fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Sz. Kovács Péter

Az ember életében mindig van egy sorsfordító időszak, egy apró mozzanat, amelynek az első pillanatban nem tulajdonít jelentőséget, sőt elveti a sarokba, oda sem figyel, de a napok sűrűjében, az idő vágtájában aztán a kiindulópont furcsa derűje, nyegle szorongása, tétovasága eszébe jut, és akkor képes lesz felgöngyölíteni a folyamatot. Legtöbb esetben folyamatról beszélhetünk, ritka a pillanatnyi sorsforduló.
Sokáig kerülgettem William Faulkner műveit, hónapokon keresztül csak szemeztem vele a könyvtár polcán; lestem a különböző műveket: előttem sorakoztak a Tanyán, a Sartoris, a Példabeszéd, és a többi Faulkner-mű öreges, dohos gerince, aranyozott betűi. Egyszer aztán találomra, és némi gőgös elhatározással, ifjúi hévvel, erőnek erejével leemeltem a polcról a Tanyán című regényt, és csak úgy, a polc mellett állva beleolvastam. Nem szórakoztam, a legelső oldalon elkezdtem olvasni, mindjárt végigjártam Franciagát rengetegét, a Varner-família fejének konok, furfangos eszű teremtményét; mindössze három oldalt olvastam, és mindjárt elém tárult egy csodás világ.
Biztos vagyok benne, hogy a cím számomra nagyon beszédes volt, mert én nyaranta tanyán töltöttem az időt, ott nyaraltam a nagyszülőknél, boldogság és békesség melengette testemet és lelkemet, szóval, hatott rám a cím, és ettől a regénytől valamiféle letaglózó suhintást, egy akaratos kalapácsütést vártam; nem tagadom, azt akartam, hogy meggyőzzön az amerikai irodalom szépségéről, és hogy Faulkner begyalogoljon az életembe. Hazavittem a könyvet, mindjárt neki is álltam. Olvastam délután, este, éjjel, aztán másnap megint. Az erőm valamikor a századik oldal táján kezdett elhagyni, amikor a sokadik hosszú mondatot olvastam végig, de olyan hosszú volt az a mondat, hogy az oldal végére értem, és még mindig nem volt vége annak a mondatnak; a következő oldalon pontos vessző fogadott, és megint olvashattam vagy fél oldalt, mire Faulkner szíveskedett lezárni egy aprócska ponttal a gondolatfolyamát. Elég volt! Úgy eldobtam a Tanyán című regényt, mint valami betegséget, többé felé se néztem.
Itt vezetném vissza az olvasót az első bekezdéshez. Tudniillik, az én életemben ez egy folyamat kezdete volt, csak én nem vettem észre, ugyanis a tudatom mélyén, valahol legbelül megigézett Faulkner Déljének hatalmassága, csodája, atmoszférája, lakossága; a nagy amerikai író valóban begyalogolt a szívembe, csupán annyi történt, hogy nem éreztem a rajtam taposó lábnyomokat. El kellett telnie csaknem másfél évnek, hogy újra kezembe vegyem a fent említett regényt, és most egyetlen hét alatt – aktív írás mellett, természetesen – végigolvastam. A szó legszorosabb értelmében lenyűgöző a mű!
A déli vidék szeretetének alázatos mesterműve a Tanyán; egy olyan regény, amelyet nem azért érdemes kézbe venni, mert kiváló olvasmány, részletes tájleírások vérbő szimfóniája, hanem azért érdemes belemélyedni, mert a lélek többé válik általa, megnyílik, feltárul, tökéletes kitárulkozással fordul az Ember felé, a világ felé, a táj felé; láthat a lelki szem kukoricaföldeket, szikkadtpartú patakokat, portól terhes utakat, rozzant kordékat, sovány, nyúlánk alakokat, akiknek mindenük a másikkal való kiszúrás; mindezek tetején pedig ott tanyáznak az úgynevezett főhősök, a Snopesok és Varnerek, akiknek csendes, látszólag színfalak mögött dúló csatározását sejthetjük, amely csatározásban a Snopesok győzedelmeskednek, mégsem igazi a győzelmük, mert lelkük legmélyéig szolgaiak, túlzottan alázatosak, hiába minden rafinériájuk, ocsmány cselfogásuk. Faulkner kiváló éleslátással, emberszeretettel, mélyből táplálkozó derűvel jeleníti meg Yoknapatawpha megye életvitelét, légkörét, hétköznapjait, lakosai túlságosan élő személyek, az ember azt várná, hogy egy Ratliff bármikor beköszönhet az ablakon, és a nyakunkba sózhat egy varrógépet. Élő a regény, noha már erőteljesen rárakódott az idő, a dohos por, és minden, amit néhány évtized termelhet, de a halhatatlanság ebben rejlik: nem fog rajta az idő, eltelnek akár évszázadok, évezredek, a mű töretlensége megkérdőjelezhetetlen.
Nem tisztem kritikát írni Faulkner művészetéről, sem elítélni, sem felmagasztalni nem kívánom munkásságát, egy azonban biztos: én lelkes olvasójává váltam.
A folyamat bő egy hónapja ért be bennem, valahol a mélységből kiindulva, feljutva a felszínre, ahol már én is észrevettem. Oly természetes egyszerűséggel szivárgott belém az amerikai Dél szépsége, egészsége, humora, magasságos derűje, ahogy csak a természet alkotta csodák képesek egyszerűségükben gyönyörűséget adni, ezért hálás vagyok a Jóistennek, hogy ilyen művek kerültek a kezembe, másrészt örülök, hogy élt valamikor egy William Faulkner nevű férfiú, aki írásra adta a fejét, és megalkotta a világirodalom egyik legnagyszerűbb egységes regényfolyamát.
Erőből próbáltam megismerkedni Faulkner műveivel, végül önmagától, erőlködés, szenvedés nélkül öblögettem magamba a sorait, s azok a sorok megnyíltak, odaadták önmagukat, mindenüket. Ez a művészet valós szépsége, tökéletes teljessége. Csak olvastam a sorokat, egyszerűen, a szépség iránti egészséges készségtől hajtva, és a hosszú, rendkívül hosszú mondatok káprázatos világ látomását idézték elém, amely oly valóságos volt, mint maga az élet, a meleg, a hideg, az eső permetezése, a hó hidege, a szél ereje.
A Tanyán a Faulkneri életmű egyik csúcsa, ezt le is írta egy szerkesztő a könyvborító bal fülén. Lehetne mondani, hogy a kerge Snopesok regénye, de ez még nem lenne a teljes igazság, hiszen nem csak róluk szól a mű; az oldalakon élnek még Varnerék, a tehetős parasztok, akik egyfajta kopott úri világot képviselnek a megfáradt Délen, aztán ott vannak még a parasztok, akik egyszerűen, munkától gyötörten gyűlnek össze a bolt vagy a fogadó tornácán némi pletykázásra; ebben a regényben szerepel még egy varrógépügynök, V. K. Ratliff, aki rozzant kordén járja Yoknapatawpha megyét, ismer mindenkit, őt is ismeri mindenki, és vérbő rafinériából kiváló üzleteket köt szerte a megyében, de még kilépve a szűk határok közül, egész Mississippi államban. A rafinált cselszövés csap össze az emberi jó érzéssel, az öregség adja át szépen lassan a teret az ifjú hódítóknak, ám ez a térátadás nem éppen zökkenőmentes, mégis az ember úgy érzi, Varnerék nincsenek igazán tudtában annak, hogy Flem Snopes betolakodott az életükbe, ezáltal a hatalmukba, amelyet gondosan, évek kitartó munkájával szereztek meg, harcoltak ki maguknak.
Nem tisztem a regényt elemezni. Faulkner életművét sem venném górcső alá, ugyanis rendkívül összetett művek alkotják a kiváló író életművét. Az egész regényfolyam sokrétű, többszólamú művek halmaza, kiváló irodalmi alkotások csodálatos világa. Azt mondom, és őszintén mondom: érdemes Faulknertől olvasni, mert az ember feltöltődik, választ kap kérdésekre, fény ragyog a sötét felületekre.
Mintha a régi nagy irodalmi művek szellemisége lengné át Faulkner irodalmát, mintha maga a Jóisten ragadott volna tollat, hogy adjon az emberiségnek néhány csodát, könyvekbe fűzött teremtést, mert az kétségtelen, hogy Faulkner olvasása után valami történik velünk, más emberekké leszünk. Tény, hogy nem könnyű őt olvasni, a szövegei problémásak, hosszú mondatok billegnek végig az oldalakon, néhol nehezen érthető, mit is akar igazán közölni az író, viszont, amikor az író jobb periódusába ért, akkor nagyon olvasmányos részek kerülnek az olvasó szeme elé, amelyeket lehet élvezni, el lehet képzelni a leírt világot, kibontakozik akaratos erővel a Dél forrósága, a megaszalt kukoricaföldek, a portól mocskos lovak, és a köpködő, káromkodó parasztok beszélgetése; kísérletező a szöveg, és ebből tudható, hogy Faulkner újítónak számított a saját korában, újfajta stílusával megreformálta az egész irodalmat, és biztos vagyok benne, hogy jó néhány íróra volt nagy hatással.
Faulknernél rendkívül beszédes a föld szeretete. Ez már önmagában elég ok, hogy szeressem, még akkor is, ha ezen véleményemet kritika éri szubjektivitása miatt, de milyen legyen az én palettám, ahol a kedvenc íróim tanyáznak, ha nem szubjektív - kérdezem én, jogosan; ám nem csak ezért jók az amerikai író szövegei, hanem azért, mert az utolsó porszemtől a szerencsétlen niggeren át, a gazdag földbirtokosig mindenki él, abszolút élő, még akkor is, ha irodalmi regényalakról beszélünk, vagy csak egy tájleírásról, egy esemény megénekléséről. Faulkner szövegei tartalmaznak valamiféle mennyei zeneiséget, mint a halhatatlan zeneszerzők halhatatlan alkotásai, gondolok itt Vivaldira, Mozartra, vagy éppen Csajkovszkijra. A sorok különleges ritmikával vonulnak balról jobbra, aztán új sor kezdődik, s a mondat még nem ért véget; néhol finoman elporlik a zene, halk tónusok boronganak esőverte házak között, majd hirtelen, a semmiből előbukkanva, forró napfényként végigcsorog a földön az áldó fény, a felhők közül kibukkanó égitest izzó korongja, s a zene felcsap, teljesen felpörög, hogy élvezhetővé váljon.
Kevesen tudják belevinni az irodalmi szövegbe a zenét.
Hemingway például egyáltalán nem ír úgy, mint egy zenével operáló író, az ő szövegei fásultak, unalomtól terhesek. Faulkner ellenfele volt, noha ezzel Hemingway művészetét emeljük hihetetlen magasságokba.
Faulkner elnyerte az irodalmi Nobel-díjat 1949-ben. Mondhatnánk erre, hogy megérdemelte, én mindenesetre elismerem, hogy járt neki a díj, függetlenül attól, miként vélekedek róla… Egy ilyen monumentális életmű egyedülálló, a stílus teljesen egyedi, magával ragadó, élvezhető, még annak ellenére is, hogy problémás a stílusa. Ajánlom, hogy az ember mélyedjen el a Tanyán világába, vagy a Sartoris családregényében, nem fog csalódni, komoly irodalmi élményt szerez magának!
A Sartorisban Faulkner a saját családját írta meg, benne a régen halott üknagyapát, az öreg Falkner ezredes életét, s a regény fejezeteihez a családtagok elbeszéléseit, régi emlékeket, a szülőföldön élő emberek meséit használta fel, így alkotva egy nagyszerű regényt, amelyben saját magát is feltüntette, Bayard Sartoris személyében. A Tanyánhoz képest itt már kevesebbet szerepel a táj leírása, mintha Faulkner inkább a régi történeteket helyezné előtérbe, a családi emlékeket vetítené elő az olvasónak; a regényben rendkívül fontos az emberek gondolatainak leírása, valamint sok szó esik benne a háborúról (az I. világháborúról), amelyben értelmetlenül folyt oly sok vér. A Sartoris készült előbb, a Tanyán később, ezért az alapos szemlélőnek hamar feltűnhet, hogy Faulkner mennyit fejlődött a két mű között. Két csúcsot említek a két regény kapcsán, az egyik ifjúságból kitüremkedő sziklaképződmény, a másik már érettebb, idősebb hegylánc egyik büszke csúcsa, egy azonban biztos: mindkettő komoly irodalmi teljesítmény, és méltatlanul kevesen olvassák, kevés szó esik manapság róla! 
Számomra megdöbbentő, hogy egy Faulknerhez akár csak kicsit is hasonlító írót kilökünk az irodalomból, és helyette mindenféle hitvány írókat emelünk piedesztálra, noha a mai írócskák tudása messze elmarad Faulkner tudásától; kísérletező íróként egészen új dolgokat fedezett fel, előtte egy módon írtak, utána már megint másképp forgatják a tollat hozzáértő vagy hozzá nem értő emberek; Faulkner zseniális stílusát érteni kell, viszont senki nem fogja érteni, ha nem olvassa a műveit. Egyszerű a gondolat: a mai olvasó számára a Dél nagy krónikása majdhogynem érthetetlen, mert nem egyszerű, szájbarágó mondatokat írt, hanem hosszan hömpölygő, százszorosan összetett mondatokban csobogtatta ki gondolatait, és még tetézte, ha lehetett tetézni, mert különböző töréseket rakott bele az oldalakon áthömpölygő mondatokba, így megalkotva egyfajta zeneiséget, ugyanakkor zavart; a felületes olvasónak semmit nem tud mondani Faulkner, bármennyire akarja is a szépséget befogadni.
Az amerikai irodalom vámpíros könyveket ad ki a világnak. Érthetetlen, hogy William Faulkner után vámpíros könyvek egész ostoba képvilágával operáljanak az amerikaiak, akik a szabadság szent égisze alatt születtek, s őrzik a jó demokráciát. Szándékosan tuszkolják le az emberek torkán a szemetet, az olyan csoda, mint a Dél kiváló dalnoka, kevés akad ma Amerikában, sőt az egész világon, ebben biztos vagyok. A koncepció a népbutítás lehet, ez azonban majd egy másik szöveg témája lehetne, egyelőre maradjunk Faulknernél, hogy kivesézhessük az ő művészetét!
 Többen problémás írónak nevezték. Tulajdonképpen egyet tudok vele érteni, csakhogy nem árt megjegyezni, hogy azért számít vagy számított problémás írónak, mert nem a megszokott módon komponálta meg a műveit, hanem felrúgott minden szabályt, összekeverte az idősíkokat, ezzel létrehozva egy érdekes kompozíciójú regényfajtát, s hozzátette még a hihetetlen, teljesen egyedi mondatait – érzésem szerint akaratlanul, teljes valójában élve csak így volt képes alkotni… Itthon a hozzá hasonló írókat népi íróknak neveztük (nevezzük); Faulkner is a föld, a Dél vidékének nagy krónikása, dalnoka és írnoka, a paraszti élet nagy csodálója, az élet bőkezű szeretője.
Húsz regényt írt.
Első gondolatom mindjárt az, hogy nem volt kifejezetten termékeny író, de néhány mű elolvasása után rá kell jöjjek, hogy sokkal termékenyebb alkotó volt, mint némelyik százregényes író. Húsz regényt tett le az asztalra, mind kiváló, színvonalas alkotás, a könnyed olvasmányokért, jó történetekért epekedők is olvashatják, meg a komoly, igényes irodalom után sóvárgók is, mindkét tábort ki tudja elégíteni Faulkner. Ha nincs meg a rutin, akkor botladozni fog a folyamat, és Faulkner nem tárulkozik ki teljes egészében, tehát néhanapján, éppen csak időtöltés gyanánt olvasók figyelmébe nem ajánlom ennek a kiváló írónak alkotásait, mert csak beletörik a bicskája, kedvetlen lesz. Olvasni mindenképpen kell, érzésem szerint, fontos tevékenység, nem csak a műveltség megszerzése miatt, hanem a szókincs, a gondolkodási készség, a beszéd világossága miatt is; olvassunk, mert általa többek lehetünk, és olvassunk Faulknert, mert csodákat lelhetünk fel regényei oldalain.
Különösen valóságos világot teremt a Sartoris című családregény lapjain. Teljes egészében felvonul előttünk a Dél maradéktalanul forró, gyapottól pihés, portól terhes, erdőktől árnyékos világa, ahol különböző farmokon, uradalmakon követhetjük nyomon a gazdálkodók, urak, niggerek világát, és sehol sem találkozunk töréssel, mintha a történelem tökéletes kohéziós erejét, a történelemkönyvek valóságos világát élhetnénk át újra, meg-megújulva; a lapokon lélegzővé válik Sartoris ezredes évtizedekkel a történések előtt megépített vasútvonala, amelyet később elorozott az állam, s láthatjuk öreg Bayard és kis Bayard csatározását, s mindkettő felett a cserfes, erőteljes, szálegyenes Jenny kisasszony őrködik, aki örökül kapta a Sartorisokat, ám ezt az örökséget szívesen elvetné. A Sartorisok nehéz emberek lehettek, viszont abszolút, teljes erejükben az amerikai Dél világát képviselték, még gondolataik szikárságában is, úrként is paraszti életformájukban is, egyáltalán nem bántották a niggereket, együtt éltek velük, együtt utaztak szerte a nagyvilágban, különösen az a Sartoris ezredes bánt velük remekül, aki csupán a szereplők elmondásaiban él, mivel jó néhány évtizeddel a történet kezdete előtt elföldelték. Élvezetes olvasmány a Konföderáció világáról, a polgárháború után megrekedt Dél elsöprő lendületű valóságáról, a niggerek szolgaságáról (noha ők nem így élték meg!), és mindent átsző Faulkner mélyről felbukó derűje, amely magával a Jóistennel azonos.
Faulkner egységes irodalmat teremtett műveivel, így nem meglepő, ha a különböző regények oldalain ismerős alakokkal találkozunk: a Sartorisban feltűnik az egyik Snopes, aki kirabolja öreg Bayard bankját egy züllött éjszakán. A habókos, mondhatni eszement Snopes-ok úgy élnek Yoknapatawpha megyében, mint a nagyvilágban az őrültségben fetrengő, olykor magamutogató aberráltak. Ravaszságuk büszke páncélja nem egyéb, mint tökéletes ostobaságukra húzott védőköpeny, egy fal, amelyen nem láthatnak át a legszemfülesebb emberek sem.
Nem túlzás azt állítani, hogy az említett két regény bizonyos értelemben egymással szembenálló alkotások, ugyanakkor ikertestvérek is, kétpetéjűek, határozottan; az biztos, hogy két jelentős regényről van szó, különösen a Sartoris esetében, hiszen Faulkner ebben a művében állított örök emléket egész családjának, felidézve a családi regéket, történeteket, megcsillogtatva a déli humort, és a déli gasztronómia rejtelmeit.
Különösen izgalmasak a régi történetek, amelyek Jenny kisasszony száján elevenednek meg, ez az öreg hölgy rendkívül sokat mesélt az öreg Bayard ezredesről, akit nem szíveltek a katonái, ezért új ezredest választottak maguknak; sokat beszélt a polgárháborúról, amely a Délnek évtizedek múlva is nyílt sebként sajgott, és – természetesen – igen sok szó esik John Sartorisról, aki végső soron a regény nem élő főhőse, aki köré akaratlanul, kimondatlanul szerveződnek a regény szereplői. John Sartoris Faulkner üknagyapja volt, egyes források szerint csak dédnagyapja, mindenesetre a családban fontos szerepet töltött be, megemlékeztek róla, vasútépítő volt, várost alapított, valamint sok más cselekedete mellett egy regényt is írt. Ennek a karizmatikus férfiúnak állított emléket Faulkner, nyugodtan kijelenthetem: mesterkézzel…
Összességében elnézve azt kell írnom, hogy William Faulkner egyedülállóan nagyszerű író a világirodalomban, a vidék nagy szeretője, a nők tisztelője és hódolója, a négerek bátorítója, a polgárháború siratója, a Dél szülöttje, Oxford város halhatatlan lakója volt ő, így, egy személyben. A paraszti életben élő Faulkner kifinomult, bölcs prózáját sok művelt író megirigyelhette volna, vagy akár most is irigyelhetné, ez az ember, akit bugris parasztnak neveztek gyakran, csodálatos mondatáradatban fejezte ki magát, s művek halhatatlan sorát adta az utókornak.
Műveinek fokmérője az időtlenség, az pedig köztudottan a klasszikusok közé emeli a művet alkotójával együtt. Faulknert nem lehet nem olvasni, szüksége van rá az embernek, és ha egyszer valaki belekóstol a faulkneri világba, állítom: többé nem szabadul!
Hálás vagyok a Jóistennek, hogy elém vezette a semmiből, a poros könyvtári polcról ezt a csodálatos írót, művészt, parasztembert! És hálás vagyok még azért is, mert Faulkner hihetetlenül sokat adott nekem akkor, amikor azt hittem, megálltam a művészi fejlődésben.
A folyamat így ért be: a Tanyán világából visszább léptem egyet, hogy Franciagátról Jeffersonba jussak, visszább léptem az időben is, hogy átrágjam magam a konok Sartorisok világán, de a végén a két történet, a két idősík egy vaskos egységbe olvadt, és így együtt képeznek lenyűgöző, örökéletű valóságot, ahol a szereplők a testvéreim.
Jó hogy élt egy ilyen író, akit William Faulknernek hívtak…    

Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!