbálnak tartalmat adni, de senki nem képes arra, hogy feltöltse tartalommal. A gondolkodás nem azt jelenti, hogy a mai nap eseményeire gondol valaki, még csak azt sem jelenti, hogy aprócska pontokban előre vagy hátrafelé tekint. A gondolkodás több ponton húzódó áramlás, amelyben számba kell venni a múlt vívmányait, hibáit, azt megpróbálni alkalmazni a jelenben, de úgy, hogy a jövőt szem előtt tartani, mert az életteret egyszer majd át kell adni az utódoknak, a következő generációnak. Mindezeket, lehetőleg, együttesen érdemes felhasználni, remekül átlátni a rétegeket, csak így lehet objektív, mindenre kiterjedő választ adni oly módon, hogy az ember használjon vele a társadalomnak.
Innen vizsgálva a mai ember, az úgynevezett modern ember, ki lehet jelenteni, nem képes gondolkodni, elképzelni sem tudja, milyen erők, lehetőségek rejlenek a gondolatokban. Kapott demokráciát, álvallásokat, gazdasági fejlődést, amely egyáltalán nem végtelen; rendelkezésére bocsátottak jogállamot, jogot, alkotmányt, kormányt, országgyűlést, szabad piacot, médiát, munkaerőpiacot, mégsem lehet szabad, mert mindezek tetején egy szörnyeteghez hasonló rém trónol, amely lénynek egyetlen célja van: ki akarja szipolyozni az emberiséget, mindenféle értelemben. A demokratizmus az emberiség hatalmas becsapása, egy félrevezető berendezkedés, amelyben mindenki egyenlőnek tűnik, de ez az egyenlőség egyáltalán nem fenntartható, kivitelezhető, ráadásul azonnal csorbul ez az egyenlőség, ha a nagy tőkét birtokló alakok el kívánnak érni valamit, hirtelen megnyílik előttük a zárt kapuk rendszere, és felülemelkedhetnek jogon, kiváltságon, kötelességen. Akinek semmiféle vagyona sincs, nem rendelkezik kiváltságokkal, rá könyörtelenül lesújt a törvény keze, és még olyan vétkekért is felelnie kell, amelyeket el sem követett…
A világ hivatkozhatna az igazságra, az lenne a legvégsőkig az egészséges magatartás, csakhogy a világ elvetette magától az igazságot, immár több évszázaddal ezelőtt, helyébe pedig mindenféle hazugságokat ültetett. A többséget hívja segítségül, rá hivatkozik, őhozzá fordul kérdéseivel, pedig ez csak relatív többség, amelyet ígéretekkel, utasításokkal, hazug jelszavakkal, terrorral, önkénnyel fordított a maga oldalára, a valós többség egyáltalán nem kíván demokráciában élni, hiszen a szabadság szabadosságként magasodik föléje, ahol élni nem lehet, és ahol nap mint nap korrupt gazemberekkel kell megküzdenie, akik semmiféle erkölcsöt nem kívánnak betartani. A királyság formája viszont egy személyben fogja össze a hatalmat, s ez a hatalommal bíró személy bírja az ég áldását, az alattvalók szeretetét, s egymásért élnek, dolgoznak, adakoznak, elvesznek; a földi javakat nem maguknak gyűjtik, hanem a királyság összes alattvalójának, teljesen együtt dolgozva. Hierarchia nélkül nem lehet fenntartani egy államot, a mindenki tökéletesen egyenlő elvén pusztulásra ítélt társadalmak jönnek létre, egyszerűen kell az irányítás. Jól működtek a diktatúrák is, noha diktatúrában fegyverrel és terrorral tartják kordában az alattvalókat, királyságban pedig a munka közösségével, a szeretet és hit erejével, az együttes összhatás szentségével.
Legitim csak a tiszta hagyományokkal tisztában lévő királyság lehet, amely birtokolja a nemesség, a papság, a polgárság, és a parasztság együttes bizalmát. A demokratikus csürhébe tömörült országok a legmesszemenőbben illegitimek, mert elrugaszkodtak a Jóistentől, tagadják is azt minden fórumon, és saját halálukat kívánják. Az életigenlés egyáltalán nem elvetendő cselekedet, magatartás, de a túlzott liberalizmusba fulladt demokrácia már nem tud semmit kitalálni fejlődés címén, ezért aberrált vonásokat erőszakol magára, valamint az emberiségre, gondolok itt a prostitúcióra, kábítószerek legalizálására, pedofíliára, szexuális forradalomra, manipulált médiára, homoszexualitásra, csupa olyan dologra, amely az emberrel ellentétes, nem természetes. Egyáltalán nem vall haladó szellemiségre az, ha valaki nyíltan a homoszexuális reklámok mellé áll, és az sem haladás, hogy normalizálják a pedofíliát, ezek súlyos aberrációk, ferdülések, a groteszk vonások összezúzása aljassá.
Bő öt évszázad történelmét kellene feltárni a mai napig bezárólag, hogy érdemben lehessen nyilatkozni a most végighömpölygő gyalázatról, hogy fel lehessen fejteni a szakadozott posztót teljes egészében, hogy láthatóvá váljék maga az igazság; rengeteg olvasmány felemésztése, művelődés nélkül nem juthat senki előrébb, de ez még nem minden, alig valami, nem elég olvasni és művelődni, meg is kell érteni a sorokat, mondatokat, könyveket, és kívül kell rekeszteni a dőre izmusokat, amelyek nem szolgálták, nem is szolgálják az emberiséget, látni kell és hallani, figyelni minden percben, akkor eljuthat a vizsgáló valahová, ahol komoly válaszokat lelhet. Amit ma kap az ember csicsás csomagolásba burkolva, az a valóságtól messzire elszakadt valami, meggyalázott valóság, fals hangok halmaza, rímtelen költészet, becsvágyó irodalom és zsurnalisztika, médiabirodalom, amely rothadást hint szüntelenül. Senki nem tesz semmit ennek megakadályozására, még csak feltérképezésére sem, hiszen mindez fáradságos, masszív, erőt felőrlő munka, erre pedig sem ereje, sem ideje nincs a mai embernek, aki inkább dolgozik, minthogy gondolkodjon. Bizonyos értelemben szánalmas az egész élet, amely már régóta nem lét… Szánalmas, mert rohadt; hamis, mert mindent elrúg maga mellől, ami a valósághoz érdemben, ténylegesen odakötné. Olcsó hívságokkal megrakott hétköznapok vonulnak el, s az ember leginkább megúszásra játszik, meg akarja úszni a munkát, a sok vesződséget, a pénztelenséget, a problémák áradását, lehetőleg mindent megúszni, csak kényelemre, szórakozásra, utazásra vágyik, és persze elveti magától messzire a magányt, az egyedüllétet; a csendet úgy kerüli, mint az állatok a lobogó tábortüzet, fél, hogy önmaga égeti meg saját lelkivilágát.
Ezt a mostani világot nem lehet sokáig nézni. Egyrészt undorító, másrészt fárasztó, harmadrészt mellőz mindenfajta szentséget, mindenfajta csodálatosságot. Hiába jönnek manapság a spirituális tanítók, a nagy ezoterikus írók, a mélylélek nagy ismerői, valójában nem ismernek ők semmit, hitük álhit, vallásuk soha nem volt vallás; azért nem tudnak érdemben adni semmit, mert – néhány embertől, tanítótól eltekintve – nem képesek mélységében megérteni a mai világ üzenetét, nem látják a szemük előtt végigvonagló tébolyt, pusztán arra képesek, hogy saját jól bejáratott mondatait ismételjék, ezek pedig egyenesen elvezetik őket az ostoba szajkózáshoz. Papolnak, noha messze vannak a papoktól. Akarnak, de akarásuk nem egyéb, mint dőre próbálkozás a világban elhintett penészfoltok felcsipegetésére. Hit nélkül nincs semmi a világon! Ma, szorosan a jelenben megragadva, kijelenthető, hogy vallások sincsenek, csak meggyalázott, kifacsart, groteszk módon szétdúlt egyházak fekélyes halmaza.
Hamvas Béla hagyományról beszélt, amelynek betetőzése a kereszténység…
És ma a kereszténység messze elkerült önmagától, tanítójától, Jézustól, elvesztette alapját, felépítését, csak egy puha vallás van helyette, amelybe néhány egyház tartozik, amelyek azonban nem képesek érdemben megszólítani az emberiséget. Ennek is évszázadokra nyúlik vissza a történelme… A ősi hagyományt, az ember legcsodálatosabb hagyományát kell megtalálni, hogy a világ felderüljön, és le tudja magáról rázni ezt a pestishez hasonlatos uralmat, amely a magasból fröcsög naponta. A szent hagyományt kell felkutatni, mélyen bent, a lélek mélyén, és akkor lesz új kereszténység, amely tiszta könyörületre épül, akkor lesz társadalom, lesz kultúra, civilizáció, becsületes államok közössége, akkor majd lesznek országok, uralkodók, tisztességes vezetők… Addig azonban nem kell csodát várni, a mai emberiségnek nem valók a királyok! Dölyfösek, ostobák, falánkak, hazugok, alázat nélküliek, és erre még büszkék is, büszkék arra, hogy milyen ostobák…
A pénz hatalmának begyűrűzésével, ugyanakkor az erkölcs eltűnésével egyenes arányban jelent meg a családi árulások gyalázatos valósága; hányszor lehet hallani olyan esetekről, amikor a szülőket gyermekeik semmizik ki, és fordítva… A profit érdekében cégek, gyárak, hatalmas vállalatok dolgoznak ki jogszabályokat, segítségül híva a kormányokat, és minden lehetséges módon kiszívják az emberek utolsó fillérjeit is, fojtogatva ezzel az életet. Ennek természetes következménye az elvándorlás, a fiatal elhagyják szülőföldjüket, mert a nemzeti érzelmek nem kötik őket, az anyanyelv szeretete számukra semmit nem jelent, úgy lettek nevelve, hogy mindenük a pénz, a bankók értéktelen halmaza.
Nincs Isten, helyette van felszínes élet, korrupt világ, hazugságokkal operáló média, és vannak elvtelen, mocskos háborúk, amelyekben csak a nagytőkések, a pénzügyi világ urai nyerhetnek. Ha megmaradtak még itt-ott királyságok, azok az alkotmányos monarchia nevetséges pózában lézenghetnek, s a király nem más, mint kirakatbábú…
Mindezek önmagukban szörnyű dolgok, de az még szörnyűbb, hogy manapság történészek, filozófusok, írók, költők, filmrendezők, színházi rendezők, a művészvilág „elitje”, a politika „elitje” élteti ezt a rendszert, természetesen ez érthető, hiszen a rendszertől várják boldogulásukat, honoráriumukat, és mindent, amihez csak képesek karmaikkal hozzáférni. Ha valaki megpróbál tisztán élni a mai világban, megtagadva a korrumpálódást, rögtön kiközösítik, mert nem úszik az árral, elvetik művészetét, tudományát, minden egyes vívmányát, noha az emberiségnek éppen a tiszta emberekre lenne szüksége. A tisztaság ára a mellőzöttség, a szilenciumra ítélés keserű kenyere, a hírnév elkobzása, s minden javak megvonása…
A modern ember választás elé van állítva: vagy megmarad tisztának, érinthetetlennek, és akkor éppen csak meg tud élni, szegénységben, gazdagság nélkül, vagy korrumpálódik, akkor viszont megkap mindent, amit akar: pénzt, karriert, hírnevet, közönségsikert. Komoly válság ez, mégsem veszi észre a túlnyomó többség, hanem önként és dalolva árulja el a fel nem ismert értékeket, eladja magát földi hívságokért. Különösen a jelenben felnövő tehetségek szenvedik a jelenkor álságos voltát, azok az emberek, akik valamiféle isteni tudással születtek, számukra ez a világ – bizonyos értelemben – a temetőt jelenti. Sokkal könnyebben érvényesülnek a tehetségtelen, félresikerült alakok, hiszen ők irányíthatóak, hajlandók aprópénzre váltani gyengécske értékeiket, azok pedig, akik valódi értékeket képesek közvetíteni, félretolva várhatnak a csodára, a történelem szelének változására, a társadalom fordulására.
Válság van, mindenféle értelemben…
Gazdasági, kulturális, lélektani, emberi… A civilizáció került végveszélybe, azonban nem érdemes arra gondolni, hogy az emberiség kipusztul, eltűnik a bolygóról, sokkal inkább arra kell gondolni, hogy változás következik be. A változás mértékét nem lehet előre meghatározni, mindenesetre az biztos, hogy radikális, az életet teljes egészében felforgató változásra van szükség, mert ez a mostani világrend életképtelen, emberiségellenes. Olyan a mai társadalom felépítése, mintha örökösen visszafelé tekintene, pontosan azért, mert a múltban lelheti meg igazi gyökereit, a jelen nem képes számára boldogságot, megoldást nyújtani; visszafelé ható mozdulattal le kell bontani legalább az elmúlt két évszázad rosszul megrögzült áramlatait, és az alaptól kell újra építkezni, hogy masszív, hihetetlenül erős várat lehessen építeni. A hit kulcsfontosságú lehet ebben az építkezésben. Minden félelem, aggodalom, harag, düh, keserűség, méreg csak árthat az emberiségnek, és a ma divatos bűntudatkeltés is meg kell, hogy szűnjön. Az emberiségnek napfényre, mosolyra, nevetésre, ölelésre, bátorításra van szüksége, hogy a félelmeket, a gyalázó magatartást felváltsa a testvériség magasztos érzése.
Mintha utópiáról lenne szó… A mai világból kiindulva nehéz elképzelni, hogy lehetne-e másképp! Természetesen, lehetne, sőt ennél sokkal jobban is lehetne szervezni az életet, de a ma regnáló hatalmak oly makacsul, őrülten, félelemtől eltelve ragaszkodnak a hatalomhoz, amelyet nem képesek birtokolni, hogy az valami hihetetlen. Gyilkosságsorozatot szervez, ha ezzel megóvhatja pillanatnyi, öröklétet sosem látott hatalmát; képes felrúgni hamis szerződéseket, elpusztítani népcsoportokat, háborúkat viselni, ha valaki vagy valami veszélyezteti állami berendezkedését. Kritizálni nem lehet, hiszen aki a hatalmat gyakorolja, nem viseli el a kritikát, ugyanis a kritika mindig a legfájóbb pontokon hat, másrészt a kritika elfogadása a gyengeség jelének minősülhet. A gyengeség pedig sokkal inkább erőt jelent, mint az erőnek hitt agresszió; aki képes elpihenni gyengeségében, valójában sokkal több erőt mutat fel, mert kiteszi magát a világ szeleinek, viharainak; aki erőnek erejével operál, az leginkább gyáva és gyenge…
A felvilágosodás (elsötétedés) korához visszakanyarodva megállapítható, hogy a válogatott nemzetek gondolkodói többet ártottak műveikkel az emberiségnek, mint a két pusztító világháború! Abból a korból gyűrűzik ki az undorító fekália, hogy elnyelje az egész emberiséget, minden jó vívmányával együtt, vallását és emberségét is magával rántva. Emberség helyett ma embertelenséget lehet felállítani, becsület helyett rothadó becstelenséget, Isten- és életimádat helyett pénzimádatot, családi szentség helyett széthullott társadalmat…
Megoldást az élet teljes feltérképezése jelenthet, majd a hosszú út végén beteljesedő megértés. Bárki eljuthat erre az állapotra, kortól, nemtől függetlenül, pusztán éberség szükségeltetik hozzá, kitartás, művelődés, abszolút figyelem. Az emberi ostobaság háttérbe szorítása nem lehetetlen vállalkozás, valahol el kell kezdeni.
A változásnak, amely majdan megdöngeti a világot, el kell söpörnie az emberi érdekek természetellenes tobzódását, szét kell zúznia a pénzéhséget, és a különféle javak utáni sóvárgást, vissza kell állítania a Katolikus Egyház régi szellemiségét maradéktalanul, és meg kell teremtenie egy keresztény királyság alapjait, különben a változás értéktelenségében hullik a mérhetetlen szakadékba. Az árulás botrányos voltát fel lehet ismerni, és rá kell döbbenni, hogy amit eddig az ember természetes állapotának hitt, nem más, mint múló dőreség, értelmetlen cselekedetek halmaza.
Az embereket két csoportba lehet osztani: az egyik csoport másokból kíván megélni, a másik csoport másokért szervezi meg életét; nem nehéz kikövetkeztetni, melyik az életrevalóbb csoport, és melyik van ma túlsúlyban. A végtelenségig nem tartható fent ez az állapot, mert a készletek kimerülnek, a türelem elfogy, az emberekre erőszakolt békesség egyszer csak kifakad. Elmével békét teremteni őrültség, mert az elme csak diktálni képes, az pedig nem béke, amelyet az egyik társaság rákényszerít a másikra; a kényszerített béke mögött mindig feldereng az elégedetlenség, a megnyomorgatott társaság végiggondolja az őt ért gyalázatokat, és – jó esetben – öntudatára ébred, összefog, egységet teremt. Egység nélkül nem létezik semmi, államot egészen biztosan nem lehet szervezni, de lehet olcsó, puha frázisokat fröcsögni, értelem és józanság nélkül. Ez a rákfenéje a mai világnak: egységet hirdetnek, de közben gyanúsan szemlélik azt, ha két ember összeül egy kiadós diskurzusra… Társaságokat hoznak létre izmusok mentén, aztán erőltetik a létezését, pedig maga a természet rendje tiltakozik, hogy életben maradjon az aberrált kreálmány…
 Az emberek türelmetlenek, érvek nélkül próbálnak vitatkozni, és ha valaki éppen ostobaságának köszönhetően nem képes felfogni az ember érveit, rögtön hadakozni kezd, hogy miért nem értik, pedig az élet arról szól, hogy az ember megértse életének feladatát, küldetését, majd áldozatos munkával, hithű türelemmel közeledjen a tévelygők felé. A férfinak férfiként kell viselkednie, a nőnek nőként, a szerepek csak valamiféle aberrált ideológia alapján cserélhetők fel. Élvezni az életet teljes valójában – erre szólítanak fel mindenkit a szent könyvek, azonban a mai világban nagyon nehéz élvezni bármit is, a jelenkor rendszere erre építi hatalmának egyik pillérét. Miközben az egyik oldalon minden erővel az igazság ellen harcol, addig a másik oldalon mérgezi a társadalmat, a levegőn és a médián, valamint a táplálékokon keresztül; aljas harcában bukásra van ítélve, mert ezek a gyalázatos cselekedetek nem maradnak megtorlatlanul. A szent család intézményét óránként, sőt percenként meggyalázzák, kivénhedt, abszolút erkölcstelen műsorok szolgáltatják a bomlasztó, rothasztó adásokat, és az emberek nézik, hallgatják ezeket a műsorokat, függőségben élve hozzájuk fordulnak, mert a tévében válaszokat kapnak kérdéseikre, nem kell gondolkodniuk.
A férfi férfiként éljen, a nő nőként…
Az éppen fennálló rendszernek nem sok ideje van, ezt mutatják a jelenkor eseményei. Borítékolható, hogy a vezetők nem fognak önszántukból lemondani, számukra a hatalom birtoklása mindenek felett áll, az aljas sakkjátszma úri gőgje elengedhetetlen függőséget okozott évszázadok során, ettől függetlenül egyszer el kell jönnie a hatalmas szakadásnak, amelyben a világ becsületes, építő jellegű nemzetei elválnak tőlük, másképp fenntarthatatlan az élet. Minden kezdet nehéz… A becsület visszatérésével, az erkölcs megszilárdításával el lehet érni bizonyos dolgokat, előrébb lehet lépni a ma őrjöngő szembeszélben, de az élethez kitartás kell, meg nem alkuvás, hajlíthatatlan erősség.
Minden egyes embernek joga van választani, hogy másokból kíván megélni, vagy másokért kíván ringbe szállni az élet hatalmas szorítójában; döntési joga mindenkinek van, ez alól senki sem kivétel, a döntésekért viszont illik vállalni a felelősséget. Célszerű úgy élni, hogy valamit alkosson az ember, valami újat hozzon létre, és mindig lebegjen a szem előtt az, hogy élhető világot adjon tovább az emberiség az utáni következő generációknak.
Túlságosan könnyű és olcsó kifogás, hogy majd a következő generációk megoldják maguknak az életet; ez egyrészt tény, másrészt éppen elég gondjuk-bajuk lesz, nem kell még azzal tetézni krízisüket, hogy olyan világot kapnak, amelyik rohad… A tisztítás munkáját a lakásokban is el kell végezni, nehogy megegye az embert a kosz, ugyanígy egy országban, vagy egy kontinensen is lehet nagytakarítani, és akkor célszerű kirázni a szemetet.
Felelősségvállalás és éberség, tiszta tekintet, tiszta érzelmek, gondolkodás, benső megtisztulás…
Lehetnének ezek a kulcsszavak, persze, nem mindenki ezek mentén halad az életben. Az emberiség krízisét először fel kell ismerni, csak aztán lehet nekiállni a javítási munkálatoknak, de a modern ember még fel sem ismerte a kapuit döngető problémákat, inkább igyekszik nem meghallani a dörömbölést. Dőreségében a világ saját létét veszélyezteti, az emberiséget próbálja kiirtani… Amíg ez az álláspont fennáll, addig igen nehéz bármerre is haladni, de a hit segíthet, mindig mindenkor…
A mai világ őrült bódultságában az ember nem más, mint álomkorban szenvedő, tévelygő barom, de lehetősége van felébredni, hogy rácsodálkozhasson az élő valóságra, ahol önmaga erejét használva élhet, ahol nem kell elszenvednie a félelem mérgezett nyilait, ahol önként, szabadon gondolkodhat, használhatja természetes erejét. A mai hatalmasságoknak ostoba, gyúrható, alakítható emberekre van szükségük, viszont az embereknek élhető világ kell, háttérbe húzódott hatalmak nélkül!
Az emberiségen múlik, hogy melyik utat választja: elindul a fejlődés útján, vagy ezt a mai dekadenciát nevezi fejlődésnek. A választás lehetősége adott, csupán élni kell vele…

Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!