fejlc

 

fejlcImdkozz

     

Témakörök - Önellátás

A favázas földfalazatok esetén először a fa vázszerkezetet készítették el. Ez a vázszerkezet többféle lehetett: a korai példákon ez elsősorban cölöpváz, esetleg sűrű cölöpváz, míg később nagy területeken a talpas-vázas szerkezet terjedt el. Ugyanakkor, a néprajzilag kutatható időben, a Kisalföld területén a fejlett uradalmi építészet hatására alkalmazták a merevített, földre állított oszlopos vázszerkezetet is.

A 19. század végén a vastag falszerkezetek mellett is megjelenik a vázszerkezet, mely a tetőzetet hordja és biztosítja a fal esőtől védett építését. A villával rakott sárfal készítéséhez nem túl sovány agyagos földre, valamint tetszőleges hosszú szálú szalmára van szükség. A fal készítéséhez a földet kb. 20 em-es rétegben elterítették, majd felső rétegét szalmával megszórták. Az átnedvesítést követően jól megtaposták (összekeverték), majd kapával átvágták, végül ismét taposással összekeverték, amíg az anyag egyenletes összetételűvé nem vált. Az így előkészített képlékeny anyagot 65-75 cm vastagságban rakták fel, kb. 1 méteres magasságig. Az így felrakott falszakaszt egyhetes száradás után éles ásóval 55-65 cm vastagságúra lehetett igazítani. A falazat fennmaradó részét általában két rétegben (ún. fogásban), az előzőekben ismertetett módon építik meg. Legelterjedtebb elnevezései: fecskefal, villás fecskerakásos fal, fecskerakásos fal.

A gömbölyeges fal a rakott sárfalegyik változata, talán a vályogtégla fal őse. A rakott sárfalhoz hasonló módon előkészített alapanyagból emberfej nagyságú gombócokat szakítottak ki villával, s a földre leszórt töreken vagy szalmán meghempergették. Kissé szikkadni hagyták, majd általában kézzel rakták fel a falat. A tömörítést fadarabokkal, lapocskákkal ütögetve végezték. A szakaszos építés, az esetlegesen megroggyant fal lefaragása hasonlóképpen történt, mint a rakott sárfal esetén. Ezt a faltípust tájanként más-más néven illetik. Az Alföld déli részén csömpölyegfa~ északi területein gongyola, göngyöleg, gömölye a neve. A Dunántúlon általánosságban mórfalnak, de Zalában gombócfalnak is hívták. De egyes helyeken ezt a változatot is fecskerakásnak, illetve fecskefalnak nevezik.

A zsaluzott sárfalrakási módot elsősorban a Dél-Dunántúlról ismerjük. Téglányi sárcsomókból gombócokat formáztak és deszkák közé helyezték, kettesével egymás mellé. A deszkák közé rakott sárfalat (gyúrt falat) lóval tipratott, pelyvával és törekkel kevert sárból emelték. A deszkazsaluzatot a vert falnál is alkalmazták. Ez a technika a sárfal és a vert fal találkozását, keveredését és vegyülését jelzi. Ahol a vert fallal együtt élt, régebbinek tartották annál, divatja azonban a 19. századdal elmúlt.

A vert falhoz hasonló többrétegű fal zsaluzatát jellemzően nem deszkából készítették, hanem karókkal erősített sövényből fonták. A föld bedöngölése után a sövényfonást nem távolították el. Ez a technika is készülhetett sárfalként, a két sor fonás közé rakott sárgombócokkal. A török elleni végvári harcok idején a palánkvárak építésével vált ismertté, mint a "magyar módra való" várépítés egyik eljárása, de minden valószínűség szerint már korábban is a várfalak építésére alkalmazták. A sövényfalak közé tömött vert fal a Kárpát-medencén kívül elterjedt Kelet-Európában is. A vert fal készítéséhez földnedves agyagos földet kellett felhasználni, melyben nem lehettek 25-30 mm-nél nagyobb kavics- vagy kődarabok, zsugorodása csekély. Kétféle zsaluzási módja terjedt el. A Duna mentén és attól keletre az építendő fal mindkét oldalán egy-másfél méteres távolságokban, páronként szemben egymással oszlopokat ástak a földbe, melyek végét lécekkel, gúzsokkal kötötték össze. A megdolgozott, homogenizált, összegyúrt földet a házhoz hordták, majd lapáttal a zsalu közé hányták. Hegyes karókkal megbökdösték, megszurkálták, hogy a falban minél kevesebb levegő maradjon, majd a döngölőfával, tömőfával keményre döngölték, néhol előzőleg megtaposták. A vert falak sarokmerevítését és falcsatlakozását vesszők felhasználásával erősítették meg. Egyes vidékeken a rétegek közé hosszirányban egy sor nádréteget is elhelyeztek. A Dél-Dunántúlon, valamint a Tiszántúl déli részén oszlopok helyett kalodának, járomnak nevezett szerszámot használtak a zsaluzat rögzítésére. A kaloda rendszerint fából, ritkábban fémből készült. Az elkészült falazaton a vízszintes léc, illetve laposvas helye jól látható maradt, melyet csak a tapasztás során igyekeztek eltüntetni.

A falnyílások kialakítása és a kiváltások felfekvéseinek megoldása a sőrés vert fal esetében lényegében azonos módon történt. A falnyílásokat mindkét esetben utólag is ki lehetett vágni, de szerkezetileg célszerű volt ezek helyének kirekesztése mintadeszkázat segítségével. A vert fal elnevezésében a zsaluzási módnak megfelelően két változat terjedt el. A Dunántúlon a tömött fal és a tömésfal, a Duna Tisza közén a verett fal, míg a Tiszától keletre a vert fal elnevezés az uralkodó.

A vályogtégla fal a 19. század végére a földépítkezés legelterjedtebb formájává válik. A vályogtégla az iparilag gyártott építőanyagok előfutára, fontos szerepet tölt be a házépítés gyakorlatának megváltozása terén. Az alapanyag egyre inkább áruvá válik. Az alapanyaga lényegében azonos a sárfaléval. A sár készítésének módja is megegyezett, azzal a különbséggel, hogy míg a sárfal anyagának készítésekor szalmát szórtak és tapostak a sárba, a vályog sáranyaga általában apró szalmával vagy nagytörekkel készült, amelyet sablonba tömtek. A vályogvető sablon 12,4 cm-es, deszkából fogazott csapolással összeállított, szegezéssel erősített, csak oldalt zárt forma. A két végén ritkábban fából készült fogó, gyakrabban madzagfül lógott ki az e célra fúrt lyukakon. A sablonban vetett téglákat sík felületen a napon szárították ki.

Vályogból általában jómódú emberek építkeztek, mert ez jóval költségesebb volt, mint a sár- vagy vert falú építkezés. Sok esetben már kőművesek építették a ház alapját, sőt a vályogfalazat sem házilagos kivitelezésben készült, hanem mesteremberek építették azt. A vályogfalazás technológiája azonos volt a nagyméretű téglafal készítésével, csupán a kiegyenlítő habarcs nem mészből és homokból, hanem sárból készült. A falazósár a mészhabarcstól eltérően nem ládában, hanem gödörben készült, törek ill. pelyva nélkül.

A vályogfalú épületeknél már megjelenik a válaszfal, ami nem teherhordó falszerkezet, mint a közfal, hanem csupán egy futó vályogsorból áll.

A föld- és sártechnikák esetében a házépítésnek fontos befejező munkálata volt a tapasztás. Célja nemcsak a falon lévő kisebb hézagok, egyenetlenségek eltüntetése, hanem a nedvességre igen érzékeny falak eső, fagy elleni védelme is.

 A tapasztás nagy gyakorlatot kívánó munka volt, gyakran ezzel foglalkozó specialisták végezték. A megdolgozott sárba igen finom töreket kevertek. Mindig a fal belső felületén kezdték, s csak ennek elkészültével fogtak a külső falak tapasztásához. Az első réteg durvább sárból készült, pelyvával, törekkel, sok helyütt lótrágyával keverték a sűrű masszát. A második és harmadik réteg esetében fokozatosan finomodó pelyvás sarat vagy finom híg agyagot hordtak fel, hogy a falfelület simább legyen. A tapasztó anyagot rendszerint kézzel vitték fel a falra, sima lécekkel simították el, s az egyes rétegek felvitele között száradási időt hagytak.

A különböző típusú falazatokat általában 2-3 rétegben kézzel tapasztották. A sárfalak, fonott falak esetében apró cserép-, kő- és tégladarabokat nyomkodtak a nyers falba, hogy a tapasztás jobban megkössön.

A falazat külső megjelenésére a múlt század közepéig általában a tapasztást követő finom mázolás volt a jellemző, melyet nagyon híg agyagos sárral értek el. A mázoláshoz igyekeztek sárgás, kékesfehér vagy fehéres földet használni. Ez a technika a múlt század közepén, az oltott mésszel történő meszelés megjelenése után kezdett visszaszorulni.

Hazánkban a második világháborút követő néhány évben még elég gyakori volt a földfalú házak építése, de ezek a korábbiaktól eltérően inkább már beton alapra épültek. Századunk második felében vált általánossá a szigetelőlemez alkalmazása. Az épület padlóvonala az udvar szintjéhez képest jelentősen magasabb lett. Az ablakok is nagyobbak lettek. A hatvanas évekig az ablak feletti áthidalást szinte kizárólag 15x15 cm keresztmetszetű akácgerendával oldották meg, még téglafalazatoknál is.

Valamennyi földfalú épület oromfalát korábban kóróból, nádból vagy vesszőfonásból készítették. Később lécből, husángokból, ritkábban vályogból készült a tetőlezárás, valamennyi sártapasztást kapott. A deszkából készült oromlezárás elsősorban az Alföld déli részére jellemző. Századunk első felében vált általánossá a vályogból vagy téglából készült oromfal.

Az építés iparosítása, valamint gazdasági-társadalmi struktúrájának megváltozása számos más európai országhoz hasonlóan megszakította e hagyományos "környezettudatos" építési módszerek apáról fiúra történő átadását. A tégla és más gyári termékek előtérbe kerülésével, az építtető és az építő különválásával kialakuló gyakorlat nem kedvezett a gyakran a múltat és a szegénységet is jelképező földépítészetnek. Napjainkban azonban a világszerte egyre magasabbá váló energiaárak, a globális környezetszennyezés hatására, valamint a környezetvédők tudatos fellépése nyomán hazánkban az építtetők és az építészek körében is újra felmerült az igény a régi, jól bevált, a környezetet kevéssé terhelő építésmódok iránt.

A földépítészet hagyományos technológiáinak a korszerű építés elveivel együtt történő alkalmazására egyre több példát lelhetünk hazánk mai építészetében. Fontosnak tartjuk, hogy befejezésül áttekintsük a földfalas építkezés fontosabb előnyeit és hátrányait.

Előnyök

A föld természetes, környezetbarát, újra felhasználható helyi építőanyag. Sok esetben az építési telken helyben kitermelhető és felhasználható, megtakarítva ezzel a szállítás és tárolás költségeit és az ezzel kapcsolatos környezeti ártalmakat. Alapvető szervetlen alapanyagai és növényi segédanyagai az építési helyszín adottságainak megfelelően választhatóak meg. Más természetes építőanyagokkal jól kombinálható.

Az elemgyártás, illetve a különféle falépítési módszerek hagyományos módon, akár kézi erővel is elvégezhetőek, de nagyobb termelékenységi igény esetén az anyag előkészítése és bedolgozása alacsony energiafelhasználású gépesítéssel is megoldható. A hagyományos technológiák kevés szakmunkát igényelnek, ezért házilagos kivitelezésre kiválóan alkalmasak.

A szakszerűen tervezett és kivitelezett épületek megfelelő állagvédelem és fenntartás mellett tartósak, hosszú élettartamúak. A földfal kellemes komfortérzetet biztosít, növényi rostos anyagokkal, illetve hőszigetelő ásványi adalékokkal keverve jó hőszigetelő, a belső párát átereszti, az időszakos tárolással a belső páratartalmat kedvezően kiegyensúlyozni is képes, jól szellőzik. Jó hangszigetelő. Nem éghető anyagú.

Hátrányok

A hagyományos föld és vályog falazóelemek viszonylag nagy súlya behatárolja a gyártott termékek méreteit, illetve a még gazdaságos szállítási távolságot. A téglafalénál kisebb, az előállítás körülményeitől függő szilárdsági jellemzőkkel rendelkezik a hagyományos technológiák alkalmazása esetén. A teherhordó, illetve térelhatároló falak viszonylag vastagok. Vízszívó; falszerkezetei nedvesség hatására jelentős mértékben veszítenek szilárdságukból. Ezért földfalat az ár- és belvízveszélyes területeken építeni nem szabad, sőt más földrajzi környezetben is csak megfelelő vízhatlan szigeteléssel érdemes alkalmazni. Nem fagyálló, így építését megfelelően szilárd, fagyálló lábazatról kell indítani. Száradási zsugorodása viszonylag nagy (de különféle módszerekkel mérsékelhető), így könnyen megrepedezik, a vakolatot nem jól tartja. A hagyományos technológiák alkalmazása jelentős helyszíni munkaerő-ráfordítást igényel, valamint a szerkezetépítés több változata kedvező időjáráshoz kötött.

Vert falnak alapot nem nagyon ástak, az elegyengetett földre épült, vagy legfeljebb egy-két ásónyomnyi kiásott és visszadöngölt alapra. A fal két oldalára erős, egyenes oszloppárokat ástak le, s ezek közé helyezték el a palincsdeszkákat, vagy sablondeszkákat. A két párhuzamos deszka távolsága általában 50 cm volt, ez lett a fal vastagsága. Az oszlopok tetejét felül kötelekkel összekötötték, a deszkák közé pedig merevitőfákat raktak, hogy amíg nincs közöttük föld, ne bukjanak össze. Föld-nedves, sárga agyag volt a legmegfelelőbb a falveréshez. A deszkák közé lapátolt földet először egy ember, megélezett karóval nyomkodta le a széleken. Utána nyol-can-tízen, vagy amennyien összejöttek a rokonok, ismerősök közül segíteni, egymás mögött haladva, furkókkal tömörítették a földet. A falverők többnyire a lányok és asszonyok közül kerültek ki, földlapátolásra, a deszkák állítására a férfiak vállalkoztak. Munkájukat hozzáértő ember irányította, aki ugyan nem volt tanult kőmá-ves s iparengedéllyel sem rendelkezett, de tapasztalata és nagy gyakorlata alkalmassá tette e feladat elvégzésére. A deszkamagasság elérése után megengedték a köteleket és feljebb nyomva a deszkákat, tovább folytatták a munkát. A már elkészült részre az újabb terítés előtt nádat szórtak, hogy a két réteg jobban összetapadjon. Általában nem volt annyi faanyag, hogy egy házat körben be tudtak volna deszkázni, a fal végét ezért mindig ferdére hagyták, így a következő rósz jól kapcsolódott az előzőhöz. A közfalakat a főfalak elkészülte után csinálták meg, a megfelelő kötést a falból kilógó nádrétegekkel biztosítva.

Az ajtók, ablakok helyén erős deszkákat raktak a falba háromszög alakban s úgy folytatták tovább a falverést. Gyakran azonban csak utólag vágták ki fejszével a nyílásokat, mindig először a szemöldökfának, az áthidalónak a helyét faragva.

A verett fal mellett az 1900-as évektől kezdve egyre nagyobb mértékben alkalmazták a vályogot is falazó anyagként, bár igazán nagyarányúvá használata csak az 1930-as évektől vált. Vályoghoz is sárga agyag volt a legmegfelelőbb. Ezt kocsival összehordtak, közben jól megszórták szalmával, s kicsit locsolták is. Ezután két lóval járatták meg az ágyást. Hajtójuk vagy az egyik lovon ült, vagy pedig kötélről irányította az állatokat. Mikor jól összekeveredett az^ agyag és a szalma, az ágyás melletti, simára igazított területen, melyet pelyvával is megszórtak, formába nyomkodták a sarat. A vályogvető forma fenyőfából készült, téglatest alakúra. A századforduló környékén 36x18 cm méretű vályogokat csináltak. Pár napi szikkadás után megforgatták őket, igy is száradt néhány napig, majd tízesével kupacokba rakták. Nagyobb kúpokba csak akkor pakolták össze, ha nagyon szűkös volt a hely.

Az 1930-as évek környékén már egyre inkább más módszerrel készült a vályog. A vályogvető gödörben beáztatták a levert földet /2-3 napig/, majd törekkel összekeverték. Lábbal taposták meg és kapával is átvágták kétszer-háromszor. Ezután taligával hordták ki a sarat az elsimított területre. Erre az időre megváltozott a vályog mérete is, 12x25 cm-esek készültek.

Vályogvetóssel nemcsak cigányok foglalkoztak, de az építkezni szándékozó ember saját maga, családja segítségével is elkészítette a szükséges mennyiséget. Csé-pán a legjobb vályogvető hely a Pertőn volt, melynek használatáért valami csekély bórt kellett fizetni a közbirtokosságnak. A vályogfalat mindig sárba rakták úgy, hogy az egymásra kerülő sorok kössék egymást. Ezt a nagyobb tapasztalatot s tudást igénylő munkát már kőművesre bízták.

A vályogópítkezés nagyobb arányú elterjedése idején, az 1930-as években jelentek meg az első utcafrontos házak is. Ez az anyag ugyanis lehetővé tette a bonyolultabb alaprajzi elrendezésű házak építését. Az utcafrontos házak az esetek többségében L-alakúak, két szobájuk az utcára nézett, az udvari szárnyban pedig a konyha, kamra és egyéb helyiségek kaptak helyet. A kamra alá több esetben téglából pincét is építettek.

A vályogfalú házak a leggyakrabban már téglaalapozással épültek. Az égetett téglát a helybeli téglagyárból szerezték be, de az 1930-40-es évekig alapozáson kívül másra nem nagyon alkalmazták. Gyakran még az alap nélkül épült vert falú házakat is alábéröltették téglával. A fal mintegy 80-100 cm-es magasságig téglabetétet kapott, ami együttjárt a kátránypapírral történő szigeteléssel is.

A tégla nagyobb jelentőséghez az 1940-50-es években jutott, a sátortetős, betonalapozással épülő családi házaknál. Nem szorította ki azonban teljesen a vályogot, hiszen még az elmúlt években is készültek ilyenek, tégla- vagy beton alapra, vályogfalazattal. Az ilyeneknél gyakori az a megoldás is, amikor két sor tégla egy sor vályoggal váltakozik, olcsóbbá téve így az építőanyag beszerzését.

A verett fal kiszáradása után rakták föl a tetőt. Először a nagygerenda. a mestergerenda került a helyére, a ház hossztengelyének vonalára. Ezt a századforduló környékén még belesüllyesztették a falba úgy, hogy a rá keresztben felfektetett kisgerendák végei a falakon nyugodtak." Ha nem tudtak az egész házat végigérő nagygerendát szerezni, akkor két darabból állították össze, arra törekedve, hogy az illesztés valamelyik közfalra essen. A századforduló idején épült házak tetőszerkezete még szelemenesre készült, ezért a födémgerendázat után a kecskelábakat, azaz az ollóágasokat állították föl. A ház két végére és általában a közepére került egy-egy kecskeláb, amelyek a szelement tartották. A középső kecskeláb helyett több esetben félágas alkalmazását figyelhettük meg. A kecskelábakat a kisgerendákhoz szélfo- • gó lécekkel kötötték ki, míg a horogfák fel nem kerültek. /2. ábra/

Azokat a házakat, amelyeknél 4-5 sor vályoggal a kisgerendák fölé falaztak, magtárosoknak nevezték. Ezeknél a tetőszerkezet is másként készült. A vályogfalra körben gerendákat fektettek, ez volt a majorpang. Ebbe csapolták azután bele a kecskelábakat. Az ilyen magtáros házak arról tanúskodtak, hogy ott módosabb gazda lakik.

A mennyezethez és a tetőhöz szükséges faanyagot leggyakrabban az 1940-es évekig tartó tiszai faúsztatás biztosította. Ebből a jó minőségű fából mindenki legalább a nagygerendának és a szelemennek valót igyekezett megszerezni, míg a horogfákaak és egyéb szükséges elemeknek az akác- és nyárfa is megfelelt.

A héjazat anyaga általánosan a nád volt, bár néhányan emlékeztek zsindelytetős házakra is. Ezek azonban a századforduló környékére már teljesen eltűntek: vagy rá-nádaztak a zsindelyre, vagy pedig cseréppel váltották föl.

Ebből az időből a kezdetlegesebb gaztetőre is csak mint átmeneti jellegű megoldásra emlékeztek. Káré András sógora csinált például ilyet az 1920-as években, mert ifjú házas lévén, újonnan épített kis házára nem futotta tartósabb anyagra. A Réten vágtak erősen füves, silány nádat kaszával, s ugyanúgy marokba szedték, mint a búzát. Ez a gaz került azután a háztetőre, de így is kibirt néhány évet.

Jó, tetőre való nádat a Pertőn lehetett vágni, ami a múlt század vége óta a közbirtokosság tagjai között oszlott meg. Akinek nem volt nádlása, részesben vághatott, felében vagy harmadában. Rövid nyelű kaszaheggyel dolgoztak, s ha igyekezett az ember, egy nap alatt 50-60 kévével is le tudott vágni. A levágott nádat nem drótba, hanem gyékénybe, vesszőbe vagy vékonyszálú nádba kötötték be. Használták a tolókaszát is, de csak akkor lehetett vele dolgozni, ha magas volt a jég, ha nem volt ki a nád kotuja.

Az építkezőnek a nádazó mester mindig megmondta, hogy hány kévére lesz majd szüksége. JSgy ölre hat kévét számítottak, s ezt megszorozták annyival, amennyi sort fel kellett rakni a tetőre, de úgy, hogy az első sorba dupla kévét vettek. A tetőhöz a szép, vékony nád, a sugárnád volt a legjobb.

A nádtetők felrakását nádazó specialisták végezték. Nem iparosok voltak ők, hiszen a napszámos emberek vagy a törpebirtokosok közül kerültek ki, hanem különleges tudással rendelkezők a gyakorlati élet egyik területén, akik ismereteiket egyéni jövedelmük kiegészítésére használták fel.

Új nádtető készítésekor először 70-80 cm-ként belécezték a horogfákat, majd a tető két végén a lécekhez sertevasak segítségével felerősítették a sertedeszkákatt vagy vihardeszkákat. Ezután az előző este beáztatott náddal beszegték a tető gerincét, hogy a kivik farka majd ne lógjon be a padlásra. Drugafákból, hosszú, egyenes fákból állást csináltak a tető aljához, s ezekre állítva 5-6 méteres, széles deszkát kötöttek a horogfák végeihez. Erre az állványra állt fel a nádazó, és a feladogatott, szétbontott kévék végét a deszkához igazította. A felterített nádat egyenes fával lecsatolták, azaz a két csatlólánc segítségével a horogfákhoz kötötték. A fa és a lánc közé 80-100 cm hosszú karót dugtak, amelynek másik végén kötél volt. Ennek a fának, a csatiófának segítségével még erősebben leszorították a nádat, s utána kezdték el levarrni. Ehhez a munkához a századforduló idején még használták a gyékénykötelet. Az ősszel levágott, megérett gyékényt télen fonták meg 5-4 szálból, 4-5 méteres darabokra. Többen pénzeltek belőle, eladogatva az építkezni akaróknak a a megfont köteleket. /3. ábra/

Ebben az időben váltotta fel a keményfából készült nádvarró tűt a vasból, fa-fogóval készült tű. Ehhez már drótot használtak. Általában 15-20 cm-es öltésekkel dolgoztak, alul mindig áthurkolva a gyékényt vagy drótot a lécen. Az első terítés elkészülte után a deszkát a már levarrt nád felső harmadára kötötték, és újra nádat terítettek rá úgy, hogy az előző varrását eltakarja. Ezt ismét lecsatolták, előbb gyengén, hogy a nádverővel el tudják egyengetni, majd erősebben, ekkor már le is varrták. Az utolsó terítés végeit áttörték a gerincen, amire a felső szeges megkezdése előtt 8-10 cm vastag tukarcsot, nádhurkát erősítettek. Ez biztosította a szeges egyenességet. A szeges alsó harmadánál lécekkel kötötték le.

A nádtetőt 5-6 évenként érdemes volt javíttatni, mert így nagymértékben megnőtt élettartama. Javításkor hosszú létráról dolgoztak, vagy ha ilyen nem akadt, két rövidebbet kötöttek össze. Legelőször újra leszegték a gerincet, s innen kezdve lefelé haladtak. 50-60 cm hosszúra elvágott nádat használtak, melyet tekercsekbe kötözve adtak föl a tetőre. A nádazó ezt két nádba vert karón, a nádtartókon bontotta ki, s onnan szedte el szükség szerint. Egy lapos, keményfából készült eszközzel, a lapockával megemelték a régi, megromlott nádat, s markonként aládugdosták az újat. Ezt a bedugdosott nádat mindig újra és újra felverték. Egyszerre csak egy létraaljat csináltak meg, a gerinctől az ereszig haladva, s utána fordították odébb a létrát. /4. ábra/

Az uralkodó tetőforma a nyeregtető volt, s csak egy esetben bukkantunk cseréppel fedett, lekontyolt nyeregtetőre. A sátortetők a kocka alakú családi házakkal jelentek meg.

Az építkezés utolsó nagyobb munkája a saralás, a mennyezet elkészítése volt. Az 1930-as évekig általánosan nádból csinálták, 20-^25 cm vastag rétegben terítve azt a kisgerendákra. Erre került a törekkel alaposan összekevert sár, amit kapával vágtak meg. Miután kicsöpögött, alul-felül betapasztották. Az 1930-as évektől a nádat egyre inkább a sárlécekből készült mennyezet váltotta föl.

A ház padozata polyvával beszórt, erősen ledöngölt föld volt, amit aztán sárga agyaggal mázoltak föl. A mázolást az állandóan használt helyiségekben hetenként meg kellett újítani. Mázolás után sárga homokkal szórták fel a földet, majd fellocsolták úgy, hogy a víznyomok koncentrikus köröket vagy egymásba kapcsolódó nyolcasokat rajzoljanak a homokba.

A vert falú ház falait általában az építtető szokta betapasztani családja segítségével. Ha egyenetlen volt a fal, először ásóval, baltával megfaragták, majd törekes sárral benagyolták. A második sor, a simítás már finomabb sárral történt, melynek megszikkadása után 2-$ rétegben fehérre meszelték a falakat.

A hagyományosan épült csépai lakóház egymást követő három helyiségből állt é;.j szoba-konyha-kamra beosztású volt. /5« ábra / A házba a konyhába nyíló ajtón keresztül lehetett bejutni. Altalános volt, hogy fél ajtóval is ellátták a bejáratot, amely nyáron megakadályozta a baromfi bejutását a lakásba. A félajtó neve: Csépán ritk* ajtó, azaz ritka ajtó vagy rostély. /6. ábra/

A konyha tulajdonképpen újabb elnevezése a ház középső helyiségének. Az 1940-50-es években jött szokásba, amikor mind nagyobb számban megszüntették a szabadkéményeket. Velük együtt eltűnt a kettős tagolódás is, a kémény alja és a pitvar egy-benyitásával kialakult a mai értelemben vett konyha.

A szabadkémények két változatával találkoztunk a községben. Az a típus, amely a konyha egész hátsó felét elfoglalta, már csak az emlékezet alapján volt rekonstruálható. Ez a falakra és a középen húzódó mestergerendára támaszkodott, majd a padlástérben csonka gúla-szerűen összeszűkülve hasáb alakban törte át a tetőt. Anyaga lehetett vastagon betapasztott nád- vagy sövényfonat, de többször deszkából is készült. A századforduló idején hatósági előírásokra egyre inkább a vályog és a tégla váltotta fel.

A szabadkémények másik típusa, a félszabadkémény vagy ellenzős kémény néhány példánya még ma is megfigyelhető volt. fízek tulajdonképpen átmenetet jelentenek a spalétaajtóval teljesen zárttá tett kaminkémények felé. Ennél a megoldásnál a szabadkémény csak egy kisgerenda-pár közén állt, azon az oldalon, amelyikre kemenceszáj nyílott. A konyhába lépő elől az elébe húzott fal takarta el, gyakran egészen befalazták s csak egy kisméretű ajtót hagytak rajta. /7. ábra/

A kemence szája előtt mindig 60-70 cm széles, 70-90 cm magas, vályogból épített ós betapasztott padka húzódott. Erről fűtötték szalmával, rőzsével és náddal a kemencét, az egyik vagy mindkét végén álló katlanon pedig vizet melegítettek, esetenként főztek is.

A kémény alatt, a hátsó fal közepén az emlékezet szerint gyakori volt a szintén vályogból épült középpadka. Ennek neve Csépán asztalpadka vagy konyhapadka. Alja kicsit összeszűkült, oldalait fehérre meszelték, a tetejére pedig deszkalapoKat tettek. Edényeket tartottak rajta, főzés közben használták. Hagyományőrzőbo hazakban a helyén még ma is kecskelábú asztal vagy kaszni áll, bár a konyhát már átalakították kaminkéményesre. Ujabb adalék ez a középpadka alföldi elterjedtségéhez, amely talán nagyobb arányú volt, mint eddigi ismereteink alapján gondoltuk.

A pitvarból balra nyílott a szoba, a ház. Ennek meghatározó része az ajtó melleti sarokban álló kemence volt. Általános a kör alaprajza, úgynevezett búbos kemence volt, de emlegették a szögletes sifonkemencét is. /10. ábra/

A kemence építését mindig is specialistára bízták, mert nagy gyakorlat kellett hozzá. A búbosnak először az alját készítették el. Ennek oldalait vályoggal rakták föl, majd földdel vagy szemcsés tiszai homokkal töltötték meg. A kemence alját téglával rakták ki, ez jobban tartotta a meleget. A vázat, a rámát 5-8 cm-re állogatott karókból vagy napraforgószárból erősítették össze. Ezek tetejét egy abroncs tartotta. Nagyon finom, a Csípsárból hozott sárga agyagból kellett hozzá sarat gyúrni. Csak egy kis töreket vagy polyvát kevertek hozzá, majd az asszonyok gyúrták meg, szinte úgy dagasztották, mint a kenyeret. A sarat 8-10 cm vastag, 40-50 cm hosszú hurka formájú darabokra nyújtották el, göngyölítették. Ezeket a göngyöleg sarakat rakták rá a rámára, mindig spirálisan haladva fölfelé. Ügyelni kellett arra, hogy az egyes darabokat erősen összenyomkodják és a sorokat is egymáshoz veregessék. A kemencerakás egy nap alatt elvégzendő munka volt, mert különben szétnyílt volna az oldala égetéskor. Lassú tűzön kezdték kiégetni, közben a külsejét simogatták, veregették, hogy még jobban összeálljon. Égetéskor a kemence kiizzadta a vizet, ezt a nedves réteget simították újra és újra el, így sima a külseje. nHuggyozik a sári - húzzad fölfeléi" -mondták ilyenkor.

Igen figyelemre méltó ez a búbosnak nevezett, kör alaprajzú, csonka kúp alakú, göngyöleg sárból készült kemence. A megformált sárnak a kemence vázra spirális technikával történő felrakását elsőként Dám László írta le. ^ Azóta megtalálták a Duna-Tisza köze legtöbb településén, ismerték a Bácskában és Mezőkövesden egyaránt, s készítését szinte valamennyi tiszazugi településen is el tudták mondani. Figyelembe véve az egyre szaporodó adatokat, valószínűnek tűnik, hogy ez az igen archaikus technika korábban szinte az egész Alföldön használatos volt.

A századfordulót követő évtizedekben egyre ritkább lett a sárkemence, s mind gyakrabban rakták fel cserépből. A vályog alapra ennek is rámát csináltak lécből. A sárrótegek cserépdarabokból álló rétegekkel váltogatták egymást az oldalában. A tetejére, a léceket összetartó abroncsra vasakat tettek, és ezt is betapasztott cseréppel fedték le. A tetején lévő sárréteget a prémhúzóval mintázták meg. A kiégetés után még egyszer lángpévás sárral betapasztották, majd fehérre meszelték. Az ilyen típusú kemencéket gyakran már az alap és a padka elhagyásával építették meg. /9. ábra/

A kemencén télen ruhát szárítottak, vállán tartották a sót, paprikát, hogy ne nyirkosodjon meg, rongypokrócokkal leterített padkájára ültek az átlátogató szomszédok. A kuckó, a fal és a kemence teste közötti rész télen a gyerekek játszóhelye volt, de sokszor a tejet is itt altatták meg. Gyakori megoldás volt, hogy az ajtó melletti padkára vályogból berakott sporhetet, tűzhelyet építettek. Ez telente a főzés melegével be is fűtötte a szobát. /8. ábra/

A kemence kémény alá nyíló száját a félkör alakú tévővel zárták le. Vesszővázra tapasztott sárból készült. Vagy a ház falára ragasztották fel, vagy az udvaron, alakjának megfelelő, 3-4 cm mély gödröt vájtak, s abban készítették el.

A pitvarból jobbra nyílott a kamra ajtaja. Itt tartották az élelmet, a használatból már kikerült dolgokat és sokszor a szőlőbeli kunyhóból hazahozott bort is a sarokban ásott, deszkafedeles kis veremben. ■*

A lakóház udvari homlokzatát a pitvar ajtaján túl még egy ajtó tagolja, a padlásföljáróé. Sem újabb helyiség ez, csupán az alulról vastagon betapasztott létra kapott benne helyet. Ez a ferde rész leggyakrabban a konyha sarkán keresztül vezetett a padlásra, de lehetett a kamrában is. /II. ábra/ A külső padlásfeljáró, a házfalnak támasztott létra egészen ritka, mert az újabb házaknál is a kamrában oldották meg a padlásra való közlekedést.

A házak utcai homlokzatának oromfala leggyakrabban korcok közé fogott, betapasztott nádból vagy vesszőből készült. /14-. ábra/ Ugyanúgy fehérre meszelték, mint körben a falakat, csak a lábazatot, a fal tövét húzták el 50-60 cm magasságban venyige feketével, hogy ne piszkolódjon el olyan gyorsan.
A deszka oromfalak nem túl gyakoriak, s azok többsége is egyszerű, állóhézagos megoldású. Közülük gazdag díszítettségével, napsugaras-kazettás szerkezetével a Kossuth utca 54. szám alatti házon látható tűnik ki. /15. ábra/ A tetőcsúcsot ezen is, hasonlóan igen sok másikhoz, kovácsoltvas kereszt díszíti.
Igen ritka az olyan utcai homlokzat, amelynél az oromfal alsó szélén ne találnánk vízvetőt. S ez vagy egy sor cserépből, zsindelyből, téglából készül, vagy pedig egyszerűen csak egy szál deszkából.

Az utcai homlokzatok további tagolását jelenti a szoba két ablaka. Egy-két esetben megfigyelhettünk aszimmetrikus elhelyezésű, egy ablakos homlokzatot is, mint pl. a Zrínyi utca 5« számú házon. Ez a mestergerendába vésett évszám tanúsága szerint 1339-ben épült, tehát valószínűsíthető, hogy a múlt század első felének házai még csak egy ablakkal néztek az utcára, másik ablakuk az udvarra szolgált. Az ablakok ilyen elrendezése minden bizonnyal a szobabelső sarkos elrendezésével járt együtt. Ez a rend már seholsem maradt meg, felváltotta a bútorok soros elrendezése, vagy a polgári mintákat követő, hagyománytalan szobabeosztás. /12-lj. ábra/

A tornác, a gádor rendkívül ritka volt a hagyományos csépai lakóházakon. A csur-gás vagy ereszét. a tető kinyúlása védte a házat az időjárástól. Az égre nyílt a ház - mondták. Cseréppel fedett eresztoldások - melyet néhányan ámbitusnak neveztek - csak az 1930-as évektől készültek, de igazán általánossá nem váltak, alkalmazásuk ritka maradt.

A tető síkja alatt lévő, kőoszlopokra emelt tornác is csak egy-egy esetben fordult elő. Alkalmazásukra mindig az utcafrontos házak udvari homlokzatán került sor. Jellegtelen, egyszerű, hasáb alakú oszlopai voltak.

Az udvaron nem álltak nagy számban gazdasági melléképületek. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a szemesterményeket elsősorban a padláson tárolták, ami re a magtárpadlások neve is utal. A padlás nagy megterhelésével fügött össze az a szerkezeti megoldás, melyre már csak egy, az építkezésben járatos idős ember, Korponai István emlékezett. E szerint a szoba és a konyha közötti közfalba oszlopot vágtak be a nagy gerenda biztonságosabb alátámasztására. Előfordult az is, hogy ősszel, a betakarítás után a szoba közepén oszloppal támasztották alá a mestergerendát, mert másként könnyen megroppant volna. A palóc vidékeken boldoganyának nevezett, véglegesen beépített középoszlopnak már semmilyen nyomát nem találtuk meg a községben. A mestergerenda időszakos alátámasztására statikai okok miatt volt szükség. Mivel a boldoganyának is volt ilyen funkciója, talán feltételezhető, hogy Csépán is volt az építkezésnek olyan periódusa, amikor állandó jellegű középoszlopot alkalmaztak, de a teherbíróbb falak és más szerkezeti változásom szükségtelenné tették.

A halvány emléknyomokon és következtetéseken túl egy másik tiszazugi településről, Nagyrévről származó analógia is igazolni látszik a középoszlop egykori meglétet. A lakóház építésénél "...a belső részek, mestergerendára a ház közepén, alatta ágassal, a mestergerendára téve fiókgerendákkal..." készült a mennyezet. ' Természetesen ez sem perdöntő adat, de az eddigiek alapján nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy szerkezeti elemként Csépán is megvolt a középoszlop, ugyanúgy, mint az Alföld nagyobb területén. Elgondolkodtató ugyanis ez a palóc, vagy palóc kirajzású területedtől távol eső településről, Soltról származó adat: nEgyes házaknak jellegzetes sajátossága, sajátos szerkezeti eleme a ház közepén álló oszlop /dúc/, mely a mestergerendát támasztja alá."18

A 18. században gabonatárolásra vermeket is használhattak, hiszen fennmaradt helynévként az Olaszvermek dűlője megnevezés. Egy 1775-ből származó irat hombárt és ládát is említ gabonatárolóként, ezek használata ós emléke azonban napjainkra teljesen elhalványult. ° így a telken álló építmények közül a különféle ólak - ló- és marhaistálló, sertés- és baromfiólak - voltak a legfontosabbak. Ezeket csak a századfordulót követő években kezdték nagyobb arányban vályogból építeni. Korábban kor-cok közé fogott napragorgószárból, nádból Vagy fonott sövényből készült falazatuk, melyet csak kívülről tapasztottak be. Ezeken alkalmazták a legtovább az egészága-sos- szelemenes tetőszerkezetet. A szőlőbeli kunyhók között még napjainkban is az ilyen jellegű épületek dominálnak. Az emlékezet szerint a baromfinak kúp alakú kerek ólat is csináltak, de ma mar egy sincs belőlük a községben.

Egy újabb építmény, a füstölő, a szabadkémények megszüntetése után került az udvar épületeinek sorába.

Fontos tartozéka volt a teleknek a gémeskút. Elkészítése rendkívül veszélyes volt, ezért csak hozzáértő ember, a kútásó vállalkozott rá. Közel 2 m átmérőjű bányát ástak a kútnak, s 3-4 m-ig mélyítették. Ekkor megcsinálták a dobot, mely lehetett 3 m-es vagy 5 m-es. A 3 méteresnek két kariká.ia volt 15 cm-es deszkából, a másiknak középen volt egy harmadik is. A két karikát 17-18 szál deszkával összekötötték, majd beleengedték a gödörbe. A karikák közét berakták kúttéglával. s most már ezen belül folytatták a mélyítést. A rövid nyelű ásóval és kútkapával kiszedett földet vödrökkel húzgálták fel, miközben a dob egyre lejjebb süllyedt. Mikor elérték a vizet, 8-10 m-es mélységnél, a dob felső karikáján kezdve felfalazták a kút oldalát. A kúttéglák íveltek voltak, ezért megtartották egymást, s kötőanyag sem kellett közéjük. Ha a segítőket nem a kútásó vitte magával, az 1930-as években 2 q búzát kapott a munkáért. Az egyik legkeresettebb mester Sáros Antal volt, ki az apjától tanulta a kútásást. Ezen túl a nádazáshoz, falveréshez is értett. Nemcsak Csépán. hanem a környező községekbe is elhívták dolgozni. Az artézi kutak létesítése vetett véget ennek a nehéz mesterségnek.

Munkánk során különös figyelmet fordítottunk - mivel a község első megtelepü-lőinek egy része palóc vidékről érkezett - az építőgyakorlatban fellelhető palóc eredetű elemekre. Az ilyen jellegű vizsgálódás eredménytelen volt. A minden idegen jellegtől mentes, tipikusan alföldi vagy középmagyar háztípus képe rajzolódott ki előttünk. A hagyományos csépai lakóház három osztatú, szoba-konyha-kamra beosztású volt. Építőanyagainak sorában a 18. században a természeti környezet anyagai, a nád ós vessző voltak a legjelentősebbek. Valószínűleg egósz-ágasos - szelemenes tetőszerkezettel jártak együtt, hiszen még az elmúlt évtizedekben is így épültek ezekből az anyagokból a gazdasági melléképületek. A vályog és a vert fal a 19« században mind jelentősebbé vált, megtartva fontosságát egészen az 1950-es évekig. A századforduló környékéig uralkodó ollólábas-szelemenes tetőszerkezet a falazat megnövekedett teherbíró képességével függött össze.

Tüzelőrendszere kívül fűtős kemencéből és szabadkéményes konyhából állt. Ez a tüzelőrendszer archaikus vonásokat is megőrzött, mint a spirális technikával készülő kemence és a konyhabeli középpadka.

Nagy gondot jelentett, hogy a többszöri - különösen az 1919. évi - pusztító árvíz,22 és az utóbbi évtizedekben egyre erősebb modernizálási törekvések miatt egyetlen változatlan állapotú múlt századi lakóház sem maradt meg. Ezért nagyon sok jelenséget már csak az emlékezet alapján lehetett rekonstruálni, ami azt is jelentette, hogy jó néhány elem ismeretlen maradt. így például a csépai kisnemesség építkezésének jellemzőiről csak feltételezéseink vannak. Nem sokban különbözhetett a nem nemesekétől, hiszen számukra is ugyanazok az anyagok álltak rendelkezésre, s az építkezők személye is azonos lehetett. Az anyag - szerkezet - forma összefüggései miatt sem létezhetett nagy különbség a kétféle jogállású lakosság háza között. Gondolni kell arra is, hogy ezt az összefüggést az építő emberek hagyományaiktól meghatározottan alkalmazták, s tudjuk, a nem nemesek döntő többségükben alföldi területekről származtak.

Véleményünk szerint ezen okokkal magyarázható, hogy a 18. században különböző vidékekről érkező lakosokkal újratelepülő Csépa hagyományos épitőgyakorlata a 19» század második felére már semmiben sem különbözik az alfölditől.

Forrás: http://www.mnszentlaszlozaszloalj.info 


Te is világosítsd fel a többi embert!
 

Hírlevél

A nemzettel kapcsolatos fontos témákban fogunk értesíteni!

Szavazás

TE használod az életedben a Boldogság Videó tudását? https://youtu.be/88P3kWNTVYc
 

kvesd_az_oldalt

Te is Segíts Hazádnak!

 

Ajánld fel imádságodat Istennek nemzetünkért s hazánkért, majd pedig hangosan imádkozd el a Miatyánkat a következők szerint:

 

 

FELAJÁNLÁS:

(Hangosan tedd meg a felajánlást az imádság előtt, hogy miért is imádkozol)

 

Kedves Istenem! Felajánlom ezen imádságaimat azért, hogy a Te akaratod teljesedjen ki a magyarság és Magyarország létére, munkásságára, tevékenységére, általunk kiváltott hatásokra, cselekedetekre a múltban, a jelenben és a jövőben is. Kedves Istenem segítsd meg Magyarországot s a magyarságot! A magyar gazdaság legyen magyar kézben, istenes magyar vezetők legyenek a vezetésben, Nagymagyarország legyen újra egységben, béke s boldogság legyen minden részen! Valamint tisztíts meg bennünket Istenem minden rossztól, ártó hatástól, hogy újra istenes életet tudjunk élni! Istenem Te tégy igazságot! Legyen Istenem, ahogy szeretnéd és jónak látod! Ámen!

 

 

 

IMÁDSÁG:

(Az imádságot is hangosan mond a felajánlás után. Még jobb, ha 1 miatyánk helyett, a teljes rózsafüzért végig imádkozod a felajánlásért.)

 

„Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved;

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.

A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.

És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek;

És ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Mert tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség mind örökké. Ámen!”

 

 

 

Ezzel szellemi szinten is erősíted országunkat s nemzetünket, hogy újra felvirágozhassunk. Az imádságot, vagy a rózsafüzért naponta többször is elmondhatod a felajánlással az elején!