fejlc

Témakörök - Önellátás

 

6. cserkésztörvény:

„A cserkész szereti a természetet,

                jó az állatokhoz

            és kíméli a növényeket!”

 

 

Madárvédő különpróba

Összeállította:
Dr. Marián Miklós
519. Bálint Sándor cscs.
Szeged 1995.

A szerző útmutatása alapján átdolgozta és szerkesztette:
Nagy Gábor
519. Bálint Sándor cscs.
Szeged 2001.

Külön köszönet Kormányos Balázsnak, aki az anyag
számítógépre vitelében nyújtott pótolhatatlan segítséget


K I Z Á R Ó L A G   B E L S Ő   H A S Z N Á L A T R A

Szerkesztői előszó

1995-ben, az akkor madárvédelmi próbát tett őrs tagjaként én is eleget tettem a próba követelményeinek. Saját kezűleg készítettem (kiszenvedtem) egy ablakba tehető madáretetőt, amelynek köszönhetően centiméterekről figyelhettem a szén- és kékcinegéket, zöldikéket a hideg téli reggeleken, amint az ablaketetőre szálltak és napraforgóval a csőrükben távoztak. Azóta is minden télen etetem a madarakat. A fészekodúval nem volt ilyen szerencsém, az első évben üresen maradt és csak később volt alkalmam fészkelést megfigyelni. A madárvédő különpróba által nyújtott élményeket azonban csapatunkból csak kevesen élhettük át, mivel a mi őrsünk volt 2001-ig az első és az utolsó is, amely próbázott madárvédelemből, utánunk öt évig senki nem tette le ezt a különpróbát.

 

2001 őszén viszont többen is érdeklődtek a madárvédelmi különpróba iránt. Amikor ez a tudomásomra jutott, arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha azok a cserkészek, akik most le akarják tenni ezt a különpróbát, már egy szebb kivitelű, tartalmasabb próbaanyagból készülhetnének fel. Mi az alapismereteket tartalmazó fénymásolatokból összeállított füzetet használtuk. Ebből hiányzott azonban az előírt húsz madárfajnak mind a leírása, mind az ábrái, valamint a (szintén a próbaanyag részét képező) magyar természetvédelmi törvény. Ezek pótlása azonban újabb problémát vetett fel. A fénymásolás nem tűnt kielégítő megoldásnak, mivel színes fénymásolatot csak csillagászati áron lehet készíttetni, fekete-fehér kép alapján pedig a madarak elég nehezen ismerhetők fel. A megoldást a számítógép kínálta, hiszen a színes nyomtatás a fénymásolásnál olcsóbban kivitelezhető és tetszőleges példányszámú, egyformán jó minőségű példány készíthető. Így lehetővé vált, hogy a korábbi füzet helyett egy újat készítsek, amely alkalmas arra, hogy önmagában tartalmazzon mindent, ami a próba letételéhez szükséges. Természetesen ez sem teszi nélkülözhetővé a hozzáértő kiképzők magyarázatait. Ezen ötletemmel felkerestem Miklós bát, aki támogatta elképzelésemet és ellátott a szükséges anyagokkal. Munkámhoz nyújtott segítségét ezúton is köszönöm.

 

Akkor már mögöttem volt két vízicserkészpróba próbafüzetének elkészítése. Akik már találkoztak ezekkel (vagy más témájú összeállításaimmal), tudhatják, hogy ezekben minél szélesebbkörű tájékoztatást igyekeztem nyújtani. Ez volt a vezérelvem itt is, a korábbi anyagot a fentieken kívül néhány érdekes és általam fontosnak tartott résszel kibővítettem. Mivel a formán kívül ez tartalmi változásokat is jelentett, természetesen kikértem Miklós bá véleményét, mivel ő az anyag eredeti összeállítója. Javaslata alapján a próba követelménye változatlan maradt, az általam beillesztett részek csak kiegészítői lettek a korábbi ismeretanyagnak. A mindenkori kiképzők joga azt eldönteni, hogy az alapismereteken kívül minek a megtanulását teszik kötelezővé, és mit tekintenek elolvasásra ajánlott érdekességnek.

 

Belekerült a próbaanyagba egy kiegészítés, vízicserkészek számára: ez a Szeged környéki folyókon leggyakrabban előforduló vízimadarak leírását és ábráit tartalmazza. Erre a részre is érvényes az, hogy a kiképzőnek kell eldöntenie: számonkéri-e a próbán a nem vízicserkészektől.

 

Kívánom mindenkinek, hogy lelje sok örömét a madarakkal való foglalatosságokban és érezze át a feladat nagy jelentőségét. Ehhez kívánok

 

 

 

Jó munkát!

 

Szeged, 2001. október 13.

 

 

 

Nagy Gábor

 

 

szerkesztő

 

A madárvédő különpróba célja

 

Fokozott védelmet nyújtani a védett madaraknak, megismertetni a madarak fészkelését elősegítő mesterséges odúk készítésének módjait, terjeszteni a madarak téli etetését.

 

A szegedi 519. Bálint Sándor cserkészcsapatban 1995-ben hirdették meg, akkor egy őrs tett eleget a próba elméleti és gyakorlati előírásainak. 1996-ban a Magyar Cserkészszövetség is elfogadta és meghirdette a Madárvédelmi Cserkész Különpróba előírásait a Vezetők Lapja 1996. októberi szám 9. oldalán.

 

A próbát teljesítők cserkészingükön az alábbi különpróba jelvényt hordhatják:

 

 

Elmélet:

 

Tisztában van a madárvédelem jelentőségével

Ismeri a téli madáretetés módszereit és a különböző etetőtípusokat

Ismeri a mesterséges madárodúk típusait, az odúk kihelyezésének és gondozásának módszereit

Ismeri a kertekben, parkokban előforduló 20 leggyakoribb madárfajt

Ismeri a magyar természetvédelmi törvényt

 

Gyakorlat:

 

Készít és bemutat egy madáretetőt

Egy téli idényben madáretetőt működtet, és feljegyzést vezet az etetés folyamán tapasztaltakról

Készít legalább egy mesterséges madárodút, kihelyezi, és feljegyzéseket készít a költésről

Lehetőségei és képessége szerint támogatja a madárvédelmi törekvéseket

 

 

Felhasznált és ajánlott irodalom:

 

Vertse Albert (1966.): Madárvédelem, Országos Természetvédelmi Hivatal kiadása

Schmidt Egon (1982.): Gyakorlati madárvédelem, NATURA, Budapest

Schmidt Egon: Madárvédelem a ház körül, A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület és a KTM Természetvédelmi Hivatal Madártani Intézetének közös kiadványa

Vadászható madaraink 6. (1974.), Országos Természetvédelmi Hivatal, Magyar Vadászok Országos Szövetsége, Budapest

Richard Perry, Martin Woodcock (1988.): Madarak, Gondolat, Budapest

Frieder Sauer (1982.): Vízimadarak, Magyar Könyvklub

 

A szöveget és a képeket a fenti irodalomból vettük át, kiegészítve a különpróbához szükséges megjegyzésekkel.

 

 

 

A gyakorlati madárvédelem jelentősége

 

Abban az állandó küzdelemben, amit az ember folytat a gazdasági növényeit, terményeit és erdeit pusztító rovarok és apró rágcsálók kártevő hadával szemben, legjobb segítőtársai a rovarevő és pocokirtó madarak.

 

A madarak a rovarokra vadászva azokat minden évszakban, mindenütt, a petétől kezdve fejlődésük egész menetén át állandóan pusztítják. Ugyanilyen állandó a pocokirtó munkájuk is. A kártevők pusztításának ez az egész növényvilágra kiterjedő állandósága, szünet nélküli folytonossága teszi a madarak munkáját gazdasági szempontból is értékessé, sok esetben pótolhatatlanná a csak szűk körben alkalmazott, s rövid ideig ható mesterséges védekezéssel szemben.

 

A madarak jelentőségét még az is fokozza, hogy a kártevő rovarokat és apró rágcsálókat már elszaporodásuk kezdetén megritkítják, s ezzel veszedelmessé válható elszaporodásukat eleve meggátolják.

 

A kártevők ellen eredményes megelőző védekezés tehát, ha azok természetes ellenségeit, a rovarevő és pocokirtó madarakat megtelepítjük és elszaporítjuk. Ahol megfelelő számú rovarevő és egérirtó madár él, ott a kártevők nem tudnak túlságosan elszaporodni.

 

A madarak védelmével, hasznos munkájuk érdekében mesterséges megtelepítésükkel és téli etetésükkel tehát értékes növényeinket védjük a rovarok és rágcsálók kártételétől.

 

Nem vonjuk kétségbe, hogy gazdasági növényeink tömegtermesztése ma már nem nélkülözheti a vegyszeres védekezés előnyeit. De nem nélkülözheti a madarak által nyújtott természetes védelmet sem, amely az előbbit kiegészíti. És ami a legfontosabb: minél több a rovarevő, pocokirtó madár, annál kevésbé van szükség az egészségünket veszélyeztető, mérgező vegyszerek alkalmazására!

 

 

A madárvédelem egyik fontos eszköze a

téli etetés (a képen széncinegék lakmároznak

a fatörzsre helyezett szalonnabőrön)

 

 

 

Hogyan csalogassunk madarakat a kertbe?

 

Akinek telke, hétvégi háza és körülötte kisebb-nagyobb kertje van, természetesen örül az ott megjelenő tollas vendégeknek. Ahol gyümölcsfák, néhány örökzöld és bokrok is állnak, időről-időre megfordulnak a madarak, néha talán költenek is, de ahhoz, hogy számukat növelni tudjuk és rendszeres fészkelésre is bírjuk őket, bizonyos előkészületek szükségesek. A gyakorlati madárvédelem ráfordítási költségei általában nem magasak, a gondoskodást a madarak csengő énekükkel és szorgos rovarpusztításukkal busásan meghálálják.

 

Ha kertünkből egyfajta „apró madárvédelmi területet” szeretnénk varázsolni, próbáljunk mindent a madarak szemszögéből vizsgálni. A rigók, a poszáták, a zöldike és a többi bokorlakók csak akkor telepszenek meg, kezdenek el fészkelni, ha biztonságban érzik magukat. A madarak kedvelik a kert sarkában kialakított bokorcsoportokat, különösen akkor, ha annak rendszeres visszanyesésével gondoskodunk arról, hogy az egyes bokrok ne nyurgán, „átlátszóan”, hanem sűrűn nőtt, fészkelésre alkalmas ágakkal, ágvillákkal várják a fészekrakó vendégeket. A fekete rigó, a zöldike és a csicsörke előszeretettel fészkelnek fiatal lucfenyők ágai közé, de a fölfuttatott iszalaggal vagy más kúszónövénnyel fedett bokrokat, kerítéseket is rendkívül kedvelik. Tégla- és kőfalak befuttatására kiválóan alkalmas a sok fészkelőhelyet kínáló és táplálékot is nyújtó vadszőlő. A kis poszáta szívesen költ a sűrű élősövényekben, ezért ezek nyesését madárvédelmi szempontból április és július között szüneteltetni kell.

 

Ne akarjunk steril, patikatisztaságú kertet! A természetes állapot nem rendetlenség! Hagyjuk meg az avart a bokrok alatt! A nyirkos levelek alatt sok rovar és pók rejtőzik, ezért elsőrendű táplálkozóhelyet jelent a rigók, a fülemüle vagy a vörösbegy számára. Még az erdőkhöz közel fekvő nagyobb kertben is csak akkor számíthatunk a fülemüle megtelepedésére, ha a madarak avart találnak a bokrok alatt. Fontos a levélszőnyeg a ragadozók elleni védelem szempontjából is, a zörgő levelek mindig idejében elárulják a lopakodó ellenséget a kotló madárnak.

 

Ültessünk a kert napos sarkába fekete bodzát! Az augusztusban és szeptemberben feketén csillogó bogyók poszátákat, rigókat, sárgarigót és még sok más madarat vonzanak a kertbe. Hasznos és szép cserje a galagonya is, a fagyal húsos termését a telelő süvöltők morzsolgatják.

 

Az oldalról nyitott bokorcsoport (balról) kedvezőtlen, az oldalról zárt bokrok kedvezőek a bokorlakó madaraknak

Fészekrakásra alkalmas ág kialakítása metszéssel

 

 

Fészekodúkat a kertbe!

 

Az odúlakó madarakat csak akkor telepíthetjük meg a ház körül, ha megfelelő fészkelőhely áll rendelkezésükre. Az öregebb gyümölcsfák törzsébe ugyan néha harkályok vájnak üregeket, de a legjobb mégis, ha a cinegék, a szürke légykapó és a többiek részére magunk készítjük el a fészekodúkat. A különböző odútípusokat és azok méreteit az ábra szemlélteti. Az 25-28 mm röpnyílású A-odú a kistermetű kék- és barátcinegék megtelepítésére alkalmas, de csak olyan helyen alkalmazható sikerrel, ahol a közelben erdő vagy nagyobb park van. A 32 mm röpnyílású B-odú a leggyakrabban használt, ezt főleg széncinegék foglalják el, de költ bennük a csuszka, a nyaktekercs vagy a kerti rozsdafarkú is. Fészket rakhat benne az örvös légykapó is vagy a mezei veréb, utóbbi különösen akkor, ha az odú magasabban van elhelyezve. A szürke légykapó és a házi rozsdafarkú a C-odút kedvelik, ahol az előlap felső fele hiányzik és a kotló madár kilát a fészekből. Ezt az odút nem a gyümölcsfákra, hanem az eresz alá erősítjük. Ennek magassága kb. 20 cm, az előlap kb. 15 cm, a lapok szélessége 10 cm. Az előlap tetején így 5 cm magas és 10 cm széles röpnyílás van, a tetőnek pedig itt is túl kell érnie néhány cm-rel minden oldalon. Ha pedig örülnénk a sokat csacsogó, mókás seregélynek, 46 mm-es röpnyílással ellátott D-odút valamelyik magasabb fa koronájába, a törzs mellé függeszthetünk fel (nagyobb fa esetében e madárfaj társas hajlamát ismerve akár többet is). Moszkva környékén, de általában Oroszországban a kertekben meredező magas pózna tetején levő odúba telepítik a seregélyeket.

 

Saját készítés esetén az ábrán leírt módon járhatunk el. Készíthető madárodú tetővel ellátott virágcserépből (a röpnyílást ilyenkor a tető alatt, szögletesen is ki lehet vágni), fatönkből, illetve eternit vagy PVC csőből. Ez utóbbiról a fejezet végén írunk bővebben.

 

Mesterséges fészekodú készítése és méretei (nagyítható)

A, B, C és D odúk

 

Ha fészekodút vásárolunk, alaposan nézzük meg, mit veszünk, mert sajnos itt‑ott kapni nálunk olyan fészekodúkat is, amelyek részben szűk belméretük, röpnyílásuk, esetleg le nem emelhető tetejük miatt teljesen alkalmatlanok a madártelepítésre.

 

A kiskertben elhelyezett fészekodúkat a verebeken kívül leggyakrabban a széncinege foglalja el, ezért az elhelyezéskor elsősorban ennek a madárnak az igényeihez kell igazodnunk. A széncinege, ha teheti, alacsonyan fészkel, és örömmel beköltözik a váll- vagy fejmagasságban levő odúkba is. Ez több oknál fogva is előnyös számunkra. Megkönnyíti az odúk kezelését, de bizonyos mértékig véd a verebek megtelepedése ellen is (ezek ugyanis sokkal óvatosabbak, mint a cinegék, és szívesebben választanak magasabban fekvő, biztonságosabbnak vélt odút fészkeik számára). Persze az alacsonyan elhelyezett odúnak csak ott van létjogosultsága, ahol emberi háborgatásnak nincs kitéve. Kerítés nélküli telkeken, különösen ha csak hétvégéken tartózkodunk ott, nem ajánlatos kézzel elérhető magasságban lévő odúkkal kísérletezni, azokat 3-3,5 m magasan függesszük (erősítsük) fel.

 

Régebben általános gyakorlat volt, hogy az odúkat a gyümölcsfák, vagy az erdei fák törzsére szegezték, de függeszteni is lehet őket. A módszer nagy előnye, hogy jelentősen megkönnyíti a kezelést, az odúkat az őszi tisztogatás idején egy kampós bot segítségével leemeljük, majd újra az ágra függesztjük. A cinegék egyáltalán nem idegenkednek a kissé talán hintázó fészektől, nyugodtan költenek az odúban.

 

Vigyázni kell viszont arra, hogy a röpnyílás ne az uralkodó szélirány felé, hanem lehetőleg keletnek vagy délnek nézzen, az odú ne álljon tűző napon, de közvetlenül előtte ne legyenek lombos ágak, amelyek a madár biztonságérzetét csökkentik. Nagyon fontos, hogy az odú mindig függőlegesen álljon (függjön).

 

Fatönkből készített odú keresztmetszete és a szabályosan kiakasztott odú

A kiakasztás módja

villásbot segítségével

 

 

Függesztés és oszlopra erősítés

 

Gyakori kérdés, hogy hány odút célszerű elhelyezni a kertben. Ez elsősorban a kert nagyságától és növényesítésétől függ, de általános szabályként el lehet mondani, inkább eggyel többet, mint kevesebbet. A széncinege, a csuszka, vagy a kerti rozsdafarkú a költés idejére bizonyos nagyságú területet, territóriumot igényel, ezen belül azonos fajú madarat nem tűrnek meg. Ha tehát a kiskertben például három B-odút függesztettünk fel, széncinegéből legfeljebb egy pár költhet bennük. Gondolnunk kell azonban egyéb fajokra is, például a csak áprilisban érkező nyaktekercsre, amelynél az is előfordulhat, hogy ha üres odút nem talál, a kotló vagy apró fiókáit nevelő széncinegéket lakoltatja ki, hogy azután maga telepedhessen a helyükre. (Ezt egyébként ritka esetben a széncinege is megteszi más madarakkal, sőt a lakásszűkében lévő seregélyek harkályfiókákat dobálnak ki az odúból, hogy a helyükre költözhessenek.) De ha kertünkben sem nyaktekercs, sem kerti rozsdafarkú nem telepszik meg, úgy egy-egy pár mezei veréb is szívesen látott vendég lehet a házunk táján. Ezek ugyanis, különösen fiókanevelés idején, rengeteg rovart pusztítanak el. Az sem baj, ha a három odú közül tavasszal egy üresen marad, mert ha a széncinegepárunk másodszor is költ, valószínűleg új lakást választ magának.

 

Több odú esetén fontos szabály, hogy azok egymás elől lehetőleg takarva csüngjenek, és a röpnyílások adta „légi utak” ne keresztezzék egymást.

 

Az odúkat száraz deszkából készítsük, nehogy megvetemedjenek! A tető legyen leemelhető, de egy betét segítségével biztosan zárjon, szél le ne sodorhassa. Beázás ellen érdemes kátránypapírral borítani, eső ellen védenek oldalt kiálló peremei is. A macska ellen tökéletes védelmet nyújtanak a törzs alsó részére kifelé irányulón kötözött tüskés gallyak. Ügyeljünk arra, hogy odújaink ne ázzanak be, szárazak, szellősek legyenek. Célszerű a talplemezen egy kb. 0,5 cm átmérőjű lyukat fúrni, hogy a bekerült víz kifolyhasson.

 

Fészekodúk elhelyezése

A macskák fészekfosztogatása ellen védenek a fatörzsre kötözött tüskés ágak

 

Az odúk kihelyezésére a legjobb időszak az ősz. A madarak megszokják, megismerik őket, télen egy-egy cinege bennük éjszakázik, s ha etetéssel egy helyhez kötjük őket, valamelyik kialakult pár biztosan közülük választ fészkelőhelyet. Persze a március elején kifüggesztett odút is elfoglalhatja a lakást kereső széncinegepár, hiszen az odvas fák megfogyatkozásával egyáltalán nem könnyű megfelelő költőhelyet találniuk. A kezdetben üresen maradt odú pedig fogadhatja a később érkezőket.

 

A cinegék mohából és puha állati szőrökből készítik fészküket. Az odúba fészekanyagot tenni nem kell, de kora tavasszal célszerű kevés száraz mohát és egy-egy csomó gyapjút kikötözni a fák ágaira. Ezzel nemcsak a fészeképítés nehéz munkáját könnyítjük meg számukra, hanem szorgos építőmunkájukban is gyönyörködhetünk, megcsodálhatjuk a fészekanyag megszerzésében tanúsított találékonyságukat.

 

 

A faágra kötözött mohacsomó

megkönnyíti a fészeképítést

 

Ha az odú környékén felbukkan a megtelepedni kívánó széncinegepár, a hím sűrűn hallatott hangos „kicsit-ér” kiáltásaival nyomban felhívja magára a figyelmet. Alapos terepszemle után rövidesen otthonosan járnak ki és be az odúba, és rövidesen megkezdik a fészek építését. Ha nyugodt, lassú mozdulattal leemeljük az odú tetejét, a kotló tojó nem repül el, ülve marad a tojásokon. Gyakran természetesen ne ellenőrizzük a költést (az odúfoglalás és fészeképítés idején egyáltalán ne zavarjuk őket), később a kicsinyek kikelését napról napra erősödő cincogó hangjuk, de az öreg madarak viselkedése is elárulja. Teli csőrrel érkeznek az odúhoz, óvatosan körülpillantanak, majd besurrannak a nyíláson, és kisvártatva ürülékcsomóval a csőrükben távoznak. A kertben sétálgató, dolgozó ember látványa nem zavarja őket, ezzel már számoltak, amikor megtelepedtek. A széncinegék, vagy a feketerigók nyugodtan etetik a fiókáikat a tőlük néhány méternyire gyomláló ember mellett. Amikor viszont a cinegefiókák kb. 12 nap után, többnyire a hajnali órákban, kirepülnek az odúból, többé már nem térnek vissza. Szükségből ugyan a madarak költenek régebbi otthonukban is, „megfejelik” a korábbi fészket és újat építenek föléje, de a mindig jelen lévő élősködők miatt (madárparaziták, emberre nem mennek!) szívesebben választanak új, vagy frissen takarított lakást maguknak. A költések befejeztével lehetőleg azonnal tisztítsuk ki az odúkat. Ha a fészket már kidobtuk, és elégettük, fordítsuk fel és ütögessük meg jól az odút, majd így függesszük vissza régi helyére.

 

A verebek távoltartása az odútól nehéz, de nem megoldhatatlan feladat. A 25 mm röpnyílású odúba a mezei veréb nem tud bebújni, de oda már a széncinege sem fér be. A kék és barátcinegék inkább télen használják ezeket az odúkat alvóhelyként, de a költés idejére jobbára visszatérnek az erdőbe. Kiskertekben a legcélszerűbb megoldás az odúk – már említett – alacsony elhelyezése és a gyakori ellenőrzés, melynek során ki kell dobnunk az esetleges készülő verébfészket. Az alacsonyan elhelyezett odúkba a házi veréb gyakorlatilag soha nem költözik be, a mezei veréb alkalmazkodóképesebb, rá ilyen szempontból jobban figyelnünk kell. Néha használ, ha a verébpár ostroma idején az odú nyílását három-négy napra eltömjük, mert így a verébpárt új lakóhely keresésére ösztönözzük.

 

 

 

Eternit odúk

 

A mai fiatalok – ezúttal nem rossz értelemben használva ezt a kifejezést, pusztán ténymegállapításként – talán még nem is hallották ezt a szót: eternit. Ennek az az oka, hogy ezt az anyagot mára kiszorította a PVC. Régen eternitből készültek a vízvezetékcsövek, és ez az anyag, előnyös tulajdonságai miatt alkalmas volt madárodú készítésére. Az eternit leginkább a palához hasonlít. Ha valaki ilyen odút szeretne készíteni, hasonló méretű PVC csőből ugyanúgy készíthet a később ismertetett módon (annyi kiegészítéssel, hogy a PVC cső falvastagsága legalább 5 mm legyen).

 

Mi a különbség a fából és eternitből készült odúk között használhatóság szempontjából?

 

A deszka, de különösen a fatönkodúk esztétikusabbak, jobban illenek akár a kertbe, akár az erdei környezetbe, viszont kevésbé időtállóak, élettartamuk jóval rövidebb, mint az eternit odúké. Ez utóbbiak, ha megfelelő gondossággal bánunk velük, hosszú évtizedekig használhatók, és a madarak szívesen költenek bennük.

 

Az eternit odúkban elpusztulnak a fiókák?

 

Fiókapusztulások a legkülönbözőbb okok következtében bármilyen odútípusban és a természetes harkályüregekben is előfordulnak, ezek alapján tehát az eternit odúkat elmarasztalni nem lehet. Vertse Albert a Szarvasi Arborétumban és később az alcsúti parkban hosszú éveken át tervszerű kísérleteket folytatott eternit odúkkal, és arra a megállapításra jutott, hogy a cinegehalandóság azokban semmivel sem magasabb, mint a fából készült hagyományos fészekodúkban. Kétségtelen, hogy abban az odúban, ahol 10-14 fióka zsúfolódik össze, esetenként a kelleténél nagyobb lehet a páralecsapódás, de ha erre gondolva az eternit cső felső részén két oldalt szögletes nyílásokat képezünk ki egymással szemben, és ezzel megfelelő szellőzést biztosítunk, a pára nem okozhat többé gondot.

 

Vertse Albert vizsgálatai szerint a bepárásodás csakis akkor veszélyeztette a költést, amikor a fiókák közül egy vagy több valami oknál fogva elpusztult, és a bomlás következtében keletkezett nedvek okozták az erős páralecsapódást, ezzel a többiek elhullását is. Ugyanezt tapasztalta hasonló esetben fából készült fészekodúkban.

 

A Szarvasi Arborétumban 1962 és 1972 között például 157 kékcinege-fészkelést figyeltek meg eternit odúban. Ezek közül 116 esetben valamennyi fióka szerencsésen kirepült, és az ezt követően megvizsgált fészkek teljesen száraznak bizonyultak. Ahol viszont a nevelési idő alatt elhullás volt, annak mértékével párhuzamosan váltak lucskosakká a fészkek is. A 157 fészekben kelt 1570 kékcinege-fióka közül 214 pusztult el, ami megfelel a természetes elhullási százaléknak, és ez az érték a fából készült odúkkal működő telepeken sem volt alacsonyabb.

 

Ez utóbbiak egyébként hasonló veszélyeket rejtenek magukban repedések, vetemedések miatt. Ilyenkor ugyanis az esővíz csurog be a nyíláson és teszi tönkre a költést. Az utóbbi időben egyre gyakrabban érkeznek olyan panaszok is, hogy a harkályok, különösen a balkáni- és a nagy fakopáncs, „rákaptak” a fából készült odúkra, és részben a bejárónyílást tágítják ki, de néha akár az egész előlapot szétforgácsolják, és a fiókákat is elhordhatják. Az eternit odúknál, azok szilárd anyaga miatt, a harkályveszély természetesen nem áll fenn.

 

Ha valaki házilag szeretne eternit odút készíteni, hogyan fogjon hozzá?

 

Ezt az odútípust Magyarországon Vertse kísérletezte ki, így az előállítás módját röviden és némileg módosítva az ő nyomán ismertetjük. A megfelelő nagyságúra lefűrészelt eternit csőre (átmérő 12 cm, magasság 25 cm) a bejárónyílást acélfúróval fúrhatjuk, de a cinegék számára tökéletesen megfelel a tető alatt szögletesen kivágott nyílás is. Célszerű kétoldalt – ugyancsak a tető alatt – nyílásokat vágni, ami a szellőzést segíti. A fenékrészt gipszből készítjük el: előzőleg az oldalt fúrt lyukakon keresztül drótokat dugunk keresztbe, melyek a fenék szilárdságát fokozzák. A fenékrész közepén egy, a gipszmasszába dugott és utólag kihúzott pálcika segítségével készítsünk szellőzőnyílást. A tetőrész 6-8 mm vastag eternit lapból készül, ami meghajlított fémszalagok segítségével jól rögzíthető. Ügyeljünk arra, hogy a tető minden oldalról érjen túl az odú peremén. Az odút a hátoldalára erősített léc segítségével oszlopra erősíthetjük vagy kampó alkalmazásával az ágra függesztjük.

 

 

Eternit odú oldalnézeti keresztmetszete

és a tető megfelelő rögzítése

 

A téli etetés

 

Sokan teszik fel a kérdést: szükség van-e téli etetésre? A válasz igen, bár az is igaz, hogy madaraink léte, vagy nemléte nem az ablak párkányára szórt, vagy az etetőbe helyezett napraforgótól függ. Madaraink évmilliók óta léteznek, jóval megelőzték a Földön az embert, tudatos, szervezett madáretetés pedig csak a legújabb időkben, legfeljebb 200 éve létezik. A cinegék és a többiek emberi segítség nélkül is áttelelnek, bár az is igaz, hogy éppen az emberi tevékenység nyomán természetes táplálékuk sok helyen erősen megfogyott és így örömmel veszik a kiegészítő téli eleséget. Decemberben, januárban nagyon rövidek a nappalok, nehéz megfelelő mennyiségű táplálékhoz jutni, és hosszúak, dermesztően hidegek a havas éjszakák.

 

Segítünk tehát a téli madáretetéssel, de e tevékenység legnagyobb jelentősége mégis abban rejlik, hogy mind szélesebb körben szeretteti, ismerteti meg a tollas világot, az ablak előtt, vagy a kertben röpködő tarka sereg közelebb lopja hozzánk a már-már elfelejtett természetet. Gyakran megtörténik, hogy amint valaki etetni kezd a kiskertben, vagy a szőlőben, nyomban követői akadnak, egyre-másra lógatják ki a szalonnabőrkéket, faggyúdarabokat, vagy akasztanak napraforgóval teli flakonokat a gyümölcsfák ágaira. Szinte versengenek egymással a madarakért. A forgalmas téli etető olyan látványosságot kínál, ami bárki számára kikapcsolódást, felüdülést nyújt, és különösen alkalmas arra, hogy az apró gyerekekkel a madarakat és rajtuk keresztül az egész természetet megszerettesse.

 

Etessünk időben és folyamatosan! A hazai klímaviszonyokat figyelembe véve december és február között indokolt a madarak etetése. Korábban nem szabad kezdeni, mert egyrészt semmi szükségük rá, másrészt az etetéssel elvonjuk őket gyümölcsfáinkat tisztogató, hasznos munkájuktól. Ne adjunk nekik akkor sem, ha a cinegék néha már októberben megjelennek az ablak előtt, és nekünk úgy tűnik, vágyódva, szemrehányóan néznek befelé. Amikor viszont már etetni kezdtünk (általában decembertől, de azért akadhatnak kivételek, például 1993 novembere, amikor igazi télies időjárás uralkodott az országban), tegyük azt folyamatosan. Az etető ugyanis egy idő után az egész környékről odavonzza a madarakat, és ha éppen akkor hagyjuk abba, amikor hófúvások, kemény hidegek vagy ónos esők miatt a legnagyobb szükségük lenne rá, a gyengébb példányok, miután a közelben már nem találnak elegendő természetes táplálékot, akár el is pusztulhatnak. Etessünk tehát rendszeresen, de a mindenkori időjárásnak megfelelően, azaz enyhe napokon kevesebbet, hideg, zimankós időben többet adjunk. Az etetőt lehetőleg este töltsük fel, hogy a szürkületkor érkező első vendégeknek se kelljen csalódniuk.

Dúcetető

Aki csak hétvégeken látogat ki a telekre, természetesen ilyenkor is vihet magával szalonnabőrkét, faggyút, ezzel csak az egyébként is a környéken tanyázó madarakat segíti és nem okoz problémát, ha mindent el is fogyasztottak, mire legközelebb ismét odalátogat.

 

Ami az eleséget illeti, a legjobb a napraforgó, de miután sajnos meglehetősen drága, érdemes faggyúval keverni. Az olvasztott faggyúhoz néhány maroknyi napraforgót aduk, jól elkeverjük, majd kihűlés előtt formába (üres konzerves vagy sajtosdobozba) öntjük. Ha még időben zsinórt húzunk bele, annál fogva függeszthetjük a gyümölcsfa ágára, vagy az ablak elé („madárkalács”).

 

Gyűjthetünk ősszel tökmagot, azt is nagyon szeretik a cinegék (a padláson lehet szétteríteni, hogy meg ne penészedjen!), örömmel kutatnak a karácsonyi beigli diótörmelékében, de függeszthetünk az ágakra faggyúdarabot, szalonnabőrkét, fagyos időben nyers marhahúst is.

 

A fekete rigó és a vörösbegy szívesen válogatnak a konyhai hulladékban, de készíthetünk nekik külön keveréket is. Ennek összetétele: reszelt nyers sárgarépa, sajt és friss túró, ehhez apróra vágott almát, főtt vagy nyers húsdarabkákat keverünk. Az egészet összegyúrjuk, majd fellazítva „tálaljuk” az ablakpárkányon vagy a kert sarkában felállított etetősátor alatt. A földön végignyújtózó tujabokrok néha természetes, hómentes sátrat képeznek, alájuk is lehet eleséget tenni.

 

A magevők (meggyvágó, zöldike, tengelic, fenyőpinty stb.) részére a napraforgón kívül ocsút, vagy az üzletekben kapható kanárieleséget, de kölest, muhart és fénymagot is adhatunk. Hasznosítható így a lakásban tartott kanári, vagy papagáj maradéka is. Olyan teleken, amikor az északról érkező csonttollúak nagy tömegben látogattak hozzánk, madárbarátok eredményesen etették őket a gyümölcsfák ágaira tűzött félbevágott almákkal. Helyenként fenyőrigók is jártak erre a csemegére.

 

Kenyér és zsömledarabokat ne adjunk a cinegéknek, csuszkáknak, mert ha nedvességet kapnak, nagyon könnyen megsavanyodnak és halálos bélgyulladást okozhatnak. Nyugodtan etethetünk viszont kenyeret a Duna-hidaknál kolduló dankasirályokkal, az ablakra járó balkáni gerlékkel és verebekkel, melyek pillanatok alatt mindent elfogyasztanak, utóbbiak szervezete pedig már hozzá is szokott az ember asztaláról kerülő táplálékhoz.

Etetősátor a földön: ezzel nemcsak a magevőket (pintyek, sármányok, zöldike), hanem a lágyevőket (rigók, vörösbegy) is a kertbe szoktathatjuk

Madárkalácson hintázó széncinegék

Az ábrákon bemutatott etetők közül a parkokban és a nagyobb kertekben a dúcetető ajánlott. Teljes „összkomfortot” biztosít madarainknak, hiszen a tulajdonképpeni etetőrészben az alulról berepülő cinegék és csuszkák számára kínálunk napraforgót, a tartóoszlopon lévő tányérból és alatta a földön pedig a különböző magevő madarak, de fekete rigó és vörösbegy is lakmározhatnak. A dúcetető alul nyíló bejáratát persze előbb‑utóbb megtalálják az élelmes verebek is, és szívós kísérletezés után be is jutnak a nyíláson. Ha pedig már bejutottak, ott is maradnak, s miután többnyire sokan vannak és egyébként is egy helyben morzsolják a napraforgót, a cinegék gyakran kint rekednek.

 

Ha vékony drótszálat feszítünk ki a bejárónyílás középvonalában, legalább egy ideig megakadályozzuk a verebek behatolását, a sokkal ügyesebb cinegék pedig könnyedén elsiklanak az akadály mellett.

 

Aki ablakában kívánja etetni a madarakat, a legkülönbözőbb megoldások között válogathat. Családi házban, ahol a többi lakó nem szólhat bele, akár az ablakpárkányra is szórhatjuk az eleséget (városi bérlakások ablakaiban és erkélyein csak úgy etessünk, hogy onnét a lejjebb lakók erkélyére, ablakába semmiféle szemét ne hulljon), de sokkal gyakorlatiasabb és tetszetősebb is az ábrákon bemutatott etetők használata. A párkányról például már egy közepes erősségű szél is lefújja a napraforgót, emellett könnyen odaszoknak a házi galambok és a verebek is.

 

Lehet etetni a gyümölcsfák ágaira függesztett és megfelelőn kivágott műanyag palackokból, de sokkal jobban mutat egy etetővé átalakított lopótök. Vannak, akik apró lyukú műanyag hálóban akasztják fel a napraforgót és a cinegék azon hintázva csipegetik ki a szemeket. Ilyen kész „élelmiszeres csomagokat” Ausztriában, Németországban, vagy Angliában már az üzletekben árulnak, érdemes lenne ezzel nálunk is megpróbálkozni.

 

A madarak téli itatása nehezen megoldható feladat. A nyári itatóhoz hasonló vízfelületet kell kialakítani (ezt később részletesen ismertetjük), de télen a víz gyorsan befagy, így csak ott van értelme itatót kialakítani, ahol a jeget rendszeresen (legalább naponta) fel tudjuk törni. Ha a medence betonból készült, azt a jég könnyen meg is repesztheti. A madarak egyébként itató hiányában is találnak télen vizet (nappal megolvadó hó, jégcsapok), etetésük sokkal fontosabb feladat.

 

Az ablaketető előnye, hogy közelről figyelhetjük meg a madarakat

Etetővé alakított lopótök

 

A téli etetőn elsősorban szén-, kék- és barátcinege megjelenése várható, de ha öreg fák vannak a közelben a csuszka is bizonyára jelentkezni fog. Néha felbukkan egy-egy balkáni vagy nagy fakopáncs is. Rendszeresen jár az etetőre néhány fekete rigó, alkalmilag egy-egy vörösbegy, a magevők közül zöldikék, meggyvágók, fenyőpintyek, erdei pintyek és természetesen házi és mezei verebek. Az erdők közelében, nagyobb parkokban a tollas vendégek mellett egy-egy mókus is felbukkanhat.

 

Az állandó madármozgás gyakran az etető közelébe csalogatja a karvalyt is. Ne haragudjunk rá, ha alkalmilag vagy akár rendszeresen megjelenik a kertben és zöldikével, verébbel vagy egy cinegével a karmaiban távozik onnét. A téli hónapokban a karvalyt is fokozottan kínozza az éhség, neki is ennie kell, és ne feledjük, ha apró énekesmadarainknak csak tőle és egyéb természetes ellenségektől kellene tartaniuk, bizonyára nem lenne okuk panaszra.

 

Műanyag palackból készült automata etető

Önetető: ritkábban is elég feltölteni

 

 

A téli etetőnél mindig nagy a forgalom

 

 

 

Madáritató, madárfürdő

 

Különösen az elmúlt évek aszályos nyarain tapasztalhattuk, hogy a madarak pánikszerű gyorsasággal tűnnek el arról a környékről, ahol nem találnak vizet maguknak. Aki viszont madárfürdőt készített a kert árnyas sarkában, kora hajnaltól egészen szürkületig tarka forgalomban gyönyörködhet. A madárfürdő és itató házilag egyszerűen elkészíthető, és bármely kiskertben, parkokban alkalmazható. Az ábrán megadott méretek csupán útmutatóként szolgálnak, tetszés szerint változtathatók. készítsünk a kert jellegének megfelelő kerek, téglalap alakú, vagy szabálytalan medencét. A lényeg az, hogy soha ne száradjon ki és változó mélységű legyen. Így az ökörszemtől kezdve az örvös galambig valamennyi tollas látogató jóízűen pancsolhat benne.

 

A medence elhelyezkedésénél néhány szempontot kell figyelembe venni. Ne tegyük a napra, inkább egy árnyékot adó fa alá, a bokrok közelében, de soha ne azok alá. A madaraknak fürdés és ivás közben is szükségük van arra, hogy lássák, figyeljék a környezetüket. A bokrok alatt észrevétlenül lopózhatna közelükbe a macska és az átnedvesedett tollú, nehézkesen felrepülő madarak könnyű zsákmányai lehetnének.

 

Ami magát a medencét illeti, időlegesen szükségből megteszi egy műanyag fotótál is, amit pereméig a földbe süllyesztünk és naponta cseréljük benne a vizet. Sokkal esztétikusabb, de a madarak szempontjából is kedvezőbb, ha a rajz szerinti illetve annak alapján egyéni elképzelésünk szerint módosított beton fürdőmedencét készítünk. Így könnyen megoldható a vízmélység szabályozása, az alján lévő, dugóval zárható lefolyónyílás segítségével a medence kiemelés nélkül is könnyen tisztítható. A legszerencsésebb, ha a szükséges vízcserét egy csöpögőre állított kerti csap biztosítja, így a madarak vízpocsékolás nélkül is állandó friss ivó- és fürdővízhez jutnak. Ahol ez nem lehetséges, cseréljük naponta a vizet, lehetőleg az esti órákban, mert az első szomjas és fürdeni vágyó vendégek már nagyon korán, pirkadatkor megjelennek.

 

Egy jól működő itató a környék egész madárvilágát a kertbe csalogathatja. Néha egész családok jönnek, hangosan zsibogó, szürke fejű fiatal tengelicek a piros fejű öreg madár vezetésével, a fészket csak nemrég elhagyott, pettyes tollú vörösbegyek, melyek mellén még egyetlen narancspiros pihe sem látható, vagy a környéken kelt fiatal fekete rigók, melyek első tollruhájukban anyjukhoz hasonlítanak és csak sárgásan pettyezett hátuk és vörhenyes árnyalatú fejtollaik árulják el őket. Aki szeret fényképezni, a közelben lessátrat építhet, ahonnét a teleobjektív lencséjét egyenesen a medencére irányíthatja. Ha egy kis szerencséje is van, néhány óra alatt a vendégek egész sorát örökítheti meg, az aranyló sárgarigótól kezdve a zöld küllőn át a barátkáig és a kis csilpcsalp füzikéig.

 

Betonból öntött madáritató keresztmetszeti rajza:

fontos a változó mélység és víz egyszerű

cserélhetősége

Madárfürdő látképe

 

Állatok, melyek ellen védekezni kell

 

Városi kertekben, parkokban, a falvak és tanyák környékén az egyik legveszedelmesebb madárellenség a macska. Nemcsak az elvadult, gazdátlan példányok, de azok a jól táplált, dédelgetett cirmosok is, amelyek, nem hazudtolva meg ragadozó voltukat, éjszakánként a rágcsálók mellett főleg a fészekben ülő, illetve az otthonukat csak nemrég elhagyott, tapasztalatlan és ügyetlen fiókákat tizedelik.

 

A macskák madárpusztítása ellen nehéz védekezni. A házi cicát éjszakára a lakásban kell tartani, a vadon kóborlók ellen védelmet nyújthat a kertben szabadon szaladgáló kutya. A fákon lévő fészekodúk védelméről már volt szó, a kertbe szokott kóbor macskákat pedig egy e célra készített ládacsapdával (elevenen fogó) lehet viszonylag könnyen ártalmatlanná tenni.

 

Különösen az erdőben, nagyobb parkokban, vagy az ezek közelében lévő kertekben fordul elő gyakran, hogy az ágakra függesztett odúkban rágcsálók ütnek tanyát. Nem szabad bántani a védett peléket, a mezei egereket viszont habozás nélkül és rövid úton lakoltassuk ki a fészekodúból.

 

Néha előfordul, hogy denevér telepszik meg az odúban. Örüljünk neki, ne bántsuk. Sajnos a denevérek száma egész Európában, így hazánkban is nagyon megfogyatkozott, teljes védelmet érdemelnek.

 

Esetenként darazsak foglalják el a fészekodút. A lódarazsakkal nagyon vigyázni kell! Az egyetlen rovar Magyarországon, amelynek szúrása komoly veszéllyel jár, adott esetben – ha valaki allergiás a mérgére, vagy netán nyakon szúrja meg az embert – akár halálos is lehet. A beavatkozást napnyugta után vagy hajnalban kell végezni, amikor a darazsak még valamennyien az odúban vannak. Vertse Albert, a Madártani Intézet egykori igazgatója a következő módszert ajánlja: formalinban lucskosra áztatott rongyot nyomjunk a bejárónyílásba, majd ezt egy fadugóval lökjük be az odúba és zárjuk el a bejáratot.

 

 

A madáretetők környékén gyakori vendég a karvaly,
a kisebb madarak természetes ellensége

Árva madárfiókák

 

Gyakran kell egy-egy fiatal rigó fecske vagy gólya ügyében fáradoznunk, órákat vagy napokat töltenünk azzal, hogy a fészekből kiesett fiókákat vagy sérült madarakat visszajuttathassuk a természetbe. Az ilyen jellegű munka legalább annyira fontos, mint a „nagyüzemi” madárvédelem, hiszen nemcsak az egyedről, arról a bizonyos kis rigóról, sérült gólyáról van szó, hanem rajtuk keresztül a madárvilág egészéről, és főként az ilyen akciók példamutató hatásáról. Nagyon sok, korábban közönyös embert nyert már meg a madárvédelem ügyének, amikor talán akaratlanul, de tanúja volt annak, hogy valaki a szomszédok közül vagy ismeretségi köréből elárvult madárfiókákat nevelgetett sok fáradsággal és nem kevesebb szeretettel, míg végül az önállóvá vált rigó vagy vörösbegy a segítő emberi kézből repülhetett igazi otthona, a bokrok és fák ágai közé.

 

Persze az árván maradt fiatal madarakkal való bánáshoz is feltétlenül kell némi tapasztalat, gyakorlat. Nem is beszélve a sebesült madarakról, amikor többnyire nélkülözhetetlen a hozzáértő állatorvos segítsége is. Madárfiókák esetében egyébként gyakran azt is el kell tudni döntenünk, vajon valóban emberi segítségre szorul-e vagy esetleg mi értettük, ismertük félre az adott helyzetet.

 

Fekete rigó

 

Egyetlen más madárfiókát sem pátyolgatnak az emberek olyan gyakran, és többnyire teljesen feleslegesen, mint erdeink és városaink szép hangú fekete rigójának kicsinyeit. Elgondolkozva sétálunk a parkban, amikor az út vagy az ösvény közepén váratlanul ott áll előttünk egy rigófióka. Éppen csak tollas, szárnya rövidke még, farka pedig olyan kicsi, hogy talán nincs is. Ott kuporog teljesen mozdulatlanul, és néz ránk kíváncsisággal vegyes bizalmatlansággal. Ő ebben a mozdulatlanságban bízik, reméli, hogy nem vesszük észre, és szépen továbbsétálunk mellette. Ha így tennénk, a fióka néhány másodperc múlva gyorsan a bokrok alá ugrálna. Ha egy kicsit utánanéznénk, megfigyelhetnénk azt is, amikor szülei, a koromfekete tollú, sárgacsőrű hím vagy a barnaruhás tojó, gilisztákkal a csőrükben megérkeznek valahonnét, és a zsákmányt a fióka szélesre tátott szájába gyömöszölik. Az etetésre a szomszéd bokrok alól előbukkannak a testvérek is. Valamennyien ott bujkálnak a közelben, de többnyire gondosan elrejtőznek mindaddig, míg az öreg madarak meg nem jelennek.

 

Tulajdonképpen erre kellene gondolnunk, csakhogy az ilyen váratlan találkozáskor a legtöbb ember szinte automatikusan segélykérést olvas ki a fióka rémülten rátekintő szeméből, gyorsan megfogja hát, a szatyor mélyére süllyeszti, és viszi haza a „szerencsétlen kis árvát”, nem is tudva, hogy ezzel felelősséget és jókora gondot vett a vállaira. A rigófiókát ugyanis nagyon könnyen fel lehet nevelni, nem is kell különösebb szakértelem hozzá, idő és türelem viszont annál több.

 

Ha valaki árvának vélt fiatal fekete rigót visz haza, de tévedését belátva még aznap, vagy másnap reggel a megtalálás helyén szabadon engedi, az öreg madarak nem veszik zokon a fióka kényszerű csavargását, és tovább etetik, amíg néhány nap múlva megindul a teljes önállósodás felé.

 

A rigóknál a kicsinyek tehát elhagyják a fészket, még mielőtt repülni megtanultak volna vagy arra egyáltalán képesek lennének. Ez erdei környezetben, a sűrű bokrok védelmében általában nem okoz nehézséget, sőt előnyös, hiszen egy váratlanul felbukkanó ellenség a fészekben valamennyi ott szorongó fiókát elpusztíthatná, a szétugrált és egyenként meglapuló kicsinyeknek több esélyük van a megmenekülésre.

 

A városi fekete rigóknál a gyakorlati segítségnek van egy egészen speciális módja. Zárt udvarokon vagy más olyan helyen fészkelő pároknál, ahol a kiugráló, repülni alig tudó fiókák a macskák biztos zsákmányai lesznek, érdemes őket összeszedni és egy nagy, közös kalitkába tenni. Ezt aztán az erkélyre vagy más, a macskáktól és a tűző napsugaraktól védett helyre kell állítani, ahol a szülők jól látják fiókáikat. Eleinte természetesen kétségbeesetten lármáznak, ide-oda röpködnek, de csakhamar megnyugszanak és a dróton át etetni kezdenek. A kalitkát éjszakára be lehet vinni a lakásba, vagy más védett helyre, de hajnalban újra korábbi helyére kell kitenni. A rigószülők néhány nap múlva már ott várnak, gilisztákkal a csőrükben. Amikor azután a fiatal madarak szárny- és faroktollai annyira kinőttek és megerősödtek, hogy repülni tudnak, kinyithatjuk a kalitka ajtaját, hadd repüljenek a csalódott macskák feje felett a fák és bokrok közé.

 

Visszatérve a valóban árva és otthonunkban nevelkedő fiókához, először keressünk egy megfelelő nagyságú dobozt számára, melynek tetejét alaposan kilyuggatjuk, hogy a fióka elegendő levegőt kapjon. Azután táplálék után nézünk. A kis rigókat szüleik főként gilisztákkal és rovarokkal táplálják, ezt kell tehát lehetőség szerint nekünk is utánoznunk. Persze kevés városi embernek van módja arra, hogy rendszeresen gilisztákat ásson, de erre nincs is szükség, mert a fiókát mesterséges koszton is nagyszerűen fel lehet nevelni. Az alaptáplálék a friss hús (ahol kapható marhaszív vagy lószív), melyből apró darabkákat vagy keskeny csíkokat vágunk és ezt csipesszel adjuk oda. Ha a fióka még kicsi, rendszerint rövid idő múlva önként tátogni kezd, mihelyt a doboz tetejét leemeljük, a nagyobbak félénkebbek, így őket eleinte többnyire óvatosan tömnünk kell. Szerencsére rövidesen ezek is rákapnak a megváltozott etetésre, és szinte a csipesz (tompavégű) végét is elnyelik nagy igyekezetükben. A hús mellett kemény tojást, időről időre kevés frissen reszelt sárgarépát, ezenkívül óvári sajtot és apróra vágott salátalevéldarabkákat adjunk, de szívesen fogyasztja védencünk a cseresznyét is. A húsdarabkákat naponta egy-két alkalommal friss földben forgassuk meg, a rigók ugyanis a gilisztákkal állandóan fogyasztanak földet is, és ezt a háznál nevelt madár részére is biztosítanunk kell. Kétnaponként szórjunk a húsra kevés kalciumfoszfátot és Polyvitaplex 8-at (porrá törve) vagy Phylasol-Combit (előbbiek gyógyszertárban, az utóbbi – vitaminkeverék – magkereskedésben kapható).

 

Az etetéseket egy-két óránként, eleinte sűrűbben, később ritkítva végezzük. A rigófióka a jó táplálás hatására gyorsan nő, és nem akar többé a dobozban maradni. Ilyenkor, ha van kéznél nagyobb üres kalitkánk, abban helyezhetjük el, ha nincs, más alkalmas módon kell a hátralevő napokra férőhelyet biztosítani számára. Kicsi korában nem volt vízre szüksége, nedvességigényét a nyers hús és a gyümölcs fedezte, de a kalitkába már helyezzünk be számára vizestálat is, hogy ihasson és fürödhessen kedve szerint. A nagyobbacska rigó ilyenkor már kezdi csipegetni a körülötte levő ételdarabkákat, egyre csökkenő lelkesedéssel tátog a csipesz felé, és végül teljesen áttér az önálló táplálkozásra. Ekkor érkezik el a szabadon bocsátás ideje, melyhez egy csendes, meleg napot válasszunk. Reggel még etessük meg jól védencünket, utána egy előre kiválasztott bokros és macskamentes helyen eresszük el. Jó ha a közelben patak vagy más vízfelület is van, kevésbé szerencsés, ha sok a rigó a környéken. A rokonok ugyanis rendszerint meglehetősen gorombán bánnak a hirtelen felbukkant, eleinte bizony kissé még gyámoltalan fiatal madárral.

 

Bár ez minden állatbarátnak nehezére esik, a szabadon bocsátás után célszerű megijesztgetni, sőt kergetni is egy kicsit, hiszen ezzel is előkészítjük a való élettel és az ott felbukkanó, sajnos nem mindig madárbarát, emberekkel való találkozásra.

 

A fekete rigók fiókáihoz hasonló módon történik a többi rovarevő madár (vörösbegy, rozsdafarkúak, poszáták) gondozása is. A magevők közül a zöldike képez kivételt, amely szinte kizárólag növényi táplálékkal eteti fiókáit, ezt kell tehát utánoznunk a nevelésnél és nem szabad húsdarabokkal megtömnünk. Az apró termetű és talán nem is kényesebb, de technikailag nehezebben kezelhető fiókák (pl. a kezdeti tömés) etetéséhez természetesen „méretre szabott” húsadagokat használjunk. Nagyon hasznos, néha szinte nélkülözhetetlen táplálék a friss hangyatojás (hangyabáb), de ez a kereskedésben általában nem kapható, és egyébként is nehezen beszerezhető. Nagyon fontos viszont egy házilag üzemeltethető lisztkukactenyészet (nem kell megijedni a kukac szótól, így nevezik a lisztbogár lárváját), amiből különösen a legyengült madarak felerősítésekor etethetünk eredményesen.

 

Verebek és egyéb magevő madarak

 

A fűben vagy a földön üldögélő magatehetetlen verébfióka ugyanolyan szánalmat ébreszt, mint a parkok sétányain talált, elárvultnak látszó rigófióka. Csakhogy a földről felszedett kis verebek többnyire valóban kiestek a fészekből, mert rendes körülmények között már repülni, de legalábbis repülgetni tudnak, amikor elhagyják mindenféle növényi giz-gazból, puha tollakból és rongydarabkákból készített otthonukat. Az öreg verebek pedig nem nagyon törődnek a kipottyant apróságokkal, éppen elég gondot jelent számukra a fészekben maradottak felnevelése. Meg azután, hogy verébéknél nem szokás apró fióka korban távozni, ösztöneik sincsenek erre „berendezkedve”. Hasonló a helyzet a parkokban gyakori zöldikékkel, meggyvágókkal, tengelicekkel és társaikkal is. Persze azért, mielőtt mondjuk egy meggyvágófiókát hazavinnénk, érdemes kicsit körülnézni a sűrű bokrok ágai között. Mert ha ott rejtőzik valahol a fészek, a visszahelyezett kismadár mégiscsak jobb és megbízhatóbb helyzetbe kerül. Még akkor is, ha csupán egy közeli ágra ültetjük a már tollasodó fiókát (a fészekben rendszerint nem hajlandó bent maradni!), azzal is segítünk, mert ott már egészen biztosan megtalálják az öregek, és tovább etetik.

 

Ha viszont a meggyvágó vagy verébfióka mégis emberi gondozásra szorul, az nagy vonalakban megegyezik a fekete rigónál elmondottakkal. Ugyanúgy dobozzal kezdjük (abba viszont, különösen a még nem egészen tollas fiókák esetében, rongyokból puha fészket is kell készítenünk), a kalitkával folytatjuk, és az azt követő szabadon eresztés is hasonló elvek szerint történik. Miután e magevő madarak fiókáikat különösen az első időkben rovarokkal táplálják (figyeljük csak meg a mezeiverébpárt, amely a kiskert egyik fészekodújában tanyázik, mennyi hernyót hordanak a kicsinyeknek!), védencünk első elesége is nyers húsból, főtt tojásból, reszelt sajtból és – ha lehet – természetesen friss hangyatojásból álljon. Adjunk kevés salátalevelet is apró darabokra vágva, ami a hernyókkal bevitt zöld növényi részeket pótolja, de ne feledkezzünk meg a már említett kalciumfoszfátról és vitaminkészítményekről sem. Amikor a kis veréb (meggyvágó) önállósodni kezd, apró magvakat is adjunk, és szórjunk eleséget a kalitka aljára is, mert rövidesen magától kezd csipegetni. Eszegetni fogja az apró kavicsokat is, amire minden magevő madárnak szüksége van. A kalitka aljára (fiókjába) éppen ezért finom sóderrel kevert homokot tegyünk.

 

Balkáni gerle

 

Bár, a verebekhez hasonlóan, nem védett madár, silány fészkéből kiesett fiókái éppen úgy a segítségünkre szorulnak, mint a kis rigók, vagy bármely más elárvult madárapróság. A földön talált balkáni gerle esetében is nézzünk először körül, nem látjuk-e a fészket valahol, ahonnét kipottyanhatott. Ha nem sikerül felfedeznünk (egy-egy erősebb szélroham néha fiókákkal együtt sodorja a földre), vízben áztatott apró magokkal (búza, köles, kukoricadara) etetjük a kicsit, mert a gerleszülők nem a csőrükben hozzák a fészekhez a táplálékot, mint például a rigófélék, hanem az összeszedegetett és a begyben tárolt eleséget az éhes fiókák torkába öklendezik. Bal kezünk két vagy három ujjával és jobb kezünk középső ujjával nagyon óvatosan kinyitjuk az eleinte természetesen ellenkező fióka puha csőrét, és a jobb kezünk mutatóujjára előzőleg felkent nedves magokból amennyit csak lehet „belekenünk” a szájába. Ezt mindaddig ismételjük, míg a begye jól kitapinthatóan tele nem lesz. A gerléket és általában a galambféléket, az apró énekesmadarakkal ellentétben, elég naponta háromszor megetetni.

 

Előzőleg mindig tapogassuk meg óvatosan a begyét, hogy a szükséges adagot már előre kiszámíthassuk. A kis gerle egyébként rendszerint már néhány etetés után megszokja az „új módit”, és alig érzi meg ujjainkat a csőre körül, máris kinyitja azt, és úgy várja az eleséget. Ha eleget evett, fejét rázva és a magot kiszórva jelzi, hogy jóllakott.

 

A gerle- (galamb-) fiókának is kell adnunk kalciumfoszfátot és Phylasol-Combit, különösen az első időkben. Ilyenkor a magot is több órán át áztassuk etetés előtt, hogy kellően megpuhuljon (a maradékot soha ne tegyük el másnapra, mert megsavanyodhat!), később már éppen csak megmártjuk, és a most már szárnyait is próbálgató madár köré is szórjunk a finom sóderre, hogy minél előbb megtanuljon önállóan csipegetni. A már önálló gerlét ott eresszük el, ahová szabadon élő társai tömegesen járnak táplálkozni (itt tanulhat tőlük), soha ne az ablakba járó gerlepár közelében. A galambfélék ugyanis – a közhittel ellentétben – összeférhetetlen, veszekedős természetűek, és területük védelmében néha nagyon kegyetlenek tudnak lenni (akár agyon is verhetik a fiatal madarat!).

 

Füsti- és molnárfecske

 

Rendszerint fiatal füstifecskék kerülnek emberkézbe, de felnevelésük jóval nehezebb, sokkal több időt és energiát igényel, mint az eddig tárgyalt madárfajok fiókái. A fecskék a szabadban kizárólag repülő rovarokkal táplálkoznak, de csupán legyekkel nagyon nehéz egy fiókát felnevelni, a legtöbb ember számára főként időhiány miatt lehetetlen. Ehhez külön légytenyészetre lenne szükség, ahonnan gyorsan és szinte korlátlan mennyiségben kaphatnánk a megfelelő rovarmennyiséget. A házhoz került fecskefiókának lisztkukacot (lárvát), egészen vékony szeletkékre vágott nyers húst, főtt tojást, vitaminokat, és ha van, természetesen friss hangyatojást kell adnunk. Emellett természetesen annyi élő rovart, amennyit csak szerezni tudunk számára. Ha sikerül a madarat felnevelni úgy, hogy már ügyesen körülrepül a szobában, a leghelyesebb mielőbb szabadon engedni, mert repülős fecskéket kalitkában tartani még átmenetileg sem lehet (összetörik a tollaikat és ezzel repképtelenekké válhatnak). Ha a közelben esetleg egy fiókáit éppen kirepítő fecskepár tanyázik, célszerű a kicsit ott szabadon engedni. Többször előfordult, hogy ilyen esetben az öreg madarak minden további nélkül etették és gondozták a „véletlenül” felbukkant új jövevényt, és nem tettek különbséget közte és saját fiókáik között. De ha erre nincs is mód, meleg, napfényes időben, amikor a rovarmozgás bőségesen nyújt táplálékot, madarunk biztosan nem fog zavarba jönni, hiszen a rovarfogás tudománya minden fecskével vele születik. Ezt már egészen kicsi korában is tapasztalhatjuk, amikor ügyesen utánakap a feléje szálló legyeknek és más rovaroknak.

 

Az őszi vonulás idején, a hideg, esős napokban legyengülve emberkézbe került főként az évi fiatal fecskéket friss hússal (nagyon apró darabkákkal), de elsősorban lisztkukacokkal erősíthetjük fel, és ha már magukhoz tértek, szemük ismét élénken csillog és láthatóan repülnének, a leghelyesebb nyomban szabadon engedni őket, hadd siessenek a többiek után. A lisztkukac (maradjunk most már ennél a közhasználatú megnevezésnél) azonban csak ritkán kapható állatkereskedésekben (rendszerint hiánycikk, amikor éppen szükség lenne rá), aki tehát gyakran kerül abba a helyzetbe, hogy hosszabb-rövidebb ideig alkalmi madárvendégeket kell etetnie, jól teszi, ha önálló kis tenyészetet állít be (kevés munkával jár, nem büdös és kis helyen elfér). Egy üres akváriumban, nagyobb fémdobozban, korpa vagy liszt között jól tenyésznek a lisztbogarak, különösen, ha meleg helyiséget biztosítunk számukra. A korpára helyezett zsákvászondarab alá időnként kenyérvéget, salátaleveleket, sárgarépát helyezzünk eleség gyanánt (csak annyit, amennyit megesznek a kukacok!).

 

Még röviden a minden kora ősszel visszatérő kérdésről: mi történik a későn kelt fecskékkel? Eljuthatnak-e még Afrikába? Lehet-e valamilyen módon segíteni rajtuk?

 

Elsősorban az ereszek alatt néha kisebb-nagyobb telepekben fészkelő molnárfecske az, ahol rendszeresen találkozhatunk viszonylag későn is másodköltésű fiókákkal. 1976-ban például Gyulán szeptember 30-án figyeltek meg etető molnárfecskéket, amelyek egész biztosan még október első napjaiban is a fészekben maradtak. Ilyen esetekben semmit sem tehetünk, e madarak sorsát a természetre és saját szerencséjükre kell bíznunk. Ugyanez vonatkozik a feltűnően későn felbukkanó, megkésetten vonuló példányokra is. Ha az időjárás kedvező, nagyon rövid idő alatt elérhetik a tengerpartot, és ezzel tulajdonképpen meg is menekültek, hiszen túljutottak a nehezén, legalábbis ami az időjárás okozta nehézségeket illeti. Ha viszont tartósan hideg idő köszönt be, a nemrég kirepült fiókák, éppen úgy, mint a megkésett északibb vándorok, bizony gyakran elpusztulnak. Egyébként minden ősszel fecskék ezrei hullanak el Európa különböző tájain időjárási viszontagságok következtében, de ezeket a veszteségeket a fecskéknél a természet már eleve „bekalkulálta”, és az állományok még a néhány év előtti emlékezetes nagy nyugat-európai fecskepusztulást is viszonylag rövid idő alatt kiheverték.

 

Gólya

 

A fészekből vihar, verekedés, egy-egy ügyetlen mozdulat vagy bármi más okból kiesett fiatal gólyát oda lehetőleg mielőbb vissza kell juttatni. Természetes, hogy ez technikailag nem mindig könnyű feladat, általános érvényű tanácsokat adni nehéz, ezért mindig az adott körülmények és lehetőségek figyelembevételével kell döntenünk. Vigyázzunk viszont nagyon a kisgólyákkal a fészekben és a fészken kívül is, mert a fiatal madarak csőre hegyes, és rendkívül ügyesen és erőteljesen védekeznek vele.

 

Ha egy fióka valami oknál fogva mégiscsak emberi nevelésre, ápolásra szorul, húsdarabokkal, csirkebelsőségekkel, halakkal táplálhatjuk, de ha például egeret sikerül szerezni számára, azt is örömmel fogadja. A már repülni tudó és a tocsogós réten szabadon eresztett gólya sorsát egy ideig még tanácsos figyelemmel kísérni, akár etethetjük is, de az élelmes madarak rendszerint gyorsan megtanulják a táplálékkeresés módszereit, és ettől kezdve már önmaguk is boldogulnak.

 

 

 

Városlakó madarak

 

Az erdőkkel övezett, szép városok kertes, bokros, fákkal gazdagon megtűzdelt területei szinte paradicsomot jelentenek a legkülönbözőbb madaraknak. A kertekben többnyire megmaradtak a kényelmes odúkat kínáló öreg fák. A bokrok és díszcserjék a barátkát, a kisposzátát és a fekete rigót látják vendégül, a zöldikék és csicsörkék legszívesebben a tujákon és sűrű fenyőfákon fészkelnek, de a nagyobb erdőszéli kertekben, ha a bokrok alját nem takarították ki, a szép hangú fülemüle is megtelepedhet. Az erdőhöz közel eső kertek madárfaunája nagyon sok esetben gazdagabb, változatosabb, mint magáé az erdőé.

 

Ahogy azonban beljebb haladva a belvárosok felé tartunk, egyre ritkul a fajok száma, míg végül az igazi betondzsungelben, ahol fa vagy bokor már csak elvétve akad, csak azok a madarak tudnak megélni, amelyek szinte szélsőségesen alkalmazkodtak a számukra természetellenesen megváltozott viszonyokhoz.

 

A hazai nagyvárosok belső kerületeiben, több-kevesebb kivétellel általában a következő madárfajok élnek (fészkelnek): vörös vércse, balkáni gerle, gyöngybagoly (jelenléte csak a vidéki városok központjaiban levő templomtornyokban képzelhető el), sarlósfecske, molnárfecske, dolmányos varjú (helyenként vetési varjú), csóka, fekete rigó, házi rozsdafarkú, seregély, házi veréb. Közülük a balkáni gerle, a dolmányos és vetési varjú, ezenkívül a házi veréb semmiféle védelmet nem élvez, ennek ellenére a gerle és a veréb a városokban is nagy egyedszámmal él, és messzemenően alkalmazkodott az ottani környezethez.

 

A vörös vércse Budapesten a nagy középületek padlásterében vagy a külső díszítések alkalmas helyein költ néhány párban. E kicsiny állományt nem fenyegeti veszély, a fészkeléseket legalábbis nem, de azért magas épületek padlásterében vagy kívül elhelyezett költőláda (50×35×35 cm; röpnyílás 15×15 cm) segítségével megpróbálkozhatunk telepítésükkel másutt is. Németországban erkélyen levő virágtartóban láttak és fényképeztek fészkelő vörös vércsét. Munkánk során természetesen számolnunk kell a házi galambok erős konkurenciájával, melyek szinte „vadásznak” a fészkelőhelyekre, s nyomban költeni kezdenek, ha alkalmas helyet találnak valahol.

 

 

 

Költőláda vörös vércse részére

 

A fekete rigó akár Budapest címermadara is lehetne, annyira elszaporodott a városban, ahol a kertes, fás-bokros budai részeken éppen úgy otthon van, mint a Belvárosban. A hímek már kora hajnalban, néha még teljes sötétségben hallatják flótázó éneküket a nagy bérházak tetejéről vagy tv-antennáiról. Egyes országokban az énekes rigó is behúzódott a lakott területekre. Ez a folyamat hazánkban is elkezdődött.

 

Évről évre rengeteg bejelentés érkezik a Madártani Egyesülethez, melyek mind a fekete rigók pusztulását panaszolják. Sok igazság van ezekben a panaszokban, különösen ami a fiókák sorsát illeti. A Szabadság-hegyen, a Madártani Intézet Költő utcai parkjában minden tavasszal tucatnyi rigópár fészkelt a környéken, de a csókák, a szarkák és persze a macskák közreműködése folytán jó ha két-három fészekből kirepülhetett az utánpótlás. Ennek ellenére a park gyepszőnyege mindig tele volt rigókkal, és a környéken is állandóan lehetett látni őket. Ugyanezt tapasztalhatjuk egyébként a Belvárosban is, ahol a tavaszi és nyár eleji rigószámlálások során nagyjából minden évben ugyanazt a mennyiséget találják. Pedig a Belvárosban is éppen elég veszély leselkedik ezekre az egyébként szelíd, de óvatos madarakra.

 

Rászorul-e ezek után a fekete rigó a fokozott védelemre a városokban? A választ valahogy úgy lehetne megfogalmazni, hogy talán nem szorul rá, de feltétlenül megérdemli. Egyébként hazánkban csak Budapesten találunk ilyen sok rigót, a többi nagyvárosban korántsem él annyi belőlük, mint a fővárosban. A vonulóból lassan állandóvá változó állományok téli etetéséről már volt szó, de segíthetünk szép hangú madarainknak a fészkelés terén is. Szívesen költ a fekete rigó például a házak oldalára futtatott növények indái között, de ha az ereszek szögleteibe némi fészekkezdeményt helyezünk, azt is rövidesen elfoglalják az otthont kereső rigópárok. Parkokban a 3-4 méter magasan levő ágvillákon lehet kitűnő fészkelőhelyeket készíteni a rigók számára, ezeket a madarak néha még a bokrokban és fákban gazdag budai részeken is előnyben részesítik a természetes ágvillákkal szemben. Az eljárás lényege, hogy a törzsből kiinduló oldalág tövében előre elkészített deszkaládikát helyezünk el (biztosan felerősítve), de készíthetünk betonból is fészekalapot, amelyre a madarak szívesen építenek. Ha alaposan megfigyeljük a városi fekete rigók választotta fészkelőhelyeket, ezek nyomán újabb ötleteket kapunk és valósíthatunk meg.

 

A seregély egyre inkább terjeszkedik a városokban, de mind gyakrabban lehet hallani a tetőkről a házi rozsdafarkú jellegzetesen reszelős énekét is. Az utóbbi részére a tetők közelében levő lakások ablakai mellett felerősített C mintájú odú szolgálhat fészkelőhelyül, de (akár a vörös vércsénél) hazai tapasztalatok egyelőre itt sincsenek. A nagyvárosi házi rozsdafarkúak gyakorlatilag az egész költési szezon alatt a tetőkön élnek, ott vadásznak, így elméletben lehet reményünk a telepítésükre is. Hogy így van-e, azt csak a kísérletek eredményessége döntheti el.

 

A Magyar Madártani Egyesület közgyűlése az 1982-es évet a fecskék védelmi évének nyilvánította. Persze nem csak a városi fecskék védelméről van szó, hiszen például a füstifecskék túlnyomó többsége a falvak és tanyák lakója, az apró partifecskék telepei pedig legfeljebb a községek közelében húzódnak meg, de az urbanizált körülmények között élő madarak védelme kétségtelenül kiemelt helyet kapott a program során.

 

A nagyvárosok modern lakótelepein az első madárvendégek közé tartoznak a fehér hasú, fehér hátú molnárfecskék. Főként az erkélyek szögleteit választják fészkelőhelyül, de ahol erre lehetőség kínálkozik, az ereszek alatt is költenek. Majd mindig több pár él együtt és a fészkek néha közvetlenül egymás mellett épülnek, de előfordulnak több száz páras telepek is. Budapesten többek a Műegyetem épületein fészkel nagyon sok molnárfecske, de a Lövőház utcában, a Keleti Károly utcában és másutt is gyakran találkozhatunk ezzel a kedves madárral.

 

A fecskék hajnaltól szürkületig hordják az eleséget fiókáiknak és bőségesen termelnek ürüléket is. Nagyon tiszta madarak, mindig kifordulnak a bejáró nyílásán, és fekete-fehér pöttyentéseik a fészek alá hullanak.

 

Ez ellen a Madártani Egyesület Szolnoki Helyi Csoportjának tagjai védődeszkák, „fecskepelenkák” felszerelésével védekeztek eredményesen. De sajnos akadnak olyan emberek is, akik ahelyett, hogy egy deszkalapot vagy kartondarabot erősítenének a fészek alá, leverik azt fiókástul, mindenestül.

 

Németországban mesterséges fecskefészkeket, illetve külön sározóhelyeket készítenek, mert a madarak egyes nagy iparvidékek közelében vagy a városok belső kerületeiben egyszerűen nem találnak többé sarat a fészkek építéséhez. Mi még szerencsére nem tartunk itt, de a Madártani Egyesület elkezdte a műfészkek készítését. Különösen a városokban lesznek kapósak ezek a fészkek, amelyek mindjárt ürülékfogó deszkával készülnek. Akik szeretik a madarakat és szívesen látnának egy-egy fecskepárt erkélyük sarkában, a műfészkek kihelyezésével esetleg befolyásolhatják a fecskéket a választásban. Ugyancsak készíthetünk a lakótelepek erre alkalmas részein sározóhelyet, amit a fecskék elsősorban a tavaszi építkezések és tatarozások idején vesznek majd igénybe. Lehet ez egy mesterséges tócsa, de megfelel egy földbe süllyesztett olyan edény is, amelyben egy kevés agyag hozzáadásával sarat készítünk. Ezt a masszát természetesen időről időre nedvesíteni, felújítani kell.

 

 

Műfészek fecskék részére, ürülékfogóval

 

 

Sarat gyűjtő molnárfecskék

 

 

 

Amit a jogszabályról tudni kell…

 

Magyarországon a természetvédelemmel - és benne a madárvédelemmel - az 1996. évi
LIII. számú törvény foglalkozik. A védett és fokozottan védett madárfajok körét és természetvédelmi értékét a környezetvédelmi miniszter 13/2001. számú rendeletében módosította. Ezeket az eszmei értékeket a leíró részben minden védett madárnál feltüntetjük. Az alábbiakban a törvény és a rendelet legfontosabb részeit idézzük. Az egyes cikkeknél az egyszerűséget és érthetőséget tartottuk szem előtt, nem a szöveg szó szerinti átvételét.

 

1. §

 

(1) A törvény célja a természeti értékek és területek, tájak, valamint azok természeti rendszereinek, biológiai sokféleségének általános védelme, megismerésének és fenntartható használatának elősegítése, továbbá a társadalom egészséges, esztétikus természet iránti igényének kielégítése; a természetvédelem hagyományának megóvása, eredményeinek továbbfejlesztése, a természeti értékek és területek kiemelt oltalma, megőrzése, fenntartása és fejlesztése.

 

3. §

 

(1) A törvény hatálya kiterjed valamennyi természeti értékre és területre, tájra, továbbá a velük kapcsolatos minden tevékenységre.

 

68. §

 

(2) A védett növény- és állatfaj egyede állami tulajdonban áll.

 

1. §

 

(2) A teljes pénzben kifejezett értéket kell figyelembe venni a faj élő vagy élettelen példánya, bármely fejlődési alakja (pete, lárva, báb, tojás, fióka, kifejlett állat stb.), továbbá felismerhető része, származéka esetén.

 

43. §

 

(1) Tilos a védett állatfajok egyedének zavarása, károsítása, kínzása, elpusztítása, szaporodásának és más élettevékenységének veszélyeztetése, lakó-, élő-, táplálkozó-, költő-, pihenő-, vagy búvóhelyeinek lerombolása, károsítása.

 

(2) A természetvédelmi hatóság (nemzeti park igazgatóság, illetve természetvédelmi igazgatóság) engedélye szükséges védett állatfaj állományának szabályozásához, egyedeinek gyűjtéséhez, befogásához, elejtéséhez, tartásához, mesterséges szaporításához, adásvételéhez, külföldre juttatásához, vagy külföldről való behozatalához, kikészítéséhez (preparálásához), fészkének áttelepítéséhez.

 

44. §

 

(2) Elhullott, elejtett védett állat egyedét a megtalálónak a természetvédelmi hatósághoz be kell jelentenie, illetve be kell szolgáltatnia.

 

64. §

 

(1) A természet védelmével kapcsolatos ismereteket valamennyi oktatási intézményben oktatni kell. Ezeknek az ismereteknek az oktatásával elő kell segíteni, hogy a társadalom természetvédelmi kultúrája növekedjen.

 

(3) Minden év május 10-e a Madarak és Fák Napja. E nap megemlékezéseinek, rendezvényeinek a lakosság – különösen az ifjúság – természet védelme iránti elkötelezettségét kell szolgálnia.

 

80. §

 

(1) Aki tevékenységével vagy mulasztásával a természet védelmét szolgáló jogszabály előírásait megsérti, védett természeti értéket jogellenesen veszélyeztet, károsít vagy elpusztít, a védett élő szervezet, életközösség élőhelyét, illetve élettevékenységét jelentős mértékben zavarja, természetvédelmi bírságot köteles fizetni.

 

(4) Ha a természetvédelmi bírságot a természetvédelmi hatóság szabta ki, akkor az a Központi Környezetvédelmi Alap természetvédelmi célokat szolgáló részének bevételi forrása, ha a jegyző szabta ki, akkor az az önkormányzat környezetvédelmi alapjának bevételi forrása.

 

Védett madarakkal kapcsolatos, a jogszabályban felsorolt tevékenységek engedélyeztetése céljából a területileg illetékes természetvédelmi hatósághoz kell fordulni. Ha fokozott védelem alatt álló madárfajról van szó, úgy nem az igazgatóságokat, hanem a KöM Természetvédelmi Hivatalt kell megkeresni a kérelemmel. A Magyarországon eddig előfordult 361 madárfajból (mostanra ez a szám már 373-ra nőtt) egyébként csak 21 nem élvez természetvédelmi oltalmat, 65 faj fokozottan védett, 275 madárfajunk pedig védett.

 

Ha elpusztult védett vagy fokozottan védett madár tetemére találunk, és ez még nincs bomlott állapotban, szintén a természetvédelmi hatóságnak célszerű bejelentést tenni, vagy a tetemet lefagyasztva és szakszerűen csomagolva küldjük, vagy vigyük el a legközelebbi természetvédelmi, illetve nemzeti park igazgatóságára. A további sorsáról majd ott szakszerűen gondoskodnak. Ily módon nemcsak a tudományt gazdagíthatjuk újabb adatokkal, hanem – ha az elpusztult madár teteme közgyűjteményekben kiállításra kerül – a biológiai ismeretterjesztést is elősegítjük. Madárvédelemmel kapcsolatos információkért bátran fordulhatunk a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesülethez (1121 Budapest, Költő u. 21. telefon: 01/1562-133) vagy a Madártani Intézethez is (1121 Budapest, Költő u. 21. telefon: 01/1757-857).

 

 

A fokozottan védett fehér gólya

természetvédelmi értéke 100 000 Ft

 

 

 

A kertekben, parkokban előforduló 20 leggyakoribb madárfaj rövid ismertetője

 

 

Balkáni gerle (Streptopelia decaocto)

 

Galamb nagyságú, Magyarországon elterjedt, gyakori madár, pedig viszonylag új jövevénynek számít. Délkeleti irányból terjeszkedve a harmincas évek elején jelent meg hazánkban és ezt követőleg rövidesen egész Európát meghódította. Érdekes, hogy a lakott területeken telepedett meg. Csak az utóbbi években kezdett terjeszkedni a települések közelében lévő ligetek, erdők felé.

 

Edzett, igénytelen madár, ha kicsit is kedvező az időjárás, már februárban költéshez lát és a párok évente 4-5 fészekaljat is felnevelnek. Az emberek általában szeretik őket, a városi balkáni gerlék gyakran ablakról ablakra, erkélyről erkélyre repülnek, pontosan tudják, hol várják őket magokkal, apróra vágott kenyérdarabkákkal. „Hálából” nemegyszer a párkányon lévő muskátlis ládikában vagy az ablak szögletében fészkelnek. Nagyon sok magányos, idős ember számára éppen az ablakban rendszeresen megjelenő balkáni gerlék jelentik az utolsó kapcsolatot a természettel.

 

Állományát többnyire a városlakó csókák szabályozzák, amelyek kora hajnalban végigkutatják a kerteket és ha gerlefészekre (vagy fekete rigó-fészekre) bukkannak, kivágják a tojásokat, elhordják az apró fiókákat. A balkáni gerle télen is a költőhely közelében marad, de ilyenkor egy-egy alkalmas helyen gyakran nagy csapatban közösen éjszakáznak.

 

Nem áll védelem alatt.

 

 

Kirepülés előtt álló balkáni gerle fiókák

 

 

Nyaktekercs (Jynx torquilla)

 

Veréb nagyságú. Nehezen hihető, de ez a madár a harkályokkal tart rokonságot. Azonban míg harkályaink valamennyien állandó madarak, a nyaktekercs ősszel Afrika trópusi tájaira repül és onnét csak áprilisban érkezik vissza. Jelenlétét hangos „vi-vi-vi-vi” kiáltással nyomban elárulja.

 

Ilyenkor lehet a legkönnyebben megfigyelni, mert egyébként nagyon rejtett életet él, alig kerül szemünk elé. Nem kopogtat a fák ágain, mint a fakopáncsok, táplálékát, főként hangyákat, hangyabábot, a talajszinten, a fű között keresi. Ebben a zöld küllőre hasonlít. Odúban költ, mint a harkályok, de azt ritka kivételtől eltekintve nem maga ácsolja, hanem régebbi, fakopáncsok vágta üregben, mesterséges fészekodúban telepszik meg. Ha nem talál üres fészkelőhelyet, a foglalt odúból a már kotló cinegét is „kilakoltatja”.

 

A nyaktekercs furcsa nevét arról nyerte, hogy a kézben tartott madár nem igyekszik csípni, hanem csak fejtollait borzolja és a fejét lassú mozdulatokkal tekergeti. Évente egyszer költ, 7-12 fehér tojását minden fészekanyag nélkül az üreg aljára rakja (ebben a harkályokra hasonlít). A fiókák nagyon jellegzetes, sziszegő hangot hallatnak, ez már nem egy „fészkező” gyereket késztetett gyors menekülésre, mert azt hitték, kígyó lapul az odúban. Nagyobb, különösen erdők és parkok közelében lévő - kertekben is megtelepszik, ha ott odvas gyümölcsfákat vagy mesterséges odúkat talál.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Nyaktekercs

 

 

Nagy fakopáncs (Dendrocopos major)

 

A rigónál valamivel nagyobb. Erdeink leggyakoribb harkályfaja, és egész évben látható a parkokban, ligetekben, kertekben is. A hímek tarkófoltja piros, a tojóké egyszínű szénfekete. A nagy fakopáncsok dobolása már december végén megkezdődik, később, januártól mind gyakrabban halljuk ezt a valóban dobpergésre emlékeztető hangot. Ilyenkor a harkály egy ágcsonkon, villanyoszlop csúcsi részén, néha fémcsövön ül és csőrével hihetetlenül gyorsan csapkodva idézi elő a fenti hangot. (A harkályfej felépítése megakadályozza, hogy a kopácsoló madár „agyrázkódást” szenvedjen.) A harkályok dobolása a szaporodással, a párválasztással és a területfoglalással van összefüggésben, funkcióját tekintve megfelel az énekes madarak énekének.

 

A nagy fakopáncs párok a maguk vájta odúban költenek. Az üregbe fészekanyagot nem hordanak (más harkályok sem), a fehér tojások az alul heverő forgácson feküsznek. Valamennyi harkálynak fontos szerepe van abban, hogy a többi odúlakó, cinegék, csuszka, seregély, légykapók költőhelyhez jussanak. A nagy fakopáncs tavasztól őszig főként rovarokkal él, ilyenkor kevesebbet kopácsol a fák törzsén, inkább a vékony gallyakon, a levelek között keresi hernyózsákmányát. Ősszel mandulát, diót, mogyorót, télen fenyőtobozokat is bontogat. Egy e célra megfelelő ágvillába vagy a törzs repedésébe szorítja a tobozt és csőrével „felfeszegetve” annak pikkelyeit próbál a fenyőmagokhoz jutni. Az ilyen „harkályműhelyek” alatt gyakran több száz tobozmaradványt is lehet találni.

 

Védett! Természetvédelmi értéke 10 000 Ft.

 

 

Nagy fakopáncs

 

 

Barázdabillegető (Motacilla alba)

 

Veréb nagyságú, karcsú madár. A barázdában nagyon ritkán látni, hosszú farkát viszont valóban billegeti. Egyik legkorábban érkező madarunk, már februárban jelentkezik. Nagyobb folyóink mentén áttelelők is akadnak. Ragaszkodik a víz közelségéhez, a folyók és tavak partjainál, például a Balatonnál, hidak közelében, vályogvető telepeken láthatjuk.

 

Fürgén futkos a sekély vízben, vagy a vízparton, így keresi apró rovarokból, pókokból, férgekből álló táplálékát. A párok évente kétszer költenek, egy-egy alkalommal 5–6 fiókát nevelnek. Fészküket hidak alá, fali üregekben, kőrakásokban, vályogtéglák között építik, a műtárgyak védett részein, hidak alatt elhelyezett, elöl félig nyitott odúban is megtelepíthetők. A költési időben magányosan, vagy párban látjuk, augusztustól már laza csoportokban jár. Az őszi vonulás fő ideje szeptemberre és októberre esik, a vízparton, tocsogók körül keresgélő madarak jellegzetes „cilip” hangjukat hallatva repülnek fel. Hazánkban gyűrűzött barázdabillegetők Olaszországban és Észak-Afrikában kerültek kézre.

 

Védett madarunk, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

A barázdabillegető mindig a vizek
közelségét keresi

 

 

Vörösbegy (Erithacus rubecula)

 

A verébnél kisebb. Egyike legismertebb és legkedveltebb madarainknak. Angliában, ahol különösen gyakori a kertekben, szinte nemzeti madárnak számít. A hazai erdőkben mindenütt előfordul, különösen kedveli a nedves patakvölgyeket. Megtelepszik a parkokban és az erdőkhöz közeli kertekben is, ha ott fészkelésre és táplálékszerzésre alkalmas nagyobb bokorcsoportot talál.

 

A hazai erdőkben az egyik leggyakoribb kakukkgazda, ami annyit jelent, hogy gyakran nevel mostohát a fészekben. Szerencsére a vörösbegy szapora madár, a párok évente kétszer költenek és minden alkalommal 5-7 fiókájuk van, így a kakukk tevékenysége nem veszélyezteti az állományokat. A fiatal vörösbegyek első színruháján még egyetlen narancsvörös tollacska sincs, barnák, sárgás pettyezéssel, és csak a néhány hét múlva kezdődő első vedlés után válnak „igazi” vörösbegyekké.

 

A hazai populáció nagyobbik része ősszel elvonul, az itthon maradókhoz Észak felől érkezett példányok csatlakoznak. A parkokban, kertekben telelő hímek novemberben és később is gyakran énekelnek, halk, gyöngyöző daluk egyike a legkedveltebb madárhangoknak. Rendszeres etetéssel (lisztkukac, reszelt sajt, keménytojásdarabkák) egyes példányok annyira megszelídíthetők, hogy egy idő után már kézből is elfogadják a csemegét.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Vörösbegy

 

 

Házi rozsdafarkú (Phoenicurus ochruros)

 

Veréb nagyságú. Ez a mozgékony, szép madár valamikor a sziklás hegyoldalak lakója volt. Ma rendszeresen fészkel a kőbányákban, de a falvakban és városokban is. A hímek kedvenc éneklőhelyei a televízió antennái, villanyoszlopok vagy az épületek kéményei. Az utóbbival kapcsolatban ragadt rajta a népies, az öreg hímek koromfekete színeire is utaló „kéményseprőmadár” elnevezés. Budapesten és más nagyvárosokban a belső kerületek betondzsungelében is fészkel, jelenlétét többnyire csak a hímeknek a magasból hallatszó reszelős éneke alapján vesszük észre.

 

Különösen a kora hajnali és az alkonyati órákban lehet hallani jellegzetes dalát, amikor a forgalom zaja még nem nyomja el a gyenge madárhangot. A házi rozsdafarkúak már jóval napkelte előtt és napnyugta után is énekelnek.

 

Farkukat éppen úgy rezegtetik, mint a kerti rozsdafarkú. Ha valami gyanúsat látnak, jellegzetesen bókolnak. A nagyváros szívében élő párok az egész költési időszakban a tetők szellős magasságában tartózkodnak, ott vadásznak főleg repülő rovarokra, az ereszcsatornákban összegyűlt vízből isznak, ott fürdenek és a magasban talált alkalmas zugokban nevelik fiókáikat. Főként rovarokkal és pókokkal etetik őket. Falvakban néha füstifecskék elhagyott fészkeiben költenek. A párok évente kétszer, ritkán háromszor nevelnek fiókákat. Az eresz alá erősített, tág bejárónyílású odúban (C odú) megtelepíthető. Az őszi vonulás ideje szeptember-október, kedvező időjárás mellett egyes példányok novemberig maradnak. A hímek az őszi időszakban is énekelnek. Majd minden évben áttelel néhány házi rozsdafarkú, ezek főként bogyókkal táplálkoznak.

 

Védett faj, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Házi rozsdafarkú

 

 

Kerti rozsdafarkú (Phoenicurus phoenicurus)

 

Veréb nagyságú. A hím madaraink legszebb hazai madaraink egyike, igazi ékszere a kertnek. Áprilisban érkezik a távoli Afrikából és a virágzó gyümölcsfák hegyén, villanyoszlopokon, présházak tetején csakhamar felhangzik a hímek kedvesen csicsergő, utánzásokat is tartalmazó éneke. Jellemző a rozsdafarkúra, hogy farktollait sűrűn rezegteti.

 

Táplálékukat, pókokat és apró rovarokat, a földről, a fák törzséről szerzik, de néha a levegőben is eredményesen zsákmányolnak.

 

Fészküket faodúba, mesterséges fészekodúba, de kerti házak, présházak gerendáira, alkalmas zugaiba is építik. A hím látványos módon mutatja a kiszemelt helyet párjának. Az üreg szájához röppen, széttárja rozsdaszínű farktollait, majd beugrik az odúba, megfordul és fehér homlokával hívogatja a tojót. A párok évente többnyire kétszer költenek, a fiókák, mint a rigóféléknél általában, korán elhagyják a fészket. Első tollruhájuk a tojóéra hasonlít, de pettyezett. A B típusú mesterséges odúval az erdőkhöz közeli kertekben eredményesen telepíthető.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.

 

 

Kerti rozsdafarkú
odúja bejáratánál

 

 

Fekete rigó (Turdus merula)

 

A szép hangú fekete rigó valamikor erdei madár volt és az állomány egy része még ma is a középhegységekben, bokrosokban, folyóárterek ligeterdeiben énekel. De az alkalmazkodóképes madár megtelepedett az ember közelében is, és ma a városi parkokban, kertekben szinte mindenütt otthon van, a városi állomány jelentős része ma már állandónak tekinthető.

 

Megváltozott életkörülményei lehetővé tették, hogy télen is a költőhely környékén maradjon. A hímek már a tél második felében énekelni kezdenek, márciustól pedig, különösen a hajnali és az alkonyati órákban, mindenfelől hallhatjuk hangos flótáikat. A kertekben, parkokban sokkal sűrűbben élnek, fészkelnek a párok, mint az erdőben, a revírek fedik egymást, határaik elmosódnak. Az emberközelben élő fekete rigók korábban kezdenek költeni és akár háromszor is nevelnek fiókákat, ezzel is ellensúlyozzák a macskák okozta veszteségeket. Májustól gyakran láthatunk a földön ugráló kis rigókat. Ezek a rövid farkú, repülni még alig vagy egyáltalán nem tudó fiókák nem árvák! Nem szabad hazavinni őket! Szüleik a bokrok között tovább etetik őket, amíg csak teljesen önállókká nem válnak. A fekete rigó gilisztákkal, rovarokkal él, de torkoskodik a cseresznyefákról és a szőlőtőkék között is. Ne sajnáljuk tőle ezt a kis gyümölcsöt! Meghálálja nagy rovarpusztításával és messzire hangzó gyönyörű énekével.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

A fekete rigó almagerezdekkel még

az ablakpárkányra is odacsalogatható

 

 

Szürke légykapó (Muscicapa striata)

 

A verébnél valamivel kisebb. A madarakat csak kevéssé ismerők elsőre biztosan verébnek vélnék, pedig viselkedése nagyon is jellegzetes. Mindig valami kiugró ponton, villanydróton, száraz faágon, kerítésen üldögél és onnan figyeli a repülő rovarokat. Ha valamelyik a közelébe téved, gyors rárepüléssel kapja el. Ilyenkor még a csőre roppanását is hallani lehet. Ültében gyakran hallatja rövid „tzi” hangját.

 

Az öreg állományú, ritkás erdők, a folyókat kísérő fűz-nyár ligeterdők és csonkolt füzesek jellemző fészkelője, de megtelepszik a parkokban és kertekben, sőt még a sűrűn beépített területeken is. Április második felében érkezik, augusztus-szeptemberben indul Afrika felé. A ház körül élő párok rendszerint az épületeken, hiányzó tégla helyén, gerendákon, vagy más alkalmas helyen költenek. Néha a tornác alatt épült füstifecskefészket is elfoglalják. Kertes házaknál az eresz alatt elhelyezett C típusú odúval eredményesen telepíthető.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Őrhelyén – a kerítésoszlopon – ül a szürke kégykapó

 

 

Kék cinege (Parus caeruleus)

 

A verébnél kisebb. Télen rendszeres vendége az etetőnek, a költési időben azonban inkább erdőlakó. Gyakori a nagyobb parkokban, arborétumokban, és a kertekben is inkább ezek közelében fészkel. Puha fészke mohából készül. A tojó április elején rakja le apró, rozsdásan pettyezett tojásait, a fészekalj nagysága 7-14 között változik. A fiókákat rovarokkal, főleg hernyókkal etetik. Naponta több mint 300 alkalommal érkeznek az odúhoz és néha egyszerre több hernyó is lóg a csőrükből. A széncinegéhez hasonlóan évente gyakran két alkalommal költ.

 

A kék cinege állandó madár, egész évben látható, de a téli időszakban kóborol. Ilyenkor szén-, kék és barátcinegék, fakuszok, őszapók - esetleg kis fakopáncs - társulnak és barangolnak laza, vegyes csapatokban. A kék cinege téli időben rendszeresen felkeresi a nádasokat. A Balaton, vagy a Velencei tó nádasaiban, a halastavak nádszegélyeiben gyakran találkozhatunk magányos példányokkal, vagy kis csoportokkal. Főként a nádszálakon kapaszkodnak, kopácsolnak, de átkutatják a parti fűzfákat és bokrosokat is.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Kékcinege

 

 

Széncinege (Parus major)

 

A verébnél valamivel kisebb, karcsúbb madár. Közismert, állandó madarunk, egyike a leggyakoribb odúlakóknak. A hím sárga alsótestének közepén végigfutó hosszanti fekete csík szélesebb, mint a tojónál. Az öregebb állományú, aljnövényzetben gazdag erdők jellegzetes madara, de parkokban, folyóártereken is megtaláljuk. A kertekben előforduló leggyakoribb madarak egyike.

 

Fészkelés tekintetében nem válogatós, harkályodú vagy mesterséges fészekodú híján levélszekrényben, fali lyukban, vascsőben is megtelepszik. Érdeklődésüket az odú körül sürgölődő pár és a hím sűrűn hallatott kedves „Nyitni-kék” (vagy „Kicsit-ér”, ki hogyan hallja) éneke árulja el. A széncinege tavasztól őszig kizárólag rovarokkal és pókokkal táplálkozik, 8-10 (néha 12) fiókáját is ezekkel táplálja. Hihetetlenül gyors emésztése folytán naponta a saját testsúlyának (18-20 gramm) megfelelő rovarmennyiséget képes elfogyasztani.

 

Ha valaki utánaszámol, hogy a kiskertben fészkelő pár, amely táplálékát onnét és a környező kertekből szerzi, maga és fiókái táplálása közben mennyi hernyót pusztít el, a mennyiség csak kilókban lenne mérhető. Egy pár évente két fészekaljat is nevel! És mindezt egyetlen fillér ráfordítás, egyetlen csepp vegyszer használata nélkül! Ősszel a cinegék részben magevésre térnek át, a széncinege a téli etető leggyakoribb vendége. A kóbor cinegék időről időre még azokban a kertekben is megjelennek, ahol nem etetik a madarakat. Átkutatják, tisztogatják a gyümölcsfákat majd egyenként tovább vonulnak. Etessük télen őket, megérdemlik!

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Szalonnabőrt evő széncinegék

 

 

Csuszka (Sitta europaea)

 

Veréb nagyságú. A korosabb állományú erdők, parkok és arborétumok jellemző madara, de megtelepszik városi kertekben is, ha ott öregebb fákat talál. Állandó, sőt az összetartó párok egész évben a revír területén maradnak. Birodalmukat féltékenyen őrzik, oda más csuszkát nem engednek. Az egyetlen madár Magyarországon, amely a fatörzsön fejjel lefelé is tud szaladgálni. Hazai vonatkozásban egyedülálló a csuszka fészkelésmódja is.

 

Odúlakó, de az üreg nyílását, a bejáratot sárral a saját testméretére szűkíti le. A sározás rövid idő alatt kőkeményre szárad és nemcsak ellenségeitől védi a csuszkát, de megakadályozza azt is, hogy a fészkelőkonkurrensnek számító seregély beköltözhessen az odúba. Ritkán a kirakott mesterséges odvakba is beköltözik. Általában évente egy-két alkalommal költ, és egyszerre 6-8 fiókát nevel.

 

A csuszka gyakori vendég a téli etetőn is. Erős csőrével több napraforgószemet is összefog, elrepül velük és különböző rejtekhelyekre, például elálló kéreg mögé, farepedésekbe dugdossa. Az így készített raktárnak egy részéről azután megfeledkezik, a tavaszi esők nyomán a gesztenyefa kérge mögül vagy az épület repedéseiből kihajtó napraforgó-palánták a csuszka tevékenységéről árulkodnak.

 

Védett faj, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

A fatörzsön közlekedés

mestere a csuszka

 

 

Sárgarigó (Oriolus oriolus)

 

Rigó nagyságú. Nevezik aranymálinkónak is, a hím ragyogó sárga tollai miatt. Magyar neve nem túl szerencsés, ugyanis a sárgarigó nem rigó. Egy önálló madárcsaládot képvisel, a rendszertanban a varjúfélék közelében kapott helyet. Tavasszal későn, csak április legvégén, vagy május első napjaiban érkezik meg a trópusi Afrikából. Nem is jöhetne korábban, hiszen fő táplálékát a hernyók jelentik, azok pedig a teljes kilombosodás után jelennek meg a fákon.

 

Alig érkezik meg és alig csendül fel a jól ismert „huncut a bíró”, a párok máris fészkeléshez látnak. Olyan fészket készítenek, amely egyedülálló a hazai madárvilágban. Villás ágat keresnek és erre úgy fonják-szövik rá otthonukat, hogy a fészek a villa alatt csüng. Néha alacsonyan, de többnyire inkább magasan, a fák koronájában építkeznek. A kakukkhoz hasonlóan a sárgarigó is jó étvággyal fogyasztja el azokat a szőrös hernyókat, amelyektől a cinegék és poszáták elfordulnak. Négy fiókájukat rovarokkal, főként hernyókkal és puha kitinpáncélú rovarokkal nevelik, de jó étvággyal eszik a különböző gyümölcsöket is. Elsősorban az eperfa édes termését és a cseresznyét kedvelik, de rendszeresen látogatják az érő fekete bodzát is. Júliusban, amikor már a legtöbb énekesmadár hallgat, a sárgarigók még mindig hangosan flótáznak.

 

A sárgarigó elsősorban a ligetes erdőkben, a folyóárterek fűz-nyár ligeteiben, parkokban, szőlőhegyeken él, de szívesen megtelepszik az alföldi tanyák közelében, a kis akácfoltokban, nyárfaerdőkben, fasorokban is. Nem idegenkedik az emberi környezettől, gyakran felbukkan városi kertekben. Augusztus végén, szeptember elején indul Afrika felé.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

A sárgarigó (a képen a színesebb hím) kedveli az érő cseresznyét

Sárgarigó tojó művészi fészkénél

 

 

Szajkó (Garrulus glandarius)

 

A rigónál nagyobb. Hívják mátyásmadárnak is. Feketén mintázott világoskék tollai gyakran láthatók a vadászok kalapja mellett. Gyakori madár Magyarországon, erdőkben, parkokban egyaránt találkozhatunk vele, télen a kertekbe is belátogat. Óvatos, mindenre figyel, az erdő első számú őre. Ha ember bukkan fel a fák között, a kék szárnyú madár recsegő kiáltása nyomban felharsan és erre nem csak más madarak, de     szarvasok, őzek és vaddisznók is odafigyelnek.

 

Egyedül kora tavasszal, márciusban veszít óvatosságából. Ilyenkor a párzási időszakban a szajkót is vakká, süketté teszi a szerelem, hárman, négyen is hajtják egymást, miközben a legkülönbözőbb hangokat hallatják. Néha egy-egy madár az ágon ülve halkan, de nagyon változatosan énekel is. Az utánzás nagy mestere, a kocsikerék nyikorgásától az ölyvvijjogásig szinte mindent megtanul.

 

Jól elrejtett fészkükben a párok 5-6 fiókát nevelnek, hernyókkal, bogarakkal, csigákkal, pókokkal etetik őket. Ha tehetik, kirabolják az apró madarak fészkeit is, de csak saját otthonuktól távolabb. Találtak már olyan énekesrigó-fészket, tele fiókákkal, amely alig egy méterrel épült a szajkóé alatt és a kicsinyek mégis bántatlanul felnevelkedhettek. A nyár végén és ősz elején a szajkók tölgymakkot hordanak, torokzacskójukban néha 5-6, vagy még több darabot is magukkal cipelnek. Ezt szabad szemmel is jól látni. A makkot az avarban dugdossák el, ezzel a szajkó az erdők természetes felújulását segíti. Néha nagyobb raktárakat is készít, Európa keleti felén találtak már 4 kilónyi, a szajkó által összehordott tölgymakkot. A mátyás általában félénk madár, az ember elől messziről menekül. A parkokban és arborétumokban élő párok azonban, amelyek hozzászoktak a sok látogatóhoz és nem tapasztaltak üldözést sem, sokkal bizalmasabbak. Nagyon érdekes viselkedésük így közvetlen közelről figyelhető meg. Az utóbbi években észrevehetően nőtt hazai állománya. Gyakorisága, alkalmi kártételei miatt nem áll természetvédelmi oltalom alatt.

 

 

A mátyásmadár egyre gyakrabban

látható lakott területeken is

 

 

Seregély (Sturnus vulgaris)

 

A rigónál kisebb. Ha távolabbról nézzük, amint a fű között keresgél, akár fekete rigónak is vélhetnénk, de a seregély farka rövidebb és mindig szaladva jár, míg a fekete rigó többnyire ugrálva mozog. Ahol a kertben harkály vájta üreg van az öreg gyümölcsfa törzsében, számítani lehet a seregély megtelepedésére. Elfoglalja a magasban felfüggesztett D-odút is.

 

Ezt a fémesen csillogó tollú hím pattogó, kattogó, néha nyávogó, és különböző utánzásokkal tűzdelt éneke jelzi. Az odú közelében ül és néha a szárnyaival is csapkod éneklés közben. A seregélyt sokan nem szeretik, mert nyáron a cseresznyefákon, ősszel a szőlőben torkoskodik. De ha valaki megfigyeli, amikor fiókáit eteti, meggyőződhet feltétlen hasznosságáról. Egyik tücsköt és bogarat a másik után hordja a mezőkről, vagy a legelőkről, hajnaltól egészen az esti szürkületig. Nagyon sok sáskát is elpusztít. A gyűrűzések azt is bebizonyították, hogy a nálunk fészkelő állomány még a szőlőérés dandárja előtt dél felé repül és a szőlőhegyeken már az északi átvonulók károsítanak. Ilyenkor óriási csapatokba verődnek és éjszakára a nádasokba húzódnak, de például a fővárosi zárt udvarokat is rendszeresen felkeresik, ha ott egy nagyobb gesztenye, vagy más, sűrű lombú fa áll. Késő délutántól szabályos húzást lehet megfigyelni, az érkező csapatok alacsonyan suhannak a tetők felett és szinte beejtik magukat a már ismert udvarokba. Ott egészen estig hangicsálnak, énekelgetnek, ez a kórus a nádasokban, ahol akár több százezer madár is lehet együtt, messzire hallatszik. Nem áll védelem alatt.

 

 

Seregély – nyári tollruhájában

 

 

Házi veréb (Passer domesticus)

 

Egyike azoknak a madárfajoknak, amelyek – legalábbis hazánkban – kizárólag az ember közelében élnek. Falvakban, városokban, tanyákon és majorokban egyaránt gyakori. A vidéki verebek tollruhája nem szennyezett, ezért sokkal „szebbek”, mint a nagyvárosokban élők. A házi veréb élelmes, alkalmazkodó, ha kell óvatos, máskor a szemtelenségig bizalmas madár, jól illik rá a mondás: a jég hátán is megél. Tápláléka részben állati, részben növényi eredetű, ezek arányai az évszakok és a területi adottságok függvényében változhatnak.

 

Házi verebekkel a legkülönbözőbb helyeken találkozhatunk; gabonaraktárak, vasúti állomások közelében, piacok, csarnokok környékén. Együtt esznek az udvaron a baromfiakkal és a vályú szélén a mohón habzsoló disznók szája mellől kapkodják fel a kukoricadara szemeket. Ahol a városi ablakokban balkáni gerléket etetnek, nyomban megjelennek a verebek is. Éppen így látogatják és néha teljesen ellepik a téli etetőt is.

 

A két hazai verébfaj a szövőmadarakkal rokon madár és ez a házi veréb esetében fészkelésmódjában is megmutatkozik. Növényi szálakból, rongy- és papírdarabkákból készült, tollakkal bélelt fészküket a párok ugyan főként fali résekbe, eresz vagy tetőcserép alá, gerendák közé, gólyafészkek oldalába építik, de gyakran fákon, teljesen nyíltan is építkeznek. Ilyenkor rendszerint több pár van egymás közelében. Évente egyébként 2-3 alkalommal nevelnek fiókákat. Vizsgálatok szerint a fiókáiknak 36%-ban növényi, 64%-ban állati eredetű táplálékot hordtak. A nyár második felétől nagy csapatokba verődve a lakott területekhez közeli tarlókat járják, később az érő napraforgótáblákon látjuk őket. Állandó madarak, egész évben a költőhely környékén maradnak. A téli hónapokban gyakran a városi utcák széltől védett fáin éjszakáznak, ahol nemegyszer igen nagy számban gyűlnek össze. Nem áll védelem alatt.

 

 

Háziveréb pár

 

 

Mezei veréb (Passer montanus)

 

Gyakori és a házi verébhez hasonlóan állandó madarunk. Nem kerüli az emberi környezetet, rendszeresen fészkel az erdők szélein, a szőlőhegyeken, parkokban, öreg temetőkben, a kertekben, ahol a cinegék részére kihelyezett odúkat is elfoglalja. De költ a lakott helyektől távol, például folyóárterek öreg fáinak odúiban, fasorokban, nagyobb gyümölcsösökben, legelőerdőkben is.

 

Fészke hasonló a házi verébéhez, de azt mindig zárt helyen, odúban, fali résben, a kőbányák sziklaréseiben építi. Gyakran felbukkan mint „albérlő” a gyurgyalag- és partifecske-telepeken, de költ a gólyafészkek oldalában is. A Tisza menti védőgát ritkán mozgatott csősorompóit is sokszor használja fészkelőhelyül. A párok évente kétszer költenek, fiókáikat kizárólag rovarokkal, főleg csupasz hernyókkal táplálják. Ha a kiskertben lévő mesterséges odúban nem telepedtek meg a cinegék, fogadjuk szeretettel a mezei verebeket is. Néhány alkalomszerű megfigyelésnél is meggyőződhetünk jelentős rovarpusztításukról.

 

Télen gyakran csapatokba verődnek és a települések közelében a földeket járva kenderikékkel, zöldikékkel vagy citromsármányokkal is társulnak. Enyhe januári, vagy februári napokon kedves látvány a napsütötte sűrű bokrot ellepő, önfeledten csiripelő mezei veréb csapat.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Mezei veréb – a sapkáján soha nincs szürke szín

 

 

Erdei pinty (Fringilla coelebs)

 

Veréb nagyságú. Egyike a leggyakoribb madarainknak. Erdőkben, parkokban, ligetekben, de nagyobb kertekben is fészkel. Kedveli a fenyőkkel kevert állományokat. Vonuló, a hazaiak télire Dél-Európába vonulnak, helyettük észak, északkelet felől érkeznek hozzánk erdei pintyek. Márciusban kezdenek szólni, csattogó énekükkel a revíreket biztosítják.

 

Az erdei pinty a területtartó madarak legszebb példája. A hím a határok közelében lévő állandó őrhelyein naponta többször is megjelenik, énekel egy darabig, majd másutt folytatja, ezzel tartva távol a szomszédokat. A szünetekben táplálkozik, a parkok ösvényein sétálva keresgél apró magvak és rovarok után.

 

A párok évente kétszer költenek. A fészket a tojó építi igazán művészi módon. Vízszintes ágat választ, erre moha alapot hord, a csészét finom szőrszálakkal, pihetollakkal béleli, a külsejét zuzmókkal dekorálja. Ez utóbbi többnyire olyan jól sikerül, hogy a fészket szinte alig lehet meglátni, úgy belesimul környezetébe. fészekalja többnyire öt, halvány kékes-zöldes alapon borvörös foltos tojás, ezekből 13 nap alatt kelnek ki a fiókák. Szüleik rovarokkal és pókokkal etetik őket, a fiatalok nem egészen kéthetes korukban hagyják el a fészket. Az erdei pinty többnyire félénk, könnyen riadó madár, de ahol sok ember fordul meg, ott jóval bizalmasabban viselkedik. A nálunk telelő példányok alkalmilag az etetőre is járnak.

 

Védelem alatt áll, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

Erdei pinty hím

Erdei pinty tojó

 

 

Zöldike (Chloris chloris)

 

Veréb nagyságú. Gyakori madarunk, de sokan a házi verébbel tévesztik össze. Ligetekben, parkokban, kertekben az egész évben találkozhatunk zöldikékkel. A hímek énekét már kora tavasztól hallhatjuk. Néha a kanárira emlékeztetően trilláznak, nyújtott, sok „zs” betűt tartalmazó hangjukat a madarász „zsírozásnak” nevezi. Télen főleg gyommagvakat szedegetnek.

 

A párok évente két alkalommal költenek, fészküket előszeretettel építik fiatal fenyőfák, tuják sűrű ágai közé, ilyen helyeken gyakran többen is költenek egymás közelében. Ennek magyarázata a kedvező fészkelőhely mellett, hogy táplálkozóterületeik többnyire jóval távolabb vannak, így azt nem kell egymástól félteniük. Egyébként a zöldike meglehetősen féltékeny természetű, a téli etetőn kitátott csőrrel „ijesztik” egymást és a napraforgóhoz érkező más madarakat.

 

A zöldike szinte teljesen „vegetáriánus”, ami azt jelenti, hogy még fiókáit is főként növényi részekkel, apró magokkal, fiatal fenyőtűkkel eteti. Hordanak hernyókat és bogarakat is, de jóval kevesebbet, mint más rokon madarak.

 

Itt említjük meg, hogy az apró énekesmadarak viszonylag rövid ideig, többnyire legfeljebb három évig élnek. Csak itt-ott akad egy-egy 6–8 évet megért „matuzsálemi” korú példány.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Fenyegetően nyitja csőrét a zöldike

 

 

Meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes)

 

A verébnél valamivel nagyobb. Erős, vaskos csőre alapján nem nehéz felismerni. Gyakori madarunk, ligetes erdőkben, parkokban, nagyobb kertekben, arborétumokban mindenütt előfordul. A tél második felében, vagy tavasszal néha a hím furcsa, rövid, pattogó hangokból álló éneke hívja fel rá a figyelmet. Ahol az erdőben vadcseresznyefák vannak, a gyümölcs érésekor biztosan megjelenik. A gyümölcs húsát többnyire kiköpködi, és a magot roppantja meg erős csőrével.

 

A párok évente egy alkalommal költenek, fészküket néha magas fák koronájába, máskor galagonyabokorra, alacsonyan építik. A fészkelőhely környékén nagyon óvatosak, ha embert pillantanak meg, nem repülnek a fészekhez. A fiókáknak rovarokat, főleg hernyókat hordanak és a kirepülés után - a nyár második felében - gyakran többedmagukkal járnak. Különösen erdei dagonyák közelében, parkokban a nyitott csapok alatti tócsáknál figyelhetjük meg őket. Néha családok, a szülők és a már önálló fiatalok tartanak össze. Egymás után szállnak le, isznak, esetleg fürdenek, majd fémesen csengő „zic” hangot hallatva repülnek el. Az első tollruhájukat viselő pettyes fiatalokat könnyű felismerni. A hazai állomány jelentős része télire Dél-Európába, főleg Olaszországba vonul, helyettük északabbról érkeznek vendégek hozzánk. Rendszeresen látogatják a téli etetőt, egyik napraforgószemet a másik után morzsolják szét, a héjdarabkákat oldalt kiköpködik.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Meggyvágó

 

 

 

A magyar nép kedves madarai: a gólya és a fecske

 

Fehér gólya (Ciconia ciconia)

 

A gólya a magyar nép egyik kedves madara. Tompa Mihály így ír hozzá:

 

„Megenyhült a lég, vidul a határ

s te újra itt vagy jó gólyamadár”

 

Sajnos a gólyák száma egész Európában, különösen a nyugati országokban nagyon megfogyott. Hazánkban 1958-ban 8000, 1974-ben már csak 4000 pár gólya költött. 1979‑re az állomány 4760 párra növekedett, 1989-ben pedig kb. 5000 párt számláltak. A hazai gólyaszámlálás központja egyébként Szegeden van, és hosszú éveken át dr. Marián Miklós vezette.

 

Magyarország a jelenlegi állománnyal még mindig „európai gólyanagyhatalomnak” számít. A legnagyobb baj, hogy fogyatkoznak a hosszú lábú, piros csőrű madár fő táplálkozóhelyei, a nedves, tocsogós rétek, legelők, a faluszéli kis mocsarak, és megváltoztak a gólyák fészkelési lehetőségei is. Régen a párok a legelőkön álló öreg fákon, vagy a kis falusi házak széles kéményein építkeztek. Az évtizedeken át használt és minden évben tatarozott gólyafészek súlya akár a másfél mázsát is elérte. A nádtetős kis házak eltűnésével gólyáink nehéz helyzetbe kerültek. Pedig szegény gólya igazán igyekezett alkalmazkodni a modern körülményekhez: amikor leszorult a régi házak kényelmes nagy kéményeiről, fészket rakott az utcákon álló villanyoszlopok tetejére. Azt persze nem tudhatta, hogy a dróthuzalokra és azok közé épített hatalmas fészke különböző műszaki problémák okozója lesz és ezért megint görbe szemmel néznek rá azok az emberek, akik egyéb „bűnei” miatt már amúgy is orroltak rá. A kéményen épült fészekről ugyanis minden tavasszal ágak garmadája hullott az udvarra az építkező, tatarozó madárpár munkája nyomán, néha talán egy-egy béka vagy döglött pocok is legurult a tetőről és keltett oktalan riadalmat a ház lakói között. De az is előfordult, hogy a természetes táplálkozóhelyeitől megfosztott madár csirkét kapott föl a kertek alatt. Mit is tehetett volna, amikor három‑négy éhes fióka várta a fészekben? Ha azután mindehhez az oszlopon épült fészek okozta rövidzárlat is járult, sokan úgy érezték, betelt a pohár és halált kértek a szerencsétlen gólyapár fejére!

 

A természetvédelem először a fészkelés gondján kívánt segíteni. A Villamos Művek példás segítségőkészséggel állt a gólyavédelem ügye mellé. Fészektartó állványok százait helyeztek el a vezetéktartó oszlopokra és ennek is köszönhető, hogy az állomány újra emelkedett. Ma már a gólyák jelentős arányban ezeken nevelik fiókáikat.

 

Sokan még ma is azt hiszik, hogy a gólyák csak békákkal élnek, pedig az étlapjuk sokkal változatosabb. Sok gilisztát, apró rágcsálót, kígyókat, gyíkokat, apró halat és emellett rengeteg rovart is esznek. Nyár végén a nagy alföldi legelőkön gyülekező csapatok főképpen sáskákon élnek. Amikor elindulnak hosszú vándorútjukra Afrika felé, nem vágnak neki egyenesen a tengernek. A nyugat-európai gólyák Gibraltárnál jutnak át Afrikába, majd a nyugati partvidék mentén folytatják útjukat Közép- és Dél-Afrikáig. A közép-európai fészkelők, így a mi gólyáink is a Boszporusz és Szuez érintésével repülnek át a fekete földrészre. Ott a Nílus mentén vonulnak tovább és egészen Afrika legdélibb csücskéig is eljuthatnak.

 

Fokozottan védett faj. Természetvédelmi értéke: 100 000 Ft.

 

 

Fekete gólya (Ciconia nigra)

 

Nagyságra és alakra a fehér gólyához hasonló, csőre is, lábai is pirosak, de színezete, fehér alsótestét kivéve, zöldes árnyalatú fekete. A fiatalok csőre és lába még nem piros, fejük és nyakuk barnás. Középhegységi erdeink és folyóárterek fészkelője. Óvatos, félénk természetű madár. Erős gallyakból álló fészkét magas fák koronájában építi. Áprilisban érkezik, a tojó májusban három-öt fehér tojást rak. A kotlás és fiókanevelés körülményei a fehér gólyáéhoz hasonlóak. Táplálékát elsősorban a vizek környékén keresi, békákat, piócákat, halakat és vízirovarokat zsákmányol. Augusztusban csapatosan láthatjuk az alföldi nagy legelőkön, ilyenkor néha fehér rokonával társulva sáskázik. A hónap végén indulnak dél felé, de átvonulókkal szeptemberben is találkozhatunk.

 

Fokozottan védett! Természetvédelmi értéke: 500 000 Ft.

 

 

 

 

 

A múlt: az oldallyukas kémény…

…és a jelen: a fészektartó állvány

 

Fehér gólya

Fekete gólya

 

 

Füstifecske (Hirundo rustica)

 

A magyar nép egyik kedves madara ez a ház körül, az eresz szélén, vagy az öreg akác ágán kedvesen csicsergő, villás farkú madárka. Valaha a kis falusi istállók jellegzetes fészkelője volt, egy-egy alkalmas helyen néha laza telepben költött a gerendákra ragasztott sárfészekben. Az öreg madarak a törött, vagy a számukra nyitva tartott ablakon át jártak be a fiókákhoz. A gazda örült nekik és kis deszkalapot szegezett a fészkek alá, nehogy a fiókák ürüléke a tehenek, vagy lovak hátára, vagy ne adj’ Isten, a fejt tejbe hulljon. Ma kevesebb a kis falusi istálló, megfogyott a füstifecskék száma is, azonban március végétől minden évben újra találkozunk velük, a városokban is fészkelnek. Sárból és növénydarabokból tapasztott fészekcsészéjét csak lazán béleli tollakkal. A kis fészket - ha az nem esik le - több éven át használják a párok, de a tatarozást ekkor sem mulasztják el. Évente két alkalommal, átlagosan 4-5 fiókát nevelnek.

 

Ha fecskéket szeretnénk megtelepíteni, úgy próbálkozhatunk gipszből és zsákvászonból készült mesterséges fecskefészkek felerősítésével. Ha fecskéink nem találnak a bebetonozott környezetben építőanyagot, szívesen elfogadják ezt a felkínált lehetőséget. Sok esetben ugyan bőven akadna a fészeképítéshez szükséges sár, csak épp - mint ezekben az aszályos években is - a csapadék hiányzik, hogy jó sárnyerőhelyek alakuljanak ki. Ezen mi magunk is segíthetünk, ha egy nyílt helyen lévő, mély fekvésű agyagos részt a lehetséges költőhely közelében naponta rendszeresen megöntözünk, ideiglenes tócsát tartva fenn a fészekrakás idején. Próbálkozhatunk jól átnedvesített és átgyúrt agyag kirakásával is, ha a talaj kötöttsége nem lenne megfelelő a madaraknak a tapasztáshoz. Ebben az esetben egy nagyobb fotótálban rakjunk ki sarat a fecskéink által gyakran látogatott helyen. Nem kell nyugtalankodnunk, előbb-utóbb rátalálnak, ha nagy a szükség!

 

Afrikában telelnek, egyesek közülük a földrész déli csücskéig is eljutnak. Ez Magyarországtól légvonalban kereken tízezer kilométert jelent, de miután a fecskék csak repülő rovarokat fognak és egész nap vadásznak a levegőben, elképesztő számokat kapnánk, ha a tavasszal megtért madarak hóna alá szerelt, képzeletbeli apró kilométeróráról leolvasnánk az adatokat. Az őszi vonulást megelőző gyülekezés már augusztusban megkezdődik. A drótszálakon ülő füstifecskék között a fiatalokat fakóbb színű és rövidebb farokvillájuk árulja el. A nagy csapatok a nádasokban éjszakáznak, szeptemberben vonulnak, de még októberben is láthatunk dél felé nyilalló megkésett vándorokat.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

Fiókáit etető füstifecske

A kirepült füstifecskefiókák egy ideig még szüleik gondoskodására szorulnak

 

 

Molnárfecske (Delichon urbica)

 

A fecskék valaha sziklafalon fészkeltek, költőhelyeik ezért az erre alkalmas területekhez kötődtek. Egész életüket megváltoztatta, amikor „rájöttek arra”, hogy az épületek nagyszerűen helyettesíthetik a sziklafalakat. Azóta azokon a sík vidékeken, is rendszeresen költenek, ahol korábban legfeljebb csak átvonulók mutatkozhattak. A molnárfecske nagyon szereti a társaságot és helyenként nagy telepekben fészkel.

 

Általában kétszer költ, alkalmanként 4-5 fiókát nevel. Zárt és csak egy bejárónyílással ellátott sárfészkeit ereszek alá, erkélyek szögleteibe építi. Nem megy az épületek belsejébe, mint a füstifecske, amely, ha tartósan nyitva hagyjuk az ablakot, a szobába vagy a konyhába is belátogat, sőt fészkel is az emberek közvetlen közelében.

 

A molnárfecske-fészkek a nagyobb telepeken szorosan egymás mellett és alatt épülnek, de az érkező madarak soha nem tévesztik el a saját „ajtajukat”, amikor a legyeket és szúnyogokat hozzák fiókáiknak. A kisfecskék gyorsan nőnek, nagyon hamar kitöltik a fészek belsejét, ilyenkor a szülők a fészek közelében éjszakáznak. A füstifecske bármikor szívesen vadászik alacsonyan a rétek vagy a hullámzó vetések felett, fehér hasú rokona viszont már egyfajta biológiai barométer is lehetne. A molnárfecskék rendszeresen nagy magasságokban vadásznak és ha nyáron mégis alacsonyabbra kényszerülnek, az a légnyomásváltozással, illetve annak hatására lejjebb repülő rovarokkal magyarázható.

 

Afrikai telelőhelyeiket még ma sem ismerjük pontosan. Egyes szakemberek ezt annak tulajdonítják, hogy a molnárfecskék olyan nagy magasságban vadásznak a fekete földrész felett, hogy még távcsővel sem lehet észrevenni őket.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Molnárfecske

 

 

Sarlósfecske (Apus apus)

 

Magyar neve nem a legszerencsésebb, mert nincs rokonsági kapcsolatban a fecskékkel. A rendszertanban a lappantyúk és a jégmadarak között kapott helyet, de az Amerikában élő kolibrik is rokonai. Egyike legkésőbben érkező madarainknak, csak április végén, május elején tér haza Afrika déli tájairól és alig repítette ki fiókáit, amikor augusztusban már újra megindul a telelőterületei felé. A magasban keringő, vagy az épületek között egymást hangos sivítással kergető, feketének tűnő, hegyes szárnyú madarak igen feltűnőek.

 

Magyarországon szinte kizárólag a városi épületek zugaiban, fali résekben, hullámpala alatt költenek. Hajnaltól a levegőben vannak, a földre soha nem szállnak, gyenge lábaik járásra alkalmatlanok, csak kapaszkodni tudnak velük. A fészekbe szánt néhány tollpihét, fűszálat is a levegőben kapkodják össze. Csak repülő rovarokkal, hálószálon libegő pókokkal táplálkoznak.

 

Különös képességük, hogy a magasban keringve is képesek aludni, amire a radarernyőkön észlelt jelek alapján jöttek rá az ornitológusok. Ez elsősorban az egyéves madarakra jellemző a tavaszi érkezés után, de gyakran az öreg madarak is éjszakáznak így a költési időszak vége felé, sőt megfigyelték ezt a nemrég kirepült fiataloknál is. Ilyenkor kisebb‑nagyobb csapatokban repülve, teljesen némán keringenek odafent.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

Sarlósfecske ritkán látható pózban, a költőhelynek számító fali üreg alatt kapaszkodva

Gipsz műfészek füstifecske részére

 

 

 

A Szeged környéki folyók leggyakoribb madarai

 

Kárókatona (Phalacocorax carbo)

 

Nagy termetű (90 cm), fekete madár. Az év minden szakában felismerhető a feje oldalának és nyakának a fehér színéről (egyeseknek az egész feje is fehér). Költés idején egy fehér folt van a combján. A még nem ivarérett példány tollazata barnás, testalja fehér. Magyarországon a Kis-Balatonon és a Tisza hullámtéri erdeiben költ, de kóborló példányai országszerte felbukkannak. Februártól októberig tartózkodik nálunk, ritkán áttelel. Néha hosszan állnak kiterjesztett szárnyakkal a zátonyokon vagy bójákon. Magyarországon nem védett.

 

 

Bakcsó (Nycticorax nycticorax)

 

Tyúk nagyságú madár, teljes hossza kb. 61 cm, szárnyfesztávolsága 105-110 cm (a képen balról fiatal, jobbról idős példány látható). Szeme nagy, az öreg madarak írisze korallpiros. Napközben behúzott nyakkal gubbaszt a fák lombjai között, az embert közelre bevárja. Végül gyorsan és meredeken felrepül, közben hangos „kvak” hangját hallatja („vakvarjú”). A mocsaras, vízben gazdag ligeterdőket és a folyókat kísérő galériaerdőket kedvelő gémféle. Rendszerint mozdulatlanul áll a parton és vízre meredve várja a zsákmányt, de  néha lassan lépegetve is vadászik. Békákat, halakat, piócákat, rovarokat, vízi pockokat eszik, de kivételesen madárfiókákat is zsákmányol.

 

Fokozottan védett, természetvédelmi értéke: 100 000 Ft.

 

 

Szürke gém (Ardea cinerea)

 

Mintegy méter hosszú, kékesszürke gém, nyakán fekete mintázat fut végig. Tavasszal fekete kontytoll díszíti. Az öregek csőre sárga, lába sötétbarna. S-alakban behúzott nyakkal, hátranyújtott lábakkal repül. Hangja rekedt „kvak‑kvak” kiáltás, főleg röptében hallatja. A hazai állomány zöme ártéri erdők magas fáin költ, egyéb gémfajokkal közös telepeken. Elvétve nádasban is fészkel. A sekély vizek környékét kedveli (pl.: rizsföldek), mivel ilyen helyeken táplálkozik. Türelmesen, mozdulatlanul lesben áll, majd villámgyors csőrvágással zsákmányol. Tápláléka főként kisebb halakból, békákból, egérfélékből és vízirovarokból áll.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Kis kócsag (Egretta garzetta)

 

Kisebb, hófehér gémnek látszik, fekete lábakkal. Hossza mintegy 55 cm. Lekerekedő szárnyai azonban gyorsabban csapkodnak. Táplálkozás közben szökdelve futkos a sekély vízben, és fekete, hegyes csőrével hirtelen vág zsákmányára. Vegyes gémtelepeken költ a Tisza hullámtéri erdeiben és a Kis-Balaton nádasaiban. A költési idő után kószálnak a víz mentén.

 

Fokozottan védett, természetvédelmi értéke: 250 000 Ft.

 

 

Tőkés réce (Anas platyrhynchos)

 

Háziréce nagyságú, annak őse. Úszóréce faj. A nászruhás gácsér feje-nyaka zöld, begye gesztenyebarna, teste világosszürke (jobbról). A tojó (jobbról), a fiatalok és nyáron mindkét nem rozsdabarna alapon feketén cirmolt. Hangja a háziréce hangjára emlékeztet. Általánosan elterjedt faj, majdnem minden vizes-mocsaras területen megtelepszik. Vízinövényzetben, faodvakban, kazlak tetején, elhagyott madárfészkekben egyaránt megtaláljuk tojásait. Nyár végétől a nagyobb, nyílt vizeken gyülekezik. Elsősorban magevő, egyéb növényi részek és vízirovarok alárendeltebb szerepet játszanak táplálkozásában. Őszi vadászidényben táplálékának zömét mezőgazdasági területeken szerzi meg. Nem áll védelem alatt.

 

Vörös vércse (Falco tinnunculus)

 

Hazánkban gyakori, közepes termetű (35 cm) madár. Mindkét nembeli tollazata vörösesbarna Emellett a hím feje, farcsíkja és farka kékesszürke. Általában elég könnyű felismerni, mivel szárnyaival gyorsan csapkodva hosszú ideig lebeg egy helyben (szitál), miközben a földet kémleli, hol találhatna egeret vagy bogarat. Fészkelőhelyei a rétekkel, legelőkkel és más mezőgazdasági területekkel határos ligetek, erdős foltok és facsoportok. Városokban is költ. A hazai állomány zöme ősszel afrikai és dél-európai szállására vonul.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.

 

 

Szárcsa (Fulicata atra)

 

Jérce nagyságú, egyöntetűen szürkés-fekete madár. Homlokát fehér szarupajzs díszíti. Úszóhártyái karélyosak. Felrisztás esetén először hosszan fut a vízen, nehézkesen emelkedik a levegőbe, de lendületben már kiváló gyorsasággal repül. Röptében hosszú, hátranyúló lábai feltűnőek. Csapatkedvelő, kitűnően úszik és bukik. A legközönségesebb vízimadár, valamennyi halastavunkon fészkelő. Nyár végétől népes csapatokban gyülekezik a nagy vízfelületeken, télire a Földközi-tenger tájaira vonul, de a fagyos hónapokra itt rekedt példányokkal is gyakran találkozhatunk. Táplálékát vízi növények zöld részei, gyommagvak, csigák, vízi rovarok alkotják. Nem védett.

 

 

Billegető cankó (Actitis hypoleucos)

 

A pacsirtánál valamivel nagyobb, teljes hossza 20 cm. Hasoldala fehér, háta barnás-szürke, közelebbről látható, hogy minden évszakban máshogy mintázott. Járás közben farkát sűrűn billegteti. Felrepüléskor gyakran hallatja rövid „ti-szi-szi” hangját. Tud úszni és bukni, ha ragadozómadár kergeti, a levegőből egyenesen a vízbe vágódik. Ilyenkor méternyi mélyre merülhet, többméternyire elúszhat (a víz alatt a szárnyával evez) és 30 másodpercig is odalent maradhat. Homok- és kavicsszigeteken és sűrűn benőtt partszakaszokon költ, egy pár kb. 1 km-es folyószakaszt birtokol. A talajról felvett vagy a levegőben elkapott lágy testű rovarokkal, pókokkal és apró rákokkal táplálkozik.

 

Védett madarunk, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Dankasirály (Larus ridibundus)

 

 

Hossza 36 cm, szárnyfesztávolsága 1 m. Feje nyáron csokoládébarna (felső kép), csőre és lába piros. Télen a feje fehér, csak fültájékán van egy szürkés folt (alsó kép). Szárnyának elülső éle mindig fehér. Társas, lármás madár, városiasodása már a századfordulón megkezdődött. Legkedveltebb fészkelőhelyei a vízzel körülvett nád- vagy sáscsomók, zsombékok. Fiókái igazi fészekhagyók, nyomban tudnak táplálékot felvenni a földről, de egyhetes korukig általában a fészekben maradnak. Ezután maguk mennek a vízbe és elrejtőznek, ha veszély közeledik. Ha magas vízállás önti el a telepet, egynapos korában is futva vagy úszva menekül. Szükség esetén buknak is, de csak a fiatalok. Tápláléka főként állati eredetű: rovarok, férgek, apró halak, de megeszi a dögöt is. Fiókáit szinte kizárólag rovarokkal eteti. A közeledő ellenséget (varjú, sün) a telep sirályai együttesen támadják, a ragadozómadár elől azonban mind menekül.

 

Védett, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Ezüstsirály (Larus argentatus)

 

Teljes hossza 56-66 cm, szárnyfesztávolsága 150 cm. Háta és szárnyfedői a világos hamuszürkétől a sötét palaszürkéig változók. Röpte lassú, de kitartó, mozgása általában nagyon nyugodt. A felhajtó áramlatokat kihasználva gyakran vitorlázik. Nagyon társas természetű, átható és hangos „kauu…” kiáltásán kívül éles és panaszosnak tűnő hangokat is ad. Fiókáinak a második naptól nincs szükségük arra, hogy anyjuk melengesse őket. Mindenevő, keresgél a hullámok hordalékában, a szeméttelepeken, nyomban összegyűlnek, ha a hullámok dögöt vetnek ki a partra, a bukórécéktől elszedik a fenékről felhozott kagylókat. Rabolnak tojásokat és fiókákat is.

 

Védett, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Jégmadár (Alcedo atthis)

 

Alakja, színei és életmódja alapján összetéveszthetetlen, teljes hossza kb. 16 cm (a képen a hím látható; a tojónál a csőr alsó kávája feketéspiros). A trópusi madarak pompájával vetekedő jégmadarat többnyire akkor vesszük észre, amikor felrepül, és zsinóregyenesen, alacsonyan a víz felett száll tova. Mintegy 70 km/h sebességgel repül. Jellemző rá éles, rövid, ismételt füttyentése. Halakkal táplálkozik, melyeket lesben ülés után vagy a víz feletti szitálást követően fejjel előre a vízbe vágva fog el. Gyakran elhibázza a halat. Miután halat egész évben talál, már korán, áprilisban költeni kezdhet. A függőleges partfal előtt lebegve először földdarabkákat csípnek ki, később lábukkal is kaparják a földet. Jó karhosszúságú alagút végén van a költőüreg, melyet úgy képeznek ki, hogy a madár kiláthasson belőle. Az üreget – ha tehetik – a következő évben is felhasználják.

 

Védett! Természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.

 

 

Partifecske (Riparia riparia)

 

A legkisebb fecskefajunk (12 cm), hazánkban elsősorban a Duna és a Tisza mentén költ. Rövid farka sekélyen villás. Röpte lepkeszerűen csapongó. A meredek folyópartba, homokbánya, kavicsbánya falába, egymás mellett vájt, sok vízszintes alagút előtt méhek módjára keringenek a zsizsegő hangjukat sűrűn hallató partifecskék. Májusban és júliusban költenek, üregeik egy méter hosszúak is lehetnek. Az etető madarak eleinte a költőüregbe bújnak, később a már tollas fiókák annak bejáratánál várakoznak. Táplálékuk repülő rovarokból, legyekből, szúnyogokból áll, ezeket főként a vizek felett fogják össze. Augusztusban csapatokba verődnek, néha ezrével ülnek a villanyvezetékeken. A hónap végén indulnak útnak, de átvonulókkal egész szeptemberben találkozhatunk.

 

Védelem alatt áll, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Szarka (Pica p. pica)

 

Gerlenagyságú (45 cm), fekete-fehér mintás, fémesen csillogó tollazatú, hosszúfarkú madár. Tollazatának fekete részletei zöldes, kékes és bíboros fémfényben csillognak. „Csörgő” hangja közismert. Bár a legtöbbször két-három szarkát láthatunk együtt, néha nagyobb csapatokba is összeverődnek. Magyarországon gyakori fészkelő, a nyílt, fás területeket kedveli a legjobban, de jellegzetes, fedett rőzsefészkeit folyóárterek erdőszélein, mocsarak, lápok égereseiben, füzeseiben is megtalálhatjuk. Újabban városi parkokban is megtelepedik. Nem vonuló. Mint valamennyi varjúféle, mindenevő. Vadgazdasági kártétele a dolmányos varjúéhoz hasonló (amely ragadozó természete és erőteljes testalkata következtében nyúlfióka nagyságig minden állatra veszélyes, fészekrabló tevékenysége is közismert), csupán gyengébb testalkata miatt kevésbé ragadozó. Nem áll természetvédelmi oltalom alatt.

 

 

Vetési varjú (Corvus frugilegus)

 

Egyöntetűen fekete madár, tollazata a változó világításban kékesen színjátszó. (A nagy képen öreg, a kis képen fiatal példány látható.) Közepes-nagy termetű (45 cm). Károgó hangja a legismertebb madárhangok egyike. Hullámtéri erdőkben, akácosokban népes fészektelepeket alkot, a hegyvidéket kerüli. Fészkelőhelye közelében csak a költési időben tartózkodik, egyébként csapatosan kóborol. Mindenevő, de a belterjes nagyüzemi gazdálkodás a régebbről ismert táplálkozási képét – előnytelenül – megváltoztatta. A kemizálás miatt megfogyatkozott rágcsálók és rovartáplálék pótlására a szürkevarjúhoz hasonló fészekrabló, ragadozó életmódot is folytat.

 

Védelem alatt áll, természetvédelmi értéke: 10 000 Ft.

 

 

Az itt felsorolt madarakon kívül előfordul még vizeink környékén a balkáni gerle és a házi galamb is. Ezek ismertetésétől itt eltekintünk, mivel a balkáni gerle a korábbi madárismertető részben már előfordult, a házi galamb pedig közismert.

Forrás


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

Imádkoztál-e már valaha Magyarország érdekében?
 

kvesd_az_oldalt